Tag Archive | képmutatás

Kínlódia (10/12)

(Előző)

Miután látogatást tettem az összes minisztereknél, elhatároztam, hogy felkeresem a népi képviselőházat is. A népi jelző egy idejétmúlt szokásból maradt meg, mert a képviselőket itt voltaképpen a rendőrminiszter nevezi ki. Mihelyt változik a kormány, új választásokat írnak ki, ami azt jelenti, hogy minden hónapban vannak választások. A választások szó jelentése egyenlő a képviselők kinevezésével, s még a régi patriarkális társadalomból ered, amikor a népnek egyéb bajai mellett megvolt az a kellemetlen kötelessége is, hogy a fejét törje és azon gondolkozzon, kit fog képviselőnek választani. Ily primitív módon zajlottak le a választások egykor, de a modern, civilizált Kínlódiában egyszerűsítették ezt az elavult, ostoba, időrabló eljárást. A rendőrminiszter magára vállalta az egész nép gondját, baját, ő nevezi ki, ő választja a nép helyett a képviselőket, s így a népnek nem kell vesződnie, nem kell gondolkodnia és törnie a fejét. Így hát egészen természetes, hogy ezeket a választásokat szabad választásoknak nevezik.

Az így megválasztott képviselők összegyűlnek Kínlódia fővárosában, hogy az országos ügyekben tanácskozzanak és döntsenek. A kormány — értve ezalatt a hazafias kormányokat — ez esetben is vigyáz arra, hogy az ügyekről okosan és korszerűen határozzanak. Az összes kötelességeket magára vállalja. Amikor a képviselők összegyűlnek, mielőtt hozzálátnának a munkához, néhány napot kell eltölteniök az előkészítő iskolában, amelyet klubnak neveznek. Itt készülnek fel és begyakorolják, hogyan játsszák majd el szerepüket.

Mindez olyan, mint egy színházi főpróba.

A kormány maga írja a színdarabot, amelyet a képviselők eljátszanak a képviselőházban. A klub elnöke a dramaturg, az a kötelessége, hogy áttanulmányozza a színművet, és minden egyes ülésre kijelölje a képviselők szereposztását — természetesen tehetségük szerint. Az egyik nagyobb beszédet kap, a másik kisebbet. A kezdők meg még kisebbet, egyeseknek pedig csak az a szerepük, hogy egyetlen szót mondjanak: „Helyeslem”, vagy „Ellenzem”. (Ez az utóbbi igen ritka, inkább csak akkor jön számításba, ha a dolgok természetes fejlődését akarják utánozni, és szavazás után megszámolják, hogy melyik fél győzött, de ez is tulajdonképpen már előre el volt döntve, még mielőtt az ülést összehívták volna.) Azokat, akiket még ilyesmire se lehet felhasználni, néma szerepekre osztják be, olyan esetekben, amikor felállással, vagy ülve maradással történik a szavazás. Amikor így szépen kiosztották a szerepeket, a képviselők hazamennek, és készülnek az ülésre. Mondhatom, rendkívül meglepődtem, amikor életemben először láttam képviselőket szerepet tanulni.

Korán keltem, és a városi parkba mentem sétálni. Diákok, elemi iskolások és főiskolások töltötték meg a parkot. Le-fel járkálva hangosan tanulták a leckét: az egyik történelmet, a másik vegytant, hittant, vagy valami mást. Voltak olyanok is, akik kettesével jártak, és kikérdezték egymást a tanult anyagból. Egyszer csák megpillantottam köztük néhánv idősebb embert, akik szintén járkáltak vagy ültek, és valamit fennhangon tanultak. Közelebb léptem az egyik népviseletben lévő öregemberhez, hallgatóztam, hát volt mit hallanom, ugyanazt a mondatot ismételte minduntalan:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával, tisztelt képviselő társunk, T… M… felszólalása kapcsán, amelyben kifejtette e törvény fontosságát és jó tulajdonságait, nekem is szándékomban áll néhány szót szólni, azaz bizonyos vonatkozásban kiegészíteni a nagyra becsült előttem szoló képviselőtársam véleményét…

Tízszer is felolvasta az öreg a fenti mondatot, aztán félretette a cédulát, felemelte a fejét, és pislogva kezdte fejből mondani:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával…

Itt megakadt, összeráncolta homlokát, hosszú ideig hallgatott, próbált visszaemlékezni, aztán újra elővette a cédulát, megint hangosan felolvasta a mondatot, ismét megpróbálta elmondani, de hiába, megint eltévesztette. Ez néhányszor megismétlődött, de egyre kevesebb sikerrel. Az öregember elkeseredetten felsóhajtott, haragosan eltolta a cédulát, és feje a mellére esett.

A szemben lévő pádon egy kisdiák ölt, kezében csukott könyv, és hadarta a leckét növénytanból:

— Ez a hasznos növény mocsaras vidékeken terem meg. Gyökerét gyógyírként is használja a nép…

Az öreg búsan nézett a gyerekre, és megkérdezte:

— Megtanultad a tiédet?

— Meg én.

— Nagyra nőj, fiacskám! Most tanulj, amíg fiatal vagy, jó az emlékezőtehetséged, mert ba majd az én koromban leszel — fuccs!

Nem tudtam megmagyarázni, hogy kerülnek ezek az öregemberek a gyerekek közé, és mi a szöszt tanulnak ősz fejjel. Miféle új iskola ez megint Kínlódiában?

Miután nem tudtam megfejteni a csodát, a kíváncsiság végül is arra késztetett, bogy hozzálépjek az aggastyánhoz. Beszédbe elegyedve vele megtudtam, hogy képviselő és a klubban kapta feladatul azt a beszédet, melynek első mondatát az imént ismételgette…

A lecketanulás után következik a kikérdezés, aztán a próbák.

A képviselők megjelennek a klubban, mindegyik elfoglalja a helyét. A klub elnöke külön asztalnál öl, mellette két alelnök. Asztala mellett van a kormány tagjainak asztala, valamivel arrébb pedig klub titkáráé. Az egyik titkár előbb névsorolvasást tart, aztán kezdődik a komoly munka.

— Aki ellenzéki szerepet kapott, álljon fel! — adja ki a parancsot az elnök.

Néhányan felállnak.

A titkár hétig számol.

— Hol a nyolcadik? — kérdi az elnök.

Néma csend.

A képviselők forgolódnak, mintha azt akarnák mondani: „Nem én vagyok. Nem tudom, ki a nyolcadik!”

Az a hét is, aki felállt, szemét forgatva keresi a nyolcadikat, mígnem az egyiknek eszébe jut valami, és felkiált:

— Ohó, hát az ott? Az kapta az ellenzéki szerepet!

— Nem én! Ne fogd rám! — mondja az illető haragosan, és lehajtja a fejét.

— Hát akkor ki a nyolcadik? — kérdezi az elnök.

— Nem tudom.

— Mindenki itt van? — kérdi az elnök a titkárt.

— Mindenki.

— Az ördögbe is, valakinek csak kell nyolcadiknak lennie!

Senki sem jelentkezik. Forgolódnak maguk körül, még az is, akire az imént ráfogták.

— Jelentkezzen, akit kijelöltünk!

Senki sem jelentkezik.

— Te vagy az, miért nem állsz fel? — mutat az elnök a gyanúsítottra.

— Ő az, ő az! — kiáltanak a többiek, és szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel, mintha napy kő esett volna le szívükről.

— Én nem akarok ellenzéki lenni — nyögi a bűnös elkeseredetten.

— Hogyhogy nem akarsz? — kérdi az elnök.

— Legyen ellenzéki valaki más!

— Nem mindegy az?

— Én szeretek kormánypárti lenni!

— Ejnye, hát te valójában kormánypárti vagy, hanem csak úgy a forma kedvéért valakinek ellenzékben is kell lennie.

— Én nem leszek ellenzéki, én kormánypárti vagyok!

Az elnök hosszú magyarázatba kezd, s végül nagy nehezen ráveszi az illetőt, de csak úgy, hogy az egyik miniszter nagy állami szállítást ígér neki, sok haszonnal.

— No, hálistennek! — sóhajtja az elnök verejtékezve, fáradtan. — Most nyolcán vannak.

Amíg az elnök és a kormány a nyolcadik ellenzékivel magyarázkodott s nagy nehezen rábeszélte, a többi hét ellenzéki leült.

— Most pedig valamennyi ellenzéki álljon fel! — szól az elnök elégedetten, közben pedig verejtékező homlokát törli.

Csak az az egy áll.

— Hát ez meg micsoda, hol a többi? — ordítja az elnök, magánkívül a haragtól.

— Mi kormánypártiak vagyunk! — morogja a hét képviselő.

— Bizony, bizony, nagyon híján vagyunk az ellenzéknek! — bánkódik a rendőrminiszter.

Nagy csönd, unalmas, kínos csönd.

— Kormánypártiak vagytok, persze — mérgelődik a rendőrminiszter. — Ha nem volnátok kormánypártiak, nem is neveztelek volna ki benneteket! Azt akarjátok talán, hogy mi miniszterek játsszuk el az ellenzék szerepét? A legközelebbi választásokon nem fogtok bejutni, megálljatok! Azon a nyolc helyen megengedem, hogy a nép maga válasszon, akkor legalább lesznek valódi ellenzéki képviselőim!

Végül is, hosszú magyarázat után, és miután mindegyiknek valamit ígértek, az a hét képviselő is beleegyezett a kínos szerepbe. Egyiknek állast ígértek, a másiknak nagy keresetet, mindegyik jutalmat kapott a kormánynak tett nagy szolgálatáért, ugyanis a kormánynak érdekében állt, hogy a képviselőház úgy-ahogy valódinak látsszék.

Amikor így szerencsésen befejezték ezt is, elhárították a nehéz akadályt, az elnök kezdte kikérdezni az ellenzékieket:

— Mi a te szereped? — kérdezte az elsőt.

— Az én szerepem az, hogy kérdést intézzek a kormányhoz, miért herdálják el az állami pénzeket.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt fogja válaszolni, hogy ezt a pénzhiány miatt teszi.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kormány válaszával, és felkérek tíz képviselőt, hogy támogasson.

— Leülhetsz! — mondja az elnök elégedetten.

— A te szereped micsoda? — kérdi a másikat.

— Kérdést intézek a kormányhoz, hogyan kaphattak egyes tisztviselők magasabb állást soron kívül, hogyan kaphattak többen nagy fizetést és sok pótlékot, miközben tehetségesebb és idősebb tisztviselők kisebb állásban maradnak és évek óta nem kapnak előléptetést.

— Jó. Mit válaszol erre a kormány?

— A miniszterek erre azt válaszolják, hogy soron kívül csak legközelebbi rokonaikat és azokat léptették elő, akiket legjobb barátaik ajánlottak, senki mást.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy a kormány válaszával teljesen meg vagyok elégedve.

Az elnök megkérdezi a harmadikat is, mi az ő szerepe.

— Nekem az a szerepem, hogy megtámadjam a kormányt, mert kedvezőtlen feltételek mellett vett fel kölcsönt, holott az ország pénzügyi helyzete különben is igen nehéz.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt válaszolja, hogy pénzre van szüksége.

— Erre te?

— Erre én azt mondom, hogy ez a nyomós ok teljesen meggyőzött, és meg vagyok elégedve a válasszal.

— Hát te? — kérdi a negyediket.

— Kérdést intézek a hadügyminiszterhez: miért éhezik a katonaság?

— Mit fog ő válaszolni?

— Nincs mit ennie!

— És te erre?

— Meg leszek elégedve a válasszal.

— Leülhetsz.

Így kérdezi ki a többi ellenzékit is, aztán meg a képviselőházi többséget.

— Aki megtanulta a szerepét, dicséretet kap, aki nem tanulta meg, tilos megjelennie az ülésen.

Az országban uralkodó kedvezőtlen helyzet miatt a képviselőház első ülésén a legsürgősebb ügyek intézéséhez fogott hozzá. A kormány szintén helyesen fogta fel a feladatát, és nem vesztegette az időt jelentéktelen kérdésekre, hanem azonnal elfogadásra ajánlotta a hadiflotta rendezéséről szóló törvényt.

Amikor ezt meghallottam, kérdéssel fordultam az egyik képviselőhöz:

— Sok hadihajójuk van önöknek?

— Dehogy.

— Hány van összesen?

— Egyelőre egy sincs!

Megrökönyödtem. A képviselő észrevette, és szintén csodálkozva kérdezte:

— Ön miért csodálkozik?

— Hallom, törvényt hoztak…

— Igen — szakított félbe —, törvényt hoztunk a flotta rendezéséről, szükség volt rá, mert mind a mai napig nem volt ilyen törvényünk.

— Van tengere Kínlódiának?

— Egyelőre nincs.

— Minek akkor a törvény?

A képviselő elmosolyodott, és megjegyezte:

— Országunkat egykor két tenger határolta, tisztelt uram, nemzeti célkitűzésünk pedig az, hogy Kínlódia megint az legyen, ami volt. Ön is látja, hogy erre törekszünk.

— Az más — mondtam bocsánatkérően. — Most már értem, és mondhatom, hogy Kínlódia csakugyan nagy és hatalmas lesz, ha ily őszintén és alaposan gondoskodnak róla és ily bölcs, hazafias kormányzata lesz, mint a mostani.

(Következő)

Kínlódia (6/12)

(Előző)

A pénzügyminiszter, akit szintén felkerestem, azonnal fogadott, noha, mint mondotta, nagy munkában van.

— Épp jól jött, uram, legalább egy keveset kipihenem magam. Eddig dolgoztam, s higgye el, fáj a fejem! — mondta a miniszter, és letörten, zavaros tekintettel nézett rám.

— Az ön helyzete csakugyan nehéz, elfoglaltsága roppant nagy lehet. Bizonyára valami pénzügyi problémán gondolkozott? — jegyeztem meg.

— Úgy hiszem, önt is érdekelni fogja a vita, amelyet az építésügyi úrral folytatok egy igen fontos kérdésről. Reggel óta dolgozom rajta, több mint három órája már. Szerintem nekem van igazam, igazságos ügyet képviselek… Íme a cikk, megmutatom önnek, már elkészítettem a sajtó részére.

Alig vártam, hogy meghallgassam azt a bizonyos cikket, és megtud jam, mi körül folyik is az a fontos és elkeseredett harc a pénzügyminiszter és az építésügyi miniszter között. A miniszter méltóságteljesen, ünnepélyes komolysággal vette kezébe a kéziratot, köhintett, és felolvasta a cikk címét:

„Még néhány szó a kérdésről: meddig terült el hazánk déli határa az ókorban”.

— Hiszen ez, úgy látom, történelmi tárgyú vita!

— Történelmi, persze — válaszolt a miniszter, kissé meghökkenve a váratlan kérdéstől, és tompa fáradt tekintettel mért végig szemüvege mögül.

— Ön történelemmel foglalkozik?

— Én?! — kiáltotta a miniszter haragosan… — Ezzel a tudományággal foglalkozom csaknem harminc éve, s dicsekvés nélkül mondhatom, nem kis sikerrel — fejezte be a miniszter, és szemrehányó pillantást vetett rám.

— Nagyra értékelem a történelemtudományt és azokat, akik egész életüket ennek a valóban nagyon fontos tudománynak szentelik — szóltam udvariasan, hogy előbbi meggondolatlan kijelentésemet tőlem telhetően helyrehozzam.

— Nemcsak fontos, tisztelt uram, hanem a legfontosabb, érti, a legfontosabb! — harsogta lelkesen a miniszter, és vizsgáló, jelentős pillantással mért végig.

— Csakugyan! — mondtam.

— Na látja — folytatta a miniszter —, milyen kár származna abból, mondjuk, ha hazánk határait hovatovább úgy jelölnék meg, ahogy kartársam, az építésügyi miniszter állítja.

— Ő is történelemtudós? — szóltam közbe.

— Zugtörténész. Munkásságával csak kárt okoz a történelemtudománynak. Vegye csak elő és olvassa el az ő nézeteit hazánk régi határainak kérdéséről, s meglátja, mennyi abban a tudatlanság, sőt, az igazat megvallva, hazafiatlanság is.

— Ő mit bizonyít, ha szabad érdeklődnöm? — kérdeztem.

— Nem bizonyít ő semmit, uram! Szomorú bizonyítás az, amikor azt állítja, hogy délen a régi határ Lopóvártól északra vonult. Minő becstelenség ez, hisz ennek alapján ellenségeink nyugodt lelki-ismerettel jogot formálhatnak a Lopóvártól északra lévő területre. Képzelje, mennyi kárt okoz ezzel sokat szenvedett hazánknak! — kiáltotta a miniszter haragosan, jogos felháborodással, reszkető, fájdalmas hangon.

— Mérhetetlen kárt! — kiáltottam én is, mintha felháborított volna a szörnyűség, amely az építésügyi miniszter tudatlansága és hozzá nem értése miatt az országot fenyegette.

— Ezt a kérdést nem hagyhatom annyiban, uram, mert elvégre is a hon iránti hazafiúi kötelesség rója ezt rám. A képviselőház elé viszem a kérdést, döntsön az, de úgy, hogy döntése az ország minden polgárára kötelező legyen. Ellenkező esetben lemondok, mert ez immár második összeütközésem az építésügyi miniszterrel, s mindkét esetben fontos, országos ügyben.

— A képviselőház ilyen tudományos kérdésekben is hozhat döntést?

— Miért ne? A képviselőháznak joga van törvényerejű döntést hoznia bármilyen ügyben. Tegnap például egy polgár kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, hogy születésnapját tegyék öt évvel előbbre.

— Hát ez hogyan lehetséges? — csattantam fel, elárulva meghökkenésemet.

— Lehet, miért ne lehetne?… Az illető polgár például… hetvennégyben született, a képviselőház pedig kinyilvánította, hogy… hatvankilencben született.

— Furcsa! És miért van erre szüksége?

— Szüksége van rá, mert így joga van jelöltetnie magát egy megüresedett képviselői helyre. A mi emberünk ő, és két kézzel fogja támogatni a mostani politikai rendszert.

Úgy elképedtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. A miniszter észrevette zavaromat, és megszólalt.

— Ön mintha csodálkozna ezen. Az ilyen és hasonló esetek igen gyakoriak. Egy hölgynek ilyen természetű kérését nemrégen szintén elfogadta a képviselőház. A hölgy kérelemmel fordult a képviselőházhoz, nyilvánítsák őt tíz évvel fiatalabbnak. Egy másik hölgy meg azt kérte a képviselőháztól, hozzon jogerős döntést arról, hogy házasságából két gyermeke született, akik azonnal törvényes örökösödési jogot formálhatnak a hölgy gazdag férjének vagyonára. A képviselőház, minthogy a hölgynek rangos jó barátai voltak, természetesen eleget tett a naiv és nemes szándékú kérésnek, és az illető hölgyet két gyermek anyjává nyilvánította.

— És hol vannak a gyerekek? — kérdeztem.

— Miféle gyerekek?

— Hát azok, akikről ön beszélt.

— Azok a gyerekek nem léteznek, érti? De a képviselőházi döntés értelmében úgy tekintendő, mintha az illető hölgynek két gyermeke volna, s ennélfogva a hölgy és férje között megszűnt a rossz viszony.

— Nem értem — jegyeztem meg, noha ez udvariatlanságnak számított.

— Hogyhogy nem érti?… Nagyon egyszerű. A gazdag kereskedőnek, aki a szóban forgó hölgy férje, nem volt gyermeke, érti?

— Értem.

— Na látja, akkor most figyeljen tovább: minthogy a kereskedő dúsgazdag, megkívánta, hogy legyenek gyerekei, akik majd öröklik a nagy vagyont. Emiatt igen rossz viszony alakult ki közte és felesége között. A feleség, mint már mondottam, kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, és a képviselőház kedvezően döntött.

— És annak a gazdag kereskedőnek elég a képviselőház döntés?

— Persze, hogy elég. Most teljesen megnyugodott, és nagyon szereti a feleségét.

Sok mindenről beszélgettünk még, számos ügyet érintettünk, de a pénzügyeket egyetlen szóval sem említette a miniszter úr.

Végül is felbátorodtam, és alázatosan megkérdeztem:

— A pénzügyeket jól intézik az ön országában, miniszter úr?

— Nagyon jól! — mondta határozottan, és hozzátette:

— Fontos az, hogy a költségvetés jó legyen, akkor minden megy magától.

— Mekkora az ország költségvetése?

— Több mint nyolcvanmillió. Íme, hogy osztottuk be: A volt miniszterek részére, akár nyugdíjasok, akáf rendelkezési állományban vannak, harmincmillió, érdemrendek beszerzésére tízmillió, a nép takarékosságra való nevelésére ötmillió.

— Bocsánat, miniszter úr, hogy félbeszakítom… Nem értem, milyen kiadás az az ötmillió takarékosságra.

— Nézze, uram, ha pénzügyekről van szó, a takarékosság nyilván a legfontosabb. Ez az újítás nem létezik sehol a világon, de bennünket az ország rossz pénzügyi körülményei késztettek rá. Meglehetősen nagy összeget áldozunk, csakhogy segítsünk a népen, és némileg könnyítsünk helyzetén. Magam is elhatároztam, hogy tőlem telhetőén e téren is segítek a népnek, s már hozzá is láttam új művem megírásához, „Népünk takarékossága az ókorban” címmel; fiam szintén ír egy művet: „A takarékosság hatása a nép kulturális előrehaladására” címmel, leányom pedig két elbeszélést írt eddig, szintén a nép számára arról, hogyan kell takarékoskodni, s már írja a harmadikat is: „A szépséges Ljubica és a takarékos Mica” címmel.

— Bizonyára szép elbeszélést ír?!

— Nagyon szépet. Arról szól, hogyan pusztul bele Ljubica a szerelembe, Mica pedig gazdag emberhez megy férjhez, és mindig kitűnik takarékosságával. „Aki takarékoskodik, azt a jóisten is megsegíti” — így végződik az elbeszélés.

— Ennek csakugyan jótékony hatása lesz a népre! — mondtam lelkesen.

— Természetesen — folytatta a miniszter úr —, nagy és jelentős hatása lesz. Csak példaként mondom, amióta bevezettük a takarékoskodást, leányom már több mint százezret takarított meg hozományra.

— Ez hát a legfontosabb tétel a költségvetésben? — jegyeztem meg.

— Úgy van, de nem volt könnyű rájönni erre a szerencsés ötletre. A költségvetés többi tétele régebben, az én miniszterségem előtt is létezett. Például: népünnepélyekre ötmillió, a kormány bizalmas kiadásaira tízmillió, a titkosrendőrségre ötmillió, a kormány fenntartására és helyzetének megerősítésére ötmillió, reprezentációs célokra a kormány tagjainak félmillió. Ebben, mint más téren is, igen takarékosak vagyunk. Ezután következnek a kevésbé fontos tételek.

— Hát közoktatásra, hadseregre és a többi hivatalnokra?

— Persze, igaza van, ezekre is, a közoktatás kivételével, mintegy negyvenmilliót fordítunk, de ezt a rendes évi költségvetésből fedezzük.

— És a közoktatás?

— A közoktatás? Az a rendkívüli költségekben szerepel.

— Miből fedezik ezt a nagy veszteséget?

— Semmiből. Miből lehetne fedezni? Adósságra könyveljük el. Ha a veszteség felgyülemlik, kölcsönt veszünk fel, aztán folytatjuk. Másrészt azonban gondoskodunk arról, hogy egyes költségvetési tételekben többletünk legyen. Minisztériumomban már megkezdtem a takarékosság bevezetését, és többi minisztertársam is ezen fáradozik. A takarékosság, mint mondottam, minden egyes ország jólétének alapja. Takarékossági okokból tegnap elbocsátottam egy irodaszolgát. Ez már évi nyolcszáz dinár megtakarítást jelent.

— Nagyon jól tette! — jegyeztem meg.

— Tudja, uram, egyszer már meg kell kezdenünk a gondoskodást a nép jólétéről. Az a szolga sírva kéri, hogy vegyem vissza, nem rossz ember, szegény, de ami nem megy, nem megy, mert drága hazánk érdekei így parancsolják. „Fél fizetésért is hajlandó vagyok dolgozni” — mondja ő. „Nem lehet” — mondom én. „Igaz, hogy én vagyok a miniszter, de a pénz nem az enyém, hanem a népé, véres verejtékkel szerzett pénz az, s nekem minden dinárt szigorúan be kell osztanom”. Kérem szépen, uram, mondja meg ön, szabad-e csak úgy kihajítanom az ablakon nyolszáz dinár állami pénzt? — fejezte be a miniszter, és karjait széttárva várta válaszomat.

— Teljesen igaza van!

— Megtörtént, hogy a bizalmas alapból nagyobb összeget adtunk egyik miniszter feleségének gyógyítására. Kérdem én: ha nem vigyáznánk minden parára, hogyan fizethetne a nép?

— Mennyi a nemzeti jövedelem, miniszter úr? Szerintem ez igen fontos.

— Nono, nem is olyan fontos az!… Hogy is mondjam? Egyelőre nem tudjuk, mennyi a jövedelem. Valamit olvastam erről egy külföldi lapban, de ki tudja, hogy pontosak-e az adatok. Mindenesetre van elég jövedelmem, kétségtelenül elég — mondta a miniszter mély meggyőződéssel és szakszerű fontoskodással.

A kellemes és fontos beszélgetést az irodaszolga szakította félbe. Benyitott a miniszter irodájába, és jelentette, hogy egy hivatalnok-küldöttség kíván a miniszter úr elé járulni.

— Majd később hívatom őket, várjanak — mondta a szolgának, aztán félém fordult:

— Higgye el, belefáradtam a sok fogadásba az utóbbi két-három napban. Szinte zúg tőle a fejem. Ezt a néhány percet sikerült elrabolnom, hogy önnel kellemesen elbeszélgessek.

— Hivatalos ügyben jönnek a küldöttségek? — kérdeztem.

— Tudja, egy csúf nagy tyúkszem volt a lábamon, s négy nappal ezelőtt műtéttel eltávolították. A műtét, hálistenek, jól sikerült. A hivatalnokok főnökük vezetésével azért keresnek fel, hogy jókívánságukat és örömüket lejezzék ki a sikerült műtét fölött.

A miniszter úr elnézését kértem, hogy munkájában zavartam, s nehogy továbbra is okvetetlenkedjem, udvariasan elbúcsúztam és elhagytam kabinetjét.

És csakugyan, a pénzügyminiszter tyúkszeméről egyre újabb közlemények jelentek meg az újságban:

„A … hivatal tisztviselői tegnap délután négy órakor főnökük vezetésével küldöttség útján felkeresték a pénzügyminiszter urat, és örömteli jókívánságaikat fejezték ki a jól sikerült tyúkszemműtét alkalmából. A miniszter úr volt szíves igen kedvesen és kegyesen fogadni őket, s ez alkalommal a főnök úr, hivatalának összes tisztviselői nevében, megható beszédet tartott a fenti értelemben, a miniszter úr pedig mindannyiuknak megköszönte a kitüntető figyelmet és őszinte együttérzést.”

(Következő)

Imigyen gondolkodott egy közönzséges szerb ökör

Megannyi csoda van a világon, hazánkról pedig sokan úgy vélekednek, hogy itt annyi csoda történik, hogy a csoda már nem is számít csodának. Vannak nálunk igen magas állású személyek, akik mit sem gondolkoznak, s helyettük, vagy talán más okból, gondolkozni kezdett egy közönséges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtéges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtől miben sem különbözik. Isten tudja, hogyan szánta rá magát az a lángeszű barom ily vakmerő vállalkozásra, azaz gondolkodásra, ugyanis bebizonyosodott, hogy aki Szerbiában ezt a szerencsétlen foglalkozást űzte, csak bajba eshetett. Még ha, mondjuk, úgy vennénk is, hogy az a nyomorult jószág naivságában nem is tudja, hogy hazájában nem érdemes gondolkodással foglalkozni, tehát az ő esetében ezt nem tekinthetjük különösebb polgári bátorságnak, akkor is megmarad a talányos kérdés: miért épp az ökör gondolkozzék, hisz ő nem is választó, se nem tanácsos, se falubiró, és még csak valami ökörgyűlésen sem választották meg képviselőnek, illetve (ha idősebb) felsőházi tagnak, ha pedig bűnös feje arról ábrándozott, hogy esetleg miniszter lesz valami ökörországban, akkor pont ellenkezőleg a nem gondolkodást kellene gyakorolnia, ahogy azt egyes kiváló miniszterek teszik bizonyos boldog országokban, bár hazánknak e tekintetben sincs szerencséje.

Végtére is, mi közünk hozzá, hogy Szerbiában az ökör vette át az emberek által abbahagyott mesterséget, hiszen az is lehetséges, hogy természetes ösztönét követve kezdett gondolkozni.

Milyen ökör volt az? Közönséges ökör, amelynek mint az állattan mondja: feje, törsze és végtagjai voltak, akárcsak a többi ökörnek; szekeret húz, füvet legel, sót nyal, kérődzik és bőg. A neve: Szürke.

Íme, mikor kezdett el gondolkozni. Egy nap gazdája befogta a kocsiba őt és társát. Cifrát, a szekeret megrakta lopott fatörzsekkel, és a városba hajtott, hogy eladja. A fát eladta már az első városi házaknál, felvette a pénzt, kifogta a kocsiból Szürkét és társát, az igához láncolta őket, egy nyaláb kukoricaszárat rakott elébük, aztán vidáman betért egy kiskocsmába, hogy felhajtson néhány pálinkát, ahogy illik. A városban épp valami ünnepség volt, férfiak, nők özönlöttek mindenhonnan. Cifra, amely butaságáról volt nevezetes az ökrök között, nem nézett se jobbra, se balra, hanem komolyan nekilátott az étkezésnek, jól belakott, elelbődült elégedetten, aztán lefeküdt, és bóbiskolva kérődzött. Öt nem érdekelték a körülötte nyüzsgő emberek. Bóbiskolt és kérődzött. (Kár, hogy nem ember, mert megvan minden képessége, hogy magas állásba jusson.) Szürke viszont meg se kóstolta a szárat. Álmodozó, bús tekintetéből is látszott, hogy ő gondolkodó, szelíd, érző lélek. Mellette járnak-kelnek emberek, szerbek, kik büszkék dicső múltjukra, nevükre, nemzetségükre, s ez a büszkeség meglátszik magatartásukon, kidüllesztett mellükön és járásukon. Leste őket Szürke, és hirtelen fájdalmat és szomorúságot érzett a szörnyű igazságtalanság miatt, s nem tudván ellenállni ennek a hirtelen jött érzésnek, búsan, fájdalmasan elbődült, és szemében könnyek jelentek meg. Fájdalmában gondolkodni kezdett:

– Mire oly büszke az én gazdám, mire büszkék polgártársai, a szerbek? Miért járnak emelt fővel, felfuvalkodottan, és miért nézik le az én fajtámat? Büszkék hazájukra, büszkék arra, hogy a sors kegyelméből itt szulettek Szerbiában. Hiszen engem is itt Szerbiában hozott világra anyám, és nemcsak anyámnak és apámnak hazája ez, hanem elődeiké is, mert ők még az ősszláv hazából jöttek ide. De mi ökrök egyáltalán nem vagyunk büszkék erre, hanem inkább arra, ha nagyobb terhet tudunk hegynek fölfelé húzni, s még sohasem történt meg, hogy valamelyikünk azt mondta volna egy sváb ökörnek: “Mit akarsz te, én szerb ökör vagyok, az én hazám Szerbia, a büszke ország, itt jöttek világra szüleim, itt vannak eltemetve öseim is!” Isten ments, sohasem voltunk büszkék erre, nem is jutott ilyesmi eszünkbe, ők meg, lám, erre is büszkék. Különös emberek!

Ilyen gondolatok között gyötrődve, az ökör búsan csóválta fejét, amitől megszólalt a kolomp a nyakán, s az iga is megcsikordult.

Cifra felnyitotta szemét, társára pillantott és elbődült:

– Te már megint badarságokkal foglalkozol! Egyél, te bolond, hízzál, látod, hogy már a bordáidat is meg lehet számolni. Ha a gondolkozás jó dolog volna, az emberek nem bíznák ránk, ökrökre. Nem érne bennünket ilyen szerencse!

Szürke sajnálkozva tekintett társára, elfordult tőle, és újból gondolataiba merült.

– Dicső múltjukkal hivalkodnak. Rigómező, rigómezei csata, ez az övék. Hát aztán, az én elődeim már akkor is húzták a katonasággal, élelemmel és hadianyaggal megrakott szekereket; ha mi nem lettünk volna, maguknak az embereknek kellett volna csinálniok mindezt. Fellázadtak a törökök ellen. Nagyszerű, nemes dolog, de ki volt ott? Talán ezek a felfuvalkodott üresfejűek, akik a munkát kerülve, büszkén sétifikálnak körülöttem, mintha ez az ő érdemük volna. Itt van például a gazdám. Ö is kérkedik és dicsekszik a felkeléssel, főleg azzal, hogy ükapja nagy vitéz volt és a szabadságharcban esett el. Az ő érdeme ez talán? Az ükapja még csak büszkélkedhetett, de ő maga nem. Az ükapja azért esett el, hogy gazdám, az ő utóda szabad lehessen. Szabad is, de mit tesz a szabadságával? Lopja másnak a fáját, ráül a kocsira, én meg húzom őt is meg a fát is, ő pedig alszik a kocsin. Most eladta a fát, pálinkázik, nem dolgozik semmit, és a dicső múlttal kérkedik. Hát abban a felkelésben hány ősömet vágták le, hogy a harcosoknak legyen élelmük? Nem szállítottak-e annak idején az én őseim hadianyagot, élelmet, húzták az ágyúkat, mégse jut eszünkbe dicsekedni érdemeinkkel, mert mi nem változtunk meg, ma is kötelességünket végezzük, ahogy őseink végezték, lelkiismeretesen és türelmesen.

Ők elődeik szenvedéseivel, ötszáz éves rabságával kérkednek. Az én fajtám szenved, amióta él, ma is szenvedünk és raboskodunk, de ezt sohasem verjük nagydobra.

Azt mondják, a törökök kínozták, gyilkolták, karóba húzták őket. Az én őseimet is mészárolták a szerbek és törökök egyaránt, nyárson sütötték, meg tudom is én, mivel nem kínozták őket.

Hitükre is büszkék, pedig nem hisznek semmiben. Tán én vagyok a hibás, meg a fajtám, hogy bennünket nem fogadnak be a kereszténységbe. Vallásuk azt mondja, ne lopj, lám, az én gazdám lop, és a lopott pénzen iszik. Vallásuk szerint szeretniök kell felebarátaikat, ők meg csak rosszat tesznek egymásnak. Náluk az a legjobb ember, azt állítják példának, aki nem tesz semmi rosszat. De természetesen arra nem is gondolnak, hogy megköveteljék tőle, hogy valami jót is tegyen. Lám, hová jutottak, hogy jó példának állítják oda az olyan haszontalant is, akindek mindössze az az érdeme, hogy semmi rosszat nem tesz.

Az ökör felsóhajtott, úgyhogy a port is felverte az úton.

– Akkor hát – folytatta tovább a gondolkozást – nem jobb-e a mi fajtánk az övéknél? Nem öltem meg senkit, nem mondtam rosszat senkiről, nem loptam semmit senkitől, senkit ártatlanul nem bocsátottam el állásból, nem okoztam veszteséget az állampénztárnak, nem állítottam hamisan, hogy csődbe jutottam, nem vertem bilincsbe és nem zártam le ártatlan embereket, nem rágalmaztam társaimat, nem lettem hűtlen az ökrök elveihez, nem tanúskodtam hamisan, nem voltam soha miniszter, és nem tettem rosszat az országnak, de azonkívül, hogy nem teszek rosszat, jót teszek még azokkal is, akik velem rosszul bánnak. Mikor anyám világra hozott, a rossz emberek még az anyatejet is nyomban elvették tőlem. Az úristen nyilván nekünk, ökröknek, és nem pedig az embereknek teremtette a füvet, de azt is elveszik tőlünk. Ennyi csapás ellenére is húzzuk az emberek szekerét, szántunk, és kenyérhez juttatjuk őket. Ám a hazának tett szolgálatainkat senki sem ismeri el…

– Ami a böjtöt illeti, rendben van, nekik embereknek a vallás előírja, hogy böjtöljenek, de ők azt a keveset sem tartják be, viszont az én fajtám egész életén át böjtöl, amióta csak elválasztották az anyja tőgyétől.

Az ökör lehajtotta fejét, majd, mintha eszébe jutott volna valami, megint felemelte, haragosan levegőt szippantott, mintha valami bántaná, aztán egyszerre vidáman felbődült:

– Most már tudom, hogy ennek így kell lennie! – és újra gondolataiba merült:

– Ez az: ők a szabadságra és polgári jogaikra büszkék. Ezt komolyan meg kell fontolnom.

Gondolkozott az ökör, de nem talált megoldást.

– Milyen jogok azok? Ha a rendőrség elrendeli, hogy szavazzanak, ők szavaznak. Elvégre, ha kell, mi is elbődülhetnénk: “Úgy van!” Ha nem kapnak rá parancsot, nem szabad szavazniok, sem beavatkozniok a politikába, épp úgy, mint nekünk. Őket is bezárják, megverik, olykor teljesen ártatlanul. Mi legalább elbődülünk és a farkunkat csóváljuk, nekik meg ennyi polgári bátorságuk sincs.

Közben a gazda megjelent a kocsma ajtajában. Részegen botladozva, zavaros tekintettel, érthetetlen szavakat mormolva és tántorogva ment a kocsi felé.

– Lám, mire használta ez a büszke utód az ősei vérével kiharcolt szabaságot! Igaz, az én gazdám részeges és tolvaj. De mire használják fel a többiek? Csak arra, hogy ne dolgozzanak, és őseik múltjára és érdemeire hivatkozzanak, holott abban nekik annyi részük van, mint nekem.

Mi ökrök pedig épp olyan hasznos és szorgos munkások maradtunk, mint elődeink voltak. Igaz, hogy ökrök vagyunk, mégis büszkék lehetünk jelenkori kínos munkánkra és érdemeinkre.

Az ökör nagyot sóhajtott, és behúzta nyakát az igába.

1902 áprilisában.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)