Tag Archive | Politika

Ahol megszűntek a szenvedélyek

Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.

Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.

Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.

Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.

Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.

Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:

„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”

„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”

„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”

Lám, milyen botrányok történnek a világban!

Figyeljenek csak tovább:

„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”

Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:

„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”

„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”

„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”

„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”

„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”

„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”

„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“

„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”

„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.

Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.

Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?

A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.

Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.

Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!

Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.

Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.

Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.

A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:

A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:

„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”

Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.

Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.

Íme, szóról szóra:

„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.

Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.

— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.

A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.

— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.

Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.

Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.

Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.

A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…

— Olvasta már az újságot? — kérdem.

— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.

Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.

Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.

— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.

Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.

Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!

— Úristen, hát ez micsoda?!

Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!

Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”

A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.

Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:

„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”

— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:

„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”

Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!

Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!

Belgrád, 1898. október 14.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A mocsár (4/5)

(Előző)

Másnap a szolgabíró rejtjeles jelentést küldött a kormánynak a tegnapi politikai gyűlésről. A jelentés így szólt:

„Kerületemben erős politikai áramlat jelentkezett a mai kormányzattal szemben. A mozgalom mindinkább terjed, s attól tartok, hogy a királyi ház helyzete is kérdésessé válik. Megtettem minden tőlem telhető intézkedést, és a rendelkezésemre álló eszközökkel megkíséreltem megakadályozni ezt a bajt. Minthogy azonban ez az ellenzéki, jobban mondva forradalmi mozgalom hirtelen áradatként tört fel, valamennyi kísérletem hiábavalónak bizonyult, és a forradalmárok tegnap délután erőszakkal politikai gyűlésre jöttek össze. Éles hangú, arcátlan beszédeikből arra a következtetésre jutottam, hogy anarchista nézeteket vallanak, és titokban bizonyára lázadást és felfordulást készítenek elő az országban. Végül kínos és nehéz erőfeszítések árán sikerült feloszlatnom a gyűlést, mert nagy veszély fenyegetett, mivel az egyik részvevő még azzal is fenyegetőzött, hogy megdöntik a királyságot, és bevezetik a köztársasági rendszert.

Mellékelten tisztelettel megküldöm a miniszter úrnak a legveszélyesebb személyek névsorát (elsők között szerepelt az a különös ember, aki tejeskávét vagy mi a szöszt akart inni, utána pedig az a három, aki feketekávé mellett kardoskodott), és utasításokat ikérek, milyen intézkedéseket tegyek e fontos és hazánkra nézve sorsdöntő ügyben.”

A szolgabíró, miután ily nagy szolgálatokat tett a hazának és akormányzatnák, kitüntetést és fizetésemelést kapott. Az ellenzékiek valamennyien gratuláltak neki, és ezzel az ügy be is fejeződött.

A gyűlés után megkérdeztem az egyiket:

— Itt nálatok nincsenek olyan emberek, akik politikával foglalkoznak?

— Voltak olyanok is.

— És?

—  Semmi… Ostobaság!

— Hogyhogy ostobaság?

— Hagyd, kérlek. Ugyan ki akar itt politikával, foglalkozni? Egy megpróbálta!

— Mit csinált?

— Bolond ember! Hogy mit csinált? … Mindannyian ismerjük, tudjuk, kicsoda, honnan való kinek a fia és mit eszik otthon. Apja iparos volt, de az utolsók között, ő meg iskolába járt, a nagyvilágban kuncsorgott valahol, aztán hazajött, és mondogatni kezdte: Így kellene, úgy kellene, tudom is én, államberendezés, meg törvények, meg alkotmány, meg polgárjogok, meg gyülekezési szabadság, meg választások… Ugyan, kérlek, mindig összevissza beszélt!

— Te mit szóltál hozzá?

— Semmit! Mit mondjak? Csak néztem rá és nevettem. Ismerem jól. Kenyere is alig van, ismerem az apját is meg a családját. Még hogy ő meséljen nekem alkotmányról és szabadságról?

— Hátha értett hozzá?

— Ugyan, kérlek, én csak tudom, mennyit nyom ő a latban!

— Aztán mit csinált?

— Mit csinálhatott volna?! Könyveket olvasott, helységről helységre szaladgált, agitált, embereket gyűjtött össze, gyűléseket tartott. Többször is bezárták, büntették, száműzték. Mondom neki egyszer: „Mit ábrándozol, mint egy kölyök, miért nem nézel a dolgod után? Nem látod, hogy bolond vagy?!”

— Hát a többiek mit mondtak neki?

— Röhögtek rajta. Amikor kijött a börtönből, és végigment az utcán, akkor nevettek csak rajta igazán:

— Megtaláltad-e az alkotmányt? — kérdezték tőle, mire az egész utca kacagott.

— Hej, micsoda fréfák voltak azok ővele, olyan még nem volt. Majd hasra estünk a röhögéstől. Ma is rajta maradt a név: Alkotmány Tamás! — mondta, és könnyei is csorogtak a nevetéstől.

— Mi lett vele?

— Lebukott, szegény. Nincs neki semmije, állami szolgálatot se kapott… a bolond! Micsoda szép állásuk van az iskolatársainak, ő meg így járt! Maga az oka. Igaz, dicsérik, hogy ö volt a legképzettebb, a legértelmesebb, de olyan ábrándozó… Semmi sem rosszabb, mint amikor az ember nagyra tartja magát. Éppen ő akart javítani a dolgokon! Mindenkinek jól van így, ő meg valami különöset akar, mintha mi nem tudnánk, kicsoda ő. Szegény! …

— Most mit csinál?

— Megjött az esze, de már késő! Kigyógyitottuk a rögeszméiből, s mivel félkegyelmű volt, a hatóság békében hagyta. Mi azonban komédiáztunk vele, meg aztán egy pár ördöngös fickó elnevezte Alkotmány Tamásnak. Az emberek lassacskán lépten-nyomon tréfát kezdtek űzni belőle. Harcolt, ellenkezett, belefáradt… Sajnálom szegényt! Nem volt rossz ember! Most megjött az esze, komoly ember lett, hem ábrándozik, mint azelőtt. Teljesen visszavonult, senkivel sem barátkozik. Szegénysorban él, de azért sokan támogatják. Valamenynyien sajnáljuk, de hát maga az oka…

— Az emberek hogy néznek rá most?

— Szépen! … Senki sem gúnyolja többé, szeretik. Sajnáljuk szegényt!

Tetszik nekem ez az országocska, szeretnék minél tovább itt élni. Sok emberrel megismerkedtem. Remek emberek. Békések, csendesek, szelídek, mint a galambok. Esznek, isznak, alszanak, egy keveset dolgoznak is. Egyszóval: boldog emberek. Senki sem töri meg a csendet, senki sem rontja az összhangot, mégcsak szellő sem gyűrűzi a zöld színű mocsár mozdulatlan állóvizet, amennyiben ehhez hasonlítanánk ennek a valóban boldog kis országnak a társadalmát.

Én hoztam magammal Szerbiából egynéhány gondolatot és egynéhány elkoptatott, elődeimtől örökölt eszményt, de ezt a keveset is elvesztettem ebben az országocskában, és mintha megbabonáztak volna magam is átadtam magam az édesded szundikálásnak, hogy szinte már kezdett jólesni. Akkor láttam, hogy mi, szerbek is hajlamosak vagyunk, nagyon is hajlamosak arra, hogy egy nap ugyanilyen boldog nép legyünk, s ebben körülményeink is közrejátszanak.

Így múltak a napok, békésen, nesztelenül, lomhán mígnem egy nap a társadalmi összhang egyensúlya megbillent.

Egy fiatalember verskötetet adott ki.

A versek szépek voltak, csupa mély, őszinte érzés és gondolat.

Az egész társadalom felháborodással fogadta a kötetet. Senki sem olvasta el, nem is akarta elolvasni. De akinek kezébe került, mindjárt savanyú képet vágott, két-három oldalt lapozott, megtapintotta a papirt, mintha a minőségét vizsgálná, aztán eltolta magától, akárcsak a világ legundorítóbb holmiját, megvetéssel elfordította fejét, és epésen megjegyezte:

— Versek?! Ugyan már!

— Ki tudja? Talán vannak benne szép dolgok is?! — jegyezte meg valaki.

Az illető keresztet vetett, fészkelődön ülőhelyén, sajnálkozva végigmérte a másikat, és fejcsóválva mondta:

— Te bolondabb vagy még annál is, aki ezeket a vackokat írta! — közben az ujja hegyével eltolta magától a könyvet, s olyan arcot vágott, mintha valami tisztátalan, mocskos tárgyat érintett volna.

— Ha így beszélsz, megkérdem: olvastad-e ezt a könyvet?

— Nem olvastam.

— Akkor hát?

— Én nem is állítom, hogy jo, csak azt mondom: lehet, hogy jó! … Hát te olvastad?

— Én? — kérdezte az első mergesen, mintha a kérdés mélyen megsértette volna.

— Te!

— Én?! — ismételte az első még haragosabban.

— Persze, hogy te. Ki mást kérdeznék?!

Az első keresztet vetett, vállát vonogatta és széttárta karjait, mintha azt mondaná: „Atyaúristen, mit kérdez ez!”, de nem szólt semmit, csak csodálkozva meredt a másikra.

— Mit veted a kereszteket? Kérdem tőled, olvastad a verskötetet, vagy nem? Mit kell ezen csodálkozni?

Az illető megint keresztet vetett, aztán megjegyezte:

— Most én kérdezlek téged: bolond vagy te, vagy nem vagy bolond?

— Ugyan már! Nem értelek.

— Én se téged.

— Mit kell neked értened, és mit csodálkozol? Kérdezem: olvastad a könyvet?

— Én kérdezlek téged: bolond vagy te? — ismételte az első, aztán megragadta a könyvet, mérgesen odacsapta az asztalra, és így kiáltott:

— Ezeket a vacakságokat olvassam? Ha bolond volnék, nem mondom, de józan ésszel hogyan tehetnék ilyet? … Ismered-e azt, aki ezeket a verseket írta? — tette hozzá halkabban.

— Nem ismerem.

— Hja! … Azért is beszélsz így! — mondta az első, és még savanyúbb képet vágott, mintha ezzel akarná jelezni, hogy milyen bukott személyről van szó.

— Te ismered?

— Ismerem! — mondta lekicsinylőén, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondaná: „Jobb volna, ha nem ismerném”, pedig ugyanazzal az emberrel tegnap, amikor még nem adott ki verseket, barátságban volt, és a társaságban soha nem mondott róla semmi rosszat.

Mások meg, akik szintén nem akarták elolvasni a könyvet, így beszéltek:

— Micsoda botrány! … Versek? … Mintha nem tudnám, kicsoda ő! — mondta az egyik.

— Hogy nem szégyenli?! — mondta a másik.

— Az embernek előbb az isten veszi el az eszét, aztán ő maga tesz rosszat… Ilyen … ilyen ver¬sek? Bármikor tudnék jobbakat is írni, de nincs pofám, mint egyeseknek…

Az emberek viselkedése megváltozott a fiatal költővel szemben. Amikor az utcán látták, lökdösték egymást és kacsintottak.

— Jó napot! — köszöntötte őket a költő.

— Jó napot, költő úr! — válaszolta az egyik, és félszemmel gúnyosan vizsgálta.

— Szervusz, szervusz! — köszöntötte a másik gúnyos mosollyal.

— Jó napot! — üdvözölte a harmadik, unottan, savanyúan, lekicsinylőén.

Az ügy azonban sajnos nem fejeződött be puszta beszélgetésekkel, amelyek mindenütt folytak.

A közvélemény arcvonalat teremtett a fiatal költővel szemben. Jó tulajdonságait is, melyeket eddig elismertek, most ócsárolni kezdték, apróbb hibáit pedig, amelyeket azelőtt elnéztek, mint a többiekét is, most szörnyű bűnnek kiáltották ki. Kiderítették róla egyszeriben, hogy aljas, részeges, kártyás, jellegtelen fráter, kém, mi több, bolond is.

— Nem is tudtam, hogy olyan bolond — mondogatták az emberek.

— Az igazát megvallva, én mindig sejtettem, hogy hiányzik egy kereke.

— Én is tudtam, de akkor mégsem volt ilyen bolond.

— Nos, most mar egészen az.

A társaságban kezdtek gúnyt űzni belőle, s ha valahol valami elintéznivaló dolga akadt, aki csak tehette, elgáncsolta, mert mindenki lázadt ellene, s mihelyt meglátta, így gondolkodott: „Mit hencegsz itt?… Versek, jó, jó, majd meglátod, tudunk mi is valamit!”

Hogy a baj még nagyobb legyen, a verseket menyasszonyának ajánlotta, gondolván, hogy ezzel őrömet szerez neki. A szegény lányt azonban öröm helyett rengeteg bánat érte, sokat kellett sírnia, mert a közvélemény őt sem kímélte meg.

A leány apját kihozta sodrából az eset, megbotránkozott azon, hogy a lánya nevét is belekeverték ebbe az ostoba dologba, leült hát, és a következő levelet írta az ifjú költőnek:

„Uram!

Ezeket a maga vacakságait és mindenféle ostobaságait, butaságait, amelyekkel gúnyt űznek utcaszerte, inkább az édesapjának ajánlotta volna, őhozzá illenek, hisz közismerten utolsó ember, akárcsak Ön is, minthogy a leányom nevét keverte bele ezekbe az ostobaságukba. Eddig senki sem mulatott ujjal a házamra, s nem is akarom, hogy a leányom nevét vegye nyelvére mindenki, még kevésbé, hogy a maga félkegyelmű könyvén díszelegjen. Mától kezdve nehogy át merje lépni házam küszöbét, mert visszaélve bizalmammal, azzal viszonozta jóságomat, hogy szégyent hozott házamra. Különben is követelem, hogy őt napon belül adjon elégtételt, mert ellenkező esetben, uram, elpáholom, mint egy macskát az út közepén, vagy ahol találom.”

Ebből aztán megannyi botrány keletkezett, s minthogy az ifjú költő hivatalnok volt, főnöke a következő jelentést tette a miniszternek:

“N. N. (a nevét már elfelejtettem, tehát a szokásos N. N.-t használjuk), e hatóság hivatalnoka, aki különben jó és lelkiismeretes munkás, az utóbbi időben annyira kompromittálta magát valamiféle állítólagos versgyűjteménnyel, hogy az állami szolgálat tekintélyének megőrzése érdekében nem maradhat tovább állásában, mivel olyan komolytalan munkával foglalkozik, ami még egy kofához sem illik, hát még egy állami hivatalnokhoz. Kérem a miniszter urat, hogy ezt a kompromittált hivatalnokot távolítsa el az állami szolgálatból, vagy legalábbis erről a helyről, mindaddig, amíg meg nem, javul…”

A miniszter áthelyezte a költőt.

Sajnos azonban az ország kicsi, a rossz hír meg gyorsan terjed, s a költőt az új helyen még kedvezőtlenebbül fogadták, a miniszter pedig mit tehetett volna mást, az állami szolgálat tekintélye érdekében, sőt a közvélemény erkölcsi felfogása érdekében is kénytelen volt elbocsátani az állami szolgálatból azt a szörnyeteget, aki verseket ír.

A közvélemény elégtételt kapott, s a fiatal költőnek többé egyetlen verse sem jelent meg. Valahol eltűnt, senki sem hallott róla többé.

— Kár érte, fiatal volt még! — mondogatták.

— Nem is volt rossz ember.

— Nem hát, de mi az ördögöt csinál olyasmit, amit senki más nem csinál?

— Sajnálom szegény bűnöst!

— Hát aztán! Ő maga az oka!

Az egyensúly megint helyreállt a társadalomban, és eltűnt a hullámgyűrűcske, amely egy pillanatra megkavarta az állóvíz nyugodt, mozdulatlan tükrét, és a társadalom elégedetten, nyugodt lélekkel folytatta tovább a jóleső szundikálást.

(Következő)

A mocsár (3/5)

(Előző)

Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.

Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.

Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.

Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.

— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.

Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.

A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.

— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.

— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.

— Tán csak nem ellenzékiek?

— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.

— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?

— Bizony, a hatóság.

— Önmaga ellen?

— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.

— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.

— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.

— Neked mi a véleményed?

Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”

Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.

Egyszeriben mérges hangot hallottam:

— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.

— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.

— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.

A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.

— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.

A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.

— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.

Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.

— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.

A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.

— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.

— Rajta, mondd el!

Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:

— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.

— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”

— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.

— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.

— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.

— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.

— Ha tudod, mondd el!

— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.

— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?

— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.

— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?

— Van még.

— Melyek azok?

— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!

— Hát azután?

— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.

Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.

Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.

A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?

Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.

— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!

— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.

— Én meg elvből riem iszom bort.

Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.

Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:

— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.

Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.

A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?

A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:

— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.

Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.

A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:

— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.

Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)

— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.

Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.

Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.

Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.

(Következő)

Kínlódia (12/12)

(Előző)

Szegény új kormánynak már kezdetben gondolkoznia kellett, pedig ezt Kínlódiában nemigen szokták meg a miniszterek. Őszintén szólva, néhány napig hősiesen és büszkén tartották magukat, amíg az utolsó bankjegy is elfogyott az államkasszából, nap közben örömtől sugárzó arccal fogadták a nép tömeges küldöttségeit, megható beszédeket tartottak a drága és sokat szenvedett Kínlódía boldog jövőjéről, éjszaka pedig fényes és költséges lakomákat rendeztek, ittak, ettek, énekeitek és hazafias köszöntőket tartottak. Ám amikor az államkassza teljenen kiürült, kezdtek a miniszter urak komolyan töprengeni és arról tárgyalni, hogy mi is a tennivaló ebben a keserves helyzetben. A hivatalnokoknak könnyű, azok úgyis megszokták, hogy hónapokon át nem kapnak fizetést; a nyugdíjasok meg öregek, eleget éltek már; a katonáknak pedig természetesen meg kell szokníok a viszontagságokat és a nélkülözést, tehát az éhséget is hősiesen eltűrhetik; a szállítóknak, vállalkozóknak és a boldog Kínlódia többi jószándékú polgárának könnyű megmagyarázni, hogy számlájuk kiegyenlítése nem került be az ez évi állami költségvetésbe. A minisztereknek azonban nem könnyű, mert nekik nyilván fizetniök kell azért, hogy csak jót és szépet mondjanak és írjanak róluk. Van persze még rengeteg fontosabb dolog is, azoknak a megoldása se könnyű, mert bizony van elég dolog, amelyek fontosabbak még Kínlódiánál is.

Gondba estek, és végül megszületett az ötlet, hogy erősíteni kell a gazdasági életet. Elhatározták, hogy nagyobb adóssággal terhelik az országot. Minthogy azonban a kölcsön megkötése körül elég pénzt kell költeni a képviselőházi ülésekre és a miniszterek külföldi utazásaira, a kormány úgy határozott, hogy erre a célra összegyűjti az összes letéteket az államkasszából, ahová magánszemélyek helyeztek pénzüket, s ily módon segítenek bajban sínylődő hazájukon.

Az országban nagy zűrzavar támadt. Egy újság a kormányválságról kezdett írni, a másik azt hangoztatta, hogy a kormány már kedvezően befejezte a kölcsön-tárgyalásokat, a harmadik pedig mindkét hírt közölte, miközben a kormánylapok arról írtak, hogy még soha ilyen jólét nem volt az országban, mint most.

Mind többet és többet beszéltek az országmentő kölcsönről, az újságok mind több helyet szenteltek ennek a kérdésnek. Az érdeklődés úgy megnövekedett, hogy a munka szinte mindenütt megbénult. A kereskedők, szállítók, tisztviselők, nyugdíjasok, sőt a papok is lázas, feszült várakozásban éltek. Mindenütt csak erről beszéltek, érdeklődtek, találgattak.

A miniszterek hol az egyik, hol a másik idegen országba utaztak, hol egyedül, hol kettesben, hol többen együtt. A képviselőház szakadatlanul ülésezett, vitatkozott, döntéseket hozott, és végül úgy határozott, hogy a kölcsönt mindenáron le kell kötni, aztán a képviselők hazamentek. A közvélemény felcsigázott érdeklődéssel várta az eredményt.

Ha két ember találkozott az utcán, köszönés helyett így kezdte:

— Mi van a kölcsönnel?

— Nem tudom!

— Tárgyalnak?

— Biztosan!

A miniszterek újra meg újra utaztak külföldre és vissza.

— Visszajött a miniszter?

— Úgy hallom.

— Mit végzett?

— Talán sikerült!

Végül is a kormánylapok (a kormánynak itt több lapja van, jobban mondva minden miniszternek van saját lapja, egy vagy kettő) bejelentették, hogy a kormány befejezte tárgyalásait egy külföldi csoporttal, és az eredmények igen kedvezőek.

„Biztosan állíthatjuk, hogy a hitelszerződést néhány napon belül aláírják, és a pénz megérkezik az országba.”

A lakosság kissé megnyugodott. A kormány lapjai közölték, hogy két-három napon belül Kínlódiába érkezik Horié úr, az illető bankcsoport felhatalmazottja, és aláírja a szerződést.

Most kezdődött igazán a szóbeli és írásbeli vita, kíváncsiskodás, várakozás, a fölösleges ideges érdeklődés. Nagy bizakodással várták a külföldit, aki majd megmenti az országot.

Másról nem is beszéltek, nem is gondolkoztak, csak arról a Horiéről. Szájra kelt a hír, hogy megérkezett, és a város egyik szállodájában szállt meg, mire a kíváncsiak tömege, férfiak és nők, öregek i és fiatalok rohantak a szálloda felé, de oly mohón és féktelenül rohantak, hogy az öregeket és a gyöngébbeket letiporták és megnyomorítottak.

Az utcán megjelent egy külföldi utas, mire valaki így szólt a mellette állóhoz:

— Ni csak, egy idegen! — és jelentőségteljesen nézett a másikra, mintha azt kérdezné: „Nem Horié ez?”

— Hátha ő az? — találgatta a másik.

— Nekem is az a véleményem.

Mindenfelől figyelték az idegent, és arra a következtetésre jutottak, hogy az csak Horié lehet. A városban elterjedt a hír, hogy látták Horiét. Ez a hír pillanatok alatt végigcikázott a társadalom minden rétégén, és egy-két óra múlva az egész város bizton hitte, hogy ő itt van, az emberek személyesen látták és beszéltek vele. A rendőrség is megmozdult, a miniszterek fészkelődni kezdtek szaladgáltak mindenfelé, hogy találkozzanak vele és kifejezzék tiszteletüket.

Ő meg sehol.

Másnap a lapok megcáfolták a hírt Horié érkezéséről.

Hogy hová vezetett ez, kitűnik az alábbi eseményből.

Egy napon a kikötőbe mentem, ahol egy idegen hajó szokott horgonyozni.

A hajó pont akkor érkezett, és utasok szálltak ki belőle. Egy ismerősömmel beszélgettem, közben a tömeg úgy megrohanta a hajót, hogy engem csaknem a földre döntöttek.

— Mi ez?

— Ki az? — kérdezősködtek az emberek.

— Ő! — válaszolták többen.

— Horié?

— Igen, megérkezett!

— Hol van, hadd lássam! — zúgott a tömeg, és megkezdődött a tolongás, tülekedés, ágaskodás, bámészkodás, verekedés. Mindenki közelebb akart jutni a hajóhoz.

Csakugyan megpillantottam egy idegent, aki rimánkodott, hogy engedjék el, sürgős dolga van. Alig tudott beszélni, inkább csak nyögött a kíváncsi tömeg nyomása és szorítása alatt.

Á rendőrök azonnyomban felfogták kötelességüket, és rohantak értesíteni a miniszterelnököt, a kormány többi tagját, a városelnököt, az egyházfőt és az ország többi főurát, hogy Horié megérkezett.

Nemsokára hangok hallatszottak a tömegben:

— A miniszterek!

A miniszterek csakugyan megjelentek, Kínlódia valamennyi főurának kíséretében. Mindannyian ünnepi öltözékben, az összes kitüntetésekkel és rengeteg szalaggal (különben nem szokták az összes kitüntetéseket viselni, csak néhányat). A tömeg szétvált, s az idegen egyedül maradt a középen, a másik oldalon pedig megjelentek a miniszterek, és feléje indultak. A miniszterek illő távolságban megálltak, levették kalapjukat, és a földig hajoltak. Ugyanezt tette a tömeg is. Az idegen kissé zavarban volt, mintha megijedt és csodálkozott volna, de meg sem moccant helyéről, állt, mint egy szobor. A miniszterelnök előre lépett, és megszólalt:

— Nagyrabecsült idegen, hazánkba jöttödet aranybetűkkel fogja feljegyezni a történelem, mert ez a jelentős látogatás új korszakot nyit államunk életében, a te látogatásod boldog jövőt hoz drága Kínlódiánknak. Az egész kormány nevében, az egész nép nevében üdvözöllek mint megmentőnket, és kiáltom: Éljen!

— Éljen, éljen! — dörgött ezer torokból.

Ezután az egyházfő vallásos zsoltárokat kezdett énekelni, és Kínlódia fővárosának valamennyi templomában megkondultak a harangok.

Midőn a hivatalos fogadásnak ez a része befejeződőtt a miniszterek szívélyes mosollyal, alázatosan léptek az idegenhez, sorban kezet fogtak vele, aztán a többiek félrevonultak, és hajadonfőtt, alázatosan meghajolva álltak, a miniszterelnök pedig félő tisztelettel karjaiba vette az idegen bőröndjét, a pénzügyminiszter meg átvette a neves férfiú sétabotját. Úgy vitték a holmiját, mint valami ereklyét. A bőrönd természetesen ereklye is volt, mert a sorsdöntő szerződés nyilván benne rejtőzött. Valójában abban a bőröndben nem volt se több, se kevesebb, mint a jövő, egy ország boldog jövője. A miniszterelnök tehát, tudván, mit visz a karjában, ünnepélyes arcot vágott, szinte átszellemült, büszke volt, mert Kínlódia jövőjét cipeli. Az egyházfő, akit nagyszerű szellemmel és ésszel ajándékozott meg az úristen, maga is nyomban átlátta annak a bőröndnek a fontosságát, a többi főpappal körülvette a miniszterelnököt, és kórusban ájtatos dalokat kezdtek énekelni.

A menet elindult. Az idegen és a pénzügyminiszter elől, a bőrönd pedig a miniszterelnök karjában, főpapokkal körülzárva, mögöttük a néppel. Lassan, ünnepélyesen haladtak, lépésről lépésre, vallásos énekeket énekelve, harangzúgás és üdvlövések közepette. Így tették meg az utat a főutcán végig, a miniszterelnök otthonáig haladva. A lakóépületek, templomok, kávéházak és irodák mind kiürültek, minden élő ember kivonult, hogy a nagyszerű idegen korszakalkotó fogadtatásának szemtanúja legyen. Még a betegek sem maradtak el, őket hordágyon vitték ki az utcára, a kórházakból is, hogy lássák ezt a ritka ünnepséget, s fájdalmaik szinte megenyhültek: könnyebb nekik, ha hazájuk boldogságára gondolnak; a csecsemőket is kihozták, most nem is sírnak, szemecskéjük a nagy idegent bámulja, mintha éreznék, hogy az eljövendő boldogság az ő számukra készül.

Mire a miniszterelnök otthonához értek, már esteledett. Az idegént szinte karjukon vitték be a házba, utána bevonultak az összes miniszterek és főurak, a tömeg pedig kint maradt, és kíváncsian nézett az ablakokra, jobban mondva tátott szájjal bámulta a házat.

Másnap küldöttségek érkeztek vidékről, hogy üdvözöljék a nagy idegent, és már hajnalban a miniszterelnök háza elé hajtottak egy súlyosan megrakott teherkocsit különféle kitüntetésekkel az érdemes idegen részére.

Az idegent természetesen nyomban megválasztották a minisztérium, a község, a Tudományos Akadémia és minden létező emberbaráti társaság és egyesület díszelnökévé, ebből pedig annyi van KínIódiában, mint réten a fűszál, sőt van ott még egyesület az egyesületek alapítására is. Az ország összes városai díszpolgárukká választották, a céhek nagy jótevőjüknek nyilvánították, egy katonai ezred pedig a „Horié vaserejű ezrede” nevet vette fel.

Valamennyi újság hosszú cikkekben üdvözölte, némely a fényképét is közölte. A nap tiszteletére számos hivatalnokot előléptettek, számos rendőrt kitüntettek és előléptettek, sok új hivatalt alapítottak, és új tisztviselőket neveztek ki.

Már két napja tartott az örömujjongás az egész városban. A zenekarok játszottak, a harangok zúgtak, díszsortüzcket adtak le, énekszó zengett, folyt az ital.

A harmadik napon a miniszterek, noha még mámorosak voltak a vigadozástól, áldozatkészen lemondtak arról, hogy az ország és a nép javára pihentessék testüket, és teljes ülésre jöttek össze, hogy Horiéval befejezzék a hiteltárgyalásokat, és aláírják a korszakalkotó szerződést.

Előbb magánbeszélgetést folytattak az idegennel. (A nagy vidámságban elfelejtettem megmondani, hogy a bőröndöt kettős őrség őrizte).

— Hosszabb időt tölt nálunk? — kérdezte a miniszterelnök.

— Amíg be nem fejezem munkámat, az pedig hosszabb ideig fog tartani!

Ez a válasz zavarba hozta a minisztereket.

— Úgy gondolja, hogy hosszabb ideig fog tartani?

— Bizonyára. Ilyen az üzlet.

— Előttünk ismeretesek az Ön feltételei, Ön is nyilván ismeri a mieinket, tehát véleményem szerint nem lehet semmilyen akadály! — mondta a pénzügyminiszter.

— Akadály? — riadt meg az idegen.

— Igen, én úgy vélem, hogy nem lesz akadály!

— Én is remélem.

— Akkor mindjárt aláírhatjuk a szerződést! — mondta a miniszterelnök.

— Szerződést?

— Igen!

— A szerződés már alá van írva, és én holnap indulok útra. De mindenekelőtt kijelentem, hogy most és mindörökké hálás vagyok önöknek ezért a fogadtatásért. Őszintén szólva, zavarban vagyok, még nem is értem pontosan, mit jelent ez. Igaz, hogy először járok ebben az országban, de nem is sejtettem, hogy egy ismeretlen embert bárhol is így fogadhatnak. Most is úgy érzem, mintha álmodnék.

— Ön tehát már aláírta a szerződést?! — kiáltották mindannyian egyszerre, lelkesen.

— Itt van! — mondta az idegen, és egy ívet vett elő a zsebéből, s anyanyelvén olvasni kezdte. A szerződést ő kötötte egy kínlódiai vidéki szilvakereskedővel, mely szerint a kereskedő kötelezte magát, hogy bizonyos mennyiségű lekvárnak való szilvát szállít neki záros határidőn belül…

Mi mást lehet elvárni egy civilizált és okos országban, mint hogy az idegent e buta válasz után kitoloncolták Kínlódiából, persze titokban, majd három nap múlva a kormánylapok a következő hírt hozták:

„A kormány erélyes intézkedéseket tesz az új kölcsön lekötése végett, és a kilátások szerint e hó végén sikerül megkapnunk a pénz egy részét”.

A nép itt-ott még kérdezősködött Horiéről, aztán abbahagyták, s megint ment minden a régiben.

E legutóbbi esemény fölött elmélázva, rendkívül tetszett nekem az általános harmónia Kínlódiában. Nemcsak azt láttam, hogy a miniszterek rokonszenves, derék emberek, hanem azt is észrevettem, hogy az egyházfő is okos és szellemes ember. Ügyan kinek jutna eszébe megfelelő pillanatban, épp a legsorsdöntőbb pillanatban, amikor az ország jövőjéről van szó, vallásos énekeket zengeni annak a lekvárkereskedőnek a bőröndje fölött, és ezzel hatékonyan megsegíteni a szorgos kormányzatot nagyszerű vállalkozásában? Ilyen egyetértő munkának okvetlenül szerencsésen kell végződnie.

Nyomban elhatároztam, hogy az első alkalommal látogatást teszek a bölcs atyánál, az egyház fejénél, hogy közelebbről is megismerkedjem Kínlódiának ezzel a nagy fiával.

1902.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Kínlódia (11/12)

(Előző)

Másnap hallom, hogy a kormány megbukott. Az utcákon, kocsmákban és lakásokban énekszó hallatszik mindenhonnan. Kínlódia minden vidékéről küldöttségek érkeznek, hogy a nép nevében köszöntsék az új kormányt. A lapok tele vannak hűségükről nyilatkozó polgárok távirataival és nyilátkozataival. A nyilatkozatok és jókívánságok úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra, csak a név és aláírás változik. Íme egy mintapéldány:

 „A minisztertanács elnökének, … Úrnak.

Elnök úr, az Ön hazafiassága és drága hazánk érdekét szolgáló nagy cselekedetei egész Kínlódiában ismeretesek. Vidékünk népe örömmámorban úszva üdvözli áz ön kormányra jutását, minthogy mindenki szilárdan bízik abban, hogy csak Ön és műnkatársai képesek kivezetni országunkat abból a kinos és súlyos helyzetből, a nyomorból, amelybe az Ön elődei taszítottak bennünket rossz és hazafiatlan működésükkel.

Örömkönnyek között kiáltjuk: Éljen!

Ötszáz aláíró nevében

(egy kereskedő aláírása)”

Vagy például egy nyilatkozat:

„A mai napig a múlt rendszer híve voltam, de minthogy ma, az új kormányzat uralomra lépésekor teljesen meggyőződtem, hogy az előző kormány kárt okozott az országnak, és csak a mostani kormány képes új úton vezetni az országot és megvalósítani a nép nagy eszményeit, ünnepélyesen kijelentem, hogy a mai naptól fogva minden erőmmel támogatom a jelenlegi kormányt, és mindenütt, mindenkor elítélően nyilatkozom a régi rossz hírű rendszerről, amelyet minden becsületes ember megvet.

(Aláírás)”

Több újságban, amelyek addig az előző kormány minden egyes intézkedését dicsérték, most olyan cikkeket olvasok, amelyek keményen elítélik á volt kormányzatot, az újat pedig a csillagokig magasztalják.

Később átlapoztam az újságok régi számait az év elejétől kezdve, s akkor láttam, hogy minden egyes új kormány hatalomra lépésekor ugyanez ismétlődik. Minden egyes új kormányt azonos módon köszöntenek, mintha az lenne az egyetlen jó kormányzat, a régieket pedig elítélik, és árulónak, visszataszítónak, károsnak, sötétnek és aljasnak nevezik.

A nyilatkozatokat és jókívánságokat is minden egyes kormányzathoz ugyanazok az emberek intézik, és a küldöttségekben is mindig ugyanazok az emberek szerepelnek.

A tisztviselők különös gyorsasággal sietnek hűségnyilatkozatot tenni minden egyes kormánynak, kivéve, ha valamelyik meg akarja kockáztatni állását és hivatalát. Ilyen kevés akad, és róluk elítélően nyilatkozik a közvélemény, mert nyilván lerontják a szép szokást, amely Kínlódiában már hosszabb ideje dívik.

Beszélgettem egy jó tisztviselővel egyik társáról, aki nem gratulált az új kormánynak, s emiatt elbocsátották az állami szolgálatból.

— Okos embernek látszik — mondtam.

— Hülye! — válaszolta a tisztviselő ridegen.

— Nem hiszem!

— Ugyan kérem, hagyja azt az álmodozót. Ahelyett, hogy a dolgával törődne, mint a többiek, ő inkább éhezik a családjával.

Bárkit is kérdeztem, ugyanezt a véleményt kaptam az efféle emberekről; a világ sajnálja, de meg is veti őket.

Mivel a kormánynak rengeteg sürgős munkája akadt, viszont szüksége volt arra, hogy a nép képviselői révén teljes bizalmat szavazzon neki, egyidejűleg pedig elítéije a régi kormány és képviselőház munkáját megtartotta ugyanazokat a képviselőket.

Nagyon meglepődtem ezen, felkerestem hát egy képviselőt, és beszélgetésbe elegyedtem vele.

— Ha ugyanaz a képviselőház marad, az új kormány nyilván megbukik?

— Dehogy.

— Tudom, de hogyan bízhat meg a kormány ebben a képviselőházban?

— Rászavazunk!

— Akkor viszont el kell ítélniök a régi kormányt, sőt önmagukat is. Ezzel elítélik saját munkájukat is!

— Milyen munkánkat?

— A volt kormánnyal való együttműködésüket!

— Elítéljük a volt kormányt!

— Tudom, de hogyan tehetik ezt ugyanazok a képviselők, akik tegnap még a régi kormányt támogatták?

— Nem számít.

— Nem értem.

— Nagyon egyszerű és világos! — mondta közönyösen.

— Furcsa!

— Egyáltalán nem furcsa. Valaki úgyis megteszi, vagy mi, vagy más képviselők. A kormánynak csak formalitásra van szüksége. Így vezették ezt be, talán más idegen országok mintájára, de nálunk tulajdonképpen a képviselőház és a képviselők csak azt teszik, amit a kormány akar.

— Minek akkor képviselőház?

— Mondom, csak a forma miatt, hogy mondhassuk, hogy hazánkban is van képviselőház, és hogy a kormány parlamentárisnak látsszék.

— Most már értem! — mondtam meglepődve és teljes zavarban.

A képviselők csakugyan megmutatták: ők oly nagyra becsülik hazájukat, hogy még saját méltóságukat és képükön a bőrt is feláldozzák érte.

— Elődeink életüket is feláldozták a hazáért, mi meg tán még azt is fontolóra vesszük, hogy puszta becsületünket feláldozzuk-e?! — harsogta egy képviselő.

— Úgy van! — visszhangzott mindenfelől.

A képviselőházban gyorsan peregtek az események.

Először is teljes bizalmat szavaztak az új kormánynak és elítélték a régit, aztán pedig néhány törvény, módosítását indítványozta a képviselőháznak az új kormány.

Az indítványt egyhangúlag elfogadták, és a javasolt törvénymódosításokat megszavazták, mert módosítás ét kiegészítés nélkül a régi törvények akadályozták volna, hogy az új miniszterek rokonai és barátai magas közhivatali állásokat kapjanak.

Végül előre jóváhagyták a kormánynak, hogy a költségvetésen felül is eszközölhet kiadásokat, azután a képviselőház feloszlott, és az államvezetésbe belefáradt képviselők hazatértek pihenni, az új kormány tagjai pedig, miután minden akadályt szerencsésen leküzdötték, és elégedetten sütkéreztek a nép teljes bizalmában, díszvacsorát rendeztek, hogy vidáman, borospohár mellett kipihenjék az országvezetés súlyos gondjait.

(Következő)

Kínlódia (10/12)

(Előző)

Miután látogatást tettem az összes minisztereknél, elhatároztam, hogy felkeresem a népi képviselőházat is. A népi jelző egy idejétmúlt szokásból maradt meg, mert a képviselőket itt voltaképpen a rendőrminiszter nevezi ki. Mihelyt változik a kormány, új választásokat írnak ki, ami azt jelenti, hogy minden hónapban vannak választások. A választások szó jelentése egyenlő a képviselők kinevezésével, s még a régi patriarkális társadalomból ered, amikor a népnek egyéb bajai mellett megvolt az a kellemetlen kötelessége is, hogy a fejét törje és azon gondolkozzon, kit fog képviselőnek választani. Ily primitív módon zajlottak le a választások egykor, de a modern, civilizált Kínlódiában egyszerűsítették ezt az elavult, ostoba, időrabló eljárást. A rendőrminiszter magára vállalta az egész nép gondját, baját, ő nevezi ki, ő választja a nép helyett a képviselőket, s így a népnek nem kell vesződnie, nem kell gondolkodnia és törnie a fejét. Így hát egészen természetes, hogy ezeket a választásokat szabad választásoknak nevezik.

Az így megválasztott képviselők összegyűlnek Kínlódia fővárosában, hogy az országos ügyekben tanácskozzanak és döntsenek. A kormány — értve ezalatt a hazafias kormányokat — ez esetben is vigyáz arra, hogy az ügyekről okosan és korszerűen határozzanak. Az összes kötelességeket magára vállalja. Amikor a képviselők összegyűlnek, mielőtt hozzálátnának a munkához, néhány napot kell eltölteniök az előkészítő iskolában, amelyet klubnak neveznek. Itt készülnek fel és begyakorolják, hogyan játsszák majd el szerepüket.

Mindez olyan, mint egy színházi főpróba.

A kormány maga írja a színdarabot, amelyet a képviselők eljátszanak a képviselőházban. A klub elnöke a dramaturg, az a kötelessége, hogy áttanulmányozza a színművet, és minden egyes ülésre kijelölje a képviselők szereposztását — természetesen tehetségük szerint. Az egyik nagyobb beszédet kap, a másik kisebbet. A kezdők meg még kisebbet, egyeseknek pedig csak az a szerepük, hogy egyetlen szót mondjanak: „Helyeslem”, vagy „Ellenzem”. (Ez az utóbbi igen ritka, inkább csak akkor jön számításba, ha a dolgok természetes fejlődését akarják utánozni, és szavazás után megszámolják, hogy melyik fél győzött, de ez is tulajdonképpen már előre el volt döntve, még mielőtt az ülést összehívták volna.) Azokat, akiket még ilyesmire se lehet felhasználni, néma szerepekre osztják be, olyan esetekben, amikor felállással, vagy ülve maradással történik a szavazás. Amikor így szépen kiosztották a szerepeket, a képviselők hazamennek, és készülnek az ülésre. Mondhatom, rendkívül meglepődtem, amikor életemben először láttam képviselőket szerepet tanulni.

Korán keltem, és a városi parkba mentem sétálni. Diákok, elemi iskolások és főiskolások töltötték meg a parkot. Le-fel járkálva hangosan tanulták a leckét: az egyik történelmet, a másik vegytant, hittant, vagy valami mást. Voltak olyanok is, akik kettesével jártak, és kikérdezték egymást a tanult anyagból. Egyszer csák megpillantottam köztük néhánv idősebb embert, akik szintén járkáltak vagy ültek, és valamit fennhangon tanultak. Közelebb léptem az egyik népviseletben lévő öregemberhez, hallgatóztam, hát volt mit hallanom, ugyanazt a mondatot ismételte minduntalan:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával, tisztelt képviselő társunk, T… M… felszólalása kapcsán, amelyben kifejtette e törvény fontosságát és jó tulajdonságait, nekem is szándékomban áll néhány szót szólni, azaz bizonyos vonatkozásban kiegészíteni a nagyra becsült előttem szoló képviselőtársam véleményét…

Tízszer is felolvasta az öreg a fenti mondatot, aztán félretette a cédulát, felemelte a fejét, és pislogva kezdte fejből mondani:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával…

Itt megakadt, összeráncolta homlokát, hosszú ideig hallgatott, próbált visszaemlékezni, aztán újra elővette a cédulát, megint hangosan felolvasta a mondatot, ismét megpróbálta elmondani, de hiába, megint eltévesztette. Ez néhányszor megismétlődött, de egyre kevesebb sikerrel. Az öregember elkeseredetten felsóhajtott, haragosan eltolta a cédulát, és feje a mellére esett.

A szemben lévő pádon egy kisdiák ölt, kezében csukott könyv, és hadarta a leckét növénytanból:

— Ez a hasznos növény mocsaras vidékeken terem meg. Gyökerét gyógyírként is használja a nép…

Az öreg búsan nézett a gyerekre, és megkérdezte:

— Megtanultad a tiédet?

— Meg én.

— Nagyra nőj, fiacskám! Most tanulj, amíg fiatal vagy, jó az emlékezőtehetséged, mert ba majd az én koromban leszel — fuccs!

Nem tudtam megmagyarázni, hogy kerülnek ezek az öregemberek a gyerekek közé, és mi a szöszt tanulnak ősz fejjel. Miféle új iskola ez megint Kínlódiában?

Miután nem tudtam megfejteni a csodát, a kíváncsiság végül is arra késztetett, bogy hozzálépjek az aggastyánhoz. Beszédbe elegyedve vele megtudtam, hogy képviselő és a klubban kapta feladatul azt a beszédet, melynek első mondatát az imént ismételgette…

A lecketanulás után következik a kikérdezés, aztán a próbák.

A képviselők megjelennek a klubban, mindegyik elfoglalja a helyét. A klub elnöke külön asztalnál öl, mellette két alelnök. Asztala mellett van a kormány tagjainak asztala, valamivel arrébb pedig klub titkáráé. Az egyik titkár előbb névsorolvasást tart, aztán kezdődik a komoly munka.

— Aki ellenzéki szerepet kapott, álljon fel! — adja ki a parancsot az elnök.

Néhányan felállnak.

A titkár hétig számol.

— Hol a nyolcadik? — kérdi az elnök.

Néma csend.

A képviselők forgolódnak, mintha azt akarnák mondani: „Nem én vagyok. Nem tudom, ki a nyolcadik!”

Az a hét is, aki felállt, szemét forgatva keresi a nyolcadikat, mígnem az egyiknek eszébe jut valami, és felkiált:

— Ohó, hát az ott? Az kapta az ellenzéki szerepet!

— Nem én! Ne fogd rám! — mondja az illető haragosan, és lehajtja a fejét.

— Hát akkor ki a nyolcadik? — kérdezi az elnök.

— Nem tudom.

— Mindenki itt van? — kérdi az elnök a titkárt.

— Mindenki.

— Az ördögbe is, valakinek csak kell nyolcadiknak lennie!

Senki sem jelentkezik. Forgolódnak maguk körül, még az is, akire az imént ráfogták.

— Jelentkezzen, akit kijelöltünk!

Senki sem jelentkezik.

— Te vagy az, miért nem állsz fel? — mutat az elnök a gyanúsítottra.

— Ő az, ő az! — kiáltanak a többiek, és szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel, mintha napy kő esett volna le szívükről.

— Én nem akarok ellenzéki lenni — nyögi a bűnös elkeseredetten.

— Hogyhogy nem akarsz? — kérdi az elnök.

— Legyen ellenzéki valaki más!

— Nem mindegy az?

— Én szeretek kormánypárti lenni!

— Ejnye, hát te valójában kormánypárti vagy, hanem csak úgy a forma kedvéért valakinek ellenzékben is kell lennie.

— Én nem leszek ellenzéki, én kormánypárti vagyok!

Az elnök hosszú magyarázatba kezd, s végül nagy nehezen ráveszi az illetőt, de csak úgy, hogy az egyik miniszter nagy állami szállítást ígér neki, sok haszonnal.

— No, hálistennek! — sóhajtja az elnök verejtékezve, fáradtan. — Most nyolcán vannak.

Amíg az elnök és a kormány a nyolcadik ellenzékivel magyarázkodott s nagy nehezen rábeszélte, a többi hét ellenzéki leült.

— Most pedig valamennyi ellenzéki álljon fel! — szól az elnök elégedetten, közben pedig verejtékező homlokát törli.

Csak az az egy áll.

— Hát ez meg micsoda, hol a többi? — ordítja az elnök, magánkívül a haragtól.

— Mi kormánypártiak vagyunk! — morogja a hét képviselő.

— Bizony, bizony, nagyon híján vagyunk az ellenzéknek! — bánkódik a rendőrminiszter.

Nagy csönd, unalmas, kínos csönd.

— Kormánypártiak vagytok, persze — mérgelődik a rendőrminiszter. — Ha nem volnátok kormánypártiak, nem is neveztelek volna ki benneteket! Azt akarjátok talán, hogy mi miniszterek játsszuk el az ellenzék szerepét? A legközelebbi választásokon nem fogtok bejutni, megálljatok! Azon a nyolc helyen megengedem, hogy a nép maga válasszon, akkor legalább lesznek valódi ellenzéki képviselőim!

Végül is, hosszú magyarázat után, és miután mindegyiknek valamit ígértek, az a hét képviselő is beleegyezett a kínos szerepbe. Egyiknek állast ígértek, a másiknak nagy keresetet, mindegyik jutalmat kapott a kormánynak tett nagy szolgálatáért, ugyanis a kormánynak érdekében állt, hogy a képviselőház úgy-ahogy valódinak látsszék.

Amikor így szerencsésen befejezték ezt is, elhárították a nehéz akadályt, az elnök kezdte kikérdezni az ellenzékieket:

— Mi a te szereped? — kérdezte az elsőt.

— Az én szerepem az, hogy kérdést intézzek a kormányhoz, miért herdálják el az állami pénzeket.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt fogja válaszolni, hogy ezt a pénzhiány miatt teszi.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kormány válaszával, és felkérek tíz képviselőt, hogy támogasson.

— Leülhetsz! — mondja az elnök elégedetten.

— A te szereped micsoda? — kérdi a másikat.

— Kérdést intézek a kormányhoz, hogyan kaphattak egyes tisztviselők magasabb állást soron kívül, hogyan kaphattak többen nagy fizetést és sok pótlékot, miközben tehetségesebb és idősebb tisztviselők kisebb állásban maradnak és évek óta nem kapnak előléptetést.

— Jó. Mit válaszol erre a kormány?

— A miniszterek erre azt válaszolják, hogy soron kívül csak legközelebbi rokonaikat és azokat léptették elő, akiket legjobb barátaik ajánlottak, senki mást.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy a kormány válaszával teljesen meg vagyok elégedve.

Az elnök megkérdezi a harmadikat is, mi az ő szerepe.

— Nekem az a szerepem, hogy megtámadjam a kormányt, mert kedvezőtlen feltételek mellett vett fel kölcsönt, holott az ország pénzügyi helyzete különben is igen nehéz.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt válaszolja, hogy pénzre van szüksége.

— Erre te?

— Erre én azt mondom, hogy ez a nyomós ok teljesen meggyőzött, és meg vagyok elégedve a válasszal.

— Hát te? — kérdi a negyediket.

— Kérdést intézek a hadügyminiszterhez: miért éhezik a katonaság?

— Mit fog ő válaszolni?

— Nincs mit ennie!

— És te erre?

— Meg leszek elégedve a válasszal.

— Leülhetsz.

Így kérdezi ki a többi ellenzékit is, aztán meg a képviselőházi többséget.

— Aki megtanulta a szerepét, dicséretet kap, aki nem tanulta meg, tilos megjelennie az ülésen.

Az országban uralkodó kedvezőtlen helyzet miatt a képviselőház első ülésén a legsürgősebb ügyek intézéséhez fogott hozzá. A kormány szintén helyesen fogta fel a feladatát, és nem vesztegette az időt jelentéktelen kérdésekre, hanem azonnal elfogadásra ajánlotta a hadiflotta rendezéséről szóló törvényt.

Amikor ezt meghallottam, kérdéssel fordultam az egyik képviselőhöz:

— Sok hadihajójuk van önöknek?

— Dehogy.

— Hány van összesen?

— Egyelőre egy sincs!

Megrökönyödtem. A képviselő észrevette, és szintén csodálkozva kérdezte:

— Ön miért csodálkozik?

— Hallom, törvényt hoztak…

— Igen — szakított félbe —, törvényt hoztunk a flotta rendezéséről, szükség volt rá, mert mind a mai napig nem volt ilyen törvényünk.

— Van tengere Kínlódiának?

— Egyelőre nincs.

— Minek akkor a törvény?

A képviselő elmosolyodott, és megjegyezte:

— Országunkat egykor két tenger határolta, tisztelt uram, nemzeti célkitűzésünk pedig az, hogy Kínlódia megint az legyen, ami volt. Ön is látja, hogy erre törekszünk.

— Az más — mondtam bocsánatkérően. — Most már értem, és mondhatom, hogy Kínlódia csakugyan nagy és hatalmas lesz, ha ily őszintén és alaposan gondoskodnak róla és ily bölcs, hazafias kormányzata lesz, mint a mostani.

(Következő)

Kínlódia (8/12)

(Előző)

Jóllehet az volt a szándékom, hogy előbb a közoktatási minisztert keresem fel, a legutóbbi kellemetlen események miatt arra voltam kíváncsi, mit szól mindehhez a hadügyminiszter. Még aznap meglátogattam.

A hadügyminiszter, lapos mellű, apró kezű, alacsony, töpörödött emberke, épp akkor fejezte be mindennapi imáját.

Irodájában ánizs és tömjén illata terjengett, mint valami templomban, asztalán pedig egy rakás régi, megsárgult imakönyv hevert.

Már-már azt hittem, hogy tévedésből rossz helyre jöttem, de a miniszter úr törzstiszti egyenruhája meggyőzött, hogy nem tévedtem.

— Bocsánat, uram — szólalt meg ájtatos, vékony hangon —, épp most fejeztem be szokásos imámat. Munka előtt mindig ezt teszem, de különösen most kell imádkoznom, amikor drága hazánk déli részén oly kellemetlen események játszódnak le.

— Ugyebár, ha az anuták továbbra is folytatják a betöréseket, kitörhet a háború is? — kérdeztem.

— Ugyan kérem! Semmilyen veszély nem áll fenn!

— Szerintem, miniszter úr, mar maga az is veszélyt jelent, hogy az anuták az országnak egy nagy területén gyilkolnak és fosztogatnak.

— Gyilkolnak, az igaz, de mi nem lehetünk oly műveletlenek és vadak, mint… Hű, de hideg van itt, mintha huzat volna! Hányszor mondtam azoknak az átkozott szolgáknak, hogy az én szobámban legalább, 16,5 fok meleg legyen, hiába… — terelte el a szót a megkezdett témáról a miniszter úr, és csöngetett a szolgáért.

Az irodaszolga belépett és meghajolt, úgyhogy a mellén lévő kitüntetések megcsörrentek.

— Hát nem megmondtam magának, az isten szerelmére, hogy nálam mindig tizenhat és fél fok legyen a hőmérséklet! Itt azonban hideg van. Meg aztán huzat is van. Az ember megfagy itt.

— Tessék megnézni, miniszter úr, a hőmérő tizennyolc fokot mutat! — rebegte az irodaszolga, és udvariasan méghajolt.

— Akkor jó! — mondta a miniszter megelégedve. — Elmehet.

Az irodaszolga újra mélyen meghajolt, és távozott.

— Ez az átkozott hőmérséklet rengeteg gondot okoz, higgye el. Pedig a katonaság számára a hőmérséklet a legfontosabb. Ha a hőmérséklet nem megfelelő, a hadsereg nem ér semmit… Reggel óta készítek egy köriratot az összes parancsnokságokhoz… Hallgassa csak, felolvasom:

„Minthogy az utóbbi időben az anuták mind gyakrabban törnek be hazánk déli határain, megparancsolom, hogy a katonák mindennap közösen, parancsra imádkozzanak a mindenható istenhez, dicső őseink vérével öntözött, drága és édes szülőföldünk megmentéséért. Erre az alkalomra a szükséges imát a tábori pap választja ki, de az imát meg kell toldani a következő szöveggel: „Adja a jóisten, hogy az anuták vad erőszakának áldozatául esett békés ét tisztességes polgárok a mennyországba jussanak! Nyugodjanak békében!” Ezt a szöveget valamennyi katona és tiszt köteles egyszerre mondani, de természetesen ájtatos, remegő hangon. Azután valamennyien kötelesek kiegyenesedni, kevélyen és büszkén felemelni fejüket, ahogy hazánk bátor fiaihoz illik, és háromszor harsányan kiáltani trombitaszó és dobpergés kíséretében: „Éljen Kínlódia, le az anutákkal!” Ügyelni kell azonban, hogy mindez kecsesen és vigyázva történjék, mert hazánk sorsa függ tőle. Miután mindezt veszélytelenül lebonyolítják, néhány század, zászlók alatt, diadalmasan végigmenetel az utcákon, s a katonák harsány, harcias zeneszó mellett oly keményen lépkedjenek, hogy minden lépésnél az agyvelejük is megrázkódjék. Minthogy az ügy sürgős, parancsomat azonnal és pontosan hajtsák végre, és tegyenek részletes jelentést róla… Egyúttal szigorúan megparancsolom: a kaszárnyákban különös figyelmet fordítsanak a hőmérsékletre, hogy ezzel a hadsereg fejlesztésének leglényegesebb feltétele biztosítva legyen.”

— Ennek a köriratnak bizonyára sikere lesz, csak ha idejekorán eljut hozzájuk — mondtam.

— Siettem is, és, hálistennek, sikerült táviratilag leadni a parancsot, egy órával az ön érkezése előtt. Ha okos előrelátással nem siettetem a dolgot, sok kellemetlenség származhatott volna belőle.

— Önnek igaza van! — mondtam, csak hogy mondjak valamit, jóllehet fogalmam sem volt, milyen kellemetlenség származhatott volna ebből az ügyből.

— Így van ez, uram, így. Ha én mint hadügyminiszter nem így cselekszem, valamelyik délvidéki katonai parancsnok esetleg arra vetemedik, hogy fegyverrel siet polgáraink segítségére, és esetleg még az anuták vérét is ontották volna. Tisztjeink valamennyien azt hiszik, hogy ez volna a legjobb módszer, mert ők nem akarnak mélyebben és körültekintőbben gondolkozni. Először is mi, a mai kormány, békeszerető, vallásos külpolitikát folytatunk, nem akarunk embertelenül eljárni az ellenséggel szemben. Azért pedig, hogy ők vadállati módon járnak el velünk szemben, az úristen örök kínokkal és fogcsikorgatással bünteti majd őket tüzes pokol fenekén. A másik dolog, tisztelt uram, szintén fontos, az, hogy a mi kormányunknak nincsenek hívei a nép körében, ennélfogva a hadsereg nekünk a belső politikai ügyek intézésére szükséges. Ha például valamelyik község az ellenzék kezében van, fegyveres erőt kell használnunk, hogy e sokat szenvedett ország árulóit megbüntessük, és a hatalmat a mi emberünknek adjuk át…

A miniszter úr köhintett, mire én átvettem a szót.

— Ez mind igaz, de mi lesz, ha az anuta csapatok betörései nagyobb méreteket öltenek?

— Ohó, akkor mi is komolyabb lépéseket teszünk!

— Engedje meg, hogy megkérdezzem, miniszter úr, mik az elképzelései ez esetben.

— Komolyabb intézkedésekét foganatosítanánk, de persze szintén óvatosan, bölcsen és megfontoltan. Kezdetben elrendelnénk, hogy ismét országszerte hozzanak éles hangú tiltakozó határozatokat, s ha ez sem segít, akkor, istenemre mondom, haladéktalanul, egy percet sem vesztve, hazafias lapot kellene indítanunk kizárólagosan honszerető irányzattal, s ennek a lapnak a hasábjain szigorú, sőt gúnyos cikkek sorozatát közölnénk az anuták ellen. De isten óvjon bennünket ettől a balszerencsétől! — mondta a miniszter, és ájtatosan keresztet vetve, forró imákat mormolt.

Bár engem egyáltalán nem fogott el az ájtatos, vallásos érzés, a társaság kedvéért többször keresztet vetettem én is, s közben furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben:

„Furcsa ország! — gondoltam. — Amott emberek pusztulnak, itt meg a hadügyminiszter imákat szerkeszt és hazafias lap indítását tervezi! Hadseregük engedelmes és bátor, ezt megannyi háborúban bebizonyította, akkor hát miért nem vezényelnek ki egy osztagot a határra, hogy elhárítsa a veszélyt?”

— Ön talán furcsállja a tervemet, uram? — szakította félbe gondolataimat a miniszter.

— Bizony, furcsállom! — válaszoltam akaratlanul, noha rögtön meg is bántam ezt a meggondolatlan kijelentést.

— Ön, kedvesem, nincs kellőképpen beavatva az ügyekbe. Itt nem az a fontos, hogy az országot védjük, hanem az, hogy a kormányt megőrizzük. A legutóbbi kormány egy hónapig tartotta magát, mi pedig csak két-három hete vagyunk uralmon. Nem bukhatunk meg szégyenteljesen! Helyzetünk minduntalan inog. S természetesen minden intézkedést meg kell tennünk, hogy minél tovább helyünkön maradjunk.

— Mit tesznek?

— Azt tesszük, amit eddig is tettek a többiek! Minden napra tartogatunk valami meglepetést, ünnepséget rendezünk, most pedig, minthogy az ügyek rosszul állnak, valami összeesküvést kell kiagyalnunk. Nálunk ez nem nehéz. És ami a legfőbb, a nép már annyira megszokta, hogy olykor, bár nálunk szolgaian engedelmes mindenki, ha csak néhány napig késünk is az ellenzék letörésének ezzel a leghatékonyabb eszközével, csodálkozva teszi fel a kérdést: „Mi az? Hát nincs semmilyen összeesküvés?” Így hát a meglepetések miatt, az ünnepségek és összeesküvések miatt nekünk a hadsereg elsősorban belső célokra szükséges. Az, hogy ott emberek pusztulnak, tisztelt uram, egészen mellékes, számomra az a fő, hogy a sürgősebb és az ország szempontjából hasznosabb ügyeket intézzem, mint az olyan badarságot, hogy az anutákkal verekedjünk. Úgy látom, az ön véleménye ez esetben nem eredeti. Sajnos tisztjeink és katonaságunk is így gondolkodik, de a mostani kormány tagjai, azaz mi, jóval mélyebben, józanabbul tekintünk a dolgokra!

— Igenám, de vajon lehet-e fontosabb feladata a hadseregnek az idegen csapatok gonosztetteitől szenvedő családok védelménél, a haza védelménél? Mert ugyebár, miniszter úr, ugyanaz a vidék fiait adja a katonaságnak, szívesen adja, mert a katonaságban látja oltalmát — mondtam a miniszter úrnak elég haragosan, jóllehet ezt nem kellett volna mondanom, de az emberrel megtörténik néha, hogy összevissza beszél, mintha bolondgombát evett volna.

— Ön azt hiszi, uram, hogy a katonaságnak nincs fontosabb, kötelessége? — szólt a miniszter úr halk, szemrehányó hangon, s közben fejét csóválta rosszallóan, szomorúan és kissé megvetően, aztán lekicsinylően végigmért tetőtől talpig.

— Ön azt hiszi? — ismételte fájdalmasan sóhajtva.

— De kérem… — kezdtem, pedig magam sem tudtam, mit akartam mondani, mire a miniszter emelt hangon, minden egyes szótagot hangsúlyozva, félbeszakított:

— Hát a parádék? — tette fel a fontos és meggyőző kérdést.

— Milyen parádék?

— Hogy lehet ilyet kérdezni? Ez igazán fontos ügye az országnak! — pattant fel a különben higgadt és vallásos miniszter úr.

— Bocsánat, nem tudtam — hebegtem.

— Nem tudta?!… Ugyan már! Folyton magyarázom önnek, hogy a különböző fontos meglepetések miatt az országnak szüksége van ünnepségekre és parádékra! Hadsereg nélkül ez nem valósítható meg. A hadseregnek egyelőre ez a legfőbb feladata. Hadd törjenek be az ellenséges csapatok, nem fontos. Az a fő, hogy parádézzunk az utcákon, trombitaszóval. Ha pedig csakugyan komoly veszély fenyegetné az országot kívülről, akkor talán a külügyeket intéző miniszter úr is gondot viselne róla, ha véletlenül nincs a családi ügyeivel elfoglalva. Sok gyereke van szegénynek, bár az állam nem hagyja cserben az érdemes embereket. Fiúgyermekei, tudja, igen rosszul tanulnak, mit tehettünk mást, állami ösztöndíjat kaptak. Így van ez rendjén. Leánygyermekeiről is gondoskodik az állam. Hozományt kapnak államköltségen, vagy pedig magas állást adunk a vőlegénynek, aki hajlandó elvenni a miniszter leányát, persze olyan állást, amilyet különben soha életében nem kaphatna.

— Szép az, ha becsülik az érdemeket! — mondtam.

— Nálunk ez egyedülálló. Ebben nincs párunk a világon. Ha valaki miniszter volt, jó vagy rossz miniszter, mindegy, a hálás állam mindig gondoskodik a családjáról. Nekem például nincsenek gyermekeim, de az állam külföldre küldi az unokaöcsém feleségét festészetet tanulni.

— Van tehetsége a fiatalasszonynak?

— Ugyan, eddig nem is festett soha, de lehet, hogy sikerül neki. Vele megy majd a férje is, az unokaöcsém, aki szintén állami ösztöndíjat kapott. Igen komoly, szorgalmas ember. Nagy reményeket fűzünk hozzá.

— Fiatal házasok?

— Fiatalok még, jól tartják magukat, a férfi hatvanas, a nő ötvennégy éves.

— Az ön tisztelt unokaöccse bizonyára tudományos munkával foglalkozik?

— Hogyne! Zöldséget árul, de szeret regényeket olvasni, az újságot pedig szinte habzsolja, ahogy mondani szokás. Minden újságunkat olvassa, hogy a tárcákról és a folytatásos regényekről ne is beszéljek, legalább húszat elolvasott eddig. Földtant fog tanulni külföldön.

A miniszter úr hallgatásba merült, elgondolkozott, és a kardján függő rózsafüzért morzsolgatta.

— Ön meglepetéseket emlegetett, miniszter úr — emlékeztettem a megkezdett beszélgetésre, minthogy az unokaöccse és annak felesége egyáltalán nem érdekelt.

— Igen, igen, persze, kissé eltértem beszélgetésünk fonalától. Igaza van. Nagy meglepetést tartogatunk, aminek jelentős politikai hatása lesz.

— Ó, bizonyára nagyon jelentős dolog. Megtudhatnék valamit előre? — kérdeztem kíváncsian.

— Miért ne, kérem? Már bejelentettük a népnek is. Az egész nép készül a nagy vigalomra, s minden pillanatban várja a fontos esemény bekövetkezését.

— Valami nagy öröm lesz ez az ország részére?

— Ritka öröm. Az egész nép örvendezik majd, és ujjongva üdvözli á kormány bölcs, hazafias intézkedését. Másról nem is beszélnek, nem is írnak most nálunk. Csak arról á szerencsés esetről, amely rövidesen bekövetkezik.

— Bizonyára mindent előkészítettek, hogy az a bizonyos szerencsés eset okvetlenül bekövetkezzek, nemde?

— Erről még nem gondolkoztunk alaposabban, de nincs kizárva a lehetőség, hogy csakugyan bekövetkezik a szerencsés eset. Ön bizonyára ismeri azt a régi, régi mesét, amikor egy országban a hatóság bejelentette az elégedetlen népnek, hogy nemsokára megjelenik egy nagy lángész, maga a megváltó, aki megmenti a hazát az adósságoktól, a rossz kormányzattól és minden gonosztól és nyomortól, a népet pedig jobb útra téríti, és boldogabb jövőbe vezeti. És lám, a rossz hatóságok és a rossz kormányzat miatt felháborodott és elégedetlen nép egyszerre megnyugodott, és nagy vigalom kezdődött az egész országban… Ön igazán sohasem hallotta ezt a régi mesét?

— Nem hallottam, de igen érdekes. Mesélje tovább!

— Szóval, mint már mondtam, öröm és vigalom kezdődött az egész országban. Sőt a nép egy nagygyűlésen kimondta azt is, hogy közadományokból gyűjtött pénzen vásároljanak nagy birtokokat és építsenek palotákat, amelyekre felvésik: „A nép ajándéka megmentőjének, a nagy lángésznek”. Rövid idő alatt mindezt elvégezték, előkészítették, s már csak a megváltó megjelenését várták. Még nevet is adott neki a nép, általános, nyílt szavazással.

A miniszter úr elhallgatott, elővette a rózsafüzért, és lassan morzsolta a szemeiket.

— És megjelent a megváltó? — kérdeztem.

— Nem.

— Soha?

— Ha jól tudom, soha! — válaszolt a miniszter közönyösen, mintha a mese tovább nem is érdekelte volna.

— Miért?

— Ki tudja azt!

— Semmi különös nem történt?

— Semmi.

— Furcsa! — jegyeztem meg.

— A megváltó helyett nagy jégverés volt abban az évben, és elverte az ország egész termését! — magyarázta a miniszter, és nyugodtan vizsgálta a rózsafüzér borosttyán szemeit.

— Hát a nép? — kérdeztem.

— Melyik nép?

— Annak az országnak a népe, amelyről az érdekes, mese szól.

— Nem szólt semmit.

— Semmit?

— Miért szólt volna?… A nép így szokta!

— Szép kis csoda! — mondtam.

— Nono, ha úgy vesszük, a népnek mégis haszna volt belőle!

— Haszna?

— Természetesen!

— Nem értem!

— Egyszerű… A nép legalább három hónapig örömben és boldogságban élt.

— Ez igaz! — mondtam, szégyellve, hogy ez az egyszerű magyarázat nem jutott eszembe.

Sokat beszélgettünk még különböző ügyekről, s a miniszter úr egyebek között megjegyezte, hogy az említett szerencsés esemény alkalmából még aznap nyolcvan új tábornokot nevez ki.

— Mennyi van most? — kérdeztem.

— Van elég, hálistennek, de ezt meg kell tennünk az ország tekintélye érdekében. Képzelje, hogy hangzik ez: nyolcvan tábornok egy nap alatt!

— Ez imponál — válaszoltam.

— Természetesen! Minél több pompa és lárma ez a legfontosabb!

(Következő)

Kínlódia (7/12)

(Előző)

Az utcára érve megint rengeteg embert láttam. A tömeg hullámozva özönlött minden oldalról. Fülsiketítő zajt csaptak.

— Hová tart ez a rengeteg ember? Mi van már megint?… Bizonyára valami küldöttség — gondoltam magamban, és elképedve szemléltem a tarkálló tömeget, majd megszólítottam a legközelebb álló embert:

— Hová siet ez a sokaság?

Az illető mélyen megsértődött az ostoba kérdés miatt, haragosan végigmért, és megvetően hátat fordítva, a tömeg után sietett.

Megkérdeztem egy másikat, harmadikat, de mindegyik megvetően mért végig, és válasz nélkül hagyott. Végül beleütköztem egy ismerősbe, akivel egy hazafias lap indítása alkalmából ismerkedtem meg (ebben az országban ugyanis, ne csodálkozzunk, naponta néhány lapot indítanak), s tőle is megkérdeztem:

— Hová siet ez a sokaság? — közben rettegtem, hogy ezzel a hazafival talán még rosszabbul járok, mint az előbbiekkel.

Ő is megvetően végigmért, aztán fojtott hangon, haragos dühvel kibökte:

— Szégyen!

Szégyenkezve nyeltem egyet, és alig dadogtam:

— Bocsánat, nem akartam önt megsérteni, csak azt szerettem volna megkérdezni…

— Hát ez szép kérdés! Hol élsz te, nem szégyelled magad, hogy olyan dolgokról kérdezősködsz, amelyekről még egy oktalan állat is tud? Hazánk veszélyben van, és mi valamennyien segítségére sietünk mint jó hazafiak, te meg itt álmélkodsz, és mit sem tudsz erről a fontos eseményről?! — mondta ismerősöm, hazafias fájdalomtól remegő hangon.

Sűrű bocsánatkérés közepette magyaráztam tájékozatlanságomat, jószándékomról biztosítottam, és elnézését kértem.

Erre megenyhült, és elmondta, hogy bizonyos anuták, egy harcias törzs, minduntalan betör az ország déli határán, és gonosztetteket követ el.

— A ma érkezett hírek szerint — folytatta — tegnap éjjel agyonvertek sok családot, felgyújtottak sok házat, és rengeteg jószágot raboltak.

— Szörnyű! — mondtam, és megborzongtam. Kedvem lett volna azonnal rohanni a déli határra, hogy megverekedjek az anutákkal. Az ártatlan, békés polgárok szenvedése és a barbár törzs gonosztettei olyannyira hatottak rám, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy már öreg vagyok, megviselt és tehetetlen; abban a pillanatban fiatalos erőt éreztem magamban.

— Szemet hunyhatunk-e szomszédaink vérengzései és vad cselekedetei fölött?

— Semmi esetre! — kiáltottam lelkesítő szavainak hatása alatt. — Még az úristentői is bűn volna, ha ilyet tenne!

— Látja! Ezért sietünk a gyűlésre. Egyetlen öntudatos polgár sem maradhat otthon. Minden egyes népréteg külön helyen tart gyűlést.

—Miért?

— Hogy miért? … A mi átkozott széthúzásunk i miatt. Mégis, minden egyes gyűlés egyöntetű hazafias döntést fog hozni. Különben is jobb, ha több gyűlés lesz, hisz érzelmeinkben és gondolatainkban úgyis egységesek vagyunk, egyformán lélegzünk, ha édes hazánkról van szó.

És csakugyan, a tömeg kezdett csoportokra oszlani és különböző irányokba vonulni. Minden egyes csoport meghatározott gyülekezőhely felé sietett.

Nyilván nem érhettem el minden gyűlésre, ezért ismerősömmel tartottam. Ő a bírósági és rendőrségi csoporthoz tartozott.

Egy vendégfogadó nagytermébe mentünk, ahol már felállították a széksorokat és a gyűlés vezetői részere zöld szövettel terítettek le egy asztalt. A hazafias polgárok a székeken foglaltak helyet, a vezetők pedig az asztal mellett.

— Testvéreim! — szólalt fel a gyűlés egyik öszszehívója. — Ti már tudjátok, miért ültünk össze. Mindannyiunkat az a nemes érzés, az a szándék vezérelt ide, hogy gyógyírt találjunk és gátat emeljünk az anuta csapatok arcátlan betörései ellen, drága hazánk déli vidékén, és megsegítsük az ott élő szerencsétlen, szenvedő népet. Mindenekelőtt azonbán, uraim, mint tudják, ez alkalommal, annak rendje-módja szerint, elnököt, alelnököt és titkárt kell választanunk.

Nagy lárma után az ülést megnyitó embert választották elnöknek. A többi tisztségre azokat választották, akik a zöld asztalnál ültek.

Miután a szokásos rend szerint a megválasztottak köszönetét mondtak a hazafias gyűlésnek az őket ért megtiszteltetésért, az elnök csöngetett, és megnyitotta, a gyűlést.

— Kíván-e valaki szólni? — kérdezte.

Az első sorból jelentkezett egy ember, és azt mondta, hogy szerinte a rend megkívánja, hogy a gyűlésről üdvözletét küldjenek a kormánynak és a nagy, bölcs államférfiúnak, aki majd magának az uralkodónak is tolmácsolja az egybegyűltek hűségének és odaadásának bizonyítékát.

A gyűlés elfogadta a javaslatot, és azonnyomban elkészítették az üdvözletek szövegét, karemeléssel el is fogadták, de azzal a megjegyzéssel, hogy a nyelvtani hibákat és a szórendet ki kell javítani.

Mind jobb szónokok jelentkeztek. Csupa hazafiasság, csupa fájdalom és csupa harag az anutákkal szemben — ez volt minden egyes beszéd lényege. A szónokok egyetértettek az első felszólalóval, hogy sürgős természetű ügyről lévén szó, halogatás nélkül hozzanak itt a gyűlésen egyöntetű határozatot, amellyel a legerélyesebben elítélik az anuták barbár cselekedeteit.

Három embert mindjárt megválasztottak, olyanokat, akik bírják a nyelvet, hogy a fenti értelemben készítsék el a határozatot, és olvassák fel a gyűlés előtt.

Abban a pillanatban jelentkezett egy ember már kész határozattal, és engedélyt kért a gyűléstől, hogy felolvassa, s ha egyetértenek vele, fogadják el.

Jóváhagyták, s ő máris olvasott:

„A bírósági és rendőrségi szakma hivatalnokai mai gyűlésükön mély felháborodásukat fejezik ki az ország déli vidékén, sajnos, naponta történő bűnös cselekedetek miatt, amelyeket az anuta csapatok barbár eljárása okoz, s ezért a következő határozatot hozzák:

  1. Mélyen sajnáljuk, hogy népünket azon a vidéken ily hagy baj és szerencsétlenség érte;
  2. A leghatározottabban elítéljük az anuták vad cselekedeteit, ezzel a felkiáltással: Le velük!
  3. Undorral és megvetéssel állapítjuk meg, hogy az anuták műveletlenek, és művelt szomszédaiknak mégcsak a figyelmét sem érdemlik meg.”

A határozatot elvben egyhangúlag elfogadták, de részleteiben heves vita alakult ki, s végül úgy döntöttek, hogy második pontjában a „vad” mellé hozzáteszik a „visszataszító” szót is.

Ezután felhatalmazták a vezetőséget, hogy a gyűlés nevében írja alá a határozatot, majd az ülés a legnagyobb rendben feloszlott.

Az utcákat megint ellepte a tömeg, amely zajosan távozott a hazafias gyűlésekről.

Arcukon most teljes lelki nyugalom tükröződött, mint az olyan emberekén, akik nehéz, de nemes és I magasztos kötelességet végeztek el.

Többfelől megjegyzéseket hallottam:

— Mégse kellett volna olyan gorombán — bizonygatta az egyik.

— Miért ne? Jól van ez így. Mit képzelsz te? Az ilyen vademberekkel szemben gorombán és keményen kell fellépni! — haragudott a másik.

— Tudom én, kérlek, de azért ez mégsem jó taktika! — erősködött újra az előbbi.

— Ugyan milyen taktikát kívánsz te ővelük szemben? Talán azt szeretnéd, hogy ne bántsuk meg azokat a derék embereket, mi? Ügy kell nekik. S ha majd olvassák, reszkessenek! — fenyegetőzött a másik, s hangja szinte remegett a haragtól.

— Igenám, de mi vagyunk a műveltebbek, tehát föléjük kell emelkednünk; meg aztán legyünk óvatosak, nehogy kihívjuk magunk ellen a szomszédos országot — magyarázta a békeszerető polgár.

Az újságok már aznap este tudósításokat közöltek a hazafias gyűlésekről. Mindenki sietett az ország megsegítésére. Az újságok közölték a Kínlódia déli részén történt kellemetlen események kapcsán hozott összes határozatokat: a tanárok határozatát, az ifjúság határozatát, a tanítók határozatát, a tisztek határozatát, a munkások, kereskedők, orvosok, írnokok határozatát. Egyszóval, senki sem maradt ki. Valamennyi határozat egyazon szellemben készült, valamennyi éles hangú és elszánt, és valamennyiben szerepelt a „mélyen megrendülve”, „felháborodva elítéljük” stb. kifejezés.

Késő este megint nagy mulatozást rendeztek a városban, aztán csendes, mély és nyugodt álomba merültek a boldog Kínlódia hazaszerető, bátor fiai.

Másnap befutottak a hírek Kínlódia többi vidékéről is. Egyetlen olyan helység sem maradt, ahol he hoztak volna éles hangú határozatokat „a legutóbbi kellemetlen eseményekkel kapcsolatban”, ahogy Kínlódiában szokták mondani.

Magától értetődő, hogy ezért a hazának tett nagy szolgálatért minden polgár, ki több, ki kevesebb kitüntetést kapott polgári bátorság és érdemek címén. Engem is felbuzdított ez a polgári öntudattal rendelkező és a közügyekért minden áldozatra kész lelkes nép, s akaratlanul is felkiáltottam:

„Ó, Kínlódia, még ha a világ összes népei is elpusztulnak, te örökké megmaradsz!”

— Hahahaha! — csengett fülemben újra e boldog és áldott ország rossz szellemének sátáni, gúnyos nevetése.

Akaratlanul is felsóhajtottam.

(Következő)

Kínlódia (5/12)

(Előző)

Az utcán meglepődve láttam, hogy mindenfelől beláthatatlan tömeg özönlik, és egy nagy épület előtt gyülekezik. Valahány csoportnak saját zászlaja volt, rajta a vidék neve, ahonnan a csoport érkezett, alatta pedig a jelszavak: „Mindent feláldozunk Kínlódiáért”, vagy pedig: „Kínlódia kedvesebb nekünk a disznóknál is!”

Az utca díszbe öltözött, a házakon címeres fehér zászlók lobogtak, a boltikat bezárták, a közlekedés leállt

— Mit jelent ez? — kérdeztem egy úriembertől kíváncsian.

— Ünnepség. Maga nem tud róla?

— Nem.

— Már három napja csak erről írnak az újságok. Nagy államvezetőnk és diplomatánk, aki az ország vezetésében nagyszerű érdemeket szerzett, és a külés belpolitika irányításában is döntő szava van, erős náthát kapott, de hála a jóistennek és a szakorvosok őszinte igyekezetének, felgyógyult, s most semmi sem akadályozhatja a nagy és bölcs államférfit, hogy minden erejét sokat szenvedett hazánk javára és boldogulására fordítsa, és még szebb jövendő felé vezessen bennünket.

A nép oly nagy tömegben gyülekezett a nagy államférfi otthona előtt, hogy ha eső helyett férfiak, nők és gyermekek estek volna az égből, akkor sem lett volna ennyi. A férfiak levett kalappal ágaskodtak, s minden egyes csoport élén egy vezető állt, kinek zsebéből kilátszott az ív papír, sűrűn teleírva hazafias üdvözlő beszéddel.

Az erkélyen megjelent az ősz államférfi, mire hatalmas éljenzés tört ki, megremegtette a levegőt, és az egész város visszhangzott tőle. A környező házak ablakai kinyíltak, és fejek jelentek meg bennük. A kerítéseken, háztetőkön rengeteg kíváncsi ember bámészkodott, sőt egy-egy padláslyukon is legalább két-három arc kukucskált ki.

Végül az éljenzés megszűnt, a tömeg elcsendesedett, csak egy reszkető, vékony hang visított fel:

— Bölcs államférfi!…

— Éljen! Éljen! Éljen! — szakították félbe a szónokot viharos, harsány közbekiáltásokkal. Amikor a hazafias tömeg lecsendesedett, a szónok így folytatta:

— Vidékünkön a nép forró örömkönnyeket ont, és térden állva hálálkodik a jóságos teremtőnek, aki kegyelmesen elhárította népünkről a nyomorúságot azzal, hogy felgyógyított téged, dicső államvezetőnk, hogy sokáig élj népünk boldogulására és hazánk dicsőségére! — fejezte be a szónok, mire ezer torokból felzúgott:

— Éljen!

A bölcs államférfi megköszönte a szónoknak az őszinte jókívánságot, és kijelentette, hogy gondolatait és érzelmeit a jövőben is az édes haza kultúrájának, közgazdaságának és jólétének erősítésére irányítja.

Beszéde után természetesen számtalanszor éljenezték.

Tíznél is több szónok következett a haza különböző vidékeiről, s az ősz államférfi minden egyes beszédre hazafias és magvas beszéddel válaszolt. Közben természetesen minduntalan újra felzúgott a mennydörgésszerű lelkes éljenzés.

Sokáig tartott, míg az összes szertartások befejeződtek, utána az utcákon megszólaltak a zenekarok, és a nép lefel sétálva tette még nagyszerűbbé az ünnepséget.

Este nagy kivilágítás és muzsikálás volt megint; a hazafias tömeg fáklyásmenettel vonult fel és éktelenül éljenzett a boldog város utcáin, fent pedig, a sötét égbolton, rakéták szikrázó fénye szóródott szét, és megcsillant a nagy államférfi neve, mintha apró csillagokból szőtték volna.

Ezután mély, csöndes éjszaka következett. A gyönyörűséges Kínlódia hazafias polgárai, magasztos polgári kötelességeik gyakorlásába belefáradva, édes álomba merültek, s persze, drága hazájuk boldog jövőjéről és nagyságáról álmodtak.

Ezek a furcsa benyomások annyira megviseltek, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, és csak hajnaltájt, ruhástól, fejemet az asztalra hajtva fogott el az álom, de akkor mintha szörnyű démoni hangot hallottam volna, amely gonoszul vihog:

— Ez a te hazád! … Hahahaha…

Megrezzentem és szívemben szörnyű gyanú támadt, fülemben pedig újra felhangzott a gonosz vihogás:

— Hahahaha!

Másnap minden újság az ünnepségről írt, főleg a kormány lapja, amely már rengeteg táviratot is közölt Kínlódia egyes vidékeiről, számtalan aláírással. A táviratokban sajnálatukat fejezték ki az aláírók, hogy nem jöhettek el személyesen kifejezni örömüket a nagy államférfi felépülése alkalmából.

Az államférfi háziorvosa is egyszeriben hírneves ember lett. Minden újságban jelentek meg hírek arról, hogy valamelyik öntudatos polgár ebből vagy abból a járásból, illetve valamelyik vidékről, nagyra becsülve Miron orvos (így hívták) érdemeit, valami értékes ajándékot vásárol neki. Az egyik újság ezt írta:

„Tudomásunkra jutott, hogy más városok példájára, Lopóvár is értékes ajándékot készít Miron orvosnak: Aesculapius ezüstszobrát, kezében ezüst ke: hellyel, körülötte gyémántszemű, aranyozott kígyókkal, s a kígyók szájában gyertyákkal. Aesculapius mellére a következő arany feliratot vésik: „Lopóvár polgárai Miron orvosnak örök hálául a hazáért tett szolgálatokért.”

Az újságokban szinte hemzsegtek ezek a hírek. Országszerte készítették a drága ajándékokat az orvosnak, és köszönő táviratokat intéztek hozzá. Egy várost olyannyira elfogott a buzgóság, hogy egy nagyszerű villa építésébe fogott, hatalmas márványtáblával, amelybe belevésik a nép hálanyilatkozatát!

Magától értetődő, hogy azonnyomban elkészítették és sokszorosították a nagy államférfi és orvosa kézfogását ábrázoló fényképet, a következő aláírással:

„Köszönöm neked, hűséges Miron, hogy megmentettél a betegségtől, amely gátolt abban, hogy drága hazám javára fordítsam minden erőmet!”

„Én csak a haza iránti szent kötelességemet teljesítettem!”

Fejük fölött galamb lebeg a felhőik között, és csőrében szalagot tart, ezzel a felirattal:

„A kegyelmes teremtő minden rosszat elhárít kedvencéről, Kínlódiáról.”

A galamb fölött a következő címzés: „Emlékül Simon (így hívták, ha jól emlékszem), a nagy államférfi felgyógyulásának napjára.”

Az utcákon és a vendéglőkben gyerekek árulták , a sokszorosított képet és így kiáltoztak:

— Új képek! Simon államférfi és Miron orvos!…

Miután elolvastam néhány újságot (szinte valamennyi közölte a hirneves hazafias orvos életrajzát), elhatároztam, hogy felkeresem  a gazdasági minisztert.

A gazdasági miniszter idős, alacsont termetú, ráncos képű, ősz hajú, szemüveges emberke, a vártnál is szívélyesebben fogadott. Íróasztala mellett foglaltam helyet, ő pedig székébe últ. Az asztalom megsárgult, kopott fedelű könyvek hevertek.

— Dicsekvéssel kezdem. Nem is hiszi, milyen elégedett vagyok! Képzelje, mit találtam!

— Valami új módszert, amivel tökéletesitheti az ország gazdasági életét, nemde?

— Ugyan? Miféle gazdasági élet! A gazdasági életet kitűnő törvények szabályozzák. Arról már egyáltalán nem kell gondolkozni.

Elhallgattam, nem tudván, mit mondjak neki, miközben a miniszter jóságos mosollyal egy régi kötetre mutatott, és megkérdezte:

— Mit gondol, milyen mű ez?

Úgy tettem, mintha emlékeznék a könyvre, mire ő megint felvette ájtatos mosolyát:

— Homérosz Iliásza!… De nagyon, nagyon ritka kiadás!… — ejtette ki szinte élvezve a szavakat, és kíváncsian nézett rám, vajon meglepődtem-e.

Csakugyan meglepődtem, de más oknál fogva, ám úgy tettem, mintha a ritkaság valóban elképesztett volna.

— Remek — mondtam.

— Hát még ha azt is megmondom, hogy ez a kiadás nem is létezik többé!…

— Nagyszerű! — ujjongtam, és megindultságot és érdeklődést színlelve forgattam a könyvet.

Alig tudtam különböző kérdésekkel eltéríteni a beszélgetés tárgyát az ö Homéroszáról, kiről soha életemben nem hallottam.

— Engedje meg, miniszter úr, hogy kérdéseket tegyek fel azokról a kitűnő gazdasági törvényekről! — mondtam.

— Törvényeink, mondhatom, klasszikusak. Higygye el nekem, egyetlen ország sem költ annyit a gazdasági élet fejlesztésére, mint a miénk.

— Úgy is kell — jegyeztem meg —, minden ország fejlődésének ez a legfőbb alapja.

— Én is természetesen ebből indultam ki, amikor sikerült a lehető legjobb törvényeket készítenünk és a lehető legnagyobb költségvetést jóváhagynunk a közgazdaság és az ipar fejlesztésére.

— Mekkora a költségvetés, ha szabad érdeklődnöm, miniszter úr?

— Tavaly, amikor más volt a miniszter, a költségvetés kisebb volt, de énnekem sikerült nagy erőfeszítéssel és utánjárással ötmillióra emelnem.

— Ez elég?

— Elég… Tudja, törvénybe iktattuk még a következő szakaszt is:

„A búzának és általában a véleményeknek jól kell teremniök, és minél több kell, hogy legyen belőlük!”

— Hasznos törvény — mondtam.

A miniszter elégedetten mosolygott, és így folytatta:

— Szakmámban kiterjesztettem a hivatalnokok hálózatát, úgyhogy most minden faluban van gazdasági hivatal öt tisztviselővel. A legidősebb tisztviselő egyben az illető falu gazdaságának igazgatója is. Továbbá minden egyes járási székhelyen van egy járási közgazdász, nagyszámú hivatalnokkal, ezek fölött pedig a tartományi közgazdászok állnak, szám szerint húszán, ahány tartománya van országunknak. A tartományi közgazdász minden téren ellenőrzi az összes járási hivatalnokokat, akik viszont ellenőrzik a többi hivatalnokot, hogy végzik-e kötelességüket és befolyásolják-e a vidék gazdasági fejlődését. Rajtuk keresztül a minisztérium (amelynek húsz ügyosztálya, minden egyes ügyosztálynak pedig főnöke és számos hivatalnoka van) levelezést folytat az egyes vidékekkel. A minisztérium egyes ügyosztályainak főnöke levelez az egyes tartományi közgazdászokkal azután pedig a személyi titkárok útján jelentést tesz a miniszternek.

— Hiszen ez borzalmas administráció! — jegyeztem meg.

— Igen. Minisztériumunkban van a legnagyobb létszám. A hivatalnokoknak arra sincs idejúk, hogy felemeljék a fejúket az iratokról.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Továbbá úgy intéztem, hogy minden falunak legyen jól berendezett olvasóterme, jó könyvekkel, a földművelés, erdészet, állattenyésztés, méhészet és más gazdasági ágak tárgyköréből.

— A parasztok nyílván szívesen olvasnak?

— As olvasás kötelező, akárcsak a katonai szolgálat. Minden dolgozó parasztnak délelőtt és délután két-két órát kell töltenie az olvasóteremben, ahol olvas (ha írástudatlan, felolvasnak neki), ezenkívűI a hivatalnokok előadásokat tartanak a föld ésszerű megmunkálásáról.

— Mikor dolgoznak hát a földeken? — kérdeztem.

— Eh, izé… Látszólag csakugyan így van Lassú módszer ez, kezdetben alkalmatlannak látszik, de később majd kifejezésre jut e nagyszerű reform jótékony hatása. Mély meggyőződésem hogy előbb az elméletet kell jól megalapozni, a többi már könnyű, később majd kiderül, hogy as elméleti oktatásban eltöltött idő százszorosan megtérül. Igenis, uram, az erős alap a fontos, az legyen egészséges, arra azután leket építeni! — fejezte be a miniszter, és izgalmában verejtékező homlokát törölgette.

— Teljesen egyetértek az ön lángeszű közgazdasági nézeteivel! — mondtam lelkesen.

— Így aztán pontosan és helyesen elosztottam az ötmillió dinárt: kétmilliót a hivatalnokokra költünk, egymilliót tiszteletdíj címen fizetünk ki a közgazdasági tankönyvek íróinak, egymilliót olvasótermek alapítására fordítunk, egymillióból pedig a hivatalnokok napidiját fedezzük. Ez pont öt.

— Remekül beosztották!… Az olvasótermekre is elég sokat költenek.

— Látja, én most adtam ki egy köriratot, miszerint a közgazdasági könyvek mellett görög és latin nyelvkönyveket is szerezzenek be, hogy a parasztok mezei munka után klasszikus nyelvek tanulásával nemesítsék lelküket. Minden olvasóteremben megtalálhatja Homérosz, Tacitus, Paterkulos műveit és még sok szép művet a klasszikus irodalomból.

— Gyönyörű! — kiáltottam széttárt karokkal, azután felálltam, elbúcsúztam a miniszter úrtol, s indultam kifelé, mert a fejem már zúgott az előttem érthetetlen nagyszerű reformoktól.

(Következő)

Kínlódia (3/12)

(Előző)

Alighogy betettem az ajtót magam mögött, és leszedtem magamról a rengeteg érdemrendet, majd fáradtan, törődötten a székre roskadtam, hogy kissé kifújjam magam, kopogtak az ajtón.

— Szabad — mondtam, mit is mondhattam volna mást.

Urasan öltözött szemüveges ember lépett a szobába. (Hogy ne ismételjem minduntalan, tudni kell, hogy itt mindenki több-kevesebb kitüntetéssel van megrakva. Amikor a szálloda felé mentünk a pandúrral, ezt is el kell mondanom, láttam, hogy egy cipőtolvajt kísértek börtönbe, de neki is érdemrend lógott a nyakában. „Miféle kitüntetés az?” — kérdeztem a pandúrtól. „A közoktatás és kulturális élet terén szerzett érdemekért kapta!” — válaszolta komolyan és közönyösen. „Miféle érdemekért?” „Ő volt, tetszik tudni, a régi közoktatási miniszter kocsisa. Ügyes kocsis!” — magyarázta a pandúr.) Szóval, a szemüveges úriember belépett a szobámba, mélyen meghajolt (amit természetesen én is megtettem), és bemutatkozott, hogy ő a külügyminisztérium főtisztviselője.

— Nagyon örvendek! — mondtam meglepődve e váratlan magas látogatástól.

— Először jár hazánkban, uram? — kérdezte.

— Először.

— Ön külföldi?

— Igen, külföldi vagyok.

— Higgye el, úgy jött, mintha megrendeltük volna — ujjongott a főtisztviselő.

Ezzel még inkább zavarba hozott.

— Van egy megüresedett konzuli állásunk. Ami a fő, jó fizetést és reprezentációs pótlékot kaphat, de azt természetesen személyes kiadásaira fordíthatja. Ön idős, tapasztalt ember, hivatali teendője pedig egyszerű: propagálnia kell nemzeti eszméinket azokon a vidékeken, ahol népünk idegen hatalom alatt él…  Ön kapóra jött, több mint egy hónapja hasztalan keresünk megfelelő személyt erre a fontos posztra. A többi állásra, hálistennek, találtunk elég idegent. Vannak zsidók, görögök, cincárok (hát azokat honnan szerezték?!)… Ön milyen nemzetiségű, ha szabad érdeklődnöm?

— Hát, hogy is mondjam, tulajdonképpen nem is tudom pontosan!… — mondtam szégyenlősen, s épp hogy hozzákezdtem szomorú családi történetemhez, de ő félbeszakított, vígan tapsolt, és táncra perdült örömében.

— Remek, remek! Soha jobbat!… Ön csakugyan lelkiismeretesen fogja végezni szent feladatát. Sietek a miniszterhez, ön pedig néhány nap múlva már útnak is indulhat — áradozott a főhivatalnok, és gyorsan távozott, hogy fontos felfedezéséről minél előbb jelentést tegyen a miniszternek.

Alighogy elment, a székbe rogytam, és fejemet két tenyerem közé szorítottam. Hihetetlen, hogy mi minden történik velem ebben az országban.

Újból kopogtak az ajtón.

— Szabad.

Megint egy jól öltözött úriember lépett a szobámba, és szintén egy minisztérium főhivatalnokaként mutatkozott be. Azt mondta, hogy a miniszter megbízásából jött fontos ügyben. Én persze azzal a kijelentéssel viszonoztam, hogy nagyon ürölök, és rendkívül boldognak érzem magam e megtiszteltetés miatt.

— Ön küldfödi?

— Igen.

Tisztelettel nézett rám, alázatosan a földig hajolt, és már szólni akart, de félbeszakítottam:

— Szíveskedjék megmondani nekem, uram, hogy hívják ezt az országot?

— Nem tudja? — álmélkodott a főtisztviselő, s még nagyobb tisztelettel és alázattal bámult rám. — Kínlódia! — mondta, és néhány lépést tett hátra.

— Érdekes véletlen, hogy őseimnek magasztos, hősi országát is pontosan így hívták! — gondoltam magamban, de neki nem szóltam, hanem újabb kérdést tettem fel:

— Mivel állhatok rendelkezésére, tisztelt uram?

— Épp most létesítettünk egy új tisztséget: az állami javak igazgatói tisztségét. Engedje meg, hogy a miniszter úr nevében felajánljam önnek ezt a magas, hazafias állást… Ön bizonyára volt már miniszter többször is?

— Soha életemben.

— Soha?! — csodálkozott ámuldozva. Akkor biztosan más magás állásai voltak többszörös fizetéssel?

— Soha.

A főhivatalnok elnémult. Nem tudta, mit is tegyen ebben a példátlan esetben, tehát bocsánatot kért a zavarásért, majd azt mondta, hogy beszélgetésünkről rögtön tájékoztatja a miniszter urat, és ezzel távozott.

Másnap az összes újságok rólam írtak. Az egyikben a következő tudósítás jelent meg:

„Csodaember. Városunkban tegnap óta egy idegen tartózkodik, hatvan éves, de eddig nem volt miniszter, egyetlen érdemrendet sem kapott még, sőt állami szolgálatban sem volt, és fizetést sem kapott soha. Valóban példátlan eset a mai világban. Értesülésünk szerint az illető csodaember a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett fogadóban szállt meg. Tegnap többen meglátogatták, és azt állítják, hogy egyáltalán nem különbözik a többi embertől. Igyekszünk majd minél több értesülést szerezni erről a rejtélyes lényről. Életrajzát, amely nyilván nagy érdeklődésre számíthat tisztelt olvasóink körében, megszerezzük, s lehetőleg fényképét is közöljük majd lapunkban.”

Egy másik újság körülbelül ugyanazt írta a következő kiegészítéssel:

„…Jól értesült helyről tudomást szereztünk arról is, hogy az illető csodaember fontos politikai küldetésben jár nálunk.”

A kormány lapja viszont udvariasan cáfolta a híreket, mégpedig így:

„Az ostoba ellenzéki lapok szeleburdiságukban különféle valótlanságokat találnak ki, és rémhíreket terjesztenek arról, hogy valami hatvan éves idegen érkezett hazánkba, aki, mint az illető szószátyárok állítják, még soha nem volt miniszter, se közhivatalnok, és nincsenek kitüntetései. Ilyen képtelen és hihetetlen dolgok egyedül az ellenzéki lapok munkatársainak összezsugorodott, megnyomorodott és meglágyult agyvelejében születhettek, és kizárólag az ő rosszindulatuk terjesztheti. Ez a támadás azonban kudarcot fog vallani, mért a kormány már, hálistennek, egy hete van uralmon, s helyzete eddig egyetlen esetben sem ingott meg, habár ezt az ostoba ellenzékiek szeretnék.”

A cikkek után nagy tömeg gyülekezett szállodám körül. Álldogáltak, bámészkodtak, leselkedtek, csóportok érkeztek és távoztak, s így minden időpontban nagy tömeg tartózkodott a szálloda környékén. Köztük újságárusok cikáztak, és teli torokkal ordították:

— Új regény: A csodaember, első füzet!

— Új könyv: Egy kitüntetés nélküli aggastyán élményei!

Számos ilyen füzetet árultak.

Egy kocsma is új cégért akasztott ki: „A csodaemberhez”. A cégér érdemrend nélküli ember mellképét ábrázolta. Az emberek persze a csodát ábrázoló cégtábla körül is gyülekezni kezdtek, s a rendőrség, mi mást tehetett volna, a közerkölcsök érdekében megtiltotta a botrányos cégért.

Másnap szállodát kellett változtatnom. Az utcán illő módon, néhány érdemrenddel diszítve kellett járnom, s így nem törődött velem senki.

Mint idegennek, nyomban alkalmam nyílott megismerni az ország kiemelkedő személyiségeit és minisztereit, s nemsokára megtudtam az összes államtitkokat is.

Rövidesen az a megtiszteltetés ért, hogy felkereshettem a minisztereket kabinetjükben.

Mindenekelőtt a külügyminisztert látogattam meg. Amidőn a folyosóra értem, ahol sokan várakoztak a miniszterre, az irodaszolga harsány kiáltását hallottam:

— A miniszter úr nem fogad senkit, mert lefeküdt a díványra szundikálni!

A látogatók szétszéledtek. Megszólítottam az irodaszolgát:

— Ha lehet, jelentse a miniszter úrnak, hogy egy külföldi szeretne vele beszélni.

A „külföldi” szó hallatára a szolga udvariasan meghajolt, és azonnal bement a miniszterhez.

A kétszárnyas ajtó egyszeriben kinyílott, és megjelent egy zömök, kövérkés kis ember. Mosolyogva, félszegen meghajolt, és személyesen betessékelt.

A miniszter egy fotelhez vezetett, sajátkezűleg előkészítette az ülőkémet, ő pedig velem szemben foglalt helyet, keresztbe tette lábát, megsimogatta kerek pocakját, és megszólalt:

— Nagyon örvendek látogatásának, uram. Már sokat hallottam önről… Tudja, épp lefeküdtem egy kicsit aludni… Mi mást tennék?… Nincs semmi dolgom, s egyszerűen nem tudom, mit tegyek rengeteg időmmel.

— Milyenek a kapcsolatai a szomszéd országokkal, ha megengedi a kérdést, miniszter úr?

— Hát, hogy is mondjam?… Jók. Nagyon jók, minden téren… Őszintén szólva, erről még nem is volt alkalmam gondolkodni, de a jelekből ítélve nagyon, nagyon jók a kapcsolataink… Eddig semmi rossz nem történt, kivéve hogy északon megtiltották a sertéskivitelt, délen pedig a szomszédos anuták gyakran betörnek területünkre, és fosztogatják falvainkat… Semmiség… jelentéktelen apróságok.

— Elég baj az a sertéskivitel… Hallom, sok sertés van az országban — jegyeztem meg udvariasan.

— Van, hálistennek, van elég, de mindegy. Majd itthon megeszik a disznót, s legalább olcsóbb lesz. Végtére is, mi lenne, ha egyáltalán nem volna disznónk. Akkor is élni kellene — válaszolta közönyösen.

A további beszélgetés során elmondta, hogy erdészetet tanult, most pedig az állattenyésztésről szóló cikkeket szokta olvasni, mert maga is néhány tehenet akar beszerezni és borjakat nevelni, mert úgy hallotta, hogy azon jól lehet keresni.

— Milyen idegen nyelveken olvas? — kérdeztem.

— Hát, anyanyelvemen. Más nyelvet nem is szeretek, és nem is akartam tanulni soha. Nem is volt szükségem idegen nyelvtudásra. Ebben a tisztségben pedig egyáltalán nincs rá szükségem, de ha mégis kellene, könnyen kerítünk szakembert külföldről.

— Önnek teljesen igaza van — hagytam jóvá a miniszter szellemes és eredeti véleményét, mit is tehettem mást.

— Most jut eszembe, szereti ön a pisztrángot?

— Nem ettem még soha.

— Kár. Nagyon finom hal. Specialitás. Tegnap kaptam néhányat egy barátomtól. ínyenc falat…

Bizonyos ideig még beszélgettünk a fontos ügyekről, aztán bocsánatot kértem a miniszter úrtól, hogy látogatásommal esetleg fontos államügyekben zavartam, majd elbúcsúztam és távoztam.

Szívélyesen áz ajtóig kísért.

(Következő)