Kínlódia (5/12)

(Előző)

Az utcán meglepődve láttam, hogy mindenfelől beláthatatlan tömeg özönlik, és egy nagy épület előtt gyülekezik. Valahány csoportnak saját zászlaja volt, rajta a vidék neve, ahonnan a csoport érkezett, alatta pedig a jelszavak: „Mindent feláldozunk Kínlódiáért”, vagy pedig: „Kínlódia kedvesebb nekünk a disznóknál is!”

Az utca díszbe öltözött, a házakon címeres fehér zászlók lobogtak, a boltikat bezárták, a közlekedés leállt

— Mit jelent ez? — kérdeztem egy úriembertől kíváncsian.

— Ünnepség. Maga nem tud róla?

— Nem.

— Már három napja csak erről írnak az újságok. Nagy államvezetőnk és diplomatánk, aki az ország vezetésében nagyszerű érdemeket szerzett, és a külés belpolitika irányításában is döntő szava van, erős náthát kapott, de hála a jóistennek és a szakorvosok őszinte igyekezetének, felgyógyult, s most semmi sem akadályozhatja a nagy és bölcs államférfit, hogy minden erejét sokat szenvedett hazánk javára és boldogulására fordítsa, és még szebb jövendő felé vezessen bennünket.

A nép oly nagy tömegben gyülekezett a nagy államférfi otthona előtt, hogy ha eső helyett férfiak, nők és gyermekek estek volna az égből, akkor sem lett volna ennyi. A férfiak levett kalappal ágaskodtak, s minden egyes csoport élén egy vezető állt, kinek zsebéből kilátszott az ív papír, sűrűn teleírva hazafias üdvözlő beszéddel.

Az erkélyen megjelent az ősz államférfi, mire hatalmas éljenzés tört ki, megremegtette a levegőt, és az egész város visszhangzott tőle. A környező házak ablakai kinyíltak, és fejek jelentek meg bennük. A kerítéseken, háztetőkön rengeteg kíváncsi ember bámészkodott, sőt egy-egy padláslyukon is legalább két-három arc kukucskált ki.

Végül az éljenzés megszűnt, a tömeg elcsendesedett, csak egy reszkető, vékony hang visított fel:

— Bölcs államférfi!…

— Éljen! Éljen! Éljen! — szakították félbe a szónokot viharos, harsány közbekiáltásokkal. Amikor a hazafias tömeg lecsendesedett, a szónok így folytatta:

— Vidékünkön a nép forró örömkönnyeket ont, és térden állva hálálkodik a jóságos teremtőnek, aki kegyelmesen elhárította népünkről a nyomorúságot azzal, hogy felgyógyított téged, dicső államvezetőnk, hogy sokáig élj népünk boldogulására és hazánk dicsőségére! — fejezte be a szónok, mire ezer torokból felzúgott:

— Éljen!

A bölcs államférfi megköszönte a szónoknak az őszinte jókívánságot, és kijelentette, hogy gondolatait és érzelmeit a jövőben is az édes haza kultúrájának, közgazdaságának és jólétének erősítésére irányítja.

Beszéde után természetesen számtalanszor éljenezték.

Tíznél is több szónok következett a haza különböző vidékeiről, s az ősz államférfi minden egyes beszédre hazafias és magvas beszéddel válaszolt. Közben természetesen minduntalan újra felzúgott a mennydörgésszerű lelkes éljenzés.

Sokáig tartott, míg az összes szertartások befejeződtek, utána az utcákon megszólaltak a zenekarok, és a nép lefel sétálva tette még nagyszerűbbé az ünnepséget.

Este nagy kivilágítás és muzsikálás volt megint; a hazafias tömeg fáklyásmenettel vonult fel és éktelenül éljenzett a boldog város utcáin, fent pedig, a sötét égbolton, rakéták szikrázó fénye szóródott szét, és megcsillant a nagy államférfi neve, mintha apró csillagokból szőtték volna.

Ezután mély, csöndes éjszaka következett. A gyönyörűséges Kínlódia hazafias polgárai, magasztos polgári kötelességeik gyakorlásába belefáradva, édes álomba merültek, s persze, drága hazájuk boldog jövőjéről és nagyságáról álmodtak.

Ezek a furcsa benyomások annyira megviseltek, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, és csak hajnaltájt, ruhástól, fejemet az asztalra hajtva fogott el az álom, de akkor mintha szörnyű démoni hangot hallottam volna, amely gonoszul vihog:

— Ez a te hazád! … Hahahaha…

Megrezzentem és szívemben szörnyű gyanú támadt, fülemben pedig újra felhangzott a gonosz vihogás:

— Hahahaha!

Másnap minden újság az ünnepségről írt, főleg a kormány lapja, amely már rengeteg táviratot is közölt Kínlódia egyes vidékeiről, számtalan aláírással. A táviratokban sajnálatukat fejezték ki az aláírók, hogy nem jöhettek el személyesen kifejezni örömüket a nagy államférfi felépülése alkalmából.

Az államférfi háziorvosa is egyszeriben hírneves ember lett. Minden újságban jelentek meg hírek arról, hogy valamelyik öntudatos polgár ebből vagy abból a járásból, illetve valamelyik vidékről, nagyra becsülve Miron orvos (így hívták) érdemeit, valami értékes ajándékot vásárol neki. Az egyik újság ezt írta:

„Tudomásunkra jutott, hogy más városok példájára, Lopóvár is értékes ajándékot készít Miron orvosnak: Aesculapius ezüstszobrát, kezében ezüst ke: hellyel, körülötte gyémántszemű, aranyozott kígyókkal, s a kígyók szájában gyertyákkal. Aesculapius mellére a következő arany feliratot vésik: „Lopóvár polgárai Miron orvosnak örök hálául a hazáért tett szolgálatokért.”

Az újságokban szinte hemzsegtek ezek a hírek. Országszerte készítették a drága ajándékokat az orvosnak, és köszönő táviratokat intéztek hozzá. Egy várost olyannyira elfogott a buzgóság, hogy egy nagyszerű villa építésébe fogott, hatalmas márványtáblával, amelybe belevésik a nép hálanyilatkozatát!

Magától értetődő, hogy azonnyomban elkészítették és sokszorosították a nagy államférfi és orvosa kézfogását ábrázoló fényképet, a következő aláírással:

„Köszönöm neked, hűséges Miron, hogy megmentettél a betegségtől, amely gátolt abban, hogy drága hazám javára fordítsam minden erőmet!”

„Én csak a haza iránti szent kötelességemet teljesítettem!”

Fejük fölött galamb lebeg a felhőik között, és csőrében szalagot tart, ezzel a felirattal:

„A kegyelmes teremtő minden rosszat elhárít kedvencéről, Kínlódiáról.”

A galamb fölött a következő címzés: „Emlékül Simon (így hívták, ha jól emlékszem), a nagy államférfi felgyógyulásának napjára.”

Az utcákon és a vendéglőkben gyerekek árulták , a sokszorosított képet és így kiáltoztak:

— Új képek! Simon államférfi és Miron orvos!…

Miután elolvastam néhány újságot (szinte valamennyi közölte a hirneves hazafias orvos életrajzát), elhatároztam, hogy felkeresem  a gazdasági minisztert.

A gazdasági miniszter idős, alacsont termetú, ráncos képű, ősz hajú, szemüveges emberke, a vártnál is szívélyesebben fogadott. Íróasztala mellett foglaltam helyet, ő pedig székébe últ. Az asztalom megsárgult, kopott fedelű könyvek hevertek.

— Dicsekvéssel kezdem. Nem is hiszi, milyen elégedett vagyok! Képzelje, mit találtam!

— Valami új módszert, amivel tökéletesitheti az ország gazdasági életét, nemde?

— Ugyan? Miféle gazdasági élet! A gazdasági életet kitűnő törvények szabályozzák. Arról már egyáltalán nem kell gondolkozni.

Elhallgattam, nem tudván, mit mondjak neki, miközben a miniszter jóságos mosollyal egy régi kötetre mutatott, és megkérdezte:

— Mit gondol, milyen mű ez?

Úgy tettem, mintha emlékeznék a könyvre, mire ő megint felvette ájtatos mosolyát:

— Homérosz Iliásza!… De nagyon, nagyon ritka kiadás!… — ejtette ki szinte élvezve a szavakat, és kíváncsian nézett rám, vajon meglepődtem-e.

Csakugyan meglepődtem, de más oknál fogva, ám úgy tettem, mintha a ritkaság valóban elképesztett volna.

— Remek — mondtam.

— Hát még ha azt is megmondom, hogy ez a kiadás nem is létezik többé!…

— Nagyszerű! — ujjongtam, és megindultságot és érdeklődést színlelve forgattam a könyvet.

Alig tudtam különböző kérdésekkel eltéríteni a beszélgetés tárgyát az ö Homéroszáról, kiről soha életemben nem hallottam.

— Engedje meg, miniszter úr, hogy kérdéseket tegyek fel azokról a kitűnő gazdasági törvényekről! — mondtam.

— Törvényeink, mondhatom, klasszikusak. Higygye el nekem, egyetlen ország sem költ annyit a gazdasági élet fejlesztésére, mint a miénk.

— Úgy is kell — jegyeztem meg —, minden ország fejlődésének ez a legfőbb alapja.

— Én is természetesen ebből indultam ki, amikor sikerült a lehető legjobb törvényeket készítenünk és a lehető legnagyobb költségvetést jóváhagynunk a közgazdaság és az ipar fejlesztésére.

— Mekkora a költségvetés, ha szabad érdeklődnöm, miniszter úr?

— Tavaly, amikor más volt a miniszter, a költségvetés kisebb volt, de énnekem sikerült nagy erőfeszítéssel és utánjárással ötmillióra emelnem.

— Ez elég?

— Elég… Tudja, törvénybe iktattuk még a következő szakaszt is:

„A búzának és általában a véleményeknek jól kell teremniök, és minél több kell, hogy legyen belőlük!”

— Hasznos törvény — mondtam.

A miniszter elégedetten mosolygott, és így folytatta:

— Szakmámban kiterjesztettem a hivatalnokok hálózatát, úgyhogy most minden faluban van gazdasági hivatal öt tisztviselővel. A legidősebb tisztviselő egyben az illető falu gazdaságának igazgatója is. Továbbá minden egyes járási székhelyen van egy járási közgazdász, nagyszámú hivatalnokkal, ezek fölött pedig a tartományi közgazdászok állnak, szám szerint húszán, ahány tartománya van országunknak. A tartományi közgazdász minden téren ellenőrzi az összes járási hivatalnokokat, akik viszont ellenőrzik a többi hivatalnokot, hogy végzik-e kötelességüket és befolyásolják-e a vidék gazdasági fejlődését. Rajtuk keresztül a minisztérium (amelynek húsz ügyosztálya, minden egyes ügyosztálynak pedig főnöke és számos hivatalnoka van) levelezést folytat az egyes vidékekkel. A minisztérium egyes ügyosztályainak főnöke levelez az egyes tartományi közgazdászokkal azután pedig a személyi titkárok útján jelentést tesz a miniszternek.

— Hiszen ez borzalmas administráció! — jegyeztem meg.

— Igen. Minisztériumunkban van a legnagyobb létszám. A hivatalnokoknak arra sincs idejúk, hogy felemeljék a fejúket az iratokról.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Továbbá úgy intéztem, hogy minden falunak legyen jól berendezett olvasóterme, jó könyvekkel, a földművelés, erdészet, állattenyésztés, méhészet és más gazdasági ágak tárgyköréből.

— A parasztok nyílván szívesen olvasnak?

— As olvasás kötelező, akárcsak a katonai szolgálat. Minden dolgozó parasztnak délelőtt és délután két-két órát kell töltenie az olvasóteremben, ahol olvas (ha írástudatlan, felolvasnak neki), ezenkívűI a hivatalnokok előadásokat tartanak a föld ésszerű megmunkálásáról.

— Mikor dolgoznak hát a földeken? — kérdeztem.

— Eh, izé… Látszólag csakugyan így van Lassú módszer ez, kezdetben alkalmatlannak látszik, de később majd kifejezésre jut e nagyszerű reform jótékony hatása. Mély meggyőződésem hogy előbb az elméletet kell jól megalapozni, a többi már könnyű, később majd kiderül, hogy as elméleti oktatásban eltöltött idő százszorosan megtérül. Igenis, uram, az erős alap a fontos, az legyen egészséges, arra azután leket építeni! — fejezte be a miniszter, és izgalmában verejtékező homlokát törölgette.

— Teljesen egyetértek az ön lángeszű közgazdasági nézeteivel! — mondtam lelkesen.

— Így aztán pontosan és helyesen elosztottam az ötmillió dinárt: kétmilliót a hivatalnokokra költünk, egymilliót tiszteletdíj címen fizetünk ki a közgazdasági tankönyvek íróinak, egymilliót olvasótermek alapítására fordítunk, egymillióból pedig a hivatalnokok napidiját fedezzük. Ez pont öt.

— Remekül beosztották!… Az olvasótermekre is elég sokat költenek.

— Látja, én most adtam ki egy köriratot, miszerint a közgazdasági könyvek mellett görög és latin nyelvkönyveket is szerezzenek be, hogy a parasztok mezei munka után klasszikus nyelvek tanulásával nemesítsék lelküket. Minden olvasóteremben megtalálhatja Homérosz, Tacitus, Paterkulos műveit és még sok szép művet a klasszikus irodalomból.

— Gyönyörű! — kiáltottam széttárt karokkal, azután felálltam, elbúcsúztam a miniszter úrtol, s indultam kifelé, mert a fejem már zúgott az előttem érthetetlen nagyszerű reformoktól.

(Következő)