A mocsár (5/5)

(Előző)

De nem ez volt az egyetlen kellemetlenség, amely ezt a jóságos társadalmat érte. Rövid idő múlva megint jelentkezett egy fiatalember, aki tudományos művet adott ki.

— Nézd csak már megint: tudomány! Ugyan!

Természetesen senki sem akarta elolvasni a fiatal tudós írásait, inkább mindenki mély, sőt őszinte meggyőződéssel bizonygatta, hogy Bekić (így hívták a tudóst) nem tud semmit.

— Bekić és a tudomány! — elég volt csak ennyit mondani; és az egész társaság megszakadt a röhögéstől.

— Nálunk ez lehetetlen! Miféle tudomány lehet az, amit a Bekić ír? — mondták az emberek, és valamennyien egyetértettek abban, hogy tudomány meg miegymás csakis külföldön létezhet.

És a fiatal tudós nemcsak kudarcot vallott, hanem minden élő ember ösztönszerűleg kötelességének érezte, hogy tiltakozzon e jelenség ellen.

Az egész társadalom úgy nézett erre a jelenségre, mint valami ragályos betegségre, lázadozott, és elkeseredett harcot indított a veszély ellen.

Egy embert megkérdeztem, mi a kifogása a tudós ellen.

— Semmi — mondta ő.

— Akkor mit ordítozol annyit ellene?

— Csak úgy. Nem nézhetem, hogy mindén bolha elefántnak akar látszani.

— Ugyan már! Bekić tudománnyal foglalkozik, és senkinek nem árt veié.

— Nem érdekel. Ugyan kérlek, miféle tudomány! Nálunk az nem jöhet számításba.

— Miért?

— Azért. Tildöm én jól, hogy ki mit tud minálunk!

— Olvastad a könyvét?

— Isten őrizz! Nem estem a fejem lágyára! Bekić és a tudomány! — mondta gúnyosan és majd megszakadt a röhögéstől. Aztán keresztet vetett, vállát vonogatta, és tenyerével kezdte lesöpörni magáról a piszkot, mintha azt akarná mondani: „Ne adj isten ilyen botrányt!”, s végül hozzátette:

— Annyi okosabb ember van nála, mégsem akarnak tudósként tetszelegni, ő meg fehér holló akar lenni.

Megismétlődött mindaz, ami annak idejen a fiatal költővel történt.

Az ifjú tudósról szárnyra kelt a hír, hogy golmi tudományos kísérletek céljából körtét lopott a piacon. Néhány napig csen derült, kacagott az egész társaság, aztán újabb botrány tört ki.

— Tudod, mi újság?

— Tudósunk van!

— Az már nem újság, komám, hanem a tudósnak kritikusa akadt!

— Ne beszélj! Hát ez miféle bolondság megim?!

— Okos kritikus, bizony, pont hozzáillik a Bekić tudományához!

— Ki az?

— Bekićné!

— A felesége?

— Természetesen. Kritikát mondott róla, gyönyörűségeset. Most bekötött fejjel jár a tudós. Ettől talán megjön az esze. Jobb bírálat nem is kellett neki.

— Mi történt? — kérdezősködött a kíváncsi embér, és türelmetlenül várta a választ, hogy, szaladjon és továbbadja a hírt.

— Semmiség. Csak néhány Toricelli-csövet vágott a fejéhez.

Persze, kitört a kacagás, és a barátok gyorsan szétváltak, hogy tovább vigyék a hírt.

Ez lett a társadalom szellemi tápláléka.

— Hallom, a tudománynak szenteled magad! — fordult tréfásan az egyik barát a másikhoz.

— Megpróbálhatja — szól közbe a felesége — de vigyázzon, nehogy én is felcsapjak kritikusnak.

Ezen is jót röhögnek.

Gyakran megtörténik, hogy egy társaság egész éjszaka a tudós viszontagságain nevet.

Ezenkívül persze lépten-nyomon gáncsot vetettek a fiatal tudósnak. Mindenki kötelességének tartotta, hogy goromba hangon beszéljen vele, pusztán azért, mert olyasmit merészelt csinálni, amit senki más nem tesz, mert hát senki nem akar ostobaságokkal foglalkozni, hiszen már régóta megvannak a szabályok, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni.

— Ugyan kérlek. Nálunk ez lehetetlenség!

A tudós küzdött, küszködött, aztán belefáradt. A társadalom, önnön tekintélyét védve, lebirkózta a tudóst, és az elveszett valahol. Senki nem tud róla többé semmit.

— Sajnálom szegény bűnös fejét! — sajnálkoz¬tak egyesek. — Nem Is volt olyan rossz ember.

— Hja, maga az oka!

—

Rövid idő múlva egy fiatal festő jelentkezett. Kiállította képeit, és várta a közvélemény ítéletét. A képek nem voltak rosszak. Mint idegen, én voltam az egyetlen, aki megnéztem őket, a hazaiak közül senki sem akart elmenni a kiállításra. Megismétlődött ugyanuz, ami a költővel és a tudóssal történt, s jóllehet senki sem látta a képeket, makacsul állították:

— Festő? Micsoda ostobaság?! Hagyjuk ezeket a vacnkságokat, kérlek! … Nálunk ez lehetetlenség!

A közvélemény kígyót-békát kiáltott a festőre. Szinte harci sorokban vonultak fel e legújabb kárhozat ellen. A láz mindaddig tartott, amíg a fiatal festő el nem tűnt, a társadalom pedig, miután nagy harc árán sikerült elhárítania ezt a veszélyt is, fáradtan visszavonult, és folytatta a bóbiskolásl.

—

Épp u legédesebben szundikált a társadalom, amikor egy fiatal zeneszerző felébresztette legújabb szerzeményeivel.

— Ez már mégiscsak szemtelenség! — horkant fel, szeméi dörzsölve, a megsértődött társadalom.

— Miféle kárhozat ez?

Vele azonban gyorsabban végeztek. A hatóság (az is lefeküdt egy kicsit, hogy édesdeden és nyugodtan szundikáljon) kiderítette, hogy szerzemények lázadásra uszítják a népet, és így az ifjú zeneszerzőt természetesen bezárták mint forradalmárt.

— Úgy kell neki, mit kornyikál, mint valami bolond! — mondta megelégedve a közvélemény, nagyot ásított, aztán a másik oldalára fordult, és teljességében édes, mély álomba merült újra.

Okos emberek: miféle zene, miféle vacakság! „Ez nálunk lehetetlenség!”

Még két-három ilyen eset történt, ez volt az egész.

—

Ebben a társadalomban így járt mindenki, aki valami vállalkozáshoz fogott. A politikus is, a közgazdász is, az iparos is, mindegyik megbukott végül.

Eszembe jutott egy ismerősöm, egy szerb ember, nálunk van ilyen elég.

Meglehetősen gazdag ember volt, jövedelméből élt, ivott, evett, nem szeretett senkit, aki dolgozik, ő maga nem dolgozott soha semmit.

Kövérkés, lassú ember volt, s az utcán járva mindig komor, savanyú képet vágott, haragudott mindenre, ami csak munkára vagy dologra hasonlított.

Ha elment a fűszeresbolt előtt, megállt, fejét csóválta, és megvetően, epésen így szólt:

— Fűszeres! … Vacakság! Ez fűszeres? Mintha én nem ismerném őt! Maga elé rakott három-négy tányért, és kikiáltotta magát kereskedőnek! A nyavalya kerülget, ha ránézek.

Ha elment a vaskereskedés előtt, megállt egy pillanatra. Ugyanolyan megvetéssel mérte végig, és gonosz megjegyzést tett:

— Ö vaskereskedő! Felakasztott három-négy láncot a falra, és kikiáltotta magát kereskedőnek… Ugyan, ugyan! … Nyavalyatörést kapok, ha ezeket az ostobákat látom.

Járt-kelt a városban, és minden üzlet előtt, legyen az bárkié, megállt, és mérgesen dörmögte:

— Ugyan már, ez is dolgozik valamit? Mintha én nem ismerném!? …

Bárkiről beszélsz, aki valamit dolgozik, vagy valamire vállalkozik, mindenkit szidott és lebecsült.

— Ismered Mikát?

— Ismerem — mondja unottan, savanyúan.

— Gyárat épít.

— Hülye! Ö és a gyár! … Az lesz aztán a gyár! Ugyan!

— Marko lapot indít — mondta valaki.

— Marko lapot indít!? … Hülye! Mintha, én nem-ismerném őt! … Ugyan már, Marko és az újság! Egyes ostoba emberek kihoznak a sodromból.

Neki senki sem ér semmit. Ha valaki csak rá is gondol, hogy valami vállalkozást indítson, azonnyomban hülyének nyilvánítja.

Kár, hogy nincs több ilyen emberünk, de fokozatosan haladunk előre, és nemsokára utolérjük azt az eszményi országocskát, amelyben bizonyos időt töltöttem.

—

Az állott, megbüdösödött víztömeg nyugodt felszínén, amelyet zöld hínár lepett be, felbukkant, előbuggyant néhány hullámocska, arra vágyva, hogy kitörjön, hogy valahová a magasba szálljon, de nemsokára visszatért a tömeghez, a zöld hínár megint betakart mindent, és a nyugodt állóvizet nem zavarta meg többé semmi, nem keletkezett semmilyen hullám többé.

Ó, mennyire érződik a mozdulatlan, állott víz bűze! Fullaszt és fojtogat. Jöjjön, jöjjön valamilyen szél, mozdítsa meg az álló, rothadó tömeget!

Sehol egy szellő…

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)