A mocsár (4/5)

(Előző)

Másnap a szolgabíró rejtjeles jelentést küldött a kormánynak a tegnapi politikai gyűlésről. A jelentés így szólt:

„Kerületemben erős politikai áramlat jelentkezett a mai kormányzattal szemben. A mozgalom mindinkább terjed, s attól tartok, hogy a királyi ház helyzete is kérdésessé válik. Megtettem minden tőlem telhető intézkedést, és a rendelkezésemre álló eszközökkel megkíséreltem megakadályozni ezt a bajt. Minthogy azonban ez az ellenzéki, jobban mondva forradalmi mozgalom hirtelen áradatként tört fel, valamennyi kísérletem hiábavalónak bizonyult, és a forradalmárok tegnap délután erőszakkal politikai gyűlésre jöttek össze. Éles hangú, arcátlan beszédeikből arra a következtetésre jutottam, hogy anarchista nézeteket vallanak, és titokban bizonyára lázadást és felfordulást készítenek elő az országban. Végül kínos és nehéz erőfeszítések árán sikerült feloszlatnom a gyűlést, mert nagy veszély fenyegetett, mivel az egyik részvevő még azzal is fenyegetőzött, hogy megdöntik a királyságot, és bevezetik a köztársasági rendszert.

Mellékelten tisztelettel megküldöm a miniszter úrnak a legveszélyesebb személyek névsorát (elsők között szerepelt az a különös ember, aki tejeskávét vagy mi a szöszt akart inni, utána pedig az a három, aki feketekávé mellett kardoskodott), és utasításokat ikérek, milyen intézkedéseket tegyek e fontos és hazánkra nézve sorsdöntő ügyben.”

A szolgabíró, miután ily nagy szolgálatokat tett a hazának és akormányzatnák, kitüntetést és fizetésemelést kapott. Az ellenzékiek valamennyien gratuláltak neki, és ezzel az ügy be is fejeződött.

A gyűlés után megkérdeztem az egyiket:

— Itt nálatok nincsenek olyan emberek, akik politikával foglalkoznak?

— Voltak olyanok is.

— És?

—  Semmi… Ostobaság!

— Hogyhogy ostobaság?

— Hagyd, kérlek. Ugyan ki akar itt politikával, foglalkozni? Egy megpróbálta!

— Mit csinált?

— Bolond ember! Hogy mit csinált? … Mindannyian ismerjük, tudjuk, kicsoda, honnan való kinek a fia és mit eszik otthon. Apja iparos volt, de az utolsók között, ő meg iskolába járt, a nagyvilágban kuncsorgott valahol, aztán hazajött, és mondogatni kezdte: Így kellene, úgy kellene, tudom is én, államberendezés, meg törvények, meg alkotmány, meg polgárjogok, meg gyülekezési szabadság, meg választások… Ugyan, kérlek, mindig összevissza beszélt!

— Te mit szóltál hozzá?

— Semmit! Mit mondjak? Csak néztem rá és nevettem. Ismerem jól. Kenyere is alig van, ismerem az apját is meg a családját. Még hogy ő meséljen nekem alkotmányról és szabadságról?

— Hátha értett hozzá?

— Ugyan, kérlek, én csak tudom, mennyit nyom ő a latban!

— Aztán mit csinált?

— Mit csinálhatott volna?! Könyveket olvasott, helységről helységre szaladgált, agitált, embereket gyűjtött össze, gyűléseket tartott. Többször is bezárták, büntették, száműzték. Mondom neki egyszer: „Mit ábrándozol, mint egy kölyök, miért nem nézel a dolgod után? Nem látod, hogy bolond vagy?!”

— Hát a többiek mit mondtak neki?

— Röhögtek rajta. Amikor kijött a börtönből, és végigment az utcán, akkor nevettek csak rajta igazán:

— Megtaláltad-e az alkotmányt? — kérdezték tőle, mire az egész utca kacagott.

— Hej, micsoda fréfák voltak azok ővele, olyan még nem volt. Majd hasra estünk a röhögéstől. Ma is rajta maradt a név: Alkotmány Tamás! — mondta, és könnyei is csorogtak a nevetéstől.

— Mi lett vele?

— Lebukott, szegény. Nincs neki semmije, állami szolgálatot se kapott… a bolond! Micsoda szép állásuk van az iskolatársainak, ő meg így járt! Maga az oka. Igaz, dicsérik, hogy ö volt a legképzettebb, a legértelmesebb, de olyan ábrándozó… Semmi sem rosszabb, mint amikor az ember nagyra tartja magát. Éppen ő akart javítani a dolgokon! Mindenkinek jól van így, ő meg valami különöset akar, mintha mi nem tudnánk, kicsoda ő. Szegény! …

— Most mit csinál?

— Megjött az esze, de már késő! Kigyógyitottuk a rögeszméiből, s mivel félkegyelmű volt, a hatóság békében hagyta. Mi azonban komédiáztunk vele, meg aztán egy pár ördöngös fickó elnevezte Alkotmány Tamásnak. Az emberek lassacskán lépten-nyomon tréfát kezdtek űzni belőle. Harcolt, ellenkezett, belefáradt… Sajnálom szegényt! Nem volt rossz ember! Most megjött az esze, komoly ember lett, hem ábrándozik, mint azelőtt. Teljesen visszavonult, senkivel sem barátkozik. Szegénysorban él, de azért sokan támogatják. Valamenynyien sajnáljuk, de hát maga az oka…

— Az emberek hogy néznek rá most?

— Szépen! … Senki sem gúnyolja többé, szeretik. Sajnáljuk szegényt!

—

Tetszik nekem ez az országocska, szeretnék minél tovább itt élni. Sok emberrel megismerkedtem. Remek emberek. Békések, csendesek, szelídek, mint a galambok. Esznek, isznak, alszanak, egy keveset dolgoznak is. Egyszóval: boldog emberek. Senki sem töri meg a csendet, senki sem rontja az összhangot, mégcsak szellő sem gyűrűzi a zöld színű mocsár mozdulatlan állóvizet, amennyiben ehhez hasonlítanánk ennek a valóban boldog kis országnak a társadalmát.

Én hoztam magammal Szerbiából egynéhány gondolatot és egynéhány elkoptatott, elődeimtől örökölt eszményt, de ezt a keveset is elvesztettem ebben az országocskában, és mintha megbabonáztak volna magam is átadtam magam az édesded szundikálásnak, hogy szinte már kezdett jólesni. Akkor láttam, hogy mi, szerbek is hajlamosak vagyunk, nagyon is hajlamosak arra, hogy egy nap ugyanilyen boldog nép legyünk, s ebben körülményeink is közrejátszanak.

Így múltak a napok, békésen, nesztelenül, lomhán mígnem egy nap a társadalmi összhang egyensúlya megbillent.

—

Egy fiatalember verskötetet adott ki.

A versek szépek voltak, csupa mély, őszinte érzés és gondolat.

Az egész társadalom felháborodással fogadta a kötetet. Senki sem olvasta el, nem is akarta elolvasni. De akinek kezébe került, mindjárt savanyú képet vágott, két-három oldalt lapozott, megtapintotta a papirt, mintha a minőségét vizsgálná, aztán eltolta magától, akárcsak a világ legundorítóbb holmiját, megvetéssel elfordította fejét, és epésen megjegyezte:

— Versek?! Ugyan már!

— Ki tudja? Talán vannak benne szép dolgok is?! — jegyezte meg valaki.

Az illető keresztet vetett, fészkelődön ülőhelyén, sajnálkozva végigmérte a másikat, és fejcsóválva mondta:

— Te bolondabb vagy még annál is, aki ezeket a vackokat írta! — közben az ujja hegyével eltolta magától a könyvet, s olyan arcot vágott, mintha valami tisztátalan, mocskos tárgyat érintett volna.

— Ha így beszélsz, megkérdem: olvastad-e ezt a könyvet?

— Nem olvastam.

— Akkor hát?

— Én nem is állítom, hogy jo, csak azt mondom: lehet, hogy jó! … Hát te olvastad?

— Én? — kérdezte az első mergesen, mintha a kérdés mélyen megsértette volna.

— Te!

— Én?! — ismételte az első még haragosabban.

— Persze, hogy te. Ki mást kérdeznék?!

Az első keresztet vetett, vállát vonogatta és széttárta karjait, mintha azt mondaná: „Atyaúristen, mit kérdez ez!”, de nem szólt semmit, csak csodálkozva meredt a másikra.

— Mit veted a kereszteket? Kérdem tőled, olvastad a verskötetet, vagy nem? Mit kell ezen csodálkozni?

Az illető megint keresztet vetett, aztán megjegyezte:

— Most én kérdezlek téged: bolond vagy te, vagy nem vagy bolond?

— Ugyan már! Nem értelek.

— Én se téged.

— Mit kell neked értened, és mit csodálkozol? Kérdezem: olvastad a könyvet?

— Én kérdezlek téged: bolond vagy te? — ismételte az első, aztán megragadta a könyvet, mérgesen odacsapta az asztalra, és így kiáltott:

— Ezeket a vacakságokat olvassam? Ha bolond volnék, nem mondom, de józan ésszel hogyan tehetnék ilyet? … Ismered-e azt, aki ezeket a verseket írta? — tette hozzá halkabban.

— Nem ismerem.

— Hja! … Azért is beszélsz így! — mondta az első, és még savanyúbb képet vágott, mintha ezzel akarná jelezni, hogy milyen bukott személyről van szó.

— Te ismered?

— Ismerem! — mondta lekicsinylőén, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondaná: „Jobb volna, ha nem ismerném”, pedig ugyanazzal az emberrel tegnap, amikor még nem adott ki verseket, barátságban volt, és a társaságban soha nem mondott róla semmi rosszat.

Mások meg, akik szintén nem akarták elolvasni a könyvet, így beszéltek:

— Micsoda botrány! … Versek? … Mintha nem tudnám, kicsoda ő! — mondta az egyik.

— Hogy nem szégyenli?! — mondta a másik.

— Az embernek előbb az isten veszi el az eszét, aztán ő maga tesz rosszat… Ilyen … ilyen ver¬sek? Bármikor tudnék jobbakat is írni, de nincs pofám, mint egyeseknek…

Az emberek viselkedése megváltozott a fiatal költővel szemben. Amikor az utcán látták, lökdösték egymást és kacsintottak.

— Jó napot! — köszöntötte őket a költő.

— Jó napot, költő úr! — válaszolta az egyik, és félszemmel gúnyosan vizsgálta.

— Szervusz, szervusz! — köszöntötte a másik gúnyos mosollyal.

— Jó napot! — üdvözölte a harmadik, unottan, savanyúan, lekicsinylőén.

Az ügy azonban sajnos nem fejeződött be puszta beszélgetésekkel, amelyek mindenütt folytak.

A közvélemény arcvonalat teremtett a fiatal költővel szemben. Jó tulajdonságait is, melyeket eddig elismertek, most ócsárolni kezdték, apróbb hibáit pedig, amelyeket azelőtt elnéztek, mint a többiekét is, most szörnyű bűnnek kiáltották ki. Kiderítették róla egyszeriben, hogy aljas, részeges, kártyás, jellegtelen fráter, kém, mi több, bolond is.

— Nem is tudtam, hogy olyan bolond — mondogatták az emberek.

— Az igazát megvallva, én mindig sejtettem, hogy hiányzik egy kereke.

— Én is tudtam, de akkor mégsem volt ilyen bolond.

— Nos, most mar egészen az.

A társaságban kezdtek gúnyt űzni belőle, s ha valahol valami elintéznivaló dolga akadt, aki csak tehette, elgáncsolta, mert mindenki lázadt ellene, s mihelyt meglátta, így gondolkodott: „Mit hencegsz itt?… Versek, jó, jó, majd meglátod, tudunk mi is valamit!”

Hogy a baj még nagyobb legyen, a verseket menyasszonyának ajánlotta, gondolván, hogy ezzel őrömet szerez neki. A szegény lányt azonban öröm helyett rengeteg bánat érte, sokat kellett sírnia, mert a közvélemény őt sem kímélte meg.

A leány apját kihozta sodrából az eset, megbotránkozott azon, hogy a lánya nevét is belekeverték ebbe az ostoba dologba, leült hát, és a következő levelet írta az ifjú költőnek:

„Uram!

Ezeket a maga vacakságait és mindenféle ostobaságait, butaságait, amelyekkel gúnyt űznek utcaszerte, inkább az édesapjának ajánlotta volna, őhozzá illenek, hisz közismerten utolsó ember, akárcsak Ön is, minthogy a leányom nevét keverte bele ezekbe az ostobaságukba. Eddig senki sem mulatott ujjal a házamra, s nem is akarom, hogy a leányom nevét vegye nyelvére mindenki, még kevésbé, hogy a maga félkegyelmű könyvén díszelegjen. Mától kezdve nehogy át merje lépni házam küszöbét, mert visszaélve bizalmammal, azzal viszonozta jóságomat, hogy szégyent hozott házamra. Különben is követelem, hogy őt napon belül adjon elégtételt, mert ellenkező esetben, uram, elpáholom, mint egy macskát az út közepén, vagy ahol találom.”

Ebből aztán megannyi botrány keletkezett, s minthogy az ifjú költő hivatalnok volt, főnöke a következő jelentést tette a miniszternek:

“N. N. (a nevét már elfelejtettem, tehát a szokásos N. N.-t használjuk), e hatóság hivatalnoka, aki különben jó és lelkiismeretes munkás, az utóbbi időben annyira kompromittálta magát valamiféle állítólagos versgyűjteménnyel, hogy az állami szolgálat tekintélyének megőrzése érdekében nem maradhat tovább állásában, mivel olyan komolytalan munkával foglalkozik, ami még egy kofához sem illik, hát még egy állami hivatalnokhoz. Kérem a miniszter urat, hogy ezt a kompromittált hivatalnokot távolítsa el az állami szolgálatból, vagy legalábbis erről a helyről, mindaddig, amíg meg nem, javul…”

A miniszter áthelyezte a költőt.

Sajnos azonban az ország kicsi, a rossz hír meg gyorsan terjed, s a költőt az új helyen még kedvezőtlenebbül fogadták, a miniszter pedig mit tehetett volna mást, az állami szolgálat tekintélye érdekében, sőt a közvélemény erkölcsi felfogása érdekében is kénytelen volt elbocsátani az állami szolgálatból azt a szörnyeteget, aki verseket ír.

A közvélemény elégtételt kapott, s a fiatal költőnek többé egyetlen verse sem jelent meg. Valahol eltűnt, senki sem hallott róla többé.

— Kár érte, fiatal volt még! — mondogatták.

— Nem is volt rossz ember.

— Nem hát, de mi az ördögöt csinál olyasmit, amit senki más nem csinál?

— Sajnálom szegény bűnöst!

— Hát aztán! Ő maga az oka!

Az egyensúly megint helyreállt a társadalomban, és eltűnt a hullámgyűrűcske, amely egy pillanatra megkavarta az állóvíz nyugodt, mozdulatlan tükrét, és a társadalom elégedetten, nyugodt lélekkel folytatta tovább a jóleső szundikálást.

(Következő)