Nem értem

Eljött az ideje, Hogy leszölgáljam a katonaságot, de senki sem keres. Elfogott a hazafias felbuzdulás, se éjjelem, se nappalom tőle. Megyek az utcán, kezem ökölbe szorul, ha valami idegen megy el mellettem, fogaimat csikorgatom, s szinte kedvem támad, hogy nekiugorjak és felpofozzam. Egész éjszaka arról álmodom, hogyan aprítom az ellenséget, vérét ontom a fajtámért és bosszút állok Rigómezőért. Alig várom, hogy behívjanak, de hiába.

Saját szememmel látom, hogyan fogdossák nyakon a katonaköteleseket, és cipelik őket a kaszárnyába. Szinte irigylem őket.

Egy nap behívót kapott egy aggastyán, akit véletlenül pont úgy hívtak, mint engem. Méghozzá sürgős, szigorú behívót kapott, mely szerint azonnal jelentkeznie kell a parancsnokságon mint katonaszökevénynek! …

— Miféle szökevény — mondja az öreg —, hisz én három háborút kibírtam, meg is sebesültem itt; ni: most is meglátszik!

— Szép, szép, mégis jelentkeznie kell a parancsnoknál, ez az előírás.

Az aggastyán jelentkezett, a parancsnok pedig kidobta.

— Ki hívott téged, te vén tragacs!? — kiáltott rá, s majdnem meg is verte.

Még jó, hogy az öreget kidobtak, mert en a kaszárnya iránti mámoros nagy szeretetemben kész voltam már arra is gondolni, hogy itt protekcióról van szó, méghozza igen messzemenőről!

A vágyakozás szinte elhervasztott. Ha tisztet láttam az utcán, feszesen lépkedtem és nagyokat dobbantottam, a talpam is belefájdult, csakhogy észrevegyen, és lássa, hogy jó katona vagyok, de hiába, semmi sem történt: nem kaptam behívót.

Megelégeltem a dolgot, egy nap leültem, kérvényt írtam a parancsnoksághoz, hogy szíveskedjék felvenni katonának. A kérvényben kiöntöttem honszeretetem izzó parazsát, és így fejeztem be:

„Ó, parancsnok úr, ha tudná, hogyan dobog a szívem és forr a vér ereimben, hogy megérjem a rég óhajtott pillanatot, amikor végre én is védelmezője leszek a királynak és a hazának, a szerb szabadságnak és az oltárnak, amikor én is a rigómezei bosszúállók soraiba lépek!”

Cifrán feldíszítettem a kérvényt, mintha lírai vers volna, és nagy megelégedéssel szemléltem, mert úgy hittem, hogy jobb ajánlásra nincs szükségem.

Reményekkel telve álltam fel, és indultam egyenesen a parancsnokságra.

— Bemehetek a parancsnok úrhoz? — kérdeztem az ajtón álló katonától.

— Nem tudom — mondta a katona, és vállát vonogatta.

— Kérdezd meg tőle. Mondd: itt van egy ember, aki le akarja szolgálni a katonaságot! — mondtam, azt gondolván, hogy a katona majd kedvesen rám mosolyog és eszeveszetten rohan a parancsnokhoz jelenteni egy új katona érkezését, a parancsnok pedig rögtön ugrik az ajtóhoz, megveregeti a vállamat, és felkiált: „Nagyon helyes, leventém, gyere csak ide!”

Ehelyett a katona rám nézett sajnálkozva, mintha azt mondaná: „Hej, te hülye, te még sietsz? Majd megbánod!”

Akkor még nem értettem meg a tekintetét, tehát csodálkoztam rajta, miért néz úgy rám.

Sokáig vártam az ajtó előtt. Sétáltam lefel, cigarettáztam, üldögéltem, köpködtem, néztem ki az ablakon, ásítottam, beszélgettem valami parasztokkal, akik szintén várakoztak, tudom is én, mit csináltam még unalmamban.

Az irodákban élénk munka folyt, lárma, kiabálás és káromkodás hallatszott. Szüntelenül adták ki a parancsokat, s a folyosón csak úgy visszhangzott a kiáltás: „Igenis!” Mihelyt elhangzott az „Igenis!”, ez azt jelentette, hogy a parancs a magasabb rangtól eljutott a legalacsonyabbig, már láttam is: egy katona szaladt a folyosón egyik irodából a másikba. Most aztán a másik irodában kezdődött a lárma, többször hallatszott az „Igenis!” különböző hangokon, aztán a katona rohant ki, és ment a másik ügyosztályba.

A parancsnok irodájában megszólalt a csengő.

A katona belépett.

Érthetetlen mormogást hallottam bentről, aztán felharsant a katona ordítása: „Igenis!”

A katona vörös arccal kilépett az irodából, nagyot sóhajtott, mintha valami nagy ijedtségtől szabadult volna meg.

— Tessék bemenni a parancsnok úrhoz, ha akar — mondta, és megtörölte verejtékező homlokát.

Beléptem.

A parancsnok az íróasztalnál ülve, borostyán szipkával a szájában fogadott.

— Jó napot — köszöntöttem.

— Mit akarsz? — bömbölte oly szörnyű hangon, hogy azt hittem, hanyatt vágódom.

— Miért kiabál, uram? — kezdtem, miután kissé magamhoz tértem.

— Még te akarsz engem rendre utasítani!? Mars ki! — kiáltotta még hangosabban, és nagyot dobbantott a lábával.

Éreztem hogy borzongok, s mintha valaki hideg vízzel öntötte volna le hazaszeretetem lángjait, de reméltem, hogy megváltozik, ha megmondom, miért jöttem.

— Azért jöttem, hogy bevegyenek katonának! — mondtam büszkén kiegyenesedve, és egyenese a szemébe néztem.

— Aha, katonaszökevény! Várj csak, épp titekét keresünk! — kiáltott és csöngetett.

Ajtó nyílott a bal oldalon, és megjelent egy őrmester. Feszesen, emelt fővel, kidülledt szemmel, tenyerét combjához szorítva, díszlépésben vonult be, s úgy dobbantott, hogy majd megsüketültem. Aztán megállt, összecsapta bokáját, és megmerevedett, mintha kővé változott volna:

— Parancsára, ezredes úr!

— Ezt az embert vezesd el azonnal, nyírasd meg, öltöztesd be, és zárd be a fiókba.

— Igenis, parancsára!

— Tessék a kérvényem, kérem szépen! … Nem vagyok szökevény, én le akarom szolgálni a katonaidőmet — motyogtam reszketve.

— Nem vagy szökevény? Akkor hát mit akarsz ezzel a kérvénnyel?

— Katona akarok lenni!

A parancsnok kissé hátradőlt, összevonta szemöldökét, és epésen megjegyezte:

— Katona akar lenni, persze! … Hm, szóval így! … Egyszerűen bejön az utcáról a kaszárnyába, mert szolgálni akar, mintha ez itt valami kocsma volna! …

— Most vagyok soron — hebegtem.

— Nem ismerlek, és hallani sem akarok rólad… — kezdte a parancsnok. Közben egy tiszt lépett be valami aktával.

— Nézze csak meg, benne van-e ez az ember a regruták névsorában — mondta a tisztnek, és rám mutatott.

— Hogy hívnak?

Átadtam a kérvényt.

— Nem érdekel ez a vacak — kiáltotta, és rácsapott a kérvényre, úgyhogy az a földre esett.

„Ó, a szép cifra stílus!” — gondoltam magambán, és fájdalmamban elfelejtettem megmondani a nevem.

— Hogy hívnak? Beszélj! — csattant fel a parancsnok.

— Radosav Radosavljević,

— Nézze meg a regruták lajstromában! — adta ki a parancsot a tisztnek.

— Igenis! — mondta a tiszt, aztán átment szobájába, és kiadta a parancsot az egyik fiatalabb tisztnek:

— Nézze meg a regruták könyvében, van-e ott valami Radosav.

— Igenis! — kiáltotta a tiszt, kiment a folyosóra, előhívta a törzsőrmestert, és ugyanazt megparancsolta neki.

— Igenis! — hallatszott a törzsőrmester dörgő hangja.

A törzsőrmester ugyanazt a parancsot kiadta az őrmesternek, az meg a tizedesnek, a tizedes pedig egy katonának.

Feszes léptek, bokázások hallatszottak egymás után, végűl mindig elhangzott az „Igenis!”

— A lajstrom, a laajstrooomooot! —visszhangzott a folyosón és az irodákban, aztán nagy lármával kezdték leszedni a polcokról a poros köteteket. Suhogtak a lapok, keresték a nevemet.

Amíg ez folyt, én a parancsnok irodájának egyik sarkában álltam, és nem mertem lélegezni sem annyira megijedtem. A parancsnok csak ült, és jegyzetei között lapozgatva cigarettázott.

A parancs kiadásának sorrendjében érkezett viszsza a válasz is, csak most a legfiatalabbtól kezdődött., és a törzsőrmesternél végződött.

A törzsőrmester belépett a parancsnokhoz.

— Mi van?

— Alázatosan jelentem az ezredes úrnak, hogy a katona, akit a lajstromban kerestünk — meghalt.

Majdnem elájultam, és mélységes zavarom¬ban és félelmemben el is hittem, hogy meghaltam.

— Az a katona meghalt! … — mondta rancsnok.

— De én élek! — kiáltottam ijedten, mintha menekülni akarnék a haláltól.

— Gyerünk, takarodj innen! Számomra te halott vagy, nem létezel a világon, amíg a község ide nem irányít!

— Esküszöm, hogy én vagyok az… Nem vagyok halott, nézzenek meg!

— Mars ki! A lajstromban az áll, hogy halott vagy, s te még itt esküdözni mersz!? …

Mit tehettem mást, elmentem.

Hazamentem (más helységben éltem), s néhány napig alig tudtam magamhoz térni. Eszembe se jutott többé, hogy újabb kérvényt írjak.

Alig három hónap múlt el azóta, behívó érkezett a parancsnokságtól, hogy a község huszonnégy órán belül indítson útnak.

— Te katonaszökevény vagy — mondta a kapitány, aki elé vezettek.

Elmondtam neki, hogy mi történt, amikor a parancsnoknál jártam.

— Jó. Akkor hát eridj haza, amíg az ügyet nem tisztázzuk.

Hazamentem.

Alig értem haza, behívót kaptam egy másik parancsnokságtól.

Ott azt mondták, hogy azonnal jelentkezzem a parancsnokságomon, mert tévedésből vettek be az ő lajstromukba.

Jelentkeztem az én parancsnokságomon, és megmondtam, hogy a másik parancsnokság ide irányított.

— Minek jöttél ide?

— Ha oda megyek, ők megint visszaküldenek ide mivel pedig már itt vagyok… — kezdtem magyarázni, mert ostobaságnak tartottam, hogy visszamenjek.

— Te azért jöttél ide, hogy nekünk magyarázz?! … Azt nem lehet, barátom. Rendnek muszáj lenni! …

Mit tegyek? Nem maradt más hátra, mint elmentem K-ból M-be, ahol megint utasitottak, hogy menjek vissza K-ba, ahonnan jöttem.

Jelentkeztem tehát a másik parancsnokságon.

Megint pattogtak a parancsok, dobbantak a léptek, „Igenis!” — s végül közölték velem, hogy senki sem hívott, mehetek.

Hazamentem. Alig pihentem ki magam, megint megérkezett a behívó M-böl, miszerint ez már a második idézés, és őrizettel küldjenek be, és büntessenek meg a késés miatt.

Rohantam, mint az őrült. Megint közölték velem, hogy melyik illetékes parancsnokságon kell jelentkeznem.

Később mégis befogadtak a kaszárnyába, és leszolgáltam két évet.

Öt év múlt el azóta. Már el is felejtettem, hogy egykor katona voltam. Egy nap hívattak a községházára.

Elmentem. Volt mit látnom: hatalmas aktacsomó érkezett a parancsnokságról, legalább tíz kiló. Iratok tömkelege egymáshoz varrva, ragasztva, annyi iromány, hogy két csomóba volt összekötözve.

— Parancs érkezett, hogy jelentkeznie kell — mondta a községi elnök.

— Miért?! — kérdeztem csodálkozva.

Magamhoz vettem az iratokat. Rajtuk ezernyi aláírás, parancs, nyilatkozat, vád, válasz, bélyegzők, amelyeket papok, kapitányok, szolgabírók, iskolaigazgatók, köszégi hivatalok, hadtestparancsnokságok és tudom is én, kik ütöttek ra. Átnéztem az egészet, és akkor láttam, hivatalosan megállapították, hogy élek, és hívnak, hogy azonnal szolgáljam le katonaidőmet.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Ознаке:, , , , , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google+ photo

Коментаришет користећи свој Google+ налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: