A mocsár (1/5)

Épp leültem, hogy megírjam ezt az elbeszélést, amidőn megjelent előttem megboldogult nagynénérn képe. Pontosan olyan volt, szegény, mint életében. Sárgás, lötyögős, pamut szövet rékliben, mintha másra lett volna szabva, rövid szoknyában, szintén pamut szövetből és sárga virágokkal díszített kék kötényben, lábán sárga, fonállal hímzett papucs, amely tenyérnyivel hosszabb, mint kellene. Fejét sárga kendő borította. Arca szomorú, ráncos és sárga, s a szeme is csaknem olyan színű volt, mint az arca, tekintetében pedig szüntelenül ugyanaz az örökös aggódás tükröződött, ajka vékony, kissé lilás, sírásra görbült, jóllehet soha életemben nem láttam sírni a megboldogultat. Inkább sóhajtozott szakadatlan, jajgatott és dörmögött, mintha mindig aggódna valami miatt, félne valamitől. Alakja kissé meggörnyedt, melle sovány, becsett. Csípőre tett kézzel járkált a házban és az udvaron, ügyelve minden apróságra, Mindenben a bajt kereste. Ha csak egy közönséges kődarabot talált, az udvaron, mindjárt valami veszélyt sejtett.

— Ajajaj! … A gyerek belebotlik ebbe a kőbe, elesik, és beveri a fejét! — sopánkodott aggályosan, és máris cipelte ki a kővet az udvarból.

Kettesben ebédeltünk. Olykor rám szólt:

— Lassan egyél, még lenyelsz egy csontot, s átszórja a beledet!

Ha valaki a házból lóháton indult útnak, nagynéném kikísérte, és csípőre tett kézzel jajgatott:

— Ajajaj, jól vigyázz! Pokolfajzat az a ló, ha egyet ránt, máris a földön vagy és nyakad töröd!

Ha szekéren indultak, nagynénérn megint csak száz veszélyt festett elébük, felsorolva őket egyenként, dörmögve, mérgelődve, féltő aggódással: „Ajajaj, csak félre ne húzza a ló a szekeret, mert mindnyájan belefordulnak az árokba! … Nem vigyáznak, hiába, de majd az árokban kinyitják a szemüket!” Ha egy gyerek botot vett a kezébe, ő, szegény, nyomban felmordult: „Elesik azzal a bottal, az meg hegyes, és kiszúrja a szemét.” Ha valaki fürödni ment, nagynéném már egy órával az indulás előtt kezdte a sopánkodást a sarokban: „Lehet ám gödör is a víz alatt, aztán könnyen elmerülhet az ember, lesz jajgatás, bizony, de késő lesz! Ajajaj! … A víz még a tűznél is rosszabb. Lehúz a mélybe, máris megfulladtál.” Jól emlékszem, gyerekkoromban hányszor álltam a ház előtt, nagynéném pedig feljajdult, csípőre tette kezét, és károgni kezdett: „Ajajaj! … Nézd csak, hogy áll ott, leeshet egy cserép a fejére, puff neki, menten megöli!” Egyszer elküldött a falusi boltba, mindjárt a házunk mellett, hogy vegyek öt paráért sót vagy borsot, de közben kísért, és bölcs, intő tanácsokkal látott el: „Vigyázz a lépcsőkre, és menet közben ne tátsd el a szádat, magad elé nézz. Még megbotlasz, és rögtön holtan esel össze! … Annái a töröknél (így hívta a boltost, valójában jólelkű embert, csak azért, mert egyszer bottal hajtotta ki kertjéből a dísznainkát) vigyázz, nehogy elfogadj tőle valami ennívalót. Mérgei tesz, bele az ebadta, felfordulsz tőle, mint a pulyka.” Akármit is csinált az ember, vagy ha nem is csínált semmit, az én megboldogult jó nagynéném mindenben talált valami veszélyt. Ha alszol — jaj! Ha vizet iszol — ajaj! … Ha ülsz — ajajaj! Ha mész, megint csak a baljós és szerencsétlen ajajaj!

Egy vasárnap nagybátyám templomba indult.

— Ajajaj! — sikoltott fel a néném csípőre tett kézzel.

— Mi bajod? — kérdezte nagybátyám.

— Ajajajaj! — válaszolta.

— Nem háborúba megyek, hanem templomba. Te meg úgy jajgatsz és úgy bámulsz rám, mintha akasztófára kísérnél, nem pedig az Isten házába!

A néném csak sopánkodott csípőre tett kézzel, és nézte, nézte a nagybátyámat baljós aggodalommal, szinte elkeseredetten, aztán válasz helyett mélyen és keservesen felsóhajtott.

— Mi bajod neked? Megbolondultál, te asszony?

— Valami haramia előront az erdőből, és nyissz, elvágja a nyakad — mondta nagynéném hangszálait erőltetve, de mégis suttogva. Ilyen furán beszélt ő mindig. Isten bocsássa meg neki!

— Miféle haramia, fényes nappal, hisz nálunk, amióta csak az eszemet tudom, éjjel se volt haramia soha?!

— Hja, nincs mindennap karácsony… Megfognak, az erdőbe hurcolnak, és megnyúznak, mint a birkát… Ajajaj!

Nagybátyám, szegény, úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, bal kézzel keresztet vetett, aztán mérgesen elindult, nagynéném meg csípőre tett kézzel, aggódó, szomorú tekintettel nézett utána, és felszisszent a maga módján:

— Leszúrják, mint a birkát!… Ajajaj!

Nos, ilyen volt az én megboldogult, jóságos, okos nagynéném. Most, amidőn e sorokat írom, mintha szemem előtt látnám alakját, és hallanám baljós zsörtölődését.

Ha élne, szegény, bizonyára őszinte aggódással lelne ezernyi veszélyt ebben a történetemben is — minden mondatában, minden szavában; minden betűjében. Szinte hallom, hogy rossz sejtelmek gyötrik miattam, és különös hangján mormolja:

— Ajajaj! … Mindjárt jön a zsandár és letartóztatja! …

— Ajajaj! … Mindjárt letartóztatja! — ahogy az én megboldogult néném mondaná.

Szép dolog az, ha az ember visszaemlékszik megboldogult szeretteire, és e tekintetben én csakugyan dicséretet érdemlek, de végtére is, mondhatná valaki, mi köze az én megboldogult nagynénémnek ehhez a meséhez?

Öszintén szólva magam is csodálkozom: az ördögbe is, mi köze lehet az én nagynénémnek ehhez az egész ügyhöz? Annyi, mint a képvíselőháznak a szenátushoz. De hát így van az, ha valamit muszáj, akkor muszáj, nem kérdi senki, hogy van-e valamihez köze és van-é értelme. Legalábbis nálunk, hálistennek, ha másutt nem is, megvan az a bölcs szokás, hogy mindent fordítva csinálnak, úgy, ahogy nem kellene, értelem és ész nélkül, hát akkor hogyan is gondolhatok pont én arra, hogy ebben az országban, ahol minden értelmetlen, egyedül ennek az én történetemnek legyen valami állítólagos értelme. Ha pedig már ilyen ez a mi gyönyörűséges sorsunk, legyen minden, ahogy az meg van írva.

— Ajajaj! — ahogy a nagynéném mondaná.

Ám komolyabban fontolóra véve a dolgot, ha még egyáltalán akad ember, aki ezt a veszélyes sportot űzi, mélyebb jelentőséget kell tulajdonítania az én megboldogult nagynénémnek.

Képzeljék csak, milyen badarság jutott eszembe!

Engem ez a mi „drága, sokat szenvedett hazánk” sok tekintetben megboldogult nagynénémre emlékeztet.

Gyerekkoromban, mielőtt még iskolába jártam volna, szegény nagynéném nevelt, mégpedig, okos asszony lévén, verés nélkül. Később azonban iskolába jártam, ahol az elemitől kezdve a legfelső osztályokig oly remek a tanítás módja, hogy nekem ma is az a meggyőződésem: az én nagynéném, szegény, tagja volt a közoktatási tanácsnak, és neki volt ott a legnagyobb befolyása. Ugyanis az iskola pontosan ott folytatta nevelésemet, ahol nagynéném abbahagyta, csak némileg tökéletesítve — veréssel.

Az iskola, őszintén bevallom, sokkal rosszabb és nehezebb volt, mint a nagynénim nevelése, A jó magaviseletre való nevelés már a ábécével ketzdődött:

— A jó gyerek as iskolából egyenesen haza megy, szépen, elővigyázatosan lépked, előrenéz, nem forditja fejét se jobbra, se balra. Amikor hazaér, figyelmesen elrakja könyveit, kezet csókol az idősebbeknek, és leül a helyére.

— Ha otthonról iskolába indul, ugyanúgy viselkedik: szépen megy, elővigyázatosan lépked, maga elé néz, és mihelyt az iskolába ér, könyveit elrakja, csöndben a helyére ül, és kezecskéjét a padra teszi.

Nézzétek csak a kisdiákot: nyugodt, soványka, jobb kezében könyveit tartja, bal kezét pedig combjához szorítja; arckifejezése nyugodt, fejét lehajtja (mint tudással telt kalászt), oly figyelmesen néz maga elé, hogy arcocskája szinte nevetséges kifejezést ölt; megy előre, azaz egy-egy centimétert halad lábacskájával, nem bámészkodik se jobbra, se balra, noha körülötte minden oldalon nyüszög a világ. Semmilyen tárgy nem vonja és nem is vonhatja magára figyelmét. Így megy a többi gyerek is, tele van velük az utca, de ők nem is látják egymást. Így lépnek be, jobban mondva suhannak be nesztelenül al iskolába, helyet foglalnak, maguk elé teszik kezecskéjüket, és oly csöndben, olyan arckifejezéssel ülnek, mintha fényképezőgép elé állították volna őket. Ügyelnek a tanító minden szavára, aztán ugyanúgy suhannak ki az iskolából. Íme, ilyenek lettünk volna mi, ha jó gyerekek lettünk volna. Nagynénémnek nagyon tetszett az oktatásnak ez a módja, de mi nem tudtunk egészen ehhez igazodni. Valamennyien követtünk el hibákat, ki többet, ki kevesebbet, és tanitónk, aki lényegében jó ember volt, büntetett is bennünket, kit többször, kit ritkábban.

— Tanító bácsi, ez szaladt az utcán!

— Térdepeljen a sarokba! — ítélkezett a tanító.

— Tanító úr kérem, az kinézett az ablakon!

— Térdepeljen a sarokba!

— Tanító úr kérem, amaz beszélgetett!

Püff neki egy pofon.

— Tanító úr kérem, ez ugrált!

— Nem kap ebédet!

— Tanító úr kérem, emez énekelt!

Újabb pofon.

— Tanító úr kérem, ez labdázott!

— Álljon a sarokba!

Jó öreg tanítónk nemcsak szemét tartotta rajtunk és ügyelt arra, nehogy elővigyázatlanságból valami szerencsétlenség történjen velünk, hanem a pofonok mellé kaptunk okos ifjúsági olvasmányokat is. Volt ott mindenféle: valami „Szakértő” című könyv — írta ez és es, vagy „Egy csokor virág” — leszedte a kedves gyerekeknek ez és ez. Valahánynak szép címe és szép, tanulságos tartalma volt, például:

„Volt egyszer egy csintalan gyerek, felmászott a fára, megcsúszott, leesett, és eltörte a lábát, s így egész életében nyomorék maradt.”

„Volt egyszer egy rossz gyerek, nem hallgatott a jó tanácsokra, hanem futkározott az utcán, ettől megizzadt, a hideg szét megcsapta, megfázott, és súlyos betegségbe esett. Szegény édesanyja sok éjszakán át virrasztótt fölötte és siratta. Hosszú betegeskedés után a gyerek meghalt, és elszomorította jóságos szüleinek a szivét. A jó gyerekek nem tesznek ilyet.”

„Egy másik rendetlen gyerek az utcán sétált, s egy vadállat megrohanta és széttépte.”

Minden egyes tanulságos mese után a tanító megmagyarázta a tanulságot.

— Mit olvastunk most? — kérdezte.

— Azt olvastuk, hogy volt egyszer egy rendetlen gyerek, az utcán sétált, arra ment egy vadállat, és széttépte a gyereket.

— Mire tanít benhünket ez a mese?

— Ez a mese arra tanít bennünket, hogy nem kell sétálni.

— Helyes.

— De milyen gyerek volt az, aki sétált?

— Az a gyerek rossz volt és rendetlen.

— A jó gyerekek hogy viselkednek?

— A jó gyerekek nem sétálnak, s ezért szeretik őket szüleik és a tanító.

— Nagyon helyes!

„Volt egyszer egy gyerek, a szobában ült az ablak mellett, és ugyanakkor egy másik gyerek parittyával le akart lőni egy galambot, de nem tudta eltalálni. A galamb vidáman elröppent, a kő pedig eltalálta az ablakot, betörte, és az üvegszilánkok az ablakban ülő gyermek szemébe fúródtak, a szeme kifolyt, és élete végéig vak maradt.”

— Milyen gyerek volt az, aki a szobában az ablak mellett ült?

— Az a gyerek rossz volt és rendetlen.

— Mire tanít bennünket ez a mese?

— Ez a mese arra tanít bennünket, hogy nem kell otthon ülni, mert ezt csak a rossz és rendetlen gyerekek teszik.

— A jó gyerek hogyan viselkedik?

— A jó gyerek nem ül olyan szobában, amelyen ablak van!

Minden egyes mesét oly szépen megmagyarázott, és levonta belőle a tanulságot, hogyan kell viselkedniök a szófogadó, jó gyerekeknek.

A jó gyerekek nem mászkálnak, nem szaladgálnak, nem beszélgetnek, nem másznak fel a fára, nem esznek gyümölcsöt, nem isznak hideg vizet, nem mennek ki az utcára, nem járnak az erdőbe, nem fürödnek, és — ki tudná felsorolni, mi mindent nem csinálnak. Egyszóval, el voltunk árasztva az effajta bölcs és hasznos tanulságokkal, és valamennyien versenyeztünk, hogy ki tud mozdulatlanabbul ülni. Többé-kevésbé szófogadó, jó gyerekek voltunk mindannyian, és meghallgattuk, eszünkbe véstük az idősebbek jó tanácsait.

(Következő)

Ознаке:, , , , , , , , , , , , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google+ photo

Коментаришет користећи свој Google+ налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: