Rendőr ész

Egy bölcs rendőrkapitány rávetette szemét egy hatáskörébe eső község elnökének malacaira. A tízparancsolat sehol nem mondja ki: „Ne kívánd felebarátod malacát”.

Egy ízben, amikor a községi elnök piacra jött a járás székhelyére, a kapitány megszólította:

— Hallom, jó malacaid vannak, hékás.

— Hát van egynéhány, de nem a legjobbak. Olyan falusiak, tudod, nektek, uraságoknak jobb való.

— Ne kertelj, barátocskám, jó malacok azok, saját szememmel láttam. Épp vágásra valók. Mondom hát, tudod, mi a rend…

— Hozzak neked egyet?

— Hozzál, persze!

A következő szombaton a paraszt csakugyan behozott egy malacot. A furfangos kapitány azonban már előbb megbeszélte a feleségével, hogy ha a paraszt elhozza a malacot, ne fogadja el, mert neki más terve van.

— Elhoztad, mi?

— Elhoztam, uram, olyan telt, mint az alma.

— Köszönöm, váljék tisztességedre, vidd el a házamhoz, add át a feleségemnek, aztán gyere az irodámba kávéra.

Az elnök vitte a malacot, és így köszöntötte a kapitánynét:

— Ehol e, hoztam egy malacot, az uraság azt mondta, adjam át kegyednek.

— Még csak az kellene! Miféle malac! Hogy itt szemeteljen, visítson és bűzt árasszon nekem! Vidd el innen, de azonnal.

— Pedig nagyon szép ám, naccsága!

— Hallani se akarok malacról. Semmi szükségem arra a dögre a házamban. Vidd az uramhoz, csináljon vele, amit akar.

Hiába kőnyörgött a paraszt, a kapitányné hajthatatlan maradt. Mit tehetett mást, fogta a malacot, és indult vissza. Jelentkezett a kapitánynál.

— Mi az? — kérdezte a kapitány csodálkozást színlelve a paraszt és a malac láttán. — Miért nem vitted haza?

— Odavittem én, de a naccsága nem akarja elfogadni.

— Hajaj, barátom, sok baj van az asszonyokkal! — mondta a kapitány, s úgy tett, mintha gondolkozna, majd hozzátette:

— Ha így történt, mit tehetek? … Tudod mit, egyelőre úgyse akarom levágni, s mivel nincs hol tartanom, vidd haza és etesd, amíg nem lesz rá szükségem. Amennyit megeszik a malacom, jól megfizetem neked.

— Azzal ne tőrödj, megegyezünk, ahogy emberekhez illik. Amit ez a malac megeszik, igazán nem számít.

— Jó. Vidd hát haza és etesd, amíg nem hívatlak.

Így is történt. A paraszt hazavitte a kapitány malacát.

Bizonyos idő múlva a paraszt újra megjelent, és megkérdezte a kapitányt:

— Hozzam-e a malacodat?

— Csak maradjon még, nincs rá szükségem.

Elmúlt egy hónap, kettő, elmúlt fél év, s a paraszt időnként kérdezősködött:

— Akarod-e, hogy idehajtsam a malacodat?

— Várj még egy kicsit, majd később. Csak aztán jól etesd, később majd megnézem a számlát, hogy mibe kerül.

— Ne törődj azzal, emberek vagyunk! — mondta alázatosan a paraszt. Mit mondhatott volna mást: a hatóság hatóság!

Több mint egy év múlt el. A paraszt megint jelentkezett:

— Idehallgass, kapitány uram, az a te malacod már öreg kandisznó lett. Meghízott, alig bír menni, illene már idehajtanom, nem érdemes többé etetni.

— Látod, testvér, már meg is feledkeztem a malacomról. Legalább néhány nappal előbb jelentetted volna! Közben én már vettem disznót, levágtam, és a zsírját is kisütöttem! — hazudta a kapitány.

— Akkor hát mitévők legyünk?

A rendőrkapitány gondolkozott, gondolkozott, aztán így szólt:

— Hány kilós lehet a malacom?

— Én meg a szomszédom nézegettük a napokban, megvan az vagy kétszáz kiló.

— Hohó! — csodálkozott a kapitány, és elmosolyodott.

— Meghízott, bizony.

— Mennyit adnának érte a piacon? — kérdezte a kapitány.

— Testvérek között is megér százötvenet, vagy még többet is.

— Tudod-e, hogy gondolom én az egyezséget?

— Ahogy akarod, emberek vagyunk.

— Azt mondod, százötvenet ér?

— Annyit.

— Jó. Fizess ki nekem most egy százast, te meg add el a disznót, és ötvenet tarts meg magadnak az etetésért. Nem evett az meg negyvenért sem, de úgy gondolom, iparkodtál körülötte, fáradoztál, legyen a tiéd a többi.

Mit tehetett az elnök? Valahogy nem szeretett volna megválni az elnöki tisztségtől. Így hát elővett egy százast a bukszából, leszámolta a kapitány markába, mondván:

— Alássan köszönöm, uram!

— Nincs mit. Mondom, tartsd meg magadnak a többit az etetésért, vegyél valamit a feleségednek és a gyerekeknek is, ők is fáradoztak a malac körül.

— Bizony, fáradoztak a gyerekek is, főleg ők, mert én, tudod, mással foglalkozom.

— Igaz is. Vegyél nekik valamit, és mondd meg: nesztek, ezt a kapitány úr küldi a malaca etetéséért!

— Igazán köszönöm, kapitány úr!

Ritka ész, csakugyan.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Ознаке:, , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google photo

Коментаришет користећи свој Google налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: