Tag Archive | Politika

Kínlódia (8/12)

(Előző)

Jóllehet az volt a szándékom, hogy előbb a közoktatási minisztert keresem fel, a legutóbbi kellemetlen események miatt arra voltam kíváncsi, mit szól mindehhez a hadügyminiszter. Még aznap meglátogattam.

A hadügyminiszter, lapos mellű, apró kezű, alacsony, töpörödött emberke, épp akkor fejezte be mindennapi imáját.

Irodájában ánizs és tömjén illata terjengett, mint valami templomban, asztalán pedig egy rakás régi, megsárgult imakönyv hevert.

Már-már azt hittem, hogy tévedésből rossz helyre jöttem, de a miniszter úr törzstiszti egyenruhája meggyőzött, hogy nem tévedtem.

— Bocsánat, uram — szólalt meg ájtatos, vékony hangon —, épp most fejeztem be szokásos imámat. Munka előtt mindig ezt teszem, de különösen most kell imádkoznom, amikor drága hazánk déli részén oly kellemetlen események játszódnak le.

— Ugyebár, ha az anuták továbbra is folytatják a betöréseket, kitörhet a háború is? — kérdeztem.

— Ugyan kérem! Semmilyen veszély nem áll fenn!

— Szerintem, miniszter úr, mar maga az is veszélyt jelent, hogy az anuták az országnak egy nagy területén gyilkolnak és fosztogatnak.

— Gyilkolnak, az igaz, de mi nem lehetünk oly műveletlenek és vadak, mint… Hű, de hideg van itt, mintha huzat volna! Hányszor mondtam azoknak az átkozott szolgáknak, hogy az én szobámban legalább, 16,5 fok meleg legyen, hiába… — terelte el a szót a megkezdett témáról a miniszter úr, és csöngetett a szolgáért.

Az irodaszolga belépett és meghajolt, úgyhogy a mellén lévő kitüntetések megcsörrentek.

— Hát nem megmondtam magának, az isten szerelmére, hogy nálam mindig tizenhat és fél fok legyen a hőmérséklet! Itt azonban hideg van. Meg aztán huzat is van. Az ember megfagy itt.

— Tessék megnézni, miniszter úr, a hőmérő tizennyolc fokot mutat! — rebegte az irodaszolga, és udvariasan méghajolt.

— Akkor jó! — mondta a miniszter megelégedve. — Elmehet.

Az irodaszolga újra mélyen meghajolt, és távozott.

— Ez az átkozott hőmérséklet rengeteg gondot okoz, higgye el. Pedig a katonaság számára a hőmérséklet a legfontosabb. Ha a hőmérséklet nem megfelelő, a hadsereg nem ér semmit… Reggel óta készítek egy köriratot az összes parancsnokságokhoz… Hallgassa csak, felolvasom:

„Minthogy az utóbbi időben az anuták mind gyakrabban törnek be hazánk déli határain, megparancsolom, hogy a katonák mindennap közösen, parancsra imádkozzanak a mindenható istenhez, dicső őseink vérével öntözött, drága és édes szülőföldünk megmentéséért. Erre az alkalomra a szükséges imát a tábori pap választja ki, de az imát meg kell toldani a következő szöveggel: „Adja a jóisten, hogy az anuták vad erőszakának áldozatául esett békés ét tisztességes polgárok a mennyországba jussanak! Nyugodjanak békében!” Ezt a szöveget valamennyi katona és tiszt köteles egyszerre mondani, de természetesen ájtatos, remegő hangon. Azután valamennyien kötelesek kiegyenesedni, kevélyen és büszkén felemelni fejüket, ahogy hazánk bátor fiaihoz illik, és háromszor harsányan kiáltani trombitaszó és dobpergés kíséretében: „Éljen Kínlódia, le az anutákkal!” Ügyelni kell azonban, hogy mindez kecsesen és vigyázva történjék, mert hazánk sorsa függ tőle. Miután mindezt veszélytelenül lebonyolítják, néhány század, zászlók alatt, diadalmasan végigmenetel az utcákon, s a katonák harsány, harcias zeneszó mellett oly keményen lépkedjenek, hogy minden lépésnél az agyvelejük is megrázkódjék. Minthogy az ügy sürgős, parancsomat azonnal és pontosan hajtsák végre, és tegyenek részletes jelentést róla… Egyúttal szigorúan megparancsolom: a kaszárnyákban különös figyelmet fordítsanak a hőmérsékletre, hogy ezzel a hadsereg fejlesztésének leglényegesebb feltétele biztosítva legyen.”

— Ennek a köriratnak bizonyára sikere lesz, csak ha idejekorán eljut hozzájuk — mondtam.

— Siettem is, és, hálistennek, sikerült táviratilag leadni a parancsot, egy órával az ön érkezése előtt. Ha okos előrelátással nem siettetem a dolgot, sok kellemetlenség származhatott volna belőle.

— Önnek igaza van! — mondtam, csak hogy mondjak valamit, jóllehet fogalmam sem volt, milyen kellemetlenség származhatott volna ebből az ügyből.

— Így van ez, uram, így. Ha én mint hadügyminiszter nem így cselekszem, valamelyik délvidéki katonai parancsnok esetleg arra vetemedik, hogy fegyverrel siet polgáraink segítségére, és esetleg még az anuták vérét is ontották volna. Tisztjeink valamennyien azt hiszik, hogy ez volna a legjobb módszer, mert ők nem akarnak mélyebben és körültekintőbben gondolkozni. Először is mi, a mai kormány, békeszerető, vallásos külpolitikát folytatunk, nem akarunk embertelenül eljárni az ellenséggel szemben. Azért pedig, hogy ők vadállati módon járnak el velünk szemben, az úristen örök kínokkal és fogcsikorgatással bünteti majd őket tüzes pokol fenekén. A másik dolog, tisztelt uram, szintén fontos, az, hogy a mi kormányunknak nincsenek hívei a nép körében, ennélfogva a hadsereg nekünk a belső politikai ügyek intézésére szükséges. Ha például valamelyik község az ellenzék kezében van, fegyveres erőt kell használnunk, hogy e sokat szenvedett ország árulóit megbüntessük, és a hatalmat a mi emberünknek adjuk át…

A miniszter úr köhintett, mire én átvettem a szót.

— Ez mind igaz, de mi lesz, ha az anuta csapatok betörései nagyobb méreteket öltenek?

— Ohó, akkor mi is komolyabb lépéseket teszünk!

— Engedje meg, hogy megkérdezzem, miniszter úr, mik az elképzelései ez esetben.

— Komolyabb intézkedésekét foganatosítanánk, de persze szintén óvatosan, bölcsen és megfontoltan. Kezdetben elrendelnénk, hogy ismét országszerte hozzanak éles hangú tiltakozó határozatokat, s ha ez sem segít, akkor, istenemre mondom, haladéktalanul, egy percet sem vesztve, hazafias lapot kellene indítanunk kizárólagosan honszerető irányzattal, s ennek a lapnak a hasábjain szigorú, sőt gúnyos cikkek sorozatát közölnénk az anuták ellen. De isten óvjon bennünket ettől a balszerencsétől! — mondta a miniszter, és ájtatosan keresztet vetve, forró imákat mormolt.

Bár engem egyáltalán nem fogott el az ájtatos, vallásos érzés, a társaság kedvéért többször keresztet vetettem én is, s közben furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben:

„Furcsa ország! — gondoltam. — Amott emberek pusztulnak, itt meg a hadügyminiszter imákat szerkeszt és hazafias lap indítását tervezi! Hadseregük engedelmes és bátor, ezt megannyi háborúban bebizonyította, akkor hát miért nem vezényelnek ki egy osztagot a határra, hogy elhárítsa a veszélyt?”

— Ön talán furcsállja a tervemet, uram? — szakította félbe gondolataimat a miniszter.

— Bizony, furcsállom! — válaszoltam akaratlanul, noha rögtön meg is bántam ezt a meggondolatlan kijelentést.

— Ön, kedvesem, nincs kellőképpen beavatva az ügyekbe. Itt nem az a fontos, hogy az országot védjük, hanem az, hogy a kormányt megőrizzük. A legutóbbi kormány egy hónapig tartotta magát, mi pedig csak két-három hete vagyunk uralmon. Nem bukhatunk meg szégyenteljesen! Helyzetünk minduntalan inog. S természetesen minden intézkedést meg kell tennünk, hogy minél tovább helyünkön maradjunk.

— Mit tesznek?

— Azt tesszük, amit eddig is tettek a többiek! Minden napra tartogatunk valami meglepetést, ünnepséget rendezünk, most pedig, minthogy az ügyek rosszul állnak, valami összeesküvést kell kiagyalnunk. Nálunk ez nem nehéz. És ami a legfőbb, a nép már annyira megszokta, hogy olykor, bár nálunk szolgaian engedelmes mindenki, ha csak néhány napig késünk is az ellenzék letörésének ezzel a leghatékonyabb eszközével, csodálkozva teszi fel a kérdést: „Mi az? Hát nincs semmilyen összeesküvés?” Így hát a meglepetések miatt, az ünnepségek és összeesküvések miatt nekünk a hadsereg elsősorban belső célokra szükséges. Az, hogy ott emberek pusztulnak, tisztelt uram, egészen mellékes, számomra az a fő, hogy a sürgősebb és az ország szempontjából hasznosabb ügyeket intézzem, mint az olyan badarságot, hogy az anutákkal verekedjünk. Úgy látom, az ön véleménye ez esetben nem eredeti. Sajnos tisztjeink és katonaságunk is így gondolkodik, de a mostani kormány tagjai, azaz mi, jóval mélyebben, józanabbul tekintünk a dolgokra!

— Igenám, de vajon lehet-e fontosabb feladata a hadseregnek az idegen csapatok gonosztetteitől szenvedő családok védelménél, a haza védelménél? Mert ugyebár, miniszter úr, ugyanaz a vidék fiait adja a katonaságnak, szívesen adja, mert a katonaságban látja oltalmát — mondtam a miniszter úrnak elég haragosan, jóllehet ezt nem kellett volna mondanom, de az emberrel megtörténik néha, hogy összevissza beszél, mintha bolondgombát evett volna.

— Ön azt hiszi, uram, hogy a katonaságnak nincs fontosabb, kötelessége? — szólt a miniszter úr halk, szemrehányó hangon, s közben fejét csóválta rosszallóan, szomorúan és kissé megvetően, aztán lekicsinylően végigmért tetőtől talpig.

— Ön azt hiszi? — ismételte fájdalmasan sóhajtva.

— De kérem… — kezdtem, pedig magam sem tudtam, mit akartam mondani, mire a miniszter emelt hangon, minden egyes szótagot hangsúlyozva, félbeszakított:

— Hát a parádék? — tette fel a fontos és meggyőző kérdést.

— Milyen parádék?

— Hogy lehet ilyet kérdezni? Ez igazán fontos ügye az országnak! — pattant fel a különben higgadt és vallásos miniszter úr.

— Bocsánat, nem tudtam — hebegtem.

— Nem tudta?!… Ugyan már! Folyton magyarázom önnek, hogy a különböző fontos meglepetések miatt az országnak szüksége van ünnepségekre és parádékra! Hadsereg nélkül ez nem valósítható meg. A hadseregnek egyelőre ez a legfőbb feladata. Hadd törjenek be az ellenséges csapatok, nem fontos. Az a fő, hogy parádézzunk az utcákon, trombitaszóval. Ha pedig csakugyan komoly veszély fenyegetné az országot kívülről, akkor talán a külügyeket intéző miniszter úr is gondot viselne róla, ha véletlenül nincs a családi ügyeivel elfoglalva. Sok gyereke van szegénynek, bár az állam nem hagyja cserben az érdemes embereket. Fiúgyermekei, tudja, igen rosszul tanulnak, mit tehettünk mást, állami ösztöndíjat kaptak. Így van ez rendjén. Leánygyermekeiről is gondoskodik az állam. Hozományt kapnak államköltségen, vagy pedig magas állást adunk a vőlegénynek, aki hajlandó elvenni a miniszter leányát, persze olyan állást, amilyet különben soha életében nem kaphatna.

— Szép az, ha becsülik az érdemeket! — mondtam.

— Nálunk ez egyedülálló. Ebben nincs párunk a világon. Ha valaki miniszter volt, jó vagy rossz miniszter, mindegy, a hálás állam mindig gondoskodik a családjáról. Nekem például nincsenek gyermekeim, de az állam külföldre küldi az unokaöcsém feleségét festészetet tanulni.

— Van tehetsége a fiatalasszonynak?

— Ugyan, eddig nem is festett soha, de lehet, hogy sikerül neki. Vele megy majd a férje is, az unokaöcsém, aki szintén állami ösztöndíjat kapott. Igen komoly, szorgalmas ember. Nagy reményeket fűzünk hozzá.

— Fiatal házasok?

— Fiatalok még, jól tartják magukat, a férfi hatvanas, a nő ötvennégy éves.

— Az ön tisztelt unokaöccse bizonyára tudományos munkával foglalkozik?

— Hogyne! Zöldséget árul, de szeret regényeket olvasni, az újságot pedig szinte habzsolja, ahogy mondani szokás. Minden újságunkat olvassa, hogy a tárcákról és a folytatásos regényekről ne is beszéljek, legalább húszat elolvasott eddig. Földtant fog tanulni külföldön.

A miniszter úr hallgatásba merült, elgondolkozott, és a kardján függő rózsafüzért morzsolgatta.

— Ön meglepetéseket emlegetett, miniszter úr — emlékeztettem a megkezdett beszélgetésre, minthogy az unokaöccse és annak felesége egyáltalán nem érdekelt.

— Igen, igen, persze, kissé eltértem beszélgetésünk fonalától. Igaza van. Nagy meglepetést tartogatunk, aminek jelentős politikai hatása lesz.

— Ó, bizonyára nagyon jelentős dolog. Megtudhatnék valamit előre? — kérdeztem kíváncsian.

— Miért ne, kérem? Már bejelentettük a népnek is. Az egész nép készül a nagy vigalomra, s minden pillanatban várja a fontos esemény bekövetkezését.

— Valami nagy öröm lesz ez az ország részére?

— Ritka öröm. Az egész nép örvendezik majd, és ujjongva üdvözli á kormány bölcs, hazafias intézkedését. Másról nem is beszélnek, nem is írnak most nálunk. Csak arról á szerencsés esetről, amely rövidesen bekövetkezik.

— Bizonyára mindent előkészítettek, hogy az a bizonyos szerencsés eset okvetlenül bekövetkezzek, nemde?

— Erről még nem gondolkoztunk alaposabban, de nincs kizárva a lehetőség, hogy csakugyan bekövetkezik a szerencsés eset. Ön bizonyára ismeri azt a régi, régi mesét, amikor egy országban a hatóság bejelentette az elégedetlen népnek, hogy nemsokára megjelenik egy nagy lángész, maga a megváltó, aki megmenti a hazát az adósságoktól, a rossz kormányzattól és minden gonosztól és nyomortól, a népet pedig jobb útra téríti, és boldogabb jövőbe vezeti. És lám, a rossz hatóságok és a rossz kormányzat miatt felháborodott és elégedetlen nép egyszerre megnyugodott, és nagy vigalom kezdődött az egész országban… Ön igazán sohasem hallotta ezt a régi mesét?

— Nem hallottam, de igen érdekes. Mesélje tovább!

— Szóval, mint már mondtam, öröm és vigalom kezdődött az egész országban. Sőt a nép egy nagygyűlésen kimondta azt is, hogy közadományokból gyűjtött pénzen vásároljanak nagy birtokokat és építsenek palotákat, amelyekre felvésik: „A nép ajándéka megmentőjének, a nagy lángésznek”. Rövid idő alatt mindezt elvégezték, előkészítették, s már csak a megváltó megjelenését várták. Még nevet is adott neki a nép, általános, nyílt szavazással.

A miniszter úr elhallgatott, elővette a rózsafüzért, és lassan morzsolta a szemeiket.

— És megjelent a megváltó? — kérdeztem.

— Nem.

— Soha?

— Ha jól tudom, soha! — válaszolt a miniszter közönyösen, mintha a mese tovább nem is érdekelte volna.

— Miért?

— Ki tudja azt!

— Semmi különös nem történt?

— Semmi.

— Furcsa! — jegyeztem meg.

— A megváltó helyett nagy jégverés volt abban az évben, és elverte az ország egész termését! — magyarázta a miniszter, és nyugodtan vizsgálta a rózsafüzér borosttyán szemeit.

— Hát a nép? — kérdeztem.

— Melyik nép?

— Annak az országnak a népe, amelyről az érdekes, mese szól.

— Nem szólt semmit.

— Semmit?

— Miért szólt volna?… A nép így szokta!

— Szép kis csoda! — mondtam.

— Nono, ha úgy vesszük, a népnek mégis haszna volt belőle!

— Haszna?

— Természetesen!

— Nem értem!

— Egyszerű… A nép legalább három hónapig örömben és boldogságban élt.

— Ez igaz! — mondtam, szégyellve, hogy ez az egyszerű magyarázat nem jutott eszembe.

Sokat beszélgettünk még különböző ügyekről, s a miniszter úr egyebek között megjegyezte, hogy az említett szerencsés esemény alkalmából még aznap nyolcvan új tábornokot nevez ki.

— Mennyi van most? — kérdeztem.

— Van elég, hálistennek, de ezt meg kell tennünk az ország tekintélye érdekében. Képzelje, hogy hangzik ez: nyolcvan tábornok egy nap alatt!

— Ez imponál — válaszoltam.

— Természetesen! Minél több pompa és lárma ez a legfontosabb!

(Következő)

Kínlódia (7/12)

(Előző)

Az utcára érve megint rengeteg embert láttam. A tömeg hullámozva özönlött minden oldalról. Fülsiketítő zajt csaptak.

— Hová tart ez a rengeteg ember? Mi van már megint?… Bizonyára valami küldöttség — gondoltam magamban, és elképedve szemléltem a tarkálló tömeget, majd megszólítottam a legközelebb álló embert:

— Hová siet ez a sokaság?

Az illető mélyen megsértődött az ostoba kérdés miatt, haragosan végigmért, és megvetően hátat fordítva, a tömeg után sietett.

Megkérdeztem egy másikat, harmadikat, de mindegyik megvetően mért végig, és válasz nélkül hagyott. Végül beleütköztem egy ismerősbe, akivel egy hazafias lap indítása alkalmából ismerkedtem meg (ebben az országban ugyanis, ne csodálkozzunk, naponta néhány lapot indítanak), s tőle is megkérdeztem:

— Hová siet ez a sokaság? — közben rettegtem, hogy ezzel a hazafival talán még rosszabbul járok, mint az előbbiekkel.

Ő is megvetően végigmért, aztán fojtott hangon, haragos dühvel kibökte:

— Szégyen!

Szégyenkezve nyeltem egyet, és alig dadogtam:

— Bocsánat, nem akartam önt megsérteni, csak azt szerettem volna megkérdezni…

— Hát ez szép kérdés! Hol élsz te, nem szégyelled magad, hogy olyan dolgokról kérdezősködsz, amelyekről még egy oktalan állat is tud? Hazánk veszélyben van, és mi valamennyien segítségére sietünk mint jó hazafiak, te meg itt álmélkodsz, és mit sem tudsz erről a fontos eseményről?! — mondta ismerősöm, hazafias fájdalomtól remegő hangon.

Sűrű bocsánatkérés közepette magyaráztam tájékozatlanságomat, jószándékomról biztosítottam, és elnézését kértem.

Erre megenyhült, és elmondta, hogy bizonyos anuták, egy harcias törzs, minduntalan betör az ország déli határán, és gonosztetteket követ el.

— A ma érkezett hírek szerint — folytatta — tegnap éjjel agyonvertek sok családot, felgyújtottak sok házat, és rengeteg jószágot raboltak.

— Szörnyű! — mondtam, és megborzongtam. Kedvem lett volna azonnal rohanni a déli határra, hogy megverekedjek az anutákkal. Az ártatlan, békés polgárok szenvedése és a barbár törzs gonosztettei olyannyira hatottak rám, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy már öreg vagyok, megviselt és tehetetlen; abban a pillanatban fiatalos erőt éreztem magamban.

— Szemet hunyhatunk-e szomszédaink vérengzései és vad cselekedetei fölött?

— Semmi esetre! — kiáltottam lelkesítő szavainak hatása alatt. — Még az úristentői is bűn volna, ha ilyet tenne!

— Látja! Ezért sietünk a gyűlésre. Egyetlen öntudatos polgár sem maradhat otthon. Minden egyes népréteg külön helyen tart gyűlést.

—Miért?

— Hogy miért? … A mi átkozott széthúzásunk i miatt. Mégis, minden egyes gyűlés egyöntetű hazafias döntést fog hozni. Különben is jobb, ha több gyűlés lesz, hisz érzelmeinkben és gondolatainkban úgyis egységesek vagyunk, egyformán lélegzünk, ha édes hazánkról van szó.

És csakugyan, a tömeg kezdett csoportokra oszlani és különböző irányokba vonulni. Minden egyes csoport meghatározott gyülekezőhely felé sietett.

Nyilván nem érhettem el minden gyűlésre, ezért ismerősömmel tartottam. Ő a bírósági és rendőrségi csoporthoz tartozott.

Egy vendégfogadó nagytermébe mentünk, ahol már felállították a széksorokat és a gyűlés vezetői részere zöld szövettel terítettek le egy asztalt. A hazafias polgárok a székeken foglaltak helyet, a vezetők pedig az asztal mellett.

— Testvéreim! — szólalt fel a gyűlés egyik öszszehívója. — Ti már tudjátok, miért ültünk össze. Mindannyiunkat az a nemes érzés, az a szándék vezérelt ide, hogy gyógyírt találjunk és gátat emeljünk az anuta csapatok arcátlan betörései ellen, drága hazánk déli vidékén, és megsegítsük az ott élő szerencsétlen, szenvedő népet. Mindenekelőtt azonbán, uraim, mint tudják, ez alkalommal, annak rendje-módja szerint, elnököt, alelnököt és titkárt kell választanunk.

Nagy lárma után az ülést megnyitó embert választották elnöknek. A többi tisztségre azokat választották, akik a zöld asztalnál ültek.

Miután a szokásos rend szerint a megválasztottak köszönetét mondtak a hazafias gyűlésnek az őket ért megtiszteltetésért, az elnök csöngetett, és megnyitotta, a gyűlést.

— Kíván-e valaki szólni? — kérdezte.

Az első sorból jelentkezett egy ember, és azt mondta, hogy szerinte a rend megkívánja, hogy a gyűlésről üdvözletét küldjenek a kormánynak és a nagy, bölcs államférfiúnak, aki majd magának az uralkodónak is tolmácsolja az egybegyűltek hűségének és odaadásának bizonyítékát.

A gyűlés elfogadta a javaslatot, és azonnyomban elkészítették az üdvözletek szövegét, karemeléssel el is fogadták, de azzal a megjegyzéssel, hogy a nyelvtani hibákat és a szórendet ki kell javítani.

Mind jobb szónokok jelentkeztek. Csupa hazafiasság, csupa fájdalom és csupa harag az anutákkal szemben — ez volt minden egyes beszéd lényege. A szónokok egyetértettek az első felszólalóval, hogy sürgős természetű ügyről lévén szó, halogatás nélkül hozzanak itt a gyűlésen egyöntetű határozatot, amellyel a legerélyesebben elítélik az anuták barbár cselekedeteit.

Három embert mindjárt megválasztottak, olyanokat, akik bírják a nyelvet, hogy a fenti értelemben készítsék el a határozatot, és olvassák fel a gyűlés előtt.

Abban a pillanatban jelentkezett egy ember már kész határozattal, és engedélyt kért a gyűléstől, hogy felolvassa, s ha egyetértenek vele, fogadják el.

Jóváhagyták, s ő máris olvasott:

„A bírósági és rendőrségi szakma hivatalnokai mai gyűlésükön mély felháborodásukat fejezik ki az ország déli vidékén, sajnos, naponta történő bűnös cselekedetek miatt, amelyeket az anuta csapatok barbár eljárása okoz, s ezért a következő határozatot hozzák:

  1. Mélyen sajnáljuk, hogy népünket azon a vidéken ily hagy baj és szerencsétlenség érte;
  2. A leghatározottabban elítéljük az anuták vad cselekedeteit, ezzel a felkiáltással: Le velük!
  3. Undorral és megvetéssel állapítjuk meg, hogy az anuták műveletlenek, és művelt szomszédaiknak mégcsak a figyelmét sem érdemlik meg.”

A határozatot elvben egyhangúlag elfogadták, de részleteiben heves vita alakult ki, s végül úgy döntöttek, hogy második pontjában a „vad” mellé hozzáteszik a „visszataszító” szót is.

Ezután felhatalmazták a vezetőséget, hogy a gyűlés nevében írja alá a határozatot, majd az ülés a legnagyobb rendben feloszlott.

Az utcákat megint ellepte a tömeg, amely zajosan távozott a hazafias gyűlésekről.

Arcukon most teljes lelki nyugalom tükröződött, mint az olyan emberekén, akik nehéz, de nemes és I magasztos kötelességet végeztek el.

Többfelől megjegyzéseket hallottam:

— Mégse kellett volna olyan gorombán — bizonygatta az egyik.

— Miért ne? Jól van ez így. Mit képzelsz te? Az ilyen vademberekkel szemben gorombán és keményen kell fellépni! — haragudott a másik.

— Tudom én, kérlek, de azért ez mégsem jó taktika! — erősködött újra az előbbi.

— Ugyan milyen taktikát kívánsz te ővelük szemben? Talán azt szeretnéd, hogy ne bántsuk meg azokat a derék embereket, mi? Ügy kell nekik. S ha majd olvassák, reszkessenek! — fenyegetőzött a másik, s hangja szinte remegett a haragtól.

— Igenám, de mi vagyunk a műveltebbek, tehát föléjük kell emelkednünk; meg aztán legyünk óvatosak, nehogy kihívjuk magunk ellen a szomszédos országot — magyarázta a békeszerető polgár.

Az újságok már aznap este tudósításokat közöltek a hazafias gyűlésekről. Mindenki sietett az ország megsegítésére. Az újságok közölték a Kínlódia déli részén történt kellemetlen események kapcsán hozott összes határozatokat: a tanárok határozatát, az ifjúság határozatát, a tanítók határozatát, a tisztek határozatát, a munkások, kereskedők, orvosok, írnokok határozatát. Egyszóval, senki sem maradt ki. Valamennyi határozat egyazon szellemben készült, valamennyi éles hangú és elszánt, és valamennyiben szerepelt a „mélyen megrendülve”, „felháborodva elítéljük” stb. kifejezés.

Késő este megint nagy mulatozást rendeztek a városban, aztán csendes, mély és nyugodt álomba merültek a boldog Kínlódia hazaszerető, bátor fiai.

Másnap befutottak a hírek Kínlódia többi vidékéről is. Egyetlen olyan helység sem maradt, ahol he hoztak volna éles hangú határozatokat „a legutóbbi kellemetlen eseményekkel kapcsolatban”, ahogy Kínlódiában szokták mondani.

Magától értetődő, hogy ezért a hazának tett nagy szolgálatért minden polgár, ki több, ki kevesebb kitüntetést kapott polgári bátorság és érdemek címén. Engem is felbuzdított ez a polgári öntudattal rendelkező és a közügyekért minden áldozatra kész lelkes nép, s akaratlanul is felkiáltottam:

„Ó, Kínlódia, még ha a világ összes népei is elpusztulnak, te örökké megmaradsz!”

— Hahahaha! — csengett fülemben újra e boldog és áldott ország rossz szellemének sátáni, gúnyos nevetése.

Akaratlanul is felsóhajtottam.

(Következő)

Kínlódia (5/12)

(Előző)

Az utcán meglepődve láttam, hogy mindenfelől beláthatatlan tömeg özönlik, és egy nagy épület előtt gyülekezik. Valahány csoportnak saját zászlaja volt, rajta a vidék neve, ahonnan a csoport érkezett, alatta pedig a jelszavak: „Mindent feláldozunk Kínlódiáért”, vagy pedig: „Kínlódia kedvesebb nekünk a disznóknál is!”

Az utca díszbe öltözött, a házakon címeres fehér zászlók lobogtak, a boltikat bezárták, a közlekedés leállt

— Mit jelent ez? — kérdeztem egy úriembertől kíváncsian.

— Ünnepség. Maga nem tud róla?

— Nem.

— Már három napja csak erről írnak az újságok. Nagy államvezetőnk és diplomatánk, aki az ország vezetésében nagyszerű érdemeket szerzett, és a külés belpolitika irányításában is döntő szava van, erős náthát kapott, de hála a jóistennek és a szakorvosok őszinte igyekezetének, felgyógyult, s most semmi sem akadályozhatja a nagy és bölcs államférfit, hogy minden erejét sokat szenvedett hazánk javára és boldogulására fordítsa, és még szebb jövendő felé vezessen bennünket.

A nép oly nagy tömegben gyülekezett a nagy államférfi otthona előtt, hogy ha eső helyett férfiak, nők és gyermekek estek volna az égből, akkor sem lett volna ennyi. A férfiak levett kalappal ágaskodtak, s minden egyes csoport élén egy vezető állt, kinek zsebéből kilátszott az ív papír, sűrűn teleírva hazafias üdvözlő beszéddel.

Az erkélyen megjelent az ősz államférfi, mire hatalmas éljenzés tört ki, megremegtette a levegőt, és az egész város visszhangzott tőle. A környező házak ablakai kinyíltak, és fejek jelentek meg bennük. A kerítéseken, háztetőkön rengeteg kíváncsi ember bámészkodott, sőt egy-egy padláslyukon is legalább két-három arc kukucskált ki.

Végül az éljenzés megszűnt, a tömeg elcsendesedett, csak egy reszkető, vékony hang visított fel:

— Bölcs államférfi!…

— Éljen! Éljen! Éljen! — szakították félbe a szónokot viharos, harsány közbekiáltásokkal. Amikor a hazafias tömeg lecsendesedett, a szónok így folytatta:

— Vidékünkön a nép forró örömkönnyeket ont, és térden állva hálálkodik a jóságos teremtőnek, aki kegyelmesen elhárította népünkről a nyomorúságot azzal, hogy felgyógyított téged, dicső államvezetőnk, hogy sokáig élj népünk boldogulására és hazánk dicsőségére! — fejezte be a szónok, mire ezer torokból felzúgott:

— Éljen!

A bölcs államférfi megköszönte a szónoknak az őszinte jókívánságot, és kijelentette, hogy gondolatait és érzelmeit a jövőben is az édes haza kultúrájának, közgazdaságának és jólétének erősítésére irányítja.

Beszéde után természetesen számtalanszor éljenezték.

Tíznél is több szónok következett a haza különböző vidékeiről, s az ősz államférfi minden egyes beszédre hazafias és magvas beszéddel válaszolt. Közben természetesen minduntalan újra felzúgott a mennydörgésszerű lelkes éljenzés.

Sokáig tartott, míg az összes szertartások befejeződtek, utána az utcákon megszólaltak a zenekarok, és a nép lefel sétálva tette még nagyszerűbbé az ünnepséget.

Este nagy kivilágítás és muzsikálás volt megint; a hazafias tömeg fáklyásmenettel vonult fel és éktelenül éljenzett a boldog város utcáin, fent pedig, a sötét égbolton, rakéták szikrázó fénye szóródott szét, és megcsillant a nagy államférfi neve, mintha apró csillagokból szőtték volna.

Ezután mély, csöndes éjszaka következett. A gyönyörűséges Kínlódia hazafias polgárai, magasztos polgári kötelességeik gyakorlásába belefáradva, édes álomba merültek, s persze, drága hazájuk boldog jövőjéről és nagyságáról álmodtak.

Ezek a furcsa benyomások annyira megviseltek, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, és csak hajnaltájt, ruhástól, fejemet az asztalra hajtva fogott el az álom, de akkor mintha szörnyű démoni hangot hallottam volna, amely gonoszul vihog:

— Ez a te hazád! … Hahahaha…

Megrezzentem és szívemben szörnyű gyanú támadt, fülemben pedig újra felhangzott a gonosz vihogás:

— Hahahaha!

Másnap minden újság az ünnepségről írt, főleg a kormány lapja, amely már rengeteg táviratot is közölt Kínlódia egyes vidékeiről, számtalan aláírással. A táviratokban sajnálatukat fejezték ki az aláírók, hogy nem jöhettek el személyesen kifejezni örömüket a nagy államférfi felépülése alkalmából.

Az államférfi háziorvosa is egyszeriben hírneves ember lett. Minden újságban jelentek meg hírek arról, hogy valamelyik öntudatos polgár ebből vagy abból a járásból, illetve valamelyik vidékről, nagyra becsülve Miron orvos (így hívták) érdemeit, valami értékes ajándékot vásárol neki. Az egyik újság ezt írta:

„Tudomásunkra jutott, hogy más városok példájára, Lopóvár is értékes ajándékot készít Miron orvosnak: Aesculapius ezüstszobrát, kezében ezüst ke: hellyel, körülötte gyémántszemű, aranyozott kígyókkal, s a kígyók szájában gyertyákkal. Aesculapius mellére a következő arany feliratot vésik: „Lopóvár polgárai Miron orvosnak örök hálául a hazáért tett szolgálatokért.”

Az újságokban szinte hemzsegtek ezek a hírek. Országszerte készítették a drága ajándékokat az orvosnak, és köszönő táviratokat intéztek hozzá. Egy várost olyannyira elfogott a buzgóság, hogy egy nagyszerű villa építésébe fogott, hatalmas márványtáblával, amelybe belevésik a nép hálanyilatkozatát!

Magától értetődő, hogy azonnyomban elkészítették és sokszorosították a nagy államférfi és orvosa kézfogását ábrázoló fényképet, a következő aláírással:

„Köszönöm neked, hűséges Miron, hogy megmentettél a betegségtől, amely gátolt abban, hogy drága hazám javára fordítsam minden erőmet!”

„Én csak a haza iránti szent kötelességemet teljesítettem!”

Fejük fölött galamb lebeg a felhőik között, és csőrében szalagot tart, ezzel a felirattal:

„A kegyelmes teremtő minden rosszat elhárít kedvencéről, Kínlódiáról.”

A galamb fölött a következő címzés: „Emlékül Simon (így hívták, ha jól emlékszem), a nagy államférfi felgyógyulásának napjára.”

Az utcákon és a vendéglőkben gyerekek árulták , a sokszorosított képet és így kiáltoztak:

— Új képek! Simon államférfi és Miron orvos!…

Miután elolvastam néhány újságot (szinte valamennyi közölte a hirneves hazafias orvos életrajzát), elhatároztam, hogy felkeresem  a gazdasági minisztert.

A gazdasági miniszter idős, alacsont termetú, ráncos képű, ősz hajú, szemüveges emberke, a vártnál is szívélyesebben fogadott. Íróasztala mellett foglaltam helyet, ő pedig székébe últ. Az asztalom megsárgult, kopott fedelű könyvek hevertek.

— Dicsekvéssel kezdem. Nem is hiszi, milyen elégedett vagyok! Képzelje, mit találtam!

— Valami új módszert, amivel tökéletesitheti az ország gazdasági életét, nemde?

— Ugyan? Miféle gazdasági élet! A gazdasági életet kitűnő törvények szabályozzák. Arról már egyáltalán nem kell gondolkozni.

Elhallgattam, nem tudván, mit mondjak neki, miközben a miniszter jóságos mosollyal egy régi kötetre mutatott, és megkérdezte:

— Mit gondol, milyen mű ez?

Úgy tettem, mintha emlékeznék a könyvre, mire ő megint felvette ájtatos mosolyát:

— Homérosz Iliásza!… De nagyon, nagyon ritka kiadás!… — ejtette ki szinte élvezve a szavakat, és kíváncsian nézett rám, vajon meglepődtem-e.

Csakugyan meglepődtem, de más oknál fogva, ám úgy tettem, mintha a ritkaság valóban elképesztett volna.

— Remek — mondtam.

— Hát még ha azt is megmondom, hogy ez a kiadás nem is létezik többé!…

— Nagyszerű! — ujjongtam, és megindultságot és érdeklődést színlelve forgattam a könyvet.

Alig tudtam különböző kérdésekkel eltéríteni a beszélgetés tárgyát az ö Homéroszáról, kiről soha életemben nem hallottam.

— Engedje meg, miniszter úr, hogy kérdéseket tegyek fel azokról a kitűnő gazdasági törvényekről! — mondtam.

— Törvényeink, mondhatom, klasszikusak. Higygye el nekem, egyetlen ország sem költ annyit a gazdasági élet fejlesztésére, mint a miénk.

— Úgy is kell — jegyeztem meg —, minden ország fejlődésének ez a legfőbb alapja.

— Én is természetesen ebből indultam ki, amikor sikerült a lehető legjobb törvényeket készítenünk és a lehető legnagyobb költségvetést jóváhagynunk a közgazdaság és az ipar fejlesztésére.

— Mekkora a költségvetés, ha szabad érdeklődnöm, miniszter úr?

— Tavaly, amikor más volt a miniszter, a költségvetés kisebb volt, de énnekem sikerült nagy erőfeszítéssel és utánjárással ötmillióra emelnem.

— Ez elég?

— Elég… Tudja, törvénybe iktattuk még a következő szakaszt is:

„A búzának és általában a véleményeknek jól kell teremniök, és minél több kell, hogy legyen belőlük!”

— Hasznos törvény — mondtam.

A miniszter elégedetten mosolygott, és így folytatta:

— Szakmámban kiterjesztettem a hivatalnokok hálózatát, úgyhogy most minden faluban van gazdasági hivatal öt tisztviselővel. A legidősebb tisztviselő egyben az illető falu gazdaságának igazgatója is. Továbbá minden egyes járási székhelyen van egy járási közgazdász, nagyszámú hivatalnokkal, ezek fölött pedig a tartományi közgazdászok állnak, szám szerint húszán, ahány tartománya van országunknak. A tartományi közgazdász minden téren ellenőrzi az összes járási hivatalnokokat, akik viszont ellenőrzik a többi hivatalnokot, hogy végzik-e kötelességüket és befolyásolják-e a vidék gazdasági fejlődését. Rajtuk keresztül a minisztérium (amelynek húsz ügyosztálya, minden egyes ügyosztálynak pedig főnöke és számos hivatalnoka van) levelezést folytat az egyes vidékekkel. A minisztérium egyes ügyosztályainak főnöke levelez az egyes tartományi közgazdászokkal azután pedig a személyi titkárok útján jelentést tesz a miniszternek.

— Hiszen ez borzalmas administráció! — jegyeztem meg.

— Igen. Minisztériumunkban van a legnagyobb létszám. A hivatalnokoknak arra sincs idejúk, hogy felemeljék a fejúket az iratokról.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Továbbá úgy intéztem, hogy minden falunak legyen jól berendezett olvasóterme, jó könyvekkel, a földművelés, erdészet, állattenyésztés, méhészet és más gazdasági ágak tárgyköréből.

— A parasztok nyílván szívesen olvasnak?

— As olvasás kötelező, akárcsak a katonai szolgálat. Minden dolgozó parasztnak délelőtt és délután két-két órát kell töltenie az olvasóteremben, ahol olvas (ha írástudatlan, felolvasnak neki), ezenkívűI a hivatalnokok előadásokat tartanak a föld ésszerű megmunkálásáról.

— Mikor dolgoznak hát a földeken? — kérdeztem.

— Eh, izé… Látszólag csakugyan így van Lassú módszer ez, kezdetben alkalmatlannak látszik, de később majd kifejezésre jut e nagyszerű reform jótékony hatása. Mély meggyőződésem hogy előbb az elméletet kell jól megalapozni, a többi már könnyű, később majd kiderül, hogy as elméleti oktatásban eltöltött idő százszorosan megtérül. Igenis, uram, az erős alap a fontos, az legyen egészséges, arra azután leket építeni! — fejezte be a miniszter, és izgalmában verejtékező homlokát törölgette.

— Teljesen egyetértek az ön lángeszű közgazdasági nézeteivel! — mondtam lelkesen.

— Így aztán pontosan és helyesen elosztottam az ötmillió dinárt: kétmilliót a hivatalnokokra költünk, egymilliót tiszteletdíj címen fizetünk ki a közgazdasági tankönyvek íróinak, egymilliót olvasótermek alapítására fordítunk, egymillióból pedig a hivatalnokok napidiját fedezzük. Ez pont öt.

— Remekül beosztották!… Az olvasótermekre is elég sokat költenek.

— Látja, én most adtam ki egy köriratot, miszerint a közgazdasági könyvek mellett görög és latin nyelvkönyveket is szerezzenek be, hogy a parasztok mezei munka után klasszikus nyelvek tanulásával nemesítsék lelküket. Minden olvasóteremben megtalálhatja Homérosz, Tacitus, Paterkulos műveit és még sok szép művet a klasszikus irodalomból.

— Gyönyörű! — kiáltottam széttárt karokkal, azután felálltam, elbúcsúztam a miniszter úrtol, s indultam kifelé, mert a fejem már zúgott az előttem érthetetlen nagyszerű reformoktól.

(Következő)

Kínlódia (3/12)

(Előző)

Alighogy betettem az ajtót magam mögött, és leszedtem magamról a rengeteg érdemrendet, majd fáradtan, törődötten a székre roskadtam, hogy kissé kifújjam magam, kopogtak az ajtón.

— Szabad — mondtam, mit is mondhattam volna mást.

Urasan öltözött szemüveges ember lépett a szobába. (Hogy ne ismételjem minduntalan, tudni kell, hogy itt mindenki több-kevesebb kitüntetéssel van megrakva. Amikor a szálloda felé mentünk a pandúrral, ezt is el kell mondanom, láttam, hogy egy cipőtolvajt kísértek börtönbe, de neki is érdemrend lógott a nyakában. „Miféle kitüntetés az?” — kérdeztem a pandúrtól. „A közoktatás és kulturális élet terén szerzett érdemekért kapta!” — válaszolta komolyan és közönyösen. „Miféle érdemekért?” „Ő volt, tetszik tudni, a régi közoktatási miniszter kocsisa. Ügyes kocsis!” — magyarázta a pandúr.) Szóval, a szemüveges úriember belépett a szobámba, mélyen meghajolt (amit természetesen én is megtettem), és bemutatkozott, hogy ő a külügyminisztérium főtisztviselője.

— Nagyon örvendek! — mondtam meglepődve e váratlan magas látogatástól.

— Először jár hazánkban, uram? — kérdezte.

— Először.

— Ön külföldi?

— Igen, külföldi vagyok.

— Higgye el, úgy jött, mintha megrendeltük volna — ujjongott a főtisztviselő.

Ezzel még inkább zavarba hozott.

— Van egy megüresedett konzuli állásunk. Ami a fő, jó fizetést és reprezentációs pótlékot kaphat, de azt természetesen személyes kiadásaira fordíthatja. Ön idős, tapasztalt ember, hivatali teendője pedig egyszerű: propagálnia kell nemzeti eszméinket azokon a vidékeken, ahol népünk idegen hatalom alatt él…  Ön kapóra jött, több mint egy hónapja hasztalan keresünk megfelelő személyt erre a fontos posztra. A többi állásra, hálistennek, találtunk elég idegent. Vannak zsidók, görögök, cincárok (hát azokat honnan szerezték?!)… Ön milyen nemzetiségű, ha szabad érdeklődnöm?

— Hát, hogy is mondjam, tulajdonképpen nem is tudom pontosan!… — mondtam szégyenlősen, s épp hogy hozzákezdtem szomorú családi történetemhez, de ő félbeszakított, vígan tapsolt, és táncra perdült örömében.

— Remek, remek! Soha jobbat!… Ön csakugyan lelkiismeretesen fogja végezni szent feladatát. Sietek a miniszterhez, ön pedig néhány nap múlva már útnak is indulhat — áradozott a főhivatalnok, és gyorsan távozott, hogy fontos felfedezéséről minél előbb jelentést tegyen a miniszternek.

Alighogy elment, a székbe rogytam, és fejemet két tenyerem közé szorítottam. Hihetetlen, hogy mi minden történik velem ebben az országban.

Újból kopogtak az ajtón.

— Szabad.

Megint egy jól öltözött úriember lépett a szobámba, és szintén egy minisztérium főhivatalnokaként mutatkozott be. Azt mondta, hogy a miniszter megbízásából jött fontos ügyben. Én persze azzal a kijelentéssel viszonoztam, hogy nagyon ürölök, és rendkívül boldognak érzem magam e megtiszteltetés miatt.

— Ön küldfödi?

— Igen.

Tisztelettel nézett rám, alázatosan a földig hajolt, és már szólni akart, de félbeszakítottam:

— Szíveskedjék megmondani nekem, uram, hogy hívják ezt az országot?

— Nem tudja? — álmélkodott a főtisztviselő, s még nagyobb tisztelettel és alázattal bámult rám. — Kínlódia! — mondta, és néhány lépést tett hátra.

— Érdekes véletlen, hogy őseimnek magasztos, hősi országát is pontosan így hívták! — gondoltam magamban, de neki nem szóltam, hanem újabb kérdést tettem fel:

— Mivel állhatok rendelkezésére, tisztelt uram?

— Épp most létesítettünk egy új tisztséget: az állami javak igazgatói tisztségét. Engedje meg, hogy a miniszter úr nevében felajánljam önnek ezt a magas, hazafias állást… Ön bizonyára volt már miniszter többször is?

— Soha életemben.

— Soha?! — csodálkozott ámuldozva. Akkor biztosan más magás állásai voltak többszörös fizetéssel?

— Soha.

A főhivatalnok elnémult. Nem tudta, mit is tegyen ebben a példátlan esetben, tehát bocsánatot kért a zavarásért, majd azt mondta, hogy beszélgetésünkről rögtön tájékoztatja a miniszter urat, és ezzel távozott.

Másnap az összes újságok rólam írtak. Az egyikben a következő tudósítás jelent meg:

„Csodaember. Városunkban tegnap óta egy idegen tartózkodik, hatvan éves, de eddig nem volt miniszter, egyetlen érdemrendet sem kapott még, sőt állami szolgálatban sem volt, és fizetést sem kapott soha. Valóban példátlan eset a mai világban. Értesülésünk szerint az illető csodaember a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett fogadóban szállt meg. Tegnap többen meglátogatták, és azt állítják, hogy egyáltalán nem különbözik a többi embertől. Igyekszünk majd minél több értesülést szerezni erről a rejtélyes lényről. Életrajzát, amely nyilván nagy érdeklődésre számíthat tisztelt olvasóink körében, megszerezzük, s lehetőleg fényképét is közöljük majd lapunkban.”

Egy másik újság körülbelül ugyanazt írta a következő kiegészítéssel:

„…Jól értesült helyről tudomást szereztünk arról is, hogy az illető csodaember fontos politikai küldetésben jár nálunk.”

A kormány lapja viszont udvariasan cáfolta a híreket, mégpedig így:

„Az ostoba ellenzéki lapok szeleburdiságukban különféle valótlanságokat találnak ki, és rémhíreket terjesztenek arról, hogy valami hatvan éves idegen érkezett hazánkba, aki, mint az illető szószátyárok állítják, még soha nem volt miniszter, se közhivatalnok, és nincsenek kitüntetései. Ilyen képtelen és hihetetlen dolgok egyedül az ellenzéki lapok munkatársainak összezsugorodott, megnyomorodott és meglágyult agyvelejében születhettek, és kizárólag az ő rosszindulatuk terjesztheti. Ez a támadás azonban kudarcot fog vallani, mért a kormány már, hálistennek, egy hete van uralmon, s helyzete eddig egyetlen esetben sem ingott meg, habár ezt az ostoba ellenzékiek szeretnék.”

A cikkek után nagy tömeg gyülekezett szállodám körül. Álldogáltak, bámészkodtak, leselkedtek, csóportok érkeztek és távoztak, s így minden időpontban nagy tömeg tartózkodott a szálloda környékén. Köztük újságárusok cikáztak, és teli torokkal ordították:

— Új regény: A csodaember, első füzet!

— Új könyv: Egy kitüntetés nélküli aggastyán élményei!

Számos ilyen füzetet árultak.

Egy kocsma is új cégért akasztott ki: „A csodaemberhez”. A cégér érdemrend nélküli ember mellképét ábrázolta. Az emberek persze a csodát ábrázoló cégtábla körül is gyülekezni kezdtek, s a rendőrség, mi mást tehetett volna, a közerkölcsök érdekében megtiltotta a botrányos cégért.

Másnap szállodát kellett változtatnom. Az utcán illő módon, néhány érdemrenddel diszítve kellett járnom, s így nem törődött velem senki.

Mint idegennek, nyomban alkalmam nyílott megismerni az ország kiemelkedő személyiségeit és minisztereit, s nemsokára megtudtam az összes államtitkokat is.

Rövidesen az a megtiszteltetés ért, hogy felkereshettem a minisztereket kabinetjükben.

Mindenekelőtt a külügyminisztert látogattam meg. Amidőn a folyosóra értem, ahol sokan várakoztak a miniszterre, az irodaszolga harsány kiáltását hallottam:

— A miniszter úr nem fogad senkit, mert lefeküdt a díványra szundikálni!

A látogatók szétszéledtek. Megszólítottam az irodaszolgát:

— Ha lehet, jelentse a miniszter úrnak, hogy egy külföldi szeretne vele beszélni.

A „külföldi” szó hallatára a szolga udvariasan meghajolt, és azonnal bement a miniszterhez.

A kétszárnyas ajtó egyszeriben kinyílott, és megjelent egy zömök, kövérkés kis ember. Mosolyogva, félszegen meghajolt, és személyesen betessékelt.

A miniszter egy fotelhez vezetett, sajátkezűleg előkészítette az ülőkémet, ő pedig velem szemben foglalt helyet, keresztbe tette lábát, megsimogatta kerek pocakját, és megszólalt:

— Nagyon örvendek látogatásának, uram. Már sokat hallottam önről… Tudja, épp lefeküdtem egy kicsit aludni… Mi mást tennék?… Nincs semmi dolgom, s egyszerűen nem tudom, mit tegyek rengeteg időmmel.

— Milyenek a kapcsolatai a szomszéd országokkal, ha megengedi a kérdést, miniszter úr?

— Hát, hogy is mondjam?… Jók. Nagyon jók, minden téren… Őszintén szólva, erről még nem is volt alkalmam gondolkodni, de a jelekből ítélve nagyon, nagyon jók a kapcsolataink… Eddig semmi rossz nem történt, kivéve hogy északon megtiltották a sertéskivitelt, délen pedig a szomszédos anuták gyakran betörnek területünkre, és fosztogatják falvainkat… Semmiség… jelentéktelen apróságok.

— Elég baj az a sertéskivitel… Hallom, sok sertés van az országban — jegyeztem meg udvariasan.

— Van, hálistennek, van elég, de mindegy. Majd itthon megeszik a disznót, s legalább olcsóbb lesz. Végtére is, mi lenne, ha egyáltalán nem volna disznónk. Akkor is élni kellene — válaszolta közönyösen.

A további beszélgetés során elmondta, hogy erdészetet tanult, most pedig az állattenyésztésről szóló cikkeket szokta olvasni, mert maga is néhány tehenet akar beszerezni és borjakat nevelni, mert úgy hallotta, hogy azon jól lehet keresni.

— Milyen idegen nyelveken olvas? — kérdeztem.

— Hát, anyanyelvemen. Más nyelvet nem is szeretek, és nem is akartam tanulni soha. Nem is volt szükségem idegen nyelvtudásra. Ebben a tisztségben pedig egyáltalán nincs rá szükségem, de ha mégis kellene, könnyen kerítünk szakembert külföldről.

— Önnek teljesen igaza van — hagytam jóvá a miniszter szellemes és eredeti véleményét, mit is tehettem mást.

— Most jut eszembe, szereti ön a pisztrángot?

— Nem ettem még soha.

— Kár. Nagyon finom hal. Specialitás. Tegnap kaptam néhányat egy barátomtól. ínyenc falat…

Bizonyos ideig még beszélgettünk a fontos ügyekről, aztán bocsánatot kértem a miniszter úrtól, hogy látogatásommal esetleg fontos államügyekben zavartam, majd elbúcsúztam és távoztam.

Szívélyesen áz ajtóig kísért.

(Következő)

Погађање

Аустрија шаље к нама у своје посланство неспорно своје најспособније људе. Доказ је томе тај што они кад од нас оду заузимају највеће дипломатске положаје код своје куће. Један од тих паметних људи, говорећи о тадашњој политичкој ситуацији у Србији, рекао је: „по тим и тим знацима, логично и правилно би било да сад наступи то, то и то. Али то што би у свима другим земљама морало бити, код вас већ не може да буде, већ ће бити сасвим обратно: ово и ово и ово.“ И погодио је. Он није казао и узрок томе, али је он свима нама врло добро познат. То је било пре много година па се, ето, то исто и данас понавља. Ко сад сме рећи да се код нас политика сваки час мења? Код нас иде стално – наопако.

„Одјек“
8. октобар 1902. године

Краљ Александар по други пут међу Србима (19/23)

(Претходни део)

Одједном појави се на улици један од више господе који му је стално чинио доставе и редовно дошаптавао који су непријатељи престола и династије. Александрово благовољење према њему било је увек обилато, а ни томе господину није било нимало криво од тог краљевског благовољења и нарочите пажње и милости.

Александар му приђе поверљиво и ослови га пријатељски.

Стари његов пријатељ стукну натраг, намршти се и упита подозриво:

— Ко сте ви, молим, и шта тражите од мене?

Александар му започе причати откуда он опет у Србији, а онај се грохотом насмеја и одговори.

— Не трабуњај којешта. Прво и прво то је немогућност, а друго, ја видим да сте ви неки плаћен агент, који жели да оклевета мој светао политички рад и моју лепу политичку прошлост.

Мимопролазећи се заинтересоваше овим објашњењем и гомилица света се одмах у почетку скупи око њих.

Онај виши господин, који некада беше у највећем благовољењу краља Александра, када примети да се свет скупља, раздра се колико га глас доноси:

— Господине, да се не усудите преда мном помињати то гнусно име, име онога који је народ и земљу упропаштавао, који је, господине, и мене и моју породицу унесрећио, гонећи ме због мојих слободоумних идеја као борца за света народна права.

Како је овај господин силно викао, то се свет све више и више окупљаше око њих. Радознала маса, као и увек, шта ће из дуга времена, већ да сеири. Господину „борцу за народна права“ допаде се да овом приликом истакне себе као вајкадашњег ватреног слободњака, па узе још јаче викати:

— Ја сам, господине, ако не знате, пропао за Радикалну странку! — ту се испрси и продужи:

— И да тиранин није пао, да остаде у животу гнусни Александар, мене данас не би било у животу. Данас је народ у победи (ту погледа по маси света која се већ у великом броју окупила около) а то је био идеал мога живота: да народ ликује песму слободе над рушевинама двора тиранинова.

Александар се збунио. Није умео нити је могао разумети овако понашање од човека који му је, тако рећи до јуче, пузио, ласкао му, називао га великим, говорио му како је народ стока, како народ треба да буде послушна марва, којом се једино бичем управља, и како сваког онога који другојачије мисли и говори треба везати за колац па стрељати без милосрђа. Тај исти човек, Александар се добро сећао, говорио му је много и много пута, како Србија мора пропасти ако нестане њега (Александра), јер једино он својим великим умом и својом проницљивошћу, својом ретком енергијом и храброшћу може управљати бродом Србије. И сваког онога који би се дрзнуо да пружи прст на Александра Великог, који га ружно погледа, треба такође одмах стрељати. И тај виши господин — што се такође добро сећао Александар — свакодневно му је дошаптавао понеку опасност за престо, опасност за његов живот, а то значи највећу опасност по Србију, по цело Српско племе, по Словенски Југ.

И Александар је обилато награђивао тога пријатеља, који тако будним оком бди над судбином његовога престола, а сада одједном види како се тај човек изменио, како говори исто онако како су некада говорили они које је он њему достављао као непријатеље Српства.

Грешни Александар није знао да има људи који убеђења мењају према политичкој сезони, као што жене мењају шешире и хаљине, па и чешће, јер је у Србији политичка клима кудикамо променљивија него обична клима. Александар је погинуо, отишао је на онај свет много пре него што је ма и најповршније загледао у овај свет. Зато се и збунио, и пошто се једва прибрао, он промуца:

— Па зар ви, молим вас, нисте мени толико пута говорили како је народ само једна стока.

— Одлази, битанго једна, зар се тако говори о народу!? Да не изгледаш луд, ја бих те за ту увреду мојих најсветијих осећања добро научио памети како се говори о народу!

Код тих речи остави забезекнута Александра, погледа победоносно масу, која одушевљена овим ватреним демократом кликну усхићено:

— Живео!

— Живео борац за народна права!

— Живео!

Борац за народна права, за то време усклика, поклони се маси неколико пута и оде победоносно, а Александра промери презриво.

— Алал му вера! — говоре једни пошто је он отишао.

— Диван човек! — додају друти.

— Овакве треба бирати за посланике! — веле трећи.

— Право је, да се такви борци бирају. Видиш ли да је човек пропатио борећи се за наше слободе.

— Али он је био шпијун краља Александра! — усуди се Александар да примети.

— Ко је био шпијун? … Не клеветај одроде, оваквог човека! — викну маса.

— Доле с њим!

— Доле с изродом који вређа наше прваке!

И маса хтеде Александра чак и тући, да се не умеша полиција.

Сада се тек Александар збуни.

— Чудоват случај! — промрмља за се и прекрсти се, ваљда први пут искрено.

Шта је све ово, шта се све ово дешава, шта се збило за тако кратко време?! — сам се за себе пита Александар с чуђењем. Пође улицом даље очајно, клонуо од душевног потреса, а још му бруји у ушима како маса света виче његовом шпиијну:

— Живео борац за народна права!

— Изгледа да је све ово случајност, то тако не може бити, то све није могућно, тако што ја нисам ни сањао! … — мисли Александар за се, док одједном, а улицу закрчила маса света. Стали трамваји, стао цео улични свакодневни саобраћај, овде-онде отварају прозоре беспослене даме да се забављају, и узгред кокетирају, ако буду имале с ким, а маса иде средином улице и нико јој то не брани. Та маса састављена из потиштеног и бедног сталежа, та маса, која је тек од јуче могла сањати о свом праву, та маса о којој Александар није ни мислио да се и она може тако комотно ширити, иде средином улице. Вије се црвена застава што је напред пред дружином, та страшна црвена застава коју Александар није волео ни сањати, слушајући страшила о крагујевачком црвеном барјачету. И сада он види искупљену грдну масу разна света са развијеном црвеном заставом где се креће главном улицом београдском, баш кроз бившу његову престоницу, туда, куда су се могле кретати само масе које полиција дотерује да честитају њему женидбу, укидање, или вајна враћања устава.

И њега обузе туга. Он виде да то гледају и власти и сви они који управљају земљом, и на његово велико чудо нико неће ни прстом да мрдне да се бар савије и уклони она страшна црвена застава. Маса се приближавала све ближе и ближе и из хиљада грла се разлеже:

— Доле милитаризам!

— Долееееее! — одјекну у маси света.

— Доле буржоазија!

— Долееееее! — одјекује маса.

— Доле данашње труло друштвено уређење!

— Долееееее! — понавља се одјек.

Александар разрогачио очи, изгубио се, од чуда не може себи да верује, не може да схвати све то што чује и види, маса већ пролази мимо њега и он с напрегнутом пажњом посматра ко је у тој маси. Према узвицима које је издаље чуо, а иначе кратковид да јасно види ко све то тако страшне ствари изговара усред белог дана, усред његове бивше престонице, мислио је ни мање ни више, већ да се однекуд искупили сви могући силни и од силнијих, сви могући цареви и краљеви овога света и покојни и данашњи. Али кад маса бејаше поред њега и он јасно виде ко саставља ту масу, тек онда се збуни. Ту је видео и децу, и дечаке, и непунољетне младиће, и жене, и старце и људе; ту је и одевених и подрпаних, а понајвише невољних и очајних лица које беда гони на све. И сад та маса састављена из таквог елемента заменила је потпуно овим тријумфалним пролазом кроз улице силу његову, силу Александрову. Он је пролазио у пуној сили својој краљевској тако моћно, али он се није надао да ће доћи време да ово гледа и да изговори речи:

— Врло интересантно, то је чудновато да и ова фукара пролази улицом као какав краљ!

Одједном нешто му падоше на ум они усклици: „Доле милитаризам!“ — а он се замисли.

— И они вичу — мишљаше Александар — доле милитаризам! Чудновато. У Србији то ја треба да вичем; они погађају моје мисли, мени су официри дошли главе, ова маса овде сигурно су моји пријатељи, јер официри су направили силним ову масу, ове које сам ја ’апсио и окивао, и да официра није било, они не би ни главе дигли, али сада, ваљда су се покајали, ваљда су видели да је оно што ја радим било једино за добро њихово, па сада се баш буне на официре, на моје убице, и ја ћу им помоћи. Александар се одушеви, умеша се и викну заједно с друговима:

— Доле милитаризам!

Тај усклик: ,,Доле милитаризам“ тако се енергично и силно отео из груди Александрових, да на њега обратише пажњу сви. Александар је био у елегантном, управо краљевском цивилном оделу и радницима је падала у очи та разлика у оделу и толико ватрено нападање милитаризма, и маса понови заједно с њим исто то и још једном јекну поред краљевске палате (јер су дотле дошли):

— Доле милитаризам!

—Долееееее! — одјекује у маси која за првим редовима наступа.

Александар поче разгледати масу у коју се умешао. Чудна маса. Ту је и чиновника који имају указ, и они викнуше:

— Доле бирократија, живела социјална револуција!

У тој маси било је и бивших шпијуна, који су више него викали, да су им већ и вратне жиле набрекле:

— Доле с лажном демократијом!

У тим редовима, у тој маси, било је вазда странаца старијих и млађих, који и нису српски поданици, нити су уопште Срби. Ту се ружи и грди Србија на немачком, на мађарском, на чивутском језику, и Александар гледа то, слуша својим рођеним згшима, и никако да верује себи да се то заиста догађа, да је све то стварност. Њему се оте поглед на места где бејаше стари двор, тај страшни двор, одакле се онако крваво и страшно владало земљом, та страшна кућа из које су пре кратког, врло кратког времена наредбе Александрове одјекивале земљом као крвожедни урлик курјака и шакала у тамнини политичких слобода, у степама политичким, где нигде ничега нема до суровог мраза и завејаног снега, којим су плаћене Александрове слуге засули и замрзли идеале, понос, љубав према Отаџбини, слободу, осећање за правдом и све што је добро, све што је племенито у земљи Србији.

И тај тирански двор, тај двор у коме је Александар пировао пиром и онда када је по наредбама његовим народ пливао у крви својој, тај страшни двор од кога је цео народ од страха грознице добијао, био је у рушевинама.

Радници мирно раде. Не звуче отуда више телефонске жице, којима се дају страшне наредбе:

— Удри у месо!

Не пирује се ту више, не шета туда с дијадемом на гордо уздигнутој глави јучерашња блудница, која је воду вукла у тестији, поцепане сукње и још горег карактера; не плету се ту више планови за погубљење поштених, ту се више не снују сплетке; ту се више не удешавају лажни порођаји, одатле више не отпоздравља нико фалсификовано народно одушевљење за сва недела. Ничега од онога што је било, не постоји ту више. Место деколтованих дама, од којих се многима виде на врату и грудима црвене пеге од бува, што лепо стоји према господској свили, место подлаца у фраковима и под лентама, који трпају дворски ајвар у џепове, пошто им више у трбух није могло стати, место свега тога сад су пусте и неме рушевине. Радници, поцепани, засуканих рукава, руше то чудовиште од куће мирно и спокојно исто тако, као да руше какву невину пиљарницу. Шкрипе колица, износи се земља и цигле, ради се посао као сваки други посао.

(Даље)

Краљ Александар по други пут међу Србима (16/23)

(Претходни део)

IV
АЛЕКСАНДАР ОПЕТ НА ЗЕМЉИ
Мало објашњење с публиком

Чујем опет да чекате, да чак тражите и љутите се што писац „Краља Алексаидра по други пут међу Србима“ не доводи на земљу Александра, што га не доводи међу нас. О, мила и драга публико моја, ти која си научила да мењаш „љубезнике“ своје, зар заиста ти то тражиш? Из ког разлога ти то тражиш, ја никако не могу да разумем. Ти тражиш оно што против тебе иде, ти тражиш да се разголите све ране твоје, ти тражиш… Остави се, ти не знаш шта тражиш. Остави се, буди стрпљива мила и драга публико, јер свега ће бити, само нас неће бити. Ти хоћеш да се разонодиш, ти хоћеш, кад после добра ручка легнеш на дивану и прочиташ какав подлистак у новинама да се насмејеш, да се забавиш да ти се ручак боље свари, па да опет мислиш онако исто шашаво како си и мислила, кад се после сна пробудиш.

Е, видиш, ја то нећу. Ја хоћу намерно, баш зато, публико мила моја да те мучим, само ако могу; ја не мислим да ти пишем да те разгаљујем, да те веселим, да ти правим ма какво задовољство; ја хоћу нешто друго, ја хоћу да пишем у књигу лудости твоје, ја хоћу да се насмејем болно и горко своме времену, кад већ немам моћи и снаге да водим по пустињи као Мојсије ово сумануто колено док не изумре, па тек будући нараштаји да учине што паметно, кад им ми затровани ваздухом овог лудог времена не можемо из гроба сметати.

— Што не доводи Александра на земљу, што тај човек који то пише малтретира нас искрене читаоце? — питају и љуте се.

Што? … Да вам ја кажем што. Мени је с њим тешко било, а без њега ми је верујте теже. Ја сам га по небу водио и то ми је лако било, јер на небу нисмо ми данашње колено и данашњи људи. Ја сам чак пишући први део мислио да сам проучио, да познајем наше ово лудо доба, да познајем прилике, и таман да приступим послу, а прилике се сваког тренутка тако мењају, тако ме нервирају, да ја не умем нити могу да ухватим ма и изблиза везу догађаја, везу политичких прилика које се дешавају по нашој земљи.

Па онда, кажите по души, кажите по срцу, немојте „ни по бабу ни по стричевима, већ по правди бога истинога“, јесам ли крив ја, који морам да пишем и описујем лудости моје рођене земље, или је крива моја земља и све њене лудости?

Видиш ли ти, публико, бог те не видео, где ја доводим Александра? Зар ти навалице или назорице хоћеш да се правиш чак и луда да као и не видиш и не разумеш зашто га ја доводим овамо. Нисам ја, публико, будало једна, друштво за легално решење, па да радим на томе да макар и мртва Александра доведем на престо српски, да тиме обновим сву реакцију и сву невољу, која би мене међу првима ударила по глави. Ја, напротив, доводим макар и мртвог Александра, измишљам га, што велите, али не њега ради, него нас ради.

Ми не ваљамо, ми смо тек Александри, ми смо гори него хиљаду Александра одједном.

Зар не видиш ти, публико, да је цела земља, да је цео овај наш народ, да смо сви ми колико нас има стали на луди камен, што веле стари? Хајде гледајте, хајде ви посматрајте прилике, деде, ја вас чикам, да можете и за тренутак уочити ма и једну одређену фигуру у том политичком калеидоскопу.

Александра имам да доведем, дакле, међу нас, али где и како, ја се и сам чудим. Не чудим се за то што не умем да измислим, јер измишљати није мука, већ се чудим, ја се сам згрозавам страшног посла и материјала који је готов, који је пред мојим очима, кога не морам да измишљам, али који је толико шарен, толико разнобојан, толико огроман, да очи прелећу гледајући та чуда, ту огромну масу, која сваки час изгледа другог облика, па се очи засену. Е, па онда, видиш ли, публико, је л’ ти бар сада јасно да је најтеже оно, што ти мислиш да је најлакше?

Ја нећу себе да прецењујем, нећу да кажем да ја боље видим него цео свет, али ја назирем нешто мало пута, ја се колико толико прибирам да видим шта треба радити.[1]

Али, ако ми наше јавно лудо мњење буде сметало да будем паметан, ја му јамчим да ћу утећи у другу земљу да отуд будем користан и паметан за своју рођену земљу, за ову земљу за коју ме везују гробови предака, и свети гробови витезова и јунака српских, гробови мојих старих, који су од нас бољи били, а везују ме и колевке, у којима се одгајују деца наша, а за ту децу, надам се, пустите ме да се надам, да ће бити боље колено него ми данас што смо.

Опростите, преци, праштајте и ви будућа покољења, ја имам да се разрачунавам и да се свађам са овим покољењем, са овим својим прљавим временом, ја ћу да говорим о нама који изгледамо пре да смо сој Суље Циганина него Краљевића Марка.

(Даље)

[1] Овај и следећа два пасуса, одштампана у 65. броју Новог покрета од 24. априла 1906. године, на другој страници, недостају у трећој књизи Сабраних дела из 1964. године. Ову грешку, највероватније нехотичну, овом приликом исправљамо, и надамо се да ће у неком следећем штампаном издању садржај сатире „Краљ Александар по други пут међу Србима“ бити допуњен недостајућим делом.