Az önálló vállalkozói szellem

Egy vidéki kisvárosban volt egy gimnáziumi famulus, valamilyen Tászó nevű. Félhosszú daróckabátot, buggyos salavári nadrágot, és széles bőrövet viselt a dereka körül, melynek rekeszeiben hatalmas késeket és pisztolyokat hordott. Ő a mi önálló vállalkozói magatartásunk prototípusa.

Nincs semmi egyszerűbb, mint azt mondani a legénynek: „Menj és vegyél nekem dohányt.” Tászóval ez nem megy ilyen könnyen.

Csengetek. Tászó megjelenik és leveszi a sapkáját.

– Tászó, itt van fél dinár…

Nem fejezem be. Tászó elkapja a fél dinárost és az ajtó felé rohan.

– Állj meg, hékás! Hová rohansz?

– Tudja én ezt, dohány fogjuk venni, de ippeg lett vón’ dógom ottan azon ódalon.

– Nem dohányt akarok, hanem bélyeget vegyél…

– Aha! Látni neked van dohány! Én még gondútam… – és Tászó megint elszelelt volna az ajtón.

– Állj meg, az Isten verjen meg! Tudod milyen bélyeget?

– Tudni én!

– Milyet?

– Levelecskékre számítok.

– Na, tessék! ¬Nem levelekre, hanem illetékbélyeg kell, egy fél dinárosat.

– Á, ippeg gondútam…

Tászóval mindig így mennek a dolgok. Azt kell gondolnom, hogy mindig a saját véleményét és elgondolásait adja.

Egy másik alkalommal a folyosón találkoztam Tászóval, éppen a negyedik osztályból jöttem, ahol néhány könyvet osztottam a tanulóknak.

– Tászó – mondom neki – menj a negyedik osztályba és hozd el az esernyőmet, a szekrény mellett felejtettem.

– Hanem, gondútam nem valami ég a teremben, amikor képeket nízték a direktor úrral?!

– Nem.

– Há majd megnízni!

– Menj és nézd meg!

Valóban elment és rövid időn belül visszajött. Mosolyog és a levett sapkáját gyűrögeti a kezei közt.

– Ugye nincs?

– Igaz, nem van, de én gondútam.

– Mit kell neked gondolni, amikor világosan megmondtam, hogy hol van.

– Há, hogy nem van a harmadik osztályban?

– Nem, barátom! – mondtam mérgesen.

– Há majd megnízzem?

– Nézzed! – mondtam azzal, hogy a türelmem már a végét járta.

– Igaz, ott se nincsen! Há’ majd megnízzem nincs-é az irodában?

– Nézzed, barátom, nézzed, ahol akarod!

Onnan is visszajött, de egy szót se szólva csak elszaladt mellettem és bement a negyedik osztályba. Mosolyogva hozza onnan az esernyőt.

– Itten van! – mondja, és a földet nézi.

– Na, látod! Mondtam neked, mint egy embernek, hogy menj oda azonnal, te meg már egy egész órája zaklatsz – mondtam neki mérgesen.

– Ej, hát, ki tudhassa, én meg gondútam!

Ebben Tászó, nincs egyedül. Többé-kevésbé mi valamennyien ettől a betegségtől szenvedünk, az ilyen önálló vállalkozói szellemtől.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

Ознаке:, , , , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google photo

Коментаришет користећи свој Google налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: