Kínlódia (10/12)

(Előző)

Miután látogatást tettem az összes minisztereknél, elhatároztam, hogy felkeresem a népi képviselőházat is. A népi jelző egy idejétmúlt szokásból maradt meg, mert a képviselőket itt voltaképpen a rendőrminiszter nevezi ki. Mihelyt változik a kormány, új választásokat írnak ki, ami azt jelenti, hogy minden hónapban vannak választások. A választások szó jelentése egyenlő a képviselők kinevezésével, s még a régi patriarkális társadalomból ered, amikor a népnek egyéb bajai mellett megvolt az a kellemetlen kötelessége is, hogy a fejét törje és azon gondolkozzon, kit fog képviselőnek választani. Ily primitív módon zajlottak le a választások egykor, de a modern, civilizált Kínlódiában egyszerűsítették ezt az elavult, ostoba, időrabló eljárást. A rendőrminiszter magára vállalta az egész nép gondját, baját, ő nevezi ki, ő választja a nép helyett a képviselőket, s így a népnek nem kell vesződnie, nem kell gondolkodnia és törnie a fejét. Így hát egészen természetes, hogy ezeket a választásokat szabad választásoknak nevezik.

Az így megválasztott képviselők összegyűlnek Kínlódia fővárosában, hogy az országos ügyekben tanácskozzanak és döntsenek. A kormány — értve ezalatt a hazafias kormányokat — ez esetben is vigyáz arra, hogy az ügyekről okosan és korszerűen határozzanak. Az összes kötelességeket magára vállalja. Amikor a képviselők összegyűlnek, mielőtt hozzálátnának a munkához, néhány napot kell eltölteniök az előkészítő iskolában, amelyet klubnak neveznek. Itt készülnek fel és begyakorolják, hogyan játsszák majd el szerepüket.

Mindez olyan, mint egy színházi főpróba.

A kormány maga írja a színdarabot, amelyet a képviselők eljátszanak a képviselőházban. A klub elnöke a dramaturg, az a kötelessége, hogy áttanulmányozza a színművet, és minden egyes ülésre kijelölje a képviselők szereposztását — természetesen tehetségük szerint. Az egyik nagyobb beszédet kap, a másik kisebbet. A kezdők meg még kisebbet, egyeseknek pedig csak az a szerepük, hogy egyetlen szót mondjanak: „Helyeslem”, vagy „Ellenzem”. (Ez az utóbbi igen ritka, inkább csak akkor jön számításba, ha a dolgok természetes fejlődését akarják utánozni, és szavazás után megszámolják, hogy melyik fél győzött, de ez is tulajdonképpen már előre el volt döntve, még mielőtt az ülést összehívták volna.) Azokat, akiket még ilyesmire se lehet felhasználni, néma szerepekre osztják be, olyan esetekben, amikor felállással, vagy ülve maradással történik a szavazás. Amikor így szépen kiosztották a szerepeket, a képviselők hazamennek, és készülnek az ülésre. Mondhatom, rendkívül meglepődtem, amikor életemben először láttam képviselőket szerepet tanulni.

Korán keltem, és a városi parkba mentem sétálni. Diákok, elemi iskolások és főiskolások töltötték meg a parkot. Le-fel járkálva hangosan tanulták a leckét: az egyik történelmet, a másik vegytant, hittant, vagy valami mást. Voltak olyanok is, akik kettesével jártak, és kikérdezték egymást a tanult anyagból. Egyszer csák megpillantottam köztük néhánv idősebb embert, akik szintén járkáltak vagy ültek, és valamit fennhangon tanultak. Közelebb léptem az egyik népviseletben lévő öregemberhez, hallgatóztam, hát volt mit hallanom, ugyanazt a mondatot ismételte minduntalan:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával, tisztelt képviselő társunk, T… M… felszólalása kapcsán, amelyben kifejtette e törvény fontosságát és jó tulajdonságait, nekem is szándékomban áll néhány szót szólni, azaz bizonyos vonatkozásban kiegészíteni a nagyra becsült előttem szoló képviselőtársam véleményét…

Tízszer is felolvasta az öreg a fenti mondatot, aztán félretette a cédulát, felemelte a fejét, és pislogva kezdte fejből mondani:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával…

Itt megakadt, összeráncolta homlokát, hosszú ideig hallgatott, próbált visszaemlékezni, aztán újra elővette a cédulát, megint hangosan felolvasta a mondatot, ismét megpróbálta elmondani, de hiába, megint eltévesztette. Ez néhányszor megismétlődött, de egyre kevesebb sikerrel. Az öregember elkeseredetten felsóhajtott, haragosan eltolta a cédulát, és feje a mellére esett.

A szemben lévő pádon egy kisdiák ölt, kezében csukott könyv, és hadarta a leckét növénytanból:

— Ez a hasznos növény mocsaras vidékeken terem meg. Gyökerét gyógyírként is használja a nép…

Az öreg búsan nézett a gyerekre, és megkérdezte:

— Megtanultad a tiédet?

— Meg én.

— Nagyra nőj, fiacskám! Most tanulj, amíg fiatal vagy, jó az emlékezőtehetséged, mert ba majd az én koromban leszel — fuccs!

Nem tudtam megmagyarázni, hogy kerülnek ezek az öregemberek a gyerekek közé, és mi a szöszt tanulnak ősz fejjel. Miféle új iskola ez megint Kínlódiában?

Miután nem tudtam megfejteni a csodát, a kíváncsiság végül is arra késztetett, bogy hozzálépjek az aggastyánhoz. Beszédbe elegyedve vele megtudtam, hogy képviselő és a klubban kapta feladatul azt a beszédet, melynek első mondatát az imént ismételgette…

A lecketanulás után következik a kikérdezés, aztán a próbák.

A képviselők megjelennek a klubban, mindegyik elfoglalja a helyét. A klub elnöke külön asztalnál öl, mellette két alelnök. Asztala mellett van a kormány tagjainak asztala, valamivel arrébb pedig klub titkáráé. Az egyik titkár előbb névsorolvasást tart, aztán kezdődik a komoly munka.

— Aki ellenzéki szerepet kapott, álljon fel! — adja ki a parancsot az elnök.

Néhányan felállnak.

A titkár hétig számol.

— Hol a nyolcadik? — kérdi az elnök.

Néma csend.

A képviselők forgolódnak, mintha azt akarnák mondani: „Nem én vagyok. Nem tudom, ki a nyolcadik!”

Az a hét is, aki felállt, szemét forgatva keresi a nyolcadikat, mígnem az egyiknek eszébe jut valami, és felkiált:

— Ohó, hát az ott? Az kapta az ellenzéki szerepet!

— Nem én! Ne fogd rám! — mondja az illető haragosan, és lehajtja a fejét.

— Hát akkor ki a nyolcadik? — kérdezi az elnök.

— Nem tudom.

— Mindenki itt van? — kérdi az elnök a titkárt.

— Mindenki.

— Az ördögbe is, valakinek csak kell nyolcadiknak lennie!

Senki sem jelentkezik. Forgolódnak maguk körül, még az is, akire az imént ráfogták.

— Jelentkezzen, akit kijelöltünk!

Senki sem jelentkezik.

— Te vagy az, miért nem állsz fel? — mutat az elnök a gyanúsítottra.

— Ő az, ő az! — kiáltanak a többiek, és szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel, mintha napy kő esett volna le szívükről.

— Én nem akarok ellenzéki lenni — nyögi a bűnös elkeseredetten.

— Hogyhogy nem akarsz? — kérdi az elnök.

— Legyen ellenzéki valaki más!

— Nem mindegy az?

— Én szeretek kormánypárti lenni!

— Ejnye, hát te valójában kormánypárti vagy, hanem csak úgy a forma kedvéért valakinek ellenzékben is kell lennie.

— Én nem leszek ellenzéki, én kormánypárti vagyok!

Az elnök hosszú magyarázatba kezd, s végül nagy nehezen ráveszi az illetőt, de csak úgy, hogy az egyik miniszter nagy állami szállítást ígér neki, sok haszonnal.

— No, hálistennek! — sóhajtja az elnök verejtékezve, fáradtan. — Most nyolcán vannak.

Amíg az elnök és a kormány a nyolcadik ellenzékivel magyarázkodott s nagy nehezen rábeszélte, a többi hét ellenzéki leült.

— Most pedig valamennyi ellenzéki álljon fel! — szól az elnök elégedetten, közben pedig verejtékező homlokát törli.

Csak az az egy áll.

— Hát ez meg micsoda, hol a többi? — ordítja az elnök, magánkívül a haragtól.

— Mi kormánypártiak vagyunk! — morogja a hét képviselő.

— Bizony, bizony, nagyon híján vagyunk az ellenzéknek! — bánkódik a rendőrminiszter.

Nagy csönd, unalmas, kínos csönd.

— Kormánypártiak vagytok, persze — mérgelődik a rendőrminiszter. — Ha nem volnátok kormánypártiak, nem is neveztelek volna ki benneteket! Azt akarjátok talán, hogy mi miniszterek játsszuk el az ellenzék szerepét? A legközelebbi választásokon nem fogtok bejutni, megálljatok! Azon a nyolc helyen megengedem, hogy a nép maga válasszon, akkor legalább lesznek valódi ellenzéki képviselőim!

Végül is, hosszú magyarázat után, és miután mindegyiknek valamit ígértek, az a hét képviselő is beleegyezett a kínos szerepbe. Egyiknek állast ígértek, a másiknak nagy keresetet, mindegyik jutalmat kapott a kormánynak tett nagy szolgálatáért, ugyanis a kormánynak érdekében állt, hogy a képviselőház úgy-ahogy valódinak látsszék.

Amikor így szerencsésen befejezték ezt is, elhárították a nehéz akadályt, az elnök kezdte kikérdezni az ellenzékieket:

— Mi a te szereped? — kérdezte az elsőt.

— Az én szerepem az, hogy kérdést intézzek a kormányhoz, miért herdálják el az állami pénzeket.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt fogja válaszolni, hogy ezt a pénzhiány miatt teszi.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kormány válaszával, és felkérek tíz képviselőt, hogy támogasson.

— Leülhetsz! — mondja az elnök elégedetten.

— A te szereped micsoda? — kérdi a másikat.

— Kérdést intézek a kormányhoz, hogyan kaphattak egyes tisztviselők magasabb állást soron kívül, hogyan kaphattak többen nagy fizetést és sok pótlékot, miközben tehetségesebb és idősebb tisztviselők kisebb állásban maradnak és évek óta nem kapnak előléptetést.

— Jó. Mit válaszol erre a kormány?

— A miniszterek erre azt válaszolják, hogy soron kívül csak legközelebbi rokonaikat és azokat léptették elő, akiket legjobb barátaik ajánlottak, senki mást.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy a kormány válaszával teljesen meg vagyok elégedve.

Az elnök megkérdezi a harmadikat is, mi az ő szerepe.

— Nekem az a szerepem, hogy megtámadjam a kormányt, mert kedvezőtlen feltételek mellett vett fel kölcsönt, holott az ország pénzügyi helyzete különben is igen nehéz.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt válaszolja, hogy pénzre van szüksége.

— Erre te?

— Erre én azt mondom, hogy ez a nyomós ok teljesen meggyőzött, és meg vagyok elégedve a válasszal.

— Hát te? — kérdi a negyediket.

— Kérdést intézek a hadügyminiszterhez: miért éhezik a katonaság?

— Mit fog ő válaszolni?

— Nincs mit ennie!

— És te erre?

— Meg leszek elégedve a válasszal.

— Leülhetsz.

Így kérdezi ki a többi ellenzékit is, aztán meg a képviselőházi többséget.

— Aki megtanulta a szerepét, dicséretet kap, aki nem tanulta meg, tilos megjelennie az ülésen.

Az országban uralkodó kedvezőtlen helyzet miatt a képviselőház első ülésén a legsürgősebb ügyek intézéséhez fogott hozzá. A kormány szintén helyesen fogta fel a feladatát, és nem vesztegette az időt jelentéktelen kérdésekre, hanem azonnal elfogadásra ajánlotta a hadiflotta rendezéséről szóló törvényt.

Amikor ezt meghallottam, kérdéssel fordultam az egyik képviselőhöz:

— Sok hadihajójuk van önöknek?

— Dehogy.

— Hány van összesen?

— Egyelőre egy sincs!

Megrökönyödtem. A képviselő észrevette, és szintén csodálkozva kérdezte:

— Ön miért csodálkozik?

— Hallom, törvényt hoztak…

— Igen — szakított félbe —, törvényt hoztunk a flotta rendezéséről, szükség volt rá, mert mind a mai napig nem volt ilyen törvényünk.

— Van tengere Kínlódiának?

— Egyelőre nincs.

— Minek akkor a törvény?

A képviselő elmosolyodott, és megjegyezte:

— Országunkat egykor két tenger határolta, tisztelt uram, nemzeti célkitűzésünk pedig az, hogy Kínlódia megint az legyen, ami volt. Ön is látja, hogy erre törekszünk.

— Az más — mondtam bocsánatkérően. — Most már értem, és mondhatom, hogy Kínlódia csakugyan nagy és hatalmas lesz, ha ily őszintén és alaposan gondoskodnak róla és ily bölcs, hazafias kormányzata lesz, mint a mostani.

(Következő)