A bélyeg

Rémes álmom volt. Nem az álmon csodálkozó hanem azon, hogyan volt bátorságom olyan szörnyűségeket álmodni, hiszen én is békés és tisztességes polgára, jó fia vagyok megkínzott édesanyánknak, Szerbiának, éppúgy, mint a többiek. Nem mondhatom, hogy kivétel vagyok, dehogyis, inkább pontosan azt teszem, amit a többiek, és oly óvatosan viselkedem, hogy bárkivel fel vehetem a versenyt. Egyszer például megpillantottam a járdán egy rendőri egyenruháról leesett fényes gombot. A gomb varázsos csillogása szinte elbűvölt, és mármár tovább akartam menni, édes gondolatokba mélyedve, de kezem hirtelen megremegett, és szinte magától tisztelgésre emelkedett. Alázatosan méghajtottam a fejem, szájam pedig nyájas mosolyra húztam szét, ahogy a rangidőseket köszönteni illik.

— Hősi vér folyik az ereimben, hiába! — gondoltam abban a pillanatban, s megvetően tekintettem egy közönséges alakra, aki pont arra ment, és vigyázatlanul rátaposott a gombra.

— Ostoba! — sziszegtem epésen, és köptem is egyet, majd nyugodtan továbbsétáltam, azzal a bizakodó tudattal, hogy az effajta ostoba emberek igen kevesen vannak, jómagam pedig büszke lehetek, hogy ereimben vitéz őseim nemes vére folyik, és a jóisten érző szívvel ajándékozott meg.

Nos, ebből is láthatják, hogy remek ember vagyok, aki semmiben sem különbözik a többi tisztességes polgártól. Ezek után önök is csodálkozni fognak, hogyan juthattak eszembe oly rémes, buta dolgok álmomban.

Semmi különös nem történt velem azon a napon. Jól megvacsoráztam, vacsora után kipiszkáltam a fogamat, bort iszogattam, s miután merészen és lelkiismeretesen éltem összes polgári jogaimmal, lefeküdtem, és elővettem egy könyvet, hogy minél előbb elaludjak. A könyv nemsokára kiesett kezemből, s így a várakozásnak megfelelően teljesítette kívánságomat, én pedig nyugodt lelkiismerettel elaludtam, mint egy bárány, mert minden tekintetben teljesítettem kötelességem.

Egyszerre valami keskeny, hepehupás és sáros országútra jutottam. Hideg, sötét éjszaka. A szél jajgatva süvít a csupasz ágak között, s szinte borotvaéllel vágja az embert, ahol meztelen bőrre talál. Az ég sötét, borzalmas és néma, sűrű hó véri az ember szemét és arcát. Sehol egy lélek. Sietve haladok előre, csúszkálok jobbra-balra a sáros úton. Bukdácsolok, olykor hasra esek, és végül látom, hogy eltévedtem. Isten tudja, meddig barangoltam. Az éjszaka nem volt rövid, mint más közönséges éj, hanem hosszú, hosszú éjszaka volt az, akár egy évszázad, én pedig csak mentem, mentem, magam sem tudom, hova.

Sok éven át barangoltam így, s oly messze jutottam hazámtól, ismeretlen vidékre, furcsa országba, amelyről talán senki élő ember nem tudja, hol van, legfeljebb az álomvilágban létezik.

Az illető országot járva, nagy, sűrűn lakott városba jutottam. A város terjedelmes piacán rengeteg ember gyűlt össze; nagy volt a zaj, szinte bélésüketült az ember. Megszálltam egy vendéglőben a piaccal szemben, és megkérdeztem a vendéglőst, miért gyülekezik a tömeg.

— Békés, tisztességes emberek vagyunk — kezdte mondókáját a vendéglős —, híven és engedelmesen szolgáljuk a kisbírót.

— Itt a kisbíró a legfőbb? — szakítottam félbe.

— Nálunk a kisbíró kormányoz, ő a legfőbb, utána következnek a pandúrok.

Elmosolyodtam.

— Mit nevetsz? … Hát te nem tudod? … Hová való vagy te? …

Elmondtam, hogy eltévedtem, és hogy egy távoli országból, Szerbiából jövök.

— Hallottam már arról a híres országról! — súgta maga elé a vendéglős, és nagy tisztelettel nézett rám, majd hangosan így folytatta:

— Hát így van ez nálunk. A kisbíró uralkodik, pandúraival.

— Miféle pandúrok azok?

— Tudod, pandúr van különféle, már a rangja szerint. Vannak magasabb rangú és alacsonyabb rangú pandúrok… Mondom, mi itt békés és tisztességes emberek vagyunk, de a környékről járnak ide mindenféle csibészek, rontanak minket, és rosszra tanítanak. Hogy a mi polgárainkat meg lehessen különböztetni az idegenektől, a kisbíró tegnap elrendelte, hogy valamennyi itteni polgár jelenjen meg a községi bíróság előtt, s ott majd bélyegzőt ütnek a homlokára. Látod, ezért gyűlt össze a nép. Megbeszéljük, mitévők legyünk.

Megremegtem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha minél előbb megszöknék ebből a szörnyű országból, mert ha nemesvérű szerb vagyok is, ekkora vitézséget nem szoktam meg, s bizony kissé meghökkentem!

A vendéglős jóindulatúan mosolyogva, vállamat veregetve, büszkén mondta:

— Ohó, idegen, te máris megijedtél?! … Bizony, a mi bátorságunk messze földön is híres!

— Mit akartok tenni? — kérdeztem szégyenlősen.

— Hogyhogy mit akarunk tenni? Meglátod, milyen hősök vagyunk. A mi vakmerőségünknek nincs párja a világon, mondom neked. Tudom, sokfelé jártál, de nagyobb hősöket biztosan nem láttál sehol. Gyere velem! Sietnem kell.

Alig indultunk el, korbács csattanását hallottam a kapu előtt.

Pillantást vetek az utcára, volt is mit látnom: egy tarkaruhás ember, fején háromcsúcsos csillogó sapkával, lovagolva ül egy másik polgári ruhás, jól öltözött ember hátán. A kocsma előtt megálltak, s a tarkaruhás leszállt a „lováról”.

A vendéglős földig hajolt előtte. A tarkaruhás belépett a vendéglőbe, s egy különlegesen díszített asztalhoz ült. A polgári ruhás ember a vendéglő előtt várt rá. A kocsmáros ő előtte is mélyen meghajolt.

— Mit jelent ez? — kérdeztem zavartan a vendéglőst.

— Ez, aki bement sa kocsmába, a főpandúr, aki pedig kint maradt, az a város egyik legtekintélyesebb polgára, dúsgazdag ember és nagy hazafi — súgta a vendéglős.

— Miért engedi meg, hogy lovagoljanak rajta?

A vendéglős intett, s elvonultunk a sarokba. Lenéző mosollyal magyarázta:

— Nálunk ez nagy megtiszteltetés. Alig néhány ember részesült benne!

Más dolgokról is mesélt, de a nagy izgalomban nem sokat értettem. Megjegyeztem azonban utolsó szavait: „A hazának tett nagy szolgálat ez, amit nem minden nép tud kellőképpen értékelni!”

—

Megérkeztünk a gyűlésre. Éppen elnököt választottak.

Az egyik csoport valami Kolb nevűt jelölt, ha jól emlékszem; a másik csoport valami Talbor, a harmadik pedig másvalakit.

Nagy volt a zűrzavar. Minden egyes csoport a maga emberét kívánta megválasztani.

— Szerintem csak Kolb lehet az elnöke egy ilyen fontos gyűlésnek — mondta az első csoport képviselője. — Kolb polgári erényei és bát mindannyiunk előtt ismertek. Nincs köztünk egyetlen ember sem, akin annyiszor lovagoltak a főurak, mint Kolbon.

— Mit beszélsz te — visított fel a másik csoport képviselője —, hiszen a te hátadon még egy gyakornok sem lovagolt soha!

— Ismerjük a ti erényeiteket! — kiáltotta a harmadik csoport képviselője. — Ti még egyetlen korbácsütést sem tűrtetek el jajszó nélkül!

— Egyezzünk meg, testvéreim! — kezdte Kolb — Igaz, hogy rajtam vagy tíz évvel ezelőtt gyakran lovagoltak a főurak, korbáccsal is vertek, nem is jajgattam, ám lehet, hogy vannak érdemesebb emberek is köztünk. Fiatalabbak és jobbak.

— Nincsenek, nincsenek! — ordították Kolb hívei.

— Hallani sem akarunk a régi érdemekről! Kolbon tíz évvel ezelőtt lovagoltak — harsogta a másik csoport.

— Fiatalabb erők is jelentkeznek, elég volt az öregekből — kiáltották a harmadik csoportból.

Egyszerre megszűnt a zaj. A tömeg szétvált, és utat nyitott egy harminc év körüli fiatalember előtt. A fejek némán meghajoltak.

— Ki ez? — kérdeztem súgva a vendéglőstől.

— Első ember a polgárok között. Fiatal még, de nagy ígéret. Ifjúkorában megérte, hogy maga a kisbíró már háromszor lovagolt rajta. Nagyobb népszerűségre tett szert, mint bárki valaha.

— Őt fogják megválasztani? — kérdeztem.

— Több mint bizonyos, mert a többi jelölt már öreg ember, az idő legázolta őket, ezt az ifjút pedig tegnap is meglovagolta a kisbíró.

— Hogy hívják?

— Kleard.

Díszhelyet adtak neki.

— Véleményem szerint — szakította meg a csendet Kolb —, Kleardnál jobbat nem találhatunk erre a tisztségre. Fiatal ugyan, de mi idősebbek vehetjük fel vele a versenyt.

— Úgy van! Úgy van! Éljen Kleard! — harsant fel minden torokból.

Kolb és Talb vezették az elnöki emelvényre.

A tömeg újra mélyen meghajolt, majd néma csönd következett.

— Köszönöm, testvéreim, ezt a nagy bizalmat és tisztséget, amellyel egyhangúlag kitüntettetek. A személyemhez fűzött remények igen hízelgőek számomra. Nem könnyű irányítani a nép akaratát e sorsdöntő napokban, de én minden erőmmel arra törekszem, hogy igazoljam a belém vetett bizalmat, hogy mindenütt őszintén képviseljelek benneteket, és tekintélyemet továbbra is magas fokon őrizzem. Köszönöm, testvéreim, hogy megválasztottatok.

— Éljen! Éljen! Éljen! — viharzott minden oldalról.

— Most pedig, testvéreim, engedjétek meg, hogy erről a helyről néhány szót szóljak egy fontos ügyről. Nem könnyű elviselni a ránk váró kínokat és fájdalmakat; nem könnyű kibírni, hogy forró vassal bélyeget üssenek homlokunkra. Kínok ezek, igaz, nem mindenki bírja el őket. Egyes gyáva kukacok már reszketnek és sápadoznak félelmükben, de mi egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy dicső ősök utódai vagyunk, ereinkben nagyapáink nemes ősi vére folyik, azoké a vitézeké, akik szisszenés nélkül haltak meg a szabadságért, mindannyiunkért, utódainkért. Ezek a kínok össze sem hasonlíthatók azokkal, s kérdem én, vajon most, a jólétben és bőségben, ez a mi nemzedékünk rohadtnak és gyávának bizonyulhat-e? Minden igazi hazafi, mindenki, aki nem kívánja, hogy népünk szégyent valljon a világ színe előtt, hősiesen és férfiasán fogja elviselni a fajdalmát.

— Úgy van! Éljen! Éljen!

Felszólalt még néhány heves szónok, bátorították az ijedős népet, s körülbelül ugyanazt ismételték, amit már Kleard is mondott.

Szót kért egy sápadt, megtört aggastyán is, ráncos képű, hófehér hajú öregember. Térde remeg, háta hajlott, keze reszket. Hangja csupa rezgés, szeme csupa könny.

— Fiaim — kezdte áz aggastyán, miközben könnyei sápadt, ráncos arcán peregtek és fehér szakállára hullottak —, én nemsokára meghalok, de úgy hiszem, jobb lenne, ha nem engednénk meg ezt a szégyent. Százéves vagyok, és eddig bélyeg nélkül éltem… Most üssek rá fáradt, ősz fejemre a rabság jelét?

— Le azzal a vén semmirekellővel! — kiáltotta az elnök.

— Le vele! — kiáltották egyesek.

— Gyáva vén kukac! — kiáltották mások.

— Ahelyett, hogy a fiatalokat bátorítaná, ijesztgeti a népet! — kiáltották a többiek.

— Szégyent hoz ősz fejére! Kiélte magát, s most megijedt, de mi, fiatalok, vitézebbek vagyunk! — ordították a fiatalok.

— Le a gyávával!

— Dobjátok ki!

— Le vele!

A fiatal, hős polgárok felbőszült tömege megrohanta az aggastyánt, s duhösen ütlegelték, vonszolták magukkal.

Tekintettel korára, mégis elengedték, különben kövekkel verték volna agyon.

Mindannyian esküt tettek, és megfogadták, hogy másnap ragyogó tisztára mossák népük nevét, és hősiesen kitartanak.

A gyűlés a legnagyobb rendben oszlott fel. Közben ilyen hangok hallatszottak:

— Holnap megmutatjuk, kik vagyunk!

— Majd meglátjuk holnap a hencegőket!

— Eljött az idő, hogy megmutassuk, ki ér valamit, ki nem. Elég volt abból, hogy minden semmirekellő hősnek kiáltsa ki magát!

Visszatértem a fogadóba.

— Nos, láttad, kik vagyunk? — kérdezte büszkén a vendéglős.

—  Láttam — válaszoltam révetegen, s közben éreztem, hogy elhagy az erőm és fejem zúg a furcsa benyomásoktól.

Ugyanaznap a következő vezércikket olvastam az újságjukban:

„Polgárok! Ideje már, hogy egyes polgártársaink üres dicsekvése és hencegése megszűnjék. Ideje már, hogy ne becsüljük többé a puszta szavakat, amelyekkel csak bizonyos képzelt erényeinket és eredményeinket hangoztatjuk. Ideje már, polgártársak, hogy végre egyszer tettekben mutassuk meg, ki ér valamit, ki nem! Meggyőződésünk azonban, hogy köztünk nem lesznek olyan szégyellnivaló gyáva kukacok, akiket a hatóságoknak kell erőszakkal odahajtaniok, ahol a bélyegzőt ütik homlokunkra. Minden egyes polgár, aki érzi, hogy akár egy csepp ősi vér is folydogál ereiben, iparkodni fog, hogy minél előbb nyugodtan és büszkén elviselje a kínokat és fájdalmakat, mert ez a fájdalom szent, ezt az áldozatot a haza és a közjó megköveteli valamennyiünktől. Előre, polgártársak, álljuk ki holnap a vitézi próbát!”

—

Az én vendéglősöm nyomban a gyűlés után alvásra tért, hogy másnap minél korábban a kijelölt helyre érkezzen. Többen már most a bíróság épülete elé siettek, hogy minél jobb helyet szerezzenek.

Én is a bíróság épülete elé mentem másnap. A város apraja-nagyja, férfiak és nők gyülekeztek ott. Voltak anyák, akik kisgyermeküket tartották karjukon, hogy őket is megbélyegeztessék a szolgaság, illetve a megtiszteltetés bélyegével, azt remélve, hogy gyermekeik. ha majd megnőnek kiváltságokat és jobb állást kapnak az állami szolgálatban.

Tolakodtak szitkozódtak, káromkodtak (e tekintetben kissé hasonlítottak ránk. szerbekre, s ez jólesett nekem), minél előbb be akartak jutni az ajtón. Egyesek még össze is verekedtek.

A bélyegzőt fehér díszruhás hivatalnok ütögette, és enyhén dorgálta a népet:

— Lassabban, hé, mindenki sorra kerül, nem varrtak barmok, hogy tolakodjatok!

Megkezdődött a bélyegzés. Egyesek jajgattak, egyesek csak nyögtek, de amíg én ott voltam, senki sem bírta ki némán.

Nem bírtam tovább nézni a kínzást, visszatértem a vendéglőbe, ak! már egyesek iszogattak és eszegettek.

— Ezen is túlestünk! — mondta az egyik.

— Hát, komám, mi legalább nem jajgattunk nagyon, de Talb, úgy ordított, mint a szamár! — mondta a másik.

— Ez hát a ti Talbotok! Tegnap még elnököt akartatok belőle csinálni!

— Ki hitte volna róla!

Beszélgettek, s közben nyögdécseltek is, és megmegvonaglottak a fájdalomtól, de csak titokban szégyenlősen, nehogy gyávának tartsák őket.

Kleard is felsült, ő is felnyögött. Bizonyos Lear nevű ember tűnt ki hősiességével. Két bélyegzést követelt, és fel sem szisszent. A legnagyobb tisztelettel beszélt róla az egész város.

Néhány megszöktek az egész város megvetése kísértte őket.

Néhány nap múlva Lear, akinek két pecsét volt a homlokán, felvetett fejjel, méltóságteljesen és fölényesen, dicsőségben és büszkeségben fürödve sétált az utcán. Mindenki mélyen meghajolt előtte, kalapot emelve a nap hősének.

Az utcán nők és gyermekek, sőt férfiak is szaladtak utána, hogy saját szemükkel lássák a nemzet nagyját. Bármerre járt, tisztelettel suttogták:

„Lear! Leaer! Ez ő! Ő az a hős, aki fel sem jajdult, egyetlen hangot sem ejtett, miközben két bélyeget ütöttek rá!” Az újságok is róla írtak, s dicsérő jelzőkkel illették.

Csakugyan megérdemelte a nép szeretetét.

Miközben a dicséreteket hallgattam, bennem is felbuzdult a hősi szerb vér. Elvégre a mi őseink is hősök voltak, ők is karóba húzva haltak a szabadságért, nekünk is van hősi múltunk és Rigómezőnk. Elfogott a nemzeti öntudat és a hiú törekvés, hogy én is dicsőséget szerzek nemzetemnek. A bíróság épülete elé rohantam, és felkiáltottam:

— Mit dicséritek azt a ti Leartokat? Még nem is láttatok igazi hőst! Nézzétek, milyen a szerb vitézi vér! Üssetek ide tíz bélyegzőt, nem kettőt.

A fehérruhás hivatalnok a homlokom felé közelítette a bélyegzőt, de hirtelen megrázkódtam… Felébredtem álmomból.

Ijedtemben homlokomhoz kaptam és keresztet vetettem, hogy lám, mi mindent nem álmodik az ember.

— Majdnem eihomályosítottam az ű Learjuk dicsőségét — gondoltam magamban, aztán megnyugodva fordultam másik oldalamra, bár kissé sajnáltam, hogy az álmot nem sikerült befejeznem.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)