Tag Archive | tankönyv

A mocsár (1/5)

Épp leültem, hogy megírjam ezt az elbeszélést, amidőn megjelent előttem megboldogult nagynénérn képe. Pontosan olyan volt, szegény, mint életében. Sárgás, lötyögős, pamut szövet rékliben, mintha másra lett volna szabva, rövid szoknyában, szintén pamut szövetből és sárga virágokkal díszített kék kötényben, lábán sárga, fonállal hímzett papucs, amely tenyérnyivel hosszabb, mint kellene. Fejét sárga kendő borította. Arca szomorú, ráncos és sárga, s a szeme is csaknem olyan színű volt, mint az arca, tekintetében pedig szüntelenül ugyanaz az örökös aggódás tükröződött, ajka vékony, kissé lilás, sírásra görbült, jóllehet soha életemben nem láttam sírni a megboldogultat. Inkább sóhajtozott szakadatlan, jajgatott és dörmögött, mintha mindig aggódna valami miatt, félne valamitől. Alakja kissé meggörnyedt, melle sovány, becsett. Csípőre tett kézzel járkált a házban és az udvaron, ügyelve minden apróságra, Mindenben a bajt kereste. Ha csak egy közönséges kődarabot talált, az udvaron, mindjárt valami veszélyt sejtett.

— Ajajaj! … A gyerek belebotlik ebbe a kőbe, elesik, és beveri a fejét! — sopánkodott aggályosan, és máris cipelte ki a kővet az udvarból.

Kettesben ebédeltünk. Olykor rám szólt:

— Lassan egyél, még lenyelsz egy csontot, s átszórja a beledet!

Ha valaki a házból lóháton indult útnak, nagynéném kikísérte, és csípőre tett kézzel jajgatott:

— Ajajaj, jól vigyázz! Pokolfajzat az a ló, ha egyet ránt, máris a földön vagy és nyakad töröd!

Ha szekéren indultak, nagynénérn megint csak száz veszélyt festett elébük, felsorolva őket egyenként, dörmögve, mérgelődve, féltő aggódással: „Ajajaj, csak félre ne húzza a ló a szekeret, mert mindnyájan belefordulnak az árokba! … Nem vigyáznak, hiába, de majd az árokban kinyitják a szemüket!” Ha egy gyerek botot vett a kezébe, ő, szegény, nyomban felmordult: „Elesik azzal a bottal, az meg hegyes, és kiszúrja a szemét.” Ha valaki fürödni ment, nagynéném már egy órával az indulás előtt kezdte a sopánkodást a sarokban: „Lehet ám gödör is a víz alatt, aztán könnyen elmerülhet az ember, lesz jajgatás, bizony, de késő lesz! Ajajaj! … A víz még a tűznél is rosszabb. Lehúz a mélybe, máris megfulladtál.” Jól emlékszem, gyerekkoromban hányszor álltam a ház előtt, nagynéném pedig feljajdult, csípőre tette kezét, és károgni kezdett: „Ajajaj! … Nézd csak, hogy áll ott, leeshet egy cserép a fejére, puff neki, menten megöli!” Egyszer elküldött a falusi boltba, mindjárt a házunk mellett, hogy vegyek öt paráért sót vagy borsot, de közben kísért, és bölcs, intő tanácsokkal látott el: „Vigyázz a lépcsőkre, és menet közben ne tátsd el a szádat, magad elé nézz. Még megbotlasz, és rögtön holtan esel össze! … Annái a töröknél (így hívta a boltost, valójában jólelkű embert, csak azért, mert egyszer bottal hajtotta ki kertjéből a dísznainkát) vigyázz, nehogy elfogadj tőle valami ennívalót. Mérgei tesz, bele az ebadta, felfordulsz tőle, mint a pulyka.” Akármit is csinált az ember, vagy ha nem is csínált semmit, az én megboldogult jó nagynéném mindenben talált valami veszélyt. Ha alszol — jaj! Ha vizet iszol — ajaj! … Ha ülsz — ajajaj! Ha mész, megint csak a baljós és szerencsétlen ajajaj!

Egy vasárnap nagybátyám templomba indult.

— Ajajaj! — sikoltott fel a néném csípőre tett kézzel.

— Mi bajod? — kérdezte nagybátyám.

— Ajajajaj! — válaszolta.

— Nem háborúba megyek, hanem templomba. Te meg úgy jajgatsz és úgy bámulsz rám, mintha akasztófára kísérnél, nem pedig az Isten házába!

A néném csak sopánkodott csípőre tett kézzel, és nézte, nézte a nagybátyámat baljós aggodalommal, szinte elkeseredetten, aztán válasz helyett mélyen és keservesen felsóhajtott.

— Mi bajod neked? Megbolondultál, te asszony?

— Valami haramia előront az erdőből, és nyissz, elvágja a nyakad — mondta nagynéném hangszálait erőltetve, de mégis suttogva. Ilyen furán beszélt ő mindig. Isten bocsássa meg neki!

— Miféle haramia, fényes nappal, hisz nálunk, amióta csak az eszemet tudom, éjjel se volt haramia soha?!

— Hja, nincs mindennap karácsony… Megfognak, az erdőbe hurcolnak, és megnyúznak, mint a birkát… Ajajaj!

Nagybátyám, szegény, úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, bal kézzel keresztet vetett, aztán mérgesen elindult, nagynéném meg csípőre tett kézzel, aggódó, szomorú tekintettel nézett utána, és felszisszent a maga módján:

— Leszúrják, mint a birkát!… Ajajaj!

Nos, ilyen volt az én megboldogult, jóságos, okos nagynéném. Most, amidőn e sorokat írom, mintha szemem előtt látnám alakját, és hallanám baljós zsörtölődését.

Ha élne, szegény, bizonyára őszinte aggódással lelne ezernyi veszélyt ebben a történetemben is — minden mondatában, minden szavában; minden betűjében. Szinte hallom, hogy rossz sejtelmek gyötrik miattam, és különös hangján mormolja:

— Ajajaj! … Mindjárt jön a zsandár és letartóztatja! …

— Ajajaj! … Mindjárt letartóztatja! — ahogy az én megboldogult néném mondaná.

Szép dolog az, ha az ember visszaemlékszik megboldogult szeretteire, és e tekintetben én csakugyan dicséretet érdemlek, de végtére is, mondhatná valaki, mi köze az én megboldogult nagynénémnek ehhez a meséhez?

Öszintén szólva magam is csodálkozom: az ördögbe is, mi köze lehet az én nagynénémnek ehhez az egész ügyhöz? Annyi, mint a képvíselőháznak a szenátushoz. De hát így van az, ha valamit muszáj, akkor muszáj, nem kérdi senki, hogy van-e valamihez köze és van-é értelme. Legalábbis nálunk, hálistennek, ha másutt nem is, megvan az a bölcs szokás, hogy mindent fordítva csinálnak, úgy, ahogy nem kellene, értelem és ész nélkül, hát akkor hogyan is gondolhatok pont én arra, hogy ebben az országban, ahol minden értelmetlen, egyedül ennek az én történetemnek legyen valami állítólagos értelme. Ha pedig már ilyen ez a mi gyönyörűséges sorsunk, legyen minden, ahogy az meg van írva.

— Ajajaj! — ahogy a nagynéném mondaná.

Ám komolyabban fontolóra véve a dolgot, ha még egyáltalán akad ember, aki ezt a veszélyes sportot űzi, mélyebb jelentőséget kell tulajdonítania az én megboldogult nagynénémnek.

Képzeljék csak, milyen badarság jutott eszembe!

Engem ez a mi „drága, sokat szenvedett hazánk” sok tekintetben megboldogult nagynénémre emlékeztet.

Gyerekkoromban, mielőtt még iskolába jártam volna, szegény nagynéném nevelt, mégpedig, okos asszony lévén, verés nélkül. Később azonban iskolába jártam, ahol az elemitől kezdve a legfelső osztályokig oly remek a tanítás módja, hogy nekem ma is az a meggyőződésem: az én nagynéném, szegény, tagja volt a közoktatási tanácsnak, és neki volt ott a legnagyobb befolyása. Ugyanis az iskola pontosan ott folytatta nevelésemet, ahol nagynéném abbahagyta, csak némileg tökéletesítve — veréssel.

Az iskola, őszintén bevallom, sokkal rosszabb és nehezebb volt, mint a nagynénim nevelése, A jó magaviseletre való nevelés már a ábécével ketzdődött:

— A jó gyerek as iskolából egyenesen haza megy, szépen, elővigyázatosan lépked, előrenéz, nem forditja fejét se jobbra, se balra. Amikor hazaér, figyelmesen elrakja könyveit, kezet csókol az idősebbeknek, és leül a helyére.

— Ha otthonról iskolába indul, ugyanúgy viselkedik: szépen megy, elővigyázatosan lépked, maga elé néz, és mihelyt az iskolába ér, könyveit elrakja, csöndben a helyére ül, és kezecskéjét a padra teszi.

Nézzétek csak a kisdiákot: nyugodt, soványka, jobb kezében könyveit tartja, bal kezét pedig combjához szorítja; arckifejezése nyugodt, fejét lehajtja (mint tudással telt kalászt), oly figyelmesen néz maga elé, hogy arcocskája szinte nevetséges kifejezést ölt; megy előre, azaz egy-egy centimétert halad lábacskájával, nem bámészkodik se jobbra, se balra, noha körülötte minden oldalon nyüszög a világ. Semmilyen tárgy nem vonja és nem is vonhatja magára figyelmét. Így megy a többi gyerek is, tele van velük az utca, de ők nem is látják egymást. Így lépnek be, jobban mondva suhannak be nesztelenül al iskolába, helyet foglalnak, maguk elé teszik kezecskéjüket, és oly csöndben, olyan arckifejezéssel ülnek, mintha fényképezőgép elé állították volna őket. Ügyelnek a tanító minden szavára, aztán ugyanúgy suhannak ki az iskolából. Íme, ilyenek lettünk volna mi, ha jó gyerekek lettünk volna. Nagynénémnek nagyon tetszett az oktatásnak ez a módja, de mi nem tudtunk egészen ehhez igazodni. Valamennyien követtünk el hibákat, ki többet, ki kevesebbet, és tanitónk, aki lényegében jó ember volt, büntetett is bennünket, kit többször, kit ritkábban.

— Tanító bácsi, ez szaladt az utcán!

— Térdepeljen a sarokba! — ítélkezett a tanító.

— Tanító úr kérem, az kinézett az ablakon!

— Térdepeljen a sarokba!

— Tanító úr kérem, amaz beszélgetett!

Püff neki egy pofon.

— Tanító úr kérem, ez ugrált!

— Nem kap ebédet!

— Tanító úr kérem, emez énekelt!

Újabb pofon.

— Tanító úr kérem, ez labdázott!

— Álljon a sarokba!

Jó öreg tanítónk nemcsak szemét tartotta rajtunk és ügyelt arra, nehogy elővigyázatlanságból valami szerencsétlenség történjen velünk, hanem a pofonok mellé kaptunk okos ifjúsági olvasmányokat is. Volt ott mindenféle: valami „Szakértő” című könyv — írta ez és es, vagy „Egy csokor virág” — leszedte a kedves gyerekeknek ez és ez. Valahánynak szép címe és szép, tanulságos tartalma volt, például:

„Volt egyszer egy csintalan gyerek, felmászott a fára, megcsúszott, leesett, és eltörte a lábát, s így egész életében nyomorék maradt.”

„Volt egyszer egy rossz gyerek, nem hallgatott a jó tanácsokra, hanem futkározott az utcán, ettől megizzadt, a hideg szét megcsapta, megfázott, és súlyos betegségbe esett. Szegény édesanyja sok éjszakán át virrasztótt fölötte és siratta. Hosszú betegeskedés után a gyerek meghalt, és elszomorította jóságos szüleinek a szivét. A jó gyerekek nem tesznek ilyet.”

„Egy másik rendetlen gyerek az utcán sétált, s egy vadállat megrohanta és széttépte.”

Minden egyes tanulságos mese után a tanító megmagyarázta a tanulságot.

— Mit olvastunk most? — kérdezte.

— Azt olvastuk, hogy volt egyszer egy rendetlen gyerek, az utcán sétált, arra ment egy vadállat, és széttépte a gyereket.

— Mire tanít benhünket ez a mese?

— Ez a mese arra tanít bennünket, hogy nem kell sétálni.

— Helyes.

— De milyen gyerek volt az, aki sétált?

— Az a gyerek rossz volt és rendetlen.

— A jó gyerekek hogy viselkednek?

— A jó gyerekek nem sétálnak, s ezért szeretik őket szüleik és a tanító.

— Nagyon helyes!

„Volt egyszer egy gyerek, a szobában ült az ablak mellett, és ugyanakkor egy másik gyerek parittyával le akart lőni egy galambot, de nem tudta eltalálni. A galamb vidáman elröppent, a kő pedig eltalálta az ablakot, betörte, és az üvegszilánkok az ablakban ülő gyermek szemébe fúródtak, a szeme kifolyt, és élete végéig vak maradt.”

— Milyen gyerek volt az, aki a szobában az ablak mellett ült?

— Az a gyerek rossz volt és rendetlen.

— Mire tanít bennünket ez a mese?

— Ez a mese arra tanít bennünket, hogy nem kell otthon ülni, mert ezt csak a rossz és rendetlen gyerekek teszik.

— A jó gyerek hogyan viselkedik?

— A jó gyerek nem ül olyan szobában, amelyen ablak van!

Minden egyes mesét oly szépen megmagyarázott, és levonta belőle a tanulságot, hogyan kell viselkedniök a szófogadó, jó gyerekeknek.

A jó gyerekek nem mászkálnak, nem szaladgálnak, nem beszélgetnek, nem másznak fel a fára, nem esznek gyümölcsöt, nem isznak hideg vizet, nem mennek ki az utcára, nem járnak az erdőbe, nem fürödnek, és — ki tudná felsorolni, mi mindent nem csinálnak. Egyszóval, el voltunk árasztva az effajta bölcs és hasznos tanulságokkal, és valamennyien versenyeztünk, hogy ki tud mozdulatlanabbul ülni. Többé-kevésbé szófogadó, jó gyerekek voltunk mindannyian, és meghallgattuk, eszünkbe véstük az idősebbek jó tanácsait.

(Következő)

Kínlódia (9/12)

(Előző)

A közoktatási minisztériumban csupa megrögzött tudós ül. Itt csakugyan alapos és körültekintő munka folyik. Még a legjelentéktelenebb iratnak a puszta megfogalmazása is tizenöt vagy húsz napig tart, de persze, ügyelnek ott a nyelvi apróságokra is, a különböző esetekre, raggal és rag nélkül.

Belenéztem az iratokba.

Egy igazgató például ezt írja:

„A Közoktatási Miniszter Úrnak

E gimnázium tanerői nem kaptak fizetést immár három hónapja, s ennek folytán olyan anyagi helyzetbe kerültek, hogy kenyerük sincs. Ez nem tűrhető tovább, mert ezzel lerombolják a tanerők, sőt maga a tanítás tekintélyét is.

Tisztelettel kérem a Miniszter Urat, minél előbb járjon közbe a Pénzügyminiszter Úrnál, hogy sürgősen rendelje el legalább három havi fizetés folyósítását”.

Az akta hátán ez áll:

„Közoktatási Minisztérium

Pn. 5860

891. II. I.

A … i gimnázium igazgatója háromhavi fizetés folyósítását kéri a taperők részére.”

Alatta kézírással az előadó véleménye:

„A stílus rossz. A szórend nem felel meg a nyelvtani szabályoknak. Idegen szavak: tűrhető és sürgősen.”’ (Ezeket a szavakat piros ceruzával húzták alá.)

Alatta a miniszter sajátkezű írása (csúf, olvashatatlan írás, ugyanis mihelyt valaki miniszter lesz, abban a pillanatban elváltozik a keze írása):

„Továbbítandó a közoktatási tanácsnak véleményezésre”.

Alatta újabb kézírás:

„1891. III. 2.

Legfelső Közoktatási Tanács

(Mindössze egy közoktatási tanács volt, bár a fentiből az ember azt gondolhatná, hogy legalább harminc alsóbb tanács létezett.)

Mellékelten a t. Tanács elé terjesztjük a … i gimnázium igazgatójának kérvényét abból a célból, hogy a t. Tanács vizsgálja ki a nyelvtani hibákat, a mondattani és stilisztikai jellegzetességeket, majd véleményezéssel minél előbb juttassa vissza a közoktatási minisztériumhoz további használatra.

A miniszter rendeletéből stb.

(aláírás)”

Tekintettel az ügy sürgősségére, a Legfelső Közoktatási Tanács már tizenöt nap múlva összeült. Egyebek között ez az ügy is napirendre került, és a tanács úgy döntött, hogy két szakértőre bízza a véleményezést. Kijelöltek két személyt, jegyzőkönyvbe iktatták a döntést, és a végrehajtást az ügyvezetőre bízták.

Következnek a szakértőkhöz intézett levelek:

„Tisztelt Uram!

A Közoktatási Miniszter Úr PN. 5860 számú ez év III. 2-i keltezésű leirata és a Legfelső Közoktatási Tanács ugyanez év III. 17-én tartott ülésén hozott Sz. sz. 2 számú döntése értelmében tisztelettel felkérem Önt, hogy tanulmányozza át a … i gimnázium igazgatójának kérelmét nyelvtani, mondattani és stilisztikai szempontból, s erről minél rövidebb határidőn belül részletes beszámolót terjesszen a Tanács elé.

Fogadja ezúttal is mély tiszteletem kifejezését.

A Legfelső Közoktatási Tanács

elnöke”

A másik szakértő azonos tartalmú leveles kapott.

Két hónap múlva a Közoktatási Tanácshoz érkezett a két szakértő részletes, szakvéleménye az igasgató kérvénye ügyében. A beszámoló így kezdődik:

„Legfelső Közoktatási Tanács

Megvizsgáltuk ét áttanulmányoztuk a … i gimnázium igazgatójának kérvényét, ét tisztelettel beterjesztjük a Tanács elé következő véleményünket:

A természetben minden a fokozatot fejlődés és tökéletesedés törvényének van alávetve. Mint ahogyan a kezdetleges algákból fokozatos fejlődéssek és tökéletesedéssel hosszú évszázadokon át bekövetkezett az emberi test, azaz a legbonyolultabb élő szervezet kialakulása, ugyanúgy a nyelv fejlődése is az artikulátlan állati hangokkal kezdődött, majd hosszú évszázadokon át a mai modern nyelvek tökéletes formájának fokát érte el.

Ahhoz, hogy a kérdést minél jobban és áttekinthetőbben vezethessük le, a következő sorrendet vesszük alapul:

I. Általános rész

  1. A beszéd és annak keletkezése
  2. A mai nyelvek eredete
  3. A közös gyökerek (szanszkrit)
  4. A nyelvek főbb csoportjai
  5. Részlet az összehasonlító nyelvészetből
  6. A nyelvtudomány története
  7. A nyelvtudomány általános fejlődése

II. Nyelvünk és fejlődésének törvényei

  1. Ősi eredete (történelmi rész)
  2. Rokonnyelvek
  3. A testvér- és rokonnyelvek közös és eltérő tulajdonságai
  4. A közös nyelv tájszólásai az őshazában külön nyelvekké fejlődnek
  5. Nyelvünk tájszölázai

III. Az igazgató kérvénye

  1. A kérvény eredete és története
  2. A kérvényben használt nyelvezet jellegzetességei, összehasonlítva a régi kínlódiai nyelvvel, ősi okmányok alapján… ”

És igy tovább. Ki tudná mindézt észben tartani! Jobban mondva, azt se tudom, hogy jól jegyeztem-e meg a fentieket is.

Ezek után következik a szakszerű magyarázata minden egyes pontnak a meghatározott sorrend szerint, majd sok, nagyon sok sűrűn teleírt ív után következik a tűrhető szó, mégpedig így:

„Tűrni, ige, főn. szanszkr, dharh duhorh, ugrani, ugrándozni szaladozni (lásd III. c. 15, 114, 118 b H. C. xx/m = pl. dönti, r. duti, gr. I. canto, cantare, provoco, provocere (sic) K. 3 x b, hívni, csengetni, nesz, vad (Lásd: felbőszült a vad tigris, Gy. L. P. 18.) = Őz ugrott a bokor mögül = tűrendő, tűrhető, tűrhetetlen (N. 16. B. Z. C. H. O. 4. Gy. D. 18,5 kötet. III. Lásd a példát: Tizenhét seb vérzett a hős testén).”

Ennélfogva kiderül, hogy a tűrhető szó idegen, nemzetünk szempontjából káros, tehát ki kell küszöbölni.

Hasonló módon következik a sürgősen szó magyarázata is, ugyanazzal a következtetéssel.

Utána áttérnek a szórendre általában, külön pedig az igazgató kérvényében, ét szakszerű megjegyzéseket tesznek erre is …

Végül: A stílusról és a kérvény stílusának jellegzetességeiről néhány ívnyi zárószóval:

„Párhuzam az iskolaigazgató kérvényének és Homérosz Iliászának nyelvezete és stílusa között” (Arra a következtetésre jutottak, hogy Homérosz stilusa sokkal jobb).

„Mindezek alapján — zárták véleményüket á szakértők — véleményünk ez: a kérvényt vissza kell juttatni a …i gimnázium igazgatójához, hogy megjegyzéseink értelmében lelkiismeretesen javítsa át, utána pedig meg lehet tenni a kérvényben feltüntetett szükséges intézkedéseket. ”

Egy teljes hónap letelte után összeült a Tanács, áttanulmányozta a beszámolót, és határozatot hozott, miszerint a kérvényt vissza kell küldeni az igazgatónak, hogy a szakértők megjegyzései értelmében javítsa ki, és újfent terjessze fel a minisztériumhoz, további intézkedés végett. A szakreferens uraknak fejenként 250 dinár tiszteletdíjat állapítottak meg, mely összeg a közoktatási hivatalnokot özvegyeinek nyugdíjalapjából vagy pedig az irodaszolgák fizetési alapjából folyósítandó.

Véleményét a Tanács tisztelettel a miniszter elé terjesztette, további ügyintézés végett.

A kérvényt ezután a mellékelt véleményezéssel együtt a minisztérium visszaküldte az igazgatónak, hogy a szakértői megjegyzéseket és kifogásokat figyelembe véve javítsa át…

Ilyen alaposan, szakszerűen tárgyalnak itt minden ügyet, és hónapokon át le- és felterjesztik az iratokat mindaddig, amíg akár a legkisebb nyelvtani hibát is kijavítják, s csak azután látnak hozzá az ügy intézéséhez. A temérdek levelezés folytán a legkisebb irat is oly nagyra nő, hogy á hátadon se bírod elvinni.

Minthogy a minisztérium valamennyi hivatalnoka író, természetesen könyveket írnak; csak a miniszter úr nem ír semmit. Őt nem is mertem meglátogatni, mert mindenki azt bizonygatta, hogy ne vetemedjek ilyen arcátlan kísérletre, ha kedves azI életem. A miniszter úr, mondják, minduntalan tornászik, nagyon haragos ember, és szeret verekedni.

Mesélik, hogy egyszer az egyházfővel is összeverekedett. Az egyházfő szintén jó tornász, szenvedélyes lovagló, de haragos ember, és ugyancsak szeret verekedni. Egyszer a templomban bottal vert fejbe egy papot, nem tudni, miért. Általában azt hiszik, haragos természete onnan ered, hogy sokat olvasta a szent könyveket, minélfogva nem veszik rossznéven és nem is vetik szemére kirohanásait.

Első ízben valami lóverseny miatt ütközött össze a miniszterrel, aztán következett sok más vallási és közoktatási kérdés is, amelyektől az ifjúság helyes nevelése függött. Például: az egyházfő azt követelte, hogy a hittankönyvekbe okvetlenül iktassanak be egy részt a csikók neveléséről is, a miniszter pedig azt követelte, hogy ehelyett inkább az úszásról írjanak. Ezekben a fontos kérdésekben egyik sem akart engedni, és az ügy odáig fajult, hogy látni sem bírták egymást. A miniszter, csak hogy borsot törjön az egyházfő orra alá, elrendelte, hogy a lovat még az állattanban sem szabad megemlíteni, s ez undok állat helyett, amikor a tanrendben sor kerül rá, az úszásról kell előadni.

A tankönyvek módosítása azonban részletkérdés csupán, mert a tankönyveket, sőt az egész tanrendet is minden másnap módosítják.

Aki csak a közoktatásban működik, tankönyvet ír. Ezenkívül már mindegyik írt valami hasznos könyvet is a diákok jutalmazására, vagy kötelező olvasmányt a jó gyerekeknek.

A tankönyvek, jobban mondva íróik, várják, hogy sorra kerüljenek. Sok embert kell anyagilag megsegíteni, ennélfogva a tankönyvek kéziratát megvásárolják, kinyomtatják, és kötelező olvasmányul ajánlják az iskoláknak. A miniszter előbb legjobb barátait és rokonait elégíti ki. Alig fogadják el azonban az egyik tankönyvet, és a diákok meg is vásárolják, másnap már egy másik, jobb barát hoz új tankönyvet a miniszterhez, és természetesen annak is szívességet kell tenni. Ugyanaznap megy a körirat:

„Minthogy a hosszú használatban kitűnt, hogy ez és ez a tankönyv ebből és ebből a tantárgyból alkalmatlan, a közoktatás érdekében az eddigi tankönyvet ki kell vonni a forgalomból, és ezentúl emez a tankönyv használandó … (Az író nevét elfelejtettem).”

Szerettem volna látogatást tenni az igazságügyminiszter úrnál is, de nem tartózkodott az országban. Pont akkor szabadságon volt, külföldön tanulmányozta a süketnéma gyermekek iskolarendszerét, ugyanis a kormány komolyan foglalkozott avval a gondolattal, hogy néhány ilyennemű iskolát létesít Kínlódiában, hogy ezzel is enyhítse némileg az ország zilált anyagi helyzetét. Minthogy ez az igen fontos és jelentős ügy nem tűrt halasztást, nyomban megtették a legsürgősebb lépéseket. Azonkívül, hogy az igazságügyminisztert az ilyennemű iskolák tanulmányozása céljából külföldre küldték, persze nagy fizetési pótlékkal, azonnyomban kinevezték a süketnémák új iskolájának igazgatóját is, természetesen nagy fizetéssel és reprezentációs pótlékkal. Kinevezték a tanárokat is, és megkezdték egy nagy épület építését, ahol majd az igazgató lakik. Természetesen kinevezték az intézet gazdasági főnökét, orvosát, felügyelőjét, pénztárosát, alpénztárosát, írnokát, három-négy másolót és néhány iskolaszolgát is. Az igazgatótól áz irodaszolgákig valamennyien szorgalmasan vették fel a fizetést, és türelmetlenül várták a munka kezdetét — az igazgató kivételével, aki itt-ott már megsúgta, hogy egyik i miniszter rokona révén kijárja, hogy az intézetbe csak makk egészséges gyerekeket vegyenek fel.

Az intézet, jobban mondva a hivatalnokok, hiszen az intézet még nem is létezett, az igazságügyminisztérium irányítása alatt állt, mert a közoktatási miniszter kijelentette, hogy neki semmi köze a „különféle süketekhez”.

Az igazságügyminisztemek nem is volt más gondja, mint a süketnéma gyermekek iskolájával való törődés, az igazságügyminisztérium ügyeit tehát a hadügyminiszter intézte, a hadügyminiszter dolgát pedig a közoktatásügyi miniszter végezte, aki különben is gyűlölte a könyveket és iskolákat, s közoktatási ügyekben a felesége helyettesítette, akiről köztudomású volt, hogy a bűnügyi regényeket és a csokoládéfagylaltot szereti.

(Következő)