Tag Archive | Politika

Mrtvo morje (4/5)

(prejšnja stran)

Naslednji dan je poslal načelnik vladi šifrirano obvestilo o včerajšnjem političnem zborovanju. Poročilo se je glasilo:

»V mojem okrožju se je pojavila močna politična struja nasprotnikov današnje vlade. Gibanje zavzema čedalje širši in večji obseg, tako da se že bojim, da se ne bi sprožilo vprašanje obstoja današnje dinastije. Uporabil sem vse ukrepe, kar sem jih mogel, in vsa sredstva, s katerimi sem razpolagal, da preprečim to zlo: a ker se je to opozicionalno, pravzaprav revolucionarno gibanje pojavilo s hudourniško naglico, so bili vsi moji poskusi zaman in revolucionarji so se včeraj popoldne nasilno zbrali v velikanskem številu na zborovanje. Iz njihovih ostrih in drznih govorov sem sprevidel, da imajo anarhistična načela in da na skrivaj za trdno pripravljajo vstaje in prevrat deželi. Naposled se mi je po mučnih in težkih naporih komaj posrečilo, da sem zborovanje razgnal, ker je grozila velika nevarnost, potem ko je eden izmed njih zagrozil celo, da bodo vrgli monarhijo in uvedli republikanski vladni sistem.

V prilogi spoštljivo pošiljam pod ./. gospodu ministru seznam najnevarnejših oseb (tu je bil kot kolovodja naveden oni posebnež, ki pije mlečno kavo, nekako osladkano vodo, kali, nato pa še tisti trije, ki so bili za kavo) in prosim navodila, kaj naj nadalje podvzamem v teh za našo deželo tako važnih in usodnih okoliščinah.«

Načelnik je po tako velikih uslugah, ki jih je napravil državi in državni upravi, takoj dobil odlikovanje in višji čin. Vsi tisti opozicionalci so mu prišli čestitat in s tem se je zadeva končala.

Po končanem zborovanju sem vprašal nekoga:

»Mar pri vas v resnici ni ljudi, ki bi se pečali s politiko?«

»Imeli smo tudi take.«

»Pa?«

»Nič… Budalosti!«

»Zakaj budalosti?«

»Dajte no, prosim vas: kdo pa bi se ukvarjal s politiko?!… Saj je nekdo poskusil!«

»In kaj je napravil?«

»Norec! Kaj pa naj bi napravil?!… Saj ga vsi poznamo: vemo, kdo je, od kod je, čigav sin je in kaj doma jé. Oče mu je bil mojster, a zadnji človek, on pa je šel v šole, se klatil po svetu nekje, se vrnil in mi pričel takole govoriti: to je treba tako, to spet tako, pa kaj vem kakšna ureditev, pa zakoni, pa ustava, pa državljanske pravice, pa svoboda zborovanj, pa volitve… Ovbe no, prosim vas, saj se mu je vedno nekaj bledlo!«

»In kaj ste mu rekli vi?«

»Nič! Kaj pa bi mu rekel? Gledal sem ga in se mu smejal. Saj ga poznam; saj še koščka poštenega kruha nima, pa tudi njegovega očeta in družino poznam. In ta naj mi pripoveduje, kaj je ustava in svoboda?!«

»Nemara pa mož ve to?!« sem rekel.

»Nikarte no, prosim vas, če nikogar, poznam njega, koliko tehta.«

»A kaj je počel?«

»Kaj pa bi počel?!… Neke knjige je prebiral, dirjal iz mesta v mesto, agitiral nekaj, nekaj jih je zbral okrog sebe, sklical nekaj shodov. Zgrabili so ga, vtaknili v luknjo in ga na vse načine preganjali. Rekel sem mu nekoč: ,Kaj se le tako ženeš in tako otročje dereš, namesto da bi se brigal za svoje opravke. Saj vidiš, kakšen norec si!’«

»Kaj pa so drugi rekli?«

»Pokali so od smeha. Ko je prišel iz ječe in so ga videli na cesti, je šele bruhnil gromovit krohot.«

»Si zdaj našel ustavo?« ga je vprašal nekdo in vsa ulica v smeh.

»Jojme, tolikšne šale niso zbijali še z nikomer nikoli. Nekoč smo malone po tleh počepali od smeha. Še dandanes mu je ostal priimek Tomaž Ustava!« mi je rekel tisti človek in se tako zasmejal, da so mu stopile solze v oči.

»In kaj je bilo ž njim?«

»Propadel je siromak. Nima niti kolikor je pod nohtom črnega, državne službe pa mu tudi niso dali… Budalo. Vsi njegovi sošolci imajo tako lepe položaje, on pa kar tako. Nihče mu ni kriv. Saj je res, da ga hvalijo, da je bil od vseh najpripravnejši in najinteligentnejši, vendar pa nekak zanesenjak. Nič ni hujšega na svetu, kakor če si človek ubije kake muhe v glavo. Vtepel si je, da bo nekaj popravil. Vsemu svetu je prav, on pa hoče nekaj posebnega, kakor da ga ne bi poznali. Siromak!…«

»Kaj pa zdaj dela?«

»Seveda, zdaj se je spametoval, a je prepozno! Ozdravili smo ga muh, dokler pa je bil trčen, ni mogla oblast ničesar opraviti z njim. Mi pa smo pričeli uganjati prave komedije, tako da so ga še šaljivci jeli posmehljivo klicati z ,Ustavo’. Počeli smo tako danes, tako jutri in ljudje so začeli uganjati burke z njim, kamor koli je prišel, kjer koli se je ustavil. Boril se je, boril, pa omagal… Hudo mi je za reveža! Saj ni bil napak človek!… Zdaj je pameten, resen človek, se ne zaletava več kakor prej. Umaknil se je čisto sam zase in se tudi z malo kom druži. V bedi živi, vendar pa mu mnogi pomagajo. Vsem se nam smili, toda sam si ie kriv…«

»Kako pa so zdaj ljudje z njim?«

»Lepo!… Nihče se mu ne posmehuje, ljudje ga imajo radi; a reveža tudi zares pomilujemo!«

Nekaj se mi je priljubilo v tej deželici, da bi čim dlje živel v nji. Tudi seznanil sem se z mnogimi. Krasni ljudje! Mirni, tihi, krotki kakor golobčki. Jedo, pijó, dremljejo, se po malem brigajo za svoje opravke. Z eno besedico: srečni ljudje. Nič jim ne moti globokega miru, nihče jim ne kvari harmonije, nikak vetrc ne vzburkava mirne, nepremične gladine postane pozelenele močvirne vode, če bi smeli družno te v resnici srečne deželice primerjati z njo.

Od doma iz Srbije sem prinesel trohico misli in trohico oguljenih idealov, kar sem jih podedoval po naših starih: pa tudi to se je malone razpršilo v tej deželici, in tako sem se kakor hipnotiziran predal sladkemu dremanju in mi je začelo to prijati. Tedaj sem uvidel, da imamo tudi mi Srbi zelo močno nagnjenje za to, da postanemo nekega dne tak srečen narod in v tem nam uspešno pomagajo naše domače razmere same.

Tako so potekali dnevi mimo, neslišno, mlahavo, dokler se ni lepega dne podrlo ravnotežje družbene harmonije.

Neki mlad človek je obelodanil zbirko svojih pesmi.

Pesmi so bile lepe, polne globokega, iskrenega čustva in idealov.

Vsa družba je sprejela zbirko z nezadovoljstvom. Nihče je ni bral, je niti ni maral brati; toda komur koli je prišla v roke, je pri priči napravil kisel obraz, pobrskal po listih na dveh treh mestih in jel otipavati liste, kakor bi ugotavljal kakovost papirja, odrinil knjigo od sebe kakor kakšno najbolj zoprno stvar na svetu, obrnil z zaničevanjem glavo v stran in strupeno spregovoril:

»Pesmi!… Prava reč!…«

»Kdo ve? … Morda pa se vmes lepe stvari?!« bi pripomnil kdo pri takem pomenku.

Prvi pa se prekriža, presede na stolu in z izrazom pomilovanja na licu premeri svojega tovariša in zmaje z glavo ter šele nato izusti:

»Saj si res večji norec kakor pa ta, ki je napisal te otrobe!« Pri tem sune s konci prstov knjigo se dalje od sebe s takšnim izrazom na licu, kakor da se je dotaknil nečesa nečistega, umazanega, nato pa pravi:

»Ko že tako govoriš, pa si knjigo prebral?«

»Nisem je.«

»In?!«

»Saj ne trdim, da je dobra, pravim samo: mogoče je dobra!… Pa ti, si jo ti prebral?«

»Jaz?« besno klikne prvi, kakor da je užaljen nad tem vprašanjem.

»Ti!«

»Jaz?« ponovi ta svoje vprašanje še srditeje.

»Ti seveda; koga drugega pa vprašujem?!«

Oni se prekriža, skomizgne z rameni in razprostre roke, kakor bi hotel reči s tem: »Bog nam pomagaj, kaj sprašuje ta človek!« glasno pa ne črne niti besede, marveč samo z nekim začudenjem na obrazu motri svojega tovariša.

»Kaj pa se križaš? Vprašal sem te: ali si bral to knjigo pesmi ali je nisi? Kaj pa je čudnega v tem?«

Prvi se spet prekriža in šele čez čas pristavi:

»Jaz pa vprašam zdaj tebe: ali si iz uma ali nisi?«

»Kakšne marnje! Ne razumem te.«

»Tudi jaz tebe ne.«

»Kaj pa naj razumeš in kaj neki se tako neumno čudiš?… Vprašam te: ali si bral knjigo?«

»In jaz vprašam tebe: ali si še pri pameti?« začne spet prvi, nato pa vzame knjigo, jo trešči divje po mizi in zavpije:

»Da bi bral takele smeti? Saj, ko bi že čisto ponorel, pri čisti zavesti pa ne berem tega…« Zatem pa malo tiše pristavi: »Poznaš tega, ki je napisal te pesmi?«

»Ne poznam ga.«

»The… Zato tudi tako govoriš!« reče prvi in prične mahati z roko, obraz pa mu je postal še bolj kisel, ko da bi hotel s tem reči, da je to propal človek.

»Ti ga poznaš?«

»Poznam!« spregovori z omalovaževanjem in s takim obrazom, kakor da pravi: »Bolje bi bilo, da te budalosti nisem napravil«, čeprav je bil prav s tem človekom v bistvu do včeraj, ko še niso prišle njegove pesmi na svetlo, dober prijatelj in ni nikdar v družbi slabo govoril o njem.

Nekateri pa so se spet po priliki takole pomenkovali, a seveda knjige niso hoteli brati:

»Kakšen škandal!… Pesmi?… Kakor da ga ne bi poznal, koliko ga je!« reče nekdo.

»Da ga le sram ni?!« pravi drugi.

»Bog vzame najprej pamet človeku, nato pa kar sam zabrede v zlo… Takele… beži no, kakšne pesmi neki? — Jaz sam bom jutri veliko bolje pisal, a mi ne da čast, da bi se osramotil, kakor lahko stori kdo drug.«

Tudi vedenje ljudi nasproti mlademu pesniku se je spremenilo.

Pesnik gre po cesti, ljudje pa se kar sujejo in namigujejo drug drugemu.

»Dober dan!« pozdravi on.

»Dober dan, pesniček!« mu odgovori nekdo, zroč ga strupeno izpod oči.

»Zdravo, zdravo!« dostavi drugi posmehljivo.

»Dober dan!« povzame tretji z obrazom polnim naveličanosti in čemernosti, zviška zroč nanj.

Toda zadeva se na žalost ni končala samo s pomenki, ki so bili povsod enaki.

Javno mnenje je odprlo fronto proti mlademu pesniku. Zdaj so jeli obsojati na njem celo to, kar so mu prisojali prej kot njegove dobre lastnosti, a razne drobne norčije, katere so mu prej odpuščali kakor vsakemu drugemu, so postale zdaj strašne pregrehe. Nenadoma so iznašli, kakšen podlež je, pijanec, kvartopirec, neznačajen človek, vohun, razen tega pa, kako je trčen.

»Nisem vedel, da je taka prismoda!« se pomenkujejo ljudje.

»Po pravici povedano, sem jaz že vedno opažal, da nekaj ni čisto v redu z njim.«

»Jaz tudi, a še ni bilo tako hudo.«

»E, zdaj je pa že do kraja.«

V družbi so začeli zbijati šale z njim. Kjer koli mu je bilo treba izvršiti kak opravek, je imel vsakdo, kdor mu je mogel nagajati, za svojo dolžnost, da mu je delal zapreke, ker se je v vsakomur brž ko ga je zagledal, nekaj uprlo, ko mu je šinila skozi glavo misel: »Kaj neki se mi delaš tako važnega!… Pesmice, ej, kar počakaj, tudi s tem znamo opraviti.«

Največja nesreča pa je bila v tem, da je posvetil pesmi svoji zaročenki, misleč, da jo bo s tem razveselil; ubogo dekle pa je moralo namesto veselja veliko pretrpeti in prejokati, ker javno mnenje tudi nji ni prizaneslo.

Dekletov oče je bil ves iz sebe od togote, ker je bilo v to, po njegovem mnenju, brezumno zadevo vpleteno tudi ime njegove hčere, zato je sédel in napisal mlademu pesniku pismo tele vsebine:

»Gospod,

Te Vaše čenče in vsakovrstne budalosti in norčije, s katerimi uganjajo zdaj ljudje komedijo po ulicah, bi bili rajši posvetili svojemu očetu, ker bi to bolj pristojalo njemu, ki ga sicer tudi drugače poznajo kot zadnjega človeka na svetu prav tako kakor Vas sámega, ne pa da v svoje norosti vpletate ime moje hčerke. Na mojo hišo doslej še nihče ni kazaj s prstom, zato tudi nočem, da bi se ime moje hčerke valjalo po vseh ustih in da bi stalo v Vaši prismuknjeni knjigi. Zahtevam, da se od danes dalje ne usodite več prestopiti praga moje hiše, ker ste mi moje zaupanje in mojo naklonjenost do Vas plačali s tem, da ste mi s sramoto omadeževali hišo. Sicer pa zahtevam, da mi daste v petih dneh zadoščenje, drugače Vas bom, gospod, pretepel kakor mačka sredi ulice ali pa kjer koli Vas najdem.«

Iz tega posvetila so se izcimili celi škandali; ker pa je bil mladi pesnik uradnik, je njegov predstojnik poslal gospodu ministru naslednje poročilo:

»N. N. (ime in priimek sem pozabil, zato ga navajamo z običajno kratico), uradnik te ustanove, ki je sicer dober in vesten delavec, se je zadnje čase z nekako zbirko svojih nazovi pesmi tako kompromitiral, da zaradi ugleda državne službe ne more ostati na svojem mestu, ker se ukvarja z neresnimi zadevami, ki ne bi bile niti za branjevca prikladne, nikar šele za državnega uradnika. Prosim gospoda ministra, da odstrani tega kompromitiranega uradnika iz državne službe, ali pa vsaj iz našega mesta, dokler se ne popravi.«

Minister ga je premestil.

Toda na žalost je bila dežela majhna in slab glas se sliši v deveto vas, zato so ga tam še huje sprejeli in kaj se je dalo ukreniti drugega, kakor da je minister to čudno prikazen, ki piše pesmi, moral v interesu ugleda državne službe, pa celo v interesu javne morale in javnega mnenja, odpustiti iz državne službe.

Javno mnenje je dobilo zadoščenje in nobena pesem mladega pesnika ni prišla več na svetlo. Izgubil se je nekje in nihče ni mogel ničesar več dognati o njem.

»Škoda, mlad človek je bil!« so govorili.

»Pa tudi slab ni bil.«

»Ni bil, toda vrag ga nosi, čemu pa je počel, česar nihče ne počne.«

»Žal mi je zanj, grešnika!«

»The, kaj hočeš? Kdo pa mu je kriv?«

In v družbo se je hitro spet vrnila za trenutek porušena harmonija, izginil je tudi oni mali valček, ki se je dvignil na mirni, negibni gladini postane vode, družba pa je spet zadovoljno, pokojno nadaljevala svoje sladko dremanje.

(naslednja stran)

Stradija (6/12)

(prejšnja stran)

Finančni minister, ki sem krenil k njemu na obisk, me je nemudoma sprejel, čeprav je bil, kakor mi je rekel, sredi največjega dela.

»Ravno prav ste prišli, gospod, tako se bom vsaj malo odpočil. Doslej sem delal, pa me, verjemite mi, kar glava boli!« je dejal minister ter se ozrl vame s pobitim, izmučenim pogledom.

»Vaš položaj je pri tako velikanskem poslu res izredno težak. Nedvomno ste premišljevali o kakem važnem finančnem vprašanju?« sem pripomnil.

»Sodim, da vas bo na vsak način zanimala polemika, ki jo imam z gospodom gradbenim ministrom o nekem zelo vaznem vprašanju. Od davi sem cele tri ure delal na tem. Mislim, da imam prav jaz in da zastopam pravično stvar… Glejte, pokažem vam članek, ki sem ga priredil za tisk.«

Nestrpno sem pričakoval, da bi slišal ta znameniti članek in da bi hkrati zvedel, okrog česa neki se bije ta važni in obupni boj med finančnim in gradbenim ministrom. Minister je dostojanstveno, s slovesno resnobo na obrazu vzel rokopis v roke, se odkašljal in prebral naslov:

»Še dve-tri besede o vprašanju: Do kod se je v starem veku razprostirala na jug meja naše dežele?«

»Saj to je, kakor kaže, neka zgodovinska razprava?«

»Zgodovinska,« je rekel minister malo začudeno nad tako nepričakovanim vprašanjem ter me s topim, utrujenim pogledom pogledal preko svojih naočnikov.

»Vi se pečate z zgodovino?«

»Jaz?!« klikne minister s trohico jeze v glasu… »To je znanost, s katera se ukvarjam že blizu trideset let in to, ne da bi laskal samemu sebi, z uspehom,« je končal minister in me očitajoče pogledal.

»Jaz zelo cenim zgodovino in ljudi, ki so svoje življenje posvetili tej zares važni znanosti,« sem rekel spoštljivo, da bi vsaj kolikor toliko opravičil svoje prejšnje, zares nepremišljeno ravnanje.

»Ne samo važna, dragi gospod, ampak najvažnejša, razumite to, najvažnejša!« je navdušeno vzkliknil minister in me vprašujé pomenljivo pogledal.

»Docela tako!« sem dejal.

»Glejte torej,« je nadaljeval minister, »kakšna škoda bi bilo, če bi se glede naše deželne meje uveljavilo to, kar trdi moj kolega gradbeni minister.«

»Je tudi on zgodovinar?« sem mu segel z vprašanjem v besedo.

»Lažizgodovinar. Ta povzroča s svojim delom samo škodo v tej znanosti. Vzemite vendar in preberite njegove poglede na to vprašanje glede stare meje naše dežele, pa boste videli, koliko svojega neznanja kaže tu, pa celo, če že hočete, koliko nepatriotizma.«

»Kaj pa dokazuje, če smem vprašati?« sem ga vprašal.

»Ničesar ne dokazuje, gospod moj! Žalostno je tako dokazovanje, če trdi, da je šla stara meja z južne strani severno od mesta Kradije; a to je nepošteno, ker si potem utegnejo naši sovražniki z mirno vestjo lastiti pravico na ozemlje severno od Kradije. Kaj mislite, kakšno škodo prinaša s tem tej izmučeni deželi?« je vzkliknil minister srdito, s pravično togoto, z drhtečim, bolestnim glasom.

»Neizmerno škodo!« kliknem jaz kakor osupel nad strahoto, ki bi doletela vso deželo zaradi neznanja in nerazumevanja gradbenega ministra.

»Jaz tega vprašanja ne opustim, gospod moj, ker mi to navsezadnje nalaga dolžnost, katero moram izvrševati v prid naše mile domovine kot njen sin. Sprožil bom to vprašanje pred narodnim predstavništvom samim, pa naj to izda svoj odlok, ki mora veljati za vsakega državljana te dežele. V nasprotnem primeru pa rajši demisioniram, ker je to že moj drugi spopad z gradbenim ministrom, in vse to zavoljo vprašanj, ki so tako važna za deželo.«

»Mar more skupščine tudi o takih znanstvenih vprašanjih izdajati odloke?«

»Zakaj pa ne? Skupščina ima pravico o vseh vprašanjih izdajati odloke, in ti so za vsakogar obvezni kot zakon. Kavno včeraj je predložil neki državljan skupščini prošnjo, naj se mu rojstni dan računa pet let prej, kakor pa se je rodil.«

»Kako pa more to?« sem nehote vzkliknil od začudenja.

»More, zakaj ne? Rodil se je, recimo leta …74, skupščina pa proglasi, da je njegovo rojstno leto …69.«

»Čudno! Čemu neki mu je to potrebno?«

»Potrebno mu je, ker ima potem pravico kandidirati za poslanca na neko izpraznjeno mesto, in to je nas človek, ki bo po svoje pomagal obstoječemu političnemu stanju.«

Prepaden od začudenosti nisem mogel niti besedice spregovoriti. Minister je to nekako zapazil in dejal:

»Zdi se mi, da se čudite temu. Taki in podobni primeri niso redki. Neki gospe je skupščina ugodila nje prošnjo podobne narave. Ta je spet prosila, naj jo skupščina proglasi za deset let mlajšo kakor je. Druga pa je spet predložila prošnjo, naj narodno predstavništvo izda obvezno odločbo o tem, da je v zakonu s svojim možem rodila dvoje otrok, ki postanejo takoj zakoniti dediči njenega bogatega moža. In skupščina si je, kot se razume, ker je imela gospa dobre in močne prijatelje, usvojila njeno naivno in plemenito prošnjo ter jo proglasila za mater dveh otrok.«

»Kje pa sta otroka?« sem vprašal.

»Kakšna otroka?«

»No, otroka, o katerih govorite,«

»Teh otrok ni, razumite vendar, toda zaradi skupščinske odločbe se računa, da ima ta gospa dvoje otrok in tako je nehalo slabo življenje med njo in njenim možem.«

»Tega ne razumem,« sem pripomnil, čeprav ni bilo vljudno, da rečem kaj takega.

»Kako ne razumete?… Kaj preprosta stvar. Ta bogati trgovec, mož one gospe, o kateri govoriva, nima otrok z njo. Razumete?«

»Razumem.«

»Lepo, pazite dalje: ker je sila bogat, si želi imeti otroke, ki bi podedovali njegovo veliko knetje in zaradi tega je prišlo do kaj nevšečnega življenja med njim in njegovo ženo. Njegova žena je, kakor vam pravim, zato predložila skupščini posebno prošnjo in skupščina je prošnjo ugodno rešila.«

»No, pa je ta bogati trgovec zadovoljen s tako rešitvijo narodnega predstavništva?«

»Seveda je zadovoljen. Zdaj je popolnoma pomirjen in ima od tedaj svojo ženo močno rad.«

Razgovor je tekel dalje. Razgovarjal sva se o mnogih stvareh, toda gospod minister se niti z besedico ni dotaknil finančnih vprašanj.

Nazadnje sem se okorajžil in ga kar najponizneje vprašal:

»Finance v vaši deželi so zelo dobro urejene, gospod minister?«

»Zelo dobro,« je dejal samozavestno in takoj nato pristavil: »Glavna stvar je, da je budžet dobro izdelan, potem gre vse lahko.«

»Koliko milijonov znaša letni budžet vaše dežele?«

»Preko osemdeset milijonov. Razdeljen pa je, glejte, takole: Za bivše ministre, ki so zdaj bodisi v penziji ali na razpoloženju, trideset milijonov; za nabavo odlikovanj deset milijonov; za uvedbo varčevanja ljudstva pet milijonov.«

»Oprostite, gospod minister, da vas prekinem — Ne razumem, kakšen izdatek je to: pet milijonov za uvedbo varčevanja?«

»E, glejte, gospod, varčevanje je nesporno najvažnejša reč, če že govorimo o financiranju. Te novosti ni nikjer na svetu, nas pa je prisilil neugoden položaj zaradi slabih finančnih razmer v naši deželi, zato smo hoteli žrtvovati vsako leto to znatno vsoto, da pomagamo ljudstvu in mu kolikor toliko olajšamo njegovo stanje. Zdaj se bo vsekakor obrnilo na bolje, ker smo že v tej kratki dobi izdali cel milijon piscem knjig o varčevanju za ljudstvo. Tudi sam imam v mislih, da bi ljudstvu v tem pogledu kolikor toliko pomagal in sem že začel pisati delo: ,Varčevanje v našem narodu v starem veku‘; a moj sin piše delo: ,Vpliv varčevanja na kulturni napredek ljudstva’; moja hčerka pa je doslej napisala dve povesti, takisto za ljudstvo, v katerih pripoveduje, kako je treba varčevati; in zdaj piše tretjo: ,Razsipna Ljubica in varčljiva Mici’.«

»Bržkone čedna zgodba?!«

»Zelo lepa; v nji pripoveduje, kako propade Ljubica zaradi ljubezni, Mici pa se je omožila z velikim bogatašem in se je zmerom odlikovala z varčnostjo. ,Kdor varčuje, mu tudi bog pomaga’, tako se konča povest.«

»To bo imelo nenavadno dober vpliv na ljudstvo!« sem rekel navdušeno.

»To se razume,« je nadaljeval gospod minister, »velik in pomemben vpliv. Tako si je, glejte, na primer moja hči, odkar je uvedeno varčevanje, prihranila za doto že več kakor sto tisoč.«

»Potem je to najvažnejša postavka v proračunu,« sem pripomnil.

»Tako je, le da je bilo težavno priti na tako srečno misel, vse druge proračunske postavke so bile v proračunu že prej, pred mojim ministrovanjem. Na primer, postavka za narodna slavja pet milijonov, za zaupne vladne izdatke deset milijonov, za tajno policijo pet milijonov, za vzdrževanje in okrepitev vlade na njenem položaju pet milijonov, za reprezentanco vladnih članov pol milijona. V tem smo, kakor povsod silno varčni. Nato pa pridejo druge manj važne stvari v proračunu.«

»A za prosveto, vojsko in ostalo uradništvo?«

»Res, imate prav, tudi za to, razen prosvete, gre okrog štirideset milijonov, a to pada v breme rednega letnega deficita.«

»In prosveta?«

»Prosveta? E, ta spada, kot se razume, med nepredvidene izdatke.«

»In s čim krijete potem tolikšen deficit?«

»Z ničemer. S čim pa se da kriti? To gre v breme dolgov. Ko se nabere večji deficit, sklenemo posojilo, in tako gre dalje. Vendar pa se po drugi strani trudimo, da nam ostane v nekih proračunskih postavkah primeren suficit. V svojem ministrstvu sem jaz že začel uvajati varčevanje in tudi ostali moji kolegi živo delajo na tem. Varčevanje je, kakor vam pravim, temelj blaginje v vsaki deželi. Včeraj sem v interesu varčevanja odpustil nekega služitelja. To je že prihranek osem sto dinarjev letno.«

»To ste dobro ukrenili!« sem pripomnil.

»Saj je že čas, gospod, da pričnemo skrbeti za narodov blagor. Fant joče seveda, naj ga sprejmem nazaj, prosi, in revček tudi ni slab in se ni v ničemer pregrešil, toda kar ne gre, ne gre pač; kajti to zahteva korist nase mile domovine. ,Za polovico plače bom služil,’ mi pravi. ,Ne morem in ne morem’, sem mu rekel; ,jaz sem minister, a to ni moj denar, ampak krvavo zaslužen ljudski denar, in jaz moram resno gledati na vsak dinar’. Prosim vas, gospod, povejte sami, kako bi smel brez potrebe zapraviti državi osem sto dinarjev?« je končal minister ter z razprostrtimi rokami pričakoval pozitivnega odgovora od mene.

»Docela tako je!«

»Lejte, pred kratkim je bila iz proračuna za zaupne izdatke izdana velika vsota denarja nekemu članu vlade za zdravljenje njegove žene in kako naj ljudstvo plačuje, če ne pazimo na vsako paro?«

»A kakšni so dohodki v deželi, gospod minister, to je važna stvar, bi rekel?«

»The, to ni ravno tako važno!… Kako bi vam povedal? Pravzaprav ne vemo še, kolikšni so dohodki. Bral sem v nekem tujem listu nekaj o tem, pa kdo bi vedel, če to drži? Saj, vsekakor je precèj dohodkov, brez dvoma precèj,« je rekel minister vznemirjeno in z neko strokovnjaško tehtnostjo.

V tem prijetnem in važnem pogovoru naju je zmotil fant, ki je vstopil v ministrov kabinet in sporočil, da bi rada neka deputacija uradnikov h gospodu ministru.

»Čez nekaj časa jih pokličem, naj počakajo,« je rekel minister fantu, nato pa se obrnil spet k meni.

»Verjemite mi, da sem že ves zbit od večnega sprejemanja v teh dveh treh dneh, da mi kar v glavi šumi. Toliko, da sem si odtrgal teh nekaj trenutkov in prijetno pokramljal z vami!«

»Prihajajo poslovno?« sem vprašal.

»No, glejte, tule na nogi se mi je napravilo kar nemarno veliko kurje oko, pa sem si ga dal pred štirimi dnevi operirati in operacija je, hvala bogu, zelo srečno uspela. Zaradi tega mi prihajajo uradniki s svojimi šefi na čelu čestitat in izražat svoje veselje zaradi srečno izvršene operacije.«

Oprostil sem se gospodu ministru, da sem ga motil pri delu in da ga ne bi dalje nadlegoval, sem se najspoštljiveje poslovil in odšel iz njegovega kabineta.

In res so se o tem kurjem očesu finančnega ministra kar vrstila poročila v dnevnikih:

»Uradniki … urada so bili včeraj ob štirih popoldne s svojimi šefi na ćelu v deputaciji pri gospodu finančnem ministru in mu z veseljem čestitali zaradi srečno uspele operacije kurjega očesa. Gospod minister jih je blagovolil ljubeznivo in prisrčno sprejeti in g. šef je ob tej priliki v imenu vseh uradnikov svojega urada spregovoril nekaj pretresljivih besed v tem smislu, gospod minister pa se jim je zahvalil za to redko pozornost in odkritosrčno sočustvovanje.«

(naslednja stran)

Stradija (4/12)

(prejšnja stran)

Naslednji dan sem obiskal policijskega ministra.

Pred ministrstvom mrgoli množica oboroženih fantov s čemernim izrazom, polnim nejevoljnosti, ker že dva-tri dni niso pretepali državljanov, kakor je to navada v tej strogo ustavni deželi.

Vsi hodniki in čakalnice so bile natlačene z ljudmi, ki so želeli k ministru.

Kdo vse ni bil tu med njimi! Nekateri so bili elegantno oblečeni, s cilindri na glavi, nekateri spet raztrgani in zamazani, drugi pa v nekakih pisanih uniformah s sabljami ob bedrih.

Nisem se maral takoj priglasiti ministru, ker sem želel, da bi se malo pogovoril s temi raznovrstnimi ljudmi.

Najprej sem se zapletel v pomenek z nekim gosposkim mladim človekom in ta mi je rekel, da je prišel prosit za državno službo pri policiji.

»Kot je videti ste šolan človek; gotovo boste prècej dobili državno službo?« sem vprašal.

Mladi človek se je zdrznil ob tem mojem vprašanju in se boječe obrnil okrog sebe, da bi se prepričal, ali je kdo slišal in postal pozoren na moje vprašanje. Ko je videl, da so vsi zatopljeni v svoje pomenke, pretresajoč svoje lastne težave, se je oddahnil, nato pa mi je dal z glavo znamenje, naj govorim tiše, ter me previdno potegnil za rokav, da sva stopila malo v stran, proč od drugih.

»Ste tudi vi prišli iskat službo?« me je vprašal.

»Ne jaz sem tujec, potnik. Rad bi govoril z ministrom.«

»Zato govorite tako na ves glas, da bom kot šolan človek prècej dobil državno službo!« je dejal šepetaje.

»Kaj se ne sme tega reči?«

»Sme, a meni bi škodovalo.«

»Kako škodovalo, zakaj?«

»Zato, ker v naši deželi v tej stroki ne marajo šolanih ljudi. Jaz sem pravni doktor, a to in ne smem nikomur povedati: kajti če bi minister zvedel, ne bi dobil službe. Neki moj tovariš, prav tako šolan, je moral, ko je hotel dobiti službo, predložiti potrdilo, da ni nikdar študiral in da tudi ne misli študirati — pa je dobil službo in sicer takoj prav čeden položaj.«

Govoril sem še z nekaterimi in med ostalimi tudi z nekim uniformiranim uradnikom, ki se mi je pritoževal, češ da se zmerom ni dobil povišanja, čeprav je že petorico ljudi, ki pripadajo opoziciji, napravil krivo veleizdaje.

Potolažil sem ga zaradi strašne krivice, ki se mu godi.

Nato sem govoril z nekim bogatim trgovcem, ki mi je veliko pripovedoval iz svoje preteklosti; od vsega tega pa sem si zapomnil samo to, kako je vodil pred nekaj leti prvi hotel v nekem manjšem mestecu in kako je trpel zaradi politike, ker je bil za več sto dinarjev oškodovan; mesec dni pozneje » pa, ko so prišli na vlado njegovi ljudje, je dobil dobre dobave, s katerimi je zaslužil velik kapital.

»Medtem pa,« je dejal, »je kabinet spet padel,«

»In torej ste morali znova trpeti?«

»Ne, umaknil sem se iz politike. Res je, da sem spočetka z denarjem pomagal našemu političnemu listu, a volitev se nisem udeležil in se tudi nisem močneje uveljavljal v politiki. Od mene je tudi to dovolj. Drugi še toliko niso storili… A politika me je pošteno zdelala. Kaj bi se človek pehal vse življenje! Zdaj sem prišel prosit gospoda ministra, naj me na prihodnjih volitvah izvoli ljudstvo za narodnega poslanca.«

»Pa saj menda ljudstvo samo voli?«

»Saj, kako bi vam dejal?… Seveda, ljudstvo že voli, tako je po ustavi; a navadno je izvoljen tisti, ki ga hoče policija.«

Ko sem se tako porazgovoril z občinstvom, sem pristopil k fantu in mu dejal:

»Želel bi, da me sprejme gospod minister.«

Fant me mrko pogleda, ponosno, z nekim zaničevanjem, in pravi:

»Počakaj! Saj vidiš, koliko ljudi čaka tu?!«

»Jaz sem inozemec, potnik, in ne morem odlagati!« sem rekel vljudno in se poklonil fantu.

Beseda inozemec je vžgala in fant je kakor vrtoglav pri priči planil v ministrovo pisarno.

Minister me je nemudoma ljubeznivo sprejel in mi ponudil stol, naj sedem, ko sem mu že pred tem, kot se razume, povedal, kdo sem in kako se pišem.

Minister je bil dolgopet suh človek z grobim surovim izrazom na licu, ki je odbijal, čeprav si je prizadeval, da bi bil čim ljubeznivejši.

»No, kako vam ugaja tu pri nas, gospod?« me je vprašal minister in se nasmehnil mrzlo in ne od srca.

Izrazil sem se s kar največjim priznanjem o deželi in ljudstvu, nato pa dodal:

»A prav posebno moram čestitati tej prekrasni deželi na modri in pametni upravi. Človek kratkomalo ne ve, kaj bi prej občudoval!«

»Thè, lahko bi bilo še bolje, a trudimo se pač, kolikor moremo!« reče on samozavestno, zadovoljen z mojim poklonom.

»Ne, ne, gospod minister, brez laskanja, boljšega si ne bi moglo želeti. Ljudstvo je, kot vidim, hudo zadovoljno in srečno. V teh par dneh je bilo že toliko proslav in parad!« sem dejal.           –

»Tako je in v tem narodnem navdušenju je nekaj moje zasluge, ker se mi je posrečilo spraviti v ustavo razen vseh svoboščin, ki so dane ljudstvu in mu popolnoma zajamčene, še tole točko:

»Vsak državljan mora biti v deželi Strádiji navdušen in vesel ter radostno s številnimi deputacijami in depešami pozdravljati vsak državni dogodek in vsak vladni ukrep,«

»Vem, a kako se da to izvesti, gospod minister?« sem vprašal.

»Prav lahko, ker se mora pač vsakdo pokoriti deželnim postavam!« odgovori minister in napravi važen, dostajanstven obraz.

»Lepo«, pripomnim, »kaj pa, če je to kaka neugodna zadeva za ljudstvo in za njegove interese, kakor tudi za deželne koristi? Glejte, kakor na primer tisto, kar sem zvedel včeraj od gospoda ministrskega predsednika, da je na severu zaprt izvoz svinj; s tem bo utrpela dežela velikansko škodo, kot je videti.«

»Tako je! A to je moralo biti, zato pa bodo danes-jutri spet prišle vse mogoče deputacije iz vseh delov Strádije in čestitale ministrskemu predsedniku za tako modro in taktično vodstvo politike s to sosednjo in prijateljsko deželo!« je dejal minister navdušeno.

»Prekrasno je to in tako modro ureditev si je mogoče samo želeti in jaz sem tako prost, da vam kot inozemec odkrito čestitam za ta genialni odlok, ki je bil uzakonjen po vaši zaslugi in ki je osrečil deželo ter odstranil vse skrbi in nadloge.«

»Tudi če bi ljudstvo nemara malo pozabilo glede izpolnjevanja svoje zakonske dolžnosti, sem jaz za vsak primer, upoštevaje tudi ta najhujši primer, že pred tremi dnevi razposlal zaupen razpis vsem policijskim oblastem v deželi ter jim strogo priporočil, da pride ljudstvo zaradi tega primera v čim večjem številu čestitat ministrskemu predsedniku.«

»A če se čez kak dan spet odpre izvoz svinj, kaj mislite potem?« sem vprašal vljudno in radovedno.

»Nič bolj priprostega: poslal bom drug zaupen razpis, v katerem bom prav tako odredil policiji, naj oskrbi, da ljudstvo spet pride v čim večjem številu čestitat. Res gre to spočetka malo težavno; polagoma pa se bo ljudstvo privadilo in samo prihajalo.«

»Tako je, prav imate!« sem rekel presenečen nad tem ministrovim odgovorom.

»Vse se lahko napravi, gospod moj, če le človek hoče in če vlada sloga. Mi v kabinetu pomagamo drug drugemu, da se naredbe vsakega člana vlade kar se da natanko izpolnjujejo. Glejte, prav danes mi je prosvetni minister poslal svoj razpis, da bi ga tudi jaz podprl in odredil vsem policijskim organom v področnem mi ministrstvu, naj se strogo drže tega razpisa prosvetnega ministra.«

»Kakšna vazna stvar, če smem vprašati?«

»Zelo važna. Naravnost neodložljiva; in jaz sem že napravil potrebne korake. Glejte, prosim,« reče in mi da polo papirja v roko.

Pričel sem brati:

»Opaža se, kako se pričenja z vsakim dnem čedalje bolj pačiti jezik v našem narodu in da so se nekateri državljani celo tako daleč spozabili, da so, pozabljajoč zakonsko odredbo, ki se glasi: »Noben državljan ne sme kvariti narodnega jezika niti ne spreminjati besednega reda v stavkih ter uporabljati posamezne oblike, ki bi bile v nasprotju s predpisanimi in utrjenimi pravili, katere predpiše posebni slovničarski odbor,« pričeli celo besedo gnev na žalost z vso drznostjo in brez vsakega sramu — izgovarjati kot gnjev. Da se v prihodnje ne bi več dogajali taki nevšečni pojavi, ki utegnejo imeti jako resne posledice za našo milo domovino, vam odrejam, da s silo oblasti zavarujete besedo gnev, katero so v toliki meri popačili, in da kaznujete strogo po zakonu vsakogar, ki bi to ali kako drugo besedo ali kako besedno slovnično obliko svojevoljno spreminjal, ne oziraje se na jasna zakonska določila.«

»Pa kaj se take stvari kaznujejo?« sem vprašal strmeč od začudenja.

»To se razume, ker to je že resnejša stvar. Za tak primer se krivec kaznuje — če se njegov pogrešek dokaže s pričami — z deset do petnajst dni zapora.«

Minister je malo pomolčal, nato pa nadaljeval:

»Treba je, da premislite to, gospod! Ta zakon, po katerem imamo pravico kaznovati vsakogar, kdor nepravilno uporablja besede in dela slovnične napake, je neprecenljive vrednosti tudi še s finančnega in političnega stališča. Samo pomislite, pa se vam pokaže pravilno gledanje na stvar.«

Poskušam se poglobiti v misli, a nikaka pametna ideja mi ne pride na um. Čim bolj sem premišljal, tem manj sem razumel smisel ministrovih besed, čedalje manj sem pravzaprav vedel, o čem mislim. Medtem ko sem se mučil z brezuspešnim poskusom, misliti o tem čudnem zakonu v tej še bolj čudni deželi, me je minister gledal z nasmehom posebnega zadovoljstva, da inozemci še od daleč niso tako prebrisani, tak domiseln rod, kakor so ljudje v stradijski deželi, ki si znajo izmisliti nekaj tako pametnega, kar bi kje drugje veljalo zg pravo norost.

»Tak se res ne morete domisliti?!« reče z nasmehom in me izpod oči vprašujé pogleda.

»Oprostite, a res ne morem.«

»Ej, glejte, to je najnovejši zakon, ki je velike vrednosti za deželo. Najprej in predvsem se kazni za take prestopke plačujejo v denarju, in tako ima dežela kaj čeden dohodek, ki ga porablja za kritje deficita, ki ga najde v blagajnah načelnih prijateljev, ali pa za dispozicijski fond, iz katerega se nagrajajo pristaši vladne politike; drugič, ta zakon, ki je tako naiven na pogled, lahko vladi veliko pomaga pri volitvah ljudskih poslancev, da si s pomočjo še drugih sredstev nabrenka potrebno večino v skupščini.«

»A rekli ste, gospod minister, da ste dali z ustavo ljudstvu vse svoboščine?«

»Tako je. Ljudstvo ima vse svoboščine, samo da jih ne uporablja! Pravzaprav imamo mi, kako bi vam rekel, nove svobodoumne zakone, ki bi morali veljati, a porabljamo nekako iz navade, — a tudi prostovoljno, da veste, — rajši stare zakone.«

»Pa zakaj ste potem sprejeli nove zakone?« sem se ga drznil vprašati.

»Pri nas je že taka navada, da se zakoni čim pogosteje spreminjajo in da jih imamo kar največ. V tem smo prekosili ves svet. Samo v zadnjih desetih letih je bilo predloženih petnajst ustav, od katerih je bila vsaka po trikrat uveljavljena, razveljavljena in nato na novo sprejeta, in tako nismo mogli ne mi ne državljani ločiti in vedeti, kateri zakoni so veljavni in kateri ne… Po moji sodbi, gospod, leži v tem dovršenost in kultura neke dežele!« je pristavil minister na kraju.

»Imate prav, gospod minister, in inozemci vas morajo samo zavidati za tako modro ureditev.«

Kmalu nato se poslovim od gospoda ministra in odidem na cesto.

(naslednja stran)

Strádie (5/12)

(předchozí stránka)

Na ulici mě překvapily spousty lidí; jak velká voda se ve skupinách hrnuli ze všech stran a shromažďovali se před jednou impozantní budovou. Každá skupina nesla prapor, kde stálo, z kterého jsou kraje, a pod tím různá hesla, jako třeba: Pro Strádii obětujme vše!, nebo: Strádie je nám milejší než prasata!

Město vyhlíželo mimořádně svátečně, na domech se třepotaly bílé prapory s národním znakem uprostřed, všechny krámy byly zavřené a veškerá doprava zastavená.

„Co se děje?“ zeptal jsem se zvědavě jednoho pána na ulici.

„Máme slavnost! Vy o tom nevíte?“

„Ne.“

„Vždyť noviny o tom píšou už tři dny! Jeden náš významný politik a diplomat, jenž má neskonalé zásluhy o vlast a rozhodující vliv na vnější i vnitřní politiku státu, ochořel rýmou; díky milosti Boží a houževnatému úsilí předních kapacit naší medicíny se šťastně uzdravil a bude tak moci i nadále věnovat svůj jedinečný státnický um a veškeré své síly blahu a štěstí naší vlasti-mučednice a vést ji vpřed k ještě lepším zítřkům.“

Před domem velkého státníka už byla taková tlačenice, že strhnout se průtrž mračen, mezi těmi namačkanými muži, ženami a dětmi by nepropadla ani kapka. Muži stáli s obnaženými hlavami a v každé skupině někomu koukal z kapsy papír s vlasteneckým projevem.

Šedovlasý státník se objevil na balkóně svého domu. V tom okamžiku zaburácelo ze všech hrdel hřímavé Sláva! a rozeznělo se ozvěnou po celém městě. Na všech okolních domech zamlčela okna, rozletěla se dokořán a zaplnila se hlavami. Na ohradách kolem domů, na střechách, všude plno lidí, dokonce i z každého vikýře vykukovalo pár hlav.

Provolávání doznělo; do nastalého ticha kvikl z davu třaslavý hlásek:

„Ctihodný státníku!“

„Sláva mu! Sláva mu! Sláva mu!“ přerušilo řečníka bouřlivé skandováni; když se davy vlastenců uklidnily, řečník pokračoval:

„Lid mého kraje prolévá slzy vroucí radosti a kleče na kolenou vzdává dík nejmilostivějšímu Tvůrci, který ve své nekonečné laskavosti ráčil od našeho národa odvrátit velkou pohromu a dopřál ti uzdravení, čacký náš státníku… Ochránce našeho štěstí! Chloubo národa! Kéž se ještě po mnoho a mnoho let těšíš pevnému zdraví!“ skončil řečník a tisíce hrdel se rozeřvalo:

„Sláva mu! Ať žije! Hurááá!“

Ctihodný státník poděkoval řečníkovi za upřímná blahopřání a ujistil shromážděné, že veškeré své myšlenky a city i nadále zasvětí péči o rozkvět kultury, hospodářství a blahobytu v draze milované vlasti.

To se rozumí, že se po jeho slovech znovu nesčetněkrát opakovalo provolávání slávy.

Nato se vystřídala řada řečníků z různých krajů a na každý projev stařičký státník rovněž odpověděl jadrným vlasteneckým projevem; nemusím snad ani říkat, že do toho neustále vpadal hurónským řevem dav.

Trvalo dlouho, než ten obřad skončil, a když bylo konečně po všem, ve všech ulicích začaly vyhrávat kapely a všude se rozhostila sváteční nálada.

Večer bylo město slavnostně osvětleno; davy vlastenců procházely ulicemi v pochodůovém průvodu; břeskná hudba znovu rozezvučela všecky prostory a ve výšinách, na pozadí temného nebe, za ohlušivého praskotu ohňostroje zazářilo jméno velkého státníka z tisíce hvězdiček.

A pak nastala hluboká, tichá noc a roduvěrní synové té podivuhodné země, vyčerpáni plněním svých vznešených občanských povinností, usnuli blaženým spánkem a zdálo se jim o šťastné budoucnosti a rozkvětu jejich draze milované vlasti.

Rozrušen neobyčejnými dojmy nedokázal jsem celou noc ani oka zamhouřit; teprve před svítáním jsem usnul – oblečený a s hlavou na stole. A vtom jako bych uslyšel jakýsi příšerný démonický hlas se zlomyslným chechtotem:

„To je tvoje vlast! Chachacha!“

Probudil jsem se; srdce mi sevřela hrůzná předtucha a v uších dál zněl ten potměšilý, baziliščí chechtot…

Hned nazítří se o té slávě rozepsaly všechny noviny po celé zemi; vládní list navíc otiskl spoustu telegramů ze všech koutů Strádie, jejichž pisatelé vyjadřovali politování, že neměli možnost přijet, aby osobně projevili své potěšení nad šťastným zotavením velkého státníka.

Kromě toho se přes noc stal slavným státníkův hlavní lékař. Všechny noviny přinášely zprávy, že vlastenecky uvědomělí obyvatelé toho a toho města, toho a toho okresu či kraje, na znamení, jak si váží zásluh lékaře Šikuly (tak se ten doktor jmenoval), hodlají zakoupit takový a makový drahocenný dar. V jedněch novinách například stálo:

Jak se dozvídáme, i město Koněkrad chystá po příkladu jitých míst vzácný dar lékaři šikulovi. Je to malá stříbrná soška znázorňující Aeskulapa, jenž třímá v rukou kalamář, rovněž stříbrný; kolem kalamáře se vinou dva pozlacení hádci s diamanty místo očí a v tlamičkách drží svíčky. Na hrudi Aeskulapa je zlatý nápis: šikulovi, lékaři zasloužilému o vlast, jeho navždy vděční obyvatelé města Koněkradu.

Podobnými zprávami se noviny přímo hemžily. Po celé zemi pakovali drahé dárky pro zázračného lékaře a bombardovali ho děkovnými telegramy. V jednom městě dokonce propadli takovému nadšení, že začali stavět monumentální dům (asi nějaké muzeum či co), do jehož zdi měli v úmyslu vsadit velikánskou mramorovou desku s díkůvzdáním místního obyvatelstva.

Samo sebou se rozumí, že se hned našel pohotový umělec, který namaloval, jak si velký státník potřásá rukou se svým lékařem a děkuje mu za uzdravení. Pod tímto výjevem byl následující text:

„Díly, oddaný Šikulo! Zbavils mě zákeřného neduhu, jenž mi bránil, bych se věnoval, seč je v mých silách, usilovné péči o štěstí své draze milované vlasti!

„Tak mi kázala svatá vlastenecká povinnost!“

Nad jejich hlavami kroužil v obláčcích holoubek a ze zobáčku mu vlála mašle, na níž stálo:

Z vůle nejmilostivějšího Stvořitele se jeho vyvolené zemi Strádii vyhne každičké zlo!

A nad holoubkem se vznášel ještě jeden cancour s nápisem: V upomínku na den šťastného uzdravení velkého státníka Mikuly. (Tak nějak se jmenoval, pokud mě paměť neklame.)

Obrázek byl vytištěn v mnoha tisících exemplářích. Děti ty milé upomínky roznášely po ulicích, po kavárnách a po hospodách, a křičely, jako když je na nože bere:

„Kupte si obrázek! Nový obrázek! Státník Mikula a lékař Šikula!“

Lačně, od a až do zet, jsem zhltal kupu novin z posledních dní — jak by ne!, ve všech byl podrobný životopis věhlasného vlasteneckého doktora! A pak jsem se rozhodl, že navštívím pana ministra národního hospodářství.

Pan ministr, obstarožní šedovlasý skrček s brejličkami na nose, mě uvítal neobyčejně vlídně. Posadil si mě dokonce vedle svého stolu; sám se vyšplhal do svého křesla. Stůl se prohýbal pod haldami zaprášených starých knih se zažloutlými listy a orvanými vazbami.

„Hned se vám musím pochlubit! Heuréka! Ani nevíte, jak jsem šťasten! Co myslíte, že jsem objevil?“

„Nějaký způsob, jak zvelebit hospodářství ve vaší zemi.“

„Co vás nemá! Jaképak hospodářství! To je dostatečně zvelebeno výtečnými zákony. Tím už není třeba sé zabývat.“

Mlčel jsem — co jsem měl na to říct? A on mi s vlahým, rozechvělým úsměvem strčil pod nos jakousi starodávnou bichli:

„Co myslíte, že to je za dílo?“

Nemusel jsem dlouho předstírat, že o tom usilovně přemýšlím: pan ministr — stále s tím rozněžnělým úsměvem na rtech — mi vše vyjevil:

„Homérova Ílias! Ale ve-li-ce, říkám vám, ve-li-ce vzácný exemplář,“ převaloval s rozkoší na jazyku; pak po mně blikl brejličkami, jestli to na mne udělalo patřičný dojem.

Dojem to na mne sice udělalo, ale z poněkud jiného důvodu, než pan ministr předpokládal; nicméně jsem se tvářil, že se obdivuju té vzácné bibliofilii:

„No to je báječné!“

„Že? Však to také byla sysifovská práce, se téhle rarity dopídit! Co říkám — Tantalova muka!“

„Skvostné!“ hrál jsem dál a zaujatě jsem listoval tím jeho Homérem, o němž jsem slyšel poprvé v životě. Stěží se mi podařilo odvést řeč.

„Že jsem tak smělý, pane ministře — o jakých výtečných hospodářských zákonech jste se to zmiňoval?“

„Ach ano… Dá se říci, že jde o zákony přímo anticky ideální. Žádná země, ujišťuji vás, nevynakládá takové sumy na zvelebování národního hospodářství, jako naše.“

„Zcela správně!“ podotkl jsem. „Vždyť to je základní předpoklad pro zdárný vývoj státu!“

„Přesně to jsem měl na zřeteli, když jsem se zasazoval — povzbuzován vzorem bájného Hérakla v království Augiášově — o přijetí zmíněných zákonů a o to, aby byly schváleny co nejvyšší investice na hospodářský a průmyslový rozvoj.“

„Jak vysoké, pane ministře, smím-li se zeptat?“

„Loni, za bývalého ministra, byly nižší; ale já si řekl: Kostky jsou vrženy! a bojoval jsem a nedal se, dokud jsem neprosadil zvýšení o pět miliónů dinárů. Veni, vidi, vici!

„To je hodně!“

„Plus minus ano… Nu a co se týče oněch zákonů, jeden zní kupříkladu takto: Obilí a další polní plodiny jakož i veškeré hospodářské rostlinstvo jsou dle zákona povinny utěšeně bujet a každoročně bohatě urodit.“

„Vskutku výtečný zákon!“ chválil jsem.

Ministr se blaženě uchichtl: „Zlatý věk, že?“ a pokračoval: „Dále, račte vědět, jsem přeorganizoval úřednictvo svého portfeje. A to tak, že každá obec má nyní hospodářské představenstvo sestávající z pěti úředníků; jejich předseda má titul ekonomického správce obce té a té. V každém okresním městě sídlí okresní ekonom a má k ruce početný podřízený personál. Úřednictvo na úrovni obecní a okresní podléhá krajskému ekonomovi — těch je dvacet, ergo tolik, na kolik krajů je rozdělen náš stát. Krajští ekonomové se svým administrativním aparátem jsou pověřeni kontrolou jim podřízeného obecního a okresního úřednictva, zda plní řádně své povinnosti a vyvíjí náležité úsilí o hospodářský rozkvět daného teritoria. Ministerstvo je pak rozděleno na dvacet sekcí řízených sekčními šéfy, majícími taktéž k dispozici početný administrativní aparát, a prostřednictvím krajských ekonomů je v písemném styku s celou zemí. Každý sekční šéf vede totiž korespondenci s jedním krajským ekonomem a informuje o tom ministra opět prostřednictvím ministrových osobních tajemníků… Rozděl a panuj, není-liž pravda?“

„Ale to jsou úplná mračna úředníků!“ ujelo mi.

„U Dia!, to bych řekl! Moje ministerstvo má nejvíc zaměstnanců. Vždyť je také u nás práce až nad hlavu! Moji úředníci nemají po celý den kdy vystrčit nos z akt… Quos ego!“

Po malém odmlčení zaníceně pokračoval:

Ceterum autem censeo, řečeno slovy velkého Catona, že mým nejvýznamnějším legislativním počinem je následující ustanovení: každá vesnice musí mít čítárnu, dokonale vybavenou nejlepšími dostupnými příručkami a jinými publikacemi z oboru zemědělství, lesnictví, dobytkářství, včelařství a dalších hospodářských odvětví.“

„Netušil jsem, že sedláci u vás tak náruživě sledují odbornou literaturu!“

„Nu, jde spíše o něco jako brannou povinnost. Nulla dies sine linea! Každý rolník je povinen denně strávit dvě hodiny dopoledne a dvě hodiny odpoledne v čítárně, kde si čte, eventuálně mu předčítají, pokud není gramotný; kromě toho jim moji úředníci pořádají přednášky o moderním racionálním obdělávání půdy.“

„Ale kdy potom tu půdu obdělávají doopravdy?“ vyhrkl jsem.

„Ač se to na první pohled tak jeví, mé řešení zemědělské otázky neznamená brzdu našeho hospodářského rozvoje, vážený pane. Zato vy jste značně zpozdilý! Budiž vám útěchou, že už Démosthénes pravil: Nemýlit se je vlastností bohů! Blahodárné účinky mé převratné reformy se projeví až časem… Podle mého přesvědčení je nejdůležitější ad primo vstřebat teorii; pak už všechno poběží skoro samo a každému bude jasné, že se stonásobně, tisíceronásobně vyplatilo obětovat trochu času vštěpování teoretických poznatků. Ze všeho nejdříve, vážený pane, je nutno mít jaksepatří základy, pevný fundament, a teprve na nich dále stavět! Dixi!“ uzavřel přímo v extázi pan ministr a otřel si pot z čílka.

„Vaše pojetí národohospodářské problematiky je prostě geniální…“ hlesl jsem — taky přímo v extázi.

Ad hoc jsem rovněž rozdělil zmíněných pět miliónů dinárů: dva milióny na přebudování a chod úřednického aparátu, jeden milión na honoráře autorům hospodářských příruček, jeden milión na zakládání čítáren a jeden na diety úředníkům. Což suma sumárum činí pět miliónů.“

„Skvělé! Jak vysoká částka je například věnovaná na čítárny!“

„Co se toho týče, vydal jsem navíc výnos, že čítárny musí být kromě hospodářských knih vybaveny i učebnicemi latiny a řečtiny, aby se naše rolnictvo po práci na poli mohlo duchovně povznášet studiem klasických jazyků. V žádné čítárně rovněž nesmějí chybět díla Homérova, Tacitova, Paterculova a další skvosty klasické literatury. Habent sua fata libelli…“

„Překrásné! Následováníhodné!“ zvolal jsem a hbitě jsem vstal a rozloučil se s panem ministrem; koukal jsem honem honem vypadnout — ze všech těch počinů a reforem pana ministra národního hospodářství se o mě pokoušela motolice: víte, že mi nijak nešly na rozum?

(další stránka)

Strádie (4/12)

(předchozí stránka)

Druhého dne jsem navštívil ministra policie.

Před ministerstvem se poflakoval houf po zuby ozbrojených strážníků, evidentně mizerně naložených — už pár dní se jim nenaskytla kýžená příležitost někoho zmlátit, což v této přísně ústavní zemi patří k nejrozšířenějším tradičním národním obyčejům.

Po chodbách a v čekárně hlava na hlavě. Kdo všecko tu nečekal na slyšení u ministra! Apartní elegáni s cylindrem na hlavě, zchátralí otrhanci, příslušníci ozbrojených sborů v roztodivných strakatých mundúrech, opásaní šavlí…

Návštěva u pana ministra může chvilku počkat, řekl jsem si, napřed si trochu popovídám s těmi lidičkami.

Nejdřív jsem se dal do řeči se solidně vyhlížejícím mladým mužem; svěřil se mi, že přišel žádat o místo u policie.

„Jste zřejmě studovaný člověk, takže s místem pro vás určitě nebudou problémy,“ povídám.

Do mladíka jako když udeří hrom; vyděšeně se rozhlédl kolem, jestli nikdo neslyšel, co jsem řekl. Když se přesvědčil, že si nás nikdo nevšímá, že všichni mají plnou hlavu vlastních trampot a navzájem si o nich vykládají, oddychl si, položil prst na rty, abych mluvil tiše, a pro všechny případy mě ještě odtáhl za rukáv kousek stranou, z doslechu ostatních.

„Vy jste tu taky kvůli místu?“ zašeptal mi do ucha.

„Ne. Jdu za panem ministrem jen na zdvořilostní návštěvu. Jsem cizinec.“

„Tak proto jste mohl vypustit z úst takovou nehoráznost, že když mám školy, hned dostanu místo!“

„Co je na tom nehorázného?“

„Vcelku nic. Ale já bych se mohl jít pást.“

„Jak to?“

„Na rozdíl od jiných zemí, u nás pánové od téhle profese mezi sebou nesnášejí lidi s vysokoškolským vzděláním. Já jsem doktor práv, ale úzkostlivě to tajím; kápnout na to pan ministr, ten by mě hnal! Jeden můj přítel — taky absolvoval univerzitu —, aby tady dostal zaměstnání, musel napsat místopřísežné prohlášení, že nikdy nic nestudoval ani se nezanáší podobnými plány — a místo dostal hned, a jaké báječné!“

Pohovořil jsem ještě s několika lidmi, mimo jiné i s jedním policejním úředníkem, který si mi trpce stěžoval, že nebyl povýšen, ačkoliv vypracoval obžalobu z velezrady proti pěti lumpům, co se hlásí k opozici. Utěšoval jsem ho — bodejť by ne, taková do nebe volající nespravedlnost!

Mluvil jsem také s jedním zámožným velkoobchodníkem, dlouze a široce mi vyprávěl o svém pohnutém životě. Bylo toho moc; zapamatoval jsem si jen to, že před několika lety vlastnil někde na venkově prvotřídní hotel a že kvůli politice — proč a jak už nevím — na tom prodělal pár tisíc dinárů; naštěstí měsíc nato přišla k moci jeho strana a on se tím pádem dostal k šikovným kšeftům a nahrabal si pěkný kapitálek.

„Vtom ale naše vláda padla.“

„Zase jste prodělal?“

„Ale kdepak. Stáhl jsem se z politického života do ústraní. Vlastně nějaký čásek jsem ještě finančně podporoval náš list, ale volit jsem už nešel; prostě pověsil jsem politiku na hřebík. Co by ne?, jiní neudělali ani tolik, a já už byl z té usilovné politické činnosti celý vyčerpaný, Člověk se přece nemůže celý život štvát jak zvíře, říkal jsem si. A vidíte, zas mi to nedalo: zrovna jdu požádat pana ministra, aby mě národní masy o příštích volbách zvolily za poslance.“

„To snad je věc mas, koho si zvolí, ne?“

„Jak bych vám to vysvětlil… Ovšem, národní poslance volí národ, tak to stojí v ústavě, ale praxe je taková, že je zvolen ten, kdo přirostl k srdci policii…“

Moc zajímavě jsem si popovídal! Ale všeho dočasu, a tak jsem šel za sluhou.

„Rád bych mluvil s panem ministrem.“

Sluha po mně sjel nadutým, nerudným pohledem a pak se znechuceně uvolil odpovědět:

„To jsou mi kvalty! Nevidíš, co je tu stran?“

„Jsem cizinec, nehodlám se ve vaší zemi dlouho zdržet a nemohu tedy svou návštěvu odkládat,“ vysvětlil jsem sluhovi zdvořile a uklonil jsem se mu.

Což bylo zcela zbytečné, neboť mocné slovo cizinec již zapůsobilo: sluha se střemhlav vrhl do ministrovy kanceláře.

Ministr mě okamžitě přijal a pohostinné mě vybídl, abych se posadil. Zapomněl jsem říct, že jsem se mu předtím představil, ale to se snad rozumí samosebou.

Byl to vyčouhlý kostlivec s hrubými, surovými rysy; čímsi odpuzoval, přestože se snažil jednat co nejpřívětívěji.

„Tak jakpak se vám u nás líbí, pane?“ A vycenil na mne zuby v mrazivém, křivém úsměvu.

Nešetřil jsem slovy chvály o zemi i o obyvatelích a nakonec jsem zdůraznil:

„Ve vaší zemi člověk skutečně neví, čemu se obdivovat dřív! Ale ze všeho nejvíc mě snad uchvátilo vaše prozíravé a moudré státní zřízení.“

„Nu, není ještě všechno tak, jak by mělo být, ale děláme, co můžeme,“ zachrastilo z něho polichocené.

„Nene, pane ministře, myslím to zcela upřímné: nic lepšího si už vůbec nedovedu představit! Obyvatelstvo je, jak pozoruji, nadobyčej spokojené a šťastné. Za těch několik dní, co jsem zde, jste měli takových slavností a veselic…“

„To je pravda, ovšem na všeobecném dobrém rozpoložení mám svůj nepatrný podíl i já. Podařilo se mi totiž docílit, aby byl do ústavy k článku týkajícímu se našich mnohých a zcela zaručených svobod dodán ještě následující bod:

Občané Strádie jsou povinni nepřetržité jásat, radovat se a veselit a neméně bujaře – formou hojných deputaci či pozdravných depeší – vyjadřovat nadšeni nad každou významnou událostí a každým počinem vlády.“

„Je něco takového vůbec možné uskutečnit v praxi?“ zapochyboval jsem.

„Kdyby bylo všecko tak snadné! Zákon je zákon; jen ať někdo zkusí neposlechnout,“ poučil mě a tvář mu ztuhla v nepříjemné (skoro bych řekl posmrtné) masce důstojného hodnostáře.

„Budiž,“ nevzdával jsem se, „ale co v případě nepříznivých událostí, které poškozují zájmy obyvatelstva i státu? Například včera jsem se dozvěděl od pana ministra zahraničí, že jste nuceni stornovat vývoz vepřů k vašim severním sousedům, což bude mít pro váš stát nepochybně velice neblahé důsledky…“

„Jistěže — ale už se stalo! A uvidíte, co nevidět se začnou ze všech krajů Strádie kvapně sjíždět deputace, aby panu ministrovi zahraničí blahopřály k jasnozřivě taktickému politickému tahu vůči dotyčnému spřátelenému státu!“ zarachtal triumfálně čelistmi.

„Bravo! Nesmírně prozíravé řešení! Záviděníhodné… Dovolte mi, abych vám jakožto cizinec vyslovil svůj obdiv a blahopřál vám k tomu geniálnímu, vaší zásluhou zdokonalenému zákonu, jenž beze zbytku zažehnal starosti a trápení ve vaší zemi!“

„Pro jistotu, kdyby obyvatelstvo náhodou zliknavělo v plnění svých občanských povinností — nevyloučil jsem ani tuto nejzazší eventualitu, já vždycky myslím na zadní kolečka! — rozeslal jsem už před třemi dny všem policejním stanicím důvěrný přípis s přísným rozkazem, aby se v tomto případě gratulační deputace dostavily ve zvláště hojném počtu.“

„Dovolíte-li, vážený pane ministře, měl bych ještě jednu otázku: dejme tomu, že za několik dni vaši severní sousedé s vámi obnoví smlouvu na dovoz vepřů — co pak?“ maskoval jsem zdvořilostí svou nemístnou zvědavost.

„Nic jednoduššího! Rozešlu policejním stanicím další přísně tajný oběžník s rozkazem, ať patřičně zapracují, aby se zástupci obyvatelstva dostavili v co nejhojnějším počtu vzdát hold příslušným vládním činitelům. Zpočátku to jde pochopitelně trochu ztuha, ale lidé si postupně zvyknou, zvyk — železná košile, není-liž pravda?, a začnou nám pak holdovat sami od sebe.“

„Přesně tak…“ ohromením jsem se nezmohl na jinou odpověď.

„Všecko jde, pane, stačí jenom chtít a táhnout za jeden provaz. V naší vládě existuje v tom ohledu vzorná, přímo bratrská spolupráce. Třeba právě dnes mi pan ministr osvěty poslal svůj nejnovější výnos, abych přispěl svou hřivnou — mohu-li to tak nazvat — k jeho důslednému provádění. Již jsem učinil potřebné kroky; nařídil jsem všem policejním orgánům, aby co nejpřísněji dohlížely na plnění posledních směrnic pana kolegy.“

„Něco důležitého, smím-li se zeptat?“

„Mimořádně důležitého. Přímo akutního. Posuďte sám!“ A vrazil mi do ruky jakési lejstro.

Začal jsem číst:

S politováním jsme zjistili, že poslední dobou dochází mezi naším občanstvem k častým případům przniní mateřštiny. Někteří jedinci již dokonce mravné poklesli tak hluboko, že nedbajíce zákona, který mj. nařizuje, že „žádný občan nesmí zanášet nešvary do jazyka našeho staroslavného vznešeného národa, svévolně měnit vétný slovosled či používat jednotlivých slov jinak, než je stanoveno v platných hláskoslovných a tvaroslovných pravidlech, předepsaných zvláštní komisí jazykozpytců“, začali dokonce bezostyšné vyslovovat vembloud místo velbloud, chlívák místo chlévák a čunitel místo činitel. Těmto nežádoucím jevům je nutno učinit přítrž. Nařizuji vám proto s okamžitou platností, abyste mocí zákona chránili svrchu zmíněná, různými zvrhlíky znevážená slova – činitel jakož i velbloud a chlévák – a přísné stíhali každého, kdo by se dopustil těchto či dalších podobných přečinů.

„Tohle že je trestné?“ zalapal jsem po dechu.

„Jistěže! Jde o závažné provinění. Na pachatele, je-li jeho vina svědecky prokázána, může být v těchto případech uvalena vazba deseti až patnácti dní.“

Po významné pauze se jeho čelisti rozcvakaly dál:

„Nu jen o tom přemýšlejte, pane! Tenhle zákon, jenž nám dává právo trestně stíhat každého, kdo se dopouští mluvnických chyb, je přímo nedocenitelný i z finančního a politického hlediska. Přemýšlejte a uvidíte, že mi dáte za pravdu!“

Poslechl jsem a pokusil jsem se o tom hloubat, ale nic chytrého mě nenapadlo. Čím víc jsem sí lámal hlavu, tím míň jsem chápal smysl ministrových slov, a nakonec i to, o čem vlastně přemýšlím. Prostě mi nad tím zákonem zůstal rozum stát — jako nad mnoha věcmi v téhle zvláštní zemi. A pan ministr se zatím škodolibě cenil: Jste na nás krátcí, páni cizinci! Kdepak, mozky, jako máme u nás ve Strádii, se hned tak někde nevidí!

„Nic vás nenapadá?“ škeřil se dál a provrtával mě očima.

„Promiňte, ale ne.“

„Tak já vám tedy vyložím, v čem tkví nedozírný přínos tohoto zákona. Především v tom, že delikventi se v tomto případě mohou z trestu vyplatit, z čehož státu plynou pěkné příjmy. Těchto finančních prostředků vláda používá jednak k úhradě deficitů v pokladnách osobních přátel, jednak na dispoziční fond, z něhož jsou odměňováni stoupenci vládního politického kursu. Za druhé se tento zákon, který na první pohled působí možná naivně, vládě hodí při volbách národních poslanců jako jedna z pomůcek, abych tak řekl politických heverů, jimiž si zabezpečuje většinu v Národním shromáždění.“

„Ale pane ministře, vždyť jste říkal, že ústava u vás zaručuje občanům veškeré svobody?“

„Samozřejmě! Občané mají zaručené veškeré svobody, ale nevyužívají jich. Vlastně, jak bych se vyjádřil přesně?, my sice máme nové, svobodomyslné zákony, které by měly platit, ale jaksi ze zvyku — a také že je nám to tak milejší — jsou stále v platnosti zákony staré.“

„Nač jste tedy vydávali ty nové?“ odvážil jsem se zeptat.

„Vydávat nové a nové zákony, abychom jich měli co nejvíc, je u nás dlouholetá a neobyčejně osvědčená tradice. V tom ohledu jsme předběhli celý svět. Jen za posledních deset let vyšlo patnáct ústav, z nichž každá třikrát vešla v platnost, třikrát byla zavržena a pak znovu přijata, takže ani my, ani občanstvo se v tom nevyznáme, nevíme, které zákony zrovna platí a které ne… Podle mého názoru, vážený pane, právě to je znakem vyspělosti a kultury naší země!“ dmula se panu ministrovi pýchou žebra, totiž hrud’.

„Zajisté, pane ministře… Jak už jsem podotkl, my cizinci vám musíme vaše moudré státní zřízení jen závidět!“

Nato jsem se s panem ministrem rozloučil a opustil jsem ho.

(další stránka)

Deti i vdekun (2/5)

(Faqja e meparshme)

Të gjitha këto kanë qenë vetëm embrion i së mirës. Kemi qenë fëmij të mirë dhe të ndëgjueshëra dhe, në të vërtetë prej vjeti në vjet secili gjeneracion premtonte gjithnji ma tepër e ma tepër se vendi ynë për së shpejti do të kishte poashtu qytetarë të mirë e të ndëgjueshëm, por kosh e din a do të vijë ajo kohë e bekueme që aspiratat tona, në të vërtetë mendimet dhe idealet e xhaxheshës sime të ndjerë, gjeniale, të realizohen plotsisht në kët nanën Sërbi të vuejtun, të cilën e duem kështu nxehtsisht e me shpirt të pastër.

Kush e din a thue ka me ardhë ndonjiherë koha që të realizohen dëshirat tona dhe të zbatohet në vepër ky program i ynë ideal politik:

Neni 1

Kurrkush nuk punon kurrgja.

Neni 2

Çdo Sërb në moshën madhore e ka rrogën fillestare 5.000 dinarë

Neni 3

Mbas pesë vjetësh, çdo Sërb, (në shtëpin ku nuk ka Sërb mundet edhe Sërbjanja) ka të drejtë më marrë pension të plotë.

Neni 4

Pensioni ka shtesën periodikë prej 1.000 dinarësh në vjet.

Neni 5

Duhet të mirret medoemos nji vendim i Parlamentit populluer (dhe me këte, për qëllime patriotike, me Parlamentin ka me u pajtue eksepsionalisht edhe Senati) dhe ky vendim ka me u konsiderue si pikë e veçantë ë Kushtetutës, simbas të cilës: pemët, bimët e dobishme përgjithsisht, gruni e lë gjitha të mbjellunat tjera duhet të prodhojnë fantastikisht mirë, dy herë në vjet, e poqese çfaqet dificit në buxhetin shtetnuer, atëherë dhe tri, paj merret vesh, kur asht e nevojshme ende ma tepër, si t’i vijë për levërdi këshillit financiar.

Neni 6

Kafshët, cilat do qofshin, pa marrë parasysh çfarë gjinije kanë e sa të mëdha janë, gjithashtu mbas urdhnit ligjuer, don me thanë mbas aprovimit lë të dyja dhomave, duhet të përparojnë shum mirë dhe të shtohen shum shpejt.

Neni 7

Kafshët, nuk mujnë n’asnji rast me marrë rrogë prej arkës shtetnore, tue përjashtue nevojat shtetnore të jashtëzakonshme.

Neni 8

Dënohet kushdo që mendon për punët shtetnore.

Neni 9

Njeriu, ma në fund, nuk guxon me mendue për kurrgja, pa lejen e veçantë të policis, sepsë mendimi e prish lumnin.

Neni 10

Në rend të parë, policija nuk guxon absolutisht me mendue kurrgja.

Neni 11

Kush don, vetëm sa për shaka, me u marrë me tregti duhet me fitue medoemos tepër shum: në nji dinar nji mijë.

Neni 12

Fustanet e grave, reliket, natyrisht dhe zhyponët si dhe nevojat tjera mbillen dhe bijnë shum shpejt nën çdo klimë dhe në çdo tokë, çdo muej, me bojna të ndryshme, dhe simbas modës ma të re franceze. Kapelat, dorzat dhe sendet tjera t’imta mund të mbillen me sukses edhe nëpër saksina (gjegjsisht çdo gja mbillet vetëm mbas urdhnave ligjorë).

Neni 13

Fëmijt nuk linden. Poqese dalin kësish prej ndokahit, të rriten e t’edukohen me maqina të posaçme. Poqese atdheut i nevojiten sa ma tepër qytetarë, ka me u ngrehë fabrika që ban fëmij.

Neni 14

Kurrkush nuk paguen tatime.

Neni 15

Të paguemit e borxheve dhe të tatimeve ndëshkohet rreptsisht dhe kjo vlen për cilindo, përpos kur vërtetohet se at violacion e ka ba individi i smutë nga mendja.

Neni 16

Hiqen të gjitha gjanat e panevojshme, sikurse janë: vjehrrat, kontrolli kryesuer dhe sekundar, borxhet kurente shtetnore e private, panxharët, pasuli, gjuha greke dhe latine, krastavecat e kalbun të gjitha rasat cilatdo qofshin, me propozicion e pa propozicion, gjindarmët, çashtja e thive, mendët, së bashku me logjikën.

Neni 17

Kush i bashkon Sërbët, të burgoset atypëraty në shej mirënjohjeje dhe dashunije për popull.

Program i mrekullueshëm. Këte s’kanë çare pa e pranue bile dhe kundërshtarët politikë, poqese nji program i tillë përgjithsisht dhe mundet me pasë kundërshtarë. Dëshirat tona bujare, nuk mund të realizohen kur gjithçka asht kot.

Por, ate që na nuk e kemi mbërrijtë e nuk e kemi realizue me gjithë mundin ton, ate e kanë mbërrijtë tjerët, ma fatbardhë se na.

(Faqja tjetër)

Ahol megszűntek a szenvedélyek

Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.

Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.

Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.

Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.

Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.

Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:

„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”

„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”

„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”

Lám, milyen botrányok történnek a világban!

Figyeljenek csak tovább:

„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”

Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:

„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”

„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”

„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”

„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”

„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”

„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”

„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“

„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”

„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.

Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.

Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?

A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.

Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.

Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!

Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.

Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.

Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.

A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:

A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:

„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”

Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.

Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.

Íme, szóról szóra:

„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.

Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.

— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.

A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.

— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.

Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.

Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.

Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.

A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…

— Olvasta már az újságot? — kérdem.

— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.

Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.

Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.

— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.

Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.

Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!

— Úristen, hát ez micsoda?!

Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!

Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”

A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.

Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:

„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”

— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:

„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”

Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!

Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!

Belgrád, 1898. október 14.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A mocsár (4/5)

(Előző)

Másnap a szolgabíró rejtjeles jelentést küldött a kormánynak a tegnapi politikai gyűlésről. A jelentés így szólt:

„Kerületemben erős politikai áramlat jelentkezett a mai kormányzattal szemben. A mozgalom mindinkább terjed, s attól tartok, hogy a királyi ház helyzete is kérdésessé válik. Megtettem minden tőlem telhető intézkedést, és a rendelkezésemre álló eszközökkel megkíséreltem megakadályozni ezt a bajt. Minthogy azonban ez az ellenzéki, jobban mondva forradalmi mozgalom hirtelen áradatként tört fel, valamennyi kísérletem hiábavalónak bizonyult, és a forradalmárok tegnap délután erőszakkal politikai gyűlésre jöttek össze. Éles hangú, arcátlan beszédeikből arra a következtetésre jutottam, hogy anarchista nézeteket vallanak, és titokban bizonyára lázadást és felfordulást készítenek elő az országban. Végül kínos és nehéz erőfeszítések árán sikerült feloszlatnom a gyűlést, mert nagy veszély fenyegetett, mivel az egyik részvevő még azzal is fenyegetőzött, hogy megdöntik a királyságot, és bevezetik a köztársasági rendszert.

Mellékelten tisztelettel megküldöm a miniszter úrnak a legveszélyesebb személyek névsorát (elsők között szerepelt az a különös ember, aki tejeskávét vagy mi a szöszt akart inni, utána pedig az a három, aki feketekávé mellett kardoskodott), és utasításokat ikérek, milyen intézkedéseket tegyek e fontos és hazánkra nézve sorsdöntő ügyben.”

A szolgabíró, miután ily nagy szolgálatokat tett a hazának és akormányzatnák, kitüntetést és fizetésemelést kapott. Az ellenzékiek valamennyien gratuláltak neki, és ezzel az ügy be is fejeződött.

A gyűlés után megkérdeztem az egyiket:

— Itt nálatok nincsenek olyan emberek, akik politikával foglalkoznak?

— Voltak olyanok is.

— És?

—  Semmi… Ostobaság!

— Hogyhogy ostobaság?

— Hagyd, kérlek. Ugyan ki akar itt politikával, foglalkozni? Egy megpróbálta!

— Mit csinált?

— Bolond ember! Hogy mit csinált? … Mindannyian ismerjük, tudjuk, kicsoda, honnan való kinek a fia és mit eszik otthon. Apja iparos volt, de az utolsók között, ő meg iskolába járt, a nagyvilágban kuncsorgott valahol, aztán hazajött, és mondogatni kezdte: Így kellene, úgy kellene, tudom is én, államberendezés, meg törvények, meg alkotmány, meg polgárjogok, meg gyülekezési szabadság, meg választások… Ugyan, kérlek, mindig összevissza beszélt!

— Te mit szóltál hozzá?

— Semmit! Mit mondjak? Csak néztem rá és nevettem. Ismerem jól. Kenyere is alig van, ismerem az apját is meg a családját. Még hogy ő meséljen nekem alkotmányról és szabadságról?

— Hátha értett hozzá?

— Ugyan, kérlek, én csak tudom, mennyit nyom ő a latban!

— Aztán mit csinált?

— Mit csinálhatott volna?! Könyveket olvasott, helységről helységre szaladgált, agitált, embereket gyűjtött össze, gyűléseket tartott. Többször is bezárták, büntették, száműzték. Mondom neki egyszer: „Mit ábrándozol, mint egy kölyök, miért nem nézel a dolgod után? Nem látod, hogy bolond vagy?!”

— Hát a többiek mit mondtak neki?

— Röhögtek rajta. Amikor kijött a börtönből, és végigment az utcán, akkor nevettek csak rajta igazán:

— Megtaláltad-e az alkotmányt? — kérdezték tőle, mire az egész utca kacagott.

— Hej, micsoda fréfák voltak azok ővele, olyan még nem volt. Majd hasra estünk a röhögéstől. Ma is rajta maradt a név: Alkotmány Tamás! — mondta, és könnyei is csorogtak a nevetéstől.

— Mi lett vele?

— Lebukott, szegény. Nincs neki semmije, állami szolgálatot se kapott… a bolond! Micsoda szép állásuk van az iskolatársainak, ő meg így járt! Maga az oka. Igaz, dicsérik, hogy ö volt a legképzettebb, a legértelmesebb, de olyan ábrándozó… Semmi sem rosszabb, mint amikor az ember nagyra tartja magát. Éppen ő akart javítani a dolgokon! Mindenkinek jól van így, ő meg valami különöset akar, mintha mi nem tudnánk, kicsoda ő. Szegény! …

— Most mit csinál?

— Megjött az esze, de már késő! Kigyógyitottuk a rögeszméiből, s mivel félkegyelmű volt, a hatóság békében hagyta. Mi azonban komédiáztunk vele, meg aztán egy pár ördöngös fickó elnevezte Alkotmány Tamásnak. Az emberek lassacskán lépten-nyomon tréfát kezdtek űzni belőle. Harcolt, ellenkezett, belefáradt… Sajnálom szegényt! Nem volt rossz ember! Most megjött az esze, komoly ember lett, hem ábrándozik, mint azelőtt. Teljesen visszavonult, senkivel sem barátkozik. Szegénysorban él, de azért sokan támogatják. Valamenynyien sajnáljuk, de hát maga az oka…

— Az emberek hogy néznek rá most?

— Szépen! … Senki sem gúnyolja többé, szeretik. Sajnáljuk szegényt!

Tetszik nekem ez az országocska, szeretnék minél tovább itt élni. Sok emberrel megismerkedtem. Remek emberek. Békések, csendesek, szelídek, mint a galambok. Esznek, isznak, alszanak, egy keveset dolgoznak is. Egyszóval: boldog emberek. Senki sem töri meg a csendet, senki sem rontja az összhangot, mégcsak szellő sem gyűrűzi a zöld színű mocsár mozdulatlan állóvizet, amennyiben ehhez hasonlítanánk ennek a valóban boldog kis országnak a társadalmát.

Én hoztam magammal Szerbiából egynéhány gondolatot és egynéhány elkoptatott, elődeimtől örökölt eszményt, de ezt a keveset is elvesztettem ebben az országocskában, és mintha megbabonáztak volna magam is átadtam magam az édesded szundikálásnak, hogy szinte már kezdett jólesni. Akkor láttam, hogy mi, szerbek is hajlamosak vagyunk, nagyon is hajlamosak arra, hogy egy nap ugyanilyen boldog nép legyünk, s ebben körülményeink is közrejátszanak.

Így múltak a napok, békésen, nesztelenül, lomhán mígnem egy nap a társadalmi összhang egyensúlya megbillent.

Egy fiatalember verskötetet adott ki.

A versek szépek voltak, csupa mély, őszinte érzés és gondolat.

Az egész társadalom felháborodással fogadta a kötetet. Senki sem olvasta el, nem is akarta elolvasni. De akinek kezébe került, mindjárt savanyú képet vágott, két-három oldalt lapozott, megtapintotta a papirt, mintha a minőségét vizsgálná, aztán eltolta magától, akárcsak a világ legundorítóbb holmiját, megvetéssel elfordította fejét, és epésen megjegyezte:

— Versek?! Ugyan már!

— Ki tudja? Talán vannak benne szép dolgok is?! — jegyezte meg valaki.

Az illető keresztet vetett, fészkelődön ülőhelyén, sajnálkozva végigmérte a másikat, és fejcsóválva mondta:

— Te bolondabb vagy még annál is, aki ezeket a vackokat írta! — közben az ujja hegyével eltolta magától a könyvet, s olyan arcot vágott, mintha valami tisztátalan, mocskos tárgyat érintett volna.

— Ha így beszélsz, megkérdem: olvastad-e ezt a könyvet?

— Nem olvastam.

— Akkor hát?

— Én nem is állítom, hogy jo, csak azt mondom: lehet, hogy jó! … Hát te olvastad?

— Én? — kérdezte az első mergesen, mintha a kérdés mélyen megsértette volna.

— Te!

— Én?! — ismételte az első még haragosabban.

— Persze, hogy te. Ki mást kérdeznék?!

Az első keresztet vetett, vállát vonogatta és széttárta karjait, mintha azt mondaná: „Atyaúristen, mit kérdez ez!”, de nem szólt semmit, csak csodálkozva meredt a másikra.

— Mit veted a kereszteket? Kérdem tőled, olvastad a verskötetet, vagy nem? Mit kell ezen csodálkozni?

Az illető megint keresztet vetett, aztán megjegyezte:

— Most én kérdezlek téged: bolond vagy te, vagy nem vagy bolond?

— Ugyan már! Nem értelek.

— Én se téged.

— Mit kell neked értened, és mit csodálkozol? Kérdezem: olvastad a könyvet?

— Én kérdezlek téged: bolond vagy te? — ismételte az első, aztán megragadta a könyvet, mérgesen odacsapta az asztalra, és így kiáltott:

— Ezeket a vacakságokat olvassam? Ha bolond volnék, nem mondom, de józan ésszel hogyan tehetnék ilyet? … Ismered-e azt, aki ezeket a verseket írta? — tette hozzá halkabban.

— Nem ismerem.

— Hja! … Azért is beszélsz így! — mondta az első, és még savanyúbb képet vágott, mintha ezzel akarná jelezni, hogy milyen bukott személyről van szó.

— Te ismered?

— Ismerem! — mondta lekicsinylőén, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondaná: „Jobb volna, ha nem ismerném”, pedig ugyanazzal az emberrel tegnap, amikor még nem adott ki verseket, barátságban volt, és a társaságban soha nem mondott róla semmi rosszat.

Mások meg, akik szintén nem akarták elolvasni a könyvet, így beszéltek:

— Micsoda botrány! … Versek? … Mintha nem tudnám, kicsoda ő! — mondta az egyik.

— Hogy nem szégyenli?! — mondta a másik.

— Az embernek előbb az isten veszi el az eszét, aztán ő maga tesz rosszat… Ilyen … ilyen ver¬sek? Bármikor tudnék jobbakat is írni, de nincs pofám, mint egyeseknek…

Az emberek viselkedése megváltozott a fiatal költővel szemben. Amikor az utcán látták, lökdösték egymást és kacsintottak.

— Jó napot! — köszöntötte őket a költő.

— Jó napot, költő úr! — válaszolta az egyik, és félszemmel gúnyosan vizsgálta.

— Szervusz, szervusz! — köszöntötte a másik gúnyos mosollyal.

— Jó napot! — üdvözölte a harmadik, unottan, savanyúan, lekicsinylőén.

Az ügy azonban sajnos nem fejeződött be puszta beszélgetésekkel, amelyek mindenütt folytak.

A közvélemény arcvonalat teremtett a fiatal költővel szemben. Jó tulajdonságait is, melyeket eddig elismertek, most ócsárolni kezdték, apróbb hibáit pedig, amelyeket azelőtt elnéztek, mint a többiekét is, most szörnyű bűnnek kiáltották ki. Kiderítették róla egyszeriben, hogy aljas, részeges, kártyás, jellegtelen fráter, kém, mi több, bolond is.

— Nem is tudtam, hogy olyan bolond — mondogatták az emberek.

— Az igazát megvallva, én mindig sejtettem, hogy hiányzik egy kereke.

— Én is tudtam, de akkor mégsem volt ilyen bolond.

— Nos, most mar egészen az.

A társaságban kezdtek gúnyt űzni belőle, s ha valahol valami elintéznivaló dolga akadt, aki csak tehette, elgáncsolta, mert mindenki lázadt ellene, s mihelyt meglátta, így gondolkodott: „Mit hencegsz itt?… Versek, jó, jó, majd meglátod, tudunk mi is valamit!”

Hogy a baj még nagyobb legyen, a verseket menyasszonyának ajánlotta, gondolván, hogy ezzel őrömet szerez neki. A szegény lányt azonban öröm helyett rengeteg bánat érte, sokat kellett sírnia, mert a közvélemény őt sem kímélte meg.

A leány apját kihozta sodrából az eset, megbotránkozott azon, hogy a lánya nevét is belekeverték ebbe az ostoba dologba, leült hát, és a következő levelet írta az ifjú költőnek:

„Uram!

Ezeket a maga vacakságait és mindenféle ostobaságait, butaságait, amelyekkel gúnyt űznek utcaszerte, inkább az édesapjának ajánlotta volna, őhozzá illenek, hisz közismerten utolsó ember, akárcsak Ön is, minthogy a leányom nevét keverte bele ezekbe az ostobaságukba. Eddig senki sem mulatott ujjal a házamra, s nem is akarom, hogy a leányom nevét vegye nyelvére mindenki, még kevésbé, hogy a maga félkegyelmű könyvén díszelegjen. Mától kezdve nehogy át merje lépni házam küszöbét, mert visszaélve bizalmammal, azzal viszonozta jóságomat, hogy szégyent hozott házamra. Különben is követelem, hogy őt napon belül adjon elégtételt, mert ellenkező esetben, uram, elpáholom, mint egy macskát az út közepén, vagy ahol találom.”

Ebből aztán megannyi botrány keletkezett, s minthogy az ifjú költő hivatalnok volt, főnöke a következő jelentést tette a miniszternek:

“N. N. (a nevét már elfelejtettem, tehát a szokásos N. N.-t használjuk), e hatóság hivatalnoka, aki különben jó és lelkiismeretes munkás, az utóbbi időben annyira kompromittálta magát valamiféle állítólagos versgyűjteménnyel, hogy az állami szolgálat tekintélyének megőrzése érdekében nem maradhat tovább állásában, mivel olyan komolytalan munkával foglalkozik, ami még egy kofához sem illik, hát még egy állami hivatalnokhoz. Kérem a miniszter urat, hogy ezt a kompromittált hivatalnokot távolítsa el az állami szolgálatból, vagy legalábbis erről a helyről, mindaddig, amíg meg nem, javul…”

A miniszter áthelyezte a költőt.

Sajnos azonban az ország kicsi, a rossz hír meg gyorsan terjed, s a költőt az új helyen még kedvezőtlenebbül fogadták, a miniszter pedig mit tehetett volna mást, az állami szolgálat tekintélye érdekében, sőt a közvélemény erkölcsi felfogása érdekében is kénytelen volt elbocsátani az állami szolgálatból azt a szörnyeteget, aki verseket ír.

A közvélemény elégtételt kapott, s a fiatal költőnek többé egyetlen verse sem jelent meg. Valahol eltűnt, senki sem hallott róla többé.

— Kár érte, fiatal volt még! — mondogatták.

— Nem is volt rossz ember.

— Nem hát, de mi az ördögöt csinál olyasmit, amit senki más nem csinál?

— Sajnálom szegény bűnöst!

— Hát aztán! Ő maga az oka!

Az egyensúly megint helyreállt a társadalomban, és eltűnt a hullámgyűrűcske, amely egy pillanatra megkavarta az állóvíz nyugodt, mozdulatlan tükrét, és a társadalom elégedetten, nyugodt lélekkel folytatta tovább a jóleső szundikálást.

(Következő)

A mocsár (3/5)

(Előző)

Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.

Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.

Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.

Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.

— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.

Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.

A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.

— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.

— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.

— Tán csak nem ellenzékiek?

— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.

— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?

— Bizony, a hatóság.

— Önmaga ellen?

— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.

— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.

— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.

— Neked mi a véleményed?

Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”

Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.

Egyszeriben mérges hangot hallottam:

— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.

— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.

— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.

A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.

— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.

A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.

— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.

Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.

— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.

A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.

— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.

— Rajta, mondd el!

Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:

— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.

— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”

— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.

— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.

— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.

— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.

— Ha tudod, mondd el!

— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.

— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?

— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.

— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?

— Van még.

— Melyek azok?

— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!

— Hát azután?

— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.

Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.

Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.

A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?

Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.

— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!

— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.

— Én meg elvből riem iszom bort.

Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.

Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:

— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.

Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.

A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?

A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:

— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.

Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.

A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:

— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.

Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)

— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.

Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.

Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.

Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.

(Következő)

Kínlódia (12/12)

(Előző)

Szegény új kormánynak már kezdetben gondolkoznia kellett, pedig ezt Kínlódiában nemigen szokták meg a miniszterek. Őszintén szólva, néhány napig hősiesen és büszkén tartották magukat, amíg az utolsó bankjegy is elfogyott az államkasszából, nap közben örömtől sugárzó arccal fogadták a nép tömeges küldöttségeit, megható beszédeket tartottak a drága és sokat szenvedett Kínlódía boldog jövőjéről, éjszaka pedig fényes és költséges lakomákat rendeztek, ittak, ettek, énekeitek és hazafias köszöntőket tartottak. Ám amikor az államkassza teljenen kiürült, kezdtek a miniszter urak komolyan töprengeni és arról tárgyalni, hogy mi is a tennivaló ebben a keserves helyzetben. A hivatalnokoknak könnyű, azok úgyis megszokták, hogy hónapokon át nem kapnak fizetést; a nyugdíjasok meg öregek, eleget éltek már; a katonáknak pedig természetesen meg kell szokníok a viszontagságokat és a nélkülözést, tehát az éhséget is hősiesen eltűrhetik; a szállítóknak, vállalkozóknak és a boldog Kínlódia többi jószándékú polgárának könnyű megmagyarázni, hogy számlájuk kiegyenlítése nem került be az ez évi állami költségvetésbe. A minisztereknek azonban nem könnyű, mert nekik nyilván fizetniök kell azért, hogy csak jót és szépet mondjanak és írjanak róluk. Van persze még rengeteg fontosabb dolog is, azoknak a megoldása se könnyű, mert bizony van elég dolog, amelyek fontosabbak még Kínlódiánál is.

Gondba estek, és végül megszületett az ötlet, hogy erősíteni kell a gazdasági életet. Elhatározták, hogy nagyobb adóssággal terhelik az országot. Minthogy azonban a kölcsön megkötése körül elég pénzt kell költeni a képviselőházi ülésekre és a miniszterek külföldi utazásaira, a kormány úgy határozott, hogy erre a célra összegyűjti az összes letéteket az államkasszából, ahová magánszemélyek helyeztek pénzüket, s ily módon segítenek bajban sínylődő hazájukon.

Az országban nagy zűrzavar támadt. Egy újság a kormányválságról kezdett írni, a másik azt hangoztatta, hogy a kormány már kedvezően befejezte a kölcsön-tárgyalásokat, a harmadik pedig mindkét hírt közölte, miközben a kormánylapok arról írtak, hogy még soha ilyen jólét nem volt az országban, mint most.

Mind többet és többet beszéltek az országmentő kölcsönről, az újságok mind több helyet szenteltek ennek a kérdésnek. Az érdeklődés úgy megnövekedett, hogy a munka szinte mindenütt megbénult. A kereskedők, szállítók, tisztviselők, nyugdíjasok, sőt a papok is lázas, feszült várakozásban éltek. Mindenütt csak erről beszéltek, érdeklődtek, találgattak.

A miniszterek hol az egyik, hol a másik idegen országba utaztak, hol egyedül, hol kettesben, hol többen együtt. A képviselőház szakadatlanul ülésezett, vitatkozott, döntéseket hozott, és végül úgy határozott, hogy a kölcsönt mindenáron le kell kötni, aztán a képviselők hazamentek. A közvélemény felcsigázott érdeklődéssel várta az eredményt.

Ha két ember találkozott az utcán, köszönés helyett így kezdte:

— Mi van a kölcsönnel?

— Nem tudom!

— Tárgyalnak?

— Biztosan!

A miniszterek újra meg újra utaztak külföldre és vissza.

— Visszajött a miniszter?

— Úgy hallom.

— Mit végzett?

— Talán sikerült!

Végül is a kormánylapok (a kormánynak itt több lapja van, jobban mondva minden miniszternek van saját lapja, egy vagy kettő) bejelentették, hogy a kormány befejezte tárgyalásait egy külföldi csoporttal, és az eredmények igen kedvezőek.

„Biztosan állíthatjuk, hogy a hitelszerződést néhány napon belül aláírják, és a pénz megérkezik az országba.”

A lakosság kissé megnyugodott. A kormány lapjai közölték, hogy két-három napon belül Kínlódiába érkezik Horié úr, az illető bankcsoport felhatalmazottja, és aláírja a szerződést.

Most kezdődött igazán a szóbeli és írásbeli vita, kíváncsiskodás, várakozás, a fölösleges ideges érdeklődés. Nagy bizakodással várták a külföldit, aki majd megmenti az országot.

Másról nem is beszéltek, nem is gondolkoztak, csak arról a Horiéről. Szájra kelt a hír, hogy megérkezett, és a város egyik szállodájában szállt meg, mire a kíváncsiak tömege, férfiak és nők, öregek i és fiatalok rohantak a szálloda felé, de oly mohón és féktelenül rohantak, hogy az öregeket és a gyöngébbeket letiporták és megnyomorítottak.

Az utcán megjelent egy külföldi utas, mire valaki így szólt a mellette állóhoz:

— Ni csak, egy idegen! — és jelentőségteljesen nézett a másikra, mintha azt kérdezné: „Nem Horié ez?”

— Hátha ő az? — találgatta a másik.

— Nekem is az a véleményem.

Mindenfelől figyelték az idegent, és arra a következtetésre jutottak, hogy az csak Horié lehet. A városban elterjedt a hír, hogy látták Horiét. Ez a hír pillanatok alatt végigcikázott a társadalom minden rétégén, és egy-két óra múlva az egész város bizton hitte, hogy ő itt van, az emberek személyesen látták és beszéltek vele. A rendőrség is megmozdult, a miniszterek fészkelődni kezdtek szaladgáltak mindenfelé, hogy találkozzanak vele és kifejezzék tiszteletüket.

Ő meg sehol.

Másnap a lapok megcáfolták a hírt Horié érkezéséről.

Hogy hová vezetett ez, kitűnik az alábbi eseményből.

Egy napon a kikötőbe mentem, ahol egy idegen hajó szokott horgonyozni.

A hajó pont akkor érkezett, és utasok szálltak ki belőle. Egy ismerősömmel beszélgettem, közben a tömeg úgy megrohanta a hajót, hogy engem csaknem a földre döntöttek.

— Mi ez?

— Ki az? — kérdezősködtek az emberek.

— Ő! — válaszolták többen.

— Horié?

— Igen, megérkezett!

— Hol van, hadd lássam! — zúgott a tömeg, és megkezdődött a tolongás, tülekedés, ágaskodás, bámészkodás, verekedés. Mindenki közelebb akart jutni a hajóhoz.

Csakugyan megpillantottam egy idegent, aki rimánkodott, hogy engedjék el, sürgős dolga van. Alig tudott beszélni, inkább csak nyögött a kíváncsi tömeg nyomása és szorítása alatt.

Á rendőrök azonnyomban felfogták kötelességüket, és rohantak értesíteni a miniszterelnököt, a kormány többi tagját, a városelnököt, az egyházfőt és az ország többi főurát, hogy Horié megérkezett.

Nemsokára hangok hallatszottak a tömegben:

— A miniszterek!

A miniszterek csakugyan megjelentek, Kínlódia valamennyi főurának kíséretében. Mindannyian ünnepi öltözékben, az összes kitüntetésekkel és rengeteg szalaggal (különben nem szokták az összes kitüntetéseket viselni, csak néhányat). A tömeg szétvált, s az idegen egyedül maradt a középen, a másik oldalon pedig megjelentek a miniszterek, és feléje indultak. A miniszterek illő távolságban megálltak, levették kalapjukat, és a földig hajoltak. Ugyanezt tette a tömeg is. Az idegen kissé zavarban volt, mintha megijedt és csodálkozott volna, de meg sem moccant helyéről, állt, mint egy szobor. A miniszterelnök előre lépett, és megszólalt:

— Nagyrabecsült idegen, hazánkba jöttödet aranybetűkkel fogja feljegyezni a történelem, mert ez a jelentős látogatás új korszakot nyit államunk életében, a te látogatásod boldog jövőt hoz drága Kínlódiánknak. Az egész kormány nevében, az egész nép nevében üdvözöllek mint megmentőnket, és kiáltom: Éljen!

— Éljen, éljen! — dörgött ezer torokból.

Ezután az egyházfő vallásos zsoltárokat kezdett énekelni, és Kínlódia fővárosának valamennyi templomában megkondultak a harangok.

Midőn a hivatalos fogadásnak ez a része befejeződőtt a miniszterek szívélyes mosollyal, alázatosan léptek az idegenhez, sorban kezet fogtak vele, aztán a többiek félrevonultak, és hajadonfőtt, alázatosan meghajolva álltak, a miniszterelnök pedig félő tisztelettel karjaiba vette az idegen bőröndjét, a pénzügyminiszter meg átvette a neves férfiú sétabotját. Úgy vitték a holmiját, mint valami ereklyét. A bőrönd természetesen ereklye is volt, mert a sorsdöntő szerződés nyilván benne rejtőzött. Valójában abban a bőröndben nem volt se több, se kevesebb, mint a jövő, egy ország boldog jövője. A miniszterelnök tehát, tudván, mit visz a karjában, ünnepélyes arcot vágott, szinte átszellemült, büszke volt, mert Kínlódia jövőjét cipeli. Az egyházfő, akit nagyszerű szellemmel és ésszel ajándékozott meg az úristen, maga is nyomban átlátta annak a bőröndnek a fontosságát, a többi főpappal körülvette a miniszterelnököt, és kórusban ájtatos dalokat kezdtek énekelni.

A menet elindult. Az idegen és a pénzügyminiszter elől, a bőrönd pedig a miniszterelnök karjában, főpapokkal körülzárva, mögöttük a néppel. Lassan, ünnepélyesen haladtak, lépésről lépésre, vallásos énekeket énekelve, harangzúgás és üdvlövések közepette. Így tették meg az utat a főutcán végig, a miniszterelnök otthonáig haladva. A lakóépületek, templomok, kávéházak és irodák mind kiürültek, minden élő ember kivonult, hogy a nagyszerű idegen korszakalkotó fogadtatásának szemtanúja legyen. Még a betegek sem maradtak el, őket hordágyon vitték ki az utcára, a kórházakból is, hogy lássák ezt a ritka ünnepséget, s fájdalmaik szinte megenyhültek: könnyebb nekik, ha hazájuk boldogságára gondolnak; a csecsemőket is kihozták, most nem is sírnak, szemecskéjük a nagy idegent bámulja, mintha éreznék, hogy az eljövendő boldogság az ő számukra készül.

Mire a miniszterelnök otthonához értek, már esteledett. Az idegént szinte karjukon vitték be a házba, utána bevonultak az összes miniszterek és főurak, a tömeg pedig kint maradt, és kíváncsian nézett az ablakokra, jobban mondva tátott szájjal bámulta a házat.

Másnap küldöttségek érkeztek vidékről, hogy üdvözöljék a nagy idegent, és már hajnalban a miniszterelnök háza elé hajtottak egy súlyosan megrakott teherkocsit különféle kitüntetésekkel az érdemes idegen részére.

Az idegent természetesen nyomban megválasztották a minisztérium, a község, a Tudományos Akadémia és minden létező emberbaráti társaság és egyesület díszelnökévé, ebből pedig annyi van KínIódiában, mint réten a fűszál, sőt van ott még egyesület az egyesületek alapítására is. Az ország összes városai díszpolgárukká választották, a céhek nagy jótevőjüknek nyilvánították, egy katonai ezred pedig a „Horié vaserejű ezrede” nevet vette fel.

Valamennyi újság hosszú cikkekben üdvözölte, némely a fényképét is közölte. A nap tiszteletére számos hivatalnokot előléptettek, számos rendőrt kitüntettek és előléptettek, sok új hivatalt alapítottak, és új tisztviselőket neveztek ki.

Már két napja tartott az örömujjongás az egész városban. A zenekarok játszottak, a harangok zúgtak, díszsortüzcket adtak le, énekszó zengett, folyt az ital.

A harmadik napon a miniszterek, noha még mámorosak voltak a vigadozástól, áldozatkészen lemondtak arról, hogy az ország és a nép javára pihentessék testüket, és teljes ülésre jöttek össze, hogy Horiéval befejezzék a hiteltárgyalásokat, és aláírják a korszakalkotó szerződést.

Előbb magánbeszélgetést folytattak az idegennel. (A nagy vidámságban elfelejtettem megmondani, hogy a bőröndöt kettős őrség őrizte).

— Hosszabb időt tölt nálunk? — kérdezte a miniszterelnök.

— Amíg be nem fejezem munkámat, az pedig hosszabb ideig fog tartani!

Ez a válasz zavarba hozta a minisztereket.

— Úgy gondolja, hogy hosszabb ideig fog tartani?

— Bizonyára. Ilyen az üzlet.

— Előttünk ismeretesek az Ön feltételei, Ön is nyilván ismeri a mieinket, tehát véleményem szerint nem lehet semmilyen akadály! — mondta a pénzügyminiszter.

— Akadály? — riadt meg az idegen.

— Igen, én úgy vélem, hogy nem lesz akadály!

— Én is remélem.

— Akkor mindjárt aláírhatjuk a szerződést! — mondta a miniszterelnök.

— Szerződést?

— Igen!

— A szerződés már alá van írva, és én holnap indulok útra. De mindenekelőtt kijelentem, hogy most és mindörökké hálás vagyok önöknek ezért a fogadtatásért. Őszintén szólva, zavarban vagyok, még nem is értem pontosan, mit jelent ez. Igaz, hogy először járok ebben az országban, de nem is sejtettem, hogy egy ismeretlen embert bárhol is így fogadhatnak. Most is úgy érzem, mintha álmodnék.

— Ön tehát már aláírta a szerződést?! — kiáltották mindannyian egyszerre, lelkesen.

— Itt van! — mondta az idegen, és egy ívet vett elő a zsebéből, s anyanyelvén olvasni kezdte. A szerződést ő kötötte egy kínlódiai vidéki szilvakereskedővel, mely szerint a kereskedő kötelezte magát, hogy bizonyos mennyiségű lekvárnak való szilvát szállít neki záros határidőn belül…

Mi mást lehet elvárni egy civilizált és okos országban, mint hogy az idegent e buta válasz után kitoloncolták Kínlódiából, persze titokban, majd három nap múlva a kormánylapok a következő hírt hozták:

„A kormány erélyes intézkedéseket tesz az új kölcsön lekötése végett, és a kilátások szerint e hó végén sikerül megkapnunk a pénz egy részét”.

A nép itt-ott még kérdezősködött Horiéről, aztán abbahagyták, s megint ment minden a régiben.

E legutóbbi esemény fölött elmélázva, rendkívül tetszett nekem az általános harmónia Kínlódiában. Nemcsak azt láttam, hogy a miniszterek rokonszenves, derék emberek, hanem azt is észrevettem, hogy az egyházfő is okos és szellemes ember. Ügyan kinek jutna eszébe megfelelő pillanatban, épp a legsorsdöntőbb pillanatban, amikor az ország jövőjéről van szó, vallásos énekeket zengeni annak a lekvárkereskedőnek a bőröndje fölött, és ezzel hatékonyan megsegíteni a szorgos kormányzatot nagyszerű vállalkozásában? Ilyen egyetértő munkának okvetlenül szerencsésen kell végződnie.

Nyomban elhatároztam, hogy az első alkalommal látogatást teszek a bölcs atyánál, az egyház fejénél, hogy közelebbről is megismerkedjem Kínlódiának ezzel a nagy fiával.

1902.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)