Kínlódia (7/12)
(Előző)
Az utcára érve megint rengeteg embert láttam. A tömeg hullámozva özönlött minden oldalról. Fülsiketítő zajt csaptak.
— Hová tart ez a rengeteg ember? Mi van már megint?… Bizonyára valami küldöttség — gondoltam magamban, és elképedve szemléltem a tarkálló tömeget, majd megszólítottam a legközelebb álló embert:
— Hová siet ez a sokaság?
Az illető mélyen megsértődött az ostoba kérdés miatt, haragosan végigmért, és megvetően hátat fordítva, a tömeg után sietett.
Megkérdeztem egy másikat, harmadikat, de mindegyik megvetően mért végig, és válasz nélkül hagyott. Végül beleütköztem egy ismerősbe, akivel egy hazafias lap indítása alkalmából ismerkedtem meg (ebben az országban ugyanis, ne csodálkozzunk, naponta néhány lapot indítanak), s tőle is megkérdeztem:
— Hová siet ez a sokaság? — közben rettegtem, hogy ezzel a hazafival talán még rosszabbul járok, mint az előbbiekkel.
Ő is megvetően végigmért, aztán fojtott hangon, haragos dühvel kibökte:
— Szégyen!
Szégyenkezve nyeltem egyet, és alig dadogtam:
— Bocsánat, nem akartam önt megsérteni, csak azt szerettem volna megkérdezni…
— Hát ez szép kérdés! Hol élsz te, nem szégyelled magad, hogy olyan dolgokról kérdezősködsz, amelyekről még egy oktalan állat is tud? Hazánk veszélyben van, és mi valamennyien segítségére sietünk mint jó hazafiak, te meg itt álmélkodsz, és mit sem tudsz erről a fontos eseményről?! — mondta ismerősöm, hazafias fájdalomtól remegő hangon.
Sűrű bocsánatkérés közepette magyaráztam tájékozatlanságomat, jószándékomról biztosítottam, és elnézését kértem.
Erre megenyhült, és elmondta, hogy bizonyos anuták, egy harcias törzs, minduntalan betör az ország déli határán, és gonosztetteket követ el.
— A ma érkezett hírek szerint — folytatta — tegnap éjjel agyonvertek sok családot, felgyújtottak sok házat, és rengeteg jószágot raboltak.
— Szörnyű! — mondtam, és megborzongtam. Kedvem lett volna azonnal rohanni a déli határra, hogy megverekedjek az anutákkal. Az ártatlan, békés polgárok szenvedése és a barbár törzs gonosztettei olyannyira hatottak rám, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy már öreg vagyok, megviselt és tehetetlen; abban a pillanatban fiatalos erőt éreztem magamban.
— Szemet hunyhatunk-e szomszédaink vérengzései és vad cselekedetei fölött?
— Semmi esetre! — kiáltottam lelkesítő szavainak hatása alatt. — Még az úristentői is bűn volna, ha ilyet tenne!
— Látja! Ezért sietünk a gyűlésre. Egyetlen öntudatos polgár sem maradhat otthon. Minden egyes népréteg külön helyen tart gyűlést.
—Miért?
— Hogy miért? … A mi átkozott széthúzásunk i miatt. Mégis, minden egyes gyűlés egyöntetű hazafias döntést fog hozni. Különben is jobb, ha több gyűlés lesz, hisz érzelmeinkben és gondolatainkban úgyis egységesek vagyunk, egyformán lélegzünk, ha édes hazánkról van szó.
És csakugyan, a tömeg kezdett csoportokra oszlani és különböző irányokba vonulni. Minden egyes csoport meghatározott gyülekezőhely felé sietett.
Nyilván nem érhettem el minden gyűlésre, ezért ismerősömmel tartottam. Ő a bírósági és rendőrségi csoporthoz tartozott.
Egy vendégfogadó nagytermébe mentünk, ahol már felállították a széksorokat és a gyűlés vezetői részere zöld szövettel terítettek le egy asztalt. A hazafias polgárok a székeken foglaltak helyet, a vezetők pedig az asztal mellett.
— Testvéreim! — szólalt fel a gyűlés egyik öszszehívója. — Ti már tudjátok, miért ültünk össze. Mindannyiunkat az a nemes érzés, az a szándék vezérelt ide, hogy gyógyírt találjunk és gátat emeljünk az anuta csapatok arcátlan betörései ellen, drága hazánk déli vidékén, és megsegítsük az ott élő szerencsétlen, szenvedő népet. Mindenekelőtt azonbán, uraim, mint tudják, ez alkalommal, annak rendje-módja szerint, elnököt, alelnököt és titkárt kell választanunk.
Nagy lárma után az ülést megnyitó embert választották elnöknek. A többi tisztségre azokat választották, akik a zöld asztalnál ültek.
Miután a szokásos rend szerint a megválasztottak köszönetét mondtak a hazafias gyűlésnek az őket ért megtiszteltetésért, az elnök csöngetett, és megnyitotta, a gyűlést.
— Kíván-e valaki szólni? — kérdezte.
Az első sorból jelentkezett egy ember, és azt mondta, hogy szerinte a rend megkívánja, hogy a gyűlésről üdvözletét küldjenek a kormánynak és a nagy, bölcs államférfiúnak, aki majd magának az uralkodónak is tolmácsolja az egybegyűltek hűségének és odaadásának bizonyítékát.
A gyűlés elfogadta a javaslatot, és azonnyomban elkészítették az üdvözletek szövegét, karemeléssel el is fogadták, de azzal a megjegyzéssel, hogy a nyelvtani hibákat és a szórendet ki kell javítani.
Mind jobb szónokok jelentkeztek. Csupa hazafiasság, csupa fájdalom és csupa harag az anutákkal szemben — ez volt minden egyes beszéd lényege. A szónokok egyetértettek az első felszólalóval, hogy sürgős természetű ügyről lévén szó, halogatás nélkül hozzanak itt a gyűlésen egyöntetű határozatot, amellyel a legerélyesebben elítélik az anuták barbár cselekedeteit.
Három embert mindjárt megválasztottak, olyanokat, akik bírják a nyelvet, hogy a fenti értelemben készítsék el a határozatot, és olvassák fel a gyűlés előtt.
Abban a pillanatban jelentkezett egy ember már kész határozattal, és engedélyt kért a gyűléstől, hogy felolvassa, s ha egyetértenek vele, fogadják el.
Jóváhagyták, s ő máris olvasott:
„A bírósági és rendőrségi szakma hivatalnokai mai gyűlésükön mély felháborodásukat fejezik ki az ország déli vidékén, sajnos, naponta történő bűnös cselekedetek miatt, amelyeket az anuta csapatok barbár eljárása okoz, s ezért a következő határozatot hozzák:
- Mélyen sajnáljuk, hogy népünket azon a vidéken ily hagy baj és szerencsétlenség érte;
- A leghatározottabban elítéljük az anuták vad cselekedeteit, ezzel a felkiáltással: Le velük!
- Undorral és megvetéssel állapítjuk meg, hogy az anuták műveletlenek, és művelt szomszédaiknak mégcsak a figyelmét sem érdemlik meg.”
A határozatot elvben egyhangúlag elfogadták, de részleteiben heves vita alakult ki, s végül úgy döntöttek, hogy második pontjában a „vad” mellé hozzáteszik a „visszataszító” szót is.
Ezután felhatalmazták a vezetőséget, hogy a gyűlés nevében írja alá a határozatot, majd az ülés a legnagyobb rendben feloszlott.
Az utcákat megint ellepte a tömeg, amely zajosan távozott a hazafias gyűlésekről.
Arcukon most teljes lelki nyugalom tükröződött, mint az olyan emberekén, akik nehéz, de nemes és I magasztos kötelességet végeztek el.
Többfelől megjegyzéseket hallottam:
— Mégse kellett volna olyan gorombán — bizonygatta az egyik.
— Miért ne? Jól van ez így. Mit képzelsz te? Az ilyen vademberekkel szemben gorombán és keményen kell fellépni! — haragudott a másik.
— Tudom én, kérlek, de azért ez mégsem jó taktika! — erősködött újra az előbbi.
— Ugyan milyen taktikát kívánsz te ővelük szemben? Talán azt szeretnéd, hogy ne bántsuk meg azokat a derék embereket, mi? Ügy kell nekik. S ha majd olvassák, reszkessenek! — fenyegetőzött a másik, s hangja szinte remegett a haragtól.
— Igenám, de mi vagyunk a műveltebbek, tehát föléjük kell emelkednünk; meg aztán legyünk óvatosak, nehogy kihívjuk magunk ellen a szomszédos országot — magyarázta a békeszerető polgár.
Az újságok már aznap este tudósításokat közöltek a hazafias gyűlésekről. Mindenki sietett az ország megsegítésére. Az újságok közölték a Kínlódia déli részén történt kellemetlen események kapcsán hozott összes határozatokat: a tanárok határozatát, az ifjúság határozatát, a tanítók határozatát, a tisztek határozatát, a munkások, kereskedők, orvosok, írnokok határozatát. Egyszóval, senki sem maradt ki. Valamennyi határozat egyazon szellemben készült, valamennyi éles hangú és elszánt, és valamennyiben szerepelt a „mélyen megrendülve”, „felháborodva elítéljük” stb. kifejezés.
Késő este megint nagy mulatozást rendeztek a városban, aztán csendes, mély és nyugodt álomba merültek a boldog Kínlódia hazaszerető, bátor fiai.
Másnap befutottak a hírek Kínlódia többi vidékéről is. Egyetlen olyan helység sem maradt, ahol he hoztak volna éles hangú határozatokat „a legutóbbi kellemetlen eseményekkel kapcsolatban”, ahogy Kínlódiában szokták mondani.
Magától értetődő, hogy ezért a hazának tett nagy szolgálatért minden polgár, ki több, ki kevesebb kitüntetést kapott polgári bátorság és érdemek címén. Engem is felbuzdított ez a polgári öntudattal rendelkező és a közügyekért minden áldozatra kész lelkes nép, s akaratlanul is felkiáltottam:
„Ó, Kínlódia, még ha a világ összes népei is elpusztulnak, te örökké megmaradsz!”
— Hahahaha! — csengett fülemben újra e boldog és áldott ország rossz szellemének sátáni, gúnyos nevetése.
Akaratlanul is felsóhajtottam.
Радоје Домановић 