Tag Archive | rendőrség

Modern felkelés

Istenem, hogy álmomban mi minden történik velem! Bizonyára, mások is álmodnak bolond és buta álmokat, de talán nem írják le, nekem meg, valahonnan megvan az a mániám, ahogy megálmodok valamit, azonnal tollat ragadok, oszt’ írjad: hogy másoknak is lehetőséget adjak a töprengésre.

Az este is csendesen mély álomba merültem, és az álmom belesodort a száz évvel ezelőtti eseményekbe, csakhogy ezek a történetek nem olyanok, amilyeneknek mi mindannyian ismerjük a történelemből, hanem egészen másfélék. Az azonban, ami az én álmomban megegyezik az akkor történtekkel az, mintha Szerbia nem szabadult volna fel és még mindig a török uralom alatt sínylődne a nemzet. Úgy éltem meg az egészet, mintha nem is álmodnék, hanem az lenne az igazi valóság. A törökök uralkodnak Szerbiában, van minisztériumuk, kormányzati hivataluk, államszervezetük, vannak hivatalnokaik, és minden, minden, ami most nekünk van. Belgrád is ugyanolyan, mint a mai: ugyanezek az utcák, ugyanezek a házak, minden ugyanez, csak éppen sok üzleten és állami épületen török feliratok olvashatók, az utcákon törökök sokasága hemzseg, mi szerbek meg, ugyanolyanok vagyunk, mint a maiak, találkozunk velük és üdvözöljük egymást:

– Szervusz, Juszuf!

– Szervusz!

Ez az üdvözlési forma szokásos a csőcselékkel, a legalacsonyabb kaszt tagjaival, ha pedig elsétál valaki a nagyok közül, netán a hatalom valamelyik tagja, akkor le kell térdelni, levenni a sapkát és a tekintetet a föld felé irányítani. Ami a legfurcsább, a török rendőrségben szerbek is vannak. Istenem, legyél velünk, de az álmomban ez egyáltalán nem volt furcsa.

A miniszterek és a nagyméltóságok turbánt hordanak és járkálnak az utcákon, hosszú csibukokkal, lassú járással, komoran. Előttük mindenki térdet hajt és hajlong, ők meg csak egyiket-másikat fogadják kegyükbe és érdemesítik figyelmükbe, amikor csibukjukkal a fejükre koppintanak és megengedik, hogy ezt a nagy megtiszteltetést teljes szívvel és alázattal megköszönjék.

Mi ugyanazok vagyunk, mint a mostaniak, csak mintha nem volnánk szabad polgárok, mint jelenleg, hanem gyaurok, akik féltik a fejüket, a családjukat és a tulajdonukat.

A törökök egyáltalán nem kímélnek bennünket. Közülünk egyeseket letartóztatnak, másokat nehéz vasba vernek, van, akiket elűznek, és van, akiket kidobnak az állami szolgálatból, és ki tudja, még milyen megfélemlítést gondolnak ki ellenünk, hűséges és engedelmes gyaurok ellen.

Ugyanilyen rossz hírek érkeznek folyamatosan az ország belsejéből is, a nép közül sokaknak erőszakkal elvették a tulajdonát, többeknek az adó miatt elkobozták a házát és a telkét és még ötven botütést is kapott, másokat megöltek, van, akit karóba húztak, és van akit, elűztek a szülőhelyéről. A kenézeket letartóztatják és bilincsbe verik, ha csak szólni mernek az erőszak ellen, és másokat is elővesznek, azokat, akiket a kegyetlen török hatóságok éppen kézre kerítenek; a templomi szent helyekbe beengedik a pandúrjaikat, akik kancsukájukkal verik a papokat, ha nem segítik a török gonoszságokat.

– Meddig tűrjük még ezt az erőszakot és zsarnokságot? – kérdezte tőlem az egyik jó ismerősöm az utcán, akit a törökök két-három nappal előbb engedtek ki a tömlöcből. Ez egy (ilyennek ismertem meg álmomban) szegény, bátor és elszánt ember, de a törökök elleni viselkedése miatt sokat szenvedett és bűnhődött, és ezért sok szerb kerülte, nehogy a barátkozás miatt magukra vonják a törökök gyűlöletét.

– Eh, és mit tegyen az ember? – mormoltam a fogaim közt és körbenéztem, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünket.

– Hogyan: mit tegyen az ember?! – kérdezett vissza és éles tekintetét rámszegezte.

– Egyszerűen így, mit lehet tenni?

– Harcolni! – mondja ő.

Nekem meg, mintha valaki elkaszálta volna a lábaimat, szinte földbegyökerezett és az ijedtségtől dadogni is alig tudtam:

– Kivel!?

– A törökökkel, ki mással? – megint ő élesen.

Különböző színű karikák kezdtek a szemem előtt játszadozni, és valamilyen félelemtől, önkéntelenül hátrahőköltem.

– De, de, … a… de… – kezdtem dadogni.

– Mi az, hogy de, nincs itt semmi de, harcolni kell és kész! – kiabált haragosan az ismerősöm, és otthagyott.

Ott álltam hosszan, megkövülve, mint valami csodától. Nem tudtam magamhoz térni. Eközben odajött egy másik a barátom. Üdvözöl és elcsodálkozik az én nyugtalan viselkedésemen, zavaromon.

– Mi van veled? – kérdezte.

Elmesélem neki az előző ismerősömmel történt beszélgetésemet.

Ő hangosan elneveti magát és tenyerével a vállamra csap.

– Ha, ha, ha, ha!… Hát te nem ismered őt?… Ha, ha, ha! Nem emlékszel rá, hogy ő mindig is különleges volt!… Mit mond: hogy harcoljunk!… Ha, ha, ha, ha! Istenemre, szép. Se több se kevesebb, hanem ti ketten hadat üzentek a Török Birodalomnak!… Ha, ha, ha, ha!… Istenem, bolond ember! – mondja az ismerősöm, a szemei könnyeztek az édes nevetéstől.

– Furcsa ember! – mondtam.

– Bolond, nem furcsa! Ki akarja egyenesíteni a kanyargó Drinát és civódni a törökökkel! Ez egy bolond ember. Mi haszna volt ebből! Letartóztatták, bilincsbe verték, megverték, ebben van az összes hősiessége; és azt nem is veszem figyelembe, hogy tönkretette magát és családját. Vannak még ilyen fanatikusok; azzal vigasztalja magát, hogy van még valaki, aki a társaságába fogadja! – jegyezte meg az ismerősöm, és megint elnevette magát:

– Ha, ha, ha, ha!… Hadat üzenni a szultánnak, ez már valami! – mondja, majd újra kitör belőle a nevetés.

A végén az egész dolog nekem is nevetségesnek tűnt, és elkezdtünk mindketten nevetni.

Különös dolog az álom, mert benne semmi sincs pontosan meghatározva; és, ami benne a legszebb, minden úgy tűnik, mintha minden természetes, és valóságos lenne. Velem is ez történt ebben az álomban.

Mintha Belgrádban lennék, de ugyanabban az időben mintha valamilyen hegyvidéken is, hegyek közt, emberekkel a pórnépből, viszont a sötét, végtelen erdőben, magányosan, elrejtve egy igényesen berendezett, elegáns hotel található.

Az ismerősöm, a nyugtalan és harcias, meghívott engem és még harminc tekintélyesebb embert az ország minden tájáról, hogy megbeszéljük, hogyan szabaduljunk meg a török zsarnoktól. A törökök már napról-napra, óráról-órára egyre nagyobb és nagyobb gonoszságokat műveltek, úgyhogy komolyan aggódtunk és elgondolkoztunk: mit csináljunk ebben az általános nemzeti szerencsétlenségben.

Ennek a valamilyen hotelnak az egyik tágas szobájában összejöttünk tucatnyian és beszélgettünk, egy tejeskávé mellett, közönséges, mindennapi dolgokról, és vártuk a többieket.

Én, mint, valamelyik iskola tanára, arról meséltem, hogy majd a következő órámon a Torricelli féle csövekről fogok előadást tartani, az egyik kereskedő arról mesélt, hogy az üzletében a törökök sokkal többet vásárolnak, mint a szerbek, a másik meg, nem tudom ki lehetett, arról mesélt, hogy tegnap megütötte a macskáját és eltört a gyönyörű botja; de majd megjavíttatja. Egy paraszt meg arról mesélt, hogy a kocája eszi a csirkéket, és nem tudja, mit csináljon vele, amúgy nagyon jó koca, jó vérvonalú.

És, hát, így beszélgettünk, lassan a tekintélyesebb emberek is egyenként gyülekeztek, akik meghívást kaptak erre a titkos találkozóra.

Jönnek még vagy tízen, majd egy idő után leáll a gyülekezők sora, és érkezni kezdenek a névjegykártyák különböző tartalmakkal: „Fontos dolgom akadt, nem tudok elmenni. Minden hozott határozattal egyetértek…” „A munkám akadályoz; minden határozattal egyetértek …” „A szabóhoz kell mennem öltönyt próbálni; a mai napra elnézést kérek…” „Sajnálom, hogy nem tudok elmenni, az állomásra kell mennem a nagynéném elé. Jelezte, hogy ma érkezik a vonattal” – és, hát, mindig voltak fontos okok, amelyek megakadályozták a többi meghívott tekintélyes ember eljövetelét erre a megbeszélésre.

Amikor már nem volt kire várni, az ülés összehívója felállt, és remegő hangon elkezdte:

– Nem jött el mindenki, nem akartak, vagy nem mertek, mindegy. Mi húszan is tudunk országunk húsz sarkában sokat tenni. A török zsarnokság és az erőszak már minden határon túlment. Ezt már tovább nem szabad, de nem is lehet tűrni. Azt tudjuk, hogy egyikünknek sem áll biztosan a vállán a feje, nem beszélve a tulajdonunkról. Hát mondjátok meg, csendben, ölbe tett kezekkel, lehajtott fejjel kell kivárnunk, hogy sorra kerüljünk, amikor fejek hullanak majd a porba, vagy megvetjük családunk tisztességét, és megengedjük a töröknek, hogy az életünkért és egy darab kenyérért, megbecstelenítsék feleségeinket és lányainkat, hogy rombolják templomainkat, hogy az úton kancsukákkal verjenek bennünket; vagy, lehet, még hízelgünk is ezeknek az állatoknak és dicsérjük garázdálkodásukat, hogy kényelmesebb életünk legyen. De minek az ilyen élet, amely nem lehet tiszteletreméltó? Minek a selyem és az arany, amikor elveszítjük a hitünket és nemzetiségünket, a becsületünket és az arcunkat? Nem, testvéreim, ilyen formában már nem lehet tovább tűrni. Ez nem maradhat tovább így.

– Nem maradhat!… Sületlenség. Könnyű ezt kimondani: nem maradhat így, de ki fog rád hallgatni. Mit tudsz csinálni? Úgy beszélsz, mintha te lennél az orosz cár, és csak odakiáltod a töröknek: ”Így nem mehet tovább”, és ők előtted letérdelnek. Kérdezlek én: mit fogunk majd te meg én és mi mindannyian csinálni? – szakítja meg a gondolatait valaki közülünk, aki kivételesnek érezte magát bölcsességéért és óvatosságáért.

– Sokat tudunk mi tenni; és ha mi követelni kezdjük a jobbat, akkor jobb is lesz. A mi kívánságunk abban a pillanatban parancs lesz.

Néhányan a tekintélyesebbek közül csak a vállukat vonogatták és grimaszoltak, mintha egymással beszélgettek volna, mint akiket megdöbbentett ez a sületlenség: „Mi van ezzel az emberrel?”… „A jóisten se tudja!” Megint összenéztek, és most az arckifejezésről lehetett kiolvasni: „Bolond ember!”

Az egyik pedig, aki vele szemben az asztalra könyökölve ült félig nyitott szemmel, nézte, gyanakvóan méregette, valahogy szomorúan, egy szót ki nem ejtve, hosszan, majd jobban kinyitva a szemét, tovább nézegette kicsit ferde szemmel és valahogy megvetően, lekicsinylően, majd a fogai közt elnyújtva és bágyadtan:

– Eh…! – majd félrefordította a fejét és unalomból ütögetni kezdte az asztalt az ujjaival.

– Megbeszéljük! – mondja újra valaki a sarokból ironikusan.

Az, aki a legjobban kitűnt a bölcsességével és óvatosságával, megállt a mi heves barátunk előtt, kezeit a mellein keresztbe tette és méricskélni kezdte tetőtől talpig, majd elkezdett beszélni, mint a sok tapasztalattal rendelkező ember az éretlen fiatalemberhez.

– Szépen, kérlek, mért jöttünk mi ide és te mit akarsz?

– Tanácskozásra jöttünk össze, hogy hogyan vessünk véget ennek az önkényuralomnak, ennek a török elnyomásnak. Az országból összejöttünk mi, akik a legtekintélyesebbek vagyunk, hogy együttesen keressünk a problémánkra gyógyírt! – kimért hangon felelt neki az ülés összehívója, a sikerben való teljes hittel.

– Rendben van, mi is ezt akarjuk.

– Hát, ha akarjuk, akkor mire várunk még? Féltjük, szerencsétlen fejünket, de őket is ölni fogjuk, de csak akkor, amikor már elveszítjük a büszkeségünket és az arcunkat! – lobban lángra az első, és öklével, akkora erővel csap az asztalra, hogy sokan kicsit távolabbra húzódnak.

– Inkább rabok legyünk, mint halottak! – veti oda valaki.

– Hagyjatok bennünket, hogy mi előbb megbeszéljük – mondja nekünk az óvatos, majd ismét megfordul, és heves szavakkal mondja:

– Szépen, kérlek, mondd el nekem, mit gondolsz, mit kell cselekednünk? – kérdi hidegen, nyájas tapintattal.

– Harcolnunk kell a török ellen. Mozgassa meg mindenki az embereit a saját területén, és pusztítsuk mi is őket, mert ők ölnek és pusztítanak minket. Más ellenszer nincs, és nem is lehet!

Egyesek nevettek ezeken a heveskedő, tüzes szavakon, mint gyerekességeken; többen félénken körbenéztek, mások meg rosszindulatú, csípős vicceket csináltak ebből a komolytalan beszédből.

– Jó, azt mondod, lázadjunk? – kérdezi az óvatos.

– Lázadjunk! – felel az határozottan, és a szemében izzott a parázs.

– Kivel leszel? Mondd, kivel leszel?!

– Én, te, ez, az, mi mindannyian, a nép!

– Mért beszélsz sületlenségeket?… Hol van a nép, kivel beszélgettél?

– Veled, meg itt, ezekkel az emberekkel.

– Hát kik vagyunk mi?

– Hogyhogy, kik?

– Csak, kérdezlek!

– Emberek.

– Igen, emberek vagyunk, azt látom, de hányan is vagyunk itt?

– Húszan.

– Ezt mondod nekem. Húszan, magától értetődik, de ez semmi! Ha, ha, ha! … Húszan!

– Ez sok – mondja harsogva az indulatos – mert mi húszan leütünk húsz törököt húsz különböző helyen, de közülünk mindenkinek van legalább három rendes, hű barátja, és ezek közül is ugyanezt mindegyik megteheti. Csak kezdődjön a rombolás és az öldöklés, és amit Isten ad; maguk az események, ha kibontakoznak, mutatni fogják az igazi utat, amit be kell járnunk.

Sokan gúnyosan nevettek, a figyelmesebbek pedig a szemük sarkából lesték, a fejükkel bólogatva mintha sajnálnák az ilyen meggondolatlanokat, majd újra megszólalt valaki:

– Ez így van, megindulunk mi húszan, megölünk húsz törököt, a többiek megijednek, és néhányan Ázsiába menekülnek, néhányan meg vízbe ugranak.

– Ti mindnyájan gyávák vagytok! – kiáltotta el magát az indulatos és rácsapott az asztalra.

– Jól van, kérlek, itt van, én elfogadom a tervedet, javaslom, fogadjuk el itt mindannyian. Nos, ez húsz ember, a legjobb esetben közülünk mindenki összeszed még tíz társat, ez már kétszáz, de tételezzük fel, hogy rendkívüli esemény is történhet – de jól van, ez is lehetséges – minden helyen mindenki két törököt öl meg; és ha a kétszáz ember mellé beáll még ugyanennyi, mondjuk; és a törökök majd megállnak, hullanak majd, mint a legyek, hogy még ugyanannyit meg tudunk ölni – és ezzel mit értünk el?

– Sokat.

– Sokat, de magunkra húztuk a törököt. Csak felbosszantottuk a törököt is meg a szultánt is, oszt’ akkor majd megnézheted, hogy merre szaladsz. Akkor látnád, kedvesem, hogy milyen bölcs a javaslatod.

– És talán a nép nem fog csatlakozni, ha látja a megkezdett harcot? Mi sem fogunk az útra feküdni, hogy ránk taposson a török, hanem lesből verekednénk.

– A nép, a nép!… beszélsz, mint egy gyerek. Nem így megy ez barátom! Harcolj! Szépen hangzik, gyerünk, harcoljunk mindannyian! Az asszonyt meg a gyerekeket akasszuk a szögre? Vagy hagyjuk, hogy a törökök sütkérezzenek velük?

– Itt van például, neked vannak gyerekeid, a másiknak is van, meg a harmadiknak is. Holnap meghalsz, és a családod?!

– Nem fog mindenki meghalni. Erre gondolni se akarok. Amit Isten ad!

– És mire gondolsz?

– Arra, hogy harcoljak, és lesz, ami lesz!

– Te megint úgy beszélsz, mint egy gyerek. Hogy harcolj, de a következményekre nem gondolsz. Nos, egyszerűsítek a dolgon; mondjuk, a családokat senki sem bántja és jöjjön el a legjobb eset: ha a török egy hónapra elszunnyad, mi meg összeszedünk tízezer harcost, és mivel fogsz harcolni?… Hol van a fegyver, hol a lőpor, az ólom, a katonák élelme? Egy garasunk sincs, agyonvert szegénység, gyaurok vagyunk. Se kenyér, se semmi a kenyér mellé, se fegyver, se muníció – de harcoljunk!

– Azt is megtaláljuk, ha egyszer a nép megindul! – mondja a lelkes.

– Megtaláljuk. Gyönyörű, ezt is feltételezzük, még ha lehetetlen is. Tehát van húszezer harcosod jó fegyverrel, van ágyúd és jó tüzéred, van élelmed és muníciód, meg mindened. És akkor? Megint semmi. Rád ront a császári sereg, és egy nap alatt eltapos bennünket, mint a pondrókat, és akkor mit csináltunk? Rosszat! Annyi embert akasztanának és húznának karóba, annyi család találná magát iszonyú félelemben, de azok is, akik megmaradnak, nagyobb kínokat fognak elszenvedni, mint most. Ilyen ez; de ha ebből az egészből semmi sem jön össze; csak mi néhányan támadunk, és vagy megölünk valakit vagy nem, de a török legyőz bennünket és kiírt mindannyiunkat, hogy írmagunk se marad.

– Pusztuljunk el mindannyian; az életünk így sem ér semmit!

– Nem vagy egyedül. Van családod, nem csak magadnak tartozol, hanem a családoddal is számolnod kell.

– Magától értetődik: mire való őrültek módjára elpusztulni a biztos siker nélkül? Nem csak mi pusztulunk, hanem a családunkat is irtják, akiről gondoskodnunk kell! – veszi át a szót az egyik.

– Erről beszélni sem kell! – mondja egy másik.

– Ha én egyedül lennék, hát pusztuljak – egyszer halunk meg; de van egy egyedülálló anyám! – mondja a harmadik.

– Hékás, neked anyád, nekem az anyám mellett ott az asszony és öt gyerek! – mondja a negyedik.

– Nekem egy húgom van, akinek gondját viselem! – mondja az ötödik; nem magamról van szó, de őt is megölném a hülyeségemmel.

– Én köztisztviselő vagyok, és ebből tartom el az idős szüleimet és a családomat! Nem kell, hogy megöljenek, csak elveszik a mindennapi kenyeremet, amit tisztességes munkával keresek meg, akkor megölnek engem is meg a családomat is. És kérdem én, mire való ez az egész? Ez egy akkora ostobaság! Hol volt még ilyen, hogy húsz ember elindít egy háborút pőre hitetlenekkel egy hatalmas, fegyelmezett császári hadsereg ellenébe. Jobb volna, ha venném a pisztolyomat, és véget vetnék az életemnek; még ez is okosabb volna; akkor legalább a családomat békén hagynák! – világít rá a hatodik.

Én is, ugyanígy, találtam egy fontos okot, én is közszolgálatban vagyok.

Valaki, megint mondja:

– Én, ugyan egyedül vagyok, de nekem is, mint embernek, vannak személyes kötelezettségeim, amelyek akadályoznak. A fejemet nem sajnálom, de csak egy bölcs dologért, és nem bolondok módjára pusztulni, és ezzel mindenkinek kárt okozni. Dolgozni kell ezen, de tudatosan és körültekintően.

– Úgy van! – hagytuk jóvá valamennyien.

– Erről, kérlek benneteket, ne beszéljetek, legalábbis ilyen körülmények között, amikor nincs még előkészítve a terület. Ez azt jelentené, hogy már a tetőt építjük, de a ház falai még sehol. Közülünk senki sincs, akinek ne lenne kedvére az ország jobb sorsa, és éppen ezért tervszerűen kell dolgoznunk, szervezetten, folyamatosan, és gondosan! Ez lassú víz, de partot mos. Hanem, testvéreim, tegyük félre azt, ami lehetetlen, és nézzük, hogy ezekben a gyötrelmes napokban mit lehet tenni; hogy mindenről megegyezzünk, és mindent jól átgondoljunk – kezdte a dolgokat értelmezni a bölcs és körültekintő.

– Úgy van! – hagytuk jóvá tiszta szívünkből a nyugodt, komoly ember alapos érveit, hiszen ő tele tapasztalattal és diplomáciai érzékkel rendelkezett.

– Fellázadni, az egy nagy és hatalmas dolog, de képes legyen szem előtt tartani és előrelátni minden következményt, legyen az népünknek jó vagy rossz, és pontosan eldönteni van-e értelme ennyi áldozatot hozni, vagy jobb és okosabb elhalasztani sokkal biztosabb időpontra. És átgondolni azt is, hogy a felkelés már évtizedek óta előkészület alatt áll. Most pedig nézze meg kedves barátunk mi minden kell ahhoz, ha mi bölcsen akarunk dönteni a felkelés megkezdéséről:

  1. Külön bizottságot kell alapítanunk, és minden helységben albizottságokat, melyek feladata az előkészítés, de valójában a nép oktatása a felkelésre;
  2. Titokban pénzt kell a néptől gyűjteni, hogy létrejöjjön a fegyverbeszerzési alap, amely minden harci tevékenységhez is szolgálna; ennek legkisebb összege mintegy tízmillió dinár lenne;
  3. Hasonlóan létre kell hozni egy alapot az özvegyen maradtak és a háborúban meghalt szülők gyerekeinek fenntartásához. Ezt az alapot valahogy el kell különíteni és egy biztonságos külföldi bankban elhelyezni, ez az összeg legyen legkevesebb százmilliós, hogy az elmenekült családok külföldön is tisztességesen meg tudjanak élni;
  4. Létre kell hozni egy betegsegélyezői és rokkantsági alapot; ide is rendkívül nagy összegre van szükség. Elveszti valaki a kezét, a lábát, és akkor így nem kell koldulnia, hanem legyen, miből gyógykezelje magát, tisztességesen meg tudjon élni és elviselni a megpróbáltatásokat;
  5. Nyugdíjat biztosítani a harcosoknak, mert minden harcos öt év után nyugdíjaztathatja magát: hadinyugdíj. Nem elfogadható, hogy elcsigázottan, fáradtan a háborús erőfeszítésektől meghaljon nyomorúságban és szegénységben, hanem menjen valahova külföldre, és haláláig legalább tisztességesen eléljen;
  6. Elő kell készíteni két-három erős szomszédos államot, amelyek tudnának segíteni abban az esetben, ha vállalkozásunk sikertelen lenne;
  7. Ha az első időszakban összejön egy jól felfegyverzett és begyakorlott, legalább hatvan ezres hadsereg, akkor titokban el kell indítani egy hazafias újságot, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek.

– Úgy van! – hangzott a többség hangja.

– Most, uraim, bocsássanak meg – szólal meg az egyik kereskedő – nekem dolgom van a boltomban. A határozattal egyetértek.

– Az én nagynéném elutazik, hajóval, és ki kell kísérnem! – mondom és kiveszem az órámat, megnézem rajta az időt.

– Nekem a feleségemet a délutáni sétájára kell elkísérnem. Bocsánatot kérek, a határozatot elfogadom! – mondja az egyik tisztviselő és ő is az órájára néz.

– Álljanak meg emberek. Ne menjenek sehova, amíg nem határoztunk mi legyen az újsággal! – hallatszott valakinek a hangja.

– Ez nem nehéz dolog. Az a fontos, hogy mi egységesek legyünk, mert ha megtörténnek ezek az előkészületek, amiket bölcsen és taktikusan felsorolt a tisztelt szónok, meg kell indítani a hazafias lapot! – mondtam.

– Úgy van, úgy van! – hallatszott minden oldalról.

– Akkor válasszunk meg három embert, akik majd mindenről, amiről itt szó volt, azt jól gondolják át, és írják le a lap részletes programját, amely a Harc címet kaphatná!

– Véres Harc! – visszhangoztak mindenfelől a harsány hangok.

– Tehát, a következő ülésre ők hárman, akiket majd megválasztunk, el kell, hogy hozzák a lap részletes tervét és irányvonalát, amit majd akkor indítunk, amikor minden gondos előkészület megtörtént! – mondtam – eközben összerezzentem és felébredtem.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

A bélyeg

Rémes álmom volt. Nem az álmon csodálkozó hanem azon, hogyan volt bátorságom olyan szörnyűségeket álmodni, hiszen én is békés és tisztességes polgára, jó fia vagyok megkínzott édesanyánknak, Szerbiának, éppúgy, mint a többiek. Nem mondhatom, hogy kivétel vagyok, dehogyis, inkább pontosan azt teszem, amit a többiek, és oly óvatosan viselkedem, hogy bárkivel fel vehetem a versenyt. Egyszer például megpillantottam a járdán egy rendőri egyenruháról leesett fényes gombot. A gomb varázsos csillogása szinte elbűvölt, és mármár tovább akartam menni, édes gondolatokba mélyedve, de kezem hirtelen megremegett, és szinte magától tisztelgésre emelkedett. Alázatosan méghajtottam a fejem, szájam pedig nyájas mosolyra húztam szét, ahogy a rangidőseket köszönteni illik.

— Hősi vér folyik az ereimben, hiába! — gondoltam abban a pillanatban, s megvetően tekintettem egy közönséges alakra, aki pont arra ment, és vigyázatlanul rátaposott a gombra.

— Ostoba! — sziszegtem epésen, és köptem is egyet, majd nyugodtan továbbsétáltam, azzal a bizakodó tudattal, hogy az effajta ostoba emberek igen kevesen vannak, jómagam pedig büszke lehetek, hogy ereimben vitéz őseim nemes vére folyik, és a jóisten érző szívvel ajándékozott meg.

Nos, ebből is láthatják, hogy remek ember vagyok, aki semmiben sem különbözik a többi tisztességes polgártól. Ezek után önök is csodálkozni fognak, hogyan juthattak eszembe oly rémes, buta dolgok álmomban.

Semmi különös nem történt velem azon a napon. Jól megvacsoráztam, vacsora után kipiszkáltam a fogamat, bort iszogattam, s miután merészen és lelkiismeretesen éltem összes polgári jogaimmal, lefeküdtem, és elővettem egy könyvet, hogy minél előbb elaludjak. A könyv nemsokára kiesett kezemből, s így a várakozásnak megfelelően teljesítette kívánságomat, én pedig nyugodt lelkiismerettel elaludtam, mint egy bárány, mert minden tekintetben teljesítettem kötelességem.

Egyszerre valami keskeny, hepehupás és sáros országútra jutottam. Hideg, sötét éjszaka. A szél jajgatva süvít a csupasz ágak között, s szinte borotvaéllel vágja az embert, ahol meztelen bőrre talál. Az ég sötét, borzalmas és néma, sűrű hó véri az ember szemét és arcát. Sehol egy lélek. Sietve haladok előre, csúszkálok jobbra-balra a sáros úton. Bukdácsolok, olykor hasra esek, és végül látom, hogy eltévedtem. Isten tudja, meddig barangoltam. Az éjszaka nem volt rövid, mint más közönséges éj, hanem hosszú, hosszú éjszaka volt az, akár egy évszázad, én pedig csak mentem, mentem, magam sem tudom, hova.

Sok éven át barangoltam így, s oly messze jutottam hazámtól, ismeretlen vidékre, furcsa országba, amelyről talán senki élő ember nem tudja, hol van, legfeljebb az álomvilágban létezik.

Az illető országot járva, nagy, sűrűn lakott városba jutottam. A város terjedelmes piacán rengeteg ember gyűlt össze; nagy volt a zaj, szinte bélésüketült az ember. Megszálltam egy vendéglőben a piaccal szemben, és megkérdeztem a vendéglőst, miért gyülekezik a tömeg.

— Békés, tisztességes emberek vagyunk — kezdte mondókáját a vendéglős —, híven és engedelmesen szolgáljuk a kisbírót.

— Itt a kisbíró a legfőbb? — szakítottam félbe.

— Nálunk a kisbíró kormányoz, ő a legfőbb, utána következnek a pandúrok.

Elmosolyodtam.

— Mit nevetsz? … Hát te nem tudod? … Hová való vagy te? …

Elmondtam, hogy eltévedtem, és hogy egy távoli országból, Szerbiából jövök.

— Hallottam már arról a híres országról! — súgta maga elé a vendéglős, és nagy tisztelettel nézett rám, majd hangosan így folytatta:

— Hát így van ez nálunk. A kisbíró uralkodik, pandúraival.

— Miféle pandúrok azok?

— Tudod, pandúr van különféle, már a rangja szerint. Vannak magasabb rangú és alacsonyabb rangú pandúrok… Mondom, mi itt békés és tisztességes emberek vagyunk, de a környékről járnak ide mindenféle csibészek, rontanak minket, és rosszra tanítanak. Hogy a mi polgárainkat meg lehessen különböztetni az idegenektől, a kisbíró tegnap elrendelte, hogy valamennyi itteni polgár jelenjen meg a községi bíróság előtt, s ott majd bélyegzőt ütnek a homlokára. Látod, ezért gyűlt össze a nép. Megbeszéljük, mitévők legyünk.

Megremegtem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha minél előbb megszöknék ebből a szörnyű országból, mert ha nemesvérű szerb vagyok is, ekkora vitézséget nem szoktam meg, s bizony kissé meghökkentem!

A vendéglős jóindulatúan mosolyogva, vállamat veregetve, büszkén mondta:

— Ohó, idegen, te máris megijedtél?! … Bizony, a mi bátorságunk messze földön is híres!

— Mit akartok tenni? — kérdeztem szégyenlősen.

— Hogyhogy mit akarunk tenni? Meglátod, milyen hősök vagyunk. A mi vakmerőségünknek nincs párja a világon, mondom neked. Tudom, sokfelé jártál, de nagyobb hősöket biztosan nem láttál sehol. Gyere velem! Sietnem kell.

Alig indultunk el, korbács csattanását hallottam a kapu előtt.

Pillantást vetek az utcára, volt is mit látnom: egy tarkaruhás ember, fején háromcsúcsos csillogó sapkával, lovagolva ül egy másik polgári ruhás, jól öltözött ember hátán. A kocsma előtt megálltak, s a tarkaruhás leszállt a „lováról”.

A vendéglős földig hajolt előtte. A tarkaruhás belépett a vendéglőbe, s egy különlegesen díszített asztalhoz ült. A polgári ruhás ember a vendéglő előtt várt rá. A kocsmáros ő előtte is mélyen meghajolt.

— Mit jelent ez? — kérdeztem zavartan a vendéglőst.

— Ez, aki bement sa kocsmába, a főpandúr, aki pedig kint maradt, az a város egyik legtekintélyesebb polgára, dúsgazdag ember és nagy hazafi — súgta a vendéglős.

— Miért engedi meg, hogy lovagoljanak rajta?

A vendéglős intett, s elvonultunk a sarokba. Lenéző mosollyal magyarázta:

— Nálunk ez nagy megtiszteltetés. Alig néhány ember részesült benne!

Más dolgokról is mesélt, de a nagy izgalomban nem sokat értettem. Megjegyeztem azonban utolsó szavait: „A hazának tett nagy szolgálat ez, amit nem minden nép tud kellőképpen értékelni!”

Megérkeztünk a gyűlésre. Éppen elnököt választottak.

Az egyik csoport valami Kolb nevűt jelölt, ha jól emlékszem; a másik csoport valami Talbor, a harmadik pedig másvalakit.

Nagy volt a zűrzavar. Minden egyes csoport a maga emberét kívánta megválasztani.

— Szerintem csak Kolb lehet az elnöke egy ilyen fontos gyűlésnek — mondta az első csoport képviselője. — Kolb polgári erényei és bát mindannyiunk előtt ismertek. Nincs köztünk egyetlen ember sem, akin annyiszor lovagoltak a főurak, mint Kolbon.

— Mit beszélsz te — visított fel a másik csoport képviselője —, hiszen a te hátadon még egy gyakornok sem lovagolt soha!

— Ismerjük a ti erényeiteket! — kiáltotta a harmadik csoport képviselője. — Ti még egyetlen korbácsütést sem tűrtetek el jajszó nélkül!

— Egyezzünk meg, testvéreim! — kezdte Kolb — Igaz, hogy rajtam vagy tíz évvel ezelőtt gyakran lovagoltak a főurak, korbáccsal is vertek, nem is jajgattam, ám lehet, hogy vannak érdemesebb emberek is köztünk. Fiatalabbak és jobbak.

— Nincsenek, nincsenek! — ordították Kolb hívei.

— Hallani sem akarunk a régi érdemekről! Kolbon tíz évvel ezelőtt lovagoltak — harsogta a másik csoport.

— Fiatalabb erők is jelentkeznek, elég volt az öregekből — kiáltották a harmadik csoportból.

Egyszerre megszűnt a zaj. A tömeg szétvált, és utat nyitott egy harminc év körüli fiatalember előtt. A fejek némán meghajoltak.

— Ki ez? — kérdeztem súgva a vendéglőstől.

— Első ember a polgárok között. Fiatal még, de nagy ígéret. Ifjúkorában megérte, hogy maga a kisbíró már háromszor lovagolt rajta. Nagyobb népszerűségre tett szert, mint bárki valaha.

— Őt fogják megválasztani? — kérdeztem.

— Több mint bizonyos, mert a többi jelölt már öreg ember, az idő legázolta őket, ezt az ifjút pedig tegnap is meglovagolta a kisbíró.

— Hogy hívják?

— Kleard.

Díszhelyet adtak neki.

— Véleményem szerint — szakította meg a csendet Kolb —, Kleardnál jobbat nem találhatunk erre a tisztségre. Fiatal ugyan, de mi idősebbek vehetjük fel vele a versenyt.

— Úgy van! Úgy van! Éljen Kleard! — harsant fel minden torokból.

Kolb és Talb vezették az elnöki emelvényre.

A tömeg újra mélyen meghajolt, majd néma csönd következett.

— Köszönöm, testvéreim, ezt a nagy bizalmat és tisztséget, amellyel egyhangúlag kitüntettetek. A személyemhez fűzött remények igen hízelgőek számomra. Nem könnyű irányítani a nép akaratát e sorsdöntő napokban, de én minden erőmmel arra törekszem, hogy igazoljam a belém vetett bizalmat, hogy mindenütt őszintén képviseljelek benneteket, és tekintélyemet továbbra is magas fokon őrizzem. Köszönöm, testvéreim, hogy megválasztottatok.

— Éljen! Éljen! Éljen! — viharzott minden oldalról.

— Most pedig, testvéreim, engedjétek meg, hogy erről a helyről néhány szót szóljak egy fontos ügyről. Nem könnyű elviselni a ránk váró kínokat és fájdalmakat; nem könnyű kibírni, hogy forró vassal bélyeget üssenek homlokunkra. Kínok ezek, igaz, nem mindenki bírja el őket. Egyes gyáva kukacok már reszketnek és sápadoznak félelmükben, de mi egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy dicső ősök utódai vagyunk, ereinkben nagyapáink nemes ősi vére folyik, azoké a vitézeké, akik szisszenés nélkül haltak meg a szabadságért, mindannyiunkért, utódainkért. Ezek a kínok össze sem hasonlíthatók azokkal, s kérdem én, vajon most, a jólétben és bőségben, ez a mi nemzedékünk rohadtnak és gyávának bizonyulhat-e? Minden igazi hazafi, mindenki, aki nem kívánja, hogy népünk szégyent valljon a világ színe előtt, hősiesen és férfiasán fogja elviselni a fajdalmát.

— Úgy van! Éljen! Éljen!

Felszólalt még néhány heves szónok, bátorították az ijedős népet, s körülbelül ugyanazt ismételték, amit már Kleard is mondott.

Szót kért egy sápadt, megtört aggastyán is, ráncos képű, hófehér hajú öregember. Térde remeg, háta hajlott, keze reszket. Hangja csupa rezgés, szeme csupa könny.

— Fiaim — kezdte áz aggastyán, miközben könnyei sápadt, ráncos arcán peregtek és fehér szakállára hullottak —, én nemsokára meghalok, de úgy hiszem, jobb lenne, ha nem engednénk meg ezt a szégyent. Százéves vagyok, és eddig bélyeg nélkül éltem… Most üssek rá fáradt, ősz fejemre a rabság jelét?

— Le azzal a vén semmirekellővel! — kiáltotta az elnök.

— Le vele! — kiáltották egyesek.

— Gyáva vén kukac! — kiáltották mások.

— Ahelyett, hogy a fiatalokat bátorítaná, ijesztgeti a népet! — kiáltották a többiek.

— Szégyent hoz ősz fejére! Kiélte magát, s most megijedt, de mi, fiatalok, vitézebbek vagyunk! — ordították a fiatalok.

— Le a gyávával!

— Dobjátok ki!

— Le vele!

A fiatal, hős polgárok felbőszült tömege megrohanta az aggastyánt, s duhösen ütlegelték, vonszolták magukkal.

Tekintettel korára, mégis elengedték, különben kövekkel verték volna agyon.

Mindannyian esküt tettek, és megfogadták, hogy másnap ragyogó tisztára mossák népük nevét, és hősiesen kitartanak.

A gyűlés a legnagyobb rendben oszlott fel. Közben ilyen hangok hallatszottak:

— Holnap megmutatjuk, kik vagyunk!

— Majd meglátjuk holnap a hencegőket!

— Eljött az idő, hogy megmutassuk, ki ér valamit, ki nem. Elég volt abból, hogy minden semmirekellő hősnek kiáltsa ki magát!

Visszatértem a fogadóba.

— Nos, láttad, kik vagyunk? — kérdezte büszkén a vendéglős.

—  Láttam — válaszoltam révetegen, s közben éreztem, hogy elhagy az erőm és fejem zúg a furcsa benyomásoktól.

Ugyanaznap a következő vezércikket olvastam az újságjukban:

„Polgárok! Ideje már, hogy egyes polgártársaink üres dicsekvése és hencegése megszűnjék. Ideje már, hogy ne becsüljük többé a puszta szavakat, amelyekkel csak bizonyos képzelt erényeinket és eredményeinket hangoztatjuk. Ideje már, polgártársak, hogy végre egyszer tettekben mutassuk meg, ki ér valamit, ki nem! Meggyőződésünk azonban, hogy köztünk nem lesznek olyan szégyellnivaló gyáva kukacok, akiket a hatóságoknak kell erőszakkal odahajtaniok, ahol a bélyegzőt ütik homlokunkra. Minden egyes polgár, aki érzi, hogy akár egy csepp ősi vér is folydogál ereiben, iparkodni fog, hogy minél előbb nyugodtan és büszkén elviselje a kínokat és fájdalmakat, mert ez a fájdalom szent, ezt az áldozatot a haza és a közjó megköveteli valamennyiünktől. Előre, polgártársak, álljuk ki holnap a vitézi próbát!”

Az én vendéglősöm nyomban a gyűlés után alvásra tért, hogy másnap minél korábban a kijelölt helyre érkezzen. Többen már most a bíróság épülete elé siettek, hogy minél jobb helyet szerezzenek.

Én is a bíróság épülete elé mentem másnap. A város apraja-nagyja, férfiak és nők gyülekeztek ott. Voltak anyák, akik kisgyermeküket tartották karjukon, hogy őket is megbélyegeztessék a szolgaság, illetve a megtiszteltetés bélyegével, azt remélve, hogy gyermekeik. ha majd megnőnek kiváltságokat és jobb állást kapnak az állami szolgálatban.

Tolakodtak szitkozódtak, káromkodtak (e tekintetben kissé hasonlítottak ránk. szerbekre, s ez jólesett nekem), minél előbb be akartak jutni az ajtón. Egyesek még össze is verekedtek.

A bélyegzőt fehér díszruhás hivatalnok ütögette, és enyhén dorgálta a népet:

— Lassabban, hé, mindenki sorra kerül, nem varrtak barmok, hogy tolakodjatok!

Megkezdődött a bélyegzés. Egyesek jajgattak, egyesek csak nyögtek, de amíg én ott voltam, senki sem bírta ki némán.

Nem bírtam tovább nézni a kínzást, visszatértem a vendéglőbe, ak! már egyesek iszogattak és eszegettek.

— Ezen is túlestünk! — mondta az egyik.

— Hát, komám, mi legalább nem jajgattunk nagyon, de Talb, úgy ordított, mint a szamár! — mondta a másik.

— Ez hát a ti Talbotok! Tegnap még elnököt akartatok belőle csinálni!

— Ki hitte volna róla!

Beszélgettek, s közben nyögdécseltek is, és megmegvonaglottak a fájdalomtól, de csak titokban szégyenlősen, nehogy gyávának tartsák őket.

Kleard is felsült, ő is felnyögött. Bizonyos Lear nevű ember tűnt ki hősiességével. Két bélyegzést követelt, és fel sem szisszent. A legnagyobb tisztelettel beszélt róla az egész város.

Néhány megszöktek az egész város megvetése kísértte őket.

Néhány nap múlva Lear, akinek két pecsét volt a homlokán, felvetett fejjel, méltóságteljesen és fölényesen, dicsőségben és büszkeségben fürödve sétált az utcán. Mindenki mélyen meghajolt előtte, kalapot emelve a nap hősének.

Az utcán nők és gyermekek, sőt férfiak is szaladtak utána, hogy saját szemükkel lássák a nemzet nagyját. Bármerre járt, tisztelettel suttogták:

„Lear! Leaer! Ez ő! Ő az a hős, aki fel sem jajdult, egyetlen hangot sem ejtett, miközben két bélyeget ütöttek rá!” Az újságok is róla írtak, s dicsérő jelzőkkel illették.

Csakugyan megérdemelte a nép szeretetét.

Miközben a dicséreteket hallgattam, bennem is felbuzdult a hősi szerb vér. Elvégre a mi őseink is hősök voltak, ők is karóba húzva haltak a szabadságért, nekünk is van hősi múltunk és Rigómezőnk. Elfogott a nemzeti öntudat és a hiú törekvés, hogy én is dicsőséget szerzek nemzetemnek. A bíróság épülete elé rohantam, és felkiáltottam:

— Mit dicséritek azt a ti Leartokat? Még nem is láttatok igazi hőst! Nézzétek, milyen a szerb vitézi vér! Üssetek ide tíz bélyegzőt, nem kettőt.

A fehérruhás hivatalnok a homlokom felé közelítette a bélyegzőt, de hirtelen megrázkódtam… Felébredtem álmomból.

Ijedtemben homlokomhoz kaptam és keresztet vetettem, hogy lám, mi mindent nem álmodik az ember.

— Majdnem eihomályosítottam az ű Learjuk dicsőségét — gondoltam magamban, aztán megnyugodva fordultam másik oldalamra, bár kissé sajnáltam, hogy az álmot nem sikerült befejeznem.

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Kínlódia (10/12)

(Előző)

Miután látogatást tettem az összes minisztereknél, elhatároztam, hogy felkeresem a népi képviselőházat is. A népi jelző egy idejétmúlt szokásból maradt meg, mert a képviselőket itt voltaképpen a rendőrminiszter nevezi ki. Mihelyt változik a kormány, új választásokat írnak ki, ami azt jelenti, hogy minden hónapban vannak választások. A választások szó jelentése egyenlő a képviselők kinevezésével, s még a régi patriarkális társadalomból ered, amikor a népnek egyéb bajai mellett megvolt az a kellemetlen kötelessége is, hogy a fejét törje és azon gondolkozzon, kit fog képviselőnek választani. Ily primitív módon zajlottak le a választások egykor, de a modern, civilizált Kínlódiában egyszerűsítették ezt az elavult, ostoba, időrabló eljárást. A rendőrminiszter magára vállalta az egész nép gondját, baját, ő nevezi ki, ő választja a nép helyett a képviselőket, s így a népnek nem kell vesződnie, nem kell gondolkodnia és törnie a fejét. Így hát egészen természetes, hogy ezeket a választásokat szabad választásoknak nevezik.

Az így megválasztott képviselők összegyűlnek Kínlódia fővárosában, hogy az országos ügyekben tanácskozzanak és döntsenek. A kormány — értve ezalatt a hazafias kormányokat — ez esetben is vigyáz arra, hogy az ügyekről okosan és korszerűen határozzanak. Az összes kötelességeket magára vállalja. Amikor a képviselők összegyűlnek, mielőtt hozzálátnának a munkához, néhány napot kell eltölteniök az előkészítő iskolában, amelyet klubnak neveznek. Itt készülnek fel és begyakorolják, hogyan játsszák majd el szerepüket.

Mindez olyan, mint egy színházi főpróba.

A kormány maga írja a színdarabot, amelyet a képviselők eljátszanak a képviselőházban. A klub elnöke a dramaturg, az a kötelessége, hogy áttanulmányozza a színművet, és minden egyes ülésre kijelölje a képviselők szereposztását — természetesen tehetségük szerint. Az egyik nagyobb beszédet kap, a másik kisebbet. A kezdők meg még kisebbet, egyeseknek pedig csak az a szerepük, hogy egyetlen szót mondjanak: „Helyeslem”, vagy „Ellenzem”. (Ez az utóbbi igen ritka, inkább csak akkor jön számításba, ha a dolgok természetes fejlődését akarják utánozni, és szavazás után megszámolják, hogy melyik fél győzött, de ez is tulajdonképpen már előre el volt döntve, még mielőtt az ülést összehívták volna.) Azokat, akiket még ilyesmire se lehet felhasználni, néma szerepekre osztják be, olyan esetekben, amikor felállással, vagy ülve maradással történik a szavazás. Amikor így szépen kiosztották a szerepeket, a képviselők hazamennek, és készülnek az ülésre. Mondhatom, rendkívül meglepődtem, amikor életemben először láttam képviselőket szerepet tanulni.

Korán keltem, és a városi parkba mentem sétálni. Diákok, elemi iskolások és főiskolások töltötték meg a parkot. Le-fel járkálva hangosan tanulták a leckét: az egyik történelmet, a másik vegytant, hittant, vagy valami mást. Voltak olyanok is, akik kettesével jártak, és kikérdezték egymást a tanult anyagból. Egyszer csák megpillantottam köztük néhánv idősebb embert, akik szintén járkáltak vagy ültek, és valamit fennhangon tanultak. Közelebb léptem az egyik népviseletben lévő öregemberhez, hallgatóztam, hát volt mit hallanom, ugyanazt a mondatot ismételte minduntalan:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával, tisztelt képviselő társunk, T… M… felszólalása kapcsán, amelyben kifejtette e törvény fontosságát és jó tulajdonságait, nekem is szándékomban áll néhány szót szólni, azaz bizonyos vonatkozásban kiegészíteni a nagyra becsült előttem szoló képviselőtársam véleményét…

Tízszer is felolvasta az öreg a fenti mondatot, aztán félretette a cédulát, felemelte a fejét, és pislogva kezdte fejből mondani:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával…

Itt megakadt, összeráncolta homlokát, hosszú ideig hallgatott, próbált visszaemlékezni, aztán újra elővette a cédulát, megint hangosan felolvasta a mondatot, ismét megpróbálta elmondani, de hiába, megint eltévesztette. Ez néhányszor megismétlődött, de egyre kevesebb sikerrel. Az öregember elkeseredetten felsóhajtott, haragosan eltolta a cédulát, és feje a mellére esett.

A szemben lévő pádon egy kisdiák ölt, kezében csukott könyv, és hadarta a leckét növénytanból:

— Ez a hasznos növény mocsaras vidékeken terem meg. Gyökerét gyógyírként is használja a nép…

Az öreg búsan nézett a gyerekre, és megkérdezte:

— Megtanultad a tiédet?

— Meg én.

— Nagyra nőj, fiacskám! Most tanulj, amíg fiatal vagy, jó az emlékezőtehetséged, mert ba majd az én koromban leszel — fuccs!

Nem tudtam megmagyarázni, hogy kerülnek ezek az öregemberek a gyerekek közé, és mi a szöszt tanulnak ősz fejjel. Miféle új iskola ez megint Kínlódiában?

Miután nem tudtam megfejteni a csodát, a kíváncsiság végül is arra késztetett, bogy hozzálépjek az aggastyánhoz. Beszédbe elegyedve vele megtudtam, hogy képviselő és a klubban kapta feladatul azt a beszédet, melynek első mondatát az imént ismételgette…

A lecketanulás után következik a kikérdezés, aztán a próbák.

A képviselők megjelennek a klubban, mindegyik elfoglalja a helyét. A klub elnöke külön asztalnál öl, mellette két alelnök. Asztala mellett van a kormány tagjainak asztala, valamivel arrébb pedig klub titkáráé. Az egyik titkár előbb névsorolvasást tart, aztán kezdődik a komoly munka.

— Aki ellenzéki szerepet kapott, álljon fel! — adja ki a parancsot az elnök.

Néhányan felállnak.

A titkár hétig számol.

— Hol a nyolcadik? — kérdi az elnök.

Néma csend.

A képviselők forgolódnak, mintha azt akarnák mondani: „Nem én vagyok. Nem tudom, ki a nyolcadik!”

Az a hét is, aki felállt, szemét forgatva keresi a nyolcadikat, mígnem az egyiknek eszébe jut valami, és felkiált:

— Ohó, hát az ott? Az kapta az ellenzéki szerepet!

— Nem én! Ne fogd rám! — mondja az illető haragosan, és lehajtja a fejét.

— Hát akkor ki a nyolcadik? — kérdezi az elnök.

— Nem tudom.

— Mindenki itt van? — kérdi az elnök a titkárt.

— Mindenki.

— Az ördögbe is, valakinek csak kell nyolcadiknak lennie!

Senki sem jelentkezik. Forgolódnak maguk körül, még az is, akire az imént ráfogták.

— Jelentkezzen, akit kijelöltünk!

Senki sem jelentkezik.

— Te vagy az, miért nem állsz fel? — mutat az elnök a gyanúsítottra.

— Ő az, ő az! — kiáltanak a többiek, és szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel, mintha napy kő esett volna le szívükről.

— Én nem akarok ellenzéki lenni — nyögi a bűnös elkeseredetten.

— Hogyhogy nem akarsz? — kérdi az elnök.

— Legyen ellenzéki valaki más!

— Nem mindegy az?

— Én szeretek kormánypárti lenni!

— Ejnye, hát te valójában kormánypárti vagy, hanem csak úgy a forma kedvéért valakinek ellenzékben is kell lennie.

— Én nem leszek ellenzéki, én kormánypárti vagyok!

Az elnök hosszú magyarázatba kezd, s végül nagy nehezen ráveszi az illetőt, de csak úgy, hogy az egyik miniszter nagy állami szállítást ígér neki, sok haszonnal.

— No, hálistennek! — sóhajtja az elnök verejtékezve, fáradtan. — Most nyolcán vannak.

Amíg az elnök és a kormány a nyolcadik ellenzékivel magyarázkodott s nagy nehezen rábeszélte, a többi hét ellenzéki leült.

— Most pedig valamennyi ellenzéki álljon fel! — szól az elnök elégedetten, közben pedig verejtékező homlokát törli.

Csak az az egy áll.

— Hát ez meg micsoda, hol a többi? — ordítja az elnök, magánkívül a haragtól.

— Mi kormánypártiak vagyunk! — morogja a hét képviselő.

— Bizony, bizony, nagyon híján vagyunk az ellenzéknek! — bánkódik a rendőrminiszter.

Nagy csönd, unalmas, kínos csönd.

— Kormánypártiak vagytok, persze — mérgelődik a rendőrminiszter. — Ha nem volnátok kormánypártiak, nem is neveztelek volna ki benneteket! Azt akarjátok talán, hogy mi miniszterek játsszuk el az ellenzék szerepét? A legközelebbi választásokon nem fogtok bejutni, megálljatok! Azon a nyolc helyen megengedem, hogy a nép maga válasszon, akkor legalább lesznek valódi ellenzéki képviselőim!

Végül is, hosszú magyarázat után, és miután mindegyiknek valamit ígértek, az a hét képviselő is beleegyezett a kínos szerepbe. Egyiknek állast ígértek, a másiknak nagy keresetet, mindegyik jutalmat kapott a kormánynak tett nagy szolgálatáért, ugyanis a kormánynak érdekében állt, hogy a képviselőház úgy-ahogy valódinak látsszék.

Amikor így szerencsésen befejezték ezt is, elhárították a nehéz akadályt, az elnök kezdte kikérdezni az ellenzékieket:

— Mi a te szereped? — kérdezte az elsőt.

— Az én szerepem az, hogy kérdést intézzek a kormányhoz, miért herdálják el az állami pénzeket.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt fogja válaszolni, hogy ezt a pénzhiány miatt teszi.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kormány válaszával, és felkérek tíz képviselőt, hogy támogasson.

— Leülhetsz! — mondja az elnök elégedetten.

— A te szereped micsoda? — kérdi a másikat.

— Kérdést intézek a kormányhoz, hogyan kaphattak egyes tisztviselők magasabb állást soron kívül, hogyan kaphattak többen nagy fizetést és sok pótlékot, miközben tehetségesebb és idősebb tisztviselők kisebb állásban maradnak és évek óta nem kapnak előléptetést.

— Jó. Mit válaszol erre a kormány?

— A miniszterek erre azt válaszolják, hogy soron kívül csak legközelebbi rokonaikat és azokat léptették elő, akiket legjobb barátaik ajánlottak, senki mást.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy a kormány válaszával teljesen meg vagyok elégedve.

Az elnök megkérdezi a harmadikat is, mi az ő szerepe.

— Nekem az a szerepem, hogy megtámadjam a kormányt, mert kedvezőtlen feltételek mellett vett fel kölcsönt, holott az ország pénzügyi helyzete különben is igen nehéz.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt válaszolja, hogy pénzre van szüksége.

— Erre te?

— Erre én azt mondom, hogy ez a nyomós ok teljesen meggyőzött, és meg vagyok elégedve a válasszal.

— Hát te? — kérdi a negyediket.

— Kérdést intézek a hadügyminiszterhez: miért éhezik a katonaság?

— Mit fog ő válaszolni?

— Nincs mit ennie!

— És te erre?

— Meg leszek elégedve a válasszal.

— Leülhetsz.

Így kérdezi ki a többi ellenzékit is, aztán meg a képviselőházi többséget.

— Aki megtanulta a szerepét, dicséretet kap, aki nem tanulta meg, tilos megjelennie az ülésen.

Az országban uralkodó kedvezőtlen helyzet miatt a képviselőház első ülésén a legsürgősebb ügyek intézéséhez fogott hozzá. A kormány szintén helyesen fogta fel a feladatát, és nem vesztegette az időt jelentéktelen kérdésekre, hanem azonnal elfogadásra ajánlotta a hadiflotta rendezéséről szóló törvényt.

Amikor ezt meghallottam, kérdéssel fordultam az egyik képviselőhöz:

— Sok hadihajójuk van önöknek?

— Dehogy.

— Hány van összesen?

— Egyelőre egy sincs!

Megrökönyödtem. A képviselő észrevette, és szintén csodálkozva kérdezte:

— Ön miért csodálkozik?

— Hallom, törvényt hoztak…

— Igen — szakított félbe —, törvényt hoztunk a flotta rendezéséről, szükség volt rá, mert mind a mai napig nem volt ilyen törvényünk.

— Van tengere Kínlódiának?

— Egyelőre nincs.

— Minek akkor a törvény?

A képviselő elmosolyodott, és megjegyezte:

— Országunkat egykor két tenger határolta, tisztelt uram, nemzeti célkitűzésünk pedig az, hogy Kínlódia megint az legyen, ami volt. Ön is látja, hogy erre törekszünk.

— Az más — mondtam bocsánatkérően. — Most már értem, és mondhatom, hogy Kínlódia csakugyan nagy és hatalmas lesz, ha ily őszintén és alaposan gondoskodnak róla és ily bölcs, hazafias kormányzata lesz, mint a mostani.

(Következő)

Kínlódia (4/12)

(Előző)

Másnap a rendőrminisztert látogattam meg.

A minisztérium előtt komor tekintetű fegyveres legények tömege sorakozott, rosszkedvűek voltak, mert már két-három napja nem volt alkalmuk verni а polgárokat, ahogy ez ebben a szigorúan alкotmányos országban szokás.

A folyosón és a várótermekben rengeteg ember gyűlt össze, a miniszterre várakoztak. Volt ott mindenféle ember. Jól öltözött, cilinderes férfiak, de kopott, rongyos alakok is, meg tarka egyenruhás férfiak, karddal az oldalukon, szép számban.

Nem jelentettem be magam rögtön a miniszternek, előbb beszélgetni akartam a várakozó emberekkel.

Egy fiatal, előkelő külsejű úriemberrel elegyedtem beszélgetésbe, s elmondta, hogy szolgálatba szeretne lépni a rendőrségnél.

— Ön, úgy látom, tanult ember, bizonyára rögtön felveszik — vélekedtem.

Az ifjú összerezzent, és rettegve nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki esetleg meghallja kérdésemet. Látván, hogy a többiek egymással foglalkoznak, saját bajaikról beszélgetnek, fellélegzett, majd intett, hogy csöndesebben beszéljek, és óvatosan félrevont, minél messzebbre a többiektől.

— Ön is állásért jött? — kérdezte.

— Nem. Idegen vagyok. Világutazó. A miniszterrel szeretnék beszélni.

— Akkor hát ezért mondta ön hangosan, hogy mint tanult ember azonnal kaphatok állást at álIámnál! — súgta.

— Hát ezt nem szabad mondani?

— Szabad, de nekem árthat.

— Miért árthat? Nem értem.

— Nálunk ebben a szakmában nem tűrik a tanult embert. Jogi doktorátusom van, de titkolom, nem merem senkinek megmondani. Ha a miniszter megtudná, nem kapnék állást. Egy barátom, szintén diplomás, csak úgy kapott állást, hogy hatósági bizonyítvánnyal igazolta: soha életében nem tanult és nem is akar tanulni. Így aztán megkapta az állást, mégpedig igen jót.

Még néhány emberrel beszélgettem, köztük egy egyenruhás hivatalnokkal is. Panaszkodott, hogy nem kapott fizetésemelést, holott öt ellenzéki embert sikerült hazaárulási pörbe kevernie.

Igyekeztem megnyugtatni, hisz csakugyan szörnyű igazságtalanság érte.

Elbeszélgettem egy gazdag kereskedővel is, aki sokat mesélt múltjáról. Az egészből annyit jegyeztem meg, hogy néhány évvel ezelőtt vendéglője volt egy kisvárosban, de a politizálás miatt póruljárt, s néhány száz dinárral megkárosították. Alig egy hónap múlva azonban, amikor az ő emberei jutottak kormányra, kitűnő szállításokat kapott, és nagy tőkét szerzett.

— Akkor azonban — folytatta a kereskedő — a kormány megbukott.

— És ön megint bajba került?

— Nem. Visszavonultam a politikai életből. Anyagilag segítettem ugyan a pártlapunkat, de szavazni nem mentem, és a politikai életben sem szerepeltem. Részemről ennyi elég is. Mások annyit sem tettek… Belefáradtam a politizálásba. Minek tőrje magát az ember egy egész életen át! Most azért jöttem a miniszter úrhoz, hogy megkérjem, válasszon meg népképviselőnek a legközelebbi választásokon.

— Hiszen azt a nép választja.

— Hát, hogy is mondjam?… Igaz, hogy a nép választja, így áll az alkotmányban, de rendszerint azt választják meg, akit a rendőrség akar.

Miután így elbeszélgettem a várakozókkal, az irodaszolgához léptem, és megszólítottam:

— Szeretnék a miniszter úrhoz bejutni.

A szolga zordan, fölényes megvetéssel mordult rám:

— Várj! Nem látod, hányán várnak?!

— Külföldi vagyok, világutazó, nem érek rá! — mondtam udvariasan, és meghajoltam a szolga előtt.

A külföldi szónak megvolt a hatása. Eszeveszetten rohant a miniszter irodájába.

A miniszter kedvesen fogadott, hellyel kínált, miután természetesen előbb megmondtam, ki vagyok és hogy hivnak.

Magas növesű, sovány ember volt a miniszter, durva, kegyetlen arcvonásokkal, de visszataszító külseje ellenére, iparkodott minél szívélyesebben viselkedni.

— Hogy tetszik önnek nálunk, uram? — kérdezte a miniszter hideg, színlelt mosollyal.

Néhány bókot mondtam az országról és a népről, s hozzátettem:

— Különös elismerésemet kell kifejeznem e gyönyörű országnak bölcs és okos kormányzatáért. Szinte nem is tudom, hol kezdjem a csodálkozást!

— Hja, lehetne jobb is, de megteszünk minden tőlünk telhetőt! — mondta kevélyen, de bókjaim láthatóan tetszettek neki.

— Nem, nem, miniszter úr, túlzás nélkül állítom, jobb már nem is lehet. A nép, mint látom, igen elégedett és boldog. Alig néhány nap alatt mennyi ünnepség és parádé! — mondtam.

— Igaza van, de ez a hangulat némileg az én érdemem is, mert a népnek adott és teljes mértékben biztosított szabadságjogok mellett sikerült az alkotmányba beiktatnom a következőket is:

„Kínlódia valamennyi polgára köteles jókedvű és vidám lenni, minden fontos eseményt és a kormány minden cselekedetét köteles ujjongva üdvözölni küldöttségek és táviratok útján!”

— Rendben van, miniszter úr, de hogyan lehet ezt keresztülvinni? — kérdeztem.

— Nagyon könnyen, minthogy az ország törvényeit mindenki köteles betartani! — válaszolta a miniszter, és fontoskodó, méltoságteljes képet vágott.

— Szép, szép — jegyeztem meg —, de nehogy ez kárt okozzon a népnek és érdekeinek, valamint az ország érdekeinek. Tegnap például megtudtam a miniszterelnök úrtól, hogy az északi határokat lezárták a sertéskivitel előtt. Az országot így nyilván roppant kár éri.

— Úgy van! De ennek így kellett lennie. És maholnap rengeteg küldöttség érkezik majd Kínlódia minden vidékéről, és elismerését fejezi ki a miniszterelnöknek, hogy oly bölcs és ügyes politikát folytatott a szomszédos baráti országgal szemben! — magyarázta a miniszter lelkesen.

— Hát ez remek. Ez a bölcs államberendezés valóban irigylésre méltó. Engedje meg, hogy mint idegen, elismerésemet fejezzem ki ez előtt az ön érdeméből hozott lángeszű törvény előtt, amely boldoggá tette az országot, és eloszlatta az összes gondokat és bajokat.

— Ha a nép történetesen mégis megfeledkezne törvényes kötelezettségéről, én már, erre a legrosz-szabbra is gondolva, három nappal ezelőtt bizalmas körirattal fordultam az ország valamennyi rendőrhatóságához, és szigorúan elrendeltem, hogy ebben az esetben a nép minél nagyobb számban keresse fel a miniszterelnököt, és gratuláljon néki.

— És mi történik, ha néhány nap múlva esetleg megindul a sertéskivitel? — kérdeztem udvarias kiváncsisággal.

— Ó, semmiség: újabb bizalmas körirattal fordulok a rendőrséghez, és parancsot adok ki, hogy a népet minél nagyobb számban ösztökéljék gratulálásra. Kezdetben ez talán nehéz, de a nép fokozatosan megszokja, és már magától indítja a küldöttségeket.

— Úgy van, önnek igaza van! — mondtam elképedve a miniszter válaszától.

— Mindent el lehel intézni, uram, csak ha akarja, az ember, és ha megvan az egység. A minisztertanácsban segítjük egymást abban, hogy a kormány minden tagjának rendeletéit pontosan hajtsák végre. Nézze például, a közoktatási miniszter ma elküldte hozzám egy köriratát, kérve, hogy én is támogassam, és rendeljem el a rendőri szerveknek, hogy szigorúan tartsák be a közoktatási miniszter köriratának előírásait.

— Ha szabad érdeklődnöm, fontos ügyről van szó?

— Nagyon fontos. Szinte halaszthatatlan. Meg is tettem a szükséges lépéseket. Tessék, nézze meg — mondta, és egy aktát tett elém.

Elolvastam a szöveget:

„Tudomásunkra jutott, hogy népünkben napról napra egyre inkább rontják a nyelvet, és egyes polgárok oda jutottak, hogy megfeledkezve a törvényről, amely kimondja: „A polgároknak tilos a nép nyelvét rontani, elferdíteni a szórendet a mondatban, és egyes szavakat a nyelvtudósok külön bizottságának előírásával ellentétben szabálytalanul használni”, mégis megtörténik, hogy például a lábas szót sajnos arcátlanul és kíméletlenül lábosnak ejtik. Hogy a jövőben ne történhessenek meg hasonló káros jelenségek, aánelyek igen rossz irányban befolyásolhatják édes hazánk fejlődését, elrendelem, hogy az elcsúfított lábas szót hatósági erővel védjék meg, és a törvény előírásai szerint szigorú büntetéssel sújtsák mindazokat, akik nem törődve a törvényes rendelkezésekkel, ezt a szót vagy más szavakat, vagy akár a szavak nyelvtani változatát önkényesen módosítják.”

— Maguknál ez is büntetendő?

— Természetesen, hisz, ez már főbenjáró vétség. Abban az esetben, ha a bűnösség tanúkkal bizonyítható, tíz-tizenöt nap elzárást kaphat a vádlott.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Gondolkozzék róla, uram! Ennek a törvénynek, amely jogot ad, hogy a szavakat helytelenül alkalmazó és nyelvtani hibákat vétő személyeket megbüntessük, roppant jelentősége van pénzügyi és politikai szempontból is. Gondolkozzék csak, és rá fog jönni az egész ügy helyességére!

Mélyen töprengtem, de egyetlen okos ötlet sem jutott eszembe. Minél tovább gondolkoztam, mind kevésbé értettem a miniszter szavainak értelmét, azaz mind kevésbé tudtam, hogy miről is gondolkozom. Miközben így hasztalan törtem a fejem arról a furcsa törvényről és erről a még furcsább országról, a miniszter öntelt mosollyal figyelt, mintha azt gondolná, hogy lám, ezek a külföldiek közel sem oly okosak, ötletesek, mint Kínlódia népe, mert ez a nép képes oly okos dolgot is kitalálni, amit minden más országban őrültségnek tekintenének.

— Szóval nem érti! — mondta mosolyogva, és félszemmel végigmért.

— Bocsánat, de sehogy se értem.

— Tudja, ez az új törvény nagyon sokat jelent az országnak. Először is, a bírságot pénzben szedjük be, ami igen szép jövedelmet hoz az állampénztárnak. Ebből fedezzük az elvbarátok pénztári hiányait, vagy pedig a rendelkezési alapba tesszük, amelyből a kormány politikájának híveit jutalmazzuk; másrészt ez az együgyűnek látszó törvény meglehetős segítséget jelent a kormánynak a választásokon, hogy egyebek között ezzel is többséget szerezzen a képviselőházban.

— Hisz ön azt mondta, miniszter úr, hogy az alkotmány minden jogot megad a népnek.

— Úgy van! A nép teljes szabadságot élvez, de pem használja ki! A helyzet ugyanis az, hogy vannak érvényes szabadságjogok, de megszokásból inkább a régi törvényeket alkalmazzuk.

— Akkor miért volt szükség új törvényekre? — kérdeztem merészen.

— Nálunk az a szokás, hogy gyakran változtatjuk a törvényeket, legyen belőlük minél több. Ebben az egész világot megelőztük. Csak az utóbbi tíz esztendőben tizenöt alkotmányt hoztunk, ezek közül mindegyik legalább három ízben volt érvényben, majd ismét elvetettük, és megint hatályba léptettük, úgyhogy mi sem tudjuk, de a polgárok sem tudják pontosan, mely törvények érvényesek, és melyek helyeztettek hatályon kívül… Szerintem egy országnak a tökéletessége és kultúrája épp ebben rejlik, tisztelt uram! — fejezte be a miniszter.

— Tökéletesen igaza van, miniszter úr, a külföld csak irigyelheti önöktől ezt a bölcs rendszert!

Nemsokára elbúcsúztam a miniszter úrtól, és az utcára mentem.

(Következő)

Kínlódia (2/12)

(Előző)

A parthoz közel hatalmas márvány piramist pillantottam meg, aranybetűs felirattal. Kíváncsian léptem közelebb, remélve, hogy most majd elolvashatom a dicső hősök nevét, kikről apám oly sokat mesélt. De minő meglepetés! A márványba a következő szavakat vésték:

“Északtól idáig terjed annak a dicső és boldog népnek országa, amelyet az Úristen megajándékozott azzal a nagy és ritka szerencsével, hogy nyelvében a nyelvtan szabályai szerint az ország és a nép dicsőségére a K betű az I betű előtt mindig C betűvé változik.”

Olvasom egyszer, olvasom kétszer, sehogy se tudok magamhoz térni a csodálkozástól: mit jelent ez? A legkülönösebb az, hogy a feliratot az én anyanyelvemen írták.

Igen, ezen a nyelven beszélt apám, őseim is és magam is, de ez mégsem az én hazám. Apám egészen más országról mesélt. Kissé megzavart, hogy ugyanaz a nyelv, de könnyen lehetséges, gondoltam, hogy azonos eredetű, azonos nyelvű, testvér népekről van szó, amelyek távol élnek egymástól, és nem is tudnak egymásról. Hamarosan felhagytam a csodálkozással, és büszkén gondoltam, hogy lám, véletlenül az én anyanyelvem is épp ilyen, és szépségei is pontosan ilyenek.

Túljutottam a várfalakon, és elindúltam a városba vezető utcán, hogy valami vendégfogadóban kipihenjem a hosszú út fáradalmait, aztán valami munkát találjak, hogy majd a keresetemből folytassam az utat, és tovább kutassam hazámat.

Alig tettem néhány lépést, tömeg kezdett gyülekezni körülöttem, mintha valami csodabogár volnék. Öreg és fiatal, férfiak, nők tolakodtak, ágaskodtak, szorongtak, pipiskedtek körülöttem, hogy minél jobban lássanak. Végül is annyian verődtek össze, hogy eltorlaszolták az utcát és megakadályozták a forgalmat.

Csodálkozva bámultak rám, én meg őket néztem szintén csodálkozva. Bármelyikre tekintek ugyanis, mindegyik mellét érdemrendek és kitüntetések díszítik. Ritka volt köztük a mindössze egy-két érdemrendet viselő szegény ember, különbén a többiek úgy tele voltak aggatva, hogy még a ruhájuk sem látszott ki. Egyeseknek meg annyi volt belőle, hogy nem is a mellükön hordták, hanem kiskocsit húztak maguk után, amely meg volt rakva a különböző érdemekért kapott érmekkel, kitüntetésekkel, csillagokkal és hasonló csecsebecsékkel.

Alig bírtam mozogni a tolakodó kiválóságok között, akik körülzártak és majd elnyeltek tekintetükkel. Egyesek még civakodtak is miattam, és szemrehányással illették a hozzám közelebb állókat:

— Eleget bámulta már, hagyjon minket is, hogy megnézzük.

Aki közelebb jutott hozzám, gyors kérdéseket tett fel, nehogy idő előtt eltaszítsák tőlem.

Már untam az ismétlődő álmélkodó kérdéseket:

— Honnan jöttél? Egy érdemrended sincs?…

— Nincs.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— És még sincs érdemrended egy se?

— Egy se.

Harsány kiáltások hallatszottak a tömegből, akárcsak a vásáron, amikor a szörnyszülötteket mutogatják:

— Halljátok, emberek: hatvan éves, és egyetlen érdemrendje sincs!

Tülekedtek, lármáztak, zúgtak, mind erősebben tolongtak, a környező utcákból is özönlött a nép, és át akart törni a tömegen, hogy lásson engem. Végül kitört a verekedés, és a rendőrség is beavatkozott.

Még a verekedés kezdete előtt egyeseket kikérdeztem, milyen érdemekért kapták a kitüntetéseket.

Az egyik azt mondta, hogy őt a haza ügyében szerzett kiváló érdemeiért és áldozatkészségéért tüntette ki a miniszter, mert nagy állami pénzeket kezelt egy teljes éven át, és ellenőrzéskor mindössze kétezer dinár hiánya volt. Jogosan kapta a kitüntetést, állították egyöntetűen, ugyanis az egész pénzt eltulajdoníthatta volna, de fennkölt jelleme és hazafisága megakadályozta ebben.

A másikat azért tüntették ki, mert egy hónapon át őrizte az állami raktárakat, s azok nem égtek le.

A harmadik meg azért kapott kitüntetést, mert ő volt az első, aki észrevette és megállapította azt az érdekes tényt, hogy a könyv szó elején k betű van, a végén pedig v betű.

Egy szakácsnőt érdemrenddel tüntettek ki, mert egy gazdag házban öt évi szolgálat alatt mindössze néhány ezüst és arany holmit lopott el.

Kitüntettek egy személyt azért, mert az ostoba szokásoktól eltérően, egy tetemesebb sikkasztás, után nem követett el öngyilkosságot, hanem a bíróság előtt arcátlanul így kiáltott:

— Én csak tettekben alkalmaztam nézeteimet és szemléletemet. Ez az én világnézetem. Ha akarnak, ítélkezzenek fölöttem. Itt vagyok! (Itt egy lépést tett előre, és a mellét verte.)

Éz az ember a polgári bátorságért kapott érdemrendet, ha igaz. (Megérdemelte, az biztos!)

Egy bácsi kitüntetést kapott, mert megöregedett anélkül, hogy meghalt volna.

Egy kereskedőt kitüntettek, mert rossz búzát és egyebeket szállított az államnak, s alig fél év alatt dúsgazdag lett.

Egy gazdag örökös érdemrendet kapott, mert nem herdálta el örökségét, és öt dinárt adott jótékony célokra.

De ki tudná mind észben tartani! A kérdezettek csak egy érdemrendjükről adtak felvilágosítást, de valamennyit felsorolni teljesen lehetetlen.

Nos, amikor megkezdődött a verekedés, a rendőrség beavatkozott, a pandúrok szétkergették a népet, az egyik elöljáró vagy micsoda csukott fiákért rendelt oda. Betessékeltek a fiákerba. Fegyveres pandúrok vették körül a kocsit, és tolták vissza a tömeget. Az elöljárószerű ember beült mellém a fiákerba, és elindultunk valamerre, a tömeg pedig mellettünk szaladt.

Nagy, földszintes, elhanyagolt épület előtt állt meg a kocsi.

— Hol vagyunk? — kérdeztem az elöljárót (ugyanis annak tartottam).

— Ez a mi rendőrségünk.

Amint kiléptem a kocsiból, látom, ketten verekszenek a rendőrség épülete előtt. Pandúrok állnak körülöttük, nézik a verekedést, sőt maga a rendőrfőnök és hivatalnokai is nagy élvezettel szemlélik.

— Miért verekszenek ezek? — kérdeztem.

— Előírásaink szerint a botrányokat itt, a rendőrség szeme előtt kell lebonyolítani. Tudja, hogy van az: végtére is a főnök úr és a többi hivatalnok nem mászkálhat mindenféle lebújba. Így könnyebb nekünk, áttekinthetőbb a dolog. Ha ketten összevesznek és verekedésre szánják magukat, idejönnek. Azokat, akik lent az utcán, illetéktelen helyen csinálnak botrányt, szigorúan büntetjük.

A rendőrfőnök, kövérkés, ősz bajuszú, csupasz állú, tokás ember, majd elájult, amikor meglátott.

— Hát te hová való vagy, ember?! — kérdezte ámuldozva, széttárt karokkal, és alaposan vizsgált minden oldalról.

Kísérőm súgott valamit a fülébe, nyilván beszámolt a történtekről. A főnök összeráncolta homlokát, és zord hangon kérdezte:

— Hová való vagy, beszélj!

Részletesen elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, mire ideges lett és félbeszakított.

— Jó, jó, hagyjuk ezeket az ostobaságokat. Inkább arról beszélj, ami a legfontosabb, mondd meg, hogyan mertél így járni az utcán, fényes nappal!

Nézegettem magam, forgolódtam, méregettem a külsőmet, de nem vettem észre semmit. Így jártam be a fél világot, de soha senki nem vont felelősségre.

— Mért nem ugatsz? — kiáltotta a főnök udvariasan, ahogy az illető országban a rendelet előírja              a rendőrség viselkedését, s szinte remegett haragjában. — Bezáratlak, mert botrányt idéztél elő illetéktelen helyen, és ostoba viselkedéseddel felbolygattad az egész várost.

— Nem értem, uram, mivel követtem el ennyi rosszat — jegyeztem meg ijedten.

— Idős vagy, és még annyit se tudsz, mint egy gyerek… Kérdezlek még egyszer: hogyan járkálhattál így az utcán, miért okoztál rendbontást, méghozzá illetéktelen helyen?

— Én becsületes ember vagyok.

— Hülye vagy, te vén… Becsületes vagy… Hát a kitüntetéseid hol vannak?

— Nincsenek.

— Hazudsz, vén disznó!

— Esküszöm, nincsenek!

— Egy se?

— Egy se.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— Hatvan év alatt nem kaptál kitüntetést? Hol éltél te? A Holdban?

— Nincs kitüntetésem egy sem, esküszöm mindenre a világon! — fogadkoztam.

A rendőrfőnök elképedve csodálkozott. Tátott szájjal, tágra meredt szemmel lesett rám, és egy hang sem jött ki a torkán.

Amikor kissé magához tért a csodálkozástól, parancsot adott, hogy hozzanak be néhány érdemrendet.

A szomszéd szobából nyomban hoztak egész rakás különféle érdemrendet: csillagokat, szalagokat, nyakravaló kitüntetéseket és temérdek érmet.

A főnök parancsára sebtében rám akasztottak két-három csillagot, három-négy nyakravaló érdemrendet, a kabátom hajtókájára pedig feltűztek még néhányat, továbbá hozzátettek vagy húsz különféle érmet és emlék-plakettet.

— Így ni, barátom! — harsogta a főnök látható örömmel, hogy lám, kitalálta a módot a további botrányok megakadályozására. — Így ni — ismételte —, most legalább rendes emberre hasonlítasz, amúgy meg felbolygattad az egész várost, mintha valami csodalény huppant volna ide… Te talán nem is tudod, hogy nálunk ma nagy ünnepség van? — kérdezte tőlem.

— Nem tudom.

— Furcsa! — mondta sértődötten, majd rövid szünet után így szólt:

— Öt évvel ezelőtt a mai napon a hátaslovam csikót hozott a világra, s ebből az alkalomból ma délelőtt fogadtam a legelőkelőbb polgárok jókívánságait, este kilenc óra tájban pedig fáklyásmenettel vezetik végig a kancámat az utcákon, majd táncmulatságot rendeznek a legjobb szállodában, ahová csak a legelőkelőbb polgárókat, engedik be.

Most viszont én képedtem el a csodálkozástól, de leplezve zavaromat hozzáléptem, és én is kifejez-tem jókívánságaimat:

— Elnézését kérem, hogy nem tudtam erről az ünnepi évfordulóról; nagyon sajnálom, hogy nem tudtam idejekorán kifejezni jókívánságaimat, de íme, most pótolom a mulasztást.

Őszinte szívből megköszönte hűséges hátaslova iránti elismerésemet, és nyomban megkínált mindenféle jóval.

Bort és süteményt kaptam, aztán elbúcsúztam a főnöktől, és egy csillagokkal és érdemrendekkel megrakott pandúr kíséretében (akit beosztott mellém, hogy a szállodába vezessen) elindultam. Nyugodtan mehettem, a tömeg most nem zavart lármával és tolakodással, bár ha kitüntetések nélkül indulok útnak, biztosan megint megjártam volna.

A pandúr a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett vendégfogadóba kísért. A vendéglőstől szobát kaptam, és pihenni tértem. Alig vártam, hogy egyedül maradjak és rendezzem furcsa benyomásaimat, amelyeket az első találkozásnál szereztem ebben az országban.

(Következő)