Архива | Хумор и сатира RSS for this section

Nuk kuptoj

M’erdhi koha me shkue n’ushtri, por kurrkush nuk më thrret. Më kapi njifarë ndiesije patriotike dhe nuk më lente të qetë as ditë as natë. Eci rrugës dhe vetëm i shtrëngoj grushtat; kur ndonji i huej kalon pranë meje, unë i kërcas dhambët dhe shpesh më këcen trilli që të vërsulem e t’ia veshi nji flakareshë. Bij me fjetë dhe tanë natën e lume andrroj se si therri anmiqt, derdhi gjak për farefisin tim dhe hakmerrem për Kosoven. Mezi pres me padurim të më thrrasin, por prita kot.

Shiqoi se si shum vetë i kapin për jake e i çojnë në kazermë dhe cok i kam lakmi.

Nji ditë prej ditësh i erdhi thirrja njij plaku, i cili për nafakë quhej si unë. Çka asht ma tepër, madje, nji thirrje e ashpër në të cilën thuhej që të paraqitet menjiherë në komandë si i arratisun!…

— Çfarë i arratisuni — tha plaku, kur i kam kalue tri lufta dhe kam qenë i plaguem, qe këtu: njifet vendi edhe tash!

— Mirë e ke, por duhet me shkue medoemos te komandanti: kështu asht rregulli.

Plaku shkoi dhe komandanti e përzuni jashtë.

— Kush të ka thirrë ty, more plak i qelbun?! — bërtiti dhe për pak qe tue hangër dhe të rrahuna.

Kështu, sikur mos ta përzejshin plakun n’at mënyrë, unë, dalldisë dhe ba merak tepër në kazermë, qesh gati me mendue se si ka mujtë me shkue aq larg fuqija e proteksionit!

Nga dëshira e flakët rashë në dëshprim. Madje, kur kalojsha rrugës pranë oficerëve, kot i përplassha kambët për toke aq fort sa më dhimshin tabanet, vetëm si me thanë, mos u bijsha në sy atyne si ndonji ushtar i vlefshëm — të gjitha më shkuen huq: nuk më thirrën që nuk më thirrën ushtar kurrsesi.

Kjo punë m’erdhi në maje të hundës dhe unë nji ditë u ula dhe ia shkrova nji lutje komandës që të ketë mirsin me më pranue n’ushtri. E shkrina në të tanë flakën patriotike, dhe në fund thashë:

„Ah, zotni komandant, ta dijshi si më rreh zemra dhe si më vlon gjaku ndër dej, tue pritë orën e dëshirueme tash sa mot kur kam me u quejtë mprojtës i kunorës dhe i atdheut tim, mprojtës i liris dhe i altarit sërb, kur kam me hy edhe unë në radhët e hakmarrësve të Kosovës”!

Aq e stolisa lutjen sa gjithkush kishte me thanë se asht poezi lirike, dhe isha i kënaqun kur mendojsha se nuk më duhej rekomandim ma i madh.

Krejt i lumtun nga shpresa e madhe, u çova dhe fill në komandë.

— A muj me dalë para zotni komandantit? — e pyeta ushtarin që rrinte para derës.

— Nuk e dij, tha ushtari me përtesë dhe i rrudhi krahtë.

— Pyete; thuej: ka ardhë nji, që don me krye shërbimin ushtarak! — i thashë unë tue mendue se ky ka me më pritë më buzë në gaz dhe ka me fugue te komandanti për ta lajmrue, për ardhjen e njij ushtari të ri e se komandanti, madje, ka me dalë në derë fluturimthi, me m’i rrahë krahët dhe me bërtitë: „Kështu, skyfter; ec këndej!”

Në vend të kësaj, ushtari më shiqoi me keqardhje si me dashtë të më thonte me shiqim: „Eh, more balosh, çka të ka rrokë nëpër bark e ngqtesh! Ka me të dalë për hunde!”

Atëherë nuk e kuptova at shiqim dhe u çudjta pse më shiqoj ashtu.

Prita gjatë para derës. Shetita, piva duhan, ndejta, pshtyna, shiqova nëpër dritare, gojita, bisedova më do katundarë që pritshin si unë dhe çka nqk bana tjetër n’at kohë që s’kalonte kurr.

Nëpër të gjitha zyrat punohej gjallnisht; ndihej potera, rraptima dhe shamjet. Vazhdimisht jepeshin urdhna dhe koridori vetëm ushtonte nga britma: „Si urdhnon”. Posa përsëritej disa herë „si urdhnon” dhe urdhni nga ma i nalti ma t’ultit, mbërrinte te ma i riu; ushitari si vetima ngarendte nëpër koridor, prej njij zyre rrasej në nji tjetër. Tash prap në kët të dytën pëlcitte potera dhe prap ndëgjohej me za të naltë disa herë „si urdhnon”, shqiptue me zane të ndryshme, dhe prap ushtari vraponte: shkonte në nji dhomë tjëtër.

Zilja ra në zyrën e komandantit.

Ushtari hyni.

Pënnbrenda u zhvilluen nji murmurim i mbyllët dhe mbas kësaj ushtari klithi „Si urdhnon”.

Atëherë duel krejt i skuqun në fytyrë dhe muer frymë lirisht si me u çlirue prej ndonji frige që shpëtoi ashtu rae faqe të bardhë.

— Hyni, kush don, te zotni komandanti — tha dhe i fshiu djersët nga balli.

Hyna imë i pari.

Komandanti më pret, ulun pranë tavolinës, tue pi duhan me cigarishte qelibari.

— Mirë dita — e përshëndeta në të hymë.

— Ç’ke — më tha me nji za aq të rreptë sa m’u prenë kambët, pa e teprue, ndjeva çiltas se zuna me u kalamendë.

— Pse po bërtitni zotni?! — fillova unë, mbasi e mblodha pakës vedin.

— A thue ti dashke me më mësue, a?! Qërou jashtë! — bërtiti me za edhe ma të naltë dhe i ra dyshemes me kambë.

Ndjeva si më kapën tërqethjet, kurse flakën time patriotike thuese dikush e lagi me ujë, por megjithatë shpresova se puna do të ndryshonte kur t’ia tregoj dëshirën time.

— Unë kam ardhë me shërbye n’ushtri — thashë plot krenari, në drejtqëndrim, dhe e shiqova mu në sy.

— E, ushtar i arratisun! Prit pak, të tillët na edhe i kërkojmë! — bërtiti dhe i ra ziles.

U hap nji derë n’anë të majtë të tavolinës së tij dhe u paraqit nji kapter. Muer drejqëndrim, ngriti kryet çatalloi syt, i paloi duert për kofsha, bani disa hapa ma afër tij tue i përplasë aq fort sa me t’u shurdhue veshët; u ndal, u gatit dhe në qëndrim të përshkruem, si i gurzuem, shqiptoi zashëm:

— Urdhnoni, zotni kolonel!

— Këte këtu merre shpejt me vedi, qethe, vishe dhe mbylle në fjokë!

— Si urdhnon.

— Qe lutjen, Ju lutem!… Nuk jam i arratisun, por due me krye shërbimin ushtark — thashë tue u dridhë.

— Nuk je i arratisun? Atëherë çka don me at hitje?

— Due të jem ushtar!

Ai u zmbrap pak, e rrudhi njanin sy dhe me nji ton shpotitës tha:

— Ta merr mendja, don burri i dheut n’ushtri!… Hm, ashshshtu demek!… shkurt e shpejt, fill prej sokakut në kazermë për ta heqë qafe sa ma parë shërbimin ushtarak, thuese këtu mund të vijë kush mundet.

— Tash e kam kohën.

— Nuk të njof dhe s’due me ndie… — filloi komandanti dhe në ndërkohë hyni nji oficer me njifarë akti.

— Kqyrni atje, në listën e rekrutëve, kur asht shkrue ky! — i tha ai oficerit dhe tregoi me dorë kah unë; tue më shique, pyeti:

— Si quhesh?!

Unë ia shtrina lutjen.

— Çka më duhen mue profkat tua — bërtiti; dhe i ra lutjes me dorë, ajo u rrexue në dysheme.

„Uh, nji stil kaq i bukur”, — mendova dhe harrova me e tregue emnin prej pikllimit.

— Si quhesh, pse nuk flet — bërtiti.

— Radosav Radosavleviq.

— Kqyrni në listën e rekrutëvë — urdhnoni oficerin.

— Si urdhnon — tha ky dhe hyni në zyrën e vet dhe e urdhnoi njanin prej oficerëve ma të rij.

— Kqyrni në librin e rekrutëve a ndodhet ndonji Radosav?

— Si urdhnon — bërtiti oficeri i dytë dhe doli në koridor, e thirri kapterin dhe i dha të njajtin urdhën.

— Si urdhnon — përgjegji me za bumbullues.

Kapteri i dha të njajtin urdhën rreshterit, ky tetarit dhe tetari njij ushtari.

Vetëm ndihet si kërcasin hapat, ndalet njani para tjetrit dhe çdo gja merr fund me „si urdhnon”.

— Lista, l i i i s t a! — u ndie nëpër tanë entin dhe filluen me rraptue, tue i heqë prej raftit dengat e shumtë të pluhnosun shushurisin fletët, e kërkojnë në pupa.

Ndërsa ndodhshin të gjitha këto, unë rrijsha në nji qoshe të zyrës së komandantit tue mos guxue as me marrë frymë, aq më kishte kapë njifarë frige. Komandanti rrinte dhe pinte duhan tue shfletsue nji notes.

Me të njajtin rend sikurse ishte dhanë urdhni, erdhi afërsisht edhe përgjigja, vetëm tash kjo u nis prej ma të riut dhe mbërrini deri te kapteri.

Hyni kapteri te komandanti.

— Ç’ke?

— Kam nderin me lajmrue zotni kolonelin se ai ushtari, të cilin e kemi kërkue, — ka vdekë.

Unë e humba vedin dhe qesh gati në kët turbullim e frigë me e besue edhe kët gja.

— Ai ushtari ka vdekë! — tha komandanti.

— Por unë jam gjallë — bërtita frigueshëm si me qenë me të vërtetë tue shpëtue prej vdekjes.

— Hajt, hup! Ti për mue je i vdekun; nuk ekziston në botë derisa të të dërgojë komuna!

— Ju vërtetoj se imë jam ai… nuk jam i vdekun, qe tek më ke.

— Jashtë, në listë thot, „i vdekun”, kurse ti don me më vërtetue!?

Nuk dijsha çka me ba dhe dola.

Shkova në shtëpi (jetojsha në nji vend tjetër) dhe për disa dit nuk mujta me ardhë në vedi. Nuk më ra ma në mend me shkrue lutje.

Nuk kishin kalue as tre muej prej asaj kohe dhe akti mbërrini prej komandës në vendin tonë që komuna të më lajmrojë me u paraqitë mbrenda njizet e katër orësh.

— Ti je ushtar i arratisun — më tha nji kapiten te i cili më çoi ushtari.

Unë ia tregova krejt punën çka kishte ndodhë kur isha paraqitë te komandanti.

— Mirë, shko pra, derisa të kullohet kjo punë.

Unë shkova.

Posa u ktheva në vendin tim mbërrini thirrja prej njij komande tjetër.

Më thirrën atje, t’i paraqitem menjiherë komandës sime, pse atje kisha hy gabim në listën e tyne.

Shkova në komandën time dhe tregova se më thrret komanda… që të më kumtojë me u paraqitë këtu.

— Paj pse me ardhë këtu!?

— Pse me shkue atje kur ata kanë me më çue këtu dhe, mbasi jam këtu — fillova me arsyetue, do t’ishte marri me shkue në komandën e atjeshme.

— Ti paske ardhë me na spjegue punën a? Nuk bahet kështu, gjithkund dihet rregulli…

— Çka me ba! S’kisha kah me ia mbajtë pos me shkue prej K… në M… që atje të më kumtojnë që të shkoj në K… ku dhe u nisa.

U paraqita, pra, në komandën e atjeshme.

Prap urdhna, hapa „si urdhnon” — dhe më thanë ma së mbrami se as që më ka thirrë kush…

U ktheva në shtëpi. Posa e çlodha shpirtin dhe qe prap akti prej M… në të ciiin thuhej se kjo asht thirrja e dytë, se do të më shoqnojnë me roje dhe dënojnë poqese nuk paraqitem në kohën e caktueme.

Vrapova prap pa shpirt.

Ma banë kumtimin.

Qe kështu, pak ma vonë hyna në kazermë dhe e kreva shërbimin ushtarak dy vjeçar.

Kishin kalue pesë vjet prej asaj kohe. Unë gati kisha harrue se kisha qenë ushtar.

Nji ditë më thirrën në komune.

Shkova. Kur atje nji deng kolosal aktesh prej komandës: dengu i kishte dhetë kilogram. Do sende të qepuna të bashkueme njani me tjetrin dhe dengu ishte rritë aq shum sa u ishte dashtë patjetër me e nda dyzash.

— Më kanë urdhnue me ju çue në komandë — më tha kryeplaku.

— Vallë prap, a?! — bërtita prej çudis.

Mora këto akte. Në to mija nënshkrime, urdhna, spjegime, paditje, përgjigje, vula fetarësh, kapitenash, nënprefektash, shkollash, komunesh divizionesh dhe çka mos tjetër. I shqyrtova të gjitha këto dhe pashë se ishte vërtetue zyrtarisht se jam gjallë dhe se më thrrasin menjiherë me krye shërbimin ushtarak në kuadrin aktiv.

 

Burim: Radoje Domanoviq, Satirat, Rilindja, Prishtinë 1960. (Përkth. Mehmet Hoxha)

Kurrkund shpëtim

Me ndëgjue tue dhanë mësim mbi sintaksën latinishte dhe me u qethë në të nxehtit veruer, veçanisht te berberi i pazoti, këto kanë qenë për mue çastet ma të mërzitshme, sepse jeta nuk m’asht dukë kurr ma me pak kuptim, ma e marrë se sa ndër ato raste. Nuk do të kisha mujtë kurr me vendosë çka asht ma e randë prej atyne të dyjave. Vetëm merrni me mend nji ditë vere të nxehtë, kur nga zhegu, vërte dhe vetëdija turbullohet, ajri dridhet para syve, trupi dobsohet, bahet i plogët, njeriu mezi lëviz nga mërzija dhe tash të thomi, në nji gjendje të këtillë, uleni në karrikën e berberit. Berberi ju mbështjell me çarshaf dhe ju duhet të shtangoheni si ndonji senator romak. Çarshafi i berberit rraset rreth qafës dhe mandej fillon nji procedurë e tmershme. Djersa rrjedh nëpër fytyrë, don me hy në sy, mizat fluturojnë paturpsisht dhe bijnë tash në hundë tash në fytyrë, tash rreth gojës dhe duert i keni nën çarshaf dhe mezi mundeni me e lëvritë vetëm fytyrën, me rrudhë hundën dhe me shtrembnue buzët. Nëpër fytyrë, prap të ngjitshme prej djersës, bijnë qimet e imta prej gërshanëve dhe ngjiten, bijnë në sy, e madje dhe në gojë; atëherë zuni me pshtye me dëshprim. Pos këtyne mundimeve berberi ju sjell andej këndej dhe ju luen kryet si ndonji plaçkë, i shkrep gërshanët rreth veshëve pa kurrfarë arsyeje dhe kohë më kohë gërshanët e topituna iu ndukin ka nji tufëz flokësh, gjerbni ajr në vehte, shtrembnoheni prej dhimbjes, kurse berberi ju qetson: „Kjo s’asht kurrgja, kurrgja, ju lutem!” dhe përmblidhet me i shkrepë gërshanët ma me energji, tue mendue, ndoshta, që të ju bajë me harrue dhimbjen me at muzikë. Sa me padurim pritet n’at gjendje të dëshprueme përshëndetja shpëtimtare e berberit. „Me shëndet, zotni!” Ju heq çarshafin dhe ndjeni si ju kthjellphet çdo gja para syve, ndieni gëzimin e lumtun dhe të patregueshëm sikur ju pushon befas dhimbja e madhe e dhambëve.

Poashtu njeriu e pret në dëshprim të ramit e ziles në shkollë që, pëmjiherë, ju shpëton ptej ablativave apsolutë të padurueshëm dhe vërshimesh të tanë vërtash e tërtash — vërt-vërtus e tër-tërtus. Dhe kur famullusi i bjen ziles (ate gjithmonë e kam konsiderue si ndonji qenje engjullore) me nji të sjellun të dorës, zilja nle nji tingllimë, tingllimë qiellore zhdaravit të gjitha mërzit. Oh, ajo tingllimë e ambël m’asht ngulë aq në shpirtë sa s’muj me e harrue kurr.

Taman mësuesi thot:

— Gjithashtu asht gja e bukur me e përdorë këtu nec nec. Hajt provoni!

Mandej sprovoni djersiteni njiqind çudina ju vlojnë nëpër krye dhe kurrsesi nuk ju hyn në tru shprehja „gja e bukur” ose kur mësuesi thot edhe gja interesante, tamam mundimet tueja mbërrijnë kulmin dhe përnjiherë bje zilja me tingllimën e vet qiellore, shpëtimtare.

Mirëpo në jetë, ma vonë, me vjet, posa fillova me shkrue dhe me botue punimet e mija nëpër fletore zunë me u çfaqë gjana edhe ma të mërzitshme, ndjeva mundime ma të randa.

Që të mos ju mundoj shum, sepse e dij çka asht mundimi, kam me ju tregue diçka që më ndodhi gati para njij vjeti.

Ishte verë. Ditë e kandshme e freskët dhe unë kisha krye punët që munden me e shqetsue shpirtin dhe me e shty njeriun me mendue, si janë pagesat e kambialeve dhe të ngjashme me këto dhe, mbas dreke, i çliruem, pushojsha me cigaren e ndezun, thithsha kafen i shtrimë dhe e ndijsha vedin kështu të kënaqun që nuk më shqetsonte asnji mendim ashtu sikurse vetëm Sërbi e ka nafakë.

Dhe çka do të mundte me më shqetsue? Redaktorit ma të mërzitshëm ia dhashë punimin tim dhe at ditë hangra drekë ambël, piva nja dy gota venë, gradën e kisha marrë tash shpejt, pijsha kafe, thithsha duhan, e kisha rregullue kambialin, rrokullohesha i kënaqun tash në njanën tash në tjetrën anë: nuk mendojsha, më rrokte ndiesija e kandshme e gjumit dhe ligji nuk më ndalon që të flej ambël e qetë në gjum të bekuem dhe unë tash dojsha me e ushtrue kët liri time qytetare dhe kët të drejtë siç kishte me ba çdo qytetar i vetëdijshëm, kur, qe, dikush troklloi në derën e odës sime.

— Dreqi e marrtë — murmuroj zemrueshëm dhe kënaqsija ime plasi si shkuma.

Trokitja përsëritet.

— Hyn! — vikas ashpër.

Në derë çfaqet nji njeri me buzëqeshje në fytyrë dhe më përshëndet ambëlsisht, ndërsa unë e ndiej vedin se jam në gjendje me i këcye në sy. Ky ishte redaktori i njij fletoreje bujqsore.

— Kam ardhë te ju për nji lutje. Shpresoj se nuk keni me refuzue.

— O, ju lutem, si mundeni edhe me dyshue? — thashë ashtu, ndoshta nga ejlleku me të cilën lind çdo Sërb, dhe përpiqen ta zbus pak shprehjen e tharpët të fytyrës.

— Jam i gëzuem që botoj në fletore nji artikull tuejin në lidhje me mbjelljen e hardhive.

— Me gjithë qejf, zotni, kisha me i përgjegjë dëshirës suej, por, besoni, unë nuk marr erë n’at punë.

— Si nuk merrni erë? Mundeni ju këte. Ndonji send popullorçe, si duhet me mbjellë sa ma shum hardhi dhe çfarë dobije ka vendi prej tyne. Qe, ju lutem, unë shkruej në çdo numër nga disa artikuj megjithse kam mësue dikur filologjin.

U mprojta në të gjitha mënyrat, por redaktori vërtetonte me kambëngulje se ia kam mbushë mendjen vedit se nuk i kuptoi ato sende dhe se në fund, nuk asht e nevojshme, që njeriu t’i kuptojë për me shkrue nji artikull të bukur.

Në fund të fundit s’pata çare pa i premtue se do ta përgatis nji artikull për nja dhetë dit.

Ai shkoi dhe qejfin tim të kandshëm e rrou pusi.

Sillu këndej sillu andej, hardhija gjithnji në mendje se në mendje.

Ndërkaq dikush prap troklloi në derë.

— Hyn!

Në derë u paraqit nji njeri bukur i gjatë, i verdhë, i kapitun, me tesha të herruna.

— Mirë dita!

— Mirë dita, zotni.

— Unë quehem Millan Millanoviq.

— Gëzohem — edhe unë ia tregova emnin tim.

— Kam ardhë te ju për nji çashtje me randsi.

— Urdhnoni.

— Kam qitë cekën, zotni me nxjerrë nji fletore për blegtori…

— Paskeni ide shum të bukur.

— Kishte me m’u ba qejfi shum sikur edhe Ju të hyni në radhën e bashkëpuntorëve të mij.

— Ky do t’ishte nji nder shum i madh për mue — fillova — por unë zotni, s’marr vesh në blegtori.

— E dij, por megjithate, kishit mujtë!… Ju jeni, allahile, njeri me shkollë.

U mprojta, kundërshtova, por ai nuk shkoi derisa nuk i thashë se do të shiqoj me shkrue çka të muj popullorçe në lidhje me rritjen e mazave.

Tamam mendova se shpëtova prej bezdis, kur qe, prap dikush trokiti në derë.

— Hyn! — vikas ma ashpër se kurr.

Në derë u paraqit redaktori i njij fletoreje patriotike.

— Kam ardhë te ju për nji lutje modeste — tha ai njerzisht, me gaz, — dhe shpresoj se nuk keni me më refuzue.

— Do të baj çka të muj.

— Më ban lazëm nji vjershë e shkurtë patriotike ose tregimth i vogël, si të doni. Nuk do të ju kisha mërzitë, por bashkëpuntorët janë të zanun me artikuj të ndryshëm shkencorë, kurse unë duhet të përgatis nji epitaf dhe kështu më ra në mend për ju.

— Por unë nuk shkruej vjersha, zotni. Si kam me fillue tash me shkrue vjersha.

— S’ka gja ma të lehtë. Uluni dhe shkrueni. Ma së miri do t’ishte ndonji vjershë epike, patriotike, ose tregim, edhe ma mirë.

Nuk më ndihmoj kurrfarë justifikimi e ndjese, dhe i mujtun thashë:

— Tekembramja, po ju shkruej, por, besomni, jam i zanun me shum pimë.

— Jo, jo, ju duhet me ia flijue çashtjes së përgjithshme nji sekondë të kohës suej. Pra, unë do të vij t’ejten; a do të jem i lirë kështu me ardhë?

— Sot asht e marte — ia tërhoqa vërejtjen.

— Ta merr mendja, ndonji gjasend të shkurtë — tha redaktori dhe më shiqoi aq ambël, çuditshëm, sa e ndjeva vedin si të hipnotizuem. Para syve zunë me m’u ngatrrue tmersisht ngjarjet e kujtimeve të ngjalluna pa rend, pa lidhje dhe unë vrapoj dëshprueshëm nëpër at kaos dhe ndiej se jam i detyruem, as ma pak as ma shum, por jam i detyruem patjetër mu në kët ças ta gjej iden për tregim.

Nuk mujta me folë kurrgja ma tepër. Redaktori u përshëndet njerzisht dhe shkoi tue shprehë shpresën se punimi do të jetë gati.

Bij prap dëshprueshëm, mbylli syt dhe përpiqem me mendue ndonji send tjetër. Uh, sa ma tepër i largoi prej vedit mendimet për tregimin patriotik aq ma tepër ato më sulmojnë. Para syve vetëm hanxharë, heshta, pushkë, ngarendin e sillen njerëz të panumërt, ndodhin disa ngjarje të tmershme, lufta të tmershme, bijnë krenat, valojnë flamujt, kërcasin kulmet e djeguna, kërcejnë trimat nëpër llogore.

Ndjej vëtftet si më ra terri syve. Ngrehem dhe laj syt. Kurrgja nuk ndihmon. Çdo send çdo gja që shiqoj thuese më ystë që të kërkoj iden për tregimin patriotik.

Ulem në tavolinë, i përvjeli duert, largoi çdo gja prej tavolinës, vej kryet midis duerve, mbylli syt dhe nisi me mendue për çka me snkrue. Përpiqem që mu tash të mendoj veçanërisht për te. Kur, papritmas, pak nga pak, më hikin të gjitha mendimet e përparshme, të gjitha ngjarjet, njerzit, çdo gja, çdo gja, ama si me ndonji komandë. Sa ma tepër mendoj, mendimet patriotike aq ma larg prej meje, dhe në vend të këtyne filluen me më dalë parasysh disa bylbylza të vetmuem, lule, rrëkena, nata me hanë, krena të bukura grash.

— Theni qafën! — bërtas idhshëm dhe kërcej nga karrika.

— Pse jam i detyruem? Si mundet me më shtrëngue me shkrue?! — mendoj dhe vendosi mos me shkrue kurrgja, dal në rrugë.

Shetis dhe bash, qe, prap filluen me u mbledhë në mendje kujtimet për të gjitha ngjarjet e ndryshme patriotike dhe rrethanat që i kam pa ndonjiherë dhe për të cilat kam ndie në botë dhe lexue, por aq tmerisht te ngatrrueme, të parregullueme ngasin e sillen para syve, aq shpejt e fuqishëm, sa nuk muj me e pa qartë asnji trajtë të vetme. Kjo ngjan ma shpejt se çdo gja dhe unë e ndiej se më duhet medoemos me u orientue në kët koklavitje, se më duhët medoemos me kapë prej saj qoftë nji mendim të kthjelltë.

Për kët arsye çdo gja më bahet e mërzitshme, e ndiej vedin randë, ndiej dhimbje të madhe kreje dhe madje në vesh m’ushton si kombim shpatash e hanxharësh, kërsitje pushkësh, topash, kërcitje dhambësh burijash, kukamë të plagosunish.

Shkoj në shoqni që të dëfrehem. Kurrgja nuk ndihmon. Gjithnji ma tepër i ndjej vuejtjet e mija. Kurrgja nuk më pihet, mik me bahet nuk muj me folë. Ndjej si më kishte rrok për qafe ideja patriotike dhe nuk më lëshonte ta pushoj shpirtin as nji çast.

Përshëndetem me shoqnin dhe shkoj në shtëpi.

Darka asht shtrue në tavolinë.

— Eja të hamë darkë!

— Nuk muj.

Mbyllem n’odë, ndeti qirin, ulem në tavolinë dhe ndjej nji trill të tmershëm, të papërmbajtshëm që ta shkruej tregimin patjetër deri në mëngjes.

Prap si edhe herën tjetër. Çdo gja tretet prej meje dhe ma në fund vij në nji moment t’atillë që nuk muj kurrgja, ama kurrgja, me as nji ide të vetme me e mendue sepse ndjej se si nji barrë përbeti ra në mue dhe më shtypi. Ma shtypi edhe shpirtin edhe mendjen dhe kjo fisht nji barrë nën të cilën ndihet vetëm nji gja: „Më duhet ine e shkrue tregimin deri në mëngjes”.

Ngrehem, ehetis nëpër odë, shtrihem, rrij prap në tavolinë dhe qe përnjiherë më shkojnë syt në nji send; vuejtjet më lëshojnë dhe unë filloj me mendue, të thomi, si kët dhe at libër duhet me e lidhë, si asht dam që i kam pikue çarshafat me bojë dhe kështu gjithnji gjana t’imta. Mandej më kujtohet se kam bisedue me shoqni që nesër të bajmë nji shetitje dhe qe, papritmas shkrep ajo ideja e tmershme:

— Pra, tash duhet me e krye tregimin patriotik.

Tash prap qesin krye vuejtjet e psitnet. Lodhem, gjumi më kaplon. Ndjej dhimbje kreje. Oda plot duhan, plot duça cigaresh nëpër tavolinë; shkrepsa të ndezuna, hi duhani.

Përmblidhi të gjitha forcat, mirëpo, në vend t’ides patriotike më këcen në krye njifarë marrzije:

Ne jaranin tim çizme të vogla me rrudha!

Dokrra.

— Nuk jam i detyruem me shkrue dhe mbaroi puna. Çka të mendoj për te gjithmonë! Kur të vij do t’i thom: „Nuk muj, zotni”, ose ma mirë troç: „S’due”. Marr prej tavolinës nji tabak letër, në të cilin, tue përdorë tanë aftsin, i vuna njiqind fjali të marra dhe i fshina. E bana shtupë letrën zemrueshëm dhe e hodha, mandej ndjeva nji këhaqsi të jashtëzakonshme.

Bij në shtroje. Gjumi më mbyt dhe taman sa filloi me më kapë gjumi, kurqe më del parasysh nji Turk me alamet çallmë dhe me pishtole në dorë: e ndjek me kalë nji fëmi sërb dhe ai ik, dhe tamam i ngrati me hy në pyll, kur qe prej rrugës nji Turk tjetër i tmershëm me thikë dhe e therrë fëmin në gjoks. Shpërtheu gjaku dhe unë u bana ujë prej djersës.

— Kodër mbas bregut — mendoj idhshëm dhe i mbylli syt, dhe tamam më zu gjumi, kur qe prap më çfaqet ai mendim:

— Po tregimi patriotik?!

Dhe pak nga pak filloi prap para syve tollovija orpreme njerzish t’armatosun.

Dhe kështu kjo vuejtje zgjati deri para agimit.

Të nesërmen çohem i zbetë, i dërmuem, i lodhun si me e pasë tërheqë qerrin gjithë natën.

Tashma vendosa ngultas që të mos shkruej, por megjithatë ndjej nji barrë, nji shqetsim të çuditshëm kur mendoj se nesër asht e ejtja fatkeqe.

T’ejten, përmbledhi gjithë forcën dhe e pres zotni redaktorin që t’i thom haptas dhe qartë:

— Shkoni në dreq të mallkuem zotni, edhe ju edhe fletorja juej patriotike! Nuk due me shkrue, a keni marrë vesh dhe tash urdhnoni jashtë, sepse kam qenë tue mbarue për shkak t’atyne tregimeve tueja.

Digjesha prej padurimit, kur do të vijë që t’ia thom këto dhe të më lehtsohet shpirti.

Ne ndërkohë ndjeva trokitjen në derë.

— Hyn! — vikas idhnueshëm që edhe prej zanit të mirret vesh se jam gati edhe me u përla, poqese ma hedh ndonji fjalë.

Redaktori hyni me të njajtën buzëqeshje t’ambël kurse unë e prita mrrolshëm si gjaksorin ma të madhin.

Kur më shiqonte ashtu butë, ambël, unë, vërtet hutohesha prej çudis. Më dukej diqysh si gja e panatyrshme që ai të sillej aq njerzisht ndaj meje, kurse unë isha në gjendje me e gjuejtë me revolver.

— Pra, e asht gati, apo jo? Ju falemnderit shum — shtoi pa pritë përgjigje.

— Më fal, por besomni nuk po muj — fillova me u përgjegjë tue shique para vedi.

Për çudin e zotit i ula syt dhe vërte e ndjeva vedin të turpnuem sikur nxansi kur nuk i ka ba detyrat dhe nuk din si me ia tregue këte mësuesit të butë e të mirë.

— S’asht gati? — tha ai dëshprueshëm dhe me shiqim qortues.

— Besomni se kam pasë pengime t’atilla… — filloj prap justifikimin.

— Ka me m’u vonue fletorja. Sikur të kishte me qenë e mundun deri në mbramje që të mundet makar me u radhitë sonte! — tha ai dëshprueshëm.

— E nxora orën e xhepit. Ora 3 — do të jetë gati me siguri! — thashë me nji bindje t’atillë sa ai u qetsue.

— Ju lutem ngutuni. Unë do të vij në tetë!

Kërkoi ndjesë që më mundoi, qeshi ambël dhe shkoi.

Kur ai doli unë vetëm atëherë e ndjeva tanë peshën e situatës së re, e cila shum ma tepër e përkalonte të deriatëhershmen.

Tash filluen vuejtje të njajta të këtilla, por vetëm ma të tmershme, ma të forta: të kërkuemit e ides.

I shkrova nja tridhetë fillesa dhe i fshina të tri dhetat. Nuk ndjeva se si kaloi koha fluturimthi.

Shiqoj orën. Ora 7,30.

Këceva si i djegun me ujë të vluem, kapa kapelën dhe fugova në rrugë. Më hyni njifarë frige prej redaktorit sa kisha me e pritë ma me gëzim nji çetë me pushkë për faqe se ate.

Brodha nëpër rrugë jokryesore, ku nuk kisha kalue kurr as nuk kisha mendue me kalue, vetëm nga friga mos ta ndeshi redaktorin. Kur del prej dikahit ndonji fytyrë që i ngjan atij, më ther diçka në zemër si thikë.

Në pijetore, ku shkoj zakonisht, nuk guxova me shkue, kurse në shtëpi hiçsehiç.

Në fund u mërzita dhe më kaploi nji idhnim i atillë sa isha gati me u përla me njeriun e parë që do ta ndeshsha.

— Do të shkoj në shtëpi dhe do t’i thom atij njeriu të më lajë njiherë në qetsi dhe t’i bërtas si gomarit.

U nisa për shtëpi me nji vendim të këtillë.

Rrugës u ktheva te nji bakall me ble duhan.

Bakallxhiu disi i shqetsuem, i tronditun kërceu kur hyna.

Kërkova duhan.

— Uh, çka më friguet! — tha njeriu kur më shiqoi ma mirë dhe u çlirue.

— Pse?

— Mendova se ju jeni nji zotni tjetër, i cili vjen vazhdimisht të më shtyjë me i shkrue çdo gja që më kujtohet prej luftës.

— Ani?

— Ani kështu. I kam premtue që ta heqi qafet dhe tash më ka kapë halli. Ku jam unë për aso sendesh? Kush do t’ma kqyri dyqanin.

Ai venaroi se unë e shiqoj me nji dhimbsimi aq të sinqertë sa deshti me m’u afrue dhë me më përqafë.

— Paj çka mendoni me ba ma në fund?

— Çuditem… Sot e kam mbyllë dyqanin. Kam ikë prej shtëpis. Poqese zgjat kështu, vaj halli. Paj nuk asht nji, or zotnija im, por kam pasë prej shum vetëve këso vuejtjesh.

— Vërtet — mendova, kur u nisa — në Beograd çdo i dyti njeri e nxjerrë nga nji fletore. Ndjeva nji idhnim të jashtëzakonshëm.

— Në rrugën time, mu para shtëpis e hasa shërbëtorin.

— Kah po ia mban?

— Më ranë kambët tue ju kërkue. Nji zotni pret tash ma tepër se dy orë. Thot duhet t’ju gjejë sonte medoemos.

Më ra terri syve.

— Uh, ai shpirti i keq, don me më lodhë — mendova dhe m’erdhi nji ide e tmershme që të fugoj në shtëpi dhe ta nxjerri prej shtëpis në rrugë, por mandej përnjiherë ndjeva nji frigë të çuditshme sa s’guxojsha me kalue pragun.

— Thuej atij zotnis se kam marrë telegram prej babës dhe më duhet me u nisë sonte patjetër. Ose, mos!… Thuej ma mirë se nuk më ke gjetë — i thashë shërbëtorit dhe u drodha mbrapa që të bredhi ma gjatë.

Nuk guxova me bujtë në shtëpi.

Të nesërmen nuk hangra në shtëpi as drekë as darkë dhe kështu u mshefa tue pasë frigë edhe prej hijes sime derisa nuk e pashë fletoren që doli.

Kur u ktheva në shtëpi, nuk e gjeta as shërbtorin. Ai ka qenë nji shërbtuer i mirë dhe i vlefshëm.

— A e dini ku asht shërbëtori im? — e pyes kojshin.

— Ka qenë këtu deri dje, dhe para muzgut iku prej atij zotnis që vjen shpesh te ju.

— I ka ardhë shpirti te hunda për shkak se më kërkojnë vazhdimisht.

— Jo, por e kanë angazhue që t’u shkruejë diçka për fletore. Ai u mprojt, u mprojt dhe iku diku. Më tha kur u nis: „Po e marr botën në sy vetëm që të shpëtoj prej kësaj belaje.“ Unë çuditem ku asht zotnija im dhe prej kësaj edhe ai u mprojt, mandej, të pashpirtët, e banë njeriun me ikë prej shtëpis së vet.

— Më kaploi njifarë tërqethjeje, nji frigë.

— Njeriu nuk ka çka me mendue — mendova, sepse kur ka ikë edhe shërbëtori, këtu nuk ka ma shpëtim për mue.

E lashë shtëpin, të gjitha, dhe sa ma shpejt aq ma mirë, zuna nji karrocë të mbyllme dhe i thashë karrocjerit që të mbërthehet sa ma shpejt e sa ma larg prej Beogradit.

Nuk guxojsha me u nisë me ferovi, sepse frigohesha të mos më kapin në stacion dhe me barkë gjithashtu.

I kam tregue njiherë dikujt se me njifarë vendi, moti, në kohna të lashta, jetonte nji kallogjer që mbante shum fjalime dhe këto e kishin mërzitë popullsin aq tepër se të gjithë ata që mujshin me ikë e lanë atdheun e tyne të dashtun dhe ikën nëpër botë dhe kështu vendi mbeti gati shkretë.

Me ju tregue të vërtetën, dikur nuk e kam besue kët punë as vetë, edhepse kam ndëgjue prej njerëzve të moçëm, por qyshse u shumzuen redaktorët dhe filluen me u ra në qafë qytetarëve të qetë e t’u të dhe kur pashë çudi me sy si shum tregtore, mejhane, dugalë dhe tjera ranë myflis, u mbullën vetëm nga shkaku se ata ktheheshin këtu, atëherë nuk mujta me dyshue aspak se vendi u shkretnue për shkak t’atij oratori të mërzitshëm.

Shum njerëz me nerva të dobta u nënshtruen menjiherë.

E sulmojnë njeriun kështu të dobët nji redaktor mandej i dyti, mandej i treti dhe kur të kqyrish njeriu fillon me u venitë.

— Çka të gjetë or vlla? — e pyesin.

— Qe! — thot dëshprueshëm, murmuron vazhdimisht dhe kombinon në mend artikullin ose ndonji tregim për fletore. E takojnë të njoftunit, miqt, e ndalin, duen me ia heqë mërzin.

— Hiq dore, pashë zotin prej asaj marrzije; a po e shef se ke mbetë si fidan!

Ai vetëm shiqon me shiqim të pikllueshëm, fshan thellë e rënkon dhe vazhdon me pëshpëritë dhe me trillue temën.

Dhe kështu njeriu ligshtohet dhe ma në fund, në vuejtje të tmershme tue kërkue temën, ep shpirtin e vet bujar e të vuejtun.

Natyrisht ika me shum kujdes.

Vetëm në nji katund të largët deshta me u ndalë me pushue, sepse tri dit kisha fjetë nëpër rrugë. Por ma parë dërgova karrocierin që të marri vesh hollsisht a mos botohet edhe këtu ndonji fletore. Shkoi karrocieri. Prita plot nji orë ai s’u kthye. Kaloi ora e dytë, e tretë, kurrsesi nuk erdhi.

— Ata të pashpirtët edhe këtu do ta kenë kapë sigurisht më vetoi nëpër krye nji mendim i tmershëm dhe u ligshtova.

— Kurrkund shpëtim! — mendova me dëshprim tue pa se duhet me iu dorzue fatit të tmershëm që të luejë me mue si të dojë.

 

Burim: Radoje Domanoviq, Satirat, Rilindja, Prishtinë 1960. (Përkth. Mehmet Hoxha)

A vezér (3/3)

(Előző)

Így múlt el az első nap, és hasonló sikerrel teltek a következő napok is. Különösebb dolog nem történt. Csak kisebb akadályok: árokba, szakadékba zuhantak, vízmosásokban bukdácsoltak, bokrok között vergődtek, néhányan közülük lábukat vagy kezüket törték, volt, akinek betörött a feje, de mindezt el lehet viselni. Néhány aggastyán belehalt a kínokba, de hát öregek voltak már. „Otthon is meghaltak volna, üldögélve, hát még utazás közben!” — mondta a szónok, és további menetelésre bátorította az embereket. Elpusztult néhány kisebb, egy-két éves gyerek is, de a szülők összeszorították fogukat, ha az isten is úgy akarta hát legyen, s a gyász annál kisebb, minél kisebb a gyerek: „Így sokkal kisebb a bánat, ne adj isten, hogy a szülők akkor veszítsék el a gyereket, amikor házasság vagy nősülés előtt áll. Ha már így hozta a sors, jobb minél előbb, mert kisebb a gyász” — csitította őket ugyanaz a szónok.

Sokan sántítottak, bicegtek, egyesek vizes borogatással gyógyították a daganatokat, egyesek pedig felkötötték karjukat; mindnyájan lerongyolódtak, szakadt ruhadarabok lógtak róluk, mégis haladtak szerencsésen tovább. Könnyebben elviselnék mindezt, ha nem volna az állandó éhezés. De menni kell előre!

Egy nap fontos dolog történt.

A vezér elöl ment, mellette a legbátrabbak. (Bár közülük is ketten hiányoztak már. nem tudni, hová tűntek; általános vélekedés szerint elárulták az ügyet, és megszöktek. A szónok egyszer beszélt is szégyenletes árulásukról. Csak kevesen hiszik, hogy az a két ember is elpusztult, de ők hallgatnak és nem szólnak, nehogy megijesszék a többieket.) Végül sorban a többiek. Egyszerre csak hatalmas, mély, sziklás szakadék elé értek, meredek partján megtorpantak, egy lépést sem mertek tenni tovább. A legbátrabbak is megálltak, és a vezérre néztek. Az pedig lehajtott fővel, komoran és elgondolkodva hallgatott, és bátran lépett előre, csak botjával kopogtatott jobbra-balra, régi szokása szerint, azzal a mozdulattal, ami még inkább növelte méltóságos tekintélyét. Nem nézett senkire, nem mondott semmit, arcán nem látszott semmi változás, semmi jele a félelemnek. Egyre közeledett a szakadékhoz. A bátrak között a legbátrabbak is elsápadtak, de nem mert szólni senki az okos, szilárd bátor vezérnek. Még két lépés, és a vezér eléri a szakadékot! Halálos félelemben, tágra nyílt szemmel hőköltek vissza valamennyien, a legbátrabbak meg akarták ragadni a vezért, még ha így meg is sértik a fegyelmet, de a vezér lépett egyet, aztán még egyet, és lezuhant a szakadékba.

Zűrzavar, jajveszékelés, lárma és félelem tört ki a tömegben. Egyesek menekülni kezdtek.

— Megálljatok, hová indultok, testvéreim?! Hát így kell betartani az adott szót? Követnünk kell a bölcs embert, mert ő tudja, mit cselekszik! Tán csak nem bolond önmagát a pusztulásba vinni? Kövessük hát! Ez a legnagyobb, de talán az utolsó veszélyes akadály. Ki tudja, talán pont e szakadék ptán következik az isten által nekünk szánt gyönyörű, termékeny föld. Előre hát! Áldozat nélkül nem lehet elérni semmit! — így beszélt a szónok, két lépést tett előre, és a szakadék őt is elnyelte. A legbátrabbak követték, és utánuk nyomultak a többiek.

Sikoltozás, nyögés, visítás hallatszott az óriás lyuk peremén. Az ember azt hinné, hogy élve, de még épen és egészségesen sem kászálódhat ki senki abból a szakadékból. Az élő ember azonban kemény, mint a dió. A vezér, mint mindig, most is szerencsésen megúszta, esés közben megkapaszkodott egy bokorban, és lassan kúszva, sértetlenül feljutott a szakadék másik oldalára.

Miközben odalent jajveszékeltek és nyögtek a többiek, ő mozdulatlanul ült, hallgatott és gondolkodott. Lent egyes sebesült emberek mérgesenszidták, de a vezér rájuk se hederített.

Azok, akik szerencsésebben gurultak és sikerült megkapaszkodniok valami bokorban, vagy fatörzsön, kezdtek felfelé mászni. Volt, akinek a lába tört vagy a keze, volt, aki a fejét verte be, és vér csorgott végig az arcán. Mindenki megsérült, ki¬véve a vezért. Nézték őt, komoran, gyanakodva, nyögve a fájdalomtól, de a vezér fel sem emelte fejét. Hallgatott és gondolkodott, ahogy egy bölcs emberhez illik!

Múlt az idő. A vándorok száma egyre csökkent. Minden nap elvitt valakit. Többen feladták az utazást, és visszatértek.

Húszán maradtak. Elkeseredés és gyanú rajzolódott a sovány, megviselt, kiéhezett arcokra de senki nem szólt semmit. Hallgattak, mint a vezér, és mentek előre. Még az a bizonyos tüzes szónok is búsam lógatta fejét. Nehéz út volt.

Napról napra ritkultak soraik, és már csak vagy tízen maradtak. Arcuk még bánatosabb lett, és mind hangosabban jajgattak és nyögtek.

Inkább torzszülöttekre emlékeztettek, mint emberekre. Mankóra támaszkodva, karjuk felkötve, fejük többszörösen bekötözve véres vászonnal, borogatással. Üjabb áldozatra már nem is voltak képesek, mert testükön már nem volt hely, ahol új sebet vagy szúrást lehetne ejteni.

A legbátrabbak és legmerészebbek is elvesztették hitüket és a reményt, de mentek tovább, azaz inkább mozogtak csak valahogy, nagy erőfeszítéssel, a fájdalomtól jajgatva és nyögve. Vissza úgysem lehet már menni. Annyi áldozat után nem lehet megszakítani az utat!

Szürkül. Bicegnek a mankókon, s egyszer csak látják, hogy a vezér nincs előttük. Még egy lépés, és megint szakadékba zuhantak mindannyian.

— Jaj, a lábam! … Jaj, anyám, a karom! … Ajjaj! — jajdultak fel. Utána hörgés, nyögés és sikítás hallatszott. Egy rekedt hang még a dicső vezért is szidta, aztán elnémult.

Mire megvirradt, a vezér ugyanúgy ült, mint azon a napon, amikor vezérré választották. Semmilyen változás nem látszott rajta.

A szakadékból lassan előmászott az a bizonyos szónok, s utána még ketten. Körülnéztek, összetörve és véresen, hogy megszámolják, hányan maradtak. Összesen hárman voltak. Halálos félelem és elkeseredés lett úrrá rajtuk. Ismeretlen, hegyes, sziklás vidéken voltak, út sehol sem látszott. Két nappal ezelőtt hagyták el az országutat. A vezér így vezette őket.

Eszükbe jutottak társaik, rokonaik, akik elpusztultak e furcsa utazás közben. Keserű bánatot éreztek, amely a megnyomorított végtagjaikban érzett fájdalomnál is erősebb volt. Tulajdon szemükkel nézték végig pusztulásukat.

Az illető szónok a vezérhez lépett, és fáradt, remegő, fájdalmas keserűséggel kérdezte:

— Hová megyünk most?

A vezér hallgatott.

— Hová vezetsz minket, és hol vagyunk most? Rád bíztuk magunkat csadádostul, követtünk téged, elhagyva otthonainkat és őseink sírját, hogy megmeneküljünk a terméketlen vidéktől, te meg még nagyobb pusztulásba vittél bennünket. Kétszáz család követett, most pedig, számold meg, hányán vagyunk!

— Hát nem vagytok mindannyian itt? — morogta a vezér lehajtott fővel.

— Te még kérded? Emeld fel a fejed, nézz ránk, számold meg, hányán maradtunk ezen a szerencsétlen úton! Nézd meg, milyenek lettünk mi, akik veled maradtunk. Jobb volna, ha meg se maradtunk volna ilyen nyomoréknak.

— Nem látlak benneteket! …

— Miért?

— Vak vagyok!

Néma csönd következett.

— Az úton vesztetted el a szemed világát?

— Vakon születtem.

Busán hajtották le fejüket mindhárman.

Öszi szél söpört a hegyekben, es felkavarta a hervadt faleveleket. Köd ülte meg a csúcsokat. A hideg nedves légben varjak szárnycsapása csattogott és gonosz károgásuk hallatszott. A nap korongját gomolygó, rohanó felhők rejtették el a világ elől.

Halálra vált arccal meredt egymásra a három ember.

— Most hová megyünk? — buggyant ki az egyikből síri hangón.

— Nem tudjuk, hová!

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A vezér (2/3)

(Előző)

Másnap összegyűlt mindenki, akiben volt bátorság a hosszú útra. Több mint kétszáz család indult az ígéret földjére, néhányan pedig ott maradtak, hogy az ősi tűzhelyet őrizzék.

Szomorú látvány volt a nyomorultak tömege. A roppant ínség kényszerítette őket szülőföldjük es őseik sírjának elhagyására. Napszítta arcuk sovány, csontos, meggyötört. A kínlódás hosszú éveinek szenvedése nyomot hagyott rajtuk, a nyomor és keserűség jeleit. Most azonban megcsillant szemükben a remény első sugara, de a szülőföldtől való búcsúzás fájdalma is. Egy aggastyán ráncos arcán könnyek peregtek, búsan sóhajtozott, fejét csóválta, mintha balsejtelem gyötörné, s inkább maradna még néhány napig, inkább itthagyná csontjait a kövek között, mint hogy jobb otthont keressen. Az asszonyok közül is többen hangos sírással, jajveszékeléssel búcsúztak a sírokban hagyott halottaktól. A férfiak is szemmelláthatóan küzdöttek a meghatódással, de közben buzdították a népet: „Azt akarjátok hát, hogy továbbra is itt tengődjünk ezen az átkos vidéken, és ezen a kopár ugaron folytassuk az életet?” Közben persze ők is azt szereték volna, hogy az egész átkos vidéket és a nyomorúságos viskókat lehetőleg magukkal vígyék.

A tömeg szokás szerint lármázott és zúgott. A férfiakat és nőket nyugtalan érzés fogta el, az anyák hátán ringó gyermekek pedig éktelenül sivalkodtak. Még a jószág is nyugtalan lett. Kevés az állat, de azt a néhány tehénkét, sovány, nagyfejű, vastag lábú lovacskát is megrakták ponyvákkal, tarisznyákkal, vagy legalább két zsákot vetettek a nyergen át, úgyhogy majd összeroskad szegény pára, mégis tartja magát, csak néha nyerít fel búsan. Mások meg szamarat terheltek meg, a gyermekek pedig kutyákat vonszolnak láncon. Volt ott beszélgetés, kiáltozás, szitkozódás, jajveszékelés, sírás, ugatás, nyerítés, sőt égy csacsi kétszer-háromszor iázott is, de a vezér szótlan maradt, mintha az egész tömeghez és lármához semmi köze sem volna.

Valódi bölcs!

Ül lehajtott fővel, hallgat és gondolkodik, bár néha köp is egyet, ennyi az egész. Épp ezzel a viselkedésével lett igen népszerű. Mindnyájan készek, ahogy mondani szokás, követni őt tűzön és vízen át. A tömegben ilyesféle beszélgetések hallatszottak:

— Örüljünk, hékás, hogy ilyen emberre találtunk! Ha nélküle indulnánk, ne adj isten, rágondolni is rossz, bajba juthatnánk! Ez aztán az ész, komám! Csak hallgat, egy szót sem szólt még! — mondta valaki, és nagy tisztelettel és büszkeséggel bámult a vezérre.

— Minek a szóbeszéd? Aki beszél, nem gondolkodik. A bölcs ember természetesen csak hallgat, és mélyen gondolkodik! — tette hozzá a másik és szintén nagy tisztelettel bámult a vezerre.

— Ami azt illeti, nem könnyű vezetni ekkora tömeget! Gondolkodnia kell, ha elvállalta ezt a nagy megbízatást.

Eljött az indulás ideje. Rövid ideig vártak még, hátha még valaki csatlakozik hozzájuk, de nem jelentkezett senki, nem lehetett tovább várni

— Indulhatunk? — kérdezték a vezért.

A vezér némán felállt.

Mellé sorakoztak a legbátrabb férfiak, hogy szükség esetén segítségére legyenek és óvják a bajtól.

A vezér komoran, lehajtott fővel néhány lépést tett, méltóságteljesen lóbálva botját, a tömeg pedig megindult utána és többször felkiáltott: „Éljen!”

A vezér tett még néhány lépést és nekiment a községháza kerítésének. Itt természetesen megállt, s a tömeg is megtorpant. A vezér hátralépett, és botjával kétszer-háromszor megkopogtatta a kerítést.

— Most mit tegyünk? — hallatszott a kérdés.

A vezér hallgatott.

— Mi az, hogy mit tegyünk? Döntsük ki a kerítést! Azt tegyük! Látod, hogy a vezér intett botjával, hogy mit kell tennünk! — kiáltották az elöl álló emberek.

— Ott a kapu, ott a kapu! — kiabálták a gyerekek, és élénken mutogattak a széttárt nagykapu felé.

— Pszt! Gyerekek, csönd legyen!

— Jaj! istenem, jaj, ilyet se láttam még! — vetettek keresztet az asszonyok.

— Fogjátok be a szátokat! Ő tudja, mit kell tennünk. Döntsük ki a kerítést!

A kerítés egy perc alatt engedett, mintha ott se lett volna.

Átjutottak.

Alig mentek száz lépést, a vezér csipkebokrok közé keveredett és megállt. Nagy nehezen kikászálódott onnan, és jobbra-balra kezdett hadonászni botjával. Mindenki megállt.

— Mi az már megint? — kiáltották hátulról.

— Utat kell vágni a tüskebokrok között! — harsogták a vezér mellett álló férfiak.

— Ott az út a bokrok mögött! Ott az út a bokrok mögött! — visították a gyerekek, és ezt mások is erősíthették aI utolsó sorokból.

— Ott az út, ott az út! … — csúfolódtak dühösen a vezér mellett álló férfiak. — De vajon tudjátok-e, hová vezet az az út, oktondiak? Nem parancsolhat mindenki! Ő tudja, merre jobb és közelebb! Vágjuk ki a tüskebokrokat!

Nekiálltak, és utat vágtak.

— Ajaj! — sikított fel egynéhány, akinek tüske szúródott a kezébe, vagy ág suhintot végig az arcán.

— Ja, komám, semmit sem lehet elérni csak úgy szenvedés nélkül. Kínokat is ki kell állnunk, ha sikert akarunk elérni — jegyezték meg a legbátrabbak.

Nagy erőfeszítések árán átvergődtek a tüskés bokrokon és tovább indultak.

Rövid idő múlva földbe vert karók állták útjukat.

Azokat is ledöntötték, és indultak tovább.

Aznap nem tettek meg nagy utat, mert még néhány kisebb akadályt kellett leküzdeniök, pedig hát az élelem gyenge volt, egyesek csak száraz kenyeret vittek, esetleg egy kis levest, épp hogy csak enyhítsék éhségüket, másoknak meg még kenyér sem jutott. Szerencsére nyáridő volt, s itt-ott akadt valami gyümölcs.

Így, habár az első nap csak rövid utat tettek meg, nagyon kifáradtak. Nagyobb veszély nem mutatkozott, baleset sem történt. Ilyen nagy vállalkozásnál igazán apróságnak számít, hogy az egyik asszony szemébe tüske szóródott, és vizes borogatással gyógyította, egy gyereknek karó esett a lábára, s most sántikált és jajgatott, egy aggastyán pedig megbotlott a bokrok között, elvágódott, és kificamította lábát, persze rögtön vöröshagymával ápolták. Vitézül tűrte a fájdalmat, és botra támaszkodva bátran követte a vezért. (Bár többen azzal vádolták az öreget, hogy hazudik, nem is ficamítóttá ki a lábát, csak szimulál, mert szeretne visszatérni.) Végül alig akadt olyan, akinek nem szúródott tüske a kezébe, vagy nem karcolta meg az arcát a tüskés ág. A férfiak hősiesen tűrtek, az asszonyok átkozták a pillanatot, amikor indulásra, szánták magukat, a gyerekek pedig, ahogy szokták, sírtak-ríttak. mert fogalmuk se volt, hogy a kín és fájdalom milyen gazdag jutalommal jár majd.

Mindannyiuk nagy örömére a vezérnek semmi baja sem történt. Az igazat megvallva, öt óvták legjobban, de azért, ami igaz, igaz. szerencséje is volt.

Este, lefekvés előtt imádkoztak, és megköszönték az úristennek, hogy első nap szerencsés útjuk volt, és a vezérnek semmi baja sem történt. Aztán szóra emelkedett az egyik férfi a legbátrabbak közül. Egy karó éktelen kék foltot hagyott az arcán, de ő rá se hederített:

— Testvérek! — kezdte. — Íme, az első nap szerencsésen elmúlt. Az út nem volt könnyű, de vitézül le kell küzdenünk minden akadályt, mert tudjuk, hogy ez a fáradságos út a boldogsághoz vezet. A jóisten őrizze meg vezérünket minden rossztól, hogy továbbra is ilyen sikerrel vezessen bennünket.

— Ha így megy tovább, holnap elvesztem a másik szememet is! … — morogta mérgesen a már említett asszony.

— Jaj, a lábam! — ordította az öreg, akit az asszony kijelentése felbátorított.

A gyerekek minduntalan nyöszörögtek és sírdogáltak. Alig tudták lecsitítani őket az anyák, akik szintén hallani akarták a szónokot.

— Igen, elveszted a másik szemedet is — csattant fel a szónok. — S ha elveszted mindkettőt, hát aztán? Igazán semmiség, ha egy asszony elveszti a szeme világát egy ilyen nagy ügyért. Szégyelld magad! Hát te nem gondolsz a gyerekeid jólétére és boldogulására? Ha a nép fele odavész az ügyért, az se számít. Egy szem, hát az is valami? Minek neked látás, ha van, aki lát helyettünk, és vezet bennünket a boldogság felé? Tán csak a te szemed és a bácsika lába miatt nem hagyunk fel ezzel a nemes vállalkozással?

— Hazudik az öreg! Hazudik az öreg, tetteti magát, csakhogy visszatérjen! — hallatszott minden oldalról.

— Aki nem akar velünk menni — folytatta a szónok —, térjen vissza, de ne jajgasson és ne lázítsa a többieket. Ami engem illet, követem ezt a bölcs vezért, amíg élék.

— Mindannyian követjük, mindannyian, amíg élünk!

A vezér hallgatott.

Az emberek körülfogták, és súgva mondták:

— Hallgat és gondolkodik csak!

— Bölcs ember!

— Nézd csak, milyen a homloka!

— És mindig komor.

— Komoly férfi!

— Látszik, hogy bátor.

— Bátor, bizony: legyőzte a kerítést, a karókat, a tüskebokrokat, mindent legyőzött. Komoran üt egyet a botjával, és nem szól egy szót se, te pedig gyűrkőzz neki, és nézd a dolgodat.

(Következő)

A vezér (1/3)

— Testvéreim és barátaim, meghallgattam az összes beszédeket, s most arra kérlek titeket, hallgassatok meg ti is engem. A sok tárgyalás és szónoklás mit sem ér, amíg ezen a terméketlen vidéken élűnk. Ezen a homokos, kavicsos talajon még esős években se terem semmi, hát még ilyen aszálykor, amilyen nem volt emberemlékezet óta.

— Meddig gyülekezünk még így és fecsegünk meddő dolgokról? Jószágunk éhen döglött, s ha így tart tovább, nemsokára velünk együtt éhen pusztulnak gyerekeink is. Valami mást kell tennünk, jobbat és okosabbat. Véleményem szerint az a legjobb, ha elhagyjuk ezt a sivár vidéket, elindulunk a nagyvilágba, és jobb, termékenyebb földet keresünk, mert így nem élhetünk tovább.

Így szónokolt, fásait hangon valamikor, valahol, egy gyűlésen, távoli terméketlen vidéken egy ember. Hol és mikor történt ez, úgy hiszem, semmi közünk hozzá. Az a fő, hogy elhiggyék nekem: ez valahol, valamikor megtörtént. Igaz, egykor úgy hittem, hogy ezt az egész dolgot magam találtam ki, de fokozatosan megszabadultam a szörnyű tévedéstől, s őszintén hiszem már, hogy mindaz, amit most elmondok, megtörtént, meg kellett történnie valahol, valamikor, tehát én ezt soha, semmiképpen nem találhattam ki.

A hallgatóság elkínzott arccal, tompa, fásult zavaros, szinte ájult tekintettel, övbe dugott kézzel állta körül a szónokot, de bölcs szavaira valamenynyien élénken felfigyeltek. Elképzelték maguknak áz életet csodálatos, paradicsomi vidéken, ahol a fáradságos és szorgalmas munkáért bőséges aratással fizet a természet.

— Úgy van! Úgy van! — lehelték az elcsigázott emberek.

—  Kö… zel… van… az? — hangzott a kérdés egy sarokból.

— Testvéreim! — kezdte egy másik szónok harsányan. — Rögtön el kell fogadnunk ezt a javaslatot, mert így nem lehet tovább. Dolgoztunk, kínlódtunk, hiába. A szánktól vontuk el a vetőmagot, de a hegyi áradatok elsodorták a magot a földdel együtt, s kopár kő maradt csupán. Itt vesztegeljünk hát örökre, dolgozzunk látástól vakulásig, s folyton éhezzünk és szomjazzunk csak, rongyosan, mezítláb?… El kell indulnunk, meg kell keresnünk azt a jobb, termékenyebb vidéket, ahol a szorgalmas munka bőséges gyümölcsöt hoz.

— Induljunk, menjünk azonnal, itt nem élhetünk tovább! — súgták minden oldalról, és a tömeg máris indult valamerre, iránytalanul.

— Megálljatok, testvéreim! Hová tartotok? — szólalt fel ismét az első szónok. — Mennünk kell, de nem így. Tudnunk kell, hová megyünk, különben menekvés helyett pusztulásunkba rohanunk. Javasolom, válasszunk vezért, akinek valamennyien engedelmességgel tartozunk, aki majd a leghelyesebb, legjobb és legrövidebb úton vezet bennünket.

— Válasszunk, mindjárt válasszunk! — hallatszott mindenfelől.

Most kezdődött csak az igazi vita, az igazi zűrzavar. Mindenki beszélt, senki senkire nem hallgatott, nem is hallhatta a másikat. Aztán csoportokra oszlottak. Minden egyes csoport külön vitatkozott, majd azok is feloszlottak, és kettesével, egymás karját szorongatva beszéltek, kiabáltak, erősködtek, egymás ruhaujját cibálták, és tenyérrel fogták be a másik száját. Végül megint összegyűltek és beszéltek valamennyien.

— Testvéreim! — csattant fel egy erősebb hang, túlharsogva a többi rekedt, halk hangot. — Így nem jutunk semmire… Mindannyian beszélünk senki sem hallgat a másikra. Válasszunk vezért! Kit választhatnánk meg közülünk? Ki utazott közülünk, ki jártas a nagyvilágban? Jól ismerjük egymást, s én vagyok az első, aki nem merném rábízni magamat és gyerekeimet egyikőtökre sem. De mondjátok, ki ismeri azt az idegent ott, aki már reggel óta ül a fa árnyékában, az út mentén…?

Egyszerre csönd lett, mindannyian az ismeretlen felé fordultak, s tetőtől-talpig megnézték.

Az illető középkorú, bozontos, szakállas ember csak ült az árnyékban komoran, hallgatott, és elgondolkodva turkálta a földet vastag botjával.

— Azt az embert, bizisten, már tegnap láttam egy gyerekkel. Egymás kezét fogták, úgy mentek az utcán. Este a fiú elment valahová, az öreg meg itt maradt…

— Hagyd, komám, ezeket az apróságokat és badarságokat. Ne vesztegessük az időt. Legyen akárki, távoli vándor, az biztos, mert senki közülünk nem ismeri. Ő nyilván ismeri jól az országutat, tehát vezethet minket. Becslésem szerint igen okos ember lehet, mert folyton hallgat és gondolkodik. Más szeleburdi már tízszer is közénk elegyedett volna, és bekapcsolódott volna a beszélgetésbe, ő pedig már mióta ül ott egyedül és hallgat.

— Ha hallgat és gondolkodik, akkor nyilván nagyon okos ember — következtettek a többiek is, és újra vizsgálat alá vették az idegent. Mindegyik felfedezett benne valami kiváló tulajdonságot, rendkívüli eszességének valami bizonyítékát.

Nem sokat tanakodtak hát, valamennyien egyetértettek abban, hogy megkérik az utast — akit nyilván maga a jóisten küldött, hogy elvezesse őket a nagyvilágba, alkalmasabb vidéket, jobb földet keresni —, legyen a vezérük, ők pedig feltétlenül engedelmeskednek neki.

Tíz embert választottak azzal a feladattal, hogy menjenek az idegenhez, közöljék vele a gyűlés ajánlatát, tájékoztassák nyomorúságos körülményeikről, és kérjék meg, fogadja el a vezéri tisztet.

A tíz ember elvonult, tisztességtudóan meghajoltak a bölcs idegen előtt, és egyikük megkezdte a mondókát a sivár földről, az aszályos évekről, a nyomorgásról, majd így fejezte be:

— Ez késztet bennünket földünk és otthonunk elhagyására, jobb vidék keresésére, kivándorlásra. És épp most, amikor ilyen szerencsés ötlet jutott eszünkbe, mintha a jóisten megkönyörült volna rajtunk, téged küldött ide, bölcs és erényes idegen, hogy vezess bennünket és megments a nyomortól. A lakosság nevében kérünk, vállald a vezérséget, s bárhová vezetsz is, követünk. Te ismered az utakat, bizonyára boldogabb, jobb földön születtél. Hallgatni fogunk rád, engedelmeskedünk minden parancsodnak. Vállalod hát, bölcs, idegen, hogy megmentsd lelkeinket a pusztulástól? Elfogadod a vezéri tisztet?

A bölcs idegen fel sem emelte fejét a meghatö beszéd alatt. Végig ugyanabban a helyzetben maradt, ahogy ott találták: lehajtott fővel, komoran, némán, csak botjával turkálta a földet, és gondolkodott. A beszéd végén, mit sem változtatva helyzetén, csak egy szót bökött ki fogai között, röviden és ridegen:

— Elfogadom.

— Indulhatunk hát veled jobb hazát keresni?

— Indulhattok! — tette hozza a bölcs idegen, fel sem pillantva.

Nagy lelkesedés tört ki, és hálálkodó nyilatkozatok hangzottak el, de a bölcs egy szót se szólt többet.

A gyűlés részvevőivel közöltek a nagy sikert, s csak annyit tettek hozzá, hogy most látják igazán, milyen nagy ész rejlik abban az emberben.

— Meg se moccan. Fel se emeli a fejét, hogy megnézze, kivel beszél. Csak hallgat és gondolkodik. Beszédeinkre és hálálkodásunkra mindössze két szóval válaszolt.

— Valódi bölcs! … Ritka ész! … — hallatszottak az ujjongó kiáltások minden oldalról, s többen ismételgették, hogy maga az úristen küldte a vándort, mint valami mennyei mentőangyalt. Mindannyian őszintén bizakodtak, hogy ezzel a vezérrel siker vár rájuk, s ebben a meggyőződésükben nem ingathatta volna meg őket senki a világon.

A gyűlés nyomban határozatot hozott, hogy másnap hajnalban indulnak.

(Következő)

Nem értem

Eljött az ideje, Hogy leszölgáljam a katonaságot, de senki sem keres. Elfogott a hazafias felbuzdulás, se éjjelem, se nappalom tőle. Megyek az utcán, kezem ökölbe szorul, ha valami idegen megy el mellettem, fogaimat csikorgatom, s szinte kedvem támad, hogy nekiugorjak és felpofozzam. Egész éjszaka arról álmodom, hogyan aprítom az ellenséget, vérét ontom a fajtámért és bosszút állok Rigómezőért. Alig várom, hogy behívjanak, de hiába.

Saját szememmel látom, hogyan fogdossák nyakon a katonaköteleseket, és cipelik őket a kaszárnyába. Szinte irigylem őket.

Egy nap behívót kapott egy aggastyán, akit véletlenül pont úgy hívtak, mint engem. Méghozzá sürgős, szigorú behívót kapott, mely szerint azonnal jelentkeznie kell a parancsnokságon mint katonaszökevénynek! …

— Miféle szökevény — mondja az öreg —, hisz én három háborút kibírtam, meg is sebesültem itt; ni: most is meglátszik!

— Szép, szép, mégis jelentkeznie kell a parancsnoknál, ez az előírás.

Az aggastyán jelentkezett, a parancsnok pedig kidobta.

— Ki hívott téged, te vén tragacs!? — kiáltott rá, s majdnem meg is verte.

Még jó, hogy az öreget kidobtak, mert en a kaszárnya iránti mámoros nagy szeretetemben kész voltam már arra is gondolni, hogy itt protekcióról van szó, méghozza igen messzemenőről!

A vágyakozás szinte elhervasztott. Ha tisztet láttam az utcán, feszesen lépkedtem és nagyokat dobbantottam, a talpam is belefájdult, csakhogy észrevegyen, és lássa, hogy jó katona vagyok, de hiába, semmi sem történt: nem kaptam behívót.

Megelégeltem a dolgot, egy nap leültem, kérvényt írtam a parancsnoksághoz, hogy szíveskedjék felvenni katonának. A kérvényben kiöntöttem honszeretetem izzó parazsát, és így fejeztem be:

„Ó, parancsnok úr, ha tudná, hogyan dobog a szívem és forr a vér ereimben, hogy megérjem a rég óhajtott pillanatot, amikor végre én is védelmezője leszek a királynak és a hazának, a szerb szabadságnak és az oltárnak, amikor én is a rigómezei bosszúállók soraiba lépek!”

Cifrán feldíszítettem a kérvényt, mintha lírai vers volna, és nagy megelégedéssel szemléltem, mert úgy hittem, hogy jobb ajánlásra nincs szükségem.

Reményekkel telve álltam fel, és indultam egyenesen a parancsnokságra.

— Bemehetek a parancsnok úrhoz? — kérdeztem az ajtón álló katonától.

— Nem tudom — mondta a katona, és vállát vonogatta.

— Kérdezd meg tőle. Mondd: itt van egy ember, aki le akarja szolgálni a katonaságot! — mondtam, azt gondolván, hogy a katona majd kedvesen rám mosolyog és eszeveszetten rohan a parancsnokhoz jelenteni egy új katona érkezését, a parancsnok pedig rögtön ugrik az ajtóhoz, megveregeti a vállamat, és felkiált: „Nagyon helyes, leventém, gyere csak ide!”

Ehelyett a katona rám nézett sajnálkozva, mintha azt mondaná: „Hej, te hülye, te még sietsz? Majd megbánod!”

Akkor még nem értettem meg a tekintetét, tehát csodálkoztam rajta, miért néz úgy rám.

Sokáig vártam az ajtó előtt. Sétáltam lefel, cigarettáztam, üldögéltem, köpködtem, néztem ki az ablakon, ásítottam, beszélgettem valami parasztokkal, akik szintén várakoztak, tudom is én, mit csináltam még unalmamban.

Az irodákban élénk munka folyt, lárma, kiabálás és káromkodás hallatszott. Szüntelenül adták ki a parancsokat, s a folyosón csak úgy visszhangzott a kiáltás: „Igenis!” Mihelyt elhangzott az „Igenis!”, ez azt jelentette, hogy a parancs a magasabb rangtól eljutott a legalacsonyabbig, már láttam is: egy katona szaladt a folyosón egyik irodából a másikba. Most aztán a másik irodában kezdődött a lárma, többször hallatszott az „Igenis!” különböző hangokon, aztán a katona rohant ki, és ment a másik ügyosztályba.

A parancsnok irodájában megszólalt a csengő.

A katona belépett.

Érthetetlen mormogást hallottam bentről, aztán felharsant a katona ordítása: „Igenis!”

A katona vörös arccal kilépett az irodából, nagyot sóhajtott, mintha valami nagy ijedtségtől szabadult volna meg.

— Tessék bemenni a parancsnok úrhoz, ha akar — mondta, és megtörölte verejtékező homlokát.

Beléptem.

A parancsnok az íróasztalnál ülve, borostyán szipkával a szájában fogadott.

— Jó napot — köszöntöttem.

— Mit akarsz? — bömbölte oly szörnyű hangon, hogy azt hittem, hanyatt vágódom.

— Miért kiabál, uram? — kezdtem, miután kissé magamhoz tértem.

— Még te akarsz engem rendre utasítani!? Mars ki! — kiáltotta még hangosabban, és nagyot dobbantott a lábával.

Éreztem hogy borzongok, s mintha valaki hideg vízzel öntötte volna le hazaszeretetem lángjait, de reméltem, hogy megváltozik, ha megmondom, miért jöttem.

— Azért jöttem, hogy bevegyenek katonának! — mondtam büszkén kiegyenesedve, és egyenese a szemébe néztem.

— Aha, katonaszökevény! Várj csak, épp titekét keresünk! — kiáltott és csöngetett.

Ajtó nyílott a bal oldalon, és megjelent egy őrmester. Feszesen, emelt fővel, kidülledt szemmel, tenyerét combjához szorítva, díszlépésben vonult be, s úgy dobbantott, hogy majd megsüketültem. Aztán megállt, összecsapta bokáját, és megmerevedett, mintha kővé változott volna:

— Parancsára, ezredes úr!

— Ezt az embert vezesd el azonnal, nyírasd meg, öltöztesd be, és zárd be a fiókba.

— Igenis, parancsára!

— Tessék a kérvényem, kérem szépen! … Nem vagyok szökevény, én le akarom szolgálni a katonaidőmet — motyogtam reszketve.

— Nem vagy szökevény? Akkor hát mit akarsz ezzel a kérvénnyel?

— Katona akarok lenni!

A parancsnok kissé hátradőlt, összevonta szemöldökét, és epésen megjegyezte:

— Katona akar lenni, persze! … Hm, szóval így! … Egyszerűen bejön az utcáról a kaszárnyába, mert szolgálni akar, mintha ez itt valami kocsma volna! …

— Most vagyok soron — hebegtem.

— Nem ismerlek, és hallani sem akarok rólad… — kezdte a parancsnok. Közben egy tiszt lépett be valami aktával.

— Nézze csak meg, benne van-e ez az ember a regruták névsorában — mondta a tisztnek, és rám mutatott.

— Hogy hívnak?

Átadtam a kérvényt.

— Nem érdekel ez a vacak — kiáltotta, és rácsapott a kérvényre, úgyhogy az a földre esett.

„Ó, a szép cifra stílus!” — gondoltam magambán, és fájdalmamban elfelejtettem megmondani a nevem.

— Hogy hívnak? Beszélj! — csattant fel a parancsnok.

— Radosav Radosavljević,

— Nézze meg a regruták lajstromában! — adta ki a parancsot a tisztnek.

— Igenis! — mondta a tiszt, aztán átment szobájába, és kiadta a parancsot az egyik fiatalabb tisztnek:

— Nézze meg a regruták könyvében, van-e ott valami Radosav.

— Igenis! — kiáltotta a tiszt, kiment a folyosóra, előhívta a törzsőrmestert, és ugyanazt megparancsolta neki.

— Igenis! — hallatszott a törzsőrmester dörgő hangja.

A törzsőrmester ugyanazt a parancsot kiadta az őrmesternek, az meg a tizedesnek, a tizedes pedig egy katonának.

Feszes léptek, bokázások hallatszottak egymás után, végűl mindig elhangzott az „Igenis!”

— A lajstrom, a laajstrooomooot! —visszhangzott a folyosón és az irodákban, aztán nagy lármával kezdték leszedni a polcokról a poros köteteket. Suhogtak a lapok, keresték a nevemet.

Amíg ez folyt, én a parancsnok irodájának egyik sarkában álltam, és nem mertem lélegezni sem annyira megijedtem. A parancsnok csak ült, és jegyzetei között lapozgatva cigarettázott.

A parancs kiadásának sorrendjében érkezett viszsza a válasz is, csak most a legfiatalabbtól kezdődött., és a törzsőrmesternél végződött.

A törzsőrmester belépett a parancsnokhoz.

— Mi van?

— Alázatosan jelentem az ezredes úrnak, hogy a katona, akit a lajstromban kerestünk — meghalt.

Majdnem elájultam, és mélységes zavarom¬ban és félelmemben el is hittem, hogy meghaltam.

— Az a katona meghalt! … — mondta rancsnok.

— De én élek! — kiáltottam ijedten, mintha menekülni akarnék a haláltól.

— Gyerünk, takarodj innen! Számomra te halott vagy, nem létezel a világon, amíg a község ide nem irányít!

— Esküszöm, hogy én vagyok az… Nem vagyok halott, nézzenek meg!

— Mars ki! A lajstromban az áll, hogy halott vagy, s te még itt esküdözni mersz!? …

Mit tehettem mást, elmentem.

Hazamentem (más helységben éltem), s néhány napig alig tudtam magamhoz térni. Eszembe se jutott többé, hogy újabb kérvényt írjak.

Alig három hónap múlt el azóta, behívó érkezett a parancsnokságtól, hogy a község huszonnégy órán belül indítson útnak.

— Te katonaszökevény vagy — mondta a kapitány, aki elé vezettek.

Elmondtam neki, hogy mi történt, amikor a parancsnoknál jártam.

— Jó. Akkor hát eridj haza, amíg az ügyet nem tisztázzuk.

Hazamentem.

Alig értem haza, behívót kaptam egy másik parancsnokságtól.

Ott azt mondták, hogy azonnal jelentkezzem a parancsnokságomon, mert tévedésből vettek be az ő lajstromukba.

Jelentkeztem az én parancsnokságomon, és megmondtam, hogy a másik parancsnokság ide irányított.

— Minek jöttél ide?

— Ha oda megyek, ők megint visszaküldenek ide mivel pedig már itt vagyok… — kezdtem magyarázni, mert ostobaságnak tartottam, hogy visszamenjek.

— Te azért jöttél ide, hogy nekünk magyarázz?! … Azt nem lehet, barátom. Rendnek muszáj lenni! …

Mit tegyek? Nem maradt más hátra, mint elmentem K-ból M-be, ahol megint utasitottak, hogy menjek vissza K-ba, ahonnan jöttem.

Jelentkeztem tehát a másik parancsnokságon.

Megint pattogtak a parancsok, dobbantak a léptek, „Igenis!” — s végül közölték velem, hogy senki sem hívott, mehetek.

Hazamentem. Alig pihentem ki magam, megint megérkezett a behívó M-böl, miszerint ez már a második idézés, és őrizettel küldjenek be, és büntessenek meg a késés miatt.

Rohantam, mint az őrült. Megint közölték velem, hogy melyik illetékes parancsnokságon kell jelentkeznem.

Később mégis befogadtak a kaszárnyába, és leszolgáltam két évet.

Öt év múlt el azóta. Már el is felejtettem, hogy egykor katona voltam. Egy nap hívattak a községházára.

Elmentem. Volt mit látnom: hatalmas aktacsomó érkezett a parancsnokságról, legalább tíz kiló. Iratok tömkelege egymáshoz varrva, ragasztva, annyi iromány, hogy két csomóba volt összekötözve.

— Parancs érkezett, hogy jelentkeznie kell — mondta a községi elnök.

— Miért?! — kérdeztem csodálkozva.

Magamhoz vettem az iratokat. Rajtuk ezernyi aláírás, parancs, nyilatkozat, vád, válasz, bélyegzők, amelyeket papok, kapitányok, szolgabírók, iskolaigazgatók, köszégi hivatalok, hadtestparancsnokságok és tudom is én, kik ütöttek ra. Átnéztem az egészet, és akkor láttam, hivatalosan megállapították, hogy élek, és hívnak, hogy azonnal szolgáljam le katonaidőmet.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Rendőr ész

Egy bölcs rendőrkapitány rávetette szemét egy hatáskörébe eső község elnökének malacaira. A tízparancsolat sehol nem mondja ki: „Ne kívánd felebarátod malacát”.

Egy ízben, amikor a községi elnök piacra jött a járás székhelyére, a kapitány megszólította:

— Hallom, jó malacaid vannak, hékás.

— Hát van egynéhány, de nem a legjobbak. Olyan falusiak, tudod, nektek, uraságoknak jobb való.

— Ne kertelj, barátocskám, jó malacok azok, saját szememmel láttam. Épp vágásra valók. Mondom hát, tudod, mi a rend…

— Hozzak neked egyet?

— Hozzál, persze!

A következő szombaton a paraszt csakugyan behozott egy malacot. A furfangos kapitány azonban már előbb megbeszélte a feleségével, hogy ha a paraszt elhozza a malacot, ne fogadja el, mert neki más terve van.

— Elhoztad, mi?

— Elhoztam, uram, olyan telt, mint az alma.

— Köszönöm, váljék tisztességedre, vidd el a házamhoz, add át a feleségemnek, aztán gyere az irodámba kávéra.

Az elnök vitte a malacot, és így köszöntötte a kapitánynét:

— Ehol e, hoztam egy malacot, az uraság azt mondta, adjam át kegyednek.

— Még csak az kellene! Miféle malac! Hogy itt szemeteljen, visítson és bűzt árasszon nekem! Vidd el innen, de azonnal.

— Pedig nagyon szép ám, naccsága!

— Hallani se akarok malacról. Semmi szükségem arra a dögre a házamban. Vidd az uramhoz, csináljon vele, amit akar.

Hiába kőnyörgött a paraszt, a kapitányné hajthatatlan maradt. Mit tehetett mást, fogta a malacot, és indult vissza. Jelentkezett a kapitánynál.

— Mi az? — kérdezte a kapitány csodálkozást színlelve a paraszt és a malac láttán. — Miért nem vitted haza?

— Odavittem én, de a naccsága nem akarja elfogadni.

— Hajaj, barátom, sok baj van az asszonyokkal! — mondta a kapitány, s úgy tett, mintha gondolkozna, majd hozzátette:

— Ha így történt, mit tehetek? … Tudod mit, egyelőre úgyse akarom levágni, s mivel nincs hol tartanom, vidd haza és etesd, amíg nem lesz rá szükségem. Amennyit megeszik a malacom, jól megfizetem neked.

— Azzal ne tőrödj, megegyezünk, ahogy emberekhez illik. Amit ez a malac megeszik, igazán nem számít.

— Jó. Vidd hát haza és etesd, amíg nem hívatlak.

Így is történt. A paraszt hazavitte a kapitány malacát.

Bizonyos idő múlva a paraszt újra megjelent, és megkérdezte a kapitányt:

— Hozzam-e a malacodat?

— Csak maradjon még, nincs rá szükségem.

Elmúlt egy hónap, kettő, elmúlt fél év, s a paraszt időnként kérdezősködött:

— Akarod-e, hogy idehajtsam a malacodat?

— Várj még egy kicsit, majd később. Csak aztán jól etesd, később majd megnézem a számlát, hogy mibe kerül.

— Ne törődj azzal, emberek vagyunk! — mondta alázatosan a paraszt. Mit mondhatott volna mást: a hatóság hatóság!

Több mint egy év múlt el. A paraszt megint jelentkezett:

— Idehallgass, kapitány uram, az a te malacod már öreg kandisznó lett. Meghízott, alig bír menni, illene már idehajtanom, nem érdemes többé etetni.

— Látod, testvér, már meg is feledkeztem a malacomról. Legalább néhány nappal előbb jelentetted volna! Közben én már vettem disznót, levágtam, és a zsírját is kisütöttem! — hazudta a kapitány.

— Akkor hát mitévők legyünk?

A rendőrkapitány gondolkozott, gondolkozott, aztán így szólt:

— Hány kilós lehet a malacom?

— Én meg a szomszédom nézegettük a napokban, megvan az vagy kétszáz kiló.

— Hohó! — csodálkozott a kapitány, és elmosolyodott.

— Meghízott, bizony.

— Mennyit adnának érte a piacon? — kérdezte a kapitány.

— Testvérek között is megér százötvenet, vagy még többet is.

— Tudod-e, hogy gondolom én az egyezséget?

— Ahogy akarod, emberek vagyunk.

— Azt mondod, százötvenet ér?

— Annyit.

— Jó. Fizess ki nekem most egy százast, te meg add el a disznót, és ötvenet tarts meg magadnak az etetésért. Nem evett az meg negyvenért sem, de úgy gondolom, iparkodtál körülötte, fáradoztál, legyen a tiéd a többi.

Mit tehetett az elnök? Valahogy nem szeretett volna megválni az elnöki tisztségtől. Így hát elővett egy százast a bukszából, leszámolta a kapitány markába, mondván:

— Alássan köszönöm, uram!

— Nincs mit. Mondom, tartsd meg magadnak a többit az etetésért, vegyél valamit a feleségednek és a gyerekeknek is, ők is fáradoztak a malac körül.

— Bizony, fáradoztak a gyerekek is, főleg ők, mert én, tudod, mással foglalkozom.

— Igaz is. Vegyél nekik valamit, és mondd meg: nesztek, ezt a kapitány úr küldi a malaca etetéséért!

— Igazán köszönöm, kapitány úr!

Ritka ész, csakugyan.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)