Kínlódia (12/12)

(Előző)

Szegény új kormánynak már kezdetben gondolkoznia kellett, pedig ezt Kínlódiában nemigen szokták meg a miniszterek. Őszintén szólva, néhány napig hősiesen és büszkén tartották magukat, amíg az utolsó bankjegy is elfogyott az államkasszából, nap közben örömtől sugárzó arccal fogadták a nép tömeges küldöttségeit, megható beszédeket tartottak a drága és sokat szenvedett Kínlódía boldog jövőjéről, éjszaka pedig fényes és költséges lakomákat rendeztek, ittak, ettek, énekeitek és hazafias köszöntőket tartottak. Ám amikor az államkassza teljenen kiürült, kezdtek a miniszter urak komolyan töprengeni és arról tárgyalni, hogy mi is a tennivaló ebben a keserves helyzetben. A hivatalnokoknak könnyű, azok úgyis megszokták, hogy hónapokon át nem kapnak fizetést; a nyugdíjasok meg öregek, eleget éltek már; a katonáknak pedig természetesen meg kell szokníok a viszontagságokat és a nélkülözést, tehát az éhséget is hősiesen eltűrhetik; a szállítóknak, vállalkozóknak és a boldog Kínlódia többi jószándékú polgárának könnyű megmagyarázni, hogy számlájuk kiegyenlítése nem került be az ez évi állami költségvetésbe. A minisztereknek azonban nem könnyű, mert nekik nyilván fizetniök kell azért, hogy csak jót és szépet mondjanak és írjanak róluk. Van persze még rengeteg fontosabb dolog is, azoknak a megoldása se könnyű, mert bizony van elég dolog, amelyek fontosabbak még Kínlódiánál is.

Gondba estek, és végül megszületett az ötlet, hogy erősíteni kell a gazdasági életet. Elhatározták, hogy nagyobb adóssággal terhelik az országot. Minthogy azonban a kölcsön megkötése körül elég pénzt kell költeni a képviselőházi ülésekre és a miniszterek külföldi utazásaira, a kormány úgy határozott, hogy erre a célra összegyűjti az összes letéteket az államkasszából, ahová magánszemélyek helyeztek pénzüket, s ily módon segítenek bajban sínylődő hazájukon.

Az országban nagy zűrzavar támadt. Egy újság a kormányválságról kezdett írni, a másik azt hangoztatta, hogy a kormány már kedvezően befejezte a kölcsön-tárgyalásokat, a harmadik pedig mindkét hírt közölte, miközben a kormánylapok arról írtak, hogy még soha ilyen jólét nem volt az országban, mint most.

Mind többet és többet beszéltek az országmentő kölcsönről, az újságok mind több helyet szenteltek ennek a kérdésnek. Az érdeklődés úgy megnövekedett, hogy a munka szinte mindenütt megbénult. A kereskedők, szállítók, tisztviselők, nyugdíjasok, sőt a papok is lázas, feszült várakozásban éltek. Mindenütt csak erről beszéltek, érdeklődtek, találgattak.

A miniszterek hol az egyik, hol a másik idegen országba utaztak, hol egyedül, hol kettesben, hol többen együtt. A képviselőház szakadatlanul ülésezett, vitatkozott, döntéseket hozott, és végül úgy határozott, hogy a kölcsönt mindenáron le kell kötni, aztán a képviselők hazamentek. A közvélemény felcsigázott érdeklődéssel várta az eredményt.

Ha két ember találkozott az utcán, köszönés helyett így kezdte:

— Mi van a kölcsönnel?

— Nem tudom!

— Tárgyalnak?

— Biztosan!

A miniszterek újra meg újra utaztak külföldre és vissza.

— Visszajött a miniszter?

— Úgy hallom.

— Mit végzett?

— Talán sikerült!

Végül is a kormánylapok (a kormánynak itt több lapja van, jobban mondva minden miniszternek van saját lapja, egy vagy kettő) bejelentették, hogy a kormány befejezte tárgyalásait egy külföldi csoporttal, és az eredmények igen kedvezőek.

„Biztosan állíthatjuk, hogy a hitelszerződést néhány napon belül aláírják, és a pénz megérkezik az országba.”

A lakosság kissé megnyugodott. A kormány lapjai közölték, hogy két-három napon belül Kínlódiába érkezik Horié úr, az illető bankcsoport felhatalmazottja, és aláírja a szerződést.

Most kezdődött igazán a szóbeli és írásbeli vita, kíváncsiskodás, várakozás, a fölösleges ideges érdeklődés. Nagy bizakodással várták a külföldit, aki majd megmenti az országot.

Másról nem is beszéltek, nem is gondolkoztak, csak arról a Horiéről. Szájra kelt a hír, hogy megérkezett, és a város egyik szállodájában szállt meg, mire a kíváncsiak tömege, férfiak és nők, öregek i és fiatalok rohantak a szálloda felé, de oly mohón és féktelenül rohantak, hogy az öregeket és a gyöngébbeket letiporták és megnyomorítottak.

Az utcán megjelent egy külföldi utas, mire valaki így szólt a mellette állóhoz:

— Ni csak, egy idegen! — és jelentőségteljesen nézett a másikra, mintha azt kérdezné: „Nem Horié ez?”

— Hátha ő az? — találgatta a másik.

— Nekem is az a véleményem.

Mindenfelől figyelték az idegent, és arra a következtetésre jutottak, hogy az csak Horié lehet. A városban elterjedt a hír, hogy látták Horiét. Ez a hír pillanatok alatt végigcikázott a társadalom minden rétégén, és egy-két óra múlva az egész város bizton hitte, hogy ő itt van, az emberek személyesen látták és beszéltek vele. A rendőrség is megmozdult, a miniszterek fészkelődni kezdtek szaladgáltak mindenfelé, hogy találkozzanak vele és kifejezzék tiszteletüket.

Ő meg sehol.

Másnap a lapok megcáfolták a hírt Horié érkezéséről.

Hogy hová vezetett ez, kitűnik az alábbi eseményből.

Egy napon a kikötőbe mentem, ahol egy idegen hajó szokott horgonyozni.

A hajó pont akkor érkezett, és utasok szálltak ki belőle. Egy ismerősömmel beszélgettem, közben a tömeg úgy megrohanta a hajót, hogy engem csaknem a földre döntöttek.

— Mi ez?

— Ki az? — kérdezősködtek az emberek.

— Ő! — válaszolták többen.

— Horié?

— Igen, megérkezett!

— Hol van, hadd lássam! — zúgott a tömeg, és megkezdődött a tolongás, tülekedés, ágaskodás, bámészkodás, verekedés. Mindenki közelebb akart jutni a hajóhoz.

Csakugyan megpillantottam egy idegent, aki rimánkodott, hogy engedjék el, sürgős dolga van. Alig tudott beszélni, inkább csak nyögött a kíváncsi tömeg nyomása és szorítása alatt.

Á rendőrök azonnyomban felfogták kötelességüket, és rohantak értesíteni a miniszterelnököt, a kormány többi tagját, a városelnököt, az egyházfőt és az ország többi főurát, hogy Horié megérkezett.

Nemsokára hangok hallatszottak a tömegben:

— A miniszterek!

A miniszterek csakugyan megjelentek, Kínlódia valamennyi főurának kíséretében. Mindannyian ünnepi öltözékben, az összes kitüntetésekkel és rengeteg szalaggal (különben nem szokták az összes kitüntetéseket viselni, csak néhányat). A tömeg szétvált, s az idegen egyedül maradt a középen, a másik oldalon pedig megjelentek a miniszterek, és feléje indultak. A miniszterek illő távolságban megálltak, levették kalapjukat, és a földig hajoltak. Ugyanezt tette a tömeg is. Az idegen kissé zavarban volt, mintha megijedt és csodálkozott volna, de meg sem moccant helyéről, állt, mint egy szobor. A miniszterelnök előre lépett, és megszólalt:

— Nagyrabecsült idegen, hazánkba jöttödet aranybetűkkel fogja feljegyezni a történelem, mert ez a jelentős látogatás új korszakot nyit államunk életében, a te látogatásod boldog jövőt hoz drága Kínlódiánknak. Az egész kormány nevében, az egész nép nevében üdvözöllek mint megmentőnket, és kiáltom: Éljen!

— Éljen, éljen! — dörgött ezer torokból.

Ezután az egyházfő vallásos zsoltárokat kezdett énekelni, és Kínlódia fővárosának valamennyi templomában megkondultak a harangok.

Midőn a hivatalos fogadásnak ez a része befejeződőtt a miniszterek szívélyes mosollyal, alázatosan léptek az idegenhez, sorban kezet fogtak vele, aztán a többiek félrevonultak, és hajadonfőtt, alázatosan meghajolva álltak, a miniszterelnök pedig félő tisztelettel karjaiba vette az idegen bőröndjét, a pénzügyminiszter meg átvette a neves férfiú sétabotját. Úgy vitték a holmiját, mint valami ereklyét. A bőrönd természetesen ereklye is volt, mert a sorsdöntő szerződés nyilván benne rejtőzött. Valójában abban a bőröndben nem volt se több, se kevesebb, mint a jövő, egy ország boldog jövője. A miniszterelnök tehát, tudván, mit visz a karjában, ünnepélyes arcot vágott, szinte átszellemült, büszke volt, mert Kínlódia jövőjét cipeli. Az egyházfő, akit nagyszerű szellemmel és ésszel ajándékozott meg az úristen, maga is nyomban átlátta annak a bőröndnek a fontosságát, a többi főpappal körülvette a miniszterelnököt, és kórusban ájtatos dalokat kezdtek énekelni.

A menet elindult. Az idegen és a pénzügyminiszter elől, a bőrönd pedig a miniszterelnök karjában, főpapokkal körülzárva, mögöttük a néppel. Lassan, ünnepélyesen haladtak, lépésről lépésre, vallásos énekeket énekelve, harangzúgás és üdvlövések közepette. Így tették meg az utat a főutcán végig, a miniszterelnök otthonáig haladva. A lakóépületek, templomok, kávéházak és irodák mind kiürültek, minden élő ember kivonult, hogy a nagyszerű idegen korszakalkotó fogadtatásának szemtanúja legyen. Még a betegek sem maradtak el, őket hordágyon vitték ki az utcára, a kórházakból is, hogy lássák ezt a ritka ünnepséget, s fájdalmaik szinte megenyhültek: könnyebb nekik, ha hazájuk boldogságára gondolnak; a csecsemőket is kihozták, most nem is sírnak, szemecskéjük a nagy idegent bámulja, mintha éreznék, hogy az eljövendő boldogság az ő számukra készül.

Mire a miniszterelnök otthonához értek, már esteledett. Az idegént szinte karjukon vitték be a házba, utána bevonultak az összes miniszterek és főurak, a tömeg pedig kint maradt, és kíváncsian nézett az ablakokra, jobban mondva tátott szájjal bámulta a házat.

Másnap küldöttségek érkeztek vidékről, hogy üdvözöljék a nagy idegent, és már hajnalban a miniszterelnök háza elé hajtottak egy súlyosan megrakott teherkocsit különféle kitüntetésekkel az érdemes idegen részére.

Az idegent természetesen nyomban megválasztották a minisztérium, a község, a Tudományos Akadémia és minden létező emberbaráti társaság és egyesület díszelnökévé, ebből pedig annyi van KínIódiában, mint réten a fűszál, sőt van ott még egyesület az egyesületek alapítására is. Az ország összes városai díszpolgárukká választották, a céhek nagy jótevőjüknek nyilvánították, egy katonai ezred pedig a „Horié vaserejű ezrede” nevet vette fel.

Valamennyi újság hosszú cikkekben üdvözölte, némely a fényképét is közölte. A nap tiszteletére számos hivatalnokot előléptettek, számos rendőrt kitüntettek és előléptettek, sok új hivatalt alapítottak, és új tisztviselőket neveztek ki.

Már két napja tartott az örömujjongás az egész városban. A zenekarok játszottak, a harangok zúgtak, díszsortüzcket adtak le, énekszó zengett, folyt az ital.

A harmadik napon a miniszterek, noha még mámorosak voltak a vigadozástól, áldozatkészen lemondtak arról, hogy az ország és a nép javára pihentessék testüket, és teljes ülésre jöttek össze, hogy Horiéval befejezzék a hiteltárgyalásokat, és aláírják a korszakalkotó szerződést.

Előbb magánbeszélgetést folytattak az idegennel. (A nagy vidámságban elfelejtettem megmondani, hogy a bőröndöt kettős őrség őrizte).

— Hosszabb időt tölt nálunk? — kérdezte a miniszterelnök.

— Amíg be nem fejezem munkámat, az pedig hosszabb ideig fog tartani!

Ez a válasz zavarba hozta a minisztereket.

— Úgy gondolja, hogy hosszabb ideig fog tartani?

— Bizonyára. Ilyen az üzlet.

— Előttünk ismeretesek az Ön feltételei, Ön is nyilván ismeri a mieinket, tehát véleményem szerint nem lehet semmilyen akadály! — mondta a pénzügyminiszter.

— Akadály? — riadt meg az idegen.

— Igen, én úgy vélem, hogy nem lesz akadály!

— Én is remélem.

— Akkor mindjárt aláírhatjuk a szerződést! — mondta a miniszterelnök.

— Szerződést?

— Igen!

— A szerződés már alá van írva, és én holnap indulok útra. De mindenekelőtt kijelentem, hogy most és mindörökké hálás vagyok önöknek ezért a fogadtatásért. Őszintén szólva, zavarban vagyok, még nem is értem pontosan, mit jelent ez. Igaz, hogy először járok ebben az országban, de nem is sejtettem, hogy egy ismeretlen embert bárhol is így fogadhatnak. Most is úgy érzem, mintha álmodnék.

— Ön tehát már aláírta a szerződést?! — kiáltották mindannyian egyszerre, lelkesen.

— Itt van! — mondta az idegen, és egy ívet vett elő a zsebéből, s anyanyelvén olvasni kezdte. A szerződést ő kötötte egy kínlódiai vidéki szilvakereskedővel, mely szerint a kereskedő kötelezte magát, hogy bizonyos mennyiségű lekvárnak való szilvát szállít neki záros határidőn belül…

Mi mást lehet elvárni egy civilizált és okos országban, mint hogy az idegent e buta válasz után kitoloncolták Kínlódiából, persze titokban, majd három nap múlva a kormánylapok a következő hírt hozták:

„A kormány erélyes intézkedéseket tesz az új kölcsön lekötése végett, és a kilátások szerint e hó végén sikerül megkapnunk a pénz egy részét”.

A nép itt-ott még kérdezősködött Horiéről, aztán abbahagyták, s megint ment minden a régiben.

—

E legutóbbi esemény fölött elmélázva, rendkívül tetszett nekem az általános harmónia Kínlódiában. Nemcsak azt láttam, hogy a miniszterek rokonszenves, derék emberek, hanem azt is észrevettem, hogy az egyházfő is okos és szellemes ember. Ügyan kinek jutna eszébe megfelelő pillanatban, épp a legsorsdöntőbb pillanatban, amikor az ország jövőjéről van szó, vallásos énekeket zengeni annak a lekvárkereskedőnek a bőröndje fölött, és ezzel hatékonyan megsegíteni a szorgos kormányzatot nagyszerű vállalkozásában? Ilyen egyetértő munkának okvetlenül szerencsésen kell végződnie.

Nyomban elhatároztam, hogy az első alkalommal látogatást teszek a bölcs atyánál, az egyház fejénél, hogy közelebbről is megismerkedjem Kínlódiának ezzel a nagy fiával.

1902.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)