A száraz levél

Ich weiß nicht was soll es bedeuten,
Da ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.[1]
Heine

Ha úrrá lesz rajtam a keserűség, mindig Heine Dalok könyvét veszem kézbe. Amikor most fellapoztam, találtam benne egy száraz levelet, amit valamikor én tettem be a könyv lapjai közé. Ez a kis levél azonnal rád emlékeztetett, mert szorosan kapcsolódik a nevedhez. Ez a száraz babérlevél mintha hirtelen megtiltotta volna, hogy tovább olvassak, és én akaratlanul is átadtam magamat az emlékezésnek.

Reggel volt, a tél utolsó hónapjának félidejében jártunk. A hó sűrű pelyhekben hullott és úgy teleszórta a szememet, hogy semmit se láttam. Erős, hideg szél fújt, bolondozva játszadozott és felkapta a földről a havat ellenkezve azokkal a pihékkel, amelyek a felhőkből igyekeztek alá.

Ezen a reggelen elkísértelek, te már készen álltál az útra, a hosszú, a végtelenül hosszú útra, amelyről még senki nem tért vissza. A halottas kocsi mellett, amelyen ott volt a keskeny, krémszínűre festett koporsó, a többi kísérővel mentem én is, csüggedten és gondolataimba elmerülten, rád emlékezve…

…Emlékeztem egy téli estére, hamarosan a megismerkedésünk után, amikor egyedül álltunk apád házának verandáján. Felhőtlen, hideg téli éjszaka volt. A hóesés, alig egy órája megállt, de már vastagon állt. Alattunk fehérlett a hólepte föld. A kopasz fák ágait, mintha valaki bemeszelte volna, szomorúan hajladoztak a fehér takaró súlya alatt. A tetőket nem lehetett megkülönböztetni. A fehérségük egybeolvadt a föld fehérségével. Nem messze tőlünk kiemelkedett a meredek lejtő hószínű leple. A Hold és a csillagok tiszta fénye visszaverődött erről a havas tükörről és úgy tűnt, hogy az ég is fehér. Ebbe a fehér végtelenségben egy hang se hallatszott. Síri csend uralkodott, az éjszaka csendje.

Vágyakozva néztük ezt a határtalan, szikrázóan szóródó fényt, mintha sokáig, nagyon sokáig, csak sötétben éltünk volna. Cseverésztünk; valójában, csak én beszéltem, te meg mosolyogva hallgattál. Igaz, éppen, hogy megismerkedtünk, és előtted, nekem semmi titkom nem volt. A mosolyodban semmi vidámságot nem láttam. Érezhetően, bánatos volt. A mélabú engem is elért és elhallgattam. A te nagy fekete, egyébként vidám szemed valami melankóliát hordozott magában, valamit, ami a télre emlékeztetett. A fekete, középen elválasztott hajad bekeretezte bájos arcodat, amely, magam sem tudom miért, de hasonlított Bűnbánó Magdolna arcképére. Félénken néztem rád. Végül kézen fogtál, magadhoz húztál, a szívembe loptad be magad, és könnyes szemmel mondtad:

– Látja! A szívem és a lelkem, ugyanúgy, mint ez a hideg téli éj, magányossággal van tele. Csak ez a téli éj derült, az én lelkem azonban borús. Én még próbálok vigasztalódni, de a lelkem mélyére senki sem fog bepillantani.

Hirtelen a hátunk mögött kinyílt egy alacsony ajtó és rajta keresztül megjelent az apád.

– Gyertek be a házba, mondta, ilyen későn mit kerestek kint.

Mi csendben engedelmeskedtünk…

… A nyár utolsó hónapjának közepe volt. Először kellett elutaznom a szülőhelyemről. Eljöttem, hogy elbúcsúzzam tőled. A házadban ültünk és zöld szilvát eszegettünk, amit a saját kezeddel szedtél. Én azon siránkoztam, hogy el kell utaznom. Te elmosolyodtál, a mosolyod tele volt fájdalommal, majd hozzátetted:

– Oh! Maga szerencsés, mert valamennyire szabad lesz. Én meg? Én soha nem tudok kimozdulni a négy fal közül, melyek közé egész nap be vagyok zárva. A szüleim soha nem engedik meg, hogy szabadon elmenjek valahova. Az ő szigorú, fenyegetéssel teli szemük örökre elkísér. Tiltják, hogy barátkozzam, hogy a legjobb barátaimmal beszélgessek. Ha most látna apám, hogy magával beszélgetek, ha nem is küldene el innen, de úgy nézne rám, hogy kénytelen lennék innen elmenni… Oh! Legyen átkozott az apám! …

– Nem, a maga apukája nem bűnös, hanem egyedül maga a felelős ezért a helyzetéért – mondtam én bután, fölénnyel… – Maga zárkózik be a szobájába és sehova nem megy.

És beálltam tanácsadónak, mint valami ostoba apostol.

– Mi? – kiáltott fel a megrémült lány. – Tehát így, maga sem akar megérteni? Csalódtam magában!… magában!…

És könnypatak folyt le az arcodon, olyan melegen és szépen csordogáltak… Hosszú ideig sírtál és zokogtál, de ez rám semmilyen hatással nem volt. Én nem tudtam mi az, amit nem értek benned, de nem is akartam tudni. Én ördögi mosollyal kárörvendve a könnyes arcodon, és valamilyen önzésből, mert közöttünk volt valami kapocs, ami mindig lesz is, amit én végtelenül szerettem, boldoggá tett… ám én akkor határtalanul boldog voltam, s nem érintett meg mások szerencsétlensége.

Amikor elbúcsúztunk, tőled fehér szegfűt kaptam, amit később eldobtam, mert jobban szerettem azt a rózsát, amit az én szerelmem adott.

Ó, hogy mennyire szerettem!

… Vigasztalan őszi reggel volt. A sűrű ködben három lépésnél tovább semmit nem lehetett látni. A házad mellett elhaladva láttalak a szobádban, ahogy homlokodat az ablaküveghez szorítva figyeled a kinti ködös utcát. Amikor észrevettél, kinyitottad az ablakot. Közelebb mentem hozzád, hogy az egészségedről érdeklődjek, mert az utóbbi időben viszonylag sokat betegeskedtél és sokat köhögtél.

Nagyon megdöbbentett az, amit közelről láttam: az ujjaid vékonyak, mint a nádszál, az arcod beesett, szürke, mint a föld, az ajkad kék, a szemeid, amelyekben csodálatos tűz égett, már a múlté, kiégtek és fénytelenek!

Amikor közelebb mentem hozzád, elmosolyodtál és megkérdeztél:

– Ugye milyen jól nézek ki? Most, például, kevesebbet köhögök, az arcom hamvasabbnak tűnik, de valóban érzem, hogy a közérzetem jobb, az utóbbi időben nagyon sokat javult.

Én még egyszer megnéztem ezt a szomorú arcot, melynek vidámsága erőltetettnek tűnt, azt a fekete hajat, mely most is kétfele volt fésülve, mely lazán, a tarkóján volt megkötve, a hajfürtjei viszont rendetlenül omlottak a homlokára és az arcára, erőltetett mosollyal azt mondtam:

– Igen, igen, most jobban néz ki; vigyázzon magára és egy idő múlva meg fog gyógyulni.

Egy kisidőre mindketten elhallgattunk.

– Ugye emlékszik még arra a napra, amikor Belgrádba ment? – szakította meg a csendet.

– Emlékszem.

– És mindenre, ami aznap történt? – kérdezte bizonytalanul.

Te kétségtelenül a könnyeidre gondolsz. Miattuk nyilvánvalóan szégyenkeztél és szeretted volna, ha én elfeledem. De én azokat az őszinte könnyeket soha nem tudom elfelejteni, mert a legigazibb könny a fájdalomé, a lelked fájdalmáé.

– Mindenre! – feleltem röviden.

– Ugye most is arra gondol, hogy akkor igaza volt?

– Hát, nem gondolnám, hogy akkor igazam volt… de most Isten áldja, csukja be az ablakot, nehogy megfázzon, mert most a legkisebb meghűlés is bajt okozhat.

És gyorsan, tapintatlanul elmenekültem, elkapott a szégyenérzet, ha visszagondolok arra a kegyetlenségre, amit ellened elkövettem.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Többé nem láttalak.

Ettől a naptól egy teljes fordulat állt be az életemben. Többek között a szerelmem is, akit az életemnél is jobban szerettem, elhagyott. Teljesen egyedül maradtam, magányosan, az utolsó barátomat is elveszítetve.

Az álmodozásból felriasztott egy hang, amely felajánlotta, hogy cseréljem le a lányt, aki a babérkoszorút viszi.

El tudnám én utasítani ezt az utolsó kegyet, mondhatnám az utolsó szívességet, amit érted tehetnék?

Amikor a koszorút vittem az a gondolat foglalkoztatott, hogy letépek és ellopok egy levelet emlékbe…

Ebben a pillanatban a temető bejáratához értünk, ahol le kellett engedni a gyönyörű testedet, amit ismertem és szerettem…

A boldogtalan és kesergő édesanyád vonaglott a fájdalomtól.

Az édesapád, akit a halálod órájában megátkoztál…

Sokáig bénultan álltam a sírodnál, némán, a könnyeim az arcomon zuhatagként omlottak, mint amelyek hosszan várakoznak egy magas lejtő tetején, és egyszer csak utat törnek maguknak, majd hanyatt-homlok elindulnak a mélybe.

Majdnem minden este meglátogattam a sírodat. Ahogy az ibolya első bimbói kinőttek a fűből, mindjárt siettem leszedni és a sírodra vittem.

Sokszor és hosszan álltam mozdulatlanul az örök otthonod mellett, éjszaka, amíg a temetői kiskaput a szél zörgette, amíg a sírokon a megrongálódott keresztek nyikorogtak, amíg alattam a víz zúgva törte szét hullámait a sziklán – álltam ott egyedül és vártam, hogy megjelensz. Nem tudom miért, de folyamatosan hittem abban, hogy te meg fogsz jelenni; vágytam, hogy megöleljelek egy hosszú, szenvedélyes, heves ölelésben teljesen a tiéd legyek, és soha ne térjek ide vissza, ahol senkim sincs, ahol mindenki elhagyott, de mindenki…

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

[1] Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Heinrich Heine, „Loreley”, Szabó Lőrinc fordítása

Ознаке:, , , , , , , , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google photo

Коментаришет користећи свој Google налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: