Kínlódia (3/12)

(Előző)

Alighogy betettem az ajtót magam mögött, és leszedtem magamról a rengeteg érdemrendet, majd fáradtan, törődötten a székre roskadtam, hogy kissé kifújjam magam, kopogtak az ajtón.

— Szabad — mondtam, mit is mondhattam volna mást.

Urasan öltözött szemüveges ember lépett a szobába. (Hogy ne ismételjem minduntalan, tudni kell, hogy itt mindenki több-kevesebb kitüntetéssel van megrakva. Amikor a szálloda felé mentünk a pandúrral, ezt is el kell mondanom, láttam, hogy egy cipőtolvajt kísértek börtönbe, de neki is érdemrend lógott a nyakában. „Miféle kitüntetés az?” — kérdeztem a pandúrtól. „A közoktatás és kulturális élet terén szerzett érdemekért kapta!” — válaszolta komolyan és közönyösen. „Miféle érdemekért?” „Ő volt, tetszik tudni, a régi közoktatási miniszter kocsisa. Ügyes kocsis!” — magyarázta a pandúr.) Szóval, a szemüveges úriember belépett a szobámba, mélyen meghajolt (amit természetesen én is megtettem), és bemutatkozott, hogy ő a külügyminisztérium főtisztviselője.

— Nagyon örvendek! — mondtam meglepődve e váratlan magas látogatástól.

— Először jár hazánkban, uram? — kérdezte.

— Először.

— Ön külföldi?

— Igen, külföldi vagyok.

— Higgye el, úgy jött, mintha megrendeltük volna — ujjongott a főtisztviselő.

Ezzel még inkább zavarba hozott.

— Van egy megüresedett konzuli állásunk. Ami a fő, jó fizetést és reprezentációs pótlékot kaphat, de azt természetesen személyes kiadásaira fordíthatja. Ön idős, tapasztalt ember, hivatali teendője pedig egyszerű: propagálnia kell nemzeti eszméinket azokon a vidékeken, ahol népünk idegen hatalom alatt él…  Ön kapóra jött, több mint egy hónapja hasztalan keresünk megfelelő személyt erre a fontos posztra. A többi állásra, hálistennek, találtunk elég idegent. Vannak zsidók, görögök, cincárok (hát azokat honnan szerezték?!)… Ön milyen nemzetiségű, ha szabad érdeklődnöm?

— Hát, hogy is mondjam, tulajdonképpen nem is tudom pontosan!… — mondtam szégyenlősen, s épp hogy hozzákezdtem szomorú családi történetemhez, de ő félbeszakított, vígan tapsolt, és táncra perdült örömében.

— Remek, remek! Soha jobbat!… Ön csakugyan lelkiismeretesen fogja végezni szent feladatát. Sietek a miniszterhez, ön pedig néhány nap múlva már útnak is indulhat — áradozott a főhivatalnok, és gyorsan távozott, hogy fontos felfedezéséről minél előbb jelentést tegyen a miniszternek.

Alighogy elment, a székbe rogytam, és fejemet két tenyerem közé szorítottam. Hihetetlen, hogy mi minden történik velem ebben az országban.

Újból kopogtak az ajtón.

— Szabad.

Megint egy jól öltözött úriember lépett a szobámba, és szintén egy minisztérium főhivatalnokaként mutatkozott be. Azt mondta, hogy a miniszter megbízásából jött fontos ügyben. Én persze azzal a kijelentéssel viszonoztam, hogy nagyon ürölök, és rendkívül boldognak érzem magam e megtiszteltetés miatt.

— Ön küldfödi?

— Igen.

Tisztelettel nézett rám, alázatosan a földig hajolt, és már szólni akart, de félbeszakítottam:

— Szíveskedjék megmondani nekem, uram, hogy hívják ezt az országot?

— Nem tudja? — álmélkodott a főtisztviselő, s még nagyobb tisztelettel és alázattal bámult rám. — Kínlódia! — mondta, és néhány lépést tett hátra.

— Érdekes véletlen, hogy őseimnek magasztos, hősi országát is pontosan így hívták! — gondoltam magamban, de neki nem szóltam, hanem újabb kérdést tettem fel:

— Mivel állhatok rendelkezésére, tisztelt uram?

— Épp most létesítettünk egy új tisztséget: az állami javak igazgatói tisztségét. Engedje meg, hogy a miniszter úr nevében felajánljam önnek ezt a magas, hazafias állást… Ön bizonyára volt már miniszter többször is?

— Soha életemben.

— Soha?! — csodálkozott ámuldozva. Akkor biztosan más magás állásai voltak többszörös fizetéssel?

— Soha.

A főhivatalnok elnémult. Nem tudta, mit is tegyen ebben a példátlan esetben, tehát bocsánatot kért a zavarásért, majd azt mondta, hogy beszélgetésünkről rögtön tájékoztatja a miniszter urat, és ezzel távozott.

Másnap az összes újságok rólam írtak. Az egyikben a következő tudósítás jelent meg:

„Csodaember. Városunkban tegnap óta egy idegen tartózkodik, hatvan éves, de eddig nem volt miniszter, egyetlen érdemrendet sem kapott még, sőt állami szolgálatban sem volt, és fizetést sem kapott soha. Valóban példátlan eset a mai világban. Értesülésünk szerint az illető csodaember a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett fogadóban szállt meg. Tegnap többen meglátogatták, és azt állítják, hogy egyáltalán nem különbözik a többi embertől. Igyekszünk majd minél több értesülést szerezni erről a rejtélyes lényről. Életrajzát, amely nyilván nagy érdeklődésre számíthat tisztelt olvasóink körében, megszerezzük, s lehetőleg fényképét is közöljük majd lapunkban.”

Egy másik újság körülbelül ugyanazt írta a következő kiegészítéssel:

„…Jól értesült helyről tudomást szereztünk arról is, hogy az illető csodaember fontos politikai küldetésben jár nálunk.”

A kormány lapja viszont udvariasan cáfolta a híreket, mégpedig így:

„Az ostoba ellenzéki lapok szeleburdiságukban különféle valótlanságokat találnak ki, és rémhíreket terjesztenek arról, hogy valami hatvan éves idegen érkezett hazánkba, aki, mint az illető szószátyárok állítják, még soha nem volt miniszter, se közhivatalnok, és nincsenek kitüntetései. Ilyen képtelen és hihetetlen dolgok egyedül az ellenzéki lapok munkatársainak összezsugorodott, megnyomorodott és meglágyult agyvelejében születhettek, és kizárólag az ő rosszindulatuk terjesztheti. Ez a támadás azonban kudarcot fog vallani, mért a kormány már, hálistennek, egy hete van uralmon, s helyzete eddig egyetlen esetben sem ingott meg, habár ezt az ostoba ellenzékiek szeretnék.”

A cikkek után nagy tömeg gyülekezett szállodám körül. Álldogáltak, bámészkodtak, leselkedtek, csóportok érkeztek és távoztak, s így minden időpontban nagy tömeg tartózkodott a szálloda környékén. Köztük újságárusok cikáztak, és teli torokkal ordították:

— Új regény: A csodaember, első füzet!

— Új könyv: Egy kitüntetés nélküli aggastyán élményei!

Számos ilyen füzetet árultak.

Egy kocsma is új cégért akasztott ki: „A csodaemberhez”. A cégér érdemrend nélküli ember mellképét ábrázolta. Az emberek persze a csodát ábrázoló cégtábla körül is gyülekezni kezdtek, s a rendőrség, mi mást tehetett volna, a közerkölcsök érdekében megtiltotta a botrányos cégért.

Másnap szállodát kellett változtatnom. Az utcán illő módon, néhány érdemrenddel diszítve kellett járnom, s így nem törődött velem senki.

Mint idegennek, nyomban alkalmam nyílott megismerni az ország kiemelkedő személyiségeit és minisztereit, s nemsokára megtudtam az összes államtitkokat is.

Rövidesen az a megtiszteltetés ért, hogy felkereshettem a minisztereket kabinetjükben.

Mindenekelőtt a külügyminisztert látogattam meg. Amidőn a folyosóra értem, ahol sokan várakoztak a miniszterre, az irodaszolga harsány kiáltását hallottam:

— A miniszter úr nem fogad senkit, mert lefeküdt a díványra szundikálni!

A látogatók szétszéledtek. Megszólítottam az irodaszolgát:

— Ha lehet, jelentse a miniszter úrnak, hogy egy külföldi szeretne vele beszélni.

A „külföldi” szó hallatára a szolga udvariasan meghajolt, és azonnal bement a miniszterhez.

A kétszárnyas ajtó egyszeriben kinyílott, és megjelent egy zömök, kövérkés kis ember. Mosolyogva, félszegen meghajolt, és személyesen betessékelt.

A miniszter egy fotelhez vezetett, sajátkezűleg előkészítette az ülőkémet, ő pedig velem szemben foglalt helyet, keresztbe tette lábát, megsimogatta kerek pocakját, és megszólalt:

— Nagyon örvendek látogatásának, uram. Már sokat hallottam önről… Tudja, épp lefeküdtem egy kicsit aludni… Mi mást tennék?… Nincs semmi dolgom, s egyszerűen nem tudom, mit tegyek rengeteg időmmel.

— Milyenek a kapcsolatai a szomszéd országokkal, ha megengedi a kérdést, miniszter úr?

— Hát, hogy is mondjam?… Jók. Nagyon jók, minden téren… Őszintén szólva, erről még nem is volt alkalmam gondolkodni, de a jelekből ítélve nagyon, nagyon jók a kapcsolataink… Eddig semmi rossz nem történt, kivéve hogy északon megtiltották a sertéskivitelt, délen pedig a szomszédos anuták gyakran betörnek területünkre, és fosztogatják falvainkat… Semmiség… jelentéktelen apróságok.

— Elég baj az a sertéskivitel… Hallom, sok sertés van az országban — jegyeztem meg udvariasan.

— Van, hálistennek, van elég, de mindegy. Majd itthon megeszik a disznót, s legalább olcsóbb lesz. Végtére is, mi lenne, ha egyáltalán nem volna disznónk. Akkor is élni kellene — válaszolta közönyösen.

A további beszélgetés során elmondta, hogy erdészetet tanult, most pedig az állattenyésztésről szóló cikkeket szokta olvasni, mert maga is néhány tehenet akar beszerezni és borjakat nevelni, mert úgy hallotta, hogy azon jól lehet keresni.

— Milyen idegen nyelveken olvas? — kérdeztem.

— Hát, anyanyelvemen. Más nyelvet nem is szeretek, és nem is akartam tanulni soha. Nem is volt szükségem idegen nyelvtudásra. Ebben a tisztségben pedig egyáltalán nincs rá szükségem, de ha mégis kellene, könnyen kerítünk szakembert külföldről.

— Önnek teljesen igaza van — hagytam jóvá a miniszter szellemes és eredeti véleményét, mit is tehettem mást.

— Most jut eszembe, szereti ön a pisztrángot?

— Nem ettem még soha.

— Kár. Nagyon finom hal. Specialitás. Tegnap kaptam néhányat egy barátomtól. ínyenc falat…

Bizonyos ideig még beszélgettünk a fontos ügyekről, aztán bocsánatot kértem a miniszter úrtól, hogy látogatásommal esetleg fontos államügyekben zavartam, majd elbúcsúztam és távoztam.

Szívélyesen áz ajtóig kísért.

(Következő)