(Előző)

Jóllehet az volt a szándékom, hogy előbb a közoktatási minisztert keresem fel, a legutóbbi kellemetlen események miatt arra voltam kíváncsi, mit szól mindehhez a hadügyminiszter. Még aznap meglátogattam.

A hadügyminiszter, lapos mellű, apró kezű, alacsony, töpörödött emberke, épp akkor fejezte be mindennapi imáját.

Irodájában ánizs és tömjén illata terjengett, mint valami templomban, asztalán pedig egy rakás régi, megsárgult imakönyv hevert.

Már-már azt hittem, hogy tévedésből rossz helyre jöttem, de a miniszter úr törzstiszti egyenruhája meggyőzött, hogy nem tévedtem.

— Bocsánat, uram — szólalt meg ájtatos, vékony hangon —, épp most fejeztem be szokásos imámat. Munka előtt mindig ezt teszem, de különösen most kell imádkoznom, amikor drága hazánk déli részén oly kellemetlen események játszódnak le.

— Ugyebár, ha az anuták továbbra is folytatják a betöréseket, kitörhet a háború is? — kérdeztem.

— Ugyan kérem! Semmilyen veszély nem áll fenn!

— Szerintem, miniszter úr, mar maga az is veszélyt jelent, hogy az anuták az országnak egy nagy területén gyilkolnak és fosztogatnak.

— Gyilkolnak, az igaz, de mi nem lehetünk oly műveletlenek és vadak, mint… Hű, de hideg van itt, mintha huzat volna! Hányszor mondtam azoknak az átkozott szolgáknak, hogy az én szobámban legalább, 16,5 fok meleg legyen, hiába… — terelte el a szót a megkezdett témáról a miniszter úr, és csöngetett a szolgáért.

Az irodaszolga belépett és meghajolt, úgyhogy a mellén lévő kitüntetések megcsörrentek.

— Hát nem megmondtam magának, az isten szerelmére, hogy nálam mindig tizenhat és fél fok legyen a hőmérséklet! Itt azonban hideg van. Meg aztán huzat is van. Az ember megfagy itt.

— Tessék megnézni, miniszter úr, a hőmérő tizennyolc fokot mutat! — rebegte az irodaszolga, és udvariasan méghajolt.

— Akkor jó! — mondta a miniszter megelégedve. — Elmehet.

Az irodaszolga újra mélyen meghajolt, és távozott.

— Ez az átkozott hőmérséklet rengeteg gondot okoz, higgye el. Pedig a katonaság számára a hőmérséklet a legfontosabb. Ha a hőmérséklet nem megfelelő, a hadsereg nem ér semmit… Reggel óta készítek egy köriratot az összes parancsnokságokhoz… Hallgassa csak, felolvasom:

„Minthogy az utóbbi időben az anuták mind gyakrabban törnek be hazánk déli határain, megparancsolom, hogy a katonák mindennap közösen, parancsra imádkozzanak a mindenható istenhez, dicső őseink vérével öntözött, drága és édes szülőföldünk megmentéséért. Erre az alkalomra a szükséges imát a tábori pap választja ki, de az imát meg kell toldani a következő szöveggel: „Adja a jóisten, hogy az anuták vad erőszakának áldozatául esett békés ét tisztességes polgárok a mennyországba jussanak! Nyugodjanak békében!” Ezt a szöveget valamennyi katona és tiszt köteles egyszerre mondani, de természetesen ájtatos, remegő hangon. Azután valamennyien kötelesek kiegyenesedni, kevélyen és büszkén felemelni fejüket, ahogy hazánk bátor fiaihoz illik, és háromszor harsányan kiáltani trombitaszó és dobpergés kíséretében: „Éljen Kínlódia, le az anutákkal!” Ügyelni kell azonban, hogy mindez kecsesen és vigyázva történjék, mert hazánk sorsa függ tőle. Miután mindezt veszélytelenül lebonyolítják, néhány század, zászlók alatt, diadalmasan végigmenetel az utcákon, s a katonák harsány, harcias zeneszó mellett oly keményen lépkedjenek, hogy minden lépésnél az agyvelejük is megrázkódjék. Minthogy az ügy sürgős, parancsomat azonnal és pontosan hajtsák végre, és tegyenek részletes jelentést róla… Egyúttal szigorúan megparancsolom: a kaszárnyákban különös figyelmet fordítsanak a hőmérsékletre, hogy ezzel a hadsereg fejlesztésének leglényegesebb feltétele biztosítva legyen.”

— Ennek a köriratnak bizonyára sikere lesz, csak ha idejekorán eljut hozzájuk — mondtam.

— Siettem is, és, hálistennek, sikerült táviratilag leadni a parancsot, egy órával az ön érkezése előtt. Ha okos előrelátással nem siettetem a dolgot, sok kellemetlenség származhatott volna belőle.

— Önnek igaza van! — mondtam, csak hogy mondjak valamit, jóllehet fogalmam sem volt, milyen kellemetlenség származhatott volna ebből az ügyből.

— Így van ez, uram, így. Ha én mint hadügyminiszter nem így cselekszem, valamelyik délvidéki katonai parancsnok esetleg arra vetemedik, hogy fegyverrel siet polgáraink segítségére, és esetleg még az anuták vérét is ontották volna. Tisztjeink valamennyien azt hiszik, hogy ez volna a legjobb módszer, mert ők nem akarnak mélyebben és körültekintőbben gondolkozni. Először is mi, a mai kormány, békeszerető, vallásos külpolitikát folytatunk, nem akarunk embertelenül eljárni az ellenséggel szemben. Azért pedig, hogy ők vadállati módon járnak el velünk szemben, az úristen örök kínokkal és fogcsikorgatással bünteti majd őket tüzes pokol fenekén. A másik dolog, tisztelt uram, szintén fontos, az, hogy a mi kormányunknak nincsenek hívei a nép körében, ennélfogva a hadsereg nekünk a belső politikai ügyek intézésére szükséges. Ha például valamelyik község az ellenzék kezében van, fegyveres erőt kell használnunk, hogy e sokat szenvedett ország árulóit megbüntessük, és a hatalmat a mi emberünknek adjuk át…

A miniszter úr köhintett, mire én átvettem a szót.

— Ez mind igaz, de mi lesz, ha az anuta csapatok betörései nagyobb méreteket öltenek?

— Ohó, akkor mi is komolyabb lépéseket teszünk!

— Engedje meg, hogy megkérdezzem, miniszter úr, mik az elképzelései ez esetben.

— Komolyabb intézkedésekét foganatosítanánk, de persze szintén óvatosan, bölcsen és megfontoltan. Kezdetben elrendelnénk, hogy ismét országszerte hozzanak éles hangú tiltakozó határozatokat, s ha ez sem segít, akkor, istenemre mondom, haladéktalanul, egy percet sem vesztve, hazafias lapot kellene indítanunk kizárólagosan honszerető irányzattal, s ennek a lapnak a hasábjain szigorú, sőt gúnyos cikkek sorozatát közölnénk az anuták ellen. De isten óvjon bennünket ettől a balszerencsétől! — mondta a miniszter, és ájtatosan keresztet vetve, forró imákat mormolt.

Bár engem egyáltalán nem fogott el az ájtatos, vallásos érzés, a társaság kedvéért többször keresztet vetettem én is, s közben furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben:

„Furcsa ország! — gondoltam. — Amott emberek pusztulnak, itt meg a hadügyminiszter imákat szerkeszt és hazafias lap indítását tervezi! Hadseregük engedelmes és bátor, ezt megannyi háborúban bebizonyította, akkor hát miért nem vezényelnek ki egy osztagot a határra, hogy elhárítsa a veszélyt?”

— Ön talán furcsállja a tervemet, uram? — szakította félbe gondolataimat a miniszter.

— Bizony, furcsállom! — válaszoltam akaratlanul, noha rögtön meg is bántam ezt a meggondolatlan kijelentést.

— Ön, kedvesem, nincs kellőképpen beavatva az ügyekbe. Itt nem az a fontos, hogy az országot védjük, hanem az, hogy a kormányt megőrizzük. A legutóbbi kormány egy hónapig tartotta magát, mi pedig csak két-három hete vagyunk uralmon. Nem bukhatunk meg szégyenteljesen! Helyzetünk minduntalan inog. S természetesen minden intézkedést meg kell tennünk, hogy minél tovább helyünkön maradjunk.

— Mit tesznek?

— Azt tesszük, amit eddig is tettek a többiek! Minden napra tartogatunk valami meglepetést, ünnepséget rendezünk, most pedig, minthogy az ügyek rosszul állnak, valami összeesküvést kell kiagyalnunk. Nálunk ez nem nehéz. És ami a legfőbb, a nép már annyira megszokta, hogy olykor, bár nálunk szolgaian engedelmes mindenki, ha csak néhány napig késünk is az ellenzék letörésének ezzel a leghatékonyabb eszközével, csodálkozva teszi fel a kérdést: „Mi az? Hát nincs semmilyen összeesküvés?” Így hát a meglepetések miatt, az ünnepségek és összeesküvések miatt nekünk a hadsereg elsősorban belső célokra szükséges. Az, hogy ott emberek pusztulnak, tisztelt uram, egészen mellékes, számomra az a fő, hogy a sürgősebb és az ország szempontjából hasznosabb ügyeket intézzem, mint az olyan badarságot, hogy az anutákkal verekedjünk. Úgy látom, az ön véleménye ez esetben nem eredeti. Sajnos tisztjeink és katonaságunk is így gondolkodik, de a mostani kormány tagjai, azaz mi, jóval mélyebben, józanabbul tekintünk a dolgokra!

— Igenám, de vajon lehet-e fontosabb feladata a hadseregnek az idegen csapatok gonosztetteitől szenvedő családok védelménél, a haza védelménél? Mert ugyebár, miniszter úr, ugyanaz a vidék fiait adja a katonaságnak, szívesen adja, mert a katonaságban látja oltalmát — mondtam a miniszter úrnak elég haragosan, jóllehet ezt nem kellett volna mondanom, de az emberrel megtörténik néha, hogy összevissza beszél, mintha bolondgombát evett volna.

— Ön azt hiszi, uram, hogy a katonaságnak nincs fontosabb, kötelessége? — szólt a miniszter úr halk, szemrehányó hangon, s közben fejét csóválta rosszallóan, szomorúan és kissé megvetően, aztán lekicsinylően végigmért tetőtől talpig.

— Ön azt hiszi? — ismételte fájdalmasan sóhajtva.

— De kérem… — kezdtem, pedig magam sem tudtam, mit akartam mondani, mire a miniszter emelt hangon, minden egyes szótagot hangsúlyozva, félbeszakított:

— Hát a parádék? — tette fel a fontos és meggyőző kérdést.

— Milyen parádék?

— Hogy lehet ilyet kérdezni? Ez igazán fontos ügye az országnak! — pattant fel a különben higgadt és vallásos miniszter úr.

— Bocsánat, nem tudtam — hebegtem.

— Nem tudta?!… Ugyan már! Folyton magyarázom önnek, hogy a különböző fontos meglepetések miatt az országnak szüksége van ünnepségekre és parádékra! Hadsereg nélkül ez nem valósítható meg. A hadseregnek egyelőre ez a legfőbb feladata. Hadd törjenek be az ellenséges csapatok, nem fontos. Az a fő, hogy parádézzunk az utcákon, trombitaszóval. Ha pedig csakugyan komoly veszély fenyegetné az országot kívülről, akkor talán a külügyeket intéző miniszter úr is gondot viselne róla, ha véletlenül nincs a családi ügyeivel elfoglalva. Sok gyereke van szegénynek, bár az állam nem hagyja cserben az érdemes embereket. Fiúgyermekei, tudja, igen rosszul tanulnak, mit tehettünk mást, állami ösztöndíjat kaptak. Így van ez rendjén. Leánygyermekeiről is gondoskodik az állam. Hozományt kapnak államköltségen, vagy pedig magas állást adunk a vőlegénynek, aki hajlandó elvenni a miniszter leányát, persze olyan állást, amilyet különben soha életében nem kaphatna.

— Szép az, ha becsülik az érdemeket! — mondtam.

— Nálunk ez egyedülálló. Ebben nincs párunk a világon. Ha valaki miniszter volt, jó vagy rossz miniszter, mindegy, a hálás állam mindig gondoskodik a családjáról. Nekem például nincsenek gyermekeim, de az állam külföldre küldi az unokaöcsém feleségét festészetet tanulni.

— Van tehetsége a fiatalasszonynak?

— Ugyan, eddig nem is festett soha, de lehet, hogy sikerül neki. Vele megy majd a férje is, az unokaöcsém, aki szintén állami ösztöndíjat kapott. Igen komoly, szorgalmas ember. Nagy reményeket fűzünk hozzá.

— Fiatal házasok?

— Fiatalok még, jól tartják magukat, a férfi hatvanas, a nő ötvennégy éves.

— Az ön tisztelt unokaöccse bizonyára tudományos munkával foglalkozik?

— Hogyne! Zöldséget árul, de szeret regényeket olvasni, az újságot pedig szinte habzsolja, ahogy mondani szokás. Minden újságunkat olvassa, hogy a tárcákról és a folytatásos regényekről ne is beszéljek, legalább húszat elolvasott eddig. Földtant fog tanulni külföldön.

A miniszter úr hallgatásba merült, elgondolkozott, és a kardján függő rózsafüzért morzsolgatta.

— Ön meglepetéseket emlegetett, miniszter úr — emlékeztettem a megkezdett beszélgetésre, minthogy az unokaöccse és annak felesége egyáltalán nem érdekelt.

— Igen, igen, persze, kissé eltértem beszélgetésünk fonalától. Igaza van. Nagy meglepetést tartogatunk, aminek jelentős politikai hatása lesz.

— Ó, bizonyára nagyon jelentős dolog. Megtudhatnék valamit előre? — kérdeztem kíváncsian.

— Miért ne, kérem? Már bejelentettük a népnek is. Az egész nép készül a nagy vigalomra, s minden pillanatban várja a fontos esemény bekövetkezését.

— Valami nagy öröm lesz ez az ország részére?

— Ritka öröm. Az egész nép örvendezik majd, és ujjongva üdvözli á kormány bölcs, hazafias intézkedését. Másról nem is beszélnek, nem is írnak most nálunk. Csak arról á szerencsés esetről, amely rövidesen bekövetkezik.

— Bizonyára mindent előkészítettek, hogy az a bizonyos szerencsés eset okvetlenül bekövetkezzek, nemde?

— Erről még nem gondolkoztunk alaposabban, de nincs kizárva a lehetőség, hogy csakugyan bekövetkezik a szerencsés eset. Ön bizonyára ismeri azt a régi, régi mesét, amikor egy országban a hatóság bejelentette az elégedetlen népnek, hogy nemsokára megjelenik egy nagy lángész, maga a megváltó, aki megmenti a hazát az adósságoktól, a rossz kormányzattól és minden gonosztól és nyomortól, a népet pedig jobb útra téríti, és boldogabb jövőbe vezeti. És lám, a rossz hatóságok és a rossz kormányzat miatt felháborodott és elégedetlen nép egyszerre megnyugodott, és nagy vigalom kezdődött az egész országban… Ön igazán sohasem hallotta ezt a régi mesét?

— Nem hallottam, de igen érdekes. Mesélje tovább!

— Szóval, mint már mondtam, öröm és vigalom kezdődött az egész országban. Sőt a nép egy nagygyűlésen kimondta azt is, hogy közadományokból gyűjtött pénzen vásároljanak nagy birtokokat és építsenek palotákat, amelyekre felvésik: „A nép ajándéka megmentőjének, a nagy lángésznek”. Rövid idő alatt mindezt elvégezték, előkészítették, s már csak a megváltó megjelenését várták. Még nevet is adott neki a nép, általános, nyílt szavazással.

A miniszter úr elhallgatott, elővette a rózsafüzért, és lassan morzsolta a szemeiket.

— És megjelent a megváltó? — kérdeztem.

— Nem.

— Soha?

— Ha jól tudom, soha! — válaszolt a miniszter közönyösen, mintha a mese tovább nem is érdekelte volna.

— Miért?

— Ki tudja azt!

— Semmi különös nem történt?

— Semmi.

— Furcsa! — jegyeztem meg.

— A megváltó helyett nagy jégverés volt abban az évben, és elverte az ország egész termését! — magyarázta a miniszter, és nyugodtan vizsgálta a rózsafüzér borosttyán szemeit.

— Hát a nép? — kérdeztem.

— Melyik nép?

— Annak az országnak a népe, amelyről az érdekes, mese szól.

— Nem szólt semmit.

— Semmit?

— Miért szólt volna?… A nép így szokta!

— Szép kis csoda! — mondtam.

— Nono, ha úgy vesszük, a népnek mégis haszna volt belőle!

— Haszna?

— Természetesen!

— Nem értem!

— Egyszerű… A nép legalább három hónapig örömben és boldogságban élt.

— Ez igaz! — mondtam, szégyellve, hogy ez az egyszerű magyarázat nem jutott eszembe.

Sokat beszélgettünk még különböző ügyekről, s a miniszter úr egyebek között megjegyezte, hogy az említett szerencsés esemény alkalmából még aznap nyolcvan új tábornokot nevez ki.

— Mennyi van most? — kérdeztem.

— Van elég, hálistennek, de ezt meg kell tennünk az ország tekintélye érdekében. Képzelje, hogy hangzik ez: nyolcvan tábornok egy nap alatt!

— Ez imponál — válaszoltam.

— Természetesen! Minél több pompa és lárma ez a legfontosabb!

(Következő)