Kínlódia (4/12)

(Előző)

Másnap a rendőrminisztert látogattam meg.

A minisztérium előtt komor tekintetű fegyveres legények tömege sorakozott, rosszkedvűek voltak, mert már két-három napja nem volt alkalmuk verni а polgárokat, ahogy ez ebben a szigorúan alкotmányos országban szokás.

A folyosón és a várótermekben rengeteg ember gyűlt össze, a miniszterre várakoztak. Volt ott mindenféle ember. Jól öltözött, cilinderes férfiak, de kopott, rongyos alakok is, meg tarka egyenruhás férfiak, karddal az oldalukon, szép számban.

Nem jelentettem be magam rögtön a miniszternek, előbb beszélgetni akartam a várakozó emberekkel.

Egy fiatal, előkelő külsejű úriemberrel elegyedtem beszélgetésbe, s elmondta, hogy szolgálatba szeretne lépni a rendőrségnél.

— Ön, úgy látom, tanult ember, bizonyára rögtön felveszik — vélekedtem.

Az ifjú összerezzent, és rettegve nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki esetleg meghallja kérdésemet. Látván, hogy a többiek egymással foglalkoznak, saját bajaikról beszélgetnek, fellélegzett, majd intett, hogy csöndesebben beszéljek, és óvatosan félrevont, minél messzebbre a többiektől.

— Ön is állásért jött? — kérdezte.

— Nem. Idegen vagyok. Világutazó. A miniszterrel szeretnék beszélni.

— Akkor hát ezért mondta ön hangosan, hogy mint tanult ember azonnal kaphatok állást at álIámnál! — súgta.

— Hát ezt nem szabad mondani?

— Szabad, de nekem árthat.

— Miért árthat? Nem értem.

— Nálunk ebben a szakmában nem tűrik a tanult embert. Jogi doktorátusom van, de titkolom, nem merem senkinek megmondani. Ha a miniszter megtudná, nem kapnék állást. Egy barátom, szintén diplomás, csak úgy kapott állást, hogy hatósági bizonyítvánnyal igazolta: soha életében nem tanult és nem is akar tanulni. Így aztán megkapta az állást, mégpedig igen jót.

Még néhány emberrel beszélgettem, köztük egy egyenruhás hivatalnokkal is. Panaszkodott, hogy nem kapott fizetésemelést, holott öt ellenzéki embert sikerült hazaárulási pörbe kevernie.

Igyekeztem megnyugtatni, hisz csakugyan szörnyű igazságtalanság érte.

Elbeszélgettem egy gazdag kereskedővel is, aki sokat mesélt múltjáról. Az egészből annyit jegyeztem meg, hogy néhány évvel ezelőtt vendéglője volt egy kisvárosban, de a politizálás miatt póruljárt, s néhány száz dinárral megkárosították. Alig egy hónap múlva azonban, amikor az ő emberei jutottak kormányra, kitűnő szállításokat kapott, és nagy tőkét szerzett.

— Akkor azonban — folytatta a kereskedő — a kormány megbukott.

— És ön megint bajba került?

— Nem. Visszavonultam a politikai életből. Anyagilag segítettem ugyan a pártlapunkat, de szavazni nem mentem, és a politikai életben sem szerepeltem. Részemről ennyi elég is. Mások annyit sem tettek… Belefáradtam a politizálásba. Minek tőrje magát az ember egy egész életen át! Most azért jöttem a miniszter úrhoz, hogy megkérjem, válasszon meg népképviselőnek a legközelebbi választásokon.

— Hiszen azt a nép választja.

— Hát, hogy is mondjam?… Igaz, hogy a nép választja, így áll az alkotmányban, de rendszerint azt választják meg, akit a rendőrség akar.

Miután így elbeszélgettem a várakozókkal, az irodaszolgához léptem, és megszólítottam:

— Szeretnék a miniszter úrhoz bejutni.

A szolga zordan, fölényes megvetéssel mordult rám:

— Várj! Nem látod, hányán várnak?!

— Külföldi vagyok, világutazó, nem érek rá! — mondtam udvariasan, és meghajoltam a szolga előtt.

A külföldi szónak megvolt a hatása. Eszeveszetten rohant a miniszter irodájába.

A miniszter kedvesen fogadott, hellyel kínált, miután természetesen előbb megmondtam, ki vagyok és hogy hivnak.

Magas növesű, sovány ember volt a miniszter, durva, kegyetlen arcvonásokkal, de visszataszító külseje ellenére, iparkodott minél szívélyesebben viselkedni.

— Hogy tetszik önnek nálunk, uram? — kérdezte a miniszter hideg, színlelt mosollyal.

Néhány bókot mondtam az országról és a népről, s hozzátettem:

— Különös elismerésemet kell kifejeznem e gyönyörű országnak bölcs és okos kormányzatáért. Szinte nem is tudom, hol kezdjem a csodálkozást!

— Hja, lehetne jobb is, de megteszünk minden tőlünk telhetőt! — mondta kevélyen, de bókjaim láthatóan tetszettek neki.

— Nem, nem, miniszter úr, túlzás nélkül állítom, jobb már nem is lehet. A nép, mint látom, igen elégedett és boldog. Alig néhány nap alatt mennyi ünnepség és parádé! — mondtam.

— Igaza van, de ez a hangulat némileg az én érdemem is, mert a népnek adott és teljes mértékben biztosított szabadságjogok mellett sikerült az alkotmányba beiktatnom a következőket is:

„Kínlódia valamennyi polgára köteles jókedvű és vidám lenni, minden fontos eseményt és a kormány minden cselekedetét köteles ujjongva üdvözölni küldöttségek és táviratok útján!”

— Rendben van, miniszter úr, de hogyan lehet ezt keresztülvinni? — kérdeztem.

— Nagyon könnyen, minthogy az ország törvényeit mindenki köteles betartani! — válaszolta a miniszter, és fontoskodó, méltoságteljes képet vágott.

— Szép, szép — jegyeztem meg —, de nehogy ez kárt okozzon a népnek és érdekeinek, valamint az ország érdekeinek. Tegnap például megtudtam a miniszterelnök úrtól, hogy az északi határokat lezárták a sertéskivitel előtt. Az országot így nyilván roppant kár éri.

— Úgy van! De ennek így kellett lennie. És maholnap rengeteg küldöttség érkezik majd Kínlódia minden vidékéről, és elismerését fejezi ki a miniszterelnöknek, hogy oly bölcs és ügyes politikát folytatott a szomszédos baráti országgal szemben! — magyarázta a miniszter lelkesen.

— Hát ez remek. Ez a bölcs államberendezés valóban irigylésre méltó. Engedje meg, hogy mint idegen, elismerésemet fejezzem ki ez előtt az ön érdeméből hozott lángeszű törvény előtt, amely boldoggá tette az országot, és eloszlatta az összes gondokat és bajokat.

— Ha a nép történetesen mégis megfeledkezne törvényes kötelezettségéről, én már, erre a legrosz-szabbra is gondolva, három nappal ezelőtt bizalmas körirattal fordultam az ország valamennyi rendőrhatóságához, és szigorúan elrendeltem, hogy ebben az esetben a nép minél nagyobb számban keresse fel a miniszterelnököt, és gratuláljon néki.

— És mi történik, ha néhány nap múlva esetleg megindul a sertéskivitel? — kérdeztem udvarias kiváncsisággal.

— Ó, semmiség: újabb bizalmas körirattal fordulok a rendőrséghez, és parancsot adok ki, hogy a népet minél nagyobb számban ösztökéljék gratulálásra. Kezdetben ez talán nehéz, de a nép fokozatosan megszokja, és már magától indítja a küldöttségeket.

— Úgy van, önnek igaza van! — mondtam elképedve a miniszter válaszától.

— Mindent el lehel intézni, uram, csak ha akarja, az ember, és ha megvan az egység. A minisztertanácsban segítjük egymást abban, hogy a kormány minden tagjának rendeletéit pontosan hajtsák végre. Nézze például, a közoktatási miniszter ma elküldte hozzám egy köriratát, kérve, hogy én is támogassam, és rendeljem el a rendőri szerveknek, hogy szigorúan tartsák be a közoktatási miniszter köriratának előírásait.

— Ha szabad érdeklődnöm, fontos ügyről van szó?

— Nagyon fontos. Szinte halaszthatatlan. Meg is tettem a szükséges lépéseket. Tessék, nézze meg — mondta, és egy aktát tett elém.

Elolvastam a szöveget:

„Tudomásunkra jutott, hogy népünkben napról napra egyre inkább rontják a nyelvet, és egyes polgárok oda jutottak, hogy megfeledkezve a törvényről, amely kimondja: „A polgároknak tilos a nép nyelvét rontani, elferdíteni a szórendet a mondatban, és egyes szavakat a nyelvtudósok külön bizottságának előírásával ellentétben szabálytalanul használni”, mégis megtörténik, hogy például a lábas szót sajnos arcátlanul és kíméletlenül lábosnak ejtik. Hogy a jövőben ne történhessenek meg hasonló káros jelenségek, aánelyek igen rossz irányban befolyásolhatják édes hazánk fejlődését, elrendelem, hogy az elcsúfított lábas szót hatósági erővel védjék meg, és a törvény előírásai szerint szigorú büntetéssel sújtsák mindazokat, akik nem törődve a törvényes rendelkezésekkel, ezt a szót vagy más szavakat, vagy akár a szavak nyelvtani változatát önkényesen módosítják.”

— Maguknál ez is büntetendő?

— Természetesen, hisz, ez már főbenjáró vétség. Abban az esetben, ha a bűnösség tanúkkal bizonyítható, tíz-tizenöt nap elzárást kaphat a vádlott.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Gondolkozzék róla, uram! Ennek a törvénynek, amely jogot ad, hogy a szavakat helytelenül alkalmazó és nyelvtani hibákat vétő személyeket megbüntessük, roppant jelentősége van pénzügyi és politikai szempontból is. Gondolkozzék csak, és rá fog jönni az egész ügy helyességére!

Mélyen töprengtem, de egyetlen okos ötlet sem jutott eszembe. Minél tovább gondolkoztam, mind kevésbé értettem a miniszter szavainak értelmét, azaz mind kevésbé tudtam, hogy miről is gondolkozom. Miközben így hasztalan törtem a fejem arról a furcsa törvényről és erről a még furcsább országról, a miniszter öntelt mosollyal figyelt, mintha azt gondolná, hogy lám, ezek a külföldiek közel sem oly okosak, ötletesek, mint Kínlódia népe, mert ez a nép képes oly okos dolgot is kitalálni, amit minden más országban őrültségnek tekintenének.

— Szóval nem érti! — mondta mosolyogva, és félszemmel végigmért.

— Bocsánat, de sehogy se értem.

— Tudja, ez az új törvény nagyon sokat jelent az országnak. Először is, a bírságot pénzben szedjük be, ami igen szép jövedelmet hoz az állampénztárnak. Ebből fedezzük az elvbarátok pénztári hiányait, vagy pedig a rendelkezési alapba tesszük, amelyből a kormány politikájának híveit jutalmazzuk; másrészt ez az együgyűnek látszó törvény meglehetős segítséget jelent a kormánynak a választásokon, hogy egyebek között ezzel is többséget szerezzen a képviselőházban.

— Hisz ön azt mondta, miniszter úr, hogy az alkotmány minden jogot megad a népnek.

— Úgy van! A nép teljes szabadságot élvez, de pem használja ki! A helyzet ugyanis az, hogy vannak érvényes szabadságjogok, de megszokásból inkább a régi törvényeket alkalmazzuk.

— Akkor miért volt szükség új törvényekre? — kérdeztem merészen.

— Nálunk az a szokás, hogy gyakran változtatjuk a törvényeket, legyen belőlük minél több. Ebben az egész világot megelőztük. Csak az utóbbi tíz esztendőben tizenöt alkotmányt hoztunk, ezek közül mindegyik legalább három ízben volt érvényben, majd ismét elvetettük, és megint hatályba léptettük, úgyhogy mi sem tudjuk, de a polgárok sem tudják pontosan, mely törvények érvényesek, és melyek helyeztettek hatályon kívül… Szerintem egy országnak a tökéletessége és kultúrája épp ebben rejlik, tisztelt uram! — fejezte be a miniszter.

— Tökéletesen igaza van, miniszter úr, a külföld csak irigyelheti önöktől ezt a bölcs rendszert!

Nemsokára elbúcsúztam a miniszter úrtól, és az utcára mentem.

(Következő)

Ознаке:, , , , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google photo

Коментаришет користећи свој Google налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: