Tag Archive | szabadság

Ahol megszűntek a szenvedélyek

Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.

Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.

Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.

Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.

Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.

Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:

„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”

„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”

„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”

Lám, milyen botrányok történnek a világban!

Figyeljenek csak tovább:

„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”

Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:

„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”

„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”

„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”

„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”

„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”

„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”

„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“

„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”

„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.

Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.

Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?

A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.

Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.

Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!

Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.

Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.

Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.

A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:

A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:

„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”

Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.

Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.

Íme, szóról szóra:

„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.

Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.

— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.

A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.

— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.

Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.

Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.

Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.

A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…

— Olvasta már az újságot? — kérdem.

— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.

Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.

Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.

— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.

Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.

Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!

— Úristen, hát ez micsoda?!

Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!

Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.

— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”

A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.

Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:

„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”

— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:

„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”

Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!

Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!

Belgrád, 1898. október 14.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A bélyeg

Rémes álmom volt. Nem az álmon csodálkozó hanem azon, hogyan volt bátorságom olyan szörnyűségeket álmodni, hiszen én is békés és tisztességes polgára, jó fia vagyok megkínzott édesanyánknak, Szerbiának, éppúgy, mint a többiek. Nem mondhatom, hogy kivétel vagyok, dehogyis, inkább pontosan azt teszem, amit a többiek, és oly óvatosan viselkedem, hogy bárkivel fel vehetem a versenyt. Egyszer például megpillantottam a járdán egy rendőri egyenruháról leesett fényes gombot. A gomb varázsos csillogása szinte elbűvölt, és mármár tovább akartam menni, édes gondolatokba mélyedve, de kezem hirtelen megremegett, és szinte magától tisztelgésre emelkedett. Alázatosan méghajtottam a fejem, szájam pedig nyájas mosolyra húztam szét, ahogy a rangidőseket köszönteni illik.

— Hősi vér folyik az ereimben, hiába! — gondoltam abban a pillanatban, s megvetően tekintettem egy közönséges alakra, aki pont arra ment, és vigyázatlanul rátaposott a gombra.

— Ostoba! — sziszegtem epésen, és köptem is egyet, majd nyugodtan továbbsétáltam, azzal a bizakodó tudattal, hogy az effajta ostoba emberek igen kevesen vannak, jómagam pedig büszke lehetek, hogy ereimben vitéz őseim nemes vére folyik, és a jóisten érző szívvel ajándékozott meg.

Nos, ebből is láthatják, hogy remek ember vagyok, aki semmiben sem különbözik a többi tisztességes polgártól. Ezek után önök is csodálkozni fognak, hogyan juthattak eszembe oly rémes, buta dolgok álmomban.

Semmi különös nem történt velem azon a napon. Jól megvacsoráztam, vacsora után kipiszkáltam a fogamat, bort iszogattam, s miután merészen és lelkiismeretesen éltem összes polgári jogaimmal, lefeküdtem, és elővettem egy könyvet, hogy minél előbb elaludjak. A könyv nemsokára kiesett kezemből, s így a várakozásnak megfelelően teljesítette kívánságomat, én pedig nyugodt lelkiismerettel elaludtam, mint egy bárány, mert minden tekintetben teljesítettem kötelességem.

Egyszerre valami keskeny, hepehupás és sáros országútra jutottam. Hideg, sötét éjszaka. A szél jajgatva süvít a csupasz ágak között, s szinte borotvaéllel vágja az embert, ahol meztelen bőrre talál. Az ég sötét, borzalmas és néma, sűrű hó véri az ember szemét és arcát. Sehol egy lélek. Sietve haladok előre, csúszkálok jobbra-balra a sáros úton. Bukdácsolok, olykor hasra esek, és végül látom, hogy eltévedtem. Isten tudja, meddig barangoltam. Az éjszaka nem volt rövid, mint más közönséges éj, hanem hosszú, hosszú éjszaka volt az, akár egy évszázad, én pedig csak mentem, mentem, magam sem tudom, hova.

Sok éven át barangoltam így, s oly messze jutottam hazámtól, ismeretlen vidékre, furcsa országba, amelyről talán senki élő ember nem tudja, hol van, legfeljebb az álomvilágban létezik.

Az illető országot járva, nagy, sűrűn lakott városba jutottam. A város terjedelmes piacán rengeteg ember gyűlt össze; nagy volt a zaj, szinte bélésüketült az ember. Megszálltam egy vendéglőben a piaccal szemben, és megkérdeztem a vendéglőst, miért gyülekezik a tömeg.

— Békés, tisztességes emberek vagyunk — kezdte mondókáját a vendéglős —, híven és engedelmesen szolgáljuk a kisbírót.

— Itt a kisbíró a legfőbb? — szakítottam félbe.

— Nálunk a kisbíró kormányoz, ő a legfőbb, utána következnek a pandúrok.

Elmosolyodtam.

— Mit nevetsz? … Hát te nem tudod? … Hová való vagy te? …

Elmondtam, hogy eltévedtem, és hogy egy távoli országból, Szerbiából jövök.

— Hallottam már arról a híres országról! — súgta maga elé a vendéglős, és nagy tisztelettel nézett rám, majd hangosan így folytatta:

— Hát így van ez nálunk. A kisbíró uralkodik, pandúraival.

— Miféle pandúrok azok?

— Tudod, pandúr van különféle, már a rangja szerint. Vannak magasabb rangú és alacsonyabb rangú pandúrok… Mondom, mi itt békés és tisztességes emberek vagyunk, de a környékről járnak ide mindenféle csibészek, rontanak minket, és rosszra tanítanak. Hogy a mi polgárainkat meg lehessen különböztetni az idegenektől, a kisbíró tegnap elrendelte, hogy valamennyi itteni polgár jelenjen meg a községi bíróság előtt, s ott majd bélyegzőt ütnek a homlokára. Látod, ezért gyűlt össze a nép. Megbeszéljük, mitévők legyünk.

Megremegtem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha minél előbb megszöknék ebből a szörnyű országból, mert ha nemesvérű szerb vagyok is, ekkora vitézséget nem szoktam meg, s bizony kissé meghökkentem!

A vendéglős jóindulatúan mosolyogva, vállamat veregetve, büszkén mondta:

— Ohó, idegen, te máris megijedtél?! … Bizony, a mi bátorságunk messze földön is híres!

— Mit akartok tenni? — kérdeztem szégyenlősen.

— Hogyhogy mit akarunk tenni? Meglátod, milyen hősök vagyunk. A mi vakmerőségünknek nincs párja a világon, mondom neked. Tudom, sokfelé jártál, de nagyobb hősöket biztosan nem láttál sehol. Gyere velem! Sietnem kell.

Alig indultunk el, korbács csattanását hallottam a kapu előtt.

Pillantást vetek az utcára, volt is mit látnom: egy tarkaruhás ember, fején háromcsúcsos csillogó sapkával, lovagolva ül egy másik polgári ruhás, jól öltözött ember hátán. A kocsma előtt megálltak, s a tarkaruhás leszállt a „lováról”.

A vendéglős földig hajolt előtte. A tarkaruhás belépett a vendéglőbe, s egy különlegesen díszített asztalhoz ült. A polgári ruhás ember a vendéglő előtt várt rá. A kocsmáros ő előtte is mélyen meghajolt.

— Mit jelent ez? — kérdeztem zavartan a vendéglőst.

— Ez, aki bement sa kocsmába, a főpandúr, aki pedig kint maradt, az a város egyik legtekintélyesebb polgára, dúsgazdag ember és nagy hazafi — súgta a vendéglős.

— Miért engedi meg, hogy lovagoljanak rajta?

A vendéglős intett, s elvonultunk a sarokba. Lenéző mosollyal magyarázta:

— Nálunk ez nagy megtiszteltetés. Alig néhány ember részesült benne!

Más dolgokról is mesélt, de a nagy izgalomban nem sokat értettem. Megjegyeztem azonban utolsó szavait: „A hazának tett nagy szolgálat ez, amit nem minden nép tud kellőképpen értékelni!”

Megérkeztünk a gyűlésre. Éppen elnököt választottak.

Az egyik csoport valami Kolb nevűt jelölt, ha jól emlékszem; a másik csoport valami Talbor, a harmadik pedig másvalakit.

Nagy volt a zűrzavar. Minden egyes csoport a maga emberét kívánta megválasztani.

— Szerintem csak Kolb lehet az elnöke egy ilyen fontos gyűlésnek — mondta az első csoport képviselője. — Kolb polgári erényei és bát mindannyiunk előtt ismertek. Nincs köztünk egyetlen ember sem, akin annyiszor lovagoltak a főurak, mint Kolbon.

— Mit beszélsz te — visított fel a másik csoport képviselője —, hiszen a te hátadon még egy gyakornok sem lovagolt soha!

— Ismerjük a ti erényeiteket! — kiáltotta a harmadik csoport képviselője. — Ti még egyetlen korbácsütést sem tűrtetek el jajszó nélkül!

— Egyezzünk meg, testvéreim! — kezdte Kolb — Igaz, hogy rajtam vagy tíz évvel ezelőtt gyakran lovagoltak a főurak, korbáccsal is vertek, nem is jajgattam, ám lehet, hogy vannak érdemesebb emberek is köztünk. Fiatalabbak és jobbak.

— Nincsenek, nincsenek! — ordították Kolb hívei.

— Hallani sem akarunk a régi érdemekről! Kolbon tíz évvel ezelőtt lovagoltak — harsogta a másik csoport.

— Fiatalabb erők is jelentkeznek, elég volt az öregekből — kiáltották a harmadik csoportból.

Egyszerre megszűnt a zaj. A tömeg szétvált, és utat nyitott egy harminc év körüli fiatalember előtt. A fejek némán meghajoltak.

— Ki ez? — kérdeztem súgva a vendéglőstől.

— Első ember a polgárok között. Fiatal még, de nagy ígéret. Ifjúkorában megérte, hogy maga a kisbíró már háromszor lovagolt rajta. Nagyobb népszerűségre tett szert, mint bárki valaha.

— Őt fogják megválasztani? — kérdeztem.

— Több mint bizonyos, mert a többi jelölt már öreg ember, az idő legázolta őket, ezt az ifjút pedig tegnap is meglovagolta a kisbíró.

— Hogy hívják?

— Kleard.

Díszhelyet adtak neki.

— Véleményem szerint — szakította meg a csendet Kolb —, Kleardnál jobbat nem találhatunk erre a tisztségre. Fiatal ugyan, de mi idősebbek vehetjük fel vele a versenyt.

— Úgy van! Úgy van! Éljen Kleard! — harsant fel minden torokból.

Kolb és Talb vezették az elnöki emelvényre.

A tömeg újra mélyen meghajolt, majd néma csönd következett.

— Köszönöm, testvéreim, ezt a nagy bizalmat és tisztséget, amellyel egyhangúlag kitüntettetek. A személyemhez fűzött remények igen hízelgőek számomra. Nem könnyű irányítani a nép akaratát e sorsdöntő napokban, de én minden erőmmel arra törekszem, hogy igazoljam a belém vetett bizalmat, hogy mindenütt őszintén képviseljelek benneteket, és tekintélyemet továbbra is magas fokon őrizzem. Köszönöm, testvéreim, hogy megválasztottatok.

— Éljen! Éljen! Éljen! — viharzott minden oldalról.

— Most pedig, testvéreim, engedjétek meg, hogy erről a helyről néhány szót szóljak egy fontos ügyről. Nem könnyű elviselni a ránk váró kínokat és fájdalmakat; nem könnyű kibírni, hogy forró vassal bélyeget üssenek homlokunkra. Kínok ezek, igaz, nem mindenki bírja el őket. Egyes gyáva kukacok már reszketnek és sápadoznak félelmükben, de mi egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy dicső ősök utódai vagyunk, ereinkben nagyapáink nemes ősi vére folyik, azoké a vitézeké, akik szisszenés nélkül haltak meg a szabadságért, mindannyiunkért, utódainkért. Ezek a kínok össze sem hasonlíthatók azokkal, s kérdem én, vajon most, a jólétben és bőségben, ez a mi nemzedékünk rohadtnak és gyávának bizonyulhat-e? Minden igazi hazafi, mindenki, aki nem kívánja, hogy népünk szégyent valljon a világ színe előtt, hősiesen és férfiasán fogja elviselni a fajdalmát.

— Úgy van! Éljen! Éljen!

Felszólalt még néhány heves szónok, bátorították az ijedős népet, s körülbelül ugyanazt ismételték, amit már Kleard is mondott.

Szót kért egy sápadt, megtört aggastyán is, ráncos képű, hófehér hajú öregember. Térde remeg, háta hajlott, keze reszket. Hangja csupa rezgés, szeme csupa könny.

— Fiaim — kezdte áz aggastyán, miközben könnyei sápadt, ráncos arcán peregtek és fehér szakállára hullottak —, én nemsokára meghalok, de úgy hiszem, jobb lenne, ha nem engednénk meg ezt a szégyent. Százéves vagyok, és eddig bélyeg nélkül éltem… Most üssek rá fáradt, ősz fejemre a rabság jelét?

— Le azzal a vén semmirekellővel! — kiáltotta az elnök.

— Le vele! — kiáltották egyesek.

— Gyáva vén kukac! — kiáltották mások.

— Ahelyett, hogy a fiatalokat bátorítaná, ijesztgeti a népet! — kiáltották a többiek.

— Szégyent hoz ősz fejére! Kiélte magát, s most megijedt, de mi, fiatalok, vitézebbek vagyunk! — ordították a fiatalok.

— Le a gyávával!

— Dobjátok ki!

— Le vele!

A fiatal, hős polgárok felbőszült tömege megrohanta az aggastyánt, s duhösen ütlegelték, vonszolták magukkal.

Tekintettel korára, mégis elengedték, különben kövekkel verték volna agyon.

Mindannyian esküt tettek, és megfogadták, hogy másnap ragyogó tisztára mossák népük nevét, és hősiesen kitartanak.

A gyűlés a legnagyobb rendben oszlott fel. Közben ilyen hangok hallatszottak:

— Holnap megmutatjuk, kik vagyunk!

— Majd meglátjuk holnap a hencegőket!

— Eljött az idő, hogy megmutassuk, ki ér valamit, ki nem. Elég volt abból, hogy minden semmirekellő hősnek kiáltsa ki magát!

Visszatértem a fogadóba.

— Nos, láttad, kik vagyunk? — kérdezte büszkén a vendéglős.

—  Láttam — válaszoltam révetegen, s közben éreztem, hogy elhagy az erőm és fejem zúg a furcsa benyomásoktól.

Ugyanaznap a következő vezércikket olvastam az újságjukban:

„Polgárok! Ideje már, hogy egyes polgártársaink üres dicsekvése és hencegése megszűnjék. Ideje már, hogy ne becsüljük többé a puszta szavakat, amelyekkel csak bizonyos képzelt erényeinket és eredményeinket hangoztatjuk. Ideje már, polgártársak, hogy végre egyszer tettekben mutassuk meg, ki ér valamit, ki nem! Meggyőződésünk azonban, hogy köztünk nem lesznek olyan szégyellnivaló gyáva kukacok, akiket a hatóságoknak kell erőszakkal odahajtaniok, ahol a bélyegzőt ütik homlokunkra. Minden egyes polgár, aki érzi, hogy akár egy csepp ősi vér is folydogál ereiben, iparkodni fog, hogy minél előbb nyugodtan és büszkén elviselje a kínokat és fájdalmakat, mert ez a fájdalom szent, ezt az áldozatot a haza és a közjó megköveteli valamennyiünktől. Előre, polgártársak, álljuk ki holnap a vitézi próbát!”

Az én vendéglősöm nyomban a gyűlés után alvásra tért, hogy másnap minél korábban a kijelölt helyre érkezzen. Többen már most a bíróság épülete elé siettek, hogy minél jobb helyet szerezzenek.

Én is a bíróság épülete elé mentem másnap. A város apraja-nagyja, férfiak és nők gyülekeztek ott. Voltak anyák, akik kisgyermeküket tartották karjukon, hogy őket is megbélyegeztessék a szolgaság, illetve a megtiszteltetés bélyegével, azt remélve, hogy gyermekeik. ha majd megnőnek kiváltságokat és jobb állást kapnak az állami szolgálatban.

Tolakodtak szitkozódtak, káromkodtak (e tekintetben kissé hasonlítottak ránk. szerbekre, s ez jólesett nekem), minél előbb be akartak jutni az ajtón. Egyesek még össze is verekedtek.

A bélyegzőt fehér díszruhás hivatalnok ütögette, és enyhén dorgálta a népet:

— Lassabban, hé, mindenki sorra kerül, nem varrtak barmok, hogy tolakodjatok!

Megkezdődött a bélyegzés. Egyesek jajgattak, egyesek csak nyögtek, de amíg én ott voltam, senki sem bírta ki némán.

Nem bírtam tovább nézni a kínzást, visszatértem a vendéglőbe, ak! már egyesek iszogattak és eszegettek.

— Ezen is túlestünk! — mondta az egyik.

— Hát, komám, mi legalább nem jajgattunk nagyon, de Talb, úgy ordított, mint a szamár! — mondta a másik.

— Ez hát a ti Talbotok! Tegnap még elnököt akartatok belőle csinálni!

— Ki hitte volna róla!

Beszélgettek, s közben nyögdécseltek is, és megmegvonaglottak a fájdalomtól, de csak titokban szégyenlősen, nehogy gyávának tartsák őket.

Kleard is felsült, ő is felnyögött. Bizonyos Lear nevű ember tűnt ki hősiességével. Két bélyegzést követelt, és fel sem szisszent. A legnagyobb tisztelettel beszélt róla az egész város.

Néhány megszöktek az egész város megvetése kísértte őket.

Néhány nap múlva Lear, akinek két pecsét volt a homlokán, felvetett fejjel, méltóságteljesen és fölényesen, dicsőségben és büszkeségben fürödve sétált az utcán. Mindenki mélyen meghajolt előtte, kalapot emelve a nap hősének.

Az utcán nők és gyermekek, sőt férfiak is szaladtak utána, hogy saját szemükkel lássák a nemzet nagyját. Bármerre járt, tisztelettel suttogták:

„Lear! Leaer! Ez ő! Ő az a hős, aki fel sem jajdult, egyetlen hangot sem ejtett, miközben két bélyeget ütöttek rá!” Az újságok is róla írtak, s dicsérő jelzőkkel illették.

Csakugyan megérdemelte a nép szeretetét.

Miközben a dicséreteket hallgattam, bennem is felbuzdult a hősi szerb vér. Elvégre a mi őseink is hősök voltak, ők is karóba húzva haltak a szabadságért, nekünk is van hősi múltunk és Rigómezőnk. Elfogott a nemzeti öntudat és a hiú törekvés, hogy én is dicsőséget szerzek nemzetemnek. A bíróság épülete elé rohantam, és felkiáltottam:

— Mit dicséritek azt a ti Leartokat? Még nem is láttatok igazi hőst! Nézzétek, milyen a szerb vitézi vér! Üssetek ide tíz bélyegzőt, nem kettőt.

A fehérruhás hivatalnok a homlokom felé közelítette a bélyegzőt, de hirtelen megrázkódtam… Felébredtem álmomból.

Ijedtemben homlokomhoz kaptam és keresztet vetettem, hogy lám, mi mindent nem álmodik az ember.

— Majdnem eihomályosítottam az ű Learjuk dicsőségét — gondoltam magamban, aztán megnyugodva fordultam másik oldalamra, bár kissé sajnáltam, hogy az álmot nem sikerült befejeznem.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A mocsár (3/5)

(Előző)

Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.

Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.

Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.

Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.

— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.

Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.

A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.

— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.

— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.

— Tán csak nem ellenzékiek?

— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.

— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?

— Bizony, a hatóság.

— Önmaga ellen?

— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.

— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.

— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.

— Neked mi a véleményed?

Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”

Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.

Egyszeriben mérges hangot hallottam:

— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.

— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.

— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.

A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.

— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.

A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.

— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.

Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.

— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.

A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.

— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.

— Rajta, mondd el!

Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:

— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.

— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”

— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.

— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.

— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.

— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.

— Ha tudod, mondd el!

— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.

— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?

— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.

— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?

— Van még.

— Melyek azok?

— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!

— Hát azután?

— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.

Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.

Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.

A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?

Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.

— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!

— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.

— Én meg elvből riem iszom bort.

Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.

Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:

— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.

Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.

A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?

A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:

— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.

Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.

A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:

— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.

Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)

— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.

Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.

Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.

Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.

(Következő)

Imigyen gondolkodott egy közönzséges szerb ökör

Megannyi csoda van a világon, hazánkról pedig sokan úgy vélekednek, hogy itt annyi csoda történik, hogy a csoda már nem is számít csodának. Vannak nálunk igen magas állású személyek, akik mit sem gondolkoznak, s helyettük, vagy talán más okból, gondolkozni kezdett egy közönséges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtéges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtől miben sem különbözik. Isten tudja, hogyan szánta rá magát az a lángeszű barom ily vakmerő vállalkozásra, azaz gondolkodásra, ugyanis bebizonyosodott, hogy aki Szerbiában ezt a szerencsétlen foglalkozást űzte, csak bajba eshetett. Még ha, mondjuk, úgy vennénk is, hogy az a nyomorult jószág naivságában nem is tudja, hogy hazájában nem érdemes gondolkodással foglalkozni, tehát az ő esetében ezt nem tekinthetjük különösebb polgári bátorságnak, akkor is megmarad a talányos kérdés: miért épp az ökör gondolkozzék, hisz ő nem is választó, se nem tanácsos, se falubiró, és még csak valami ökörgyűlésen sem választották meg képviselőnek, illetve (ha idősebb) felsőházi tagnak, ha pedig bűnös feje arról ábrándozott, hogy esetleg miniszter lesz valami ökörországban, akkor pont ellenkezőleg a nem gondolkodást kellene gyakorolnia, ahogy azt egyes kiváló miniszterek teszik bizonyos boldog országokban, bár hazánknak e tekintetben sincs szerencséje.

Végtére is, mi közünk hozzá, hogy Szerbiában az ökör vette át az emberek által abbahagyott mesterséget, hiszen az is lehetséges, hogy természetes ösztönét követve kezdett gondolkozni.

Milyen ökör volt az? Közönséges ökör, amelynek mint az állattan mondja: feje, törsze és végtagjai voltak, akárcsak a többi ökörnek; szekeret húz, füvet legel, sót nyal, kérődzik és bőg. A neve: Szürke.

Íme, mikor kezdett el gondolkozni. Egy nap gazdája befogta a kocsiba őt és társát. Cifrát, a szekeret megrakta lopott fatörzsekkel, és a városba hajtott, hogy eladja. A fát eladta már az első városi házaknál, felvette a pénzt, kifogta a kocsiból Szürkét és társát, az igához láncolta őket, egy nyaláb kukoricaszárat rakott elébük, aztán vidáman betért egy kiskocsmába, hogy felhajtson néhány pálinkát, ahogy illik. A városban épp valami ünnepség volt, férfiak, nők özönlöttek mindenhonnan. Cifra, amely butaságáról volt nevezetes az ökrök között, nem nézett se jobbra, se balra, hanem komolyan nekilátott az étkezésnek, jól belakott, elelbődült elégedetten, aztán lefeküdt, és bóbiskolva kérődzött. Öt nem érdekelték a körülötte nyüzsgő emberek. Bóbiskolt és kérődzött. (Kár, hogy nem ember, mert megvan minden képessége, hogy magas állásba jusson.) Szürke viszont meg se kóstolta a szárat. Álmodozó, bús tekintetéből is látszott, hogy ő gondolkodó, szelíd, érző lélek. Mellette járnak-kelnek emberek, szerbek, kik büszkék dicső múltjukra, nevükre, nemzetségükre, s ez a büszkeség meglátszik magatartásukon, kidüllesztett mellükön és járásukon. Leste őket Szürke, és hirtelen fájdalmat és szomorúságot érzett a szörnyű igazságtalanság miatt, s nem tudván ellenállni ennek a hirtelen jött érzésnek, búsan, fájdalmasan elbődült, és szemében könnyek jelentek meg. Fájdalmában gondolkodni kezdett:

– Mire oly büszke az én gazdám, mire büszkék polgártársai, a szerbek? Miért járnak emelt fővel, felfuvalkodottan, és miért nézik le az én fajtámat? Büszkék hazájukra, büszkék arra, hogy a sors kegyelméből itt szulettek Szerbiában. Hiszen engem is itt Szerbiában hozott világra anyám, és nemcsak anyámnak és apámnak hazája ez, hanem elődeiké is, mert ők még az ősszláv hazából jöttek ide. De mi ökrök egyáltalán nem vagyunk büszkék erre, hanem inkább arra, ha nagyobb terhet tudunk hegynek fölfelé húzni, s még sohasem történt meg, hogy valamelyikünk azt mondta volna egy sváb ökörnek: “Mit akarsz te, én szerb ökör vagyok, az én hazám Szerbia, a büszke ország, itt jöttek világra szüleim, itt vannak eltemetve öseim is!” Isten ments, sohasem voltunk büszkék erre, nem is jutott ilyesmi eszünkbe, ők meg, lám, erre is büszkék. Különös emberek!

Ilyen gondolatok között gyötrődve, az ökör búsan csóválta fejét, amitől megszólalt a kolomp a nyakán, s az iga is megcsikordult.

Cifra felnyitotta szemét, társára pillantott és elbődült:

– Te már megint badarságokkal foglalkozol! Egyél, te bolond, hízzál, látod, hogy már a bordáidat is meg lehet számolni. Ha a gondolkozás jó dolog volna, az emberek nem bíznák ránk, ökrökre. Nem érne bennünket ilyen szerencse!

Szürke sajnálkozva tekintett társára, elfordult tőle, és újból gondolataiba merült.

– Dicső múltjukkal hivalkodnak. Rigómező, rigómezei csata, ez az övék. Hát aztán, az én elődeim már akkor is húzták a katonasággal, élelemmel és hadianyaggal megrakott szekereket; ha mi nem lettünk volna, maguknak az embereknek kellett volna csinálniok mindezt. Fellázadtak a törökök ellen. Nagyszerű, nemes dolog, de ki volt ott? Talán ezek a felfuvalkodott üresfejűek, akik a munkát kerülve, büszkén sétifikálnak körülöttem, mintha ez az ő érdemük volna. Itt van például a gazdám. Ö is kérkedik és dicsekszik a felkeléssel, főleg azzal, hogy ükapja nagy vitéz volt és a szabadságharcban esett el. Az ő érdeme ez talán? Az ükapja még csak büszkélkedhetett, de ő maga nem. Az ükapja azért esett el, hogy gazdám, az ő utóda szabad lehessen. Szabad is, de mit tesz a szabadságával? Lopja másnak a fáját, ráül a kocsira, én meg húzom őt is meg a fát is, ő pedig alszik a kocsin. Most eladta a fát, pálinkázik, nem dolgozik semmit, és a dicső múlttal kérkedik. Hát abban a felkelésben hány ősömet vágták le, hogy a harcosoknak legyen élelmük? Nem szállítottak-e annak idején az én őseim hadianyagot, élelmet, húzták az ágyúkat, mégse jut eszünkbe dicsekedni érdemeinkkel, mert mi nem változtunk meg, ma is kötelességünket végezzük, ahogy őseink végezték, lelkiismeretesen és türelmesen.

Ők elődeik szenvedéseivel, ötszáz éves rabságával kérkednek. Az én fajtám szenved, amióta él, ma is szenvedünk és raboskodunk, de ezt sohasem verjük nagydobra.

Azt mondják, a törökök kínozták, gyilkolták, karóba húzták őket. Az én őseimet is mészárolták a szerbek és törökök egyaránt, nyárson sütötték, meg tudom is én, mivel nem kínozták őket.

Hitükre is büszkék, pedig nem hisznek semmiben. Tán én vagyok a hibás, meg a fajtám, hogy bennünket nem fogadnak be a kereszténységbe. Vallásuk azt mondja, ne lopj, lám, az én gazdám lop, és a lopott pénzen iszik. Vallásuk szerint szeretniök kell felebarátaikat, ők meg csak rosszat tesznek egymásnak. Náluk az a legjobb ember, azt állítják példának, aki nem tesz semmi rosszat. De természetesen arra nem is gondolnak, hogy megköveteljék tőle, hogy valami jót is tegyen. Lám, hová jutottak, hogy jó példának állítják oda az olyan haszontalant is, akindek mindössze az az érdeme, hogy semmi rosszat nem tesz.

Az ökör felsóhajtott, úgyhogy a port is felverte az úton.

– Akkor hát – folytatta tovább a gondolkozást – nem jobb-e a mi fajtánk az övéknél? Nem öltem meg senkit, nem mondtam rosszat senkiről, nem loptam semmit senkitől, senkit ártatlanul nem bocsátottam el állásból, nem okoztam veszteséget az állampénztárnak, nem állítottam hamisan, hogy csődbe jutottam, nem vertem bilincsbe és nem zártam le ártatlan embereket, nem rágalmaztam társaimat, nem lettem hűtlen az ökrök elveihez, nem tanúskodtam hamisan, nem voltam soha miniszter, és nem tettem rosszat az országnak, de azonkívül, hogy nem teszek rosszat, jót teszek még azokkal is, akik velem rosszul bánnak. Mikor anyám világra hozott, a rossz emberek még az anyatejet is nyomban elvették tőlem. Az úristen nyilván nekünk, ökröknek, és nem pedig az embereknek teremtette a füvet, de azt is elveszik tőlünk. Ennyi csapás ellenére is húzzuk az emberek szekerét, szántunk, és kenyérhez juttatjuk őket. Ám a hazának tett szolgálatainkat senki sem ismeri el…

– Ami a böjtöt illeti, rendben van, nekik embereknek a vallás előírja, hogy böjtöljenek, de ők azt a keveset sem tartják be, viszont az én fajtám egész életén át böjtöl, amióta csak elválasztották az anyja tőgyétől.

Az ökör lehajtotta fejét, majd, mintha eszébe jutott volna valami, megint felemelte, haragosan levegőt szippantott, mintha valami bántaná, aztán egyszerre vidáman felbődült:

– Most már tudom, hogy ennek így kell lennie! – és újra gondolataiba merült:

– Ez az: ők a szabadságra és polgári jogaikra büszkék. Ezt komolyan meg kell fontolnom.

Gondolkozott az ökör, de nem talált megoldást.

– Milyen jogok azok? Ha a rendőrség elrendeli, hogy szavazzanak, ők szavaznak. Elvégre, ha kell, mi is elbődülhetnénk: “Úgy van!” Ha nem kapnak rá parancsot, nem szabad szavazniok, sem beavatkozniok a politikába, épp úgy, mint nekünk. Őket is bezárják, megverik, olykor teljesen ártatlanul. Mi legalább elbődülünk és a farkunkat csóváljuk, nekik meg ennyi polgári bátorságuk sincs.

Közben a gazda megjelent a kocsma ajtajában. Részegen botladozva, zavaros tekintettel, érthetetlen szavakat mormolva és tántorogva ment a kocsi felé.

– Lám, mire használta ez a büszke utód az ősei vérével kiharcolt szabaságot! Igaz, az én gazdám részeges és tolvaj. De mire használják fel a többiek? Csak arra, hogy ne dolgozzanak, és őseik múltjára és érdemeire hivatkozzanak, holott abban nekik annyi részük van, mint nekem.

Mi ökrök pedig épp olyan hasznos és szorgos munkások maradtunk, mint elődeink voltak. Igaz, hogy ökrök vagyunk, mégis büszkék lehetünk jelenkori kínos munkánkra és érdemeinkre.

Az ökör nagyot sóhajtott, és behúzta nyakát az igába.

1902 áprilisában.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)