Tag Archive | szabadság

Modern felkelés

Istenem, hogy álmomban mi minden történik velem! Bizonyára, mások is álmodnak bolond és buta álmokat, de talán nem írják le, nekem meg, valahonnan megvan az a mániám, ahogy megálmodok valamit, azonnal tollat ragadok, oszt’ írjad: hogy másoknak is lehetőséget adjak a töprengésre.

Az este is csendesen mély álomba merültem, és az álmom belesodort a száz évvel ezelőtti eseményekbe, csakhogy ezek a történetek nem olyanok, amilyeneknek mi mindannyian ismerjük a történelemből, hanem egészen másfélék. Az azonban, ami az én álmomban megegyezik az akkor történtekkel az, mintha Szerbia nem szabadult volna fel és még mindig a török uralom alatt sínylődne a nemzet. Úgy éltem meg az egészet, mintha nem is álmodnék, hanem az lenne az igazi valóság. A törökök uralkodnak Szerbiában, van minisztériumuk, kormányzati hivataluk, államszervezetük, vannak hivatalnokaik, és minden, minden, ami most nekünk van. Belgrád is ugyanolyan, mint a mai: ugyanezek az utcák, ugyanezek a házak, minden ugyanez, csak éppen sok üzleten és állami épületen török feliratok olvashatók, az utcákon törökök sokasága hemzseg, mi szerbek meg, ugyanolyanok vagyunk, mint a maiak, találkozunk velük és üdvözöljük egymást:

– Szervusz, Juszuf!

– Szervusz!

Ez az üdvözlési forma szokásos a csőcselékkel, a legalacsonyabb kaszt tagjaival, ha pedig elsétál valaki a nagyok közül, netán a hatalom valamelyik tagja, akkor le kell térdelni, levenni a sapkát és a tekintetet a föld felé irányítani. Ami a legfurcsább, a török rendőrségben szerbek is vannak. Istenem, legyél velünk, de az álmomban ez egyáltalán nem volt furcsa.

A miniszterek és a nagyméltóságok turbánt hordanak és járkálnak az utcákon, hosszú csibukokkal, lassú járással, komoran. Előttük mindenki térdet hajt és hajlong, ők meg csak egyiket-másikat fogadják kegyükbe és érdemesítik figyelmükbe, amikor csibukjukkal a fejükre koppintanak és megengedik, hogy ezt a nagy megtiszteltetést teljes szívvel és alázattal megköszönjék.

Mi ugyanazok vagyunk, mint a mostaniak, csak mintha nem volnánk szabad polgárok, mint jelenleg, hanem gyaurok, akik féltik a fejüket, a családjukat és a tulajdonukat.

A törökök egyáltalán nem kímélnek bennünket. Közülünk egyeseket letartóztatnak, másokat nehéz vasba vernek, van, akiket elűznek, és van, akiket kidobnak az állami szolgálatból, és ki tudja, még milyen megfélemlítést gondolnak ki ellenünk, hűséges és engedelmes gyaurok ellen.

Ugyanilyen rossz hírek érkeznek folyamatosan az ország belsejéből is, a nép közül sokaknak erőszakkal elvették a tulajdonát, többeknek az adó miatt elkobozták a házát és a telkét és még ötven botütést is kapott, másokat megöltek, van, akit karóba húztak, és van akit, elűztek a szülőhelyéről. A kenézeket letartóztatják és bilincsbe verik, ha csak szólni mernek az erőszak ellen, és másokat is elővesznek, azokat, akiket a kegyetlen török hatóságok éppen kézre kerítenek; a templomi szent helyekbe beengedik a pandúrjaikat, akik kancsukájukkal verik a papokat, ha nem segítik a török gonoszságokat.

– Meddig tűrjük még ezt az erőszakot és zsarnokságot? – kérdezte tőlem az egyik jó ismerősöm az utcán, akit a törökök két-három nappal előbb engedtek ki a tömlöcből. Ez egy (ilyennek ismertem meg álmomban) szegény, bátor és elszánt ember, de a törökök elleni viselkedése miatt sokat szenvedett és bűnhődött, és ezért sok szerb kerülte, nehogy a barátkozás miatt magukra vonják a törökök gyűlöletét.

– Eh, és mit tegyen az ember? – mormoltam a fogaim közt és körbenéztem, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünket.

– Hogyan: mit tegyen az ember?! – kérdezett vissza és éles tekintetét rámszegezte.

– Egyszerűen így, mit lehet tenni?

– Harcolni! – mondja ő.

Nekem meg, mintha valaki elkaszálta volna a lábaimat, szinte földbegyökerezett és az ijedtségtől dadogni is alig tudtam:

– Kivel!?

– A törökökkel, ki mással? – megint ő élesen.

Különböző színű karikák kezdtek a szemem előtt játszadozni, és valamilyen félelemtől, önkéntelenül hátrahőköltem.

– De, de, … a… de… – kezdtem dadogni.

– Mi az, hogy de, nincs itt semmi de, harcolni kell és kész! – kiabált haragosan az ismerősöm, és otthagyott.

Ott álltam hosszan, megkövülve, mint valami csodától. Nem tudtam magamhoz térni. Eközben odajött egy másik a barátom. Üdvözöl és elcsodálkozik az én nyugtalan viselkedésemen, zavaromon.

– Mi van veled? – kérdezte.

Elmesélem neki az előző ismerősömmel történt beszélgetésemet.

Ő hangosan elneveti magát és tenyerével a vállamra csap.

– Ha, ha, ha, ha!… Hát te nem ismered őt?… Ha, ha, ha! Nem emlékszel rá, hogy ő mindig is különleges volt!… Mit mond: hogy harcoljunk!… Ha, ha, ha, ha! Istenemre, szép. Se több se kevesebb, hanem ti ketten hadat üzentek a Török Birodalomnak!… Ha, ha, ha, ha!… Istenem, bolond ember! – mondja az ismerősöm, a szemei könnyeztek az édes nevetéstől.

– Furcsa ember! – mondtam.

– Bolond, nem furcsa! Ki akarja egyenesíteni a kanyargó Drinát és civódni a törökökkel! Ez egy bolond ember. Mi haszna volt ebből! Letartóztatták, bilincsbe verték, megverték, ebben van az összes hősiessége; és azt nem is veszem figyelembe, hogy tönkretette magát és családját. Vannak még ilyen fanatikusok; azzal vigasztalja magát, hogy van még valaki, aki a társaságába fogadja! – jegyezte meg az ismerősöm, és megint elnevette magát:

– Ha, ha, ha, ha!… Hadat üzenni a szultánnak, ez már valami! – mondja, majd újra kitör belőle a nevetés.

A végén az egész dolog nekem is nevetségesnek tűnt, és elkezdtünk mindketten nevetni.

Különös dolog az álom, mert benne semmi sincs pontosan meghatározva; és, ami benne a legszebb, minden úgy tűnik, mintha minden természetes, és valóságos lenne. Velem is ez történt ebben az álomban.

Mintha Belgrádban lennék, de ugyanabban az időben mintha valamilyen hegyvidéken is, hegyek közt, emberekkel a pórnépből, viszont a sötét, végtelen erdőben, magányosan, elrejtve egy igényesen berendezett, elegáns hotel található.

Az ismerősöm, a nyugtalan és harcias, meghívott engem és még harminc tekintélyesebb embert az ország minden tájáról, hogy megbeszéljük, hogyan szabaduljunk meg a török zsarnoktól. A törökök már napról-napra, óráról-órára egyre nagyobb és nagyobb gonoszságokat műveltek, úgyhogy komolyan aggódtunk és elgondolkoztunk: mit csináljunk ebben az általános nemzeti szerencsétlenségben.

Ennek a valamilyen hotelnak az egyik tágas szobájában összejöttünk tucatnyian és beszélgettünk, egy tejeskávé mellett, közönséges, mindennapi dolgokról, és vártuk a többieket.

Én, mint, valamelyik iskola tanára, arról meséltem, hogy majd a következő órámon a Torricelli féle csövekről fogok előadást tartani, az egyik kereskedő arról mesélt, hogy az üzletében a törökök sokkal többet vásárolnak, mint a szerbek, a másik meg, nem tudom ki lehetett, arról mesélt, hogy tegnap megütötte a macskáját és eltört a gyönyörű botja; de majd megjavíttatja. Egy paraszt meg arról mesélt, hogy a kocája eszi a csirkéket, és nem tudja, mit csináljon vele, amúgy nagyon jó koca, jó vérvonalú.

És, hát, így beszélgettünk, lassan a tekintélyesebb emberek is egyenként gyülekeztek, akik meghívást kaptak erre a titkos találkozóra.

Jönnek még vagy tízen, majd egy idő után leáll a gyülekezők sora, és érkezni kezdenek a névjegykártyák különböző tartalmakkal: „Fontos dolgom akadt, nem tudok elmenni. Minden hozott határozattal egyetértek…” „A munkám akadályoz; minden határozattal egyetértek …” „A szabóhoz kell mennem öltönyt próbálni; a mai napra elnézést kérek…” „Sajnálom, hogy nem tudok elmenni, az állomásra kell mennem a nagynéném elé. Jelezte, hogy ma érkezik a vonattal” – és, hát, mindig voltak fontos okok, amelyek megakadályozták a többi meghívott tekintélyes ember eljövetelét erre a megbeszélésre.

Amikor már nem volt kire várni, az ülés összehívója felállt, és remegő hangon elkezdte:

– Nem jött el mindenki, nem akartak, vagy nem mertek, mindegy. Mi húszan is tudunk országunk húsz sarkában sokat tenni. A török zsarnokság és az erőszak már minden határon túlment. Ezt már tovább nem szabad, de nem is lehet tűrni. Azt tudjuk, hogy egyikünknek sem áll biztosan a vállán a feje, nem beszélve a tulajdonunkról. Hát mondjátok meg, csendben, ölbe tett kezekkel, lehajtott fejjel kell kivárnunk, hogy sorra kerüljünk, amikor fejek hullanak majd a porba, vagy megvetjük családunk tisztességét, és megengedjük a töröknek, hogy az életünkért és egy darab kenyérért, megbecstelenítsék feleségeinket és lányainkat, hogy rombolják templomainkat, hogy az úton kancsukákkal verjenek bennünket; vagy, lehet, még hízelgünk is ezeknek az állatoknak és dicsérjük garázdálkodásukat, hogy kényelmesebb életünk legyen. De minek az ilyen élet, amely nem lehet tiszteletreméltó? Minek a selyem és az arany, amikor elveszítjük a hitünket és nemzetiségünket, a becsületünket és az arcunkat? Nem, testvéreim, ilyen formában már nem lehet tovább tűrni. Ez nem maradhat tovább így.

– Nem maradhat!… Sületlenség. Könnyű ezt kimondani: nem maradhat így, de ki fog rád hallgatni. Mit tudsz csinálni? Úgy beszélsz, mintha te lennél az orosz cár, és csak odakiáltod a töröknek: ”Így nem mehet tovább”, és ők előtted letérdelnek. Kérdezlek én: mit fogunk majd te meg én és mi mindannyian csinálni? – szakítja meg a gondolatait valaki közülünk, aki kivételesnek érezte magát bölcsességéért és óvatosságáért.

– Sokat tudunk mi tenni; és ha mi követelni kezdjük a jobbat, akkor jobb is lesz. A mi kívánságunk abban a pillanatban parancs lesz.

Néhányan a tekintélyesebbek közül csak a vállukat vonogatták és grimaszoltak, mintha egymással beszélgettek volna, mint akiket megdöbbentett ez a sületlenség: „Mi van ezzel az emberrel?”… „A jóisten se tudja!” Megint összenéztek, és most az arckifejezésről lehetett kiolvasni: „Bolond ember!”

Az egyik pedig, aki vele szemben az asztalra könyökölve ült félig nyitott szemmel, nézte, gyanakvóan méregette, valahogy szomorúan, egy szót ki nem ejtve, hosszan, majd jobban kinyitva a szemét, tovább nézegette kicsit ferde szemmel és valahogy megvetően, lekicsinylően, majd a fogai közt elnyújtva és bágyadtan:

– Eh…! – majd félrefordította a fejét és unalomból ütögetni kezdte az asztalt az ujjaival.

– Megbeszéljük! – mondja újra valaki a sarokból ironikusan.

Az, aki a legjobban kitűnt a bölcsességével és óvatosságával, megállt a mi heves barátunk előtt, kezeit a mellein keresztbe tette és méricskélni kezdte tetőtől talpig, majd elkezdett beszélni, mint a sok tapasztalattal rendelkező ember az éretlen fiatalemberhez.

– Szépen, kérlek, mért jöttünk mi ide és te mit akarsz?

– Tanácskozásra jöttünk össze, hogy hogyan vessünk véget ennek az önkényuralomnak, ennek a török elnyomásnak. Az országból összejöttünk mi, akik a legtekintélyesebbek vagyunk, hogy együttesen keressünk a problémánkra gyógyírt! – kimért hangon felelt neki az ülés összehívója, a sikerben való teljes hittel.

– Rendben van, mi is ezt akarjuk.

– Hát, ha akarjuk, akkor mire várunk még? Féltjük, szerencsétlen fejünket, de őket is ölni fogjuk, de csak akkor, amikor már elveszítjük a büszkeségünket és az arcunkat! – lobban lángra az első, és öklével, akkora erővel csap az asztalra, hogy sokan kicsit távolabbra húzódnak.

– Inkább rabok legyünk, mint halottak! – veti oda valaki.

– Hagyjatok bennünket, hogy mi előbb megbeszéljük – mondja nekünk az óvatos, majd ismét megfordul, és heves szavakkal mondja:

– Szépen, kérlek, mondd el nekem, mit gondolsz, mit kell cselekednünk? – kérdi hidegen, nyájas tapintattal.

– Harcolnunk kell a török ellen. Mozgassa meg mindenki az embereit a saját területén, és pusztítsuk mi is őket, mert ők ölnek és pusztítanak minket. Más ellenszer nincs, és nem is lehet!

Egyesek nevettek ezeken a heveskedő, tüzes szavakon, mint gyerekességeken; többen félénken körbenéztek, mások meg rosszindulatú, csípős vicceket csináltak ebből a komolytalan beszédből.

– Jó, azt mondod, lázadjunk? – kérdezi az óvatos.

– Lázadjunk! – felel az határozottan, és a szemében izzott a parázs.

– Kivel leszel? Mondd, kivel leszel?!

– Én, te, ez, az, mi mindannyian, a nép!

– Mért beszélsz sületlenségeket?… Hol van a nép, kivel beszélgettél?

– Veled, meg itt, ezekkel az emberekkel.

– Hát kik vagyunk mi?

– Hogyhogy, kik?

– Csak, kérdezlek!

– Emberek.

– Igen, emberek vagyunk, azt látom, de hányan is vagyunk itt?

– Húszan.

– Ezt mondod nekem. Húszan, magától értetődik, de ez semmi! Ha, ha, ha! … Húszan!

– Ez sok – mondja harsogva az indulatos – mert mi húszan leütünk húsz törököt húsz különböző helyen, de közülünk mindenkinek van legalább három rendes, hű barátja, és ezek közül is ugyanezt mindegyik megteheti. Csak kezdődjön a rombolás és az öldöklés, és amit Isten ad; maguk az események, ha kibontakoznak, mutatni fogják az igazi utat, amit be kell járnunk.

Sokan gúnyosan nevettek, a figyelmesebbek pedig a szemük sarkából lesték, a fejükkel bólogatva mintha sajnálnák az ilyen meggondolatlanokat, majd újra megszólalt valaki:

– Ez így van, megindulunk mi húszan, megölünk húsz törököt, a többiek megijednek, és néhányan Ázsiába menekülnek, néhányan meg vízbe ugranak.

– Ti mindnyájan gyávák vagytok! – kiáltotta el magát az indulatos és rácsapott az asztalra.

– Jól van, kérlek, itt van, én elfogadom a tervedet, javaslom, fogadjuk el itt mindannyian. Nos, ez húsz ember, a legjobb esetben közülünk mindenki összeszed még tíz társat, ez már kétszáz, de tételezzük fel, hogy rendkívüli esemény is történhet – de jól van, ez is lehetséges – minden helyen mindenki két törököt öl meg; és ha a kétszáz ember mellé beáll még ugyanennyi, mondjuk; és a törökök majd megállnak, hullanak majd, mint a legyek, hogy még ugyanannyit meg tudunk ölni – és ezzel mit értünk el?

– Sokat.

– Sokat, de magunkra húztuk a törököt. Csak felbosszantottuk a törököt is meg a szultánt is, oszt’ akkor majd megnézheted, hogy merre szaladsz. Akkor látnád, kedvesem, hogy milyen bölcs a javaslatod.

– És talán a nép nem fog csatlakozni, ha látja a megkezdett harcot? Mi sem fogunk az útra feküdni, hogy ránk taposson a török, hanem lesből verekednénk.

– A nép, a nép!… beszélsz, mint egy gyerek. Nem így megy ez barátom! Harcolj! Szépen hangzik, gyerünk, harcoljunk mindannyian! Az asszonyt meg a gyerekeket akasszuk a szögre? Vagy hagyjuk, hogy a törökök sütkérezzenek velük?

– Itt van például, neked vannak gyerekeid, a másiknak is van, meg a harmadiknak is. Holnap meghalsz, és a családod?!

– Nem fog mindenki meghalni. Erre gondolni se akarok. Amit Isten ad!

– És mire gondolsz?

– Arra, hogy harcoljak, és lesz, ami lesz!

– Te megint úgy beszélsz, mint egy gyerek. Hogy harcolj, de a következményekre nem gondolsz. Nos, egyszerűsítek a dolgon; mondjuk, a családokat senki sem bántja és jöjjön el a legjobb eset: ha a török egy hónapra elszunnyad, mi meg összeszedünk tízezer harcost, és mivel fogsz harcolni?… Hol van a fegyver, hol a lőpor, az ólom, a katonák élelme? Egy garasunk sincs, agyonvert szegénység, gyaurok vagyunk. Se kenyér, se semmi a kenyér mellé, se fegyver, se muníció – de harcoljunk!

– Azt is megtaláljuk, ha egyszer a nép megindul! – mondja a lelkes.

– Megtaláljuk. Gyönyörű, ezt is feltételezzük, még ha lehetetlen is. Tehát van húszezer harcosod jó fegyverrel, van ágyúd és jó tüzéred, van élelmed és muníciód, meg mindened. És akkor? Megint semmi. Rád ront a császári sereg, és egy nap alatt eltapos bennünket, mint a pondrókat, és akkor mit csináltunk? Rosszat! Annyi embert akasztanának és húznának karóba, annyi család találná magát iszonyú félelemben, de azok is, akik megmaradnak, nagyobb kínokat fognak elszenvedni, mint most. Ilyen ez; de ha ebből az egészből semmi sem jön össze; csak mi néhányan támadunk, és vagy megölünk valakit vagy nem, de a török legyőz bennünket és kiírt mindannyiunkat, hogy írmagunk se marad.

– Pusztuljunk el mindannyian; az életünk így sem ér semmit!

– Nem vagy egyedül. Van családod, nem csak magadnak tartozol, hanem a családoddal is számolnod kell.

– Magától értetődik: mire való őrültek módjára elpusztulni a biztos siker nélkül? Nem csak mi pusztulunk, hanem a családunkat is irtják, akiről gondoskodnunk kell! – veszi át a szót az egyik.

– Erről beszélni sem kell! – mondja egy másik.

– Ha én egyedül lennék, hát pusztuljak – egyszer halunk meg; de van egy egyedülálló anyám! – mondja a harmadik.

– Hékás, neked anyád, nekem az anyám mellett ott az asszony és öt gyerek! – mondja a negyedik.

– Nekem egy húgom van, akinek gondját viselem! – mondja az ötödik; nem magamról van szó, de őt is megölném a hülyeségemmel.

– Én köztisztviselő vagyok, és ebből tartom el az idős szüleimet és a családomat! Nem kell, hogy megöljenek, csak elveszik a mindennapi kenyeremet, amit tisztességes munkával keresek meg, akkor megölnek engem is meg a családomat is. És kérdem én, mire való ez az egész? Ez egy akkora ostobaság! Hol volt még ilyen, hogy húsz ember elindít egy háborút pőre hitetlenekkel egy hatalmas, fegyelmezett császári hadsereg ellenébe. Jobb volna, ha venném a pisztolyomat, és véget vetnék az életemnek; még ez is okosabb volna; akkor legalább a családomat békén hagynák! – világít rá a hatodik.

Én is, ugyanígy, találtam egy fontos okot, én is közszolgálatban vagyok.

Valaki, megint mondja:

– Én, ugyan egyedül vagyok, de nekem is, mint embernek, vannak személyes kötelezettségeim, amelyek akadályoznak. A fejemet nem sajnálom, de csak egy bölcs dologért, és nem bolondok módjára pusztulni, és ezzel mindenkinek kárt okozni. Dolgozni kell ezen, de tudatosan és körültekintően.

– Úgy van! – hagytuk jóvá valamennyien.

– Erről, kérlek benneteket, ne beszéljetek, legalábbis ilyen körülmények között, amikor nincs még előkészítve a terület. Ez azt jelentené, hogy már a tetőt építjük, de a ház falai még sehol. Közülünk senki sincs, akinek ne lenne kedvére az ország jobb sorsa, és éppen ezért tervszerűen kell dolgoznunk, szervezetten, folyamatosan, és gondosan! Ez lassú víz, de partot mos. Hanem, testvéreim, tegyük félre azt, ami lehetetlen, és nézzük, hogy ezekben a gyötrelmes napokban mit lehet tenni; hogy mindenről megegyezzünk, és mindent jól átgondoljunk – kezdte a dolgokat értelmezni a bölcs és körültekintő.

– Úgy van! – hagytuk jóvá tiszta szívünkből a nyugodt, komoly ember alapos érveit, hiszen ő tele tapasztalattal és diplomáciai érzékkel rendelkezett.

– Fellázadni, az egy nagy és hatalmas dolog, de képes legyen szem előtt tartani és előrelátni minden következményt, legyen az népünknek jó vagy rossz, és pontosan eldönteni van-e értelme ennyi áldozatot hozni, vagy jobb és okosabb elhalasztani sokkal biztosabb időpontra. És átgondolni azt is, hogy a felkelés már évtizedek óta előkészület alatt áll. Most pedig nézze meg kedves barátunk mi minden kell ahhoz, ha mi bölcsen akarunk dönteni a felkelés megkezdéséről:

  1. Külön bizottságot kell alapítanunk, és minden helységben albizottságokat, melyek feladata az előkészítés, de valójában a nép oktatása a felkelésre;
  2. Titokban pénzt kell a néptől gyűjteni, hogy létrejöjjön a fegyverbeszerzési alap, amely minden harci tevékenységhez is szolgálna; ennek legkisebb összege mintegy tízmillió dinár lenne;
  3. Hasonlóan létre kell hozni egy alapot az özvegyen maradtak és a háborúban meghalt szülők gyerekeinek fenntartásához. Ezt az alapot valahogy el kell különíteni és egy biztonságos külföldi bankban elhelyezni, ez az összeg legyen legkevesebb százmilliós, hogy az elmenekült családok külföldön is tisztességesen meg tudjanak élni;
  4. Létre kell hozni egy betegsegélyezői és rokkantsági alapot; ide is rendkívül nagy összegre van szükség. Elveszti valaki a kezét, a lábát, és akkor így nem kell koldulnia, hanem legyen, miből gyógykezelje magát, tisztességesen meg tudjon élni és elviselni a megpróbáltatásokat;
  5. Nyugdíjat biztosítani a harcosoknak, mert minden harcos öt év után nyugdíjaztathatja magát: hadinyugdíj. Nem elfogadható, hogy elcsigázottan, fáradtan a háborús erőfeszítésektől meghaljon nyomorúságban és szegénységben, hanem menjen valahova külföldre, és haláláig legalább tisztességesen eléljen;
  6. Elő kell készíteni két-három erős szomszédos államot, amelyek tudnának segíteni abban az esetben, ha vállalkozásunk sikertelen lenne;
  7. Ha az első időszakban összejön egy jól felfegyverzett és begyakorlott, legalább hatvan ezres hadsereg, akkor titokban el kell indítani egy hazafias újságot, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek.

– Úgy van! – hangzott a többség hangja.

– Most, uraim, bocsássanak meg – szólal meg az egyik kereskedő – nekem dolgom van a boltomban. A határozattal egyetértek.

– Az én nagynéném elutazik, hajóval, és ki kell kísérnem! – mondom és kiveszem az órámat, megnézem rajta az időt.

– Nekem a feleségemet a délutáni sétájára kell elkísérnem. Bocsánatot kérek, a határozatot elfogadom! – mondja az egyik tisztviselő és ő is az órájára néz.

– Álljanak meg emberek. Ne menjenek sehova, amíg nem határoztunk mi legyen az újsággal! – hallatszott valakinek a hangja.

– Ez nem nehéz dolog. Az a fontos, hogy mi egységesek legyünk, mert ha megtörténnek ezek az előkészületek, amiket bölcsen és taktikusan felsorolt a tisztelt szónok, meg kell indítani a hazafias lapot! – mondtam.

– Úgy van, úgy van! – hallatszott minden oldalról.

– Akkor válasszunk meg három embert, akik majd mindenről, amiről itt szó volt, azt jól gondolják át, és írják le a lap részletes programját, amely a Harc címet kaphatná!

– Véres Harc! – visszhangoztak mindenfelől a harsány hangok.

– Tehát, a következő ülésre ők hárman, akiket majd megválasztunk, el kell, hogy hozzák a lap részletes tervét és irányvonalát, amit majd akkor indítunk, amikor minden gondos előkészület megtörtént! – mondtam – eközben összerezzentem és felébredtem.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

Az idealista (1/2)

I.

A nagy söröző tele van emberekkel. Csak a különböző férfi és női hangok monoton duruzsolása hallatszik. A beszélgetés (és mi mindenről nem beszélgetnek itt, mesélnek és cseverésznek!), egy általános érthetetlen morajba folyik össze, amelyen keresztül néha-néha az ember füléhez ér néhány érthető szó is az asztaltársaságon kívüli beszélgetésekből is, a pincérek, akik körberepülik az asztalokat és széthordják a megrendelt italokat, erős hangjukkal elnyomják a többi beszélő hangját, a kiejtésük pedig olyan, mint a hadseregben: „Fiiiiizess… Kérem… azonnnnal… Egy pohár sört…” Nézzenek végig az embereken: egyesek nevetnek, mások mogorván néznek, kiflit rágnak meg újságot olvasnak. Néhányan halkan fontosnak tűnő beszélgetéseket folytatnak, mások meg mérgelődnek, mert még nem kapták meg a sörüket, a pohárral verik az asztalt és zúgolódnak; egyesek most jönnek, és futólag ide-oda köszönnek az ismerőseiknek, mások meg veszik a kabátjukat és hazamennek, így az ajtó hol nyílik, hol csukódik. Egyébként itt egy igazi vásár van. A tömeg közt zsidók járkálnak sós magvakkal, süteményekkel, mások szappanokat, képeket, kereteket, gipszszobrokat és különböző csecsebecséket árulnak. Rajtuk kívül mindig megjelennek mások is, akik újságot, könyvet, törkölyt, kiflit, kolbászt, sonkát, ajvárt, és még mi mindent nem kínálnak. A vendégek közül van, aki vásárol, fizet, alkudozik, mások meg unalmasan csak a kezükkel intenek és folytatják a beszélgetést.

A nagy söröző egyik sarkában mi néhányan egy asztal körül ültünk. Mindenki előtt egy pohár sör, a kezünkben meg újság. Fél óráig nem is szólunk egymáshoz. Dohányzunk, olvasunk, iszunk; az újságok susognak, és néha-néha valaki megszakítja a hallgatást, rávág az asztalra, hívja a pincért; néha valaki elmondja mit olvasott; időről-időre kicseréljük az újságokat, majd újra elhallgat mindenki és olvas, figyelmet se fordít arra az általános nyüzsgésre és zűrzavarra, ami körülveszi.

– Nézd!… Szegény Gyuri bá’! – kiáltott fel az egyik barátunk, Marko Simiċ. Letette az újságot, maga elé nézett és nagyon mélyen elgondolkozott…

Mindannyian abbahagytuk az olvasást és ránéztünk.

Felsóhajtott, még egy-két percig hallgatott, de úgy látszott, hogy valamire visszaemlékezett a múltból, majd remegő hangon megszólalt:

– Bár megpihent szegény az örökös bánattól és bajtól… He… Így van ez: egész életében mártír volt, de minden szenvedéséért és a nép szolgálatáért ez a jutalma (itt megállt, és egy kis cikkecskét mutatott fel az újságból)… És itt van, szerencsétlen gyermekeinek ebből a dicséretből és ebből a dicsőségből kell felcseperedniük – de egész élete során még egy keserű vigaszt sem kapott!…

Nem értettük a dolgot és kérdezgetni kezdtünk: „Ki az?… Mi volt ez?… Talán valaki meghalt?…”

– Itt van, olvasd el – mondja Marko az egyiknek, és átnyújtja neki az újságot.

Mindjárt közelebb húzódtunk, az meg elkezdte hangosan olvasni a cikket:

„… e hó 9.-én éjjel tizenegy órakor, megszűnt az egyik legnemesebb szív dobogni, amely az utolsó órájában is a nemzetétéért dobogott; örökre lehunyta szemét a nagy hazafi, hogy többé nem látja a földjét, amit annyira szeretett; ereiben nem csörgedez tovább az a nemes vér, amit soha nem sajnált a népéért ontani, élete utolsó lángocskája is kialudt, amit az örökös szolgálatban a nevelés oltárán és a nemzet szabadságáért égetett: a kegyetlen halál elragadta tőlünk, régiónk ékességét és büszkeségét. Egész népünk őszinte és keserű könnyekkel siratja a magasztos hazafit, Markoviċ Györgyöt, ennek a vidéknek az egyik legidősebb és legkitűnőbb tanítóját, aki vértanúhalált halt élete hatvanhatodik évében.

A hálás önkormányzat a saját költségén eltemette a testét, a nemes gondolkodású megboldogultnak. A végső nyughelyig elkísérte az egész lakosság, szívében nagy fájdalommal és könnyes szemekkel. A sok koszorú, mint az elismerés és tisztelet kifejezését, a sírhalomra helyezték. A sírnál a közösség nevében az elhunyttól Todor Mitroviċ úr búcsúzott el, aki tartalmas beszédében kitért a megboldogult mártír életére és nagy szolgálataira. A jelenlévők könnyeikkel küszködtek, a hatalmas hála érzése belevésődött a szívünkbe, melyben a megboldogult emléke örökké élni fog. „Legyen boldog az, aki örökké él, egész élete nem volt hiábavaló. A tündérek örökké versenyezni fognak, hogy számára méltó koszorút fonjanak!” A költő szavai jól illenek hozzá. Legyen neki könnyű a szerb föld, amelyet olyan őszintén és forrón szeretett!“

– Ismerted te ezt az embert? – kérdeztük többen, szerettünk volna többet hallani róla.

– A hálás önkormányzat saját halottjának tekintette!… A nép keserű könnyeket ontott!… Koszorút is vittek a sírjára… ha, ha, ha!… Szomorú elismerés!… Ebből fognak élni szegény szerencsétlen gyermekei, akik elvesztették apjukat!… Koszorúk… a lelki elismerés szimbólumai!… Ahogy a sors ironizálja az ember munkáját itt a földön!… – mondja Marko inkább magának, darabosan, fájdalmas, epés mosollyal. A mosolyban benne volt a szomorúság és a megvetés a társadalom iránt.

– Tehát ismerted? – kérdezi újra valaki.

 

II.

– Ismertem, de jobban örültem volna, ha egyáltalán nem ismerem – kezdett hozzá Marko. Szinte nem múlik el nap, hogy eszembe ne jutna Gyuri bá’ és az ismeretségünk. Most is, mintha magam előtt látnám; mintha látnám sápadt, aszalódott arcát és ráncos homlokát, mélyen ülő szemeit, és belőlük kiolvashatjátok a sokéves harcot, szenvedést és csalódást. Az egész habitusa: meghajlott termet, nézése és hangja, a zsíros és szakadt öltözéke, kopott kucsmája, amely alól kilógnak a hófehér, fésületlen, borzas hajtincsei; de minden, ami rajta van mintha a hányatott történelem gyötrelmesen átélt napjairól mesélne, a lelketeket szomorúság venné körül, a szíveteket pedig bánat szorítaná. Főleg ha láttátok volna, amikor az utcán megy: a lábai rogyadoznak, termete görnyedt, a fejét lehajtva tartja; és csak hallod, hogy valamelyik lakos, aki a kávéház előtt ül, dohányzik és szürcsöli a kávéját, csak odakiált neki:

– Hogy van, Gyuri bá’?…

Ő meg szegény, felemeli a fejét, szomorú tekintettel ránéz, tele fájdalommal és az élet teljes megvetésével, ironikus mosolya pedig a csalódott szenvedőre emlékeztet, és nagyon halk hangon válaszolt:

– Úgy, ahogy lenni kell! – majd lehorgasztott fejjel folytatta az útját.

– És mikor ismerkedtél meg vele? – kérdezte valaki közülünk Markotól.

– Az olyan öt évvel ezelőtt történt – folytatja Marko a mesélést – akkor, amikor elvégeztem az iskolát és megkaptam az állami állást N-ben, ugyanabban a helyiségben, ahol Gyuri bácsi éldegélt. Istenem, milyen rövid idő alatt tud megváltozni az ember! Már öt éve, hogy kiléptem az életbe, bár úgy tűnik, hogy egy örökkévalóság választ el ettől az időszaktól. Most úgy érzem, mintha az egész egy édes álom lett volna, amelyik soha nem fog visszatérni. Éjszaka utaztam. A vonat süvítve, zakatolva sietett előre, néha-néha füttyentve egyet. Belesüppedtem az ülésbe, becsuktam a szemem – hogy ébren is édes álmom legyen. Magamban, mintha valami emberfeletti erőt éreztem volna, és az a gondolat, hogy megyek „az életbe, a nép közé, hogy harcoljak a megélhetésért való küzdelemben”, a vér erősebben áramlott az ereimben, a szíven erősen dobogott, úgy éreztem, mintha szárnyakat kaptam volna; a vágyaim mind közelebb vonzottak a célhoz, annyira elkapott a türelmetlenség és úgy tűnt, a vonat csak mászik, mint a csiga, és közben egy olyan érzés fogott el, hogy ki kell ugranom a vonatból az éjszakába, gyalog akartam továbbmenni, futni, repülni. Istenemre, arra gondoltam, hogy meg tudom előzni a vasparipát. És, amikor a vonat valamelyik állomáson megáll, a türelmetlenségem a csúcsra ért. Arra gondoltam, hogy meg kellene verekednem a masinisztával, minden erőmből felkiáltanék: „Hajts, gyerünk, hajts gyorsabban, mire vársz?!” Magamban meg arra gondoltam, hogy ennek a helységnek a polgárai is türelmetlenül várnak engem és vitáznak rólam. Elképzelem, mit gondolnak rólam, hogy nézek ki, mint ahogy én állandóan róluk szövöm a gondolataimat. Az utastársaim alig várják, hogy a vonat megálljon, kimentek, vettek valami ennivalót meg innivalót. „Szörnyű állatok”, gondoltam magamban, „csak azért élnek, hogy egyenek meg igyanak.”

– Ej, akkor hozz a nevemben egy-egy pohár sört! – mondja valaki a társaságból a pincérnek.

Összenevetünk, és üres poharainkat átadjuk a pincérnek, hogy megtöltse.

– Te meg megfeledkeztél Gyuri bá’ról? – mondom Markonak.

– Nem feledkeztem meg. De éppen rágondolva, jutott az eszembe a lelkesedésem, amit az első lépésem váltott ki az életben; mert, amikor megismerkedtem vele, ahogy gondolom az első lépés megtételekor friss voltam és szertelen, tele szép álmokkal, reményekkel, ideálokkal, kívántam a harcot, a kínokat, a gyötrelmeket, de éreztem magamban annyi erőt, hogy mindent le tudok győzni, minden akadályt ledönteni, széttörni és elérni valamilyen magasztos célhoz, valamilyen szent feladathoz. És talán a puszta véletlen hozta, hogy megismerkedjek Gyuri bá’val, az emberrel, aki az utolsó lépéseit tette „az életért való küzdelemben”. Kinézetre sovány, öreg, aki már megcsömörlött szerencsétlen sorsa nehéz csapásaitól, olyan volt, ahogy ezt a költők mondanák, mint a fonnyadt levélke, mely a kései őszön reszket a csupasz faágon és a legkisebb fuvallatra is lengedez, de várja az első szellőcskét, hogy onnan lefújja.

– Én olyan voltam, mint a fellobbanó tűz, ő meg olyan, mint a kialvó tűz.

– Ej, ezek a legbolondabb évek, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy az egész világot meg tudja váltani és jobbá tudja tenni – mondta valaki a társaságból.

– Istenemre mondom, emberek, amikor én is azokban a tenni akarással teli éveimben voltam, és ha valaki azt mondta volna: „Látod azt a várost?”

– „Látom… És?…” kérdeztem volna. Ő erre azt mondja: „Úgy gondolom, hogy azt nem lehet átugrani!” Csak ennyit kellett volna, mondjon, én akkor kész lettem volna felkiáltani: „Ki, talán én ne tudnám?!” – „Te!” – „Nos, figyelj!” Én nem hiszem el, hogy én a legbolondabb éveimben, nem vennék lendületet, hogy nekirohanjak a legkomolyabb meggyőződésemmel és átugrom az egész várost, mint a semmit – mondja a másik.

– Kevesen vannak – folytatja Marko – akik nem lépnek ki az életbe ennyi remény és ideál nélkül, kemény elhatározással, hogy harcolni fognak, szenvedni fognak, bűnhődni fognak, és nagy reménnyel és meggyőződéssel ők majd legyőznek minden akadályt és zavart, hogy türelmesen elviseljenek minden nehézséget és a végén, győzzenek, és elterjesszék az életben az ideáljaik legalább felét. Igen, mindenki így indul neki az életnek, minden szépnek és csodásnak látszik, tele emelkedettséggel és büszkeséggel; minden gyönyörűnek látszik, még ezek a „szenvedések és nyomorúságok”, csak azért, mert nem ismeri az életet, de fel sem tudja fogni minden szükségletét és nehézségét. Rohanni kezd, és amikor az első lépésnél megbotlik és összezúzza magát, fájdalmat érez, és maga előtt látja a szörnyű valóságot; belátja nem mindegy, hogy csak olvas a nemes vitézről, aki a harcban megsérül, ahogy szenved a fájdalomtól, vagy, hogy ő sérül meg és ő érzi a fájdalmat. Ahogy ez egy fiatal léleknek, szépnek és csodásnak tűnik, amikor valamelyik hős tetteiről olvas, amelyik lehet, hogy éhezik, de hűséges marad az eszméihez… Hej, de amikor a lelkes olvasó észreveszi azt, amikor a saját belei korognak az éhségtől, ekkor már egy másfajta érzés jelentkezik. Könnyű tehát szép eszményekkel berontani az életbe, gyötrelmes és szörnyű küzdelemről álmodni, de az összes teher akkor szakad ránk, amikor az ilyen varázslatos álmok szörnyű valósággá válnak, az igazi küzdelmekben. Akik lelkiekben gyengék kibuknak és elgyengülnek a sors első csapásai alatt. A lábuk alatt tiporják a legszentebb eszményeiket, tapossák, köpködik, mint az undorító és ostoba félreértéseiket. Kevesen vannak, akik megbarátkoznak a gondolattal, hogy a fájdalomtól nyögni kell, el kell viselni az éhséget, a szegénységet, a gúnyolódást, a környezet megvetését – ha ez nem fordulhatna elő, és nem néznénk, hogy mások, hogy élnek gazdagon és fényűzően, vidáman és elégedetten, és ezek mennyire szerencsések, gazdagok és elégedettek, és a környezetüktől mennyire megbecsültek – de éppen ezek a megbecsültek tőlünk rosszabbak; rosszabbak, és mondhatjuk sokkal rosszabbak; romlott a szívük és a lelkük. Igen, igen, az élet nekiáll és a hatalmas hullámaival lefröcsköl bennünket; minden lépésünknél bosszúságot és akadályokat okoz: elesünk, feljajdulunk a fájdalomtól, elfáradunk, és nem tudunk ellenállni az általános áramlatnak, amely húz bennünket a folyás irányába, elgyengülünk, a zajos folyó pedig életeket visz, mint ahogy mindent visz, a megsemmisülésbe, a sírba. Az első csapások alatt kevesen vannak a fáradtak és elgyengültek között, akik elismerik a gyengeségüket és tehetetlenségüket, hanem többnyire, hogy önérzetüket megnyugtassák, bizonygatni kezdik, amijük valaha volt, az szent – csak a fiatal buta elme szokásos tévedése, az eszményeik időszakát pedig „a fiatalság üres és bolond időszaka, a bolondságok időszaka”. Az ilyen „bolondságok és butaságok” helyett, mint „érett és okos emberek” már más ideálok fogságába esnek, melyeket könnyebb elérni, melyeket könnyebb megvalósítani. Az eszmények a következő tartalommal bírnak: gazdagság, pompás élet, sok finomságot tartalmazó ebéd, elegáns lakás és sok szolga, gazdag és változatos ruhatár, lakkcipő, magas beosztás és nagy fizetések…

– Tiszteltem Gyuri bá’t, mert egyike volt azoknak a ritka embereknek, akik a fiatalkori ideáljaikat egész életükön át terjeszteni tudták. Nem téveszti meg őket a pénz hazug fénye, csillogása, az úrias lakomázás. Sem a szenvedés sem a nyomor nem tántorítja el az egyenes útról, de még annak az esztelen tömegnek a gúnyolódása sem, amivel fogadták, ahelyett, hogy köszönetet mondtak volna neki; míg azok előtt, akik becstelenül jutottak a pénzhez és a méltósághoz, alázatosan levették a sapkájukat. Ő nem tudta meggyőzni a környezetét, de nem adta meg magát sem az embereknek, sem az emberek butaságának. Hatvanöt évig szikla volt, amit dühösen és könyörtelenül csapkodtak az élet hullámai, de róla minduntalan visszaverődtek. Ha lenne több ilyen fanatikus társa – akkor minden szép álom és eszmény valósággá válna…

Marko megállt, fejét a kezébe temette, és olyan volt, mint az az ember, akiben néhány év után egy véletlen beszélgetés folyamán felébrednek az álmok és az emlékek, a rég eltűnt bánatok, és így teszi át magát a múltba, hogy ugyanazt érezze, mint annak idején, amikor ő nézte szeretetreméltó ismerősét sápadtan, mozdulatlanul, holtan. Látszólag, annyira nem gyászolta Gyuri bá’t, mint inkább azt, amit keresztülvitt az életén az ideáljait, aki hű maradt önmagához – helyette is.

 

III.

Néhány percnyi csend támadt. Közülünk mindenki elgondolkozott, és emlékezett valamire a múltból, amely már elrepült mellette.

– Ej! Így van ez – szakítja meg a csendet Marko.

Közülünk senki sem szólalt meg.

– Amíg a közösség előnyöket tud belőled kovácsolni, azt ki is használja – folytatja Marko. – Amikor elfáradsz, és kifacsarja belőled az éltető elemeket, majd utána eldob, mint ahogy az ember is eldobja az elnyűtt ruhákat. Ugyanígy dobnak ki téged is, és gyakran rosszindulatúan és gyűlölködve nevetnek a te szerencsétlenségeden, megvetéssel néznek a tehetetlenségedre és gyengeségedre, együgyűnek és bolondnak neveznek, aki nem tudtál magadnak jobb jövőt teremteni.

– Te túlságosan is sötét szemüvegen át nézed az életet és a közösséget!… – szakítom meg Marko szavait.

– De ez természetes, ez így kell, hogy legyen! – teszi hozzá valaki más.

– Magától értetődő, hogy ez akkor természetes, amikor az önzés uralkodik a világban: ez akkor lesz természetes, amikor a bűnt kezdik jutalmazni, az erényt pedig üldözni, akkor, amikor a pipogyaság válik a legmagasabb bölcsességgé! Akkor, kedves barátom, amikor a közeliekhez való szeretetről és a morálról úgy kezdenek gondolkodni, mint a régi korok téves eszméiről, és akkor, ehelyett átveszik a modern és bölcs elveket: „Félre mindennel, a haszon az első…”! – mondja Marko, lángoló arccal, remegő, haragos hangon. Megint beáll egy rövid csend.

– Ez a Gyuri bá’ – folytatja később Marko – ő az, akit élete utolsó éveiben ismertem meg, a tanítói iskolát végezte el S…-ben, azután két évet Bécsben töltött és ott fejezte be tanulmányait. Már az iskolában szorgalmas és kitűnő tanuló volt, elsajátította a német és magyar nyelvet. Abban az időben ez túlképzésnek minősült, ezzel a képzettséggel egy szép közigazgatási karriert csinálhatott volna. Gazdag szülők gyermeke volt, szép és fiatal. Hej, barátom, ilyen kedvező feltételek mellett a spekulánsok mire vitték volna!

– És mit csinált Gyuri bá’? A vágya, hogy mindenét, amije volt, a lelkét és az elméjét az elnyomott és fel nem szabadított testvérek szolgálatába állítsa, azoknak, akik még mindig idegen bilincset viselnek; elment a szerbség déli, még fel nem szabadított vidékeire, ahonnan a nagyapja is származott, a testvérei között akart élni, hogy osztozzon velük keserű sóhajok közt a rabság ínségében, hogy küzdjön, hogy felmorzsolódjon saját népe harcában és hasznára.

– És elment, buzgó lelkesedéstől telve, tele reménnyel és ideálokkal, tele elnyomott testvérei iránt érzett hatalmas és őszinte szeretettel. Senkitől nem kérdezte: menjen-e oda? Senki nem írt elő számára semmit, és senki nem parancsolt neki semmit. Ő csak a szívére hallgatott. Nem válogatott a nehéz feltételek között, nem ijedt meg a küzdelmektől, sosem gondolt magára, a szolgálati hely elfoglalása előtt sosem találgatott és soha nem alkudozott ezeken a kínokon és gyötrelmeken, ahogyan sokan találgatnak és alkudoznak. Igen, az ilyen emberek adják el pénzért hazafiságukat ugyanúgy, de valóban ugyanúgy, mint a kereskedő a pult alól a száda anyagot! Az emberek kereskednek! És mivel nem kereskedik a világ! Pénzért mindent el lehet adni! György nem kereskedett. Az ő lelkében a legtisztább, a legmagasztosabb érzések, a fájdalom és a nyomor érzései égtek elnyomott testvéreiért, és a legnemesebb akarat tombolt benne, hogy segítsen és győzzön – vagy egyedül ő veszítsen.

– Háromezer dukátot, amit örökségként a szüleitől kapott, költött el ebben a küzdelemben. Volt időszak, amikor a feje egy hajszálon függött. Volt, amikor pásztoröltözékben kellett elfusson erről a vidékről, hogy mentse az életét, az anyagi veszteségeit ne is említsük, amit el kellett veszítsen, a pasákat megvesztegette, hogy „bűneire” enyhébb ítéleteket hozzanak, hogy engedékenyebbek legyenek.

– Véletlenül van nálam egy levél, amit tőle kaptam, amit az egyik barátjának írt, még az indulása előtt. Itt vannak a levél befejező sorai:

„…Én érezném, ha a lelkiismeretem nyugtalankodna, biztosan zaklatott lennék, a lelkemen bűnt éreznék, amikor megengedném magamnak, hogy itt maradjak és bőségben, úri módon tobzódjak, amikor ők – az én testvéreim, azok a rabszolgák csak sóhajtoznak és nyögnek… Hidd el sűrűn elgondolkozom, amikor leszáll az éj, a hold felfénylik az erdős domb mögül, a kék, tiszta eget apró csillagok borítják, leülök a falusi udvarunkban a nagylombú hársfa alatti padra, engedem, hogy a tekintetem szabadon kóboroljon az éjszakában, és valahol a messzeségben eltűnjön, messze a hatalmas sötét dombok mögött, amelyekről nappal gyönyörűen látszik, ahogy az azúrkék ég beleolvad egy gyengéd ölelésbe. Ott messze, túl ezeken a dombokon, amelyeken túlra, éjszaka az én gondolataim se mernek átszállni, ott élnek az én elnyomott testvéreim. Mégis ebben a derűs, csillagos és holdas éjszakában, minden oldalról tisztán hallhatóak az örömteli felkiáltások és a szélmalom kattogása, a fonókban énekelt dalok és refrének, az őszi terméssel megrakott szekerek nyikorgása… utas-dalok, kettős pásztorsíp kíséretében;… igen, éppen az ilyen éjszakákon, amikor úgy tűnik körülöttem mindent a boldogság ölel át, és én, a lombok susogásán keresztül, mintha hallanám a nehéz és keserű sóhajokat, mintha hallanám testvéreim kétségbeesett nyögését, az idegen elnyomás alatt. A hegyek sötét koszorúja, a fekete éjszakai sötétségben burkolva, a tekintetemet nem engedi át; én mégis a csillagokhoz és a holdhoz fordulok, amelyek a hegygerinc fölött is rálátnak az én szomorú testvéreimre. A fénylő csillagokon látom, hogyan ömlenek a szenvedők könnyei, a gyaurok könnyei a nehéz rabláncon, de a hold fakó arcából mintha ömlene a nehéz rabság minden fájdalma, ám szomorú szívedet ne bízd az éjszakára, helyzetem magaslatán elkeseredett bánatomban fordulok a könnyek és sóhajok közötti kérelemmel, hogy békés úton, a kék égen átúszva, meséljen a szabad testvéreknek keserves életükről. A hold is teljesít kérelmeket, a fakó és szomorú sugarait ránk szórva, érzem a sok évszázad kínjának egy kis részét… Úgy tűnik, hogy tisztán hallom a sóhajokat és a mártírok segítségkérését… A csillagok még mindig vibrálnak, a hold szórja a sugarait, a szellő susog, zümmög és sóhajt… Megint úgy tűnik, hogy hallom a rabláncok és a rabok elfojtott hangját: „„Segítség… segítség, testvérek! Halld, érts meg! … Ideje, hogy megértsd!“ Nekem el kell mennem, segíteni… nekem meg kell hallanom ezt az elkeseredett hangot. Nyugtalan lenne a lelkem, ha csak ülnék, és semmit se tennék… amikor megérzem, és amikor megértettem a kötelességemet. Megyek hozzájuk, megyek, a szerencsétlen testvéreimhez.“

(Következő)

A száraz levél

Ich weiß nicht was soll es bedeuten,
Da ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.[1]
Heine

Ha úrrá lesz rajtam a keserűség, mindig Heine Dalok könyvét veszem kézbe. Amikor most fellapoztam, találtam benne egy száraz levelet, amit valamikor én tettem be a könyv lapjai közé. Ez a kis levél azonnal rád emlékeztetett, mert szorosan kapcsolódik a nevedhez. Ez a száraz babérlevél mintha hirtelen megtiltotta volna, hogy tovább olvassak, és én akaratlanul is átadtam magamat az emlékezésnek.

Reggel volt, a tél utolsó hónapjának félidejében jártunk. A hó sűrű pelyhekben hullott és úgy teleszórta a szememet, hogy semmit se láttam. Erős, hideg szél fújt, bolondozva játszadozott és felkapta a földről a havat ellenkezve azokkal a pihékkel, amelyek a felhőkből igyekeztek alá.

Ezen a reggelen elkísértelek, te már készen álltál az útra, a hosszú, a végtelenül hosszú útra, amelyről még senki nem tért vissza. A halottas kocsi mellett, amelyen ott volt a keskeny, krémszínűre festett koporsó, a többi kísérővel mentem én is, csüggedten és gondolataimba elmerülten, rád emlékezve…

…Emlékeztem egy téli estére, hamarosan a megismerkedésünk után, amikor egyedül álltunk apád házának verandáján. Felhőtlen, hideg téli éjszaka volt. A hóesés, alig egy órája megállt, de már vastagon állt. Alattunk fehérlett a hólepte föld. A kopasz fák ágait, mintha valaki bemeszelte volna, szomorúan hajladoztak a fehér takaró súlya alatt. A tetőket nem lehetett megkülönböztetni. A fehérségük egybeolvadt a föld fehérségével. Nem messze tőlünk kiemelkedett a meredek lejtő hószínű leple. A Hold és a csillagok tiszta fénye visszaverődött erről a havas tükörről és úgy tűnt, hogy az ég is fehér. Ebbe a fehér végtelenségben egy hang se hallatszott. Síri csend uralkodott, az éjszaka csendje.

Vágyakozva néztük ezt a határtalan, szikrázóan szóródó fényt, mintha sokáig, nagyon sokáig, csak sötétben éltünk volna. Cseverésztünk; valójában, csak én beszéltem, te meg mosolyogva hallgattál. Igaz, éppen, hogy megismerkedtünk, és előtted, nekem semmi titkom nem volt. A mosolyodban semmi vidámságot nem láttam. Érezhetően, bánatos volt. A mélabú engem is elért és elhallgattam. A te nagy fekete, egyébként vidám szemed valami melankóliát hordozott magában, valamit, ami a télre emlékeztetett. A fekete, középen elválasztott hajad bekeretezte bájos arcodat, amely, magam sem tudom miért, de hasonlított Bűnbánó Magdolna arcképére. Félénken néztem rád. Végül kézen fogtál, magadhoz húztál, a szívembe loptad be magad, és könnyes szemmel mondtad:

– Látja! A szívem és a lelkem, ugyanúgy, mint ez a hideg téli éj, magányossággal van tele. Csak ez a téli éj derült, az én lelkem azonban borús. Én még próbálok vigasztalódni, de a lelkem mélyére senki sem fog bepillantani.

Hirtelen a hátunk mögött kinyílt egy alacsony ajtó és rajta keresztül megjelent az apád.

– Gyertek be a házba, mondta, ilyen későn mit kerestek kint.

Mi csendben engedelmeskedtünk…

… A nyár utolsó hónapjának közepe volt. Először kellett elutaznom a szülőhelyemről. Eljöttem, hogy elbúcsúzzam tőled. A házadban ültünk és zöld szilvát eszegettünk, amit a saját kezeddel szedtél. Én azon siránkoztam, hogy el kell utaznom. Te elmosolyodtál, a mosolyod tele volt fájdalommal, majd hozzátetted:

– Oh! Maga szerencsés, mert valamennyire szabad lesz. Én meg? Én soha nem tudok kimozdulni a négy fal közül, melyek közé egész nap be vagyok zárva. A szüleim soha nem engedik meg, hogy szabadon elmenjek valahova. Az ő szigorú, fenyegetéssel teli szemük örökre elkísér. Tiltják, hogy barátkozzam, hogy a legjobb barátaimmal beszélgessek. Ha most látna apám, hogy magával beszélgetek, ha nem is küldene el innen, de úgy nézne rám, hogy kénytelen lennék innen elmenni… Oh! Legyen átkozott az apám! …

– Nem, a maga apukája nem bűnös, hanem egyedül maga a felelős ezért a helyzetéért – mondtam én bután, fölénnyel… – Maga zárkózik be a szobájába és sehova nem megy.

És beálltam tanácsadónak, mint valami ostoba apostol.

– Mi? – kiáltott fel a megrémült lány. – Tehát így, maga sem akar megérteni? Csalódtam magában!… magában!…

És könnypatak folyt le az arcodon, olyan melegen és szépen csordogáltak… Hosszú ideig sírtál és zokogtál, de ez rám semmilyen hatással nem volt. Én nem tudtam mi az, amit nem értek benned, de nem is akartam tudni. Én ördögi mosollyal kárörvendve a könnyes arcodon, és valamilyen önzésből, mert közöttünk volt valami kapocs, ami mindig lesz is, amit én végtelenül szerettem, boldoggá tett… ám én akkor határtalanul boldog voltam, s nem érintett meg mások szerencsétlensége.

Amikor elbúcsúztunk, tőled fehér szegfűt kaptam, amit később eldobtam, mert jobban szerettem azt a rózsát, amit az én szerelmem adott.

Ó, hogy mennyire szerettem!

… Vigasztalan őszi reggel volt. A sűrű ködben három lépésnél tovább semmit nem lehetett látni. A házad mellett elhaladva láttalak a szobádban, ahogy homlokodat az ablaküveghez szorítva figyeled a kinti ködös utcát. Amikor észrevettél, kinyitottad az ablakot. Közelebb mentem hozzád, hogy az egészségedről érdeklődjek, mert az utóbbi időben viszonylag sokat betegeskedtél és sokat köhögtél.

Nagyon megdöbbentett az, amit közelről láttam: az ujjaid vékonyak, mint a nádszál, az arcod beesett, szürke, mint a föld, az ajkad kék, a szemeid, amelyekben csodálatos tűz égett, már a múlté, kiégtek és fénytelenek!

Amikor közelebb mentem hozzád, elmosolyodtál és megkérdeztél:

– Ugye milyen jól nézek ki? Most, például, kevesebbet köhögök, az arcom hamvasabbnak tűnik, de valóban érzem, hogy a közérzetem jobb, az utóbbi időben nagyon sokat javult.

Én még egyszer megnéztem ezt a szomorú arcot, melynek vidámsága erőltetettnek tűnt, azt a fekete hajat, mely most is kétfele volt fésülve, mely lazán, a tarkóján volt megkötve, a hajfürtjei viszont rendetlenül omlottak a homlokára és az arcára, erőltetett mosollyal azt mondtam:

– Igen, igen, most jobban néz ki; vigyázzon magára és egy idő múlva meg fog gyógyulni.

Egy kisidőre mindketten elhallgattunk.

– Ugye emlékszik még arra a napra, amikor Belgrádba ment? – szakította meg a csendet.

– Emlékszem.

– És mindenre, ami aznap történt? – kérdezte bizonytalanul.

Te kétségtelenül a könnyeidre gondolsz. Miattuk nyilvánvalóan szégyenkeztél és szeretted volna, ha én elfeledem. De én azokat az őszinte könnyeket soha nem tudom elfelejteni, mert a legigazibb könny a fájdalomé, a lelked fájdalmáé.

– Mindenre! – feleltem röviden.

– Ugye most is arra gondol, hogy akkor igaza volt?

– Hát, nem gondolnám, hogy akkor igazam volt… de most Isten áldja, csukja be az ablakot, nehogy megfázzon, mert most a legkisebb meghűlés is bajt okozhat.

És gyorsan, tapintatlanul elmenekültem, elkapott a szégyenérzet, ha visszagondolok arra a kegyetlenségre, amit ellened elkövettem.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Többé nem láttalak.

Ettől a naptól egy teljes fordulat állt be az életemben. Többek között a szerelmem is, akit az életemnél is jobban szerettem, elhagyott. Teljesen egyedül maradtam, magányosan, az utolsó barátomat is elveszítetve.

Az álmodozásból felriasztott egy hang, amely felajánlotta, hogy cseréljem le a lányt, aki a babérkoszorút viszi.

El tudnám én utasítani ezt az utolsó kegyet, mondhatnám az utolsó szívességet, amit érted tehetnék?

Amikor a koszorút vittem az a gondolat foglalkoztatott, hogy letépek és ellopok egy levelet emlékbe…

Ebben a pillanatban a temető bejáratához értünk, ahol le kellett engedni a gyönyörű testedet, amit ismertem és szerettem…

A boldogtalan és kesergő édesanyád vonaglott a fájdalomtól.

Az édesapád, akit a halálod órájában megátkoztál…

Sokáig bénultan álltam a sírodnál, némán, a könnyeim az arcomon zuhatagként omlottak, mint amelyek hosszan várakoznak egy magas lejtő tetején, és egyszer csak utat törnek maguknak, majd hanyatt-homlok elindulnak a mélybe.

Majdnem minden este meglátogattam a sírodat. Ahogy az ibolya első bimbói kinőttek a fűből, mindjárt siettem leszedni és a sírodra vittem.

Sokszor és hosszan álltam mozdulatlanul az örök otthonod mellett, éjszaka, amíg a temetői kiskaput a szél zörgette, amíg a sírokon a megrongálódott keresztek nyikorogtak, amíg alattam a víz zúgva törte szét hullámait a sziklán – álltam ott egyedül és vártam, hogy megjelensz. Nem tudom miért, de folyamatosan hittem abban, hogy te meg fogsz jelenni; vágytam, hogy megöleljelek egy hosszú, szenvedélyes, heves ölelésben teljesen a tiéd legyek, és soha ne térjek ide vissza, ahol senkim sincs, ahol mindenki elhagyott, de mindenki…

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

[1] Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Heinrich Heine, „Loreley”, Szabó Lőrinc fordítása

Ahol megszűntek a szenvedélyek

Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.

Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.

Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.

Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.

Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.

Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:

„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”

„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”

„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”

Lám, milyen botrányok történnek a világban!

Figyeljenek csak tovább:

„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”

Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:

„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”

„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”

„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”

„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”

„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”

„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”

„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“

„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”

„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.

Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.

Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?

A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.

Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.

Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!

Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.

Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.

Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.

A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:

A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:

„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”

Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.

Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.

Íme, szóról szóra:

„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.

Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.

— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.

A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.

— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.

Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.

Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.

Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.

A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…

— Olvasta már az újságot? — kérdem.

— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.

Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.

Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.

— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.

Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.

Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!

— Úristen, hát ez micsoda?!

Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!

Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”

A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.

Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:

„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”

— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:

„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”

Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!

Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!

Belgrád, 1898. október 14.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A bélyeg

Rémes álmom volt. Nem az álmon csodálkozó hanem azon, hogyan volt bátorságom olyan szörnyűségeket álmodni, hiszen én is békés és tisztességes polgára, jó fia vagyok megkínzott édesanyánknak, Szerbiának, éppúgy, mint a többiek. Nem mondhatom, hogy kivétel vagyok, dehogyis, inkább pontosan azt teszem, amit a többiek, és oly óvatosan viselkedem, hogy bárkivel fel vehetem a versenyt. Egyszer például megpillantottam a járdán egy rendőri egyenruháról leesett fényes gombot. A gomb varázsos csillogása szinte elbűvölt, és mármár tovább akartam menni, édes gondolatokba mélyedve, de kezem hirtelen megremegett, és szinte magától tisztelgésre emelkedett. Alázatosan méghajtottam a fejem, szájam pedig nyájas mosolyra húztam szét, ahogy a rangidőseket köszönteni illik.

— Hősi vér folyik az ereimben, hiába! — gondoltam abban a pillanatban, s megvetően tekintettem egy közönséges alakra, aki pont arra ment, és vigyázatlanul rátaposott a gombra.

— Ostoba! — sziszegtem epésen, és köptem is egyet, majd nyugodtan továbbsétáltam, azzal a bizakodó tudattal, hogy az effajta ostoba emberek igen kevesen vannak, jómagam pedig büszke lehetek, hogy ereimben vitéz őseim nemes vére folyik, és a jóisten érző szívvel ajándékozott meg.

Nos, ebből is láthatják, hogy remek ember vagyok, aki semmiben sem különbözik a többi tisztességes polgártól. Ezek után önök is csodálkozni fognak, hogyan juthattak eszembe oly rémes, buta dolgok álmomban.

Semmi különös nem történt velem azon a napon. Jól megvacsoráztam, vacsora után kipiszkáltam a fogamat, bort iszogattam, s miután merészen és lelkiismeretesen éltem összes polgári jogaimmal, lefeküdtem, és elővettem egy könyvet, hogy minél előbb elaludjak. A könyv nemsokára kiesett kezemből, s így a várakozásnak megfelelően teljesítette kívánságomat, én pedig nyugodt lelkiismerettel elaludtam, mint egy bárány, mert minden tekintetben teljesítettem kötelességem.

Egyszerre valami keskeny, hepehupás és sáros országútra jutottam. Hideg, sötét éjszaka. A szél jajgatva süvít a csupasz ágak között, s szinte borotvaéllel vágja az embert, ahol meztelen bőrre talál. Az ég sötét, borzalmas és néma, sűrű hó véri az ember szemét és arcát. Sehol egy lélek. Sietve haladok előre, csúszkálok jobbra-balra a sáros úton. Bukdácsolok, olykor hasra esek, és végül látom, hogy eltévedtem. Isten tudja, meddig barangoltam. Az éjszaka nem volt rövid, mint más közönséges éj, hanem hosszú, hosszú éjszaka volt az, akár egy évszázad, én pedig csak mentem, mentem, magam sem tudom, hova.

Sok éven át barangoltam így, s oly messze jutottam hazámtól, ismeretlen vidékre, furcsa országba, amelyről talán senki élő ember nem tudja, hol van, legfeljebb az álomvilágban létezik.

Az illető országot járva, nagy, sűrűn lakott városba jutottam. A város terjedelmes piacán rengeteg ember gyűlt össze; nagy volt a zaj, szinte bélésüketült az ember. Megszálltam egy vendéglőben a piaccal szemben, és megkérdeztem a vendéglőst, miért gyülekezik a tömeg.

— Békés, tisztességes emberek vagyunk — kezdte mondókáját a vendéglős —, híven és engedelmesen szolgáljuk a kisbírót.

— Itt a kisbíró a legfőbb? — szakítottam félbe.

— Nálunk a kisbíró kormányoz, ő a legfőbb, utána következnek a pandúrok.

Elmosolyodtam.

— Mit nevetsz? … Hát te nem tudod? … Hová való vagy te? …

Elmondtam, hogy eltévedtem, és hogy egy távoli országból, Szerbiából jövök.

— Hallottam már arról a híres országról! — súgta maga elé a vendéglős, és nagy tisztelettel nézett rám, majd hangosan így folytatta:

— Hát így van ez nálunk. A kisbíró uralkodik, pandúraival.

— Miféle pandúrok azok?

— Tudod, pandúr van különféle, már a rangja szerint. Vannak magasabb rangú és alacsonyabb rangú pandúrok… Mondom, mi itt békés és tisztességes emberek vagyunk, de a környékről járnak ide mindenféle csibészek, rontanak minket, és rosszra tanítanak. Hogy a mi polgárainkat meg lehessen különböztetni az idegenektől, a kisbíró tegnap elrendelte, hogy valamennyi itteni polgár jelenjen meg a községi bíróság előtt, s ott majd bélyegzőt ütnek a homlokára. Látod, ezért gyűlt össze a nép. Megbeszéljük, mitévők legyünk.

Megremegtem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha minél előbb megszöknék ebből a szörnyű országból, mert ha nemesvérű szerb vagyok is, ekkora vitézséget nem szoktam meg, s bizony kissé meghökkentem!

A vendéglős jóindulatúan mosolyogva, vállamat veregetve, büszkén mondta:

— Ohó, idegen, te máris megijedtél?! … Bizony, a mi bátorságunk messze földön is híres!

— Mit akartok tenni? — kérdeztem szégyenlősen.

— Hogyhogy mit akarunk tenni? Meglátod, milyen hősök vagyunk. A mi vakmerőségünknek nincs párja a világon, mondom neked. Tudom, sokfelé jártál, de nagyobb hősöket biztosan nem láttál sehol. Gyere velem! Sietnem kell.

Alig indultunk el, korbács csattanását hallottam a kapu előtt.

Pillantást vetek az utcára, volt is mit látnom: egy tarkaruhás ember, fején háromcsúcsos csillogó sapkával, lovagolva ül egy másik polgári ruhás, jól öltözött ember hátán. A kocsma előtt megálltak, s a tarkaruhás leszállt a „lováról”.

A vendéglős földig hajolt előtte. A tarkaruhás belépett a vendéglőbe, s egy különlegesen díszített asztalhoz ült. A polgári ruhás ember a vendéglő előtt várt rá. A kocsmáros ő előtte is mélyen meghajolt.

— Mit jelent ez? — kérdeztem zavartan a vendéglőst.

— Ez, aki bement sa kocsmába, a főpandúr, aki pedig kint maradt, az a város egyik legtekintélyesebb polgára, dúsgazdag ember és nagy hazafi — súgta a vendéglős.

— Miért engedi meg, hogy lovagoljanak rajta?

A vendéglős intett, s elvonultunk a sarokba. Lenéző mosollyal magyarázta:

— Nálunk ez nagy megtiszteltetés. Alig néhány ember részesült benne!

Más dolgokról is mesélt, de a nagy izgalomban nem sokat értettem. Megjegyeztem azonban utolsó szavait: „A hazának tett nagy szolgálat ez, amit nem minden nép tud kellőképpen értékelni!”

Megérkeztünk a gyűlésre. Éppen elnököt választottak.

Az egyik csoport valami Kolb nevűt jelölt, ha jól emlékszem; a másik csoport valami Talbor, a harmadik pedig másvalakit.

Nagy volt a zűrzavar. Minden egyes csoport a maga emberét kívánta megválasztani.

— Szerintem csak Kolb lehet az elnöke egy ilyen fontos gyűlésnek — mondta az első csoport képviselője. — Kolb polgári erényei és bát mindannyiunk előtt ismertek. Nincs köztünk egyetlen ember sem, akin annyiszor lovagoltak a főurak, mint Kolbon.

— Mit beszélsz te — visított fel a másik csoport képviselője —, hiszen a te hátadon még egy gyakornok sem lovagolt soha!

— Ismerjük a ti erényeiteket! — kiáltotta a harmadik csoport képviselője. — Ti még egyetlen korbácsütést sem tűrtetek el jajszó nélkül!

— Egyezzünk meg, testvéreim! — kezdte Kolb — Igaz, hogy rajtam vagy tíz évvel ezelőtt gyakran lovagoltak a főurak, korbáccsal is vertek, nem is jajgattam, ám lehet, hogy vannak érdemesebb emberek is köztünk. Fiatalabbak és jobbak.

— Nincsenek, nincsenek! — ordították Kolb hívei.

— Hallani sem akarunk a régi érdemekről! Kolbon tíz évvel ezelőtt lovagoltak — harsogta a másik csoport.

— Fiatalabb erők is jelentkeznek, elég volt az öregekből — kiáltották a harmadik csoportból.

Egyszerre megszűnt a zaj. A tömeg szétvált, és utat nyitott egy harminc év körüli fiatalember előtt. A fejek némán meghajoltak.

— Ki ez? — kérdeztem súgva a vendéglőstől.

— Első ember a polgárok között. Fiatal még, de nagy ígéret. Ifjúkorában megérte, hogy maga a kisbíró már háromszor lovagolt rajta. Nagyobb népszerűségre tett szert, mint bárki valaha.

— Őt fogják megválasztani? — kérdeztem.

— Több mint bizonyos, mert a többi jelölt már öreg ember, az idő legázolta őket, ezt az ifjút pedig tegnap is meglovagolta a kisbíró.

— Hogy hívják?

— Kleard.

Díszhelyet adtak neki.

— Véleményem szerint — szakította meg a csendet Kolb —, Kleardnál jobbat nem találhatunk erre a tisztségre. Fiatal ugyan, de mi idősebbek vehetjük fel vele a versenyt.

— Úgy van! Úgy van! Éljen Kleard! — harsant fel minden torokból.

Kolb és Talb vezették az elnöki emelvényre.

A tömeg újra mélyen meghajolt, majd néma csönd következett.

— Köszönöm, testvéreim, ezt a nagy bizalmat és tisztséget, amellyel egyhangúlag kitüntettetek. A személyemhez fűzött remények igen hízelgőek számomra. Nem könnyű irányítani a nép akaratát e sorsdöntő napokban, de én minden erőmmel arra törekszem, hogy igazoljam a belém vetett bizalmat, hogy mindenütt őszintén képviseljelek benneteket, és tekintélyemet továbbra is magas fokon őrizzem. Köszönöm, testvéreim, hogy megválasztottatok.

— Éljen! Éljen! Éljen! — viharzott minden oldalról.

— Most pedig, testvéreim, engedjétek meg, hogy erről a helyről néhány szót szóljak egy fontos ügyről. Nem könnyű elviselni a ránk váró kínokat és fájdalmakat; nem könnyű kibírni, hogy forró vassal bélyeget üssenek homlokunkra. Kínok ezek, igaz, nem mindenki bírja el őket. Egyes gyáva kukacok már reszketnek és sápadoznak félelmükben, de mi egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy dicső ősök utódai vagyunk, ereinkben nagyapáink nemes ősi vére folyik, azoké a vitézeké, akik szisszenés nélkül haltak meg a szabadságért, mindannyiunkért, utódainkért. Ezek a kínok össze sem hasonlíthatók azokkal, s kérdem én, vajon most, a jólétben és bőségben, ez a mi nemzedékünk rohadtnak és gyávának bizonyulhat-e? Minden igazi hazafi, mindenki, aki nem kívánja, hogy népünk szégyent valljon a világ színe előtt, hősiesen és férfiasán fogja elviselni a fajdalmát.

— Úgy van! Éljen! Éljen!

Felszólalt még néhány heves szónok, bátorították az ijedős népet, s körülbelül ugyanazt ismételték, amit már Kleard is mondott.

Szót kért egy sápadt, megtört aggastyán is, ráncos képű, hófehér hajú öregember. Térde remeg, háta hajlott, keze reszket. Hangja csupa rezgés, szeme csupa könny.

— Fiaim — kezdte áz aggastyán, miközben könnyei sápadt, ráncos arcán peregtek és fehér szakállára hullottak —, én nemsokára meghalok, de úgy hiszem, jobb lenne, ha nem engednénk meg ezt a szégyent. Százéves vagyok, és eddig bélyeg nélkül éltem… Most üssek rá fáradt, ősz fejemre a rabság jelét?

— Le azzal a vén semmirekellővel! — kiáltotta az elnök.

— Le vele! — kiáltották egyesek.

— Gyáva vén kukac! — kiáltották mások.

— Ahelyett, hogy a fiatalokat bátorítaná, ijesztgeti a népet! — kiáltották a többiek.

— Szégyent hoz ősz fejére! Kiélte magát, s most megijedt, de mi, fiatalok, vitézebbek vagyunk! — ordították a fiatalok.

— Le a gyávával!

— Dobjátok ki!

— Le vele!

A fiatal, hős polgárok felbőszült tömege megrohanta az aggastyánt, s duhösen ütlegelték, vonszolták magukkal.

Tekintettel korára, mégis elengedték, különben kövekkel verték volna agyon.

Mindannyian esküt tettek, és megfogadták, hogy másnap ragyogó tisztára mossák népük nevét, és hősiesen kitartanak.

A gyűlés a legnagyobb rendben oszlott fel. Közben ilyen hangok hallatszottak:

— Holnap megmutatjuk, kik vagyunk!

— Majd meglátjuk holnap a hencegőket!

— Eljött az idő, hogy megmutassuk, ki ér valamit, ki nem. Elég volt abból, hogy minden semmirekellő hősnek kiáltsa ki magát!

Visszatértem a fogadóba.

— Nos, láttad, kik vagyunk? — kérdezte büszkén a vendéglős.

—  Láttam — válaszoltam révetegen, s közben éreztem, hogy elhagy az erőm és fejem zúg a furcsa benyomásoktól.

Ugyanaznap a következő vezércikket olvastam az újságjukban:

„Polgárok! Ideje már, hogy egyes polgártársaink üres dicsekvése és hencegése megszűnjék. Ideje már, hogy ne becsüljük többé a puszta szavakat, amelyekkel csak bizonyos képzelt erényeinket és eredményeinket hangoztatjuk. Ideje már, polgártársak, hogy végre egyszer tettekben mutassuk meg, ki ér valamit, ki nem! Meggyőződésünk azonban, hogy köztünk nem lesznek olyan szégyellnivaló gyáva kukacok, akiket a hatóságoknak kell erőszakkal odahajtaniok, ahol a bélyegzőt ütik homlokunkra. Minden egyes polgár, aki érzi, hogy akár egy csepp ősi vér is folydogál ereiben, iparkodni fog, hogy minél előbb nyugodtan és büszkén elviselje a kínokat és fájdalmakat, mert ez a fájdalom szent, ezt az áldozatot a haza és a közjó megköveteli valamennyiünktől. Előre, polgártársak, álljuk ki holnap a vitézi próbát!”

Az én vendéglősöm nyomban a gyűlés után alvásra tért, hogy másnap minél korábban a kijelölt helyre érkezzen. Többen már most a bíróság épülete elé siettek, hogy minél jobb helyet szerezzenek.

Én is a bíróság épülete elé mentem másnap. A város apraja-nagyja, férfiak és nők gyülekeztek ott. Voltak anyák, akik kisgyermeküket tartották karjukon, hogy őket is megbélyegeztessék a szolgaság, illetve a megtiszteltetés bélyegével, azt remélve, hogy gyermekeik. ha majd megnőnek kiváltságokat és jobb állást kapnak az állami szolgálatban.

Tolakodtak szitkozódtak, káromkodtak (e tekintetben kissé hasonlítottak ránk. szerbekre, s ez jólesett nekem), minél előbb be akartak jutni az ajtón. Egyesek még össze is verekedtek.

A bélyegzőt fehér díszruhás hivatalnok ütögette, és enyhén dorgálta a népet:

— Lassabban, hé, mindenki sorra kerül, nem varrtak barmok, hogy tolakodjatok!

Megkezdődött a bélyegzés. Egyesek jajgattak, egyesek csak nyögtek, de amíg én ott voltam, senki sem bírta ki némán.

Nem bírtam tovább nézni a kínzást, visszatértem a vendéglőbe, ak! már egyesek iszogattak és eszegettek.

— Ezen is túlestünk! — mondta az egyik.

— Hát, komám, mi legalább nem jajgattunk nagyon, de Talb, úgy ordított, mint a szamár! — mondta a másik.

— Ez hát a ti Talbotok! Tegnap még elnököt akartatok belőle csinálni!

— Ki hitte volna róla!

Beszélgettek, s közben nyögdécseltek is, és megmegvonaglottak a fájdalomtól, de csak titokban szégyenlősen, nehogy gyávának tartsák őket.

Kleard is felsült, ő is felnyögött. Bizonyos Lear nevű ember tűnt ki hősiességével. Két bélyegzést követelt, és fel sem szisszent. A legnagyobb tisztelettel beszélt róla az egész város.

Néhány megszöktek az egész város megvetése kísértte őket.

Néhány nap múlva Lear, akinek két pecsét volt a homlokán, felvetett fejjel, méltóságteljesen és fölényesen, dicsőségben és büszkeségben fürödve sétált az utcán. Mindenki mélyen meghajolt előtte, kalapot emelve a nap hősének.

Az utcán nők és gyermekek, sőt férfiak is szaladtak utána, hogy saját szemükkel lássák a nemzet nagyját. Bármerre járt, tisztelettel suttogták:

„Lear! Leaer! Ez ő! Ő az a hős, aki fel sem jajdult, egyetlen hangot sem ejtett, miközben két bélyeget ütöttek rá!” Az újságok is róla írtak, s dicsérő jelzőkkel illették.

Csakugyan megérdemelte a nép szeretetét.

Miközben a dicséreteket hallgattam, bennem is felbuzdult a hősi szerb vér. Elvégre a mi őseink is hősök voltak, ők is karóba húzva haltak a szabadságért, nekünk is van hősi múltunk és Rigómezőnk. Elfogott a nemzeti öntudat és a hiú törekvés, hogy én is dicsőséget szerzek nemzetemnek. A bíróság épülete elé rohantam, és felkiáltottam:

— Mit dicséritek azt a ti Leartokat? Még nem is láttatok igazi hőst! Nézzétek, milyen a szerb vitézi vér! Üssetek ide tíz bélyegzőt, nem kettőt.

A fehérruhás hivatalnok a homlokom felé közelítette a bélyegzőt, de hirtelen megrázkódtam… Felébredtem álmomból.

Ijedtemben homlokomhoz kaptam és keresztet vetettem, hogy lám, mi mindent nem álmodik az ember.

— Majdnem eihomályosítottam az ű Learjuk dicsőségét — gondoltam magamban, aztán megnyugodva fordultam másik oldalamra, bár kissé sajnáltam, hogy az álmot nem sikerült befejeznem.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A mocsár (3/5)

(Előző)

Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.

Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.

Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.

Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.

— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.

Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.

A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.

— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.

— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.

— Tán csak nem ellenzékiek?

— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.

— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?

— Bizony, a hatóság.

— Önmaga ellen?

— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.

— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.

— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.

— Neked mi a véleményed?

Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”

Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.

Egyszeriben mérges hangot hallottam:

— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.

— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.

— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.

A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.

— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.

A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.

— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.

Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.

— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.

A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.

— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.

— Rajta, mondd el!

Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:

— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.

— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”

— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.

— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.

— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.

— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.

— Ha tudod, mondd el!

— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.

— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?

— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.

— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?

— Van még.

— Melyek azok?

— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!

— Hát azután?

— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.

Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.

Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.

A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?

Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.

— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!

— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.

— Én meg elvből riem iszom bort.

Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.

Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:

— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.

Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.

A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?

A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:

— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.

Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.

A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:

— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.

Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)

— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.

Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.

Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.

Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.

(Következő)

Imigyen gondolkodott egy közönzséges szerb ökör

Megannyi csoda van a világon, hazánkról pedig sokan úgy vélekednek, hogy itt annyi csoda történik, hogy a csoda már nem is számít csodának. Vannak nálunk igen magas állású személyek, akik mit sem gondolkoznak, s helyettük, vagy talán más okból, gondolkozni kezdett egy közönséges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtéges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtől miben sem különbözik. Isten tudja, hogyan szánta rá magát az a lángeszű barom ily vakmerő vállalkozásra, azaz gondolkodásra, ugyanis bebizonyosodott, hogy aki Szerbiában ezt a szerencsétlen foglalkozást űzte, csak bajba eshetett. Még ha, mondjuk, úgy vennénk is, hogy az a nyomorult jószág naivságában nem is tudja, hogy hazájában nem érdemes gondolkodással foglalkozni, tehát az ő esetében ezt nem tekinthetjük különösebb polgári bátorságnak, akkor is megmarad a talányos kérdés: miért épp az ökör gondolkozzék, hisz ő nem is választó, se nem tanácsos, se falubiró, és még csak valami ökörgyűlésen sem választották meg képviselőnek, illetve (ha idősebb) felsőházi tagnak, ha pedig bűnös feje arról ábrándozott, hogy esetleg miniszter lesz valami ökörországban, akkor pont ellenkezőleg a nem gondolkodást kellene gyakorolnia, ahogy azt egyes kiváló miniszterek teszik bizonyos boldog országokban, bár hazánknak e tekintetben sincs szerencséje.

Végtére is, mi közünk hozzá, hogy Szerbiában az ökör vette át az emberek által abbahagyott mesterséget, hiszen az is lehetséges, hogy természetes ösztönét követve kezdett gondolkozni.

Milyen ökör volt az? Közönséges ökör, amelynek mint az állattan mondja: feje, törsze és végtagjai voltak, akárcsak a többi ökörnek; szekeret húz, füvet legel, sót nyal, kérődzik és bőg. A neve: Szürke.

Íme, mikor kezdett el gondolkozni. Egy nap gazdája befogta a kocsiba őt és társát. Cifrát, a szekeret megrakta lopott fatörzsekkel, és a városba hajtott, hogy eladja. A fát eladta már az első városi házaknál, felvette a pénzt, kifogta a kocsiból Szürkét és társát, az igához láncolta őket, egy nyaláb kukoricaszárat rakott elébük, aztán vidáman betért egy kiskocsmába, hogy felhajtson néhány pálinkát, ahogy illik. A városban épp valami ünnepség volt, férfiak, nők özönlöttek mindenhonnan. Cifra, amely butaságáról volt nevezetes az ökrök között, nem nézett se jobbra, se balra, hanem komolyan nekilátott az étkezésnek, jól belakott, elelbődült elégedetten, aztán lefeküdt, és bóbiskolva kérődzött. Öt nem érdekelték a körülötte nyüzsgő emberek. Bóbiskolt és kérődzött. (Kár, hogy nem ember, mert megvan minden képessége, hogy magas állásba jusson.) Szürke viszont meg se kóstolta a szárat. Álmodozó, bús tekintetéből is látszott, hogy ő gondolkodó, szelíd, érző lélek. Mellette járnak-kelnek emberek, szerbek, kik büszkék dicső múltjukra, nevükre, nemzetségükre, s ez a büszkeség meglátszik magatartásukon, kidüllesztett mellükön és járásukon. Leste őket Szürke, és hirtelen fájdalmat és szomorúságot érzett a szörnyű igazságtalanság miatt, s nem tudván ellenállni ennek a hirtelen jött érzésnek, búsan, fájdalmasan elbődült, és szemében könnyek jelentek meg. Fájdalmában gondolkodni kezdett:

– Mire oly büszke az én gazdám, mire büszkék polgártársai, a szerbek? Miért járnak emelt fővel, felfuvalkodottan, és miért nézik le az én fajtámat? Büszkék hazájukra, büszkék arra, hogy a sors kegyelméből itt szulettek Szerbiában. Hiszen engem is itt Szerbiában hozott világra anyám, és nemcsak anyámnak és apámnak hazája ez, hanem elődeiké is, mert ők még az ősszláv hazából jöttek ide. De mi ökrök egyáltalán nem vagyunk büszkék erre, hanem inkább arra, ha nagyobb terhet tudunk hegynek fölfelé húzni, s még sohasem történt meg, hogy valamelyikünk azt mondta volna egy sváb ökörnek: “Mit akarsz te, én szerb ökör vagyok, az én hazám Szerbia, a büszke ország, itt jöttek világra szüleim, itt vannak eltemetve öseim is!” Isten ments, sohasem voltunk büszkék erre, nem is jutott ilyesmi eszünkbe, ők meg, lám, erre is büszkék. Különös emberek!

Ilyen gondolatok között gyötrődve, az ökör búsan csóválta fejét, amitől megszólalt a kolomp a nyakán, s az iga is megcsikordult.

Cifra felnyitotta szemét, társára pillantott és elbődült:

– Te már megint badarságokkal foglalkozol! Egyél, te bolond, hízzál, látod, hogy már a bordáidat is meg lehet számolni. Ha a gondolkozás jó dolog volna, az emberek nem bíznák ránk, ökrökre. Nem érne bennünket ilyen szerencse!

Szürke sajnálkozva tekintett társára, elfordult tőle, és újból gondolataiba merült.

– Dicső múltjukkal hivalkodnak. Rigómező, rigómezei csata, ez az övék. Hát aztán, az én elődeim már akkor is húzták a katonasággal, élelemmel és hadianyaggal megrakott szekereket; ha mi nem lettünk volna, maguknak az embereknek kellett volna csinálniok mindezt. Fellázadtak a törökök ellen. Nagyszerű, nemes dolog, de ki volt ott? Talán ezek a felfuvalkodott üresfejűek, akik a munkát kerülve, büszkén sétifikálnak körülöttem, mintha ez az ő érdemük volna. Itt van például a gazdám. Ö is kérkedik és dicsekszik a felkeléssel, főleg azzal, hogy ükapja nagy vitéz volt és a szabadságharcban esett el. Az ő érdeme ez talán? Az ükapja még csak büszkélkedhetett, de ő maga nem. Az ükapja azért esett el, hogy gazdám, az ő utóda szabad lehessen. Szabad is, de mit tesz a szabadságával? Lopja másnak a fáját, ráül a kocsira, én meg húzom őt is meg a fát is, ő pedig alszik a kocsin. Most eladta a fát, pálinkázik, nem dolgozik semmit, és a dicső múlttal kérkedik. Hát abban a felkelésben hány ősömet vágták le, hogy a harcosoknak legyen élelmük? Nem szállítottak-e annak idején az én őseim hadianyagot, élelmet, húzták az ágyúkat, mégse jut eszünkbe dicsekedni érdemeinkkel, mert mi nem változtunk meg, ma is kötelességünket végezzük, ahogy őseink végezték, lelkiismeretesen és türelmesen.

Ők elődeik szenvedéseivel, ötszáz éves rabságával kérkednek. Az én fajtám szenved, amióta él, ma is szenvedünk és raboskodunk, de ezt sohasem verjük nagydobra.

Azt mondják, a törökök kínozták, gyilkolták, karóba húzták őket. Az én őseimet is mészárolták a szerbek és törökök egyaránt, nyárson sütötték, meg tudom is én, mivel nem kínozták őket.

Hitükre is büszkék, pedig nem hisznek semmiben. Tán én vagyok a hibás, meg a fajtám, hogy bennünket nem fogadnak be a kereszténységbe. Vallásuk azt mondja, ne lopj, lám, az én gazdám lop, és a lopott pénzen iszik. Vallásuk szerint szeretniök kell felebarátaikat, ők meg csak rosszat tesznek egymásnak. Náluk az a legjobb ember, azt állítják példának, aki nem tesz semmi rosszat. De természetesen arra nem is gondolnak, hogy megköveteljék tőle, hogy valami jót is tegyen. Lám, hová jutottak, hogy jó példának állítják oda az olyan haszontalant is, akindek mindössze az az érdeme, hogy semmi rosszat nem tesz.

Az ökör felsóhajtott, úgyhogy a port is felverte az úton.

– Akkor hát – folytatta tovább a gondolkozást – nem jobb-e a mi fajtánk az övéknél? Nem öltem meg senkit, nem mondtam rosszat senkiről, nem loptam semmit senkitől, senkit ártatlanul nem bocsátottam el állásból, nem okoztam veszteséget az állampénztárnak, nem állítottam hamisan, hogy csődbe jutottam, nem vertem bilincsbe és nem zártam le ártatlan embereket, nem rágalmaztam társaimat, nem lettem hűtlen az ökrök elveihez, nem tanúskodtam hamisan, nem voltam soha miniszter, és nem tettem rosszat az országnak, de azonkívül, hogy nem teszek rosszat, jót teszek még azokkal is, akik velem rosszul bánnak. Mikor anyám világra hozott, a rossz emberek még az anyatejet is nyomban elvették tőlem. Az úristen nyilván nekünk, ökröknek, és nem pedig az embereknek teremtette a füvet, de azt is elveszik tőlünk. Ennyi csapás ellenére is húzzuk az emberek szekerét, szántunk, és kenyérhez juttatjuk őket. Ám a hazának tett szolgálatainkat senki sem ismeri el…

– Ami a böjtöt illeti, rendben van, nekik embereknek a vallás előírja, hogy böjtöljenek, de ők azt a keveset sem tartják be, viszont az én fajtám egész életén át böjtöl, amióta csak elválasztották az anyja tőgyétől.

Az ökör lehajtotta fejét, majd, mintha eszébe jutott volna valami, megint felemelte, haragosan levegőt szippantott, mintha valami bántaná, aztán egyszerre vidáman felbődült:

– Most már tudom, hogy ennek így kell lennie! – és újra gondolataiba merült:

– Ez az: ők a szabadságra és polgári jogaikra büszkék. Ezt komolyan meg kell fontolnom.

Gondolkozott az ökör, de nem talált megoldást.

– Milyen jogok azok? Ha a rendőrség elrendeli, hogy szavazzanak, ők szavaznak. Elvégre, ha kell, mi is elbődülhetnénk: “Úgy van!” Ha nem kapnak rá parancsot, nem szabad szavazniok, sem beavatkozniok a politikába, épp úgy, mint nekünk. Őket is bezárják, megverik, olykor teljesen ártatlanul. Mi legalább elbődülünk és a farkunkat csóváljuk, nekik meg ennyi polgári bátorságuk sincs.

Közben a gazda megjelent a kocsma ajtajában. Részegen botladozva, zavaros tekintettel, érthetetlen szavakat mormolva és tántorogva ment a kocsi felé.

– Lám, mire használta ez a büszke utód az ősei vérével kiharcolt szabaságot! Igaz, az én gazdám részeges és tolvaj. De mire használják fel a többiek? Csak arra, hogy ne dolgozzanak, és őseik múltjára és érdemeire hivatkozzanak, holott abban nekik annyi részük van, mint nekem.

Mi ökrök pedig épp olyan hasznos és szorgos munkások maradtunk, mint elődeink voltak. Igaz, hogy ökrök vagyunk, mégis büszkék lehetünk jelenkori kínos munkánkra és érdemeinkre.

Az ökör nagyot sóhajtott, és behúzta nyakát az igába.

1902 áprilisában.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)