A vezér (1/3)
— Testvéreim és barátaim, meghallgattam az összes beszédeket, s most arra kérlek titeket, hallgassatok meg ti is engem. A sok tárgyalás és szónoklás mit sem ér, amíg ezen a terméketlen vidéken élűnk. Ezen a homokos, kavicsos talajon még esős években se terem semmi, hát még ilyen aszálykor, amilyen nem volt emberemlékezet óta.
— Meddig gyülekezünk még így és fecsegünk meddő dolgokról? Jószágunk éhen döglött, s ha így tart tovább, nemsokára velünk együtt éhen pusztulnak gyerekeink is. Valami mást kell tennünk, jobbat és okosabbat. Véleményem szerint az a legjobb, ha elhagyjuk ezt a sivár vidéket, elindulunk a nagyvilágba, és jobb, termékenyebb földet keresünk, mert így nem élhetünk tovább.
Így szónokolt, fásait hangon valamikor, valahol, egy gyűlésen, távoli terméketlen vidéken egy ember. Hol és mikor történt ez, úgy hiszem, semmi közünk hozzá. Az a fő, hogy elhiggyék nekem: ez valahol, valamikor megtörtént. Igaz, egykor úgy hittem, hogy ezt az egész dolgot magam találtam ki, de fokozatosan megszabadultam a szörnyű tévedéstől, s őszintén hiszem már, hogy mindaz, amit most elmondok, megtörtént, meg kellett történnie valahol, valamikor, tehát én ezt soha, semmiképpen nem találhattam ki.
A hallgatóság elkínzott arccal, tompa, fásult zavaros, szinte ájult tekintettel, övbe dugott kézzel állta körül a szónokot, de bölcs szavaira valamenynyien élénken felfigyeltek. Elképzelték maguknak áz életet csodálatos, paradicsomi vidéken, ahol a fáradságos és szorgalmas munkáért bőséges aratással fizet a természet.
— Úgy van! Úgy van! — lehelték az elcsigázott emberek.
— Kö… zel… van… az? — hangzott a kérdés egy sarokból.
— Testvéreim! — kezdte egy másik szónok harsányan. — Rögtön el kell fogadnunk ezt a javaslatot, mert így nem lehet tovább. Dolgoztunk, kínlódtunk, hiába. A szánktól vontuk el a vetőmagot, de a hegyi áradatok elsodorták a magot a földdel együtt, s kopár kő maradt csupán. Itt vesztegeljünk hát örökre, dolgozzunk látástól vakulásig, s folyton éhezzünk és szomjazzunk csak, rongyosan, mezítláb?… El kell indulnunk, meg kell keresnünk azt a jobb, termékenyebb vidéket, ahol a szorgalmas munka bőséges gyümölcsöt hoz.
— Induljunk, menjünk azonnal, itt nem élhetünk tovább! — súgták minden oldalról, és a tömeg máris indult valamerre, iránytalanul.
— Megálljatok, testvéreim! Hová tartotok? — szólalt fel ismét az első szónok. — Mennünk kell, de nem így. Tudnunk kell, hová megyünk, különben menekvés helyett pusztulásunkba rohanunk. Javasolom, válasszunk vezért, akinek valamennyien engedelmességgel tartozunk, aki majd a leghelyesebb, legjobb és legrövidebb úton vezet bennünket.
— Válasszunk, mindjárt válasszunk! — hallatszott mindenfelől.
Most kezdődött csak az igazi vita, az igazi zűrzavar. Mindenki beszélt, senki senkire nem hallgatott, nem is hallhatta a másikat. Aztán csoportokra oszlottak. Minden egyes csoport külön vitatkozott, majd azok is feloszlottak, és kettesével, egymás karját szorongatva beszéltek, kiabáltak, erősködtek, egymás ruhaujját cibálták, és tenyérrel fogták be a másik száját. Végül megint összegyűltek és beszéltek valamennyien.
— Testvéreim! — csattant fel egy erősebb hang, túlharsogva a többi rekedt, halk hangot. — Így nem jutunk semmire… Mindannyian beszélünk senki sem hallgat a másikra. Válasszunk vezért! Kit választhatnánk meg közülünk? Ki utazott közülünk, ki jártas a nagyvilágban? Jól ismerjük egymást, s én vagyok az első, aki nem merném rábízni magamat és gyerekeimet egyikőtökre sem. De mondjátok, ki ismeri azt az idegent ott, aki már reggel óta ül a fa árnyékában, az út mentén…?
Egyszerre csönd lett, mindannyian az ismeretlen felé fordultak, s tetőtől-talpig megnézték.
Az illető középkorú, bozontos, szakállas ember csak ült az árnyékban komoran, hallgatott, és elgondolkodva turkálta a földet vastag botjával.
— Azt az embert, bizisten, már tegnap láttam egy gyerekkel. Egymás kezét fogták, úgy mentek az utcán. Este a fiú elment valahová, az öreg meg itt maradt…
— Hagyd, komám, ezeket az apróságokat és badarságokat. Ne vesztegessük az időt. Legyen akárki, távoli vándor, az biztos, mert senki közülünk nem ismeri. Ő nyilván ismeri jól az országutat, tehát vezethet minket. Becslésem szerint igen okos ember lehet, mert folyton hallgat és gondolkodik. Más szeleburdi már tízszer is közénk elegyedett volna, és bekapcsolódott volna a beszélgetésbe, ő pedig már mióta ül ott egyedül és hallgat.
— Ha hallgat és gondolkodik, akkor nyilván nagyon okos ember — következtettek a többiek is, és újra vizsgálat alá vették az idegent. Mindegyik felfedezett benne valami kiváló tulajdonságot, rendkívüli eszességének valami bizonyítékát.
Nem sokat tanakodtak hát, valamennyien egyetértettek abban, hogy megkérik az utast — akit nyilván maga a jóisten küldött, hogy elvezesse őket a nagyvilágba, alkalmasabb vidéket, jobb földet keresni —, legyen a vezérük, ők pedig feltétlenül engedelmeskednek neki.
Tíz embert választottak azzal a feladattal, hogy menjenek az idegenhez, közöljék vele a gyűlés ajánlatát, tájékoztassák nyomorúságos körülményeikről, és kérjék meg, fogadja el a vezéri tisztet.
A tíz ember elvonult, tisztességtudóan meghajoltak a bölcs idegen előtt, és egyikük megkezdte a mondókát a sivár földről, az aszályos évekről, a nyomorgásról, majd így fejezte be:
— Ez késztet bennünket földünk és otthonunk elhagyására, jobb vidék keresésére, kivándorlásra. És épp most, amikor ilyen szerencsés ötlet jutott eszünkbe, mintha a jóisten megkönyörült volna rajtunk, téged küldött ide, bölcs és erényes idegen, hogy vezess bennünket és megments a nyomortól. A lakosság nevében kérünk, vállald a vezérséget, s bárhová vezetsz is, követünk. Te ismered az utakat, bizonyára boldogabb, jobb földön születtél. Hallgatni fogunk rád, engedelmeskedünk minden parancsodnak. Vállalod hát, bölcs, idegen, hogy megmentsd lelkeinket a pusztulástól? Elfogadod a vezéri tisztet?
A bölcs idegen fel sem emelte fejét a meghatö beszéd alatt. Végig ugyanabban a helyzetben maradt, ahogy ott találták: lehajtott fővel, komoran, némán, csak botjával turkálta a földet, és gondolkodott. A beszéd végén, mit sem változtatva helyzetén, csak egy szót bökött ki fogai között, röviden és ridegen:
— Elfogadom.
— Indulhatunk hát veled jobb hazát keresni?
— Indulhattok! — tette hozza a bölcs idegen, fel sem pillantva.
Nagy lelkesedés tört ki, és hálálkodó nyilatkozatok hangzottak el, de a bölcs egy szót se szólt többet.
A gyűlés részvevőivel közöltek a nagy sikert, s csak annyit tettek hozzá, hogy most látják igazán, milyen nagy ész rejlik abban az emberben.
— Meg se moccan. Fel se emeli a fejét, hogy megnézze, kivel beszél. Csak hallgat és gondolkodik. Beszédeinkre és hálálkodásunkra mindössze két szóval válaszolt.
— Valódi bölcs! … Ritka ész! … — hallatszottak az ujjongó kiáltások minden oldalról, s többen ismételgették, hogy maga az úristen küldte a vándort, mint valami mennyei mentőangyalt. Mindannyian őszintén bizakodtak, hogy ezzel a vezérrel siker vár rájuk, s ebben a meggyőződésükben nem ingathatta volna meg őket senki a világon.
A gyűlés nyomban határozatot hozott, hogy másnap hajnalban indulnak.
Ahol megszűntek a szenvedélyek
Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.
—
Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.
Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.
Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.
Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.
Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:
„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”
„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”
„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”
Lám, milyen botrányok történnek a világban!
Figyeljenek csak tovább:
„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”
Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:
„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”
„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”
„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”
„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”
„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”
„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”
„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“
„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”
„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.
—
Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.
Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?
A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.
Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.
Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!
Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.
Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.
Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.
— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.
A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:
A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:
„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”
Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.
Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.
Íme, szóról szóra:
„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.
Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.
— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.
A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.
— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.
Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.
Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.
Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.
A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…
— Olvasta már az újságot? — kérdem.
— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.
Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.
Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.
— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.
Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.
Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!
— Úristen, hát ez micsoda?!
Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!
Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.
— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”
A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.
Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:
„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”
— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:
„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”
Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!
Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!
Belgrád, 1898. október 14.
Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)
Kínlódia (4/12)
(Előző)
Másnap a rendőrminisztert látogattam meg.
A minisztérium előtt komor tekintetű fegyveres legények tömege sorakozott, rosszkedvűek voltak, mert már két-három napja nem volt alkalmuk verni а polgárokat, ahogy ez ebben a szigorúan alкotmányos országban szokás.
A folyosón és a várótermekben rengeteg ember gyűlt össze, a miniszterre várakoztak. Volt ott mindenféle ember. Jól öltözött, cilinderes férfiak, de kopott, rongyos alakok is, meg tarka egyenruhás férfiak, karddal az oldalukon, szép számban.
Nem jelentettem be magam rögtön a miniszternek, előbb beszélgetni akartam a várakozó emberekkel.
Egy fiatal, előkelő külsejű úriemberrel elegyedtem beszélgetésbe, s elmondta, hogy szolgálatba szeretne lépni a rendőrségnél.
— Ön, úgy látom, tanult ember, bizonyára rögtön felveszik — vélekedtem.
Az ifjú összerezzent, és rettegve nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki esetleg meghallja kérdésemet. Látván, hogy a többiek egymással foglalkoznak, saját bajaikról beszélgetnek, fellélegzett, majd intett, hogy csöndesebben beszéljek, és óvatosan félrevont, minél messzebbre a többiektől.
— Ön is állásért jött? — kérdezte.
— Nem. Idegen vagyok. Világutazó. A miniszterrel szeretnék beszélni.
— Akkor hát ezért mondta ön hangosan, hogy mint tanult ember azonnal kaphatok állást at álIámnál! — súgta.
— Hát ezt nem szabad mondani?
— Szabad, de nekem árthat.
— Miért árthat? Nem értem.
— Nálunk ebben a szakmában nem tűrik a tanult embert. Jogi doktorátusom van, de titkolom, nem merem senkinek megmondani. Ha a miniszter megtudná, nem kapnék állást. Egy barátom, szintén diplomás, csak úgy kapott állást, hogy hatósági bizonyítvánnyal igazolta: soha életében nem tanult és nem is akar tanulni. Így aztán megkapta az állást, mégpedig igen jót.
Még néhány emberrel beszélgettem, köztük egy egyenruhás hivatalnokkal is. Panaszkodott, hogy nem kapott fizetésemelést, holott öt ellenzéki embert sikerült hazaárulási pörbe kevernie.
Igyekeztem megnyugtatni, hisz csakugyan szörnyű igazságtalanság érte.
Elbeszélgettem egy gazdag kereskedővel is, aki sokat mesélt múltjáról. Az egészből annyit jegyeztem meg, hogy néhány évvel ezelőtt vendéglője volt egy kisvárosban, de a politizálás miatt póruljárt, s néhány száz dinárral megkárosították. Alig egy hónap múlva azonban, amikor az ő emberei jutottak kormányra, kitűnő szállításokat kapott, és nagy tőkét szerzett.
— Akkor azonban — folytatta a kereskedő — a kormány megbukott.
— És ön megint bajba került?
— Nem. Visszavonultam a politikai életből. Anyagilag segítettem ugyan a pártlapunkat, de szavazni nem mentem, és a politikai életben sem szerepeltem. Részemről ennyi elég is. Mások annyit sem tettek… Belefáradtam a politizálásba. Minek tőrje magát az ember egy egész életen át! Most azért jöttem a miniszter úrhoz, hogy megkérjem, válasszon meg népképviselőnek a legközelebbi választásokon.
— Hiszen azt a nép választja.
— Hát, hogy is mondjam?… Igaz, hogy a nép választja, így áll az alkotmányban, de rendszerint azt választják meg, akit a rendőrség akar.
Miután így elbeszélgettem a várakozókkal, az irodaszolgához léptem, és megszólítottam:
— Szeretnék a miniszter úrhoz bejutni.
A szolga zordan, fölényes megvetéssel mordult rám:
— Várj! Nem látod, hányán várnak?!
— Külföldi vagyok, világutazó, nem érek rá! — mondtam udvariasan, és meghajoltam a szolga előtt.
A külföldi szónak megvolt a hatása. Eszeveszetten rohant a miniszter irodájába.
A miniszter kedvesen fogadott, hellyel kínált, miután természetesen előbb megmondtam, ki vagyok és hogy hivnak.
Magas növesű, sovány ember volt a miniszter, durva, kegyetlen arcvonásokkal, de visszataszító külseje ellenére, iparkodott minél szívélyesebben viselkedni.
— Hogy tetszik önnek nálunk, uram? — kérdezte a miniszter hideg, színlelt mosollyal.
Néhány bókot mondtam az országról és a népről, s hozzátettem:
— Különös elismerésemet kell kifejeznem e gyönyörű országnak bölcs és okos kormányzatáért. Szinte nem is tudom, hol kezdjem a csodálkozást!
— Hja, lehetne jobb is, de megteszünk minden tőlünk telhetőt! — mondta kevélyen, de bókjaim láthatóan tetszettek neki.
— Nem, nem, miniszter úr, túlzás nélkül állítom, jobb már nem is lehet. A nép, mint látom, igen elégedett és boldog. Alig néhány nap alatt mennyi ünnepség és parádé! — mondtam.
— Igaza van, de ez a hangulat némileg az én érdemem is, mert a népnek adott és teljes mértékben biztosított szabadságjogok mellett sikerült az alkotmányba beiktatnom a következőket is:
„Kínlódia valamennyi polgára köteles jókedvű és vidám lenni, minden fontos eseményt és a kormány minden cselekedetét köteles ujjongva üdvözölni küldöttségek és táviratok útján!”
— Rendben van, miniszter úr, de hogyan lehet ezt keresztülvinni? — kérdeztem.
— Nagyon könnyen, minthogy az ország törvényeit mindenki köteles betartani! — válaszolta a miniszter, és fontoskodó, méltoságteljes képet vágott.
— Szép, szép — jegyeztem meg —, de nehogy ez kárt okozzon a népnek és érdekeinek, valamint az ország érdekeinek. Tegnap például megtudtam a miniszterelnök úrtól, hogy az északi határokat lezárták a sertéskivitel előtt. Az országot így nyilván roppant kár éri.
— Úgy van! De ennek így kellett lennie. És maholnap rengeteg küldöttség érkezik majd Kínlódia minden vidékéről, és elismerését fejezi ki a miniszterelnöknek, hogy oly bölcs és ügyes politikát folytatott a szomszédos baráti országgal szemben! — magyarázta a miniszter lelkesen.
— Hát ez remek. Ez a bölcs államberendezés valóban irigylésre méltó. Engedje meg, hogy mint idegen, elismerésemet fejezzem ki ez előtt az ön érdeméből hozott lángeszű törvény előtt, amely boldoggá tette az országot, és eloszlatta az összes gondokat és bajokat.
— Ha a nép történetesen mégis megfeledkezne törvényes kötelezettségéről, én már, erre a legrosz-szabbra is gondolva, három nappal ezelőtt bizalmas körirattal fordultam az ország valamennyi rendőrhatóságához, és szigorúan elrendeltem, hogy ebben az esetben a nép minél nagyobb számban keresse fel a miniszterelnököt, és gratuláljon néki.
— És mi történik, ha néhány nap múlva esetleg megindul a sertéskivitel? — kérdeztem udvarias kiváncsisággal.
— Ó, semmiség: újabb bizalmas körirattal fordulok a rendőrséghez, és parancsot adok ki, hogy a népet minél nagyobb számban ösztökéljék gratulálásra. Kezdetben ez talán nehéz, de a nép fokozatosan megszokja, és már magától indítja a küldöttségeket.
— Úgy van, önnek igaza van! — mondtam elképedve a miniszter válaszától.
— Mindent el lehel intézni, uram, csak ha akarja, az ember, és ha megvan az egység. A minisztertanácsban segítjük egymást abban, hogy a kormány minden tagjának rendeletéit pontosan hajtsák végre. Nézze például, a közoktatási miniszter ma elküldte hozzám egy köriratát, kérve, hogy én is támogassam, és rendeljem el a rendőri szerveknek, hogy szigorúan tartsák be a közoktatási miniszter köriratának előírásait.
— Ha szabad érdeklődnöm, fontos ügyről van szó?
— Nagyon fontos. Szinte halaszthatatlan. Meg is tettem a szükséges lépéseket. Tessék, nézze meg — mondta, és egy aktát tett elém.
Elolvastam a szöveget:
„Tudomásunkra jutott, hogy népünkben napról napra egyre inkább rontják a nyelvet, és egyes polgárok oda jutottak, hogy megfeledkezve a törvényről, amely kimondja: „A polgároknak tilos a nép nyelvét rontani, elferdíteni a szórendet a mondatban, és egyes szavakat a nyelvtudósok külön bizottságának előírásával ellentétben szabálytalanul használni”, mégis megtörténik, hogy például a lábas szót sajnos arcátlanul és kíméletlenül lábosnak ejtik. Hogy a jövőben ne történhessenek meg hasonló káros jelenségek, aánelyek igen rossz irányban befolyásolhatják édes hazánk fejlődését, elrendelem, hogy az elcsúfított lábas szót hatósági erővel védjék meg, és a törvény előírásai szerint szigorú büntetéssel sújtsák mindazokat, akik nem törődve a törvényes rendelkezésekkel, ezt a szót vagy más szavakat, vagy akár a szavak nyelvtani változatát önkényesen módosítják.”
— Maguknál ez is büntetendő?
— Természetesen, hisz, ez már főbenjáró vétség. Abban az esetben, ha a bűnösség tanúkkal bizonyítható, tíz-tizenöt nap elzárást kaphat a vádlott.
Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:
— Gondolkozzék róla, uram! Ennek a törvénynek, amely jogot ad, hogy a szavakat helytelenül alkalmazó és nyelvtani hibákat vétő személyeket megbüntessük, roppant jelentősége van pénzügyi és politikai szempontból is. Gondolkozzék csak, és rá fog jönni az egész ügy helyességére!
Mélyen töprengtem, de egyetlen okos ötlet sem jutott eszembe. Minél tovább gondolkoztam, mind kevésbé értettem a miniszter szavainak értelmét, azaz mind kevésbé tudtam, hogy miről is gondolkozom. Miközben így hasztalan törtem a fejem arról a furcsa törvényről és erről a még furcsább országról, a miniszter öntelt mosollyal figyelt, mintha azt gondolná, hogy lám, ezek a külföldiek közel sem oly okosak, ötletesek, mint Kínlódia népe, mert ez a nép képes oly okos dolgot is kitalálni, amit minden más országban őrültségnek tekintenének.
— Szóval nem érti! — mondta mosolyogva, és félszemmel végigmért.
— Bocsánat, de sehogy se értem.
— Tudja, ez az új törvény nagyon sokat jelent az országnak. Először is, a bírságot pénzben szedjük be, ami igen szép jövedelmet hoz az állampénztárnak. Ebből fedezzük az elvbarátok pénztári hiányait, vagy pedig a rendelkezési alapba tesszük, amelyből a kormány politikájának híveit jutalmazzuk; másrészt ez az együgyűnek látszó törvény meglehetős segítséget jelent a kormánynak a választásokon, hogy egyebek között ezzel is többséget szerezzen a képviselőházban.
— Hisz ön azt mondta, miniszter úr, hogy az alkotmány minden jogot megad a népnek.
— Úgy van! A nép teljes szabadságot élvez, de pem használja ki! A helyzet ugyanis az, hogy vannak érvényes szabadságjogok, de megszokásból inkább a régi törvényeket alkalmazzuk.
— Akkor miért volt szükség új törvényekre? — kérdeztem merészen.
— Nálunk az a szokás, hogy gyakran változtatjuk a törvényeket, legyen belőlük minél több. Ebben az egész világot megelőztük. Csak az utóbbi tíz esztendőben tizenöt alkotmányt hoztunk, ezek közül mindegyik legalább három ízben volt érvényben, majd ismét elvetettük, és megint hatályba léptettük, úgyhogy mi sem tudjuk, de a polgárok sem tudják pontosan, mely törvények érvényesek, és melyek helyeztettek hatályon kívül… Szerintem egy országnak a tökéletessége és kultúrája épp ebben rejlik, tisztelt uram! — fejezte be a miniszter.
— Tökéletesen igaza van, miniszter úr, a külföld csak irigyelheti önöktől ezt a bölcs rendszert!
Nemsokára elbúcsúztam a miniszter úrtól, és az utcára mentem.
Радоје Домановић 