Tag Archive | hangszóró

A vezér (3/3)

(Előző)

Így múlt el az első nap, és hasonló sikerrel teltek a következő napok is. Különösebb dolog nem történt. Csak kisebb akadályok: árokba, szakadékba zuhantak, vízmosásokban bukdácsoltak, bokrok között vergődtek, néhányan közülük lábukat vagy kezüket törték, volt, akinek betörött a feje, de mindezt el lehet viselni. Néhány aggastyán belehalt a kínokba, de hát öregek voltak már. „Otthon is meghaltak volna, üldögélve, hát még utazás közben!” — mondta a szónok, és további menetelésre bátorította az embereket. Elpusztult néhány kisebb, egy-két éves gyerek is, de a szülők összeszorították fogukat, ha az isten is úgy akarta hát legyen, s a gyász annál kisebb, minél kisebb a gyerek: „Így sokkal kisebb a bánat, ne adj isten, hogy a szülők akkor veszítsék el a gyereket, amikor házasság vagy nősülés előtt áll. Ha már így hozta a sors, jobb minél előbb, mert kisebb a gyász” — csitította őket ugyanaz a szónok.

Sokan sántítottak, bicegtek, egyesek vizes borogatással gyógyították a daganatokat, egyesek pedig felkötötték karjukat; mindnyájan lerongyolódtak, szakadt ruhadarabok lógtak róluk, mégis haladtak szerencsésen tovább. Könnyebben elviselnék mindezt, ha nem volna az állandó éhezés. De menni kell előre!

Egy nap fontos dolog történt.

A vezér elöl ment, mellette a legbátrabbak. (Bár közülük is ketten hiányoztak már. nem tudni, hová tűntek; általános vélekedés szerint elárulták az ügyet, és megszöktek. A szónok egyszer beszélt is szégyenletes árulásukról. Csak kevesen hiszik, hogy az a két ember is elpusztult, de ők hallgatnak és nem szólnak, nehogy megijesszék a többieket.) Végül sorban a többiek. Egyszerre csak hatalmas, mély, sziklás szakadék elé értek, meredek partján megtorpantak, egy lépést sem mertek tenni tovább. A legbátrabbak is megálltak, és a vezérre néztek. Az pedig lehajtott fővel, komoran és elgondolkodva hallgatott, és bátran lépett előre, csak botjával kopogtatott jobbra-balra, régi szokása szerint, azzal a mozdulattal, ami még inkább növelte méltóságos tekintélyét. Nem nézett senkire, nem mondott semmit, arcán nem látszott semmi változás, semmi jele a félelemnek. Egyre közeledett a szakadékhoz. A bátrak között a legbátrabbak is elsápadtak, de nem mert szólni senki az okos, szilárd bátor vezérnek. Még két lépés, és a vezér eléri a szakadékot! Halálos félelemben, tágra nyílt szemmel hőköltek vissza valamennyien, a legbátrabbak meg akarták ragadni a vezért, még ha így meg is sértik a fegyelmet, de a vezér lépett egyet, aztán még egyet, és lezuhant a szakadékba.

Zűrzavar, jajveszékelés, lárma és félelem tört ki a tömegben. Egyesek menekülni kezdtek.

— Megálljatok, hová indultok, testvéreim?! Hát így kell betartani az adott szót? Követnünk kell a bölcs embert, mert ő tudja, mit cselekszik! Tán csak nem bolond önmagát a pusztulásba vinni? Kövessük hát! Ez a legnagyobb, de talán az utolsó veszélyes akadály. Ki tudja, talán pont e szakadék ptán következik az isten által nekünk szánt gyönyörű, termékeny föld. Előre hát! Áldozat nélkül nem lehet elérni semmit! — így beszélt a szónok, két lépést tett előre, és a szakadék őt is elnyelte. A legbátrabbak követték, és utánuk nyomultak a többiek.

Sikoltozás, nyögés, visítás hallatszott az óriás lyuk peremén. Az ember azt hinné, hogy élve, de még épen és egészségesen sem kászálódhat ki senki abból a szakadékból. Az élő ember azonban kemény, mint a dió. A vezér, mint mindig, most is szerencsésen megúszta, esés közben megkapaszkodott egy bokorban, és lassan kúszva, sértetlenül feljutott a szakadék másik oldalára.

Miközben odalent jajveszékeltek és nyögtek a többiek, ő mozdulatlanul ült, hallgatott és gondolkodott. Lent egyes sebesült emberek mérgesenszidták, de a vezér rájuk se hederített.

Azok, akik szerencsésebben gurultak és sikerült megkapaszkodniok valami bokorban, vagy fatörzsön, kezdtek felfelé mászni. Volt, akinek a lába tört vagy a keze, volt, aki a fejét verte be, és vér csorgott végig az arcán. Mindenki megsérült, ki¬véve a vezért. Nézték őt, komoran, gyanakodva, nyögve a fájdalomtól, de a vezér fel sem emelte fejét. Hallgatott és gondolkodott, ahogy egy bölcs emberhez illik!

Múlt az idő. A vándorok száma egyre csökkent. Minden nap elvitt valakit. Többen feladták az utazást, és visszatértek.

Húszán maradtak. Elkeseredés és gyanú rajzolódott a sovány, megviselt, kiéhezett arcokra de senki nem szólt semmit. Hallgattak, mint a vezér, és mentek előre. Még az a bizonyos tüzes szónok is búsam lógatta fejét. Nehéz út volt.

Napról napra ritkultak soraik, és már csak vagy tízen maradtak. Arcuk még bánatosabb lett, és mind hangosabban jajgattak és nyögtek.

Inkább torzszülöttekre emlékeztettek, mint emberekre. Mankóra támaszkodva, karjuk felkötve, fejük többszörösen bekötözve véres vászonnal, borogatással. Üjabb áldozatra már nem is voltak képesek, mert testükön már nem volt hely, ahol új sebet vagy szúrást lehetne ejteni.

A legbátrabbak és legmerészebbek is elvesztették hitüket és a reményt, de mentek tovább, azaz inkább mozogtak csak valahogy, nagy erőfeszítéssel, a fájdalomtól jajgatva és nyögve. Vissza úgysem lehet már menni. Annyi áldozat után nem lehet megszakítani az utat!

Szürkül. Bicegnek a mankókon, s egyszer csak látják, hogy a vezér nincs előttük. Még egy lépés, és megint szakadékba zuhantak mindannyian.

— Jaj, a lábam! … Jaj, anyám, a karom! … Ajjaj! — jajdultak fel. Utána hörgés, nyögés és sikítás hallatszott. Egy rekedt hang még a dicső vezért is szidta, aztán elnémult.

Mire megvirradt, a vezér ugyanúgy ült, mint azon a napon, amikor vezérré választották. Semmilyen változás nem látszott rajta.

A szakadékból lassan előmászott az a bizonyos szónok, s utána még ketten. Körülnéztek, összetörve és véresen, hogy megszámolják, hányan maradtak. Összesen hárman voltak. Halálos félelem és elkeseredés lett úrrá rajtuk. Ismeretlen, hegyes, sziklás vidéken voltak, út sehol sem látszott. Két nappal ezelőtt hagyták el az országutat. A vezér így vezette őket.

Eszükbe jutottak társaik, rokonaik, akik elpusztultak e furcsa utazás közben. Keserű bánatot éreztek, amely a megnyomorított végtagjaikban érzett fájdalomnál is erősebb volt. Tulajdon szemükkel nézték végig pusztulásukat.

Az illető szónok a vezérhez lépett, és fáradt, remegő, fájdalmas keserűséggel kérdezte:

— Hová megyünk most?

A vezér hallgatott.

— Hová vezetsz minket, és hol vagyunk most? Rád bíztuk magunkat csadádostul, követtünk téged, elhagyva otthonainkat és őseink sírját, hogy megmeneküljünk a terméketlen vidéktől, te meg még nagyobb pusztulásba vittél bennünket. Kétszáz család követett, most pedig, számold meg, hányán vagyunk!

— Hát nem vagytok mindannyian itt? — morogta a vezér lehajtott fővel.

— Te még kérded? Emeld fel a fejed, nézz ránk, számold meg, hányán maradtunk ezen a szerencsétlen úton! Nézd meg, milyenek lettünk mi, akik veled maradtunk. Jobb volna, ha meg se maradtunk volna ilyen nyomoréknak.

— Nem látlak benneteket! …

— Miért?

— Vak vagyok!

Néma csönd következett.

— Az úton vesztetted el a szemed világát?

— Vakon születtem.

Busán hajtották le fejüket mindhárman.

Öszi szél söpört a hegyekben, es felkavarta a hervadt faleveleket. Köd ülte meg a csúcsokat. A hideg nedves légben varjak szárnycsapása csattogott és gonosz károgásuk hallatszott. A nap korongját gomolygó, rohanó felhők rejtették el a világ elől.

Halálra vált arccal meredt egymásra a három ember.

— Most hová megyünk? — buggyant ki az egyikből síri hangón.

— Nem tudjuk, hová!

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A vezér (1/3)

— Testvéreim és barátaim, meghallgattam az összes beszédeket, s most arra kérlek titeket, hallgassatok meg ti is engem. A sok tárgyalás és szónoklás mit sem ér, amíg ezen a terméketlen vidéken élűnk. Ezen a homokos, kavicsos talajon még esős években se terem semmi, hát még ilyen aszálykor, amilyen nem volt emberemlékezet óta.

— Meddig gyülekezünk még így és fecsegünk meddő dolgokról? Jószágunk éhen döglött, s ha így tart tovább, nemsokára velünk együtt éhen pusztulnak gyerekeink is. Valami mást kell tennünk, jobbat és okosabbat. Véleményem szerint az a legjobb, ha elhagyjuk ezt a sivár vidéket, elindulunk a nagyvilágba, és jobb, termékenyebb földet keresünk, mert így nem élhetünk tovább.

Így szónokolt, fásait hangon valamikor, valahol, egy gyűlésen, távoli terméketlen vidéken egy ember. Hol és mikor történt ez, úgy hiszem, semmi közünk hozzá. Az a fő, hogy elhiggyék nekem: ez valahol, valamikor megtörtént. Igaz, egykor úgy hittem, hogy ezt az egész dolgot magam találtam ki, de fokozatosan megszabadultam a szörnyű tévedéstől, s őszintén hiszem már, hogy mindaz, amit most elmondok, megtörtént, meg kellett történnie valahol, valamikor, tehát én ezt soha, semmiképpen nem találhattam ki.

A hallgatóság elkínzott arccal, tompa, fásult zavaros, szinte ájult tekintettel, övbe dugott kézzel állta körül a szónokot, de bölcs szavaira valamenynyien élénken felfigyeltek. Elképzelték maguknak áz életet csodálatos, paradicsomi vidéken, ahol a fáradságos és szorgalmas munkáért bőséges aratással fizet a természet.

— Úgy van! Úgy van! — lehelték az elcsigázott emberek.

—  Kö… zel… van… az? — hangzott a kérdés egy sarokból.

— Testvéreim! — kezdte egy másik szónok harsányan. — Rögtön el kell fogadnunk ezt a javaslatot, mert így nem lehet tovább. Dolgoztunk, kínlódtunk, hiába. A szánktól vontuk el a vetőmagot, de a hegyi áradatok elsodorták a magot a földdel együtt, s kopár kő maradt csupán. Itt vesztegeljünk hát örökre, dolgozzunk látástól vakulásig, s folyton éhezzünk és szomjazzunk csak, rongyosan, mezítláb?… El kell indulnunk, meg kell keresnünk azt a jobb, termékenyebb vidéket, ahol a szorgalmas munka bőséges gyümölcsöt hoz.

— Induljunk, menjünk azonnal, itt nem élhetünk tovább! — súgták minden oldalról, és a tömeg máris indult valamerre, iránytalanul.

— Megálljatok, testvéreim! Hová tartotok? — szólalt fel ismét az első szónok. — Mennünk kell, de nem így. Tudnunk kell, hová megyünk, különben menekvés helyett pusztulásunkba rohanunk. Javasolom, válasszunk vezért, akinek valamennyien engedelmességgel tartozunk, aki majd a leghelyesebb, legjobb és legrövidebb úton vezet bennünket.

— Válasszunk, mindjárt válasszunk! — hallatszott mindenfelől.

Most kezdődött csak az igazi vita, az igazi zűrzavar. Mindenki beszélt, senki senkire nem hallgatott, nem is hallhatta a másikat. Aztán csoportokra oszlottak. Minden egyes csoport külön vitatkozott, majd azok is feloszlottak, és kettesével, egymás karját szorongatva beszéltek, kiabáltak, erősködtek, egymás ruhaujját cibálták, és tenyérrel fogták be a másik száját. Végül megint összegyűltek és beszéltek valamennyien.

— Testvéreim! — csattant fel egy erősebb hang, túlharsogva a többi rekedt, halk hangot. — Így nem jutunk semmire… Mindannyian beszélünk senki sem hallgat a másikra. Válasszunk vezért! Kit választhatnánk meg közülünk? Ki utazott közülünk, ki jártas a nagyvilágban? Jól ismerjük egymást, s én vagyok az első, aki nem merném rábízni magamat és gyerekeimet egyikőtökre sem. De mondjátok, ki ismeri azt az idegent ott, aki már reggel óta ül a fa árnyékában, az út mentén…?

Egyszerre csönd lett, mindannyian az ismeretlen felé fordultak, s tetőtől-talpig megnézték.

Az illető középkorú, bozontos, szakállas ember csak ült az árnyékban komoran, hallgatott, és elgondolkodva turkálta a földet vastag botjával.

— Azt az embert, bizisten, már tegnap láttam egy gyerekkel. Egymás kezét fogták, úgy mentek az utcán. Este a fiú elment valahová, az öreg meg itt maradt…

— Hagyd, komám, ezeket az apróságokat és badarságokat. Ne vesztegessük az időt. Legyen akárki, távoli vándor, az biztos, mert senki közülünk nem ismeri. Ő nyilván ismeri jól az országutat, tehát vezethet minket. Becslésem szerint igen okos ember lehet, mert folyton hallgat és gondolkodik. Más szeleburdi már tízszer is közénk elegyedett volna, és bekapcsolódott volna a beszélgetésbe, ő pedig már mióta ül ott egyedül és hallgat.

— Ha hallgat és gondolkodik, akkor nyilván nagyon okos ember — következtettek a többiek is, és újra vizsgálat alá vették az idegent. Mindegyik felfedezett benne valami kiváló tulajdonságot, rendkívüli eszességének valami bizonyítékát.

Nem sokat tanakodtak hát, valamennyien egyetértettek abban, hogy megkérik az utast — akit nyilván maga a jóisten küldött, hogy elvezesse őket a nagyvilágba, alkalmasabb vidéket, jobb földet keresni —, legyen a vezérük, ők pedig feltétlenül engedelmeskednek neki.

Tíz embert választottak azzal a feladattal, hogy menjenek az idegenhez, közöljék vele a gyűlés ajánlatát, tájékoztassák nyomorúságos körülményeikről, és kérjék meg, fogadja el a vezéri tisztet.

A tíz ember elvonult, tisztességtudóan meghajoltak a bölcs idegen előtt, és egyikük megkezdte a mondókát a sivár földről, az aszályos évekről, a nyomorgásról, majd így fejezte be:

— Ez késztet bennünket földünk és otthonunk elhagyására, jobb vidék keresésére, kivándorlásra. És épp most, amikor ilyen szerencsés ötlet jutott eszünkbe, mintha a jóisten megkönyörült volna rajtunk, téged küldött ide, bölcs és erényes idegen, hogy vezess bennünket és megments a nyomortól. A lakosság nevében kérünk, vállald a vezérséget, s bárhová vezetsz is, követünk. Te ismered az utakat, bizonyára boldogabb, jobb földön születtél. Hallgatni fogunk rád, engedelmeskedünk minden parancsodnak. Vállalod hát, bölcs, idegen, hogy megmentsd lelkeinket a pusztulástól? Elfogadod a vezéri tisztet?

A bölcs idegen fel sem emelte fejét a meghatö beszéd alatt. Végig ugyanabban a helyzetben maradt, ahogy ott találták: lehajtott fővel, komoran, némán, csak botjával turkálta a földet, és gondolkodott. A beszéd végén, mit sem változtatva helyzetén, csak egy szót bökött ki fogai között, röviden és ridegen:

— Elfogadom.

— Indulhatunk hát veled jobb hazát keresni?

— Indulhattok! — tette hozza a bölcs idegen, fel sem pillantva.

Nagy lelkesedés tört ki, és hálálkodó nyilatkozatok hangzottak el, de a bölcs egy szót se szólt többet.

A gyűlés részvevőivel közöltek a nagy sikert, s csak annyit tettek hozzá, hogy most látják igazán, milyen nagy ész rejlik abban az emberben.

— Meg se moccan. Fel se emeli a fejét, hogy megnézze, kivel beszél. Csak hallgat és gondolkodik. Beszédeinkre és hálálkodásunkra mindössze két szóval válaszolt.

— Valódi bölcs! … Ritka ész! … — hallatszottak az ujjongó kiáltások minden oldalról, s többen ismételgették, hogy maga az úristen küldte a vándort, mint valami mennyei mentőangyalt. Mindannyian őszintén bizakodtak, hogy ezzel a vezérrel siker vár rájuk, s ebben a meggyőződésükben nem ingathatta volna meg őket senki a világon.

A gyűlés nyomban határozatot hozott, hogy másnap hajnalban indulnak.

(Következő)