Ahol megszűntek a szenvedélyek
Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.
—
Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.
Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.
Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.
Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.
Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:
„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”
„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”
„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”
Lám, milyen botrányok történnek a világban!
Figyeljenek csak tovább:
„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”
Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:
„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”
„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”
„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”
„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”
„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”
„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”
„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“
„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”
„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.
—
Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.
Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?
A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.
Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.
Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!
Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.
Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.
Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.
— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.
A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:
A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:
„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”
Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.
Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.
Íme, szóról szóra:
„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.
Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.
— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.
A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.
— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.
Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.
Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.
Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.
A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…
— Olvasta már az újságot? — kérdem.
— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.
Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.
Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.
— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.
Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.
Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!
— Úristen, hát ez micsoda?!
Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!
Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.
— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”
A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.
Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:
„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”
— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:
„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”
Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!
Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!
Belgrád, 1898. október 14.
Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)
Az érsek kandúrja
Meglátogatott a barátom. Sápadt, kimerült, letört.
— Mi bajod, ember?!
— Végem van! — mondta, és verejtékező homlokát törölte.
— Hol voltál?
— Az érseknél.
— Ugyan, ugyan, miért mentél oda?
Elmondta az esetet:
El kellett mennem hozzá, kénytelen voltam! Boldoghoz-boldogtalanhoz jártam ajánlólevélért, minden hiába. Végül azt mondta valaki, hogy csak az érsek segíthet rajtam.
Mit tehettem mást, elmentem a főpaphoz. A titkár szívélyesen fogadott, azonnyomban bejelentett. A folyosón várakoztam. Csuhások, papok vonultak előttem, átszellemült, gondterhelt arckifejezéssel, vörös övék, parasztküldöttségek; a parasztok lár-máztak, fenyegetőztek, tiltakoztak, rosszabbakat mondogattak a papjukról, mint a lovukról! Szent Isten, hogy fog ez végződni!
Várakoztam, nézelődtem. Az ajtó nyílt és csukódott. Egy szép, fiatal nő, papucsban.
Jaj!
Elmosolyodott. Egy szerzetes került elebe, a nő hamiskásan nézett rá, és leszaladt a lépcsőn. Ki tudja, hová?
Az ajtónálló megszólított:
— Tessék, uram, ön következik!
Beléptem. Ökegyelmessége az érsek egy nagy szobában, azaz a fogadóteremben állt.
Mélyen meghajoltam, ő megáldott, megcsókoltam a kezét, ő meg a homlokomat.
— Foglaljon helyet.
— Köszönöm.
Leültem. Tudtam, hogy barátom már említette ügyemet, azt, hogy ajánlólevélre van szükségem, most hát vártam, hogy az érsek kezdje.
Az érsek úr őkegyelmessége palástokról kezdett beszélni. Elmondta, hogy húsz palástja van. Mindegyikről elmesélte, mennyit fizetett érte, hogyan alkudozott, hol csináltatta. Mindent részletesen.
— Bécsben, uram, kitűnő palástokat készítenek! — mondta.
Elmosolyodtam, udvariasan bólogattam, ahogy kérvényező emberhez illik, s megjegyeztem:
— Igen, ott kell csináltatni.
— Ott, ott, uram! Nézze meg például az orromat! Látta az orromat?
Megnéztem. Még egyszer megnéztem. Nagy, hosszú, vörös, borvirágos orr, valami kenőccsel bekenve, igen kellemetlen látvány.
— Látja, ugye, nehéz emberekkel érintkezni ilyen orral. Nagy orr… Várjon csak, hé, hé, hé-hé-hé!
A legény belépett.
— Adj konyakot!
— Igenis!
— Gyógyítom én, tudja, de… Az ám — szakította félbe a mesét —, látta már az ebédlőmet?
— Még sohasem voltam itt.
— Tessék!
Bevezetett a díszterembe. Csészék, tányérok, tálak tömkelegé között haladtunk, alig tudtunk átjutni.
A másik szobában pelenkák, gatyák, palástok, szoknyák, reverendák.
A főpap rám nézett, nyilván megértette komor hangulatomat, s így szólt:
— Lám, lám, egészen megfeledkeztem, tessék csak a fogadóterembe, aztán ha megírom az ajánlólevelet Oroszországba, majd elmondom.
Beléptünk.
— Látta azt az ikont, Szent Pált?
— Miau! — hallatszott egy macska nyávogása kintről. A főpap félretette a rózsafüzért, és rám nézett:
— Ez az én Marinkóm! — mondta diadalmasan. — Be akar jönni. Szegény Marinko.
— Kérem, atyám! — kiáltottam büszkén, felugrottam, és ajtót nyitottam.
Gyűlölöm az állatokat, különösen a macskákat, de az ajánlólevélre nagy szükségem van.
A macska berontott.
— Ez az én Marinkóm! Gyere ide, Marinko! — mondta a főpap. A kandúr magasra emelt farokkal ugrott az ölébe. Őkegyelmessége megsimogatta a farkát, mire a kandúr dorombolni kezdett.
— Marinko, az én Marinkóm! — dünnyögte őszentsége. — Szóval, ön azt mondja, hogy… Marinko, nyüghass! … Ó, ha tudná, milyen jó ez az én Marinkóm…
A főpap elhallgatott. Csönd. Nem beszéltünk se ő, se én.
— Mru, mru, mru — dorombolt a kandúr, az érsek meg a hátát simogatta. A kandúr farka megmerevedett, nyalogatta magát, őszentsége reverendájához dörzsölte fejét, és dorombolt szüntelenül.
— Hogy tetszik önnek a palástom bélése? — szakította meg a csendet őkegyelmessége.
— Remek, nagyon szép.
— Igen, de tudja-e…? Marinko, nyughass, Marinkooo!
— Miau — nyávogta Marinko. — Miau, miau — folytatta Marinko.
— Önnek tehát ajánlólevélre van szüksége?
Alázatosan felálltam, meghajoltam, és így szóltam:
— Mélyen tisztelt atyám…
— Na, na! … Nem vagyunk…
— Miau!
— Tudja, az én Marinkóm szeretne kimenni.
— Kimenni? Kérem, atyám, mindjárt kiengedem.
Ajtót nyitottam. A kandúr kiment.
— Látja, uram — mondta a főpap —, az én Marinkómat jól neveltem… Önnek tehát ajánlólevélre van szüksége! Rögtön! Tudja, mit? — szakította félbe önmagát. — Ezt a palástot akkor vettem… Nincs most időm, hogy elmondjam önnek. Az orrom, tudja…
— Miau!
— Ó, az én Marinkóm!
— Mindjárt kinyitom neki az ajtót, atyám.
— Szegény Marinko! Nyissa ki neki, uram. Megyek, megírom az ajánlólevelet.
Az érsek átment a másik szobába. Egyedül maradtam. Ajtót nyitottam a kandúrnak. A kandúr magasra emelt farokkal, nyújtózkodva dörgölőzött hozzám. Én meg néztem, mit csinál őkegyelmessége kandúrja.
Bámészkodtam, vizsgálódtam, néztem a termet, miközben az érsek úr a levelet írta a másik szobában. A macska félbeszakította a csöndet:
— Miau,, miau!
Az érsek bedugta fejét, és szelíden szólt:
— Kérem szépen, az én Marinkóm ki akar menni.
— Azonnal kiengedem, atyám!
Kinyitottam az ajtót, és a kandúr távozott.
Nézelődtem: a terem egyik végében egy pár papucs. Éppen a papucsokról kezdtem gondolkodni, de megint kaparást és nyávogást hallottam az ajtó előtt.
— Miau!
Őszentsége megjelent, kedvesen rám mosolygott, és ájtatosan megszólalt:
— Kérem, uram, az én Marinkóm be akar jönni!
— Kérem, szentséges atyám — mondtam, és felálltam.
Marinko bejött. Őkegyelmessége az ajánlólevelet írta a másik szobában.
Szép idő volt, az ablakok nyitva álltak. Marinko dorombolt és hozzám dörgölőzött. Egyszerre elfogott a szégyenérzet, elöntött a méreg, felkaptam Marinkót, és ki vele az ablakon! … Nagyot puffant! …
A főpap megjelent az ajtóban.
— Hehe, tessék!
Át akarta adni a levelet. Körülnézett.
— Hol az én Marinkóm?
— Én, ugyebár…
— Tessék a levél, vigye el Galicin hercegnek, aztán pedig…
— Miau! — hallatszott kintről a macska nyávogása.
— Marinko! — mondta az érsek fásultan, öregesen.
Kinyitottam az ajtót Marinkónak.
Amikor Marinko meglátott, felhorkant és pucolt vissza.
— Ön mégsértette Marinkót! — mondta atyai jóindulattal őkegyelmessége.
— Dehogy. Hogyan sérthettem volna meg?
— Marinko! — kiáltotta az érsek szelíd szerzetesi hangon.
A kandúr rám nézett, s máris iszkolt, mintha vízzel öntötték volna nyakon.
— Legyen szíves, adja vissza a levelet, hogy hozzáírjak valamit — mondta az érsek.
Képzeld, mit tett hozzá. Mindent elrontott! Elég, ha elmondom, hogy Oroszországban tizenöt nap után letartóztattak, és száműztek Szibériába… Sejhaj! Marinko miatt!
Emberek, akik imádkozni szoktatok, tiszteljétek a hatalmasok és felfuvalkodottak macskáit és kutyáit, különben, bármilyen tanultak vagytok is, elbuktok.
Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)
A mocsár (4/5)
(Előző)
Másnap a szolgabíró rejtjeles jelentést küldött a kormánynak a tegnapi politikai gyűlésről. A jelentés így szólt:
„Kerületemben erős politikai áramlat jelentkezett a mai kormányzattal szemben. A mozgalom mindinkább terjed, s attól tartok, hogy a királyi ház helyzete is kérdésessé válik. Megtettem minden tőlem telhető intézkedést, és a rendelkezésemre álló eszközökkel megkíséreltem megakadályozni ezt a bajt. Minthogy azonban ez az ellenzéki, jobban mondva forradalmi mozgalom hirtelen áradatként tört fel, valamennyi kísérletem hiábavalónak bizonyult, és a forradalmárok tegnap délután erőszakkal politikai gyűlésre jöttek össze. Éles hangú, arcátlan beszédeikből arra a következtetésre jutottam, hogy anarchista nézeteket vallanak, és titokban bizonyára lázadást és felfordulást készítenek elő az országban. Végül kínos és nehéz erőfeszítések árán sikerült feloszlatnom a gyűlést, mert nagy veszély fenyegetett, mivel az egyik részvevő még azzal is fenyegetőzött, hogy megdöntik a királyságot, és bevezetik a köztársasági rendszert.
Mellékelten tisztelettel megküldöm a miniszter úrnak a legveszélyesebb személyek névsorát (elsők között szerepelt az a különös ember, aki tejeskávét vagy mi a szöszt akart inni, utána pedig az a három, aki feketekávé mellett kardoskodott), és utasításokat ikérek, milyen intézkedéseket tegyek e fontos és hazánkra nézve sorsdöntő ügyben.”
A szolgabíró, miután ily nagy szolgálatokat tett a hazának és akormányzatnák, kitüntetést és fizetésemelést kapott. Az ellenzékiek valamennyien gratuláltak neki, és ezzel az ügy be is fejeződött.
A gyűlés után megkérdeztem az egyiket:
— Itt nálatok nincsenek olyan emberek, akik politikával foglalkoznak?
— Voltak olyanok is.
— És?
— Semmi… Ostobaság!
— Hogyhogy ostobaság?
— Hagyd, kérlek. Ugyan ki akar itt politikával, foglalkozni? Egy megpróbálta!
— Mit csinált?
— Bolond ember! Hogy mit csinált? … Mindannyian ismerjük, tudjuk, kicsoda, honnan való kinek a fia és mit eszik otthon. Apja iparos volt, de az utolsók között, ő meg iskolába járt, a nagyvilágban kuncsorgott valahol, aztán hazajött, és mondogatni kezdte: Így kellene, úgy kellene, tudom is én, államberendezés, meg törvények, meg alkotmány, meg polgárjogok, meg gyülekezési szabadság, meg választások… Ugyan, kérlek, mindig összevissza beszélt!
— Te mit szóltál hozzá?
— Semmit! Mit mondjak? Csak néztem rá és nevettem. Ismerem jól. Kenyere is alig van, ismerem az apját is meg a családját. Még hogy ő meséljen nekem alkotmányról és szabadságról?
— Hátha értett hozzá?
— Ugyan, kérlek, én csak tudom, mennyit nyom ő a latban!
— Aztán mit csinált?
— Mit csinálhatott volna?! Könyveket olvasott, helységről helységre szaladgált, agitált, embereket gyűjtött össze, gyűléseket tartott. Többször is bezárták, büntették, száműzték. Mondom neki egyszer: „Mit ábrándozol, mint egy kölyök, miért nem nézel a dolgod után? Nem látod, hogy bolond vagy?!”
— Hát a többiek mit mondtak neki?
— Röhögtek rajta. Amikor kijött a börtönből, és végigment az utcán, akkor nevettek csak rajta igazán:
— Megtaláltad-e az alkotmányt? — kérdezték tőle, mire az egész utca kacagott.
— Hej, micsoda fréfák voltak azok ővele, olyan még nem volt. Majd hasra estünk a röhögéstől. Ma is rajta maradt a név: Alkotmány Tamás! — mondta, és könnyei is csorogtak a nevetéstől.
— Mi lett vele?
— Lebukott, szegény. Nincs neki semmije, állami szolgálatot se kapott… a bolond! Micsoda szép állásuk van az iskolatársainak, ő meg így járt! Maga az oka. Igaz, dicsérik, hogy ö volt a legképzettebb, a legértelmesebb, de olyan ábrándozó… Semmi sem rosszabb, mint amikor az ember nagyra tartja magát. Éppen ő akart javítani a dolgokon! Mindenkinek jól van így, ő meg valami különöset akar, mintha mi nem tudnánk, kicsoda ő. Szegény! …
— Most mit csinál?
— Megjött az esze, de már késő! Kigyógyitottuk a rögeszméiből, s mivel félkegyelmű volt, a hatóság békében hagyta. Mi azonban komédiáztunk vele, meg aztán egy pár ördöngös fickó elnevezte Alkotmány Tamásnak. Az emberek lassacskán lépten-nyomon tréfát kezdtek űzni belőle. Harcolt, ellenkezett, belefáradt… Sajnálom szegényt! Nem volt rossz ember! Most megjött az esze, komoly ember lett, hem ábrándozik, mint azelőtt. Teljesen visszavonult, senkivel sem barátkozik. Szegénysorban él, de azért sokan támogatják. Valamenynyien sajnáljuk, de hát maga az oka…
— Az emberek hogy néznek rá most?
— Szépen! … Senki sem gúnyolja többé, szeretik. Sajnáljuk szegényt!
—
Tetszik nekem ez az országocska, szeretnék minél tovább itt élni. Sok emberrel megismerkedtem. Remek emberek. Békések, csendesek, szelídek, mint a galambok. Esznek, isznak, alszanak, egy keveset dolgoznak is. Egyszóval: boldog emberek. Senki sem töri meg a csendet, senki sem rontja az összhangot, mégcsak szellő sem gyűrűzi a zöld színű mocsár mozdulatlan állóvizet, amennyiben ehhez hasonlítanánk ennek a valóban boldog kis országnak a társadalmát.
Én hoztam magammal Szerbiából egynéhány gondolatot és egynéhány elkoptatott, elődeimtől örökölt eszményt, de ezt a keveset is elvesztettem ebben az országocskában, és mintha megbabonáztak volna magam is átadtam magam az édesded szundikálásnak, hogy szinte már kezdett jólesni. Akkor láttam, hogy mi, szerbek is hajlamosak vagyunk, nagyon is hajlamosak arra, hogy egy nap ugyanilyen boldog nép legyünk, s ebben körülményeink is közrejátszanak.
Így múltak a napok, békésen, nesztelenül, lomhán mígnem egy nap a társadalmi összhang egyensúlya megbillent.
—
Egy fiatalember verskötetet adott ki.
A versek szépek voltak, csupa mély, őszinte érzés és gondolat.
Az egész társadalom felháborodással fogadta a kötetet. Senki sem olvasta el, nem is akarta elolvasni. De akinek kezébe került, mindjárt savanyú képet vágott, két-három oldalt lapozott, megtapintotta a papirt, mintha a minőségét vizsgálná, aztán eltolta magától, akárcsak a világ legundorítóbb holmiját, megvetéssel elfordította fejét, és epésen megjegyezte:
— Versek?! Ugyan már!
— Ki tudja? Talán vannak benne szép dolgok is?! — jegyezte meg valaki.
Az illető keresztet vetett, fészkelődön ülőhelyén, sajnálkozva végigmérte a másikat, és fejcsóválva mondta:
— Te bolondabb vagy még annál is, aki ezeket a vackokat írta! — közben az ujja hegyével eltolta magától a könyvet, s olyan arcot vágott, mintha valami tisztátalan, mocskos tárgyat érintett volna.
— Ha így beszélsz, megkérdem: olvastad-e ezt a könyvet?
— Nem olvastam.
— Akkor hát?
— Én nem is állítom, hogy jo, csak azt mondom: lehet, hogy jó! … Hát te olvastad?
— Én? — kérdezte az első mergesen, mintha a kérdés mélyen megsértette volna.
— Te!
— Én?! — ismételte az első még haragosabban.
— Persze, hogy te. Ki mást kérdeznék?!
Az első keresztet vetett, vállát vonogatta és széttárta karjait, mintha azt mondaná: „Atyaúristen, mit kérdez ez!”, de nem szólt semmit, csak csodálkozva meredt a másikra.
— Mit veted a kereszteket? Kérdem tőled, olvastad a verskötetet, vagy nem? Mit kell ezen csodálkozni?
Az illető megint keresztet vetett, aztán megjegyezte:
— Most én kérdezlek téged: bolond vagy te, vagy nem vagy bolond?
— Ugyan már! Nem értelek.
— Én se téged.
— Mit kell neked értened, és mit csodálkozol? Kérdezem: olvastad a könyvet?
— Én kérdezlek téged: bolond vagy te? — ismételte az első, aztán megragadta a könyvet, mérgesen odacsapta az asztalra, és így kiáltott:
— Ezeket a vacakságokat olvassam? Ha bolond volnék, nem mondom, de józan ésszel hogyan tehetnék ilyet? … Ismered-e azt, aki ezeket a verseket írta? — tette hozzá halkabban.
— Nem ismerem.
— Hja! … Azért is beszélsz így! — mondta az első, és még savanyúbb képet vágott, mintha ezzel akarná jelezni, hogy milyen bukott személyről van szó.
— Te ismered?
— Ismerem! — mondta lekicsinylőén, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondaná: „Jobb volna, ha nem ismerném”, pedig ugyanazzal az emberrel tegnap, amikor még nem adott ki verseket, barátságban volt, és a társaságban soha nem mondott róla semmi rosszat.
Mások meg, akik szintén nem akarták elolvasni a könyvet, így beszéltek:
— Micsoda botrány! … Versek? … Mintha nem tudnám, kicsoda ő! — mondta az egyik.
— Hogy nem szégyenli?! — mondta a másik.
— Az embernek előbb az isten veszi el az eszét, aztán ő maga tesz rosszat… Ilyen … ilyen ver¬sek? Bármikor tudnék jobbakat is írni, de nincs pofám, mint egyeseknek…
Az emberek viselkedése megváltozott a fiatal költővel szemben. Amikor az utcán látták, lökdösték egymást és kacsintottak.
— Jó napot! — köszöntötte őket a költő.
— Jó napot, költő úr! — válaszolta az egyik, és félszemmel gúnyosan vizsgálta.
— Szervusz, szervusz! — köszöntötte a másik gúnyos mosollyal.
— Jó napot! — üdvözölte a harmadik, unottan, savanyúan, lekicsinylőén.
Az ügy azonban sajnos nem fejeződött be puszta beszélgetésekkel, amelyek mindenütt folytak.
A közvélemény arcvonalat teremtett a fiatal költővel szemben. Jó tulajdonságait is, melyeket eddig elismertek, most ócsárolni kezdték, apróbb hibáit pedig, amelyeket azelőtt elnéztek, mint a többiekét is, most szörnyű bűnnek kiáltották ki. Kiderítették róla egyszeriben, hogy aljas, részeges, kártyás, jellegtelen fráter, kém, mi több, bolond is.
— Nem is tudtam, hogy olyan bolond — mondogatták az emberek.
— Az igazát megvallva, én mindig sejtettem, hogy hiányzik egy kereke.
— Én is tudtam, de akkor mégsem volt ilyen bolond.
— Nos, most mar egészen az.
A társaságban kezdtek gúnyt űzni belőle, s ha valahol valami elintéznivaló dolga akadt, aki csak tehette, elgáncsolta, mert mindenki lázadt ellene, s mihelyt meglátta, így gondolkodott: „Mit hencegsz itt?… Versek, jó, jó, majd meglátod, tudunk mi is valamit!”
Hogy a baj még nagyobb legyen, a verseket menyasszonyának ajánlotta, gondolván, hogy ezzel őrömet szerez neki. A szegény lányt azonban öröm helyett rengeteg bánat érte, sokat kellett sírnia, mert a közvélemény őt sem kímélte meg.
A leány apját kihozta sodrából az eset, megbotránkozott azon, hogy a lánya nevét is belekeverték ebbe az ostoba dologba, leült hát, és a következő levelet írta az ifjú költőnek:
„Uram!
Ezeket a maga vacakságait és mindenféle ostobaságait, butaságait, amelyekkel gúnyt űznek utcaszerte, inkább az édesapjának ajánlotta volna, őhozzá illenek, hisz közismerten utolsó ember, akárcsak Ön is, minthogy a leányom nevét keverte bele ezekbe az ostobaságukba. Eddig senki sem mulatott ujjal a házamra, s nem is akarom, hogy a leányom nevét vegye nyelvére mindenki, még kevésbé, hogy a maga félkegyelmű könyvén díszelegjen. Mától kezdve nehogy át merje lépni házam küszöbét, mert visszaélve bizalmammal, azzal viszonozta jóságomat, hogy szégyent hozott házamra. Különben is követelem, hogy őt napon belül adjon elégtételt, mert ellenkező esetben, uram, elpáholom, mint egy macskát az út közepén, vagy ahol találom.”
Ebből aztán megannyi botrány keletkezett, s minthogy az ifjú költő hivatalnok volt, főnöke a következő jelentést tette a miniszternek:
“N. N. (a nevét már elfelejtettem, tehát a szokásos N. N.-t használjuk), e hatóság hivatalnoka, aki különben jó és lelkiismeretes munkás, az utóbbi időben annyira kompromittálta magát valamiféle állítólagos versgyűjteménnyel, hogy az állami szolgálat tekintélyének megőrzése érdekében nem maradhat tovább állásában, mivel olyan komolytalan munkával foglalkozik, ami még egy kofához sem illik, hát még egy állami hivatalnokhoz. Kérem a miniszter urat, hogy ezt a kompromittált hivatalnokot távolítsa el az állami szolgálatból, vagy legalábbis erről a helyről, mindaddig, amíg meg nem, javul…”
A miniszter áthelyezte a költőt.
Sajnos azonban az ország kicsi, a rossz hír meg gyorsan terjed, s a költőt az új helyen még kedvezőtlenebbül fogadták, a miniszter pedig mit tehetett volna mást, az állami szolgálat tekintélye érdekében, sőt a közvélemény erkölcsi felfogása érdekében is kénytelen volt elbocsátani az állami szolgálatból azt a szörnyeteget, aki verseket ír.
A közvélemény elégtételt kapott, s a fiatal költőnek többé egyetlen verse sem jelent meg. Valahol eltűnt, senki sem hallott róla többé.
— Kár érte, fiatal volt még! — mondogatták.
— Nem is volt rossz ember.
— Nem hát, de mi az ördögöt csinál olyasmit, amit senki más nem csinál?
— Sajnálom szegény bűnöst!
— Hát aztán! Ő maga az oka!
Az egyensúly megint helyreállt a társadalomban, és eltűnt a hullámgyűrűcske, amely egy pillanatra megkavarta az állóvíz nyugodt, mozdulatlan tükrét, és a társadalom elégedetten, nyugodt lélekkel folytatta tovább a jóleső szundikálást.
A mocsár (3/5)
(Előző)
Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.
Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.
Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.
Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.
— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.
Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.
A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.
— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.
— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.
— Tán csak nem ellenzékiek?
— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.
— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?
— Bizony, a hatóság.
— Önmaga ellen?
— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.
— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.
— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.
— Neked mi a véleményed?
Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”
Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.
Egyszeriben mérges hangot hallottam:
— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.
— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.
— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.
A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.
— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.
A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.
— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.
Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.
— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.
A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.
— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.
— Rajta, mondd el!
Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:
— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.
— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”
— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.
— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.
— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.
— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.
— Ha tudod, mondd el!
— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.
— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?
— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.
— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?
— Van még.
— Melyek azok?
— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!
— Hát azután?
— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.
Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.
Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.
A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?
Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.
— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!
— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.
— Én meg elvből riem iszom bort.
Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.
Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:
— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.
Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.
A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?
A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:
— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.
Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.
A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:
— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.
Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)
— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.
Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.
Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.
Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.
A mocsár (2/5)
(Előző)
Mindez azonban csak kezdete volt a jóságnak. Szófogadó, jó gyerekek voltunk, igaz, és évről évre minden nemzedék egyre inkább azzal az ígérettel nevelődött, hogy hazánknak ugyanilyen szófogadó és jó polgárai lesznek, de ki tudja, vajon eljön-e az az idő, amikor majd teljesen megvalósulnak az én megboldogult lángeszű nagynéném törekvései, jobban mondva elgondolásai és eszményei ebben a mi sokat szenvedett Szerbiánkban, amelyet oly hőn és őszintén szeretünk.
Ki tudja, eljön-e az idő, amikor megvalósul régi vágyunk, és életbe lép a következő eszményi politikai programunk:
1. §
Senki nem dolgozik semmit.
2. §
Minden nagykorú szerbnek ötezer dinár kezdő fizetés jár.
3. §
Öt év után minden szerb (ha a házban nincs szerb férfi, akkor szerb nő) nyugdíjra jogosult.
4. §
A nyugdíj évenként ezer dinárral emelkedik.
5. §
A képviselőháznak döntést kell hoznia (ez esetben kivételésen hazafias okokból a szenátus is egyetért a képviselőházzal), és ezt a döntést az alkotmányba is be kell iktatni, miszerint: a gyümölcs és a többi hasznos növény általában, a búza és minden más termék köteles dúsan teremni, mégpedig kétszer évente, s ha így is költségvetési hiány mutatkozik az állampénztárban, akkor háromszor is, szükség esetén többször is teremnie kell, ahogy azt a pénzügyi bizottság elrendeli.
6. §
A jószág minden fajtája, nemre és nagyságra való tekintet nélkül szintén a törvényes előírások, azaz mindkét ház jóváhagyásával kitűnően fejlődik, és nagyon gyorsan szaporodik.
7. §
A jószág semmi esetre sem kaphat fizetést az állampénztárból, kivéve, ha rendkívüli államérdekek kívánják.
8.§
Aki államügyekről gondolkodik, büntetésben részesül.
9. §
Gondolkozni különben sem szabad rendőrségi engedély nélkül, mert a gondolkozás rontja a boldogságot.
10. §
Elsősorban a rendőrségnek nem szabad egyáltalán gondolkodnia.
11. §
Ha valaki csak úgy tréfából kereskedéssel óhajt foglalkozni, sokat kell keresnie: egy dinárra ezret.
12. §
A női ruhák, nyakláncok, az alsószoknyák, valamint egyéb szükségleti cikkek vetés útján termesztendők. Az időjárástól és a föld minőségétől függetlenül kötelesek havonta egyszer különböző színekben a legújabb francia divat szerint megteremni. A kalapokat, kesztyűket és más apró holmit sikerrel lehet termeszteni cserépben is (illetőleg mindent csak a törvényes előírások szerint szabad termeszteni).
13. §
A gyermekek nem születnek. Ha mégis előkerülnek valahonnan, különleges gépekkel gondozzák és nevelik őket. Ha az országnak polgárra van szüksége, gyermekkészitő gyár létesítendő.
14. §
Adót nem fizet senki.
15. §
Az adósságok és adók fizetése szigorúan büntetendő. Ez mindenkire egyformán érvényes, kivéve, ha gyenge elméjű személy követte el a kihágást.
16. §
A fölösleges dolgok ezennel megszüntetendők, nevezetesen: az anyósok, a legfőbb ellenőrző hatóság és az alsó fokú ellenőrző hatóság, az állami és magán gyorskölcsönök, a cékla és bab, a görög és latin nyelv, a poshadt uborka, a nyelvtani szabályok, névelők és névutók, a csendőrök, a sertéskérdés, a józan ész a logikával együtt.
17. §
Aki a szerbeket egységre bírja, a nép hálájának és szeretetének kifejezése jeléül azonnal letartóztatásba helyezendő.
Remek program, el kell ismerniök még a politikai ellenfeleknek is, ha ennek egyáltalán lehet ellenfele. Minden hiába, nemes óhajainkat nem tudjuk megvalósítani soha.
De amit mi annyi iparkodással sem valósítottunk meg, megvalósították mások, nálunk szerencsésebbek.
A mocsár (1/5)
Épp leültem, hogy megírjam ezt az elbeszélést, amidőn megjelent előttem megboldogult nagynénérn képe. Pontosan olyan volt, szegény, mint életében. Sárgás, lötyögős, pamut szövet rékliben, mintha másra lett volna szabva, rövid szoknyában, szintén pamut szövetből és sárga virágokkal díszített kék kötényben, lábán sárga, fonállal hímzett papucs, amely tenyérnyivel hosszabb, mint kellene. Fejét sárga kendő borította. Arca szomorú, ráncos és sárga, s a szeme is csaknem olyan színű volt, mint az arca, tekintetében pedig szüntelenül ugyanaz az örökös aggódás tükröződött, ajka vékony, kissé lilás, sírásra görbült, jóllehet soha életemben nem láttam sírni a megboldogultat. Inkább sóhajtozott szakadatlan, jajgatott és dörmögött, mintha mindig aggódna valami miatt, félne valamitől. Alakja kissé meggörnyedt, melle sovány, becsett. Csípőre tett kézzel járkált a házban és az udvaron, ügyelve minden apróságra, Mindenben a bajt kereste. Ha csak egy közönséges kődarabot talált, az udvaron, mindjárt valami veszélyt sejtett.
— Ajajaj! … A gyerek belebotlik ebbe a kőbe, elesik, és beveri a fejét! — sopánkodott aggályosan, és máris cipelte ki a kővet az udvarból.
Kettesben ebédeltünk. Olykor rám szólt:
— Lassan egyél, még lenyelsz egy csontot, s átszórja a beledet!
Ha valaki a házból lóháton indult útnak, nagynéném kikísérte, és csípőre tett kézzel jajgatott:
— Ajajaj, jól vigyázz! Pokolfajzat az a ló, ha egyet ránt, máris a földön vagy és nyakad töröd!
Ha szekéren indultak, nagynénérn megint csak száz veszélyt festett elébük, felsorolva őket egyenként, dörmögve, mérgelődve, féltő aggódással: „Ajajaj, csak félre ne húzza a ló a szekeret, mert mindnyájan belefordulnak az árokba! … Nem vigyáznak, hiába, de majd az árokban kinyitják a szemüket!” Ha egy gyerek botot vett a kezébe, ő, szegény, nyomban felmordult: „Elesik azzal a bottal, az meg hegyes, és kiszúrja a szemét.” Ha valaki fürödni ment, nagynéném már egy órával az indulás előtt kezdte a sopánkodást a sarokban: „Lehet ám gödör is a víz alatt, aztán könnyen elmerülhet az ember, lesz jajgatás, bizony, de késő lesz! Ajajaj! … A víz még a tűznél is rosszabb. Lehúz a mélybe, máris megfulladtál.” Jól emlékszem, gyerekkoromban hányszor álltam a ház előtt, nagynéném pedig feljajdult, csípőre tette kezét, és károgni kezdett: „Ajajaj! … Nézd csak, hogy áll ott, leeshet egy cserép a fejére, puff neki, menten megöli!” Egyszer elküldött a falusi boltba, mindjárt a házunk mellett, hogy vegyek öt paráért sót vagy borsot, de közben kísért, és bölcs, intő tanácsokkal látott el: „Vigyázz a lépcsőkre, és menet közben ne tátsd el a szádat, magad elé nézz. Még megbotlasz, és rögtön holtan esel össze! … Annái a töröknél (így hívta a boltost, valójában jólelkű embert, csak azért, mert egyszer bottal hajtotta ki kertjéből a dísznainkát) vigyázz, nehogy elfogadj tőle valami ennívalót. Mérgei tesz, bele az ebadta, felfordulsz tőle, mint a pulyka.” Akármit is csinált az ember, vagy ha nem is csínált semmit, az én megboldogult jó nagynéném mindenben talált valami veszélyt. Ha alszol — jaj! Ha vizet iszol — ajaj! … Ha ülsz — ajajaj! Ha mész, megint csak a baljós és szerencsétlen ajajaj!
Egy vasárnap nagybátyám templomba indult.
— Ajajaj! — sikoltott fel a néném csípőre tett kézzel.
— Mi bajod? — kérdezte nagybátyám.
— Ajajajaj! — válaszolta.
— Nem háborúba megyek, hanem templomba. Te meg úgy jajgatsz és úgy bámulsz rám, mintha akasztófára kísérnél, nem pedig az Isten házába!
A néném csak sopánkodott csípőre tett kézzel, és nézte, nézte a nagybátyámat baljós aggodalommal, szinte elkeseredetten, aztán válasz helyett mélyen és keservesen felsóhajtott.
— Mi bajod neked? Megbolondultál, te asszony?
— Valami haramia előront az erdőből, és nyissz, elvágja a nyakad — mondta nagynéném hangszálait erőltetve, de mégis suttogva. Ilyen furán beszélt ő mindig. Isten bocsássa meg neki!
— Miféle haramia, fényes nappal, hisz nálunk, amióta csak az eszemet tudom, éjjel se volt haramia soha?!
— Hja, nincs mindennap karácsony… Megfognak, az erdőbe hurcolnak, és megnyúznak, mint a birkát… Ajajaj!
Nagybátyám, szegény, úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, bal kézzel keresztet vetett, aztán mérgesen elindult, nagynéném meg csípőre tett kézzel, aggódó, szomorú tekintettel nézett utána, és felszisszent a maga módján:
— Leszúrják, mint a birkát!… Ajajaj!
Nos, ilyen volt az én megboldogult, jóságos, okos nagynéném. Most, amidőn e sorokat írom, mintha szemem előtt látnám alakját, és hallanám baljós zsörtölődését.
Ha élne, szegény, bizonyára őszinte aggódással lelne ezernyi veszélyt ebben a történetemben is — minden mondatában, minden szavában; minden betűjében. Szinte hallom, hogy rossz sejtelmek gyötrik miattam, és különös hangján mormolja:
— Ajajaj! … Mindjárt jön a zsandár és letartóztatja! …
— Ajajaj! … Mindjárt letartóztatja! — ahogy az én megboldogult néném mondaná.
Szép dolog az, ha az ember visszaemlékszik megboldogult szeretteire, és e tekintetben én csakugyan dicséretet érdemlek, de végtére is, mondhatná valaki, mi köze az én megboldogult nagynénémnek ehhez a meséhez?
Öszintén szólva magam is csodálkozom: az ördögbe is, mi köze lehet az én nagynénémnek ehhez az egész ügyhöz? Annyi, mint a képvíselőháznak a szenátushoz. De hát így van az, ha valamit muszáj, akkor muszáj, nem kérdi senki, hogy van-e valamihez köze és van-é értelme. Legalábbis nálunk, hálistennek, ha másutt nem is, megvan az a bölcs szokás, hogy mindent fordítva csinálnak, úgy, ahogy nem kellene, értelem és ész nélkül, hát akkor hogyan is gondolhatok pont én arra, hogy ebben az országban, ahol minden értelmetlen, egyedül ennek az én történetemnek legyen valami állítólagos értelme. Ha pedig már ilyen ez a mi gyönyörűséges sorsunk, legyen minden, ahogy az meg van írva.
— Ajajaj! — ahogy a nagynéném mondaná.
—
Ám komolyabban fontolóra véve a dolgot, ha még egyáltalán akad ember, aki ezt a veszélyes sportot űzi, mélyebb jelentőséget kell tulajdonítania az én megboldogult nagynénémnek.
Képzeljék csak, milyen badarság jutott eszembe!
Engem ez a mi „drága, sokat szenvedett hazánk” sok tekintetben megboldogult nagynénémre emlékeztet.
Gyerekkoromban, mielőtt még iskolába jártam volna, szegény nagynéném nevelt, mégpedig, okos asszony lévén, verés nélkül. Később azonban iskolába jártam, ahol az elemitől kezdve a legfelső osztályokig oly remek a tanítás módja, hogy nekem ma is az a meggyőződésem: az én nagynéném, szegény, tagja volt a közoktatási tanácsnak, és neki volt ott a legnagyobb befolyása. Ugyanis az iskola pontosan ott folytatta nevelésemet, ahol nagynéném abbahagyta, csak némileg tökéletesítve — veréssel.
Az iskola, őszintén bevallom, sokkal rosszabb és nehezebb volt, mint a nagynénim nevelése, A jó magaviseletre való nevelés már a ábécével ketzdődött:
— A jó gyerek as iskolából egyenesen haza megy, szépen, elővigyázatosan lépked, előrenéz, nem forditja fejét se jobbra, se balra. Amikor hazaér, figyelmesen elrakja könyveit, kezet csókol az idősebbeknek, és leül a helyére.
— Ha otthonról iskolába indul, ugyanúgy viselkedik: szépen megy, elővigyázatosan lépked, maga elé néz, és mihelyt az iskolába ér, könyveit elrakja, csöndben a helyére ül, és kezecskéjét a padra teszi.
Nézzétek csak a kisdiákot: nyugodt, soványka, jobb kezében könyveit tartja, bal kezét pedig combjához szorítja; arckifejezése nyugodt, fejét lehajtja (mint tudással telt kalászt), oly figyelmesen néz maga elé, hogy arcocskája szinte nevetséges kifejezést ölt; megy előre, azaz egy-egy centimétert halad lábacskájával, nem bámészkodik se jobbra, se balra, noha körülötte minden oldalon nyüszög a világ. Semmilyen tárgy nem vonja és nem is vonhatja magára figyelmét. Így megy a többi gyerek is, tele van velük az utca, de ők nem is látják egymást. Így lépnek be, jobban mondva suhannak be nesztelenül al iskolába, helyet foglalnak, maguk elé teszik kezecskéjüket, és oly csöndben, olyan arckifejezéssel ülnek, mintha fényképezőgép elé állították volna őket. Ügyelnek a tanító minden szavára, aztán ugyanúgy suhannak ki az iskolából. Íme, ilyenek lettünk volna mi, ha jó gyerekek lettünk volna. Nagynénémnek nagyon tetszett az oktatásnak ez a módja, de mi nem tudtunk egészen ehhez igazodni. Valamennyien követtünk el hibákat, ki többet, ki kevesebbet, és tanitónk, aki lényegében jó ember volt, büntetett is bennünket, kit többször, kit ritkábban.
— Tanító bácsi, ez szaladt az utcán!
— Térdepeljen a sarokba! — ítélkezett a tanító.
— Tanító úr kérem, az kinézett az ablakon!
— Térdepeljen a sarokba!
— Tanító úr kérem, amaz beszélgetett!
Püff neki egy pofon.
— Tanító úr kérem, ez ugrált!
— Nem kap ebédet!
— Tanító úr kérem, emez énekelt!
Újabb pofon.
— Tanító úr kérem, ez labdázott!
— Álljon a sarokba!
Jó öreg tanítónk nemcsak szemét tartotta rajtunk és ügyelt arra, nehogy elővigyázatlanságból valami szerencsétlenség történjen velünk, hanem a pofonok mellé kaptunk okos ifjúsági olvasmányokat is. Volt ott mindenféle: valami „Szakértő” című könyv — írta ez és es, vagy „Egy csokor virág” — leszedte a kedves gyerekeknek ez és ez. Valahánynak szép címe és szép, tanulságos tartalma volt, például:
„Volt egyszer egy csintalan gyerek, felmászott a fára, megcsúszott, leesett, és eltörte a lábát, s így egész életében nyomorék maradt.”
„Volt egyszer egy rossz gyerek, nem hallgatott a jó tanácsokra, hanem futkározott az utcán, ettől megizzadt, a hideg szét megcsapta, megfázott, és súlyos betegségbe esett. Szegény édesanyja sok éjszakán át virrasztótt fölötte és siratta. Hosszú betegeskedés után a gyerek meghalt, és elszomorította jóságos szüleinek a szivét. A jó gyerekek nem tesznek ilyet.”
„Egy másik rendetlen gyerek az utcán sétált, s egy vadállat megrohanta és széttépte.”
Minden egyes tanulságos mese után a tanító megmagyarázta a tanulságot.
— Mit olvastunk most? — kérdezte.
— Azt olvastuk, hogy volt egyszer egy rendetlen gyerek, az utcán sétált, arra ment egy vadállat, és széttépte a gyereket.
— Mire tanít benhünket ez a mese?
— Ez a mese arra tanít bennünket, hogy nem kell sétálni.
— Helyes.
— De milyen gyerek volt az, aki sétált?
— Az a gyerek rossz volt és rendetlen.
— A jó gyerekek hogy viselkednek?
— A jó gyerekek nem sétálnak, s ezért szeretik őket szüleik és a tanító.
— Nagyon helyes!
„Volt egyszer egy gyerek, a szobában ült az ablak mellett, és ugyanakkor egy másik gyerek parittyával le akart lőni egy galambot, de nem tudta eltalálni. A galamb vidáman elröppent, a kő pedig eltalálta az ablakot, betörte, és az üvegszilánkok az ablakban ülő gyermek szemébe fúródtak, a szeme kifolyt, és élete végéig vak maradt.”
— Milyen gyerek volt az, aki a szobában az ablak mellett ült?
— Az a gyerek rossz volt és rendetlen.
— Mire tanít bennünket ez a mese?
— Ez a mese arra tanít bennünket, hogy nem kell otthon ülni, mert ezt csak a rossz és rendetlen gyerekek teszik.
— A jó gyerek hogyan viselkedik?
— A jó gyerek nem ül olyan szobában, amelyen ablak van!
Minden egyes mesét oly szépen megmagyarázott, és levonta belőle a tanulságot, hogyan kell viselkedniök a szófogadó, jó gyerekeknek.
A jó gyerekek nem mászkálnak, nem szaladgálnak, nem beszélgetnek, nem másznak fel a fára, nem esznek gyümölcsöt, nem isznak hideg vizet, nem mennek ki az utcára, nem járnak az erdőbe, nem fürödnek, és — ki tudná felsorolni, mi mindent nem csinálnak. Egyszóval, el voltunk árasztva az effajta bölcs és hasznos tanulságokkal, és valamennyien versenyeztünk, hogy ki tud mozdulatlanabbul ülni. Többé-kevésbé szófogadó, jó gyerekek voltunk mindannyian, és meghallgattuk, eszünkbe véstük az idősebbek jó tanácsait.
Kínlódia (5/12)
(Előző)
Az utcán meglepődve láttam, hogy mindenfelől beláthatatlan tömeg özönlik, és egy nagy épület előtt gyülekezik. Valahány csoportnak saját zászlaja volt, rajta a vidék neve, ahonnan a csoport érkezett, alatta pedig a jelszavak: „Mindent feláldozunk Kínlódiáért”, vagy pedig: „Kínlódia kedvesebb nekünk a disznóknál is!”
Az utca díszbe öltözött, a házakon címeres fehér zászlók lobogtak, a boltikat bezárták, a közlekedés leállt
— Mit jelent ez? — kérdeztem egy úriembertől kíváncsian.
— Ünnepség. Maga nem tud róla?
— Nem.
— Már három napja csak erről írnak az újságok. Nagy államvezetőnk és diplomatánk, aki az ország vezetésében nagyszerű érdemeket szerzett, és a külés belpolitika irányításában is döntő szava van, erős náthát kapott, de hála a jóistennek és a szakorvosok őszinte igyekezetének, felgyógyult, s most semmi sem akadályozhatja a nagy és bölcs államférfit, hogy minden erejét sokat szenvedett hazánk javára és boldogulására fordítsa, és még szebb jövendő felé vezessen bennünket.
A nép oly nagy tömegben gyülekezett a nagy államférfi otthona előtt, hogy ha eső helyett férfiak, nők és gyermekek estek volna az égből, akkor sem lett volna ennyi. A férfiak levett kalappal ágaskodtak, s minden egyes csoport élén egy vezető állt, kinek zsebéből kilátszott az ív papír, sűrűn teleírva hazafias üdvözlő beszéddel.
Az erkélyen megjelent az ősz államférfi, mire hatalmas éljenzés tört ki, megremegtette a levegőt, és az egész város visszhangzott tőle. A környező házak ablakai kinyíltak, és fejek jelentek meg bennük. A kerítéseken, háztetőkön rengeteg kíváncsi ember bámészkodott, sőt egy-egy padláslyukon is legalább két-három arc kukucskált ki.
Végül az éljenzés megszűnt, a tömeg elcsendesedett, csak egy reszkető, vékony hang visított fel:
— Bölcs államférfi!…
— Éljen! Éljen! Éljen! — szakították félbe a szónokot viharos, harsány közbekiáltásokkal. Amikor a hazafias tömeg lecsendesedett, a szónok így folytatta:
— Vidékünkön a nép forró örömkönnyeket ont, és térden állva hálálkodik a jóságos teremtőnek, aki kegyelmesen elhárította népünkről a nyomorúságot azzal, hogy felgyógyított téged, dicső államvezetőnk, hogy sokáig élj népünk boldogulására és hazánk dicsőségére! — fejezte be a szónok, mire ezer torokból felzúgott:
— Éljen!
A bölcs államférfi megköszönte a szónoknak az őszinte jókívánságot, és kijelentette, hogy gondolatait és érzelmeit a jövőben is az édes haza kultúrájának, közgazdaságának és jólétének erősítésére irányítja.
Beszéde után természetesen számtalanszor éljenezték.
Tíznél is több szónok következett a haza különböző vidékeiről, s az ősz államférfi minden egyes beszédre hazafias és magvas beszéddel válaszolt. Közben természetesen minduntalan újra felzúgott a mennydörgésszerű lelkes éljenzés.
Sokáig tartott, míg az összes szertartások befejeződtek, utána az utcákon megszólaltak a zenekarok, és a nép lefel sétálva tette még nagyszerűbbé az ünnepséget.
Este nagy kivilágítás és muzsikálás volt megint; a hazafias tömeg fáklyásmenettel vonult fel és éktelenül éljenzett a boldog város utcáin, fent pedig, a sötét égbolton, rakéták szikrázó fénye szóródott szét, és megcsillant a nagy államférfi neve, mintha apró csillagokból szőtték volna.
Ezután mély, csöndes éjszaka következett. A gyönyörűséges Kínlódia hazafias polgárai, magasztos polgári kötelességeik gyakorlásába belefáradva, édes álomba merültek, s persze, drága hazájuk boldog jövőjéről és nagyságáról álmodtak.
Ezek a furcsa benyomások annyira megviseltek, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, és csak hajnaltájt, ruhástól, fejemet az asztalra hajtva fogott el az álom, de akkor mintha szörnyű démoni hangot hallottam volna, amely gonoszul vihog:
— Ez a te hazád! … Hahahaha…
Megrezzentem és szívemben szörnyű gyanú támadt, fülemben pedig újra felhangzott a gonosz vihogás:
— Hahahaha!
Másnap minden újság az ünnepségről írt, főleg a kormány lapja, amely már rengeteg táviratot is közölt Kínlódia egyes vidékeiről, számtalan aláírással. A táviratokban sajnálatukat fejezték ki az aláírók, hogy nem jöhettek el személyesen kifejezni örömüket a nagy államférfi felépülése alkalmából.
Az államférfi háziorvosa is egyszeriben hírneves ember lett. Minden újságban jelentek meg hírek arról, hogy valamelyik öntudatos polgár ebből vagy abból a járásból, illetve valamelyik vidékről, nagyra becsülve Miron orvos (így hívták) érdemeit, valami értékes ajándékot vásárol neki. Az egyik újság ezt írta:
„Tudomásunkra jutott, hogy más városok példájára, Lopóvár is értékes ajándékot készít Miron orvosnak: Aesculapius ezüstszobrát, kezében ezüst ke: hellyel, körülötte gyémántszemű, aranyozott kígyókkal, s a kígyók szájában gyertyákkal. Aesculapius mellére a következő arany feliratot vésik: „Lopóvár polgárai Miron orvosnak örök hálául a hazáért tett szolgálatokért.”
Az újságokban szinte hemzsegtek ezek a hírek. Országszerte készítették a drága ajándékokat az orvosnak, és köszönő táviratokat intéztek hozzá. Egy várost olyannyira elfogott a buzgóság, hogy egy nagyszerű villa építésébe fogott, hatalmas márványtáblával, amelybe belevésik a nép hálanyilatkozatát!
Magától értetődő, hogy azonnyomban elkészítették és sokszorosították a nagy államférfi és orvosa kézfogását ábrázoló fényképet, a következő aláírással:
„Köszönöm neked, hűséges Miron, hogy megmentettél a betegségtől, amely gátolt abban, hogy drága hazám javára fordítsam minden erőmet!”
„Én csak a haza iránti szent kötelességemet teljesítettem!”
Fejük fölött galamb lebeg a felhőik között, és csőrében szalagot tart, ezzel a felirattal:
„A kegyelmes teremtő minden rosszat elhárít kedvencéről, Kínlódiáról.”
A galamb fölött a következő címzés: „Emlékül Simon (így hívták, ha jól emlékszem), a nagy államférfi felgyógyulásának napjára.”
Az utcákon és a vendéglőkben gyerekek árulták , a sokszorosított képet és így kiáltoztak:
— Új képek! Simon államférfi és Miron orvos!…
Miután elolvastam néhány újságot (szinte valamennyi közölte a hirneves hazafias orvos életrajzát), elhatároztam, hogy felkeresem a gazdasági minisztert.
A gazdasági miniszter idős, alacsont termetú, ráncos képű, ősz hajú, szemüveges emberke, a vártnál is szívélyesebben fogadott. Íróasztala mellett foglaltam helyet, ő pedig székébe últ. Az asztalom megsárgult, kopott fedelű könyvek hevertek.
— Dicsekvéssel kezdem. Nem is hiszi, milyen elégedett vagyok! Képzelje, mit találtam!
— Valami új módszert, amivel tökéletesitheti az ország gazdasági életét, nemde?
— Ugyan? Miféle gazdasági élet! A gazdasági életet kitűnő törvények szabályozzák. Arról már egyáltalán nem kell gondolkozni.
Elhallgattam, nem tudván, mit mondjak neki, miközben a miniszter jóságos mosollyal egy régi kötetre mutatott, és megkérdezte:
— Mit gondol, milyen mű ez?
Úgy tettem, mintha emlékeznék a könyvre, mire ő megint felvette ájtatos mosolyát:
— Homérosz Iliásza!… De nagyon, nagyon ritka kiadás!… — ejtette ki szinte élvezve a szavakat, és kíváncsian nézett rám, vajon meglepődtem-e.
Csakugyan meglepődtem, de más oknál fogva, ám úgy tettem, mintha a ritkaság valóban elképesztett volna.
— Remek — mondtam.
— Hát még ha azt is megmondom, hogy ez a kiadás nem is létezik többé!…
— Nagyszerű! — ujjongtam, és megindultságot és érdeklődést színlelve forgattam a könyvet.
Alig tudtam különböző kérdésekkel eltéríteni a beszélgetés tárgyát az ö Homéroszáról, kiről soha életemben nem hallottam.
— Engedje meg, miniszter úr, hogy kérdéseket tegyek fel azokról a kitűnő gazdasági törvényekről! — mondtam.
— Törvényeink, mondhatom, klasszikusak. Higygye el nekem, egyetlen ország sem költ annyit a gazdasági élet fejlesztésére, mint a miénk.
— Úgy is kell — jegyeztem meg —, minden ország fejlődésének ez a legfőbb alapja.
— Én is természetesen ebből indultam ki, amikor sikerült a lehető legjobb törvényeket készítenünk és a lehető legnagyobb költségvetést jóváhagynunk a közgazdaság és az ipar fejlesztésére.
— Mekkora a költségvetés, ha szabad érdeklődnöm, miniszter úr?
— Tavaly, amikor más volt a miniszter, a költségvetés kisebb volt, de énnekem sikerült nagy erőfeszítéssel és utánjárással ötmillióra emelnem.
— Ez elég?
— Elég… Tudja, törvénybe iktattuk még a következő szakaszt is:
„A búzának és általában a véleményeknek jól kell teremniök, és minél több kell, hogy legyen belőlük!”
— Hasznos törvény — mondtam.
A miniszter elégedetten mosolygott, és így folytatta:
— Szakmámban kiterjesztettem a hivatalnokok hálózatát, úgyhogy most minden faluban van gazdasági hivatal öt tisztviselővel. A legidősebb tisztviselő egyben az illető falu gazdaságának igazgatója is. Továbbá minden egyes járási székhelyen van egy járási közgazdász, nagyszámú hivatalnokkal, ezek fölött pedig a tartományi közgazdászok állnak, szám szerint húszán, ahány tartománya van országunknak. A tartományi közgazdász minden téren ellenőrzi az összes járási hivatalnokokat, akik viszont ellenőrzik a többi hivatalnokot, hogy végzik-e kötelességüket és befolyásolják-e a vidék gazdasági fejlődését. Rajtuk keresztül a minisztérium (amelynek húsz ügyosztálya, minden egyes ügyosztálynak pedig főnöke és számos hivatalnoka van) levelezést folytat az egyes vidékekkel. A minisztérium egyes ügyosztályainak főnöke levelez az egyes tartományi közgazdászokkal azután pedig a személyi titkárok útján jelentést tesz a miniszternek.
— Hiszen ez borzalmas administráció! — jegyeztem meg.
— Igen. Minisztériumunkban van a legnagyobb létszám. A hivatalnokoknak arra sincs idejúk, hogy felemeljék a fejúket az iratokról.
Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:
— Továbbá úgy intéztem, hogy minden falunak legyen jól berendezett olvasóterme, jó könyvekkel, a földművelés, erdészet, állattenyésztés, méhészet és más gazdasági ágak tárgyköréből.
— A parasztok nyílván szívesen olvasnak?
— As olvasás kötelező, akárcsak a katonai szolgálat. Minden dolgozó parasztnak délelőtt és délután két-két órát kell töltenie az olvasóteremben, ahol olvas (ha írástudatlan, felolvasnak neki), ezenkívűI a hivatalnokok előadásokat tartanak a föld ésszerű megmunkálásáról.
— Mikor dolgoznak hát a földeken? — kérdeztem.
— Eh, izé… Látszólag csakugyan így van Lassú módszer ez, kezdetben alkalmatlannak látszik, de később majd kifejezésre jut e nagyszerű reform jótékony hatása. Mély meggyőződésem hogy előbb az elméletet kell jól megalapozni, a többi már könnyű, később majd kiderül, hogy as elméleti oktatásban eltöltött idő százszorosan megtérül. Igenis, uram, az erős alap a fontos, az legyen egészséges, arra azután leket építeni! — fejezte be a miniszter, és izgalmában verejtékező homlokát törölgette.
— Teljesen egyetértek az ön lángeszű közgazdasági nézeteivel! — mondtam lelkesen.
— Így aztán pontosan és helyesen elosztottam az ötmillió dinárt: kétmilliót a hivatalnokokra költünk, egymilliót tiszteletdíj címen fizetünk ki a közgazdasági tankönyvek íróinak, egymilliót olvasótermek alapítására fordítunk, egymillióból pedig a hivatalnokok napidiját fedezzük. Ez pont öt.
— Remekül beosztották!… Az olvasótermekre is elég sokat költenek.
— Látja, én most adtam ki egy köriratot, miszerint a közgazdasági könyvek mellett görög és latin nyelvkönyveket is szerezzenek be, hogy a parasztok mezei munka után klasszikus nyelvek tanulásával nemesítsék lelküket. Minden olvasóteremben megtalálhatja Homérosz, Tacitus, Paterkulos műveit és még sok szép művet a klasszikus irodalomból.
— Gyönyörű! — kiáltottam széttárt karokkal, azután felálltam, elbúcsúztam a miniszter úrtol, s indultam kifelé, mert a fejem már zúgott az előttem érthetetlen nagyszerű reformoktól.
Kínlódia (1/12)
Különös mesét olvastam egy régi könyvben. Ördög tudja, hogy került kezembe az a könyv; valami nevetséges korról szól, amikor sok volt a szabad szellemű törvény, de szemernyi szabadság sem volt; szónokoltak és köteteket írtak a gazdálkodásról, de senki sem vetette be a földjét; erkölcsi prédikációktól visszhangzott az egész ország, de erkölcs nem volt sehol; a házak padlásán is logikát tároltak, az észnek azonban híján voltak; takarékosságról és az ország jólétéről beszéltek lépten-nyomon, miközben eszeveszett pazarlás folyt, és minden uzsorás és gazember aprópénzért megvásárolhatta magának a Nagy Hazafi címet.
A különös mese, avagy útinapló (hogy szigorúan véve milyen irodalmi műfaj az a dolgozat, magam sem tudom, a szakértőket pedig nem akarom megkérdezni, mert bevált szerb szokás szerint nyilván az Ítélőtábla általános ülése elé vinnék az ügyet. Mellékesen szólva, ez igen szép szokás. Embereket neveznek ki, kiknek hivatalos kötelességük a gondolkodás, övék az utolsó szó, mi többiek pedig valamennyien serbesek vagyunk csak), szóval, e különös mese, illetve útinapló írója így kezdi:
„Életemből ötven évet világ körüli úton töltöttem. Sok várost, sok falut, sok országot, sok embert és népet láttam, de semmi nem ejtett csodálatba úgy, mint egy gyönyörű, szelíd tájon élő néptörzs. Arról a boldog törzsről mesélek most, noha jó előre tudom, hogy senki élő ember nem hisz nekem se most, se halálom után, ha ez a könyv valakinek a kezébe kerül, és olvasni kezdi…”
Meg kell jegyeznem, furfangos bácsi lehetett, engem ugyanis már bevezető szavaival a könyv elolvasására késztetett, s ha már elolvastam, elmondom másoknak is. Nehogy azt higgyék azonban, hogy olvasásra akarom rábeszélni önöket, nem, én már az elején őszintén kijelentem, nem érdemes elolvasni a könyvet, mert az illető bácsi (író vagy miféle) elejétől végig hazudik, de én, bármilyen furcsán hangzik is, elhiszem minden lódítását, mintha való igaz volna.
Íme, hogyan folytatja a mesét.
–
Egy évszázaddal ezelőtt apám súlyosan megsebesült, és hadifogságba esett. Hazájából idegenbe hurcolták, ott újra megnősült, egy rabnőt, honfitársnőjét vette el feleségül. Ebből a házasságból születtem, de még kilenc esztendős se voltam, amikor apám meghalt. Sokat mesélt nekem szülőföldjéről, a hősökről és nagy jellemekről, akik szinte hemzsegtek hazánkban, a nagy hazafiasságról, véres szabadságharcokról, erényekről és tisztességről, a nagy áldozatkészségről országunkban, ahol mindent, magát az életet is szívesen feláldozzák a haza oltárán. Mesélt népünk dicső, hősi múltjáról, halála előtt pedig lelkemre kötötte: „Édes fiam, nekem a nagy kaszás nem, engedte meg, hogy hőn szeretett hazámban haljak meg, a sors nem hagyta, hogy csontjaim abban a szent földben pihenjenek, amelyet véremmel áztattam, hogy szabad maradjon. Balsorsom nem adta meg nekem, hogy édes hazámban a szabadság éltető fénysugarában fürösszem arcomat, mielőtt örökre behunyom szemem. De én nem is vagyok fontos, mert a szabadság sugara rád fog ragyogni, édes fiam, beragyog titeket, gyermekeinket. Menj, fiam, s ha odaérsz, csókold meg azt a szent földet, menj, és szeresd azt a hazát, s jegyezd meg magadnak, hogy az a vitéz ország és népünk nagy tettekre hivatott, menj, és jóra használd a szabadságot, hogy apád büszke lehessen rád, de ne feledd, hogy azt a földet az én vérem is áztatta, apád vére, mint ahogy vitéz, dicső őseid nemes vére áztatta évszázadokon át…”
Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem apám, megölelt és megcsókolt, könnyei lecsorogtak a homlokomon…
— Menj, fiam, az isten…
Ezzel a befejezetlen mondattal halt, meg az én jó apám.
Halála után alig egy hónappal, tarisznyával a vállamon, bottal a kezemben nekivágtam a nagyvilágnak, hogy megkeressem dicső hazámat.
Ötven évig jártam a világot, de annak a hősi országnak, amelyről apám oly sokat mesélt, nyomát se találtam sehol.
Hazám után kutatva érdekes országokra és emberekre bukkantam, s erről most mindjárt beszámolok.
Nyári nap volt, úgy sütött, hogy az emberben felforrt az agyvelő, szinte szédült a forróságtól. Zúgott a fülem, szomjúság gyötört, szemem pedig majd leragadt, alig bírtam nyitva tartani. Izzadság ömlött rólam, s az út pora verejtékező bőrömre tapadt. Öltönyöm poros és elnyűtt volt. Fáradtan, kimerülten bandukoltam, de egyszerre, mintegy félóra járásra, fehér városfalakat pillantottam meg két folyó mentén. Új erőre kaptam, és a fáradtságról és kimerültségről megfeledkezve, gyors léptekkel indultam a város felé. Nemsokára folyóparthoz értem. Két nagy folyó hömpölygött lassan, és a város falait nyaldosta.
Hirtelen eszembe jutott, hogy apám említett valamit egy híres városról, ahol őseink temérdek vért ontottak, s nekem úgy rémlett, mintha azt mondta volna, hogy az a város is két folyó mentén terül el.
Szívem erősebben dobogott az izgalomtól. Levettem a sapkámat, s az ismeretlen ország hegyeiből áradó szellő lehűtőtte verejtékező homlokomat. Az ég felé emeltem tekintetemet, térdre rogytam, és könnyezve kiáltottam:
— Uram, teremtőm! Tégy bölccsé, hallgasd meg a nagyvilágban kódorgó, hazáját, apja szülőföldjét kereső árva fiad imáját…
A szellő csak fújdogált a távoli kéklő hegyormok felől, az ég pedig hallgatott némán.
— Mondd meg nekem, te drága szellő, amely azokról a kéklő hegyekről fújdogálsz, vajon azok a bércek az én hazámhoz tartoznak-e? Mondjátok meg, drága folyók, vajon őseink vérét mossátok-e le azokról a büszke falakról?
Minden néma volt, minden hallgatott, de énbennem mintha mámoros sejtelem ébredt volna, s egy rejtélyes hang szólna:
— Ez az az ország, amelyet oly rég keresel!
Hirtelen valami nesz ütötte meg fülemet. A part mentén, nem messze tőlem, egy halászt pillantottam meg. Csónakja a parton vesztegelt, ő pedig hálóit foltozgatta. Érzéseimben elmerülve, eddig nem vettem észre. Hozzáléptem, és isten nevében köszöntöttem.
Némán nézett rám, aztán hátat fordított, s tovább folytatta munkáját.
— Milyen ország az, a vízen túl? — kérdeztem, s türelmetlenségtől remegve vártam a választ.
Vállat vont, csodálkozva széttárta karjait, majd rám vetette tekintetét, és kibökte:
— Hát igen, ország az!
— Hogy hívják? — kérdeztem.
— Azt én nem tudom. Tudom, hogy ott egy ország van, de még nem kérdeztem meg, hogy hívják.
— Te hová való vagy? — kérdeztem.
— Hát, ehol lakom, vagy félórányira. Itt is születtem.
Furcsa, de úgy látszik, hogy az mégsem őseim földje, nem az én hazám — gondoltam, és újra kérdeztem:
— Te csakugyan nem tudsz arról az országról semmit? Híres az az ország valamiről?
A halász töprengett, letette a hálót, aztán mintha eszébe jutott volna valami. Hosszú hallgatás után megszólalt:
— Azt mondják, sok disznó van abban az országban.
— Csak disznairól híres az az ország? — kérdeztem elképedve.
— Van ott sok ostobaság is, de az engem éppenséggel nem érdekel! — mondta közönyösen, és tovább foltozta hálóját.
Nem volt világos a válasz, hát újra kérdeztem:
— Miféle ostobaság?
— Mindenféle — válaszolta a halász unottan, még ásított is.
— Disznók és ostobaságok, mi?! Másról nem is tudsz?
— A disznókon kívül, azt mondják, van ott sok miniszter is, néhány nyugdíjban, néhány rendelkezési állományban, de azokat nem szállítják külföldre. Csak a disznókat viszik ki.
A halász, úgy látszik, tréfát űz velem — gondoltam, és elöntött a méreg.
— Zöldeket beszélsz! Azt hiszed tán, hogy bolond vagyok?!
— Fizesd meg az utat, átviszlek a túlsó oldalra, aztán nézd meg magad, mi van ott. Én csak azt mondom, amit másoktól hallottam. Nem voltam ott soha még, nem tudok semmi bizonyosat.
— Akkor ez nem az én dicső őseim országa. Hiszen az hőseiről, nagyszerű tetteiről és dicső múltjáról nevezetes — gondoltam, de a halász furcsa válaszai felkeltették érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy ha már annyi országot láttam és bejárfám, megnézem ezt is. Megalkudtam a halásszal, és beültem a csónakba.
A halász átevezett a túlsó partra, zsebre vágta a kialkudott összeget, s miután kiszálltam, visszaevezett.
Imigyen gondolkodott egy közönzséges szerb ökör
Megannyi csoda van a világon, hazánkról pedig sokan úgy vélekednek, hogy itt annyi csoda történik, hogy a csoda már nem is számít csodának. Vannak nálunk igen magas állású személyek, akik mit sem gondolkoznak, s helyettük, vagy talán más okból, gondolkozni kezdett egy közönséges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtéges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtől miben sem különbözik. Isten tudja, hogyan szánta rá magát az a lángeszű barom ily vakmerő vállalkozásra, azaz gondolkodásra, ugyanis bebizonyosodott, hogy aki Szerbiában ezt a szerencsétlen foglalkozást űzte, csak bajba eshetett. Még ha, mondjuk, úgy vennénk is, hogy az a nyomorult jószág naivságában nem is tudja, hogy hazájában nem érdemes gondolkodással foglalkozni, tehát az ő esetében ezt nem tekinthetjük különösebb polgári bátorságnak, akkor is megmarad a talányos kérdés: miért épp az ökör gondolkozzék, hisz ő nem is választó, se nem tanácsos, se falubiró, és még csak valami ökörgyűlésen sem választották meg képviselőnek, illetve (ha idősebb) felsőházi tagnak, ha pedig bűnös feje arról ábrándozott, hogy esetleg miniszter lesz valami ökörországban, akkor pont ellenkezőleg a nem gondolkodást kellene gyakorolnia, ahogy azt egyes kiváló miniszterek teszik bizonyos boldog országokban, bár hazánknak e tekintetben sincs szerencséje.
Végtére is, mi közünk hozzá, hogy Szerbiában az ökör vette át az emberek által abbahagyott mesterséget, hiszen az is lehetséges, hogy természetes ösztönét követve kezdett gondolkozni.
Milyen ökör volt az? Közönséges ökör, amelynek mint az állattan mondja: feje, törsze és végtagjai voltak, akárcsak a többi ökörnek; szekeret húz, füvet legel, sót nyal, kérődzik és bőg. A neve: Szürke.
Íme, mikor kezdett el gondolkozni. Egy nap gazdája befogta a kocsiba őt és társát. Cifrát, a szekeret megrakta lopott fatörzsekkel, és a városba hajtott, hogy eladja. A fát eladta már az első városi házaknál, felvette a pénzt, kifogta a kocsiból Szürkét és társát, az igához láncolta őket, egy nyaláb kukoricaszárat rakott elébük, aztán vidáman betért egy kiskocsmába, hogy felhajtson néhány pálinkát, ahogy illik. A városban épp valami ünnepség volt, férfiak, nők özönlöttek mindenhonnan. Cifra, amely butaságáról volt nevezetes az ökrök között, nem nézett se jobbra, se balra, hanem komolyan nekilátott az étkezésnek, jól belakott, elelbődült elégedetten, aztán lefeküdt, és bóbiskolva kérődzött. Öt nem érdekelték a körülötte nyüzsgő emberek. Bóbiskolt és kérődzött. (Kár, hogy nem ember, mert megvan minden képessége, hogy magas állásba jusson.) Szürke viszont meg se kóstolta a szárat. Álmodozó, bús tekintetéből is látszott, hogy ő gondolkodó, szelíd, érző lélek. Mellette járnak-kelnek emberek, szerbek, kik büszkék dicső múltjukra, nevükre, nemzetségükre, s ez a büszkeség meglátszik magatartásukon, kidüllesztett mellükön és járásukon. Leste őket Szürke, és hirtelen fájdalmat és szomorúságot érzett a szörnyű igazságtalanság miatt, s nem tudván ellenállni ennek a hirtelen jött érzésnek, búsan, fájdalmasan elbődült, és szemében könnyek jelentek meg. Fájdalmában gondolkodni kezdett:
– Mire oly büszke az én gazdám, mire büszkék polgártársai, a szerbek? Miért járnak emelt fővel, felfuvalkodottan, és miért nézik le az én fajtámat? Büszkék hazájukra, büszkék arra, hogy a sors kegyelméből itt szulettek Szerbiában. Hiszen engem is itt Szerbiában hozott világra anyám, és nemcsak anyámnak és apámnak hazája ez, hanem elődeiké is, mert ők még az ősszláv hazából jöttek ide. De mi ökrök egyáltalán nem vagyunk büszkék erre, hanem inkább arra, ha nagyobb terhet tudunk hegynek fölfelé húzni, s még sohasem történt meg, hogy valamelyikünk azt mondta volna egy sváb ökörnek: “Mit akarsz te, én szerb ökör vagyok, az én hazám Szerbia, a büszke ország, itt jöttek világra szüleim, itt vannak eltemetve öseim is!” Isten ments, sohasem voltunk büszkék erre, nem is jutott ilyesmi eszünkbe, ők meg, lám, erre is büszkék. Különös emberek!
Ilyen gondolatok között gyötrődve, az ökör búsan csóválta fejét, amitől megszólalt a kolomp a nyakán, s az iga is megcsikordult.
Cifra felnyitotta szemét, társára pillantott és elbődült:
– Te már megint badarságokkal foglalkozol! Egyél, te bolond, hízzál, látod, hogy már a bordáidat is meg lehet számolni. Ha a gondolkozás jó dolog volna, az emberek nem bíznák ránk, ökrökre. Nem érne bennünket ilyen szerencse!
Szürke sajnálkozva tekintett társára, elfordult tőle, és újból gondolataiba merült.
– Dicső múltjukkal hivalkodnak. Rigómező, rigómezei csata, ez az övék. Hát aztán, az én elődeim már akkor is húzták a katonasággal, élelemmel és hadianyaggal megrakott szekereket; ha mi nem lettünk volna, maguknak az embereknek kellett volna csinálniok mindezt. Fellázadtak a törökök ellen. Nagyszerű, nemes dolog, de ki volt ott? Talán ezek a felfuvalkodott üresfejűek, akik a munkát kerülve, büszkén sétifikálnak körülöttem, mintha ez az ő érdemük volna. Itt van például a gazdám. Ö is kérkedik és dicsekszik a felkeléssel, főleg azzal, hogy ükapja nagy vitéz volt és a szabadságharcban esett el. Az ő érdeme ez talán? Az ükapja még csak büszkélkedhetett, de ő maga nem. Az ükapja azért esett el, hogy gazdám, az ő utóda szabad lehessen. Szabad is, de mit tesz a szabadságával? Lopja másnak a fáját, ráül a kocsira, én meg húzom őt is meg a fát is, ő pedig alszik a kocsin. Most eladta a fát, pálinkázik, nem dolgozik semmit, és a dicső múlttal kérkedik. Hát abban a felkelésben hány ősömet vágták le, hogy a harcosoknak legyen élelmük? Nem szállítottak-e annak idején az én őseim hadianyagot, élelmet, húzták az ágyúkat, mégse jut eszünkbe dicsekedni érdemeinkkel, mert mi nem változtunk meg, ma is kötelességünket végezzük, ahogy őseink végezték, lelkiismeretesen és türelmesen.
Ők elődeik szenvedéseivel, ötszáz éves rabságával kérkednek. Az én fajtám szenved, amióta él, ma is szenvedünk és raboskodunk, de ezt sohasem verjük nagydobra.
Azt mondják, a törökök kínozták, gyilkolták, karóba húzták őket. Az én őseimet is mészárolták a szerbek és törökök egyaránt, nyárson sütötték, meg tudom is én, mivel nem kínozták őket.
Hitükre is büszkék, pedig nem hisznek semmiben. Tán én vagyok a hibás, meg a fajtám, hogy bennünket nem fogadnak be a kereszténységbe. Vallásuk azt mondja, ne lopj, lám, az én gazdám lop, és a lopott pénzen iszik. Vallásuk szerint szeretniök kell felebarátaikat, ők meg csak rosszat tesznek egymásnak. Náluk az a legjobb ember, azt állítják példának, aki nem tesz semmi rosszat. De természetesen arra nem is gondolnak, hogy megköveteljék tőle, hogy valami jót is tegyen. Lám, hová jutottak, hogy jó példának állítják oda az olyan haszontalant is, akindek mindössze az az érdeme, hogy semmi rosszat nem tesz.
Az ökör felsóhajtott, úgyhogy a port is felverte az úton.
– Akkor hát – folytatta tovább a gondolkozást – nem jobb-e a mi fajtánk az övéknél? Nem öltem meg senkit, nem mondtam rosszat senkiről, nem loptam semmit senkitől, senkit ártatlanul nem bocsátottam el állásból, nem okoztam veszteséget az állampénztárnak, nem állítottam hamisan, hogy csődbe jutottam, nem vertem bilincsbe és nem zártam le ártatlan embereket, nem rágalmaztam társaimat, nem lettem hűtlen az ökrök elveihez, nem tanúskodtam hamisan, nem voltam soha miniszter, és nem tettem rosszat az országnak, de azonkívül, hogy nem teszek rosszat, jót teszek még azokkal is, akik velem rosszul bánnak. Mikor anyám világra hozott, a rossz emberek még az anyatejet is nyomban elvették tőlem. Az úristen nyilván nekünk, ökröknek, és nem pedig az embereknek teremtette a füvet, de azt is elveszik tőlünk. Ennyi csapás ellenére is húzzuk az emberek szekerét, szántunk, és kenyérhez juttatjuk őket. Ám a hazának tett szolgálatainkat senki sem ismeri el…
– Ami a böjtöt illeti, rendben van, nekik embereknek a vallás előírja, hogy böjtöljenek, de ők azt a keveset sem tartják be, viszont az én fajtám egész életén át böjtöl, amióta csak elválasztották az anyja tőgyétől.
Az ökör lehajtotta fejét, majd, mintha eszébe jutott volna valami, megint felemelte, haragosan levegőt szippantott, mintha valami bántaná, aztán egyszerre vidáman felbődült:
– Most már tudom, hogy ennek így kell lennie! – és újra gondolataiba merült:
– Ez az: ők a szabadságra és polgári jogaikra büszkék. Ezt komolyan meg kell fontolnom.
Gondolkozott az ökör, de nem talált megoldást.
– Milyen jogok azok? Ha a rendőrség elrendeli, hogy szavazzanak, ők szavaznak. Elvégre, ha kell, mi is elbődülhetnénk: “Úgy van!” Ha nem kapnak rá parancsot, nem szabad szavazniok, sem beavatkozniok a politikába, épp úgy, mint nekünk. Őket is bezárják, megverik, olykor teljesen ártatlanul. Mi legalább elbődülünk és a farkunkat csóváljuk, nekik meg ennyi polgári bátorságuk sincs.
Közben a gazda megjelent a kocsma ajtajában. Részegen botladozva, zavaros tekintettel, érthetetlen szavakat mormolva és tántorogva ment a kocsi felé.
– Lám, mire használta ez a büszke utód az ősei vérével kiharcolt szabaságot! Igaz, az én gazdám részeges és tolvaj. De mire használják fel a többiek? Csak arra, hogy ne dolgozzanak, és őseik múltjára és érdemeire hivatkozzanak, holott abban nekik annyi részük van, mint nekem.
Mi ökrök pedig épp olyan hasznos és szorgos munkások maradtunk, mint elődeink voltak. Igaz, hogy ökrök vagyunk, mégis büszkék lehetünk jelenkori kínos munkánkra és érdemeinkre.
Az ökör nagyot sóhajtott, és behúzta nyakát az igába.
1902 áprilisában.
Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)
Радоје Домановић 