A vezér (2/3)

(Előző)

Másnap összegyűlt mindenki, akiben volt bátorság a hosszú útra. Több mint kétszáz család indult az ígéret földjére, néhányan pedig ott maradtak, hogy az ősi tűzhelyet őrizzék.

Szomorú látvány volt a nyomorultak tömege. A roppant ínség kényszerítette őket szülőföldjük es őseik sírjának elhagyására. Napszítta arcuk sovány, csontos, meggyötört. A kínlódás hosszú éveinek szenvedése nyomot hagyott rajtuk, a nyomor és keserűség jeleit. Most azonban megcsillant szemükben a remény első sugara, de a szülőföldtől való búcsúzás fájdalma is. Egy aggastyán ráncos arcán könnyek peregtek, búsan sóhajtozott, fejét csóválta, mintha balsejtelem gyötörné, s inkább maradna még néhány napig, inkább itthagyná csontjait a kövek között, mint hogy jobb otthont keressen. Az asszonyok közül is többen hangos sírással, jajveszékeléssel búcsúztak a sírokban hagyott halottaktól. A férfiak is szemmelláthatóan küzdöttek a meghatódással, de közben buzdították a népet: „Azt akarjátok hát, hogy továbbra is itt tengődjünk ezen az átkos vidéken, és ezen a kopár ugaron folytassuk az életet?” Közben persze ők is azt szereték volna, hogy az egész átkos vidéket és a nyomorúságos viskókat lehetőleg magukkal vígyék.

A tömeg szokás szerint lármázott és zúgott. A férfiakat és nőket nyugtalan érzés fogta el, az anyák hátán ringó gyermekek pedig éktelenül sivalkodtak. Még a jószág is nyugtalan lett. Kevés az állat, de azt a néhány tehénkét, sovány, nagyfejű, vastag lábú lovacskát is megrakták ponyvákkal, tarisznyákkal, vagy legalább két zsákot vetettek a nyergen át, úgyhogy majd összeroskad szegény pára, mégis tartja magát, csak néha nyerít fel búsan. Mások meg szamarat terheltek meg, a gyermekek pedig kutyákat vonszolnak láncon. Volt ott beszélgetés, kiáltozás, szitkozódás, jajveszékelés, sírás, ugatás, nyerítés, sőt égy csacsi kétszer-háromszor iázott is, de a vezér szótlan maradt, mintha az egész tömeghez és lármához semmi köze sem volna.

Valódi bölcs!

Ül lehajtott fővel, hallgat és gondolkodik, bár néha köp is egyet, ennyi az egész. Épp ezzel a viselkedésével lett igen népszerű. Mindnyájan készek, ahogy mondani szokás, követni őt tűzön és vízen át. A tömegben ilyesféle beszélgetések hallatszottak:

— Örüljünk, hékás, hogy ilyen emberre találtunk! Ha nélküle indulnánk, ne adj isten, rágondolni is rossz, bajba juthatnánk! Ez aztán az ész, komám! Csak hallgat, egy szót sem szólt még! — mondta valaki, és nagy tisztelettel és büszkeséggel bámult a vezérre.

— Minek a szóbeszéd? Aki beszél, nem gondolkodik. A bölcs ember természetesen csak hallgat, és mélyen gondolkodik! — tette hozzá a másik és szintén nagy tisztelettel bámult a vezerre.

— Ami azt illeti, nem könnyű vezetni ekkora tömeget! Gondolkodnia kell, ha elvállalta ezt a nagy megbízatást.

Eljött az indulás ideje. Rövid ideig vártak még, hátha még valaki csatlakozik hozzájuk, de nem jelentkezett senki, nem lehetett tovább várni

— Indulhatunk? — kérdezték a vezért.

A vezér némán felállt.

Mellé sorakoztak a legbátrabb férfiak, hogy szükség esetén segítségére legyenek és óvják a bajtól.

A vezér komoran, lehajtott fővel néhány lépést tett, méltóságteljesen lóbálva botját, a tömeg pedig megindult utána és többször felkiáltott: „Éljen!”

A vezér tett még néhány lépést és nekiment a községháza kerítésének. Itt természetesen megállt, s a tömeg is megtorpant. A vezér hátralépett, és botjával kétszer-háromszor megkopogtatta a kerítést.

— Most mit tegyünk? — hallatszott a kérdés.

A vezér hallgatott.

— Mi az, hogy mit tegyünk? Döntsük ki a kerítést! Azt tegyük! Látod, hogy a vezér intett botjával, hogy mit kell tennünk! — kiáltották az elöl álló emberek.

— Ott a kapu, ott a kapu! — kiabálták a gyerekek, és élénken mutogattak a széttárt nagykapu felé.

— Pszt! Gyerekek, csönd legyen!

— Jaj! istenem, jaj, ilyet se láttam még! — vetettek keresztet az asszonyok.

— Fogjátok be a szátokat! Ő tudja, mit kell tennünk. Döntsük ki a kerítést!

A kerítés egy perc alatt engedett, mintha ott se lett volna.

Átjutottak.

Alig mentek száz lépést, a vezér csipkebokrok közé keveredett és megállt. Nagy nehezen kikászálódott onnan, és jobbra-balra kezdett hadonászni botjával. Mindenki megállt.

— Mi az már megint? — kiáltották hátulról.

— Utat kell vágni a tüskebokrok között! — harsogták a vezér mellett álló férfiak.

— Ott az út a bokrok mögött! Ott az út a bokrok mögött! — visították a gyerekek, és ezt mások is erősíthették aI utolsó sorokból.

— Ott az út, ott az út! … — csúfolódtak dühösen a vezér mellett álló férfiak. — De vajon tudjátok-e, hová vezet az az út, oktondiak? Nem parancsolhat mindenki! Ő tudja, merre jobb és közelebb! Vágjuk ki a tüskebokrokat!

Nekiálltak, és utat vágtak.

— Ajaj! — sikított fel egynéhány, akinek tüske szúródott a kezébe, vagy ág suhintot végig az arcán.

— Ja, komám, semmit sem lehet elérni csak úgy szenvedés nélkül. Kínokat is ki kell állnunk, ha sikert akarunk elérni — jegyezték meg a legbátrabbak.

Nagy erőfeszítések árán átvergődtek a tüskés bokrokon és tovább indultak.

Rövid idő múlva földbe vert karók állták útjukat.

Azokat is ledöntötték, és indultak tovább.

Aznap nem tettek meg nagy utat, mert még néhány kisebb akadályt kellett leküzdeniök, pedig hát az élelem gyenge volt, egyesek csak száraz kenyeret vittek, esetleg egy kis levest, épp hogy csak enyhítsék éhségüket, másoknak meg még kenyér sem jutott. Szerencsére nyáridő volt, s itt-ott akadt valami gyümölcs.

Így, habár az első nap csak rövid utat tettek meg, nagyon kifáradtak. Nagyobb veszély nem mutatkozott, baleset sem történt. Ilyen nagy vállalkozásnál igazán apróságnak számít, hogy az egyik asszony szemébe tüske szóródott, és vizes borogatással gyógyította, egy gyereknek karó esett a lábára, s most sántikált és jajgatott, egy aggastyán pedig megbotlott a bokrok között, elvágódott, és kificamította lábát, persze rögtön vöröshagymával ápolták. Vitézül tűrte a fájdalmat, és botra támaszkodva bátran követte a vezért. (Bár többen azzal vádolták az öreget, hogy hazudik, nem is ficamítóttá ki a lábát, csak szimulál, mert szeretne visszatérni.) Végül alig akadt olyan, akinek nem szúródott tüske a kezébe, vagy nem karcolta meg az arcát a tüskés ág. A férfiak hősiesen tűrtek, az asszonyok átkozták a pillanatot, amikor indulásra, szánták magukat, a gyerekek pedig, ahogy szokták, sírtak-ríttak. mert fogalmuk se volt, hogy a kín és fájdalom milyen gazdag jutalommal jár majd.

Mindannyiuk nagy örömére a vezérnek semmi baja sem történt. Az igazat megvallva, öt óvták legjobban, de azért, ami igaz, igaz. szerencséje is volt.

Este, lefekvés előtt imádkoztak, és megköszönték az úristennek, hogy első nap szerencsés útjuk volt, és a vezérnek semmi baja sem történt. Aztán szóra emelkedett az egyik férfi a legbátrabbak közül. Egy karó éktelen kék foltot hagyott az arcán, de ő rá se hederített:

— Testvérek! — kezdte. — Íme, az első nap szerencsésen elmúlt. Az út nem volt könnyű, de vitézül le kell küzdenünk minden akadályt, mert tudjuk, hogy ez a fáradságos út a boldogsághoz vezet. A jóisten őrizze meg vezérünket minden rossztól, hogy továbbra is ilyen sikerrel vezessen bennünket.

— Ha így megy tovább, holnap elvesztem a másik szememet is! … — morogta mérgesen a már említett asszony.

— Jaj, a lábam! — ordította az öreg, akit az asszony kijelentése felbátorított.

A gyerekek minduntalan nyöszörögtek és sírdogáltak. Alig tudták lecsitítani őket az anyák, akik szintén hallani akarták a szónokot.

— Igen, elveszted a másik szemedet is — csattant fel a szónok. — S ha elveszted mindkettőt, hát aztán? Igazán semmiség, ha egy asszony elveszti a szeme világát egy ilyen nagy ügyért. Szégyelld magad! Hát te nem gondolsz a gyerekeid jólétére és boldogulására? Ha a nép fele odavész az ügyért, az se számít. Egy szem, hát az is valami? Minek neked látás, ha van, aki lát helyettünk, és vezet bennünket a boldogság felé? Tán csak a te szemed és a bácsika lába miatt nem hagyunk fel ezzel a nemes vállalkozással?

— Hazudik az öreg! Hazudik az öreg, tetteti magát, csakhogy visszatérjen! — hallatszott minden oldalról.

— Aki nem akar velünk menni — folytatta a szónok —, térjen vissza, de ne jajgasson és ne lázítsa a többieket. Ami engem illet, követem ezt a bölcs vezért, amíg élék.

— Mindannyian követjük, mindannyian, amíg élünk!

A vezér hallgatott.

Az emberek körülfogták, és súgva mondták:

— Hallgat és gondolkodik csak!

— Bölcs ember!

— Nézd csak, milyen a homloka!

— És mindig komor.

— Komoly férfi!

— Látszik, hogy bátor.

— Bátor, bizony: legyőzte a kerítést, a karókat, a tüskebokrokat, mindent legyőzött. Komoran üt egyet a botjával, és nem szól egy szót se, te pedig gyűrkőzz neki, és nézd a dolgodat.

(Következő)

Ознаке:, , , , , , , ,

About Домановић

https://domanovic.wordpress.com/about/

Оставите одговор

Попуните детаље испод или притисните на иконицу да бисте се пријавили:

WordPress.com лого

Коментаришет користећи свој WordPress.com налог. Одјавите се /  Промени )

Google photo

Коментаришет користећи свој Google налог. Одјавите се /  Промени )

Слика на Твитеру

Коментаришет користећи свој Twitter налог. Одјавите се /  Промени )

Фејсбукова фотографија

Коментаришет користећи свој Facebook налог. Одјавите се /  Промени )

Повезивање са %s

%d bloggers like this: