Az érsek kandúrja

Meglátogatott a barátom. Sápadt, kimerült, letört.

— Mi bajod, ember?!

— Végem van! — mondta, és verejtékező homlokát törölte.

— Hol voltál?

— Az érseknél.

— Ugyan, ugyan, miért mentél oda?

Elmondta az esetet:

El kellett mennem hozzá, kénytelen voltam! Boldoghoz-boldogtalanhoz jártam ajánlólevélért, minden hiába. Végül azt mondta valaki, hogy csak az érsek segíthet rajtam.

Mit tehettem mást, elmentem a főpaphoz. A titkár szívélyesen fogadott, azonnyomban bejelentett. A folyosón várakoztam. Csuhások, papok vonultak előttem, átszellemült, gondterhelt arckifejezéssel, vörös övék, parasztküldöttségek; a parasztok lár-máztak, fenyegetőztek, tiltakoztak, rosszabbakat mondogattak a papjukról, mint a lovukról! Szent Isten, hogy fog ez végződni!

Várakoztam, nézelődtem. Az ajtó nyílt és csukódott. Egy szép, fiatal nő, papucsban.

Jaj!

Elmosolyodott. Egy szerzetes került elebe, a nő hamiskásan nézett rá, és leszaladt a lépcsőn. Ki tudja, hová?

Az ajtónálló megszólított:

— Tessék, uram, ön következik!

Beléptem. Ökegyelmessége az érsek egy nagy szobában, azaz a fogadóteremben állt.

Mélyen meghajoltam, ő megáldott, megcsókoltam a kezét, ő meg a homlokomat.

— Foglaljon helyet.

— Köszönöm.

Leültem. Tudtam, hogy barátom már említette ügyemet, azt, hogy ajánlólevélre van szükségem, most hát vártam, hogy az érsek kezdje.

Az érsek úr őkegyelmessége palástokról kezdett beszélni. Elmondta, hogy húsz palástja van. Mindegyikről elmesélte, mennyit fizetett érte, hogyan alkudozott, hol csináltatta. Mindent részletesen.

— Bécsben, uram, kitűnő palástokat készítenek! — mondta.

Elmosolyodtam, udvariasan bólogattam, ahogy kérvényező emberhez illik, s megjegyeztem:

— Igen, ott kell csináltatni.

— Ott, ott, uram! Nézze meg például az orromat! Látta az orromat?

Megnéztem. Még egyszer megnéztem. Nagy, hosszú, vörös, borvirágos orr, valami kenőccsel bekenve, igen kellemetlen látvány.

— Látja, ugye, nehéz emberekkel érintkezni ilyen orral. Nagy orr… Várjon csak, hé, hé, hé-hé-hé!

A legény belépett.

— Adj konyakot!

— Igenis!

— Gyógyítom én, tudja, de… Az ám — szakította félbe a mesét —, látta már az ebédlőmet?

— Még sohasem voltam itt.

— Tessék!

Bevezetett a díszterembe. Csészék, tányérok, tálak tömkelegé között haladtunk, alig tudtunk átjutni.

A másik szobában pelenkák, gatyák, palástok, szoknyák, reverendák.

A főpap rám nézett, nyilván megértette komor hangulatomat, s így szólt:

— Lám, lám, egészen megfeledkeztem, tessék csak a fogadóterembe, aztán ha megírom az ajánlólevelet Oroszországba, majd elmondom.

Beléptünk.

— Látta azt az ikont, Szent Pált?

— Miau! — hallatszott egy macska nyávogása kintről. A főpap félretette a rózsafüzért, és rám nézett:

— Ez az én Marinkóm! — mondta diadalmasan. — Be akar jönni. Szegény Marinko.

— Kérem, atyám! — kiáltottam büszkén, felugrottam, és ajtót nyitottam.

Gyűlölöm az állatokat, különösen a macskákat, de az ajánlólevélre nagy szükségem van.

A macska berontott.

— Ez az én Marinkóm! Gyere ide, Marinko! — mondta a főpap. A kandúr magasra emelt farokkal ugrott az ölébe. Őkegyelmessége megsimogatta a farkát, mire a kandúr dorombolni kezdett.

— Marinko, az én Marinkóm! — dünnyögte őszentsége. — Szóval, ön azt mondja, hogy… Marinko, nyüghass! … Ó, ha tudná, milyen jó ez az én Marinkóm…

A főpap elhallgatott. Csönd. Nem beszéltünk se ő, se én.

— Mru, mru, mru — dorombolt a kandúr, az érsek meg a hátát simogatta. A kandúr farka megmerevedett, nyalogatta magát, őszentsége reverendájához dörzsölte fejét, és dorombolt szüntelenül.

— Hogy tetszik önnek a palástom bélése? — szakította meg a csendet őkegyelmessége.

— Remek, nagyon szép.

— Igen, de tudja-e…? Marinko, nyughass, Marinkooo!

— Miau — nyávogta Marinko. — Miau, miau — folytatta Marinko.

— Önnek tehát ajánlólevélre van szüksége?

Alázatosan felálltam, meghajoltam, és így szóltam:

— Mélyen tisztelt atyám…

— Na, na! … Nem vagyunk…

— Miau!

— Tudja, az én Marinkóm szeretne kimenni.

— Kimenni? Kérem, atyám, mindjárt kiengedem.

Ajtót nyitottam. A kandúr kiment.

— Látja, uram — mondta a főpap —, az én Marinkómat jól neveltem… Önnek tehát ajánlólevélre van szüksége! Rögtön! Tudja, mit? — szakította félbe önmagát. — Ezt a palástot akkor vettem… Nincs most időm, hogy elmondjam önnek. Az orrom, tudja…

— Miau!

— Ó, az én Marinkóm!

— Mindjárt kinyitom neki az ajtót, atyám.

— Szegény Marinko! Nyissa ki neki, uram. Megyek, megírom az ajánlólevelet.

Az érsek átment a másik szobába. Egyedül maradtam. Ajtót nyitottam a kandúrnak. A kandúr magasra emelt farokkal, nyújtózkodva dörgölőzött hozzám. Én meg néztem, mit csinál őkegyelmessége kandúrja.

Bámészkodtam, vizsgálódtam, néztem a termet, miközben az érsek úr a levelet írta a másik szobában. A macska félbeszakította a csöndet:

— Miau,, miau!

Az érsek bedugta fejét, és szelíden szólt:

— Kérem szépen, az én Marinkóm ki akar menni.

— Azonnal kiengedem, atyám!

Kinyitottam az ajtót, és a kandúr távozott.

Nézelődtem: a terem egyik végében egy pár papucs. Éppen a papucsokról kezdtem gondolkodni, de megint kaparást és nyávogást hallottam az ajtó előtt.

— Miau!

Őszentsége megjelent, kedvesen rám mosolygott, és ájtatosan megszólalt:

— Kérem, uram, az én Marinkóm be akar jönni!

— Kérem, szentséges atyám — mondtam, és felálltam.

Marinko bejött. Őkegyelmessége az ajánlólevelet írta a másik szobában.

Szép idő volt, az ablakok nyitva álltak. Marinko dorombolt és hozzám dörgölőzött. Egyszerre elfogott a szégyenérzet, elöntött a méreg, felkaptam Marinkót, és ki vele az ablakon! … Nagyot puffant! …

A főpap megjelent az ajtóban.

— Hehe, tessék!

Át akarta adni a levelet. Körülnézett.

— Hol az én Marinkóm?

— Én, ugyebár…

— Tessék a levél, vigye el Galicin hercegnek, aztán pedig…

— Miau! — hallatszott kintről a macska nyávogása.

— Marinko! — mondta az érsek fásultan, öregesen.

Kinyitottam az ajtót Marinkónak.

Amikor Marinko meglátott, felhorkant és pucolt vissza.

— Ön mégsértette Marinkót! — mondta atyai jóindulattal őkegyelmessége.

— Dehogy. Hogyan sérthettem volna meg?

— Marinko! — kiáltotta az érsek szelíd szerzetesi hangon.

A kandúr rám nézett, s máris iszkolt, mintha vízzel öntötték volna nyakon.

— Legyen szíves, adja vissza a levelet, hogy hozzáírjak valamit — mondta az érsek.

Képzeld, mit tett hozzá. Mindent elrontott! Elég, ha elmondom, hogy Oroszországban tizenöt nap után letartóztattak, és száműztek Szibériába… Sejhaj! Marinko miatt!

Emberek, akik imádkozni szoktatok, tiszteljétek a hatalmasok és felfuvalkodottak macskáit és kutyáit, különben, bármilyen tanultak vagytok is, elbuktok.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)