Az idealista (2/2)
(Előző)
IV.
– Tehát – folytatja Marko – ez a levél világosan beszél a forró és tiszta érzésről, kirajzolódik belőle, hogy mekkora hazafias láng lobogott a szívében. Ezt a levelet György éppen az indulása előtt írta meg gyötrelmes küzdelmében, akkor, amikor még fiatal, friss és életerős volt. Ezután jött a harmincéves munka, a szenvedések és a kínok. Mondtam már, milyen volt a kinézete öt évvel ezelőtt, amikor először megismertem. Hatvan éves volt, és legalább húsz évvel idősebbnek tűnt. Az erejével nem takarékoskodott, ő nem élt, hanem nagy lángon égett.
– Néhány nappal később, ahogy odakerültem, az egyik barátommal, aki tanító, ültünk az iskola előtti kertben. Ebben az épületben a második és a harmadik elemi osztályok tanulnak. A harmadik osztály tanítója az én barátom. A tanítványai éppen szüneten vannak, játszanak, mint a muslicák szálldosnak körülöttünk. A második osztály tantermének az ablakai nyitva vannak, kihallatszik az énekszó, amit friss és csengő gyerekhangok énekelnek:
Zöldell a kedves domb…
– Gyuri bá’ énekel a gyerekekkel – mondja az én tanító barátom.
– Ez az ő osztálya? – kérdeztem csodálkozva.
– Az övé. Ő most csak énekel. Nyolc órakor bejön, beül az asztal mögé, a kezei közé fogja az arcát, vagy ide ül az ablak elé, nézi a zöldellő kertet, a gyerekek meg énekelnek neki. Nos, mi mást tegyen?… Öreg, elcsigázott… de életében már sok mindent megvalósított. Jó volna, ha mi az életünk során annak a tizedét tudnánk megvalósítani, annak, amit ő életében véghezvitt, jó volna.
– Még nem nyugdíjas?
– Még nem. Ezekben a régiókban tizenöt évet töltött, amikor ez az országrész még nem szabadult fel, és így ezeket az éveket az állami szolgálatba nem veszik számításba. A nyugdíj alapját csak a felszabadulástól számítják. Így neki alacsonyabb fizetése van, mint annak a sok fiatalnak, akik a tanítványai voltak, mivel az utóbbi években gyenge minősítéseket kapott, ezért előléptetés sem járt neki. Most még alkalmazzák, hogy több évet nyerjen a nyugdíjazáshoz.
– Aha, tehát így kedveskedtek neki. És ez az összes jutalma azért a hatalmas munkáért, amit élete során a közösségért végzett, és ezért megengedték neki, hogy ilyen elcsigázottan is tovább dolgozhasson!… – mondtam, de a szomorúság a szívemre telepedett.
– Az összes lakos, akiket itt látsz, ez mind Gyuri bá’ tanítványa. Ő nem csak a gyerekeket tanította, hanem a felnőtteket is. A saját költségén építette fel azt az épületet, ahol most a községháza van, és a tágas tanteremben tanította a gyerekeket és a felnőtteket. Mesélik az idős lakosok, akik fiatal kora óta ismerik, hogy ő a fáradtságot nem ismerte. Éjjel nappal dolgozott, számára nem volt ünnepnap és pihenés! – mondta a barátom.
– Ezt én is észrevettem, hogy ezen a környéken nagyon nagy az írástudók száma. Ritkán volt, hogy találkoztam egy idősebb emberrel, György kortársával, és írástudatlan lett volna. Tehát itt mindent a fáradhatatlan Gyuri bá’ teremtett meg.
– Akkor, amikor az idősebb emberek is gyülekezni kezdtek az osztálytermében, a törökök bűnösnek kiáltották ki és börtönbe zárták, így néhány hónapot börtönben is töltött. A pénze enyhítette a török hatóság szigorát, és így sikerült neki a börtönből kiszabadulni, de megtiltották neki, hogy a felnőtteket is tanítsa az iskolájában, csak a gyerekeket taníthatta. Ezután nappal tanította a gyerekeket, éjszaka pedig a felnőtteket, a legnagyobb veszélynek kitéve magát. Éjszaka a felnőtteket a dicsőséges szerb múltról oktatta, lelkesítette őket, harcra készítette, lelkükben erősítette a reményt az eljövendő időszakra, és általában arról beszélt hozzájuk, amit maga is tudott. Éppen két-három évvel még a felszabadulás előtt, megtudták a törökök ezt a törekvését, és csak szökésével tudta a fejét megmenteni a biztos haláltól, amire ítélték volna. A háború alatt önkénteseket szervezett és bátran harcolt a szerb hadsereggel a törökök ellen. A háború után, amikor ezek a végek is szabadok lettek, György tovább maradt, újra, mint tanító.
A beszélgetésünk után, a tanító barátom elhallgatott. Én is hallgattam. Ő szólt a gyerekeknek, hogy induljanak az osztályterembe – ő is utánuk ment. Egyedül maradtam.
Gyuri bá’ osztályából egyformán szólt az ének. Amikor az ének elhallgatott, azonnal ricsaj és lárma váltotta fel, a vidám gyerekek kiszaladtak a szünetre. Kevéssel ezután Gyuri bá’ is kijött.
– Miért magányos? – mondja Gyuri bá’, amikor meglátott.
– Nézem, milyen szép kertje van. – Eközben odaszalad az egyik gyerek, és sírva, elmeséli Gyuri bá’nak, hogy az egyik társa a fejére vert egy pálcával.
Gyuri bá’ odament hozzá és ráncos kezével gyengéden megsimogatta a kis fejecskéjét.
– Elmúlik majd! Nem akarta, szeret ő téged… Legyetek jók és mindig gondoljatok jót egymásról, és iparkodjatok minél jobb emberekké válni!
A gyerek megvigasztalódva szaladt tovább játszani, Gyuri bá’ pedig enyhén elmosolyodott:
– Gyerekek! … Szeretem, amikor játszanak…
– Szépen énekelnek.
– Szeretem, amikor énekelnek, szinte mindenről megfeledkezem… Látja, engem már a beszéd is fáraszt… Én is szépen énekeltem, amikor fiatal voltam…
– Rendesen jön délelőtt is meg délután is?
– Jövök… de egyre gyengébben dolgozom. Nem tudok többet tenni, már eleget dolgoztam. Nem csinálnám, de a gyerekeim miatt, a nyugdíjam miatt… értük, én az enyémet befejeztem… Reszketett a hangja, a szeme könnyekkel volt tele.
– Menjünk be az iskolába? – kérdezi az egyik gyerek.
– Elég volt gyerekek, menjetek haza.
– Haza! Hazaaa! – kiáltották a gyerekek nagy hangon, és elsiettek.
– Ideje lenne, hogy kipihenje magát! – mondtam Gyuri bá’nak.
– Ha majd meghalok, kipihenem magamat. Igen, ha majd meghalok… Hamarabb nem.
– Figyelj az olvasásra! Mit nézegetsz te ott az utolsó padból! – hallatszott ki a tanító erős hangja a harmadik osztályból.
– De minek figyeljen! – neveti el magát Gyuri bá’. – Nem kell itt mindenkinek tanulni. Mennél kevesebbet tud az ember, annál kevesebbet szenved. Tudás nélkül boldogabban érzi magát az ember. Boldogabb lettem volna én is, ha nem tanulok!
– Az Istenért, ne mondjon ilyet! A maga tudása százaknak hozott hasznot, mit százaknak, ezreknek…
Valamit mondani akart, de a szó a torkán akadt, a feje lekonyult, mélyen sóhajtott, és reszkető kezével legyintett egyet.
A nap sugarai áthatolnak az akácfa lombján, és beragyogták a hófehér haját.
– Minden elmúlt… – mondja végül – minden, minden elmúlt… Maga fiatal, alig lépett még be az életbe… Tegnapelőtt hallgattam magát, ahogy vitatkozott egyes közösségi kérdésekről… Itt megállt, szomorú szemeivel rám nézett, amelyek az élet bajairól meséltek.
– Én benne kerestem, hogy milyen lehet a jövőm, mintha a végét látnám, életem utolsó lépéseit. A szívem baljós érzelmekkel telt meg. Egy szót se tudtam szólni.
– Maga hevesen vitatkozik, nekem meg eszembe jutott a fiatalságom…
– Tehát ő meg bennem látja a múltját – gondoltam magamban.
– Azt hittem soha nem fogok megfáradni… – folytatja tovább halk hangon, amit alig lehetett hallani, majd megszakítva a mondatot, néhány pillanat után befejezte: Elegem lett az életből, higgye el, én már csak a halált várom…
Itt elhallgatott.
– Szörnyű kívánság! gondoltam, és megrázkódtam.
– Tőle pedig, aki ennyire kiürült, még elvárják, hogy tovább dolgozzon… Még ilyen hosszú kitartó munka után is!… Furcsa ajándéka a sorsnak, hogy így elcsigázottan, imbolyogva jön az iskolába, hogy a saját gyerekeinek biztosítson néhány dinár nyugdíjat, amikor meghal. Dolgoznia kell, mert érzi szegény, hogy ez a szülői kötelesség. Saját családja előtt bűnösnek érzi magát, és most utolsó leheletéig értük dolgozik, hiszen magának soha semmire nem volt szüksége – de most csak egy szörnyű vágya maradt – meghalni, mert elege lett az életből!…
– Ilyen gondolatok gomolyogtak a fejemben, ahogy néztem Gyuri bá’t a szakadt és kopott ruhájában, és olyan szomorúság kapott el, hogy szerettem volna hangosan sírni és zokogásba kitörni. A fél életemet nem sajnálnám, ha vissza tudnám adni az erejét és vidámságát. Akaratlanul jöttek belőlem a szavak:
– Jó az Isten! Megél maga még jobb napokat is… A gyerekek is megkapják, maga is kap majd támogatást, boldog lesz…
– Semmit nem sajnálok… Én már örülni sem tudok… Sok örömöm volt, de sokat dolgoztam és sokat szenvedtem… Sok minden volt, de a legtöbb a szenvedésből jutott… Semmit nem érzek most, se örömet se bánatot – mondta tompa hangon, majd suttogva folytatta:
– De most csak egy vágyam maradt, meghalni…
A tanteremből újra hallatszott a tanító hangja:
– Kifele, kifele, állj meg… Ezt ne tanuld meg!…
Gyuri bá’ újra szomorúan elmosolyodik.
Az iskola mellett van egy kiskocsma. Előtte ül néhány helyi lakos és dominózik.
Lassú, méltóságteljes járással elhaladt előttünk a prefektus. Csendőr kíséri. A lakosok felpattannak és alázatosan leveszik a sapkájukat.
– Iskolatársam volt – Gyuri bá’ szomorúan elmosolyodott. – Én gazdag apa gyereke voltam, ő meg szegényecske. Én kitűnő tanuló voltam, ő gyenge. Ezért nem is tanulhatott tovább. Őszintén sajnáltam. Nem fejezte be az iskolát, én meg kiváló eredménnyel elvégeztem, és még két évet Bécsben is eltöltöttem. Sok pénzt örököltem és eljöttem erre a vidékre, amely még nem szabadult fel. Tökéletes iskolázottsággal és felkészülten. Ő pedig később szolgálatba állt a felszabadított területeken, mint bukott diák… én elköltöttem a készpénzemet, feléltem az erőmet és az egészségemet, kínokat éltem át a börtönökben, és most, harmincévi munkaviszony után száz dinár a havi fizetésem… és van öt gyerekem…
Rájött a köhögés, az utolsó szavakat alig tudta kimondani.
– Ő meg iskola és szenvedések nélkül magas fizetést kap, van több ezer dinár készpénze – folytatja Gyuri bá’. És látja, őt mindenki tiszteli, előtte alázatosan leveszik a sapkájukat, én meg, aki annyit dolgoztam, harcoltam, együtt szenvedtem velük, vergődtem és segítettem rajtuk… semmim sincs, nekem még tisztelet se jár! Amikor elmegyek mellettük, csak nevetnek rajtam…
Itt a hangja megremegett, könnyektől szenvedve beszélt… egy kicsit elhallgatott, felemelte a fejét, egyenesen a szemembe nézett és élénkebb, de reszkető hangon folytatta:
– Maga még fiatalember; legyen minden, minden legyen, de egyet nagyon kérek… ne legyen tisztességes ember…
Beleremegtem az előérzettől és a bánattól.
– A tanítványaim, akiket pénzzel is támogattam és útjukra bocsátottam – most meg se ismernek… Bírságot szabtak ki rám, érti! Néhányan évődve meglöknek, amikor elmegyek mellettük, és züllöttnek mondanak… Az emberek nem kérdezik, hogy züllöttél le, de ahogy meglát, hogy bajban vagy és szegénységben élsz, azonnal elvesztettél mindent… Azonnal figyelmen kívül hagynak…
Eközben a prefektus elmegy az iskola kerítése mellett, ránéz Gyuri bá’ra, és méltóságteljesen bólintott, a fogai közt pedig csak ennyit kérdez:
– Hogy vagy Gyuri?…
– Ahogy lehet! – felel György.
A prefektus elmegy, Gyuri bá’ lehorgasztja a fejét.
– Egyébként, mi keresnivalóm van még itt… Csak a gyerekeimet sajnálom… Dolgozzatok, dolgozzatok, én meg vétkezem… Legyetek jók és becsületesek, de ne várjatok köszönetet – mert az nincs… Örök mártírok lesztek…
Megint elhallgatott – majd eszébe jutott:
– Nemrég egy napon eladták a szőlőskertemet az adó miatt, de a községházán, amit én ajándékoztam az önkormányzatnak, az, akinek a legtöbbet segítettem és a legtöbbet tettem érte, lekiabált, amikor könyörögtem neki, hogy a szőlőskertemet a gyerekeim elől ne adják el:
– Ki a hibás azért, hogy annyi pénzt elherdáltál!… Mindent megettél és elittál, és most itt jajveszékelsz nekem…
Egy sóhaj szakadt ki belőle, majd rekedten befejezi:
– Koldusnak néznek!…
Két könnycsepp gördült le sápadt, ráncos, hervadt arcán…
– Nem sajnálom – mondja – én a tartozásomat leróttam. Csak azt sajnálom, hogy a gyermekeimet szegénységben hagyom. Ki tudja, lehet, tőlem szerencsésebbek lesznek… Vagy… legyenek olyanok, mint én… legyenek jók, és saját maguknak jelöljék ki az utat… Nekem még a halál is kedves…
– Akarom, akarom a halált! – A hangja tompa volt, és valójában olyan volt, mintha a sírból jött volna, mint a halál hangja…
V.
Utoljára azon a télen láttam, amikor idehelyeztek.
Hideg nap volt. A szél a tetőkről hordta a havat az arcomba. Az utcákon ritkán lehetett embert látni. Elmentem az önkormányzat épülete előtt, Gyuri bá’ alapítványa előtt. Ő éppen az ajtó előtt állt. A szél lobogtatta szakadt ruháját. Lehajtott fejjel, remegett a hidegtől és az öregségtől.
– Mit csinál itt, Gyuri bá’? – kérdeztem.
Felemeli a fejét, hosszan néz rám, a szeméből ömleni kezdtek a könnyek:
– Nyomorgok.
– Vár valakire?
– Beteg a gyermekem, és az önkormányzattól kértem a következő hónap bérleti díját, hogy gyógyszert vegyek, és nem adják… A megyénél is voltam, de ott sem adják…
Fuldokolt a sírástól.
Kivettem a fele pénzemet és átnyújtottam:
– Ne könyörögjön nekik, itt van, adok én magának… kölcsönbe – tettem hozzá, hogy elfogadja.
– Rám nézett, és furcsa mosoly futott át az arcán, a szemében pedig kis reménysugarat láttam…
– Legyen becsületes ember… én vétkeztem! A jövő generációi közt egyre többen lesznek azok, akik méltányolják az erényt.
Újra fojtogatta a sírás.
Támolyogva bement a patikába.
–
– És most már megpihent. A vágya teljesült, a hálás önkormányzat az elismerés jegyében koszorúkat helyezett a sírjára… Cikket írtak, beszédeket mondtak, dicsérték fáradságos munkáját…
…Ez is elég volt, mondaná Gyuri bá’. Eljön majd az idő, amikor az életben, tiszteletben tarják és jutalmazzák az erényt – fejezte be elbeszélését Marko, keserű mosollyal az arcán, könnyező szemekkel.
Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.
Ahol megszűntek a szenvedélyek
Mi, szerbek, hála a jó istennek, elvégeztük minden dolgunkat, s most, csak úgy unalomból, kedvünkre ásítozhatunk. szundikálhatunk, lustálkodhatunk és aludhatunk, s ha azt is megunjuk, átkukucskálhatunk, csak úgy tréfából, más szerencsétlen országokba, hadd lássuk, mit is csinálnak azok. Azt mondják, hogy léteznek országok — ments meg, uram isten, a bajtól és a kísértéstől, maradjanak csak ott, ahol vannak! —, amelyekben az emberek minduntalan holmi jogokért, valami szabadságért és személyi biztonságért verekednek és civakodnak. Az ember szinte borzong, ha rágondol azokra a boldogtalanokra, akik még mindig nem tárgyalták le honi ügyeiket, miközben mi már odáig jutottunk, hogy Kína és Japán ügyeit intézzük. Napról napra távolabb jutunk hazánktól, s ha ez így tart, nemsokára a Marsról, Merkúrról vagy legalábbis a Holdról közölnek tudósítást újságíróink.
—
Én is ennek a boldog népnek a fia vagyok, tehát jómagam is ennek a divatnak engedve szeretnék mesét mondani egy távoli, nagyon tayoli, tengeren túli országról, arról, ami ott megesett régen, nagyon régen.
Hogy hol volt az az ország, hogy hívták népét nem tudni pontosan, de mindenesetre nem európai ország volt, népét pedig bárhogy is hívhatták, csak szerbnek nem, az biztos. Ebben teljesen egyetértenek az összes idősebb történészek, a fiatalabbak pedig talán pont az ellenkezőjét állítják. De ez különben sem a mi dolgunk, nem is törődöm vele, még ha így szembe kerülök is a szokással, hogy arról is illik beszélni, amihez nem ért az ember, és azt is kell csinálnia, amihez nincs tehetsége.
Annyi bizonyos, hogy az illető nép igen romlott és gonosz volt, tele bűnnel és káros szenvedélyekkel, s én pont ezekről akarok mesémben beszámolni.
Tudom, kedves olvasó, nem egykönnyen hihető az, hogy ily romlott emberek valaha is léteztek, de tessék tudomásul venni, hogy mesémet a birtokomban lévő feljegyzések alapján írtam.
Íme, pontos fordításban, néhány feljelentés az ottani miniszterekhez:
„Kara faluban N. N. földműves szántás után betért a kocsmába, kávét ivott, és szenvedélyesen olvasta az újságot, amelyben a mai miniszterekét támadják…”
„Borka helységben T… tanító, mihelyt kilép az iskolából, maga köré gyűjti a parasztokat, és daloskör alakítására unszolja őket. Továbbá az illető tanító métát játszik az inasokkal, a diákokkal pedig gombozni szokott, tehát káros és veszélyes tevékenységet folytat. Egyes parasztoknak könyvekből olvasott fel, és eladásra is kínálta a könyveket. Ezt a gonoszságot nem lehet tovább tűrni, mert megrontja környezetét, és szabadság követelésére uszítja a békés és tisztességes polgárokat, közben ő maga is szakadatlanul arról beszél, hogy a szabadság mindennél édesebb. Szenvedélyesen dohányzik, és dohányzás közben köpköd is.”
„Sor helységben Dj… pap mise után politikai gyűlésre ment a közeli városba.”
Lám, milyen botrányok történnek a világban!
Figyeljenek csak tovább:
„S… bíró ma a községi vezetőségre szavazott. Ez a szégyentelen bíró az ellenzéki lap előfizetője szenvedélyes olvasója. A bíróságon azt merte áldani, hogy teljesen alaptalanul vádolják a hatóság megsértésével és ellenszegüléssel azt a parasztot, aki tanúk előtt kijelentette, hogy soha többé nem vásárol Gábor kisbíró boltjában. Ezenkívül ugyanaz a bíró mindig gondolatokba merül, és ez is bizonyítja, hogy tele van bűnnel, s nyilván valami nagy összeesküvést sző a mai rendszer ellen. Vád alá kell helyezni az uralkodó megsértése miatt, mivel ő nem is lehet a dinasztia barátja, hiszen Mora kávéházába jár feketézni, holott köztudomású, hogy Mora öregapja jó barátságban élt Leónak a komájával, aki annak idején Jambában nagy zavargást szervezett a mai uralkodó nagyapjának egyik alvezére ellen.”
Még rosszabb emberek is voltak abban a szerencsétlen országban. Figyeljék csak a következő feljelentést:
„Egy túli ügyvéd elvállalta egy szegény ember képviseletét, akinek apját tavaly megölték. Az illető ügyvéd szenvedélyesen issza a sört, és vadászni jár, de ami a legrosszabb, egyesületet alapított a szegények támogatására. Ez az elfajzott ember azt állítja, hogy az állami besúgók a leghitványabb emberek!”
„T… tanár a mai napon mindenféle bitang gyerekekkel szaladgált a városban, körtét is lopott a kofáktól, tegnap pedig csúzlival célozta a galambokat, és betörte egy állami épület ablakát. Ez még hagyján, de az illető politikai gyűlésekre is jár, szavazni is szokott, beszélget a polgárokkal, újságot olvas, az államkölcsönről vitatkozik, és még számtalan más bűnös tevékenységet folytat az oktatás rovására!”
„Varban a földművesek új iskola építését kezdték meg, s úgy látszik, ezzel megfertőzték az egész környéket. Ezt, az államra nézve karos es csúf irányzatot minél előbb le kell törni!”
„Varban a kisiparosok olvasókört alapítottak, és minden este ott gyülekeznek. Ez a szenvedély mély gyökeret vert, főleg a fiataloknál, az idősebbek pedig már arra a gondolatra vetemedtek, hogy az olvasókör mellett megalakítják a kisiparosok nyugdíjalapját is. Ezt vidékünkön nem lehet megtűrni, mert megbotránkoztatja azokat a tisztességes embereket, akik nem szidják a minisztereket! … Egy kisiparos még a munka helyes megosztását is követeli! … Szörnyű szenvedélyek! …”
„A padói parasztok községi önigazgatást követelnek!”
„Trojban a polgárok szabad választásokat akarnak.”
„Az itteni hivatalnokok közül többen igen lelkiismeretesen végzik munkájukat, sőt az egyik klarinétozik, és ismeri a hangjegyeket is!“
„Miron írnok szenvedélyesen táncol a mulatságokon, és a sörhöz sós tőkmagot eszik. El kell kergetni, hogy mielőbb kigyógyuljon ezekből a szenvedélyekből.”
„Hella tanítónő naponta virágot vásárol, s ezzel megbotránkoztatja környezetét. Nem tűrhetjük tovább, mert rontja az ifjúságot”.
—
Ki sorolhatná még fel annak a boldogtalan népnek valamennyi utálatos szenvedélyét!? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy mindössze tíz érdemes és becsületes ember volt az egész országban, a többi pedig, akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, egyformán romlott volt gyökerében.
Képzeljék cl, hogyan érezte magát az a tiz jó ember abban a romlott országban? Nehéz, nagyon nehéz helyzetben voltak, különösen azért, mert végig kellett nézniök oly hőn szeretett hazájuk lassú pusztulását. Se éjjelük, se nappaluk nem volt a gondtól, hogyan tereljék jó útra bűnös polgártársaikat, hogyan mentsék meg az országot a teljes bukástól?
A keblüket feszítő hazaszeretet, a bennük rejlő rengeteg jó tulajdonság és nemes érzés arra késztette azt a tíz jó embert, hogy minden áldozatot meghozzanak hazájuk boldogulásáért. És egy szép napon, szorongó szívvel ugyan, meghajolva a keserű sors akarata előtt, amely oly súlyos terhet rótt reájuk, elfogadták a miniszteri kinevezést, és magukra vállalták a nemes feladatot, hogy az országot megtisztítják a bűntől és szenvedélytől.
Tanult emberek voltak, de ily nehéz kötelességet mégsem volt könnyű elvégezni.
Végül azonban az egyiknek, aki a legbutább volt köztük (annál a népnél ez a legszellemesebbet jelentette), eszébe jutott, hogy össze kell hívni a képviselőházat, de úgy, hogy idegenek legyenek a tagjai. A remek ötletet nyomban elfogadták, és államköltségen felbéreltek kétszáz embert, továbbá ugyanannyi külföldit, akik akkortájban mint kereskedők ott tartózkodtak. Védekeztek az istenadták, ki akarták húzni magukat, de az efőszak nem ismer se istent, se embert!
Így gyűjtöttek össze képviselőnek négyszáz idegent azzal a céllal, hogy rájuk háruljon a különféle ügyek megoldása és a nép akaratának érvényesítése.
Miután így szépen elintézték a dolgot és elegendő embert kineveztek képviselőnek, nyomban kiírták a képviselőválasztásokat is. Nem kell csodálkozni, mert, ugye, ez volt a szokás abban az országban.
Megkezdődtek a képviselőház ülései. Határoztak, szónokoltak, vitatkoztak… Bizony, nem könnyű elvégezni az ilyen fontos munkát. Bár minden könnyen és gyorsan ment, mihelyt a szenvedélyekre került sor, kezdődtek a bajok, Végül aztán valaki javaslatot tett, hogy hozzanak döntést a szenvedélyek megszüntetéséről.
— Éljen a szónok, éljen! — tört ki az ujjongás minden torokból.
A javaslatot valamennyien lelkesen elfógadták és meghozták a döntést:
A képviselőház, belátván, hogy a szenvedélyek akadályozzák a nép előrehaladását, arra a meggyőződésre jutott, hogy az új törvénybe beiktatja a következő szakaszt is:
„A mai naptól kezdve a szenvedélyek, mint a népre és országra nézve károsak, megszűnnek és betiltatnak.”
Alig öt perccel a szenvedélyek megszüntetéséről szóló törvény aláírása után, noha a képviselők tudtak róla csak, íme, mi történt a nép körében az ország minden vidékén.
Elég, ha csak egy részletet idézek az egyik jegyzőkönyvből, fordításban.
Íme, szóról szóra:
„… Szenvedélyes dohányos vagyok. Ha felébredek, menten nyúlok a cigarettáért.
Egy nap felébredtem, elővettem a dohányos szelencét, s szokás szerint kezdtem cigarettát sodorni. Egyszer csak kellemetlen érzés fogott el (az illető képviselő pont akkor állt elő javaslatával), kezem reszketni kezdett, a cigaretta kihullott kezemből; ránéztem, és undorodva köptem egyet… Nem dohányzóm többé, mondtam, úgy megutáltam a dohányt, hogy látni se bírom. Csodálkoztam, mi törtért velem, aztán kimentem az udvarba. Volt mit látnom! Az ajtóm előtt állt a szomszédom, megrögzött alkoholista, azelőtt egy percig sem bírta ki borital nélkül, s most tök józanul néz rám, és vakarja a fejét.
— Itt a bor, tessék — mondta neki a szolgája, és feléje nyújtotta az üveget, ahogy szokta.
A szomszéd elkapta a flaskót, és úgy a földhöz csapta, hogy száz darabra tört.
— Pfuj de ronda! — kiáltotta, és undorral nézte a kiömlött italt.
Hosszú ideig hallgatott, aztán gyümölcsízt és vizet kért.
Hoztak neki, evett belőle, és indult a dolgára.
Felesége elsírta magát az örömtől, látván, hogy férje ily hirtelen megjavult.
A másik szomszédom, aki szenvedélyes újságolvasó volt, néz ki az ablakon, látom, egészen megváltozott, furcsán viselkedik…
— Olvasta már az újságot? — kérdem.
— Bele se tudnék nézni az újságba, annyira megutáltam! Épp azon gondolkodom, hogy a régiségtant vagy a görög nyelvtant veszem elő, és azt olvasom! — válaszolta, mire én nekivágtam az utcának.
Az egész város megváltozott. Egy szenvedélyes politikus politikai gyűlésre indult. Megy az utcán, aztán egyszerre megfordul, és szalad vissza lóhalálában, mintha valaki kergetné.
Csodálkozva kérdeztem, mi lelte.
— Gyűlésre indultam, de hirtelen észbe kaptam, jobb, ha hazamegyek, megrendelek egy mezőgazdasági vagy ipari szakkönyvet, azt olvasom, és tökéletesítem magam a munkában. Minek menjek gyűlésre? — mondotta, és rohant haza tanulmányozni a földművelést.
Nem tudtam, hova legyek a csodálkozástól. Magam is hazatértem, és elővettem egy könyvet a lélektanról… Olvasni akartam valamit a szenvedélyekről.
Végre megtaláltam a következő című fejezetet: „Szenvedélyek”. A cím maradt meg csak, a többi teljesen elhalványult, mintha soha egy betű se lett volna ott!
— Úristen, hát ez micsoda?!
Az egész városban nem találsz egyetlen gonosz, szenvedélyes embert sem, még a jószág is okosabb lett!
Csak másnap olvastuk az újságban a képviselőház döntését a szenvedélyek megszüntetéséről.
— Ohó, hát ez az! — ujjongtak az emberek. Csodálkozunk váltig, hogy mi történt velünk, s lám, a képviselőház megszüntette a szenvedélyeket!”
A fenti jegyzőkönyvből kellőképpen kiviláglik hogy mi játszódott le a nép körében, amíg a képviselőház törvényt hozott a szenvedélyek megszüntetéséről.
Később mindenkinek tudomására jutott a dolog, és a csodálkozás megszűnt. A tanítók pedig így oktatták a diákokat a szenvedélyekről:
„Valamikor az emberi lelkekben voltak szenvedélyek is, s ez volt a lélektan legbonyolultabb és legnehezebb része; ám a képviselőház határozatával a szenvedélyeket megszüntették, s így a lélektanban ez a fejezet is megszűnt éppúgy, mint az emberi lélekben. A szenvedélyeket ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben szüntették meg.”
— Hál’ istennek, legalább nem kell tanulni róluk! — súgják a diákok, és dicsérik a képviselőház döntését, mert a következő órára mindössze ennyit keli megtanulniok:
„Ezen és ezen a napon ebben és ebben az évben a képviselőház határozatával megszüntetett minden szenvedélyt, ennélfogva az emberekben nem él többé semmilyen szenvedély!”
Ezt kell mondani hibátlanul, és máris kitűnő osztályzatot kap a diák!
Íme, így menekült meg az a nép a szenvedélyektől, megjavult, és a monda szerint az illető nép fiai miqd angyalok lettek!
Belgrád, 1898. október 14.
Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)
Радоје Домановић 