Ahol megszűntek a szenvedélyek

Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.

—

Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.

Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.

Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.

Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.

Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:

„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”

„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”

„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”

Lám, milyen botrányok történnek a világban!

Figyeljenek csak tovább:

„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”

Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:

„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”

„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”

„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”

„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”

„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”

„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”

„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“

„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”

„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.

—

Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.

Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?

A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.

Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.

Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!

Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.

Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.

Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.

A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:

A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:

„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”

Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.

Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.

Íme, szóról szóra:

„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.

Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.

— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.

A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.

— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.

Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.

Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.

Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.

A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…

— Olvasta már az újságot? — kérdem.

— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.

Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.

Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.

— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.

Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.

Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!

— Úristen, hát ez micsoda?!

Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!

Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”

A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.

Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:

„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”

— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:

„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”

Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!

Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!

Belgrád, 1898. október 14.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)