A vezér (1/3)

— Testvéreim és barátaim, meghallgattam az összes beszédeket, s most arra kérlek titeket, hallgassatok meg ti is engem. A sok tárgyalás és szónoklás mit sem ér, amíg ezen a terméketlen vidéken élűnk. Ezen a homokos, kavicsos talajon még esős években se terem semmi, hát még ilyen aszálykor, amilyen nem volt emberemlékezet óta.

— Meddig gyülekezünk még így és fecsegünk meddő dolgokról? Jószágunk éhen döglött, s ha így tart tovább, nemsokára velünk együtt éhen pusztulnak gyerekeink is. Valami mást kell tennünk, jobbat és okosabbat. Véleményem szerint az a legjobb, ha elhagyjuk ezt a sivár vidéket, elindulunk a nagyvilágba, és jobb, termékenyebb földet keresünk, mert így nem élhetünk tovább.

Így szónokolt, fásait hangon valamikor, valahol, egy gyűlésen, távoli terméketlen vidéken egy ember. Hol és mikor történt ez, úgy hiszem, semmi közünk hozzá. Az a fő, hogy elhiggyék nekem: ez valahol, valamikor megtörtént. Igaz, egykor úgy hittem, hogy ezt az egész dolgot magam találtam ki, de fokozatosan megszabadultam a szörnyű tévedéstől, s őszintén hiszem már, hogy mindaz, amit most elmondok, megtörtént, meg kellett történnie valahol, valamikor, tehát én ezt soha, semmiképpen nem találhattam ki.

A hallgatóság elkínzott arccal, tompa, fásult zavaros, szinte ájult tekintettel, övbe dugott kézzel állta körül a szónokot, de bölcs szavaira valamenynyien élénken felfigyeltek. Elképzelték maguknak áz életet csodálatos, paradicsomi vidéken, ahol a fáradságos és szorgalmas munkáért bőséges aratással fizet a természet.

— Úgy van! Úgy van! — lehelték az elcsigázott emberek.

—  Kö… zel… van… az? — hangzott a kérdés egy sarokból.

— Testvéreim! — kezdte egy másik szónok harsányan. — Rögtön el kell fogadnunk ezt a javaslatot, mert így nem lehet tovább. Dolgoztunk, kínlódtunk, hiába. A szánktól vontuk el a vetőmagot, de a hegyi áradatok elsodorták a magot a földdel együtt, s kopár kő maradt csupán. Itt vesztegeljünk hát örökre, dolgozzunk látástól vakulásig, s folyton éhezzünk és szomjazzunk csak, rongyosan, mezítláb?… El kell indulnunk, meg kell keresnünk azt a jobb, termékenyebb vidéket, ahol a szorgalmas munka bőséges gyümölcsöt hoz.

— Induljunk, menjünk azonnal, itt nem élhetünk tovább! — súgták minden oldalról, és a tömeg máris indult valamerre, iránytalanul.

— Megálljatok, testvéreim! Hová tartotok? — szólalt fel ismét az első szónok. — Mennünk kell, de nem így. Tudnunk kell, hová megyünk, különben menekvés helyett pusztulásunkba rohanunk. Javasolom, válasszunk vezért, akinek valamennyien engedelmességgel tartozunk, aki majd a leghelyesebb, legjobb és legrövidebb úton vezet bennünket.

— Válasszunk, mindjárt válasszunk! — hallatszott mindenfelől.

Most kezdődött csak az igazi vita, az igazi zűrzavar. Mindenki beszélt, senki senkire nem hallgatott, nem is hallhatta a másikat. Aztán csoportokra oszlottak. Minden egyes csoport külön vitatkozott, majd azok is feloszlottak, és kettesével, egymás karját szorongatva beszéltek, kiabáltak, erősködtek, egymás ruhaujját cibálták, és tenyérrel fogták be a másik száját. Végül megint összegyűltek és beszéltek valamennyien.

— Testvéreim! — csattant fel egy erősebb hang, túlharsogva a többi rekedt, halk hangot. — Így nem jutunk semmire… Mindannyian beszélünk senki sem hallgat a másikra. Válasszunk vezért! Kit választhatnánk meg közülünk? Ki utazott közülünk, ki jártas a nagyvilágban? Jól ismerjük egymást, s én vagyok az első, aki nem merném rábízni magamat és gyerekeimet egyikőtökre sem. De mondjátok, ki ismeri azt az idegent ott, aki már reggel óta ül a fa árnyékában, az út mentén…?

Egyszerre csönd lett, mindannyian az ismeretlen felé fordultak, s tetőtől-talpig megnézték.

Az illető középkorú, bozontos, szakállas ember csak ült az árnyékban komoran, hallgatott, és elgondolkodva turkálta a földet vastag botjával.

— Azt az embert, bizisten, már tegnap láttam egy gyerekkel. Egymás kezét fogták, úgy mentek az utcán. Este a fiú elment valahová, az öreg meg itt maradt…

— Hagyd, komám, ezeket az apróságokat és badarságokat. Ne vesztegessük az időt. Legyen akárki, távoli vándor, az biztos, mert senki közülünk nem ismeri. Ő nyilván ismeri jól az országutat, tehát vezethet minket. Becslésem szerint igen okos ember lehet, mert folyton hallgat és gondolkodik. Más szeleburdi már tízszer is közénk elegyedett volna, és bekapcsolódott volna a beszélgetésbe, ő pedig már mióta ül ott egyedül és hallgat.

— Ha hallgat és gondolkodik, akkor nyilván nagyon okos ember — következtettek a többiek is, és újra vizsgálat alá vették az idegent. Mindegyik felfedezett benne valami kiváló tulajdonságot, rendkívüli eszességének valami bizonyítékát.

Nem sokat tanakodtak hát, valamennyien egyetértettek abban, hogy megkérik az utast — akit nyilván maga a jóisten küldött, hogy elvezesse őket a nagyvilágba, alkalmasabb vidéket, jobb földet keresni —, legyen a vezérük, ők pedig feltétlenül engedelmeskednek neki.

Tíz embert választottak azzal a feladattal, hogy menjenek az idegenhez, közöljék vele a gyűlés ajánlatát, tájékoztassák nyomorúságos körülményeikről, és kérjék meg, fogadja el a vezéri tisztet.

A tíz ember elvonult, tisztességtudóan meghajoltak a bölcs idegen előtt, és egyikük megkezdte a mondókát a sivár földről, az aszályos évekről, a nyomorgásról, majd így fejezte be:

— Ez késztet bennünket földünk és otthonunk elhagyására, jobb vidék keresésére, kivándorlásra. És épp most, amikor ilyen szerencsés ötlet jutott eszünkbe, mintha a jóisten megkönyörült volna rajtunk, téged küldött ide, bölcs és erényes idegen, hogy vezess bennünket és megments a nyomortól. A lakosság nevében kérünk, vállald a vezérséget, s bárhová vezetsz is, követünk. Te ismered az utakat, bizonyára boldogabb, jobb földön születtél. Hallgatni fogunk rád, engedelmeskedünk minden parancsodnak. Vállalod hát, bölcs, idegen, hogy megmentsd lelkeinket a pusztulástól? Elfogadod a vezéri tisztet?

A bölcs idegen fel sem emelte fejét a meghatö beszéd alatt. Végig ugyanabban a helyzetben maradt, ahogy ott találták: lehajtott fővel, komoran, némán, csak botjával turkálta a földet, és gondolkodott. A beszéd végén, mit sem változtatva helyzetén, csak egy szót bökött ki fogai között, röviden és ridegen:

— Elfogadom.

— Indulhatunk hát veled jobb hazát keresni?

— Indulhattok! — tette hozza a bölcs idegen, fel sem pillantva.

Nagy lelkesedés tört ki, és hálálkodó nyilatkozatok hangzottak el, de a bölcs egy szót se szólt többet.

A gyűlés részvevőivel közöltek a nagy sikert, s csak annyit tettek hozzá, hogy most látják igazán, milyen nagy ész rejlik abban az emberben.

— Meg se moccan. Fel se emeli a fejét, hogy megnézze, kivel beszél. Csak hallgat és gondolkodik. Beszédeinkre és hálálkodásunkra mindössze két szóval válaszolt.

— Valódi bölcs! … Ritka ész! … — hallatszottak az ujjongó kiáltások minden oldalról, s többen ismételgették, hogy maga az úristen küldte a vándort, mint valami mennyei mentőangyalt. Mindannyian őszintén bizakodtak, hogy ezzel a vezérrel siker vár rájuk, s ebben a meggyőződésükben nem ingathatta volna meg őket senki a világon.

A gyűlés nyomban határozatot hozott, hogy másnap hajnalban indulnak.

(Következő)

Ознаке:, , , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google+ photo

Коментаришет користећи свој Google+ налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: