(Előző)

A pénzügyminiszter, akit szintén felkerestem, azonnal fogadott, noha, mint mondotta, nagy munkában van.

— Épp jól jött, uram, legalább egy keveset kipihenem magam. Eddig dolgoztam, s higgye el, fáj a fejem! — mondta a miniszter, és letörten, zavaros tekintettel nézett rám.

— Az ön helyzete csakugyan nehéz, elfoglaltsága roppant nagy lehet. Bizonyára valami pénzügyi problémán gondolkozott? — jegyeztem meg.

— Úgy hiszem, önt is érdekelni fogja a vita, amelyet az építésügyi úrral folytatok egy igen fontos kérdésről. Reggel óta dolgozom rajta, több mint három órája már. Szerintem nekem van igazam, igazságos ügyet képviselek… Íme a cikk, megmutatom önnek, már elkészítettem a sajtó részére.

Alig vártam, hogy meghallgassam azt a bizonyos cikket, és megtud jam, mi körül folyik is az a fontos és elkeseredett harc a pénzügyminiszter és az építésügyi miniszter között. A miniszter méltóságteljesen, ünnepélyes komolysággal vette kezébe a kéziratot, köhintett, és felolvasta a cikk címét:

„Még néhány szó a kérdésről: meddig terült el hazánk déli határa az ókorban”.

— Hiszen ez, úgy látom, történelmi tárgyú vita!

— Történelmi, persze — válaszolt a miniszter, kissé meghökkenve a váratlan kérdéstől, és tompa fáradt tekintettel mért végig szemüvege mögül.

— Ön történelemmel foglalkozik?

— Én?! — kiáltotta a miniszter haragosan… — Ezzel a tudományággal foglalkozom csaknem harminc éve, s dicsekvés nélkül mondhatom, nem kis sikerrel — fejezte be a miniszter, és szemrehányó pillantást vetett rám.

— Nagyra értékelem a történelemtudományt és azokat, akik egész életüket ennek a valóban nagyon fontos tudománynak szentelik — szóltam udvariasan, hogy előbbi meggondolatlan kijelentésemet tőlem telhetően helyrehozzam.

— Nemcsak fontos, tisztelt uram, hanem a legfontosabb, érti, a legfontosabb! — harsogta lelkesen a miniszter, és vizsgáló, jelentős pillantással mért végig.

— Csakugyan! — mondtam.

— Na látja — folytatta a miniszter —, milyen kár származna abból, mondjuk, ha hazánk határait hovatovább úgy jelölnék meg, ahogy kartársam, az építésügyi miniszter állítja.

— Ő is történelemtudós? — szóltam közbe.

— Zugtörténész. Munkásságával csak kárt okoz a történelemtudománynak. Vegye csak elő és olvassa el az ő nézeteit hazánk régi határainak kérdéséről, s meglátja, mennyi abban a tudatlanság, sőt, az igazat megvallva, hazafiatlanság is.

— Ő mit bizonyít, ha szabad érdeklődnöm? — kérdeztem.

— Nem bizonyít ő semmit, uram! Szomorú bizonyítás az, amikor azt állítja, hogy délen a régi határ Lopóvártól északra vonult. Minő becstelenség ez, hisz ennek alapján ellenségeink nyugodt lelki-ismerettel jogot formálhatnak a Lopóvártól északra lévő területre. Képzelje, mennyi kárt okoz ezzel sokat szenvedett hazánknak! — kiáltotta a miniszter haragosan, jogos felháborodással, reszkető, fájdalmas hangon.

— Mérhetetlen kárt! — kiáltottam én is, mintha felháborított volna a szörnyűség, amely az építésügyi miniszter tudatlansága és hozzá nem értése miatt az országot fenyegette.

— Ezt a kérdést nem hagyhatom annyiban, uram, mert elvégre is a hon iránti hazafiúi kötelesség rója ezt rám. A képviselőház elé viszem a kérdést, döntsön az, de úgy, hogy döntése az ország minden polgárára kötelező legyen. Ellenkező esetben lemondok, mert ez immár második összeütközésem az építésügyi miniszterrel, s mindkét esetben fontos, országos ügyben.

— A képviselőház ilyen tudományos kérdésekben is hozhat döntést?

— Miért ne? A képviselőháznak joga van törvényerejű döntést hoznia bármilyen ügyben. Tegnap például egy polgár kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, hogy születésnapját tegyék öt évvel előbbre.

— Hát ez hogyan lehetséges? — csattantam fel, elárulva meghökkenésemet.

— Lehet, miért ne lehetne?… Az illető polgár például… hetvennégyben született, a képviselőház pedig kinyilvánította, hogy… hatvankilencben született.

— Furcsa! És miért van erre szüksége?

— Szüksége van rá, mert így joga van jelöltetnie magát egy megüresedett képviselői helyre. A mi emberünk ő, és két kézzel fogja támogatni a mostani politikai rendszert.

Úgy elképedtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. A miniszter észrevette zavaromat, és megszólalt.

— Ön mintha csodálkozna ezen. Az ilyen és hasonló esetek igen gyakoriak. Egy hölgynek ilyen természetű kérését nemrégen szintén elfogadta a képviselőház. A hölgy kérelemmel fordult a képviselőházhoz, nyilvánítsák őt tíz évvel fiatalabbnak. Egy másik hölgy meg azt kérte a képviselőháztól, hozzon jogerős döntést arról, hogy házasságából két gyermeke született, akik azonnal törvényes örökösödési jogot formálhatnak a hölgy gazdag férjének vagyonára. A képviselőház, minthogy a hölgynek rangos jó barátai voltak, természetesen eleget tett a naiv és nemes szándékú kérésnek, és az illető hölgyet két gyermek anyjává nyilvánította.

— És hol vannak a gyerekek? — kérdeztem.

— Miféle gyerekek?

— Hát azok, akikről ön beszélt.

— Azok a gyerekek nem léteznek, érti? De a képviselőházi döntés értelmében úgy tekintendő, mintha az illető hölgynek két gyermeke volna, s ennélfogva a hölgy és férje között megszűnt a rossz viszony.

— Nem értem — jegyeztem meg, noha ez udvariatlanságnak számított.

— Hogyhogy nem érti?… Nagyon egyszerű. A gazdag kereskedőnek, aki a szóban forgó hölgy férje, nem volt gyermeke, érti?

— Értem.

— Na látja, akkor most figyeljen tovább: minthogy a kereskedő dúsgazdag, megkívánta, hogy legyenek gyerekei, akik majd öröklik a nagy vagyont. Emiatt igen rossz viszony alakult ki közte és felesége között. A feleség, mint már mondottam, kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, és a képviselőház kedvezően döntött.

— És annak a gazdag kereskedőnek elég a képviselőház döntés?

— Persze, hogy elég. Most teljesen megnyugodott, és nagyon szereti a feleségét.

Sok mindenről beszélgettünk még, számos ügyet érintettünk, de a pénzügyeket egyetlen szóval sem említette a miniszter úr.

Végül is felbátorodtam, és alázatosan megkérdeztem:

— A pénzügyeket jól intézik az ön országában, miniszter úr?

— Nagyon jól! — mondta határozottan, és hozzátette:

— Fontos az, hogy a költségvetés jó legyen, akkor minden megy magától.

— Mekkora az ország költségvetése?

— Több mint nyolcvanmillió. Íme, hogy osztottuk be: A volt miniszterek részére, akár nyugdíjasok, akáf rendelkezési állományban vannak, harmincmillió, érdemrendek beszerzésére tízmillió, a nép takarékosságra való nevelésére ötmillió.

— Bocsánat, miniszter úr, hogy félbeszakítom… Nem értem, milyen kiadás az az ötmillió takarékosságra.

— Nézze, uram, ha pénzügyekről van szó, a takarékosság nyilván a legfontosabb. Ez az újítás nem létezik sehol a világon, de bennünket az ország rossz pénzügyi körülményei késztettek rá. Meglehetősen nagy összeget áldozunk, csakhogy segítsünk a népen, és némileg könnyítsünk helyzetén. Magam is elhatároztam, hogy tőlem telhetőén e téren is segítek a népnek, s már hozzá is láttam új művem megírásához, „Népünk takarékossága az ókorban” címmel; fiam szintén ír egy művet: „A takarékosság hatása a nép kulturális előrehaladására” címmel, leányom pedig két elbeszélést írt eddig, szintén a nép számára arról, hogyan kell takarékoskodni, s már írja a harmadikat is: „A szépséges Ljubica és a takarékos Mica” címmel.

— Bizonyára szép elbeszélést ír?!

— Nagyon szépet. Arról szól, hogyan pusztul bele Ljubica a szerelembe, Mica pedig gazdag emberhez megy férjhez, és mindig kitűnik takarékosságával. „Aki takarékoskodik, azt a jóisten is megsegíti” — így végződik az elbeszélés.

— Ennek csakugyan jótékony hatása lesz a népre! — mondtam lelkesen.

— Természetesen — folytatta a miniszter úr —, nagy és jelentős hatása lesz. Csak példaként mondom, amióta bevezettük a takarékoskodást, leányom már több mint százezret takarított meg hozományra.

— Ez hát a legfontosabb tétel a költségvetésben? — jegyeztem meg.

— Úgy van, de nem volt könnyű rájönni erre a szerencsés ötletre. A költségvetés többi tétele régebben, az én miniszterségem előtt is létezett. Például: népünnepélyekre ötmillió, a kormány bizalmas kiadásaira tízmillió, a titkosrendőrségre ötmillió, a kormány fenntartására és helyzetének megerősítésére ötmillió, reprezentációs célokra a kormány tagjainak félmillió. Ebben, mint más téren is, igen takarékosak vagyunk. Ezután következnek a kevésbé fontos tételek.

— Hát közoktatásra, hadseregre és a többi hivatalnokra?

— Persze, igaza van, ezekre is, a közoktatás kivételével, mintegy negyvenmilliót fordítunk, de ezt a rendes évi költségvetésből fedezzük.

— És a közoktatás?

— A közoktatás? Az a rendkívüli költségekben szerepel.

— Miből fedezik ezt a nagy veszteséget?

— Semmiből. Miből lehetne fedezni? Adósságra könyveljük el. Ha a veszteség felgyülemlik, kölcsönt veszünk fel, aztán folytatjuk. Másrészt azonban gondoskodunk arról, hogy egyes költségvetési tételekben többletünk legyen. Minisztériumomban már megkezdtem a takarékosság bevezetését, és többi minisztertársam is ezen fáradozik. A takarékosság, mint mondottam, minden egyes ország jólétének alapja. Takarékossági okokból tegnap elbocsátottam egy irodaszolgát. Ez már évi nyolcszáz dinár megtakarítást jelent.

— Nagyon jól tette! — jegyeztem meg.

— Tudja, uram, egyszer már meg kell kezdenünk a gondoskodást a nép jólétéről. Az a szolga sírva kéri, hogy vegyem vissza, nem rossz ember, szegény, de ami nem megy, nem megy, mert drága hazánk érdekei így parancsolják. „Fél fizetésért is hajlandó vagyok dolgozni” — mondja ő. „Nem lehet” — mondom én. „Igaz, hogy én vagyok a miniszter, de a pénz nem az enyém, hanem a népé, véres verejtékkel szerzett pénz az, s nekem minden dinárt szigorúan be kell osztanom”. Kérem szépen, uram, mondja meg ön, szabad-e csak úgy kihajítanom az ablakon nyolszáz dinár állami pénzt? — fejezte be a miniszter, és karjait széttárva várta válaszomat.

— Teljesen igaza van!

— Megtörtént, hogy a bizalmas alapból nagyobb összeget adtunk egyik miniszter feleségének gyógyítására. Kérdem én: ha nem vigyáznánk minden parára, hogyan fizethetne a nép?

— Mennyi a nemzeti jövedelem, miniszter úr? Szerintem ez igen fontos.

— Nono, nem is olyan fontos az!… Hogy is mondjam? Egyelőre nem tudjuk, mennyi a jövedelem. Valamit olvastam erről egy külföldi lapban, de ki tudja, hogy pontosak-e az adatok. Mindenesetre van elég jövedelmem, kétségtelenül elég — mondta a miniszter mély meggyőződéssel és szakszerű fontoskodással.

A kellemes és fontos beszélgetést az irodaszolga szakította félbe. Benyitott a miniszter irodájába, és jelentette, hogy egy hivatalnok-küldöttség kíván a miniszter úr elé járulni.

— Majd később hívatom őket, várjanak — mondta a szolgának, aztán félém fordult:

— Higgye el, belefáradtam a sok fogadásba az utóbbi két-három napban. Szinte zúg tőle a fejem. Ezt a néhány percet sikerült elrabolnom, hogy önnel kellemesen elbeszélgessek.

— Hivatalos ügyben jönnek a küldöttségek? — kérdeztem.

— Tudja, egy csúf nagy tyúkszem volt a lábamon, s négy nappal ezelőtt műtéttel eltávolították. A műtét, hálistenek, jól sikerült. A hivatalnokok főnökük vezetésével azért keresnek fel, hogy jókívánságukat és örömüket lejezzék ki a sikerült műtét fölött.

A miniszter úr elnézését kértem, hogy munkájában zavartam, s nehogy továbbra is okvetetlenkedjem, udvariasan elbúcsúztam és elhagytam kabinetjét.

És csakugyan, a pénzügyminiszter tyúkszeméről egyre újabb közlemények jelentek meg az újságban:

„A … hivatal tisztviselői tegnap délután négy órakor főnökük vezetésével küldöttség útján felkeresték a pénzügyminiszter urat, és örömteli jókívánságaikat fejezték ki a jól sikerült tyúkszemműtét alkalmából. A miniszter úr volt szíves igen kedvesen és kegyesen fogadni őket, s ez alkalommal a főnök úr, hivatalának összes tisztviselői nevében, megható beszédet tartott a fenti értelemben, a miniszter úr pedig mindannyiuknak megköszönte a kitüntető figyelmet és őszinte együttérzést.”

(Következő)