Tag Archive | érem

Kínlódia (3/12)

(Előző)

Alighogy betettem az ajtót magam mögött, és leszedtem magamról a rengeteg érdemrendet, majd fáradtan, törődötten a székre roskadtam, hogy kissé kifújjam magam, kopogtak az ajtón.

— Szabad — mondtam, mit is mondhattam volna mást.

Urasan öltözött szemüveges ember lépett a szobába. (Hogy ne ismételjem minduntalan, tudni kell, hogy itt mindenki több-kevesebb kitüntetéssel van megrakva. Amikor a szálloda felé mentünk a pandúrral, ezt is el kell mondanom, láttam, hogy egy cipőtolvajt kísértek börtönbe, de neki is érdemrend lógott a nyakában. „Miféle kitüntetés az?” — kérdeztem a pandúrtól. „A közoktatás és kulturális élet terén szerzett érdemekért kapta!” — válaszolta komolyan és közönyösen. „Miféle érdemekért?” „Ő volt, tetszik tudni, a régi közoktatási miniszter kocsisa. Ügyes kocsis!” — magyarázta a pandúr.) Szóval, a szemüveges úriember belépett a szobámba, mélyen meghajolt (amit természetesen én is megtettem), és bemutatkozott, hogy ő a külügyminisztérium főtisztviselője.

— Nagyon örvendek! — mondtam meglepődve e váratlan magas látogatástól.

— Először jár hazánkban, uram? — kérdezte.

— Először.

— Ön külföldi?

— Igen, külföldi vagyok.

— Higgye el, úgy jött, mintha megrendeltük volna — ujjongott a főtisztviselő.

Ezzel még inkább zavarba hozott.

— Van egy megüresedett konzuli állásunk. Ami a fő, jó fizetést és reprezentációs pótlékot kaphat, de azt természetesen személyes kiadásaira fordíthatja. Ön idős, tapasztalt ember, hivatali teendője pedig egyszerű: propagálnia kell nemzeti eszméinket azokon a vidékeken, ahol népünk idegen hatalom alatt él…  Ön kapóra jött, több mint egy hónapja hasztalan keresünk megfelelő személyt erre a fontos posztra. A többi állásra, hálistennek, találtunk elég idegent. Vannak zsidók, görögök, cincárok (hát azokat honnan szerezték?!)… Ön milyen nemzetiségű, ha szabad érdeklődnöm?

— Hát, hogy is mondjam, tulajdonképpen nem is tudom pontosan!… — mondtam szégyenlősen, s épp hogy hozzákezdtem szomorú családi történetemhez, de ő félbeszakított, vígan tapsolt, és táncra perdült örömében.

— Remek, remek! Soha jobbat!… Ön csakugyan lelkiismeretesen fogja végezni szent feladatát. Sietek a miniszterhez, ön pedig néhány nap múlva már útnak is indulhat — áradozott a főhivatalnok, és gyorsan távozott, hogy fontos felfedezéséről minél előbb jelentést tegyen a miniszternek.

Alighogy elment, a székbe rogytam, és fejemet két tenyerem közé szorítottam. Hihetetlen, hogy mi minden történik velem ebben az országban.

Újból kopogtak az ajtón.

— Szabad.

Megint egy jól öltözött úriember lépett a szobámba, és szintén egy minisztérium főhivatalnokaként mutatkozott be. Azt mondta, hogy a miniszter megbízásából jött fontos ügyben. Én persze azzal a kijelentéssel viszonoztam, hogy nagyon ürölök, és rendkívül boldognak érzem magam e megtiszteltetés miatt.

— Ön küldfödi?

— Igen.

Tisztelettel nézett rám, alázatosan a földig hajolt, és már szólni akart, de félbeszakítottam:

— Szíveskedjék megmondani nekem, uram, hogy hívják ezt az országot?

— Nem tudja? — álmélkodott a főtisztviselő, s még nagyobb tisztelettel és alázattal bámult rám. — Kínlódia! — mondta, és néhány lépést tett hátra.

— Érdekes véletlen, hogy őseimnek magasztos, hősi országát is pontosan így hívták! — gondoltam magamban, de neki nem szóltam, hanem újabb kérdést tettem fel:

— Mivel állhatok rendelkezésére, tisztelt uram?

— Épp most létesítettünk egy új tisztséget: az állami javak igazgatói tisztségét. Engedje meg, hogy a miniszter úr nevében felajánljam önnek ezt a magas, hazafias állást… Ön bizonyára volt már miniszter többször is?

— Soha életemben.

— Soha?! — csodálkozott ámuldozva. Akkor biztosan más magás állásai voltak többszörös fizetéssel?

— Soha.

A főhivatalnok elnémult. Nem tudta, mit is tegyen ebben a példátlan esetben, tehát bocsánatot kért a zavarásért, majd azt mondta, hogy beszélgetésünkről rögtön tájékoztatja a miniszter urat, és ezzel távozott.

Másnap az összes újságok rólam írtak. Az egyikben a következő tudósítás jelent meg:

„Csodaember. Városunkban tegnap óta egy idegen tartózkodik, hatvan éves, de eddig nem volt miniszter, egyetlen érdemrendet sem kapott még, sőt állami szolgálatban sem volt, és fizetést sem kapott soha. Valóban példátlan eset a mai világban. Értesülésünk szerint az illető csodaember a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett fogadóban szállt meg. Tegnap többen meglátogatták, és azt állítják, hogy egyáltalán nem különbözik a többi embertől. Igyekszünk majd minél több értesülést szerezni erről a rejtélyes lényről. Életrajzát, amely nyilván nagy érdeklődésre számíthat tisztelt olvasóink körében, megszerezzük, s lehetőleg fényképét is közöljük majd lapunkban.”

Egy másik újság körülbelül ugyanazt írta a következő kiegészítéssel:

„…Jól értesült helyről tudomást szereztünk arról is, hogy az illető csodaember fontos politikai küldetésben jár nálunk.”

A kormány lapja viszont udvariasan cáfolta a híreket, mégpedig így:

„Az ostoba ellenzéki lapok szeleburdiságukban különféle valótlanságokat találnak ki, és rémhíreket terjesztenek arról, hogy valami hatvan éves idegen érkezett hazánkba, aki, mint az illető szószátyárok állítják, még soha nem volt miniszter, se közhivatalnok, és nincsenek kitüntetései. Ilyen képtelen és hihetetlen dolgok egyedül az ellenzéki lapok munkatársainak összezsugorodott, megnyomorodott és meglágyult agyvelejében születhettek, és kizárólag az ő rosszindulatuk terjesztheti. Ez a támadás azonban kudarcot fog vallani, mért a kormány már, hálistennek, egy hete van uralmon, s helyzete eddig egyetlen esetben sem ingott meg, habár ezt az ostoba ellenzékiek szeretnék.”

A cikkek után nagy tömeg gyülekezett szállodám körül. Álldogáltak, bámészkodtak, leselkedtek, csóportok érkeztek és távoztak, s így minden időpontban nagy tömeg tartózkodott a szálloda környékén. Köztük újságárusok cikáztak, és teli torokkal ordították:

— Új regény: A csodaember, első füzet!

— Új könyv: Egy kitüntetés nélküli aggastyán élményei!

Számos ilyen füzetet árultak.

Egy kocsma is új cégért akasztott ki: „A csodaemberhez”. A cégér érdemrend nélküli ember mellképét ábrázolta. Az emberek persze a csodát ábrázoló cégtábla körül is gyülekezni kezdtek, s a rendőrség, mi mást tehetett volna, a közerkölcsök érdekében megtiltotta a botrányos cégért.

Másnap szállodát kellett változtatnom. Az utcán illő módon, néhány érdemrenddel diszítve kellett járnom, s így nem törődött velem senki.

Mint idegennek, nyomban alkalmam nyílott megismerni az ország kiemelkedő személyiségeit és minisztereit, s nemsokára megtudtam az összes államtitkokat is.

Rövidesen az a megtiszteltetés ért, hogy felkereshettem a minisztereket kabinetjükben.

Mindenekelőtt a külügyminisztert látogattam meg. Amidőn a folyosóra értem, ahol sokan várakoztak a miniszterre, az irodaszolga harsány kiáltását hallottam:

— A miniszter úr nem fogad senkit, mert lefeküdt a díványra szundikálni!

A látogatók szétszéledtek. Megszólítottam az irodaszolgát:

— Ha lehet, jelentse a miniszter úrnak, hogy egy külföldi szeretne vele beszélni.

A „külföldi” szó hallatára a szolga udvariasan meghajolt, és azonnal bement a miniszterhez.

A kétszárnyas ajtó egyszeriben kinyílott, és megjelent egy zömök, kövérkés kis ember. Mosolyogva, félszegen meghajolt, és személyesen betessékelt.

A miniszter egy fotelhez vezetett, sajátkezűleg előkészítette az ülőkémet, ő pedig velem szemben foglalt helyet, keresztbe tette lábát, megsimogatta kerek pocakját, és megszólalt:

— Nagyon örvendek látogatásának, uram. Már sokat hallottam önről… Tudja, épp lefeküdtem egy kicsit aludni… Mi mást tennék?… Nincs semmi dolgom, s egyszerűen nem tudom, mit tegyek rengeteg időmmel.

— Milyenek a kapcsolatai a szomszéd országokkal, ha megengedi a kérdést, miniszter úr?

— Hát, hogy is mondjam?… Jók. Nagyon jók, minden téren… Őszintén szólva, erről még nem is volt alkalmam gondolkodni, de a jelekből ítélve nagyon, nagyon jók a kapcsolataink… Eddig semmi rossz nem történt, kivéve hogy északon megtiltották a sertéskivitelt, délen pedig a szomszédos anuták gyakran betörnek területünkre, és fosztogatják falvainkat… Semmiség… jelentéktelen apróságok.

— Elég baj az a sertéskivitel… Hallom, sok sertés van az országban — jegyeztem meg udvariasan.

— Van, hálistennek, van elég, de mindegy. Majd itthon megeszik a disznót, s legalább olcsóbb lesz. Végtére is, mi lenne, ha egyáltalán nem volna disznónk. Akkor is élni kellene — válaszolta közönyösen.

A további beszélgetés során elmondta, hogy erdészetet tanult, most pedig az állattenyésztésről szóló cikkeket szokta olvasni, mert maga is néhány tehenet akar beszerezni és borjakat nevelni, mert úgy hallotta, hogy azon jól lehet keresni.

— Milyen idegen nyelveken olvas? — kérdeztem.

— Hát, anyanyelvemen. Más nyelvet nem is szeretek, és nem is akartam tanulni soha. Nem is volt szükségem idegen nyelvtudásra. Ebben a tisztségben pedig egyáltalán nincs rá szükségem, de ha mégis kellene, könnyen kerítünk szakembert külföldről.

— Önnek teljesen igaza van — hagytam jóvá a miniszter szellemes és eredeti véleményét, mit is tehettem mást.

— Most jut eszembe, szereti ön a pisztrángot?

— Nem ettem még soha.

— Kár. Nagyon finom hal. Specialitás. Tegnap kaptam néhányat egy barátomtól. ínyenc falat…

Bizonyos ideig még beszélgettünk a fontos ügyekről, aztán bocsánatot kértem a miniszter úrtól, hogy látogatásommal esetleg fontos államügyekben zavartam, majd elbúcsúztam és távoztam.

Szívélyesen áz ajtóig kísért.

(Következő)

Kínlódia (2/12)

(Előző)

A parthoz közel hatalmas márvány piramist pillantottam meg, aranybetűs felirattal. Kíváncsian léptem közelebb, remélve, hogy most majd elolvashatom a dicső hősök nevét, kikről apám oly sokat mesélt. De minő meglepetés! A márványba a következő szavakat vésték:

“Északtól idáig terjed annak a dicső és boldog népnek országa, amelyet az Úristen megajándékozott azzal a nagy és ritka szerencsével, hogy nyelvében a nyelvtan szabályai szerint az ország és a nép dicsőségére a K betű az I betű előtt mindig C betűvé változik.”

Olvasom egyszer, olvasom kétszer, sehogy se tudok magamhoz térni a csodálkozástól: mit jelent ez? A legkülönösebb az, hogy a feliratot az én anyanyelvemen írták.

Igen, ezen a nyelven beszélt apám, őseim is és magam is, de ez mégsem az én hazám. Apám egészen más országról mesélt. Kissé megzavart, hogy ugyanaz a nyelv, de könnyen lehetséges, gondoltam, hogy azonos eredetű, azonos nyelvű, testvér népekről van szó, amelyek távol élnek egymástól, és nem is tudnak egymásról. Hamarosan felhagytam a csodálkozással, és büszkén gondoltam, hogy lám, véletlenül az én anyanyelvem is épp ilyen, és szépségei is pontosan ilyenek.

Túljutottam a várfalakon, és elindúltam a városba vezető utcán, hogy valami vendégfogadóban kipihenjem a hosszú út fáradalmait, aztán valami munkát találjak, hogy majd a keresetemből folytassam az utat, és tovább kutassam hazámat.

Alig tettem néhány lépést, tömeg kezdett gyülekezni körülöttem, mintha valami csodabogár volnék. Öreg és fiatal, férfiak, nők tolakodtak, ágaskodtak, szorongtak, pipiskedtek körülöttem, hogy minél jobban lássanak. Végül is annyian verődtek össze, hogy eltorlaszolták az utcát és megakadályozták a forgalmat.

Csodálkozva bámultak rám, én meg őket néztem szintén csodálkozva. Bármelyikre tekintek ugyanis, mindegyik mellét érdemrendek és kitüntetések díszítik. Ritka volt köztük a mindössze egy-két érdemrendet viselő szegény ember, különbén a többiek úgy tele voltak aggatva, hogy még a ruhájuk sem látszott ki. Egyeseknek meg annyi volt belőle, hogy nem is a mellükön hordták, hanem kiskocsit húztak maguk után, amely meg volt rakva a különböző érdemekért kapott érmekkel, kitüntetésekkel, csillagokkal és hasonló csecsebecsékkel.

Alig bírtam mozogni a tolakodó kiválóságok között, akik körülzártak és majd elnyeltek tekintetükkel. Egyesek még civakodtak is miattam, és szemrehányással illették a hozzám közelebb állókat:

— Eleget bámulta már, hagyjon minket is, hogy megnézzük.

Aki közelebb jutott hozzám, gyors kérdéseket tett fel, nehogy idő előtt eltaszítsák tőlem.

Már untam az ismétlődő álmélkodó kérdéseket:

— Honnan jöttél? Egy érdemrended sincs?…

— Nincs.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— És még sincs érdemrended egy se?

— Egy se.

Harsány kiáltások hallatszottak a tömegből, akárcsak a vásáron, amikor a szörnyszülötteket mutogatják:

— Halljátok, emberek: hatvan éves, és egyetlen érdemrendje sincs!

Tülekedtek, lármáztak, zúgtak, mind erősebben tolongtak, a környező utcákból is özönlött a nép, és át akart törni a tömegen, hogy lásson engem. Végül kitört a verekedés, és a rendőrség is beavatkozott.

Még a verekedés kezdete előtt egyeseket kikérdeztem, milyen érdemekért kapták a kitüntetéseket.

Az egyik azt mondta, hogy őt a haza ügyében szerzett kiváló érdemeiért és áldozatkészségéért tüntette ki a miniszter, mert nagy állami pénzeket kezelt egy teljes éven át, és ellenőrzéskor mindössze kétezer dinár hiánya volt. Jogosan kapta a kitüntetést, állították egyöntetűen, ugyanis az egész pénzt eltulajdoníthatta volna, de fennkölt jelleme és hazafisága megakadályozta ebben.

A másikat azért tüntették ki, mert egy hónapon át őrizte az állami raktárakat, s azok nem égtek le.

A harmadik meg azért kapott kitüntetést, mert ő volt az első, aki észrevette és megállapította azt az érdekes tényt, hogy a könyv szó elején k betű van, a végén pedig v betű.

Egy szakácsnőt érdemrenddel tüntettek ki, mert egy gazdag házban öt évi szolgálat alatt mindössze néhány ezüst és arany holmit lopott el.

Kitüntettek egy személyt azért, mert az ostoba szokásoktól eltérően, egy tetemesebb sikkasztás, után nem követett el öngyilkosságot, hanem a bíróság előtt arcátlanul így kiáltott:

— Én csak tettekben alkalmaztam nézeteimet és szemléletemet. Ez az én világnézetem. Ha akarnak, ítélkezzenek fölöttem. Itt vagyok! (Itt egy lépést tett előre, és a mellét verte.)

Éz az ember a polgári bátorságért kapott érdemrendet, ha igaz. (Megérdemelte, az biztos!)

Egy bácsi kitüntetést kapott, mert megöregedett anélkül, hogy meghalt volna.

Egy kereskedőt kitüntettek, mert rossz búzát és egyebeket szállított az államnak, s alig fél év alatt dúsgazdag lett.

Egy gazdag örökös érdemrendet kapott, mert nem herdálta el örökségét, és öt dinárt adott jótékony célokra.

De ki tudná mind észben tartani! A kérdezettek csak egy érdemrendjükről adtak felvilágosítást, de valamennyit felsorolni teljesen lehetetlen.

Nos, amikor megkezdődött a verekedés, a rendőrség beavatkozott, a pandúrok szétkergették a népet, az egyik elöljáró vagy micsoda csukott fiákért rendelt oda. Betessékeltek a fiákerba. Fegyveres pandúrok vették körül a kocsit, és tolták vissza a tömeget. Az elöljárószerű ember beült mellém a fiákerba, és elindultunk valamerre, a tömeg pedig mellettünk szaladt.

Nagy, földszintes, elhanyagolt épület előtt állt meg a kocsi.

— Hol vagyunk? — kérdeztem az elöljárót (ugyanis annak tartottam).

— Ez a mi rendőrségünk.

Amint kiléptem a kocsiból, látom, ketten verekszenek a rendőrség épülete előtt. Pandúrok állnak körülöttük, nézik a verekedést, sőt maga a rendőrfőnök és hivatalnokai is nagy élvezettel szemlélik.

— Miért verekszenek ezek? — kérdeztem.

— Előírásaink szerint a botrányokat itt, a rendőrség szeme előtt kell lebonyolítani. Tudja, hogy van az: végtére is a főnök úr és a többi hivatalnok nem mászkálhat mindenféle lebújba. Így könnyebb nekünk, áttekinthetőbb a dolog. Ha ketten összevesznek és verekedésre szánják magukat, idejönnek. Azokat, akik lent az utcán, illetéktelen helyen csinálnak botrányt, szigorúan büntetjük.

A rendőrfőnök, kövérkés, ősz bajuszú, csupasz állú, tokás ember, majd elájult, amikor meglátott.

— Hát te hová való vagy, ember?! — kérdezte ámuldozva, széttárt karokkal, és alaposan vizsgált minden oldalról.

Kísérőm súgott valamit a fülébe, nyilván beszámolt a történtekről. A főnök összeráncolta homlokát, és zord hangon kérdezte:

— Hová való vagy, beszélj!

Részletesen elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, mire ideges lett és félbeszakított.

— Jó, jó, hagyjuk ezeket az ostobaságokat. Inkább arról beszélj, ami a legfontosabb, mondd meg, hogyan mertél így járni az utcán, fényes nappal!

Nézegettem magam, forgolódtam, méregettem a külsőmet, de nem vettem észre semmit. Így jártam be a fél világot, de soha senki nem vont felelősségre.

— Mért nem ugatsz? — kiáltotta a főnök udvariasan, ahogy az illető országban a rendelet előírja              a rendőrség viselkedését, s szinte remegett haragjában. — Bezáratlak, mert botrányt idéztél elő illetéktelen helyen, és ostoba viselkedéseddel felbolygattad az egész várost.

— Nem értem, uram, mivel követtem el ennyi rosszat — jegyeztem meg ijedten.

— Idős vagy, és még annyit se tudsz, mint egy gyerek… Kérdezlek még egyszer: hogyan járkálhattál így az utcán, miért okoztál rendbontást, méghozzá illetéktelen helyen?

— Én becsületes ember vagyok.

— Hülye vagy, te vén… Becsületes vagy… Hát a kitüntetéseid hol vannak?

— Nincsenek.

— Hazudsz, vén disznó!

— Esküszöm, nincsenek!

— Egy se?

— Egy se.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— Hatvan év alatt nem kaptál kitüntetést? Hol éltél te? A Holdban?

— Nincs kitüntetésem egy sem, esküszöm mindenre a világon! — fogadkoztam.

A rendőrfőnök elképedve csodálkozott. Tátott szájjal, tágra meredt szemmel lesett rám, és egy hang sem jött ki a torkán.

Amikor kissé magához tért a csodálkozástól, parancsot adott, hogy hozzanak be néhány érdemrendet.

A szomszéd szobából nyomban hoztak egész rakás különféle érdemrendet: csillagokat, szalagokat, nyakravaló kitüntetéseket és temérdek érmet.

A főnök parancsára sebtében rám akasztottak két-három csillagot, három-négy nyakravaló érdemrendet, a kabátom hajtókájára pedig feltűztek még néhányat, továbbá hozzátettek vagy húsz különféle érmet és emlék-plakettet.

— Így ni, barátom! — harsogta a főnök látható örömmel, hogy lám, kitalálta a módot a további botrányok megakadályozására. — Így ni — ismételte —, most legalább rendes emberre hasonlítasz, amúgy meg felbolygattad az egész várost, mintha valami csodalény huppant volna ide… Te talán nem is tudod, hogy nálunk ma nagy ünnepség van? — kérdezte tőlem.

— Nem tudom.

— Furcsa! — mondta sértődötten, majd rövid szünet után így szólt:

— Öt évvel ezelőtt a mai napon a hátaslovam csikót hozott a világra, s ebből az alkalomból ma délelőtt fogadtam a legelőkelőbb polgárok jókívánságait, este kilenc óra tájban pedig fáklyásmenettel vezetik végig a kancámat az utcákon, majd táncmulatságot rendeznek a legjobb szállodában, ahová csak a legelőkelőbb polgárókat, engedik be.

Most viszont én képedtem el a csodálkozástól, de leplezve zavaromat hozzáléptem, és én is kifejez-tem jókívánságaimat:

— Elnézését kérem, hogy nem tudtam erről az ünnepi évfordulóról; nagyon sajnálom, hogy nem tudtam idejekorán kifejezni jókívánságaimat, de íme, most pótolom a mulasztást.

Őszinte szívből megköszönte hűséges hátaslova iránti elismerésemet, és nyomban megkínált mindenféle jóval.

Bort és süteményt kaptam, aztán elbúcsúztam a főnöktől, és egy csillagokkal és érdemrendekkel megrakott pandúr kíséretében (akit beosztott mellém, hogy a szállodába vezessen) elindultam. Nyugodtan mehettem, a tömeg most nem zavart lármával és tolakodással, bár ha kitüntetések nélkül indulok útnak, biztosan megint megjártam volna.

A pandúr a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett vendégfogadóba kísért. A vendéglőstől szobát kaptam, és pihenni tértem. Alig vártam, hogy egyedül maradjak és rendezzem furcsa benyomásaimat, amelyeket az első találkozásnál szereztem ebben az országban.

(Következő)