Tag Archive | Költségvetés

Kínlódia (6/12)

(Előző)

A pénzügyminiszter, akit szintén felkerestem, azonnal fogadott, noha, mint mondotta, nagy munkában van.

— Épp jól jött, uram, legalább egy keveset kipihenem magam. Eddig dolgoztam, s higgye el, fáj a fejem! — mondta a miniszter, és letörten, zavaros tekintettel nézett rám.

— Az ön helyzete csakugyan nehéz, elfoglaltsága roppant nagy lehet. Bizonyára valami pénzügyi problémán gondolkozott? — jegyeztem meg.

— Úgy hiszem, önt is érdekelni fogja a vita, amelyet az építésügyi úrral folytatok egy igen fontos kérdésről. Reggel óta dolgozom rajta, több mint három órája már. Szerintem nekem van igazam, igazságos ügyet képviselek… Íme a cikk, megmutatom önnek, már elkészítettem a sajtó részére.

Alig vártam, hogy meghallgassam azt a bizonyos cikket, és megtud jam, mi körül folyik is az a fontos és elkeseredett harc a pénzügyminiszter és az építésügyi miniszter között. A miniszter méltóságteljesen, ünnepélyes komolysággal vette kezébe a kéziratot, köhintett, és felolvasta a cikk címét:

„Még néhány szó a kérdésről: meddig terült el hazánk déli határa az ókorban”.

— Hiszen ez, úgy látom, történelmi tárgyú vita!

— Történelmi, persze — válaszolt a miniszter, kissé meghökkenve a váratlan kérdéstől, és tompa fáradt tekintettel mért végig szemüvege mögül.

— Ön történelemmel foglalkozik?

— Én?! — kiáltotta a miniszter haragosan… — Ezzel a tudományággal foglalkozom csaknem harminc éve, s dicsekvés nélkül mondhatom, nem kis sikerrel — fejezte be a miniszter, és szemrehányó pillantást vetett rám.

— Nagyra értékelem a történelemtudományt és azokat, akik egész életüket ennek a valóban nagyon fontos tudománynak szentelik — szóltam udvariasan, hogy előbbi meggondolatlan kijelentésemet tőlem telhetően helyrehozzam.

— Nemcsak fontos, tisztelt uram, hanem a legfontosabb, érti, a legfontosabb! — harsogta lelkesen a miniszter, és vizsgáló, jelentős pillantással mért végig.

— Csakugyan! — mondtam.

— Na látja — folytatta a miniszter —, milyen kár származna abból, mondjuk, ha hazánk határait hovatovább úgy jelölnék meg, ahogy kartársam, az építésügyi miniszter állítja.

— Ő is történelemtudós? — szóltam közbe.

— Zugtörténész. Munkásságával csak kárt okoz a történelemtudománynak. Vegye csak elő és olvassa el az ő nézeteit hazánk régi határainak kérdéséről, s meglátja, mennyi abban a tudatlanság, sőt, az igazat megvallva, hazafiatlanság is.

— Ő mit bizonyít, ha szabad érdeklődnöm? — kérdeztem.

— Nem bizonyít ő semmit, uram! Szomorú bizonyítás az, amikor azt állítja, hogy délen a régi határ Lopóvártól északra vonult. Minő becstelenség ez, hisz ennek alapján ellenségeink nyugodt lelki-ismerettel jogot formálhatnak a Lopóvártól északra lévő területre. Képzelje, mennyi kárt okoz ezzel sokat szenvedett hazánknak! — kiáltotta a miniszter haragosan, jogos felháborodással, reszkető, fájdalmas hangon.

— Mérhetetlen kárt! — kiáltottam én is, mintha felháborított volna a szörnyűség, amely az építésügyi miniszter tudatlansága és hozzá nem értése miatt az országot fenyegette.

— Ezt a kérdést nem hagyhatom annyiban, uram, mert elvégre is a hon iránti hazafiúi kötelesség rója ezt rám. A képviselőház elé viszem a kérdést, döntsön az, de úgy, hogy döntése az ország minden polgárára kötelező legyen. Ellenkező esetben lemondok, mert ez immár második összeütközésem az építésügyi miniszterrel, s mindkét esetben fontos, országos ügyben.

— A képviselőház ilyen tudományos kérdésekben is hozhat döntést?

— Miért ne? A képviselőháznak joga van törvényerejű döntést hoznia bármilyen ügyben. Tegnap például egy polgár kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, hogy születésnapját tegyék öt évvel előbbre.

— Hát ez hogyan lehetséges? — csattantam fel, elárulva meghökkenésemet.

— Lehet, miért ne lehetne?… Az illető polgár például… hetvennégyben született, a képviselőház pedig kinyilvánította, hogy… hatvankilencben született.

— Furcsa! És miért van erre szüksége?

— Szüksége van rá, mert így joga van jelöltetnie magát egy megüresedett képviselői helyre. A mi emberünk ő, és két kézzel fogja támogatni a mostani politikai rendszert.

Úgy elképedtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. A miniszter észrevette zavaromat, és megszólalt.

— Ön mintha csodálkozna ezen. Az ilyen és hasonló esetek igen gyakoriak. Egy hölgynek ilyen természetű kérését nemrégen szintén elfogadta a képviselőház. A hölgy kérelemmel fordult a képviselőházhoz, nyilvánítsák őt tíz évvel fiatalabbnak. Egy másik hölgy meg azt kérte a képviselőháztól, hozzon jogerős döntést arról, hogy házasságából két gyermeke született, akik azonnal törvényes örökösödési jogot formálhatnak a hölgy gazdag férjének vagyonára. A képviselőház, minthogy a hölgynek rangos jó barátai voltak, természetesen eleget tett a naiv és nemes szándékú kérésnek, és az illető hölgyet két gyermek anyjává nyilvánította.

— És hol vannak a gyerekek? — kérdeztem.

— Miféle gyerekek?

— Hát azok, akikről ön beszélt.

— Azok a gyerekek nem léteznek, érti? De a képviselőházi döntés értelmében úgy tekintendő, mintha az illető hölgynek két gyermeke volna, s ennélfogva a hölgy és férje között megszűnt a rossz viszony.

— Nem értem — jegyeztem meg, noha ez udvariatlanságnak számított.

— Hogyhogy nem érti?… Nagyon egyszerű. A gazdag kereskedőnek, aki a szóban forgó hölgy férje, nem volt gyermeke, érti?

— Értem.

— Na látja, akkor most figyeljen tovább: minthogy a kereskedő dúsgazdag, megkívánta, hogy legyenek gyerekei, akik majd öröklik a nagy vagyont. Emiatt igen rossz viszony alakult ki közte és felesége között. A feleség, mint már mondottam, kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, és a képviselőház kedvezően döntött.

— És annak a gazdag kereskedőnek elég a képviselőház döntés?

— Persze, hogy elég. Most teljesen megnyugodott, és nagyon szereti a feleségét.

Sok mindenről beszélgettünk még, számos ügyet érintettünk, de a pénzügyeket egyetlen szóval sem említette a miniszter úr.

Végül is felbátorodtam, és alázatosan megkérdeztem:

— A pénzügyeket jól intézik az ön országában, miniszter úr?

— Nagyon jól! — mondta határozottan, és hozzátette:

— Fontos az, hogy a költségvetés jó legyen, akkor minden megy magától.

— Mekkora az ország költségvetése?

— Több mint nyolcvanmillió. Íme, hogy osztottuk be: A volt miniszterek részére, akár nyugdíjasok, akáf rendelkezési állományban vannak, harmincmillió, érdemrendek beszerzésére tízmillió, a nép takarékosságra való nevelésére ötmillió.

— Bocsánat, miniszter úr, hogy félbeszakítom… Nem értem, milyen kiadás az az ötmillió takarékosságra.

— Nézze, uram, ha pénzügyekről van szó, a takarékosság nyilván a legfontosabb. Ez az újítás nem létezik sehol a világon, de bennünket az ország rossz pénzügyi körülményei késztettek rá. Meglehetősen nagy összeget áldozunk, csakhogy segítsünk a népen, és némileg könnyítsünk helyzetén. Magam is elhatároztam, hogy tőlem telhetőén e téren is segítek a népnek, s már hozzá is láttam új művem megírásához, „Népünk takarékossága az ókorban” címmel; fiam szintén ír egy művet: „A takarékosság hatása a nép kulturális előrehaladására” címmel, leányom pedig két elbeszélést írt eddig, szintén a nép számára arról, hogyan kell takarékoskodni, s már írja a harmadikat is: „A szépséges Ljubica és a takarékos Mica” címmel.

— Bizonyára szép elbeszélést ír?!

— Nagyon szépet. Arról szól, hogyan pusztul bele Ljubica a szerelembe, Mica pedig gazdag emberhez megy férjhez, és mindig kitűnik takarékosságával. „Aki takarékoskodik, azt a jóisten is megsegíti” — így végződik az elbeszélés.

— Ennek csakugyan jótékony hatása lesz a népre! — mondtam lelkesen.

— Természetesen — folytatta a miniszter úr —, nagy és jelentős hatása lesz. Csak példaként mondom, amióta bevezettük a takarékoskodást, leányom már több mint százezret takarított meg hozományra.

— Ez hát a legfontosabb tétel a költségvetésben? — jegyeztem meg.

— Úgy van, de nem volt könnyű rájönni erre a szerencsés ötletre. A költségvetés többi tétele régebben, az én miniszterségem előtt is létezett. Például: népünnepélyekre ötmillió, a kormány bizalmas kiadásaira tízmillió, a titkosrendőrségre ötmillió, a kormány fenntartására és helyzetének megerősítésére ötmillió, reprezentációs célokra a kormány tagjainak félmillió. Ebben, mint más téren is, igen takarékosak vagyunk. Ezután következnek a kevésbé fontos tételek.

— Hát közoktatásra, hadseregre és a többi hivatalnokra?

— Persze, igaza van, ezekre is, a közoktatás kivételével, mintegy negyvenmilliót fordítunk, de ezt a rendes évi költségvetésből fedezzük.

— És a közoktatás?

— A közoktatás? Az a rendkívüli költségekben szerepel.

— Miből fedezik ezt a nagy veszteséget?

— Semmiből. Miből lehetne fedezni? Adósságra könyveljük el. Ha a veszteség felgyülemlik, kölcsönt veszünk fel, aztán folytatjuk. Másrészt azonban gondoskodunk arról, hogy egyes költségvetési tételekben többletünk legyen. Minisztériumomban már megkezdtem a takarékosság bevezetését, és többi minisztertársam is ezen fáradozik. A takarékosság, mint mondottam, minden egyes ország jólétének alapja. Takarékossági okokból tegnap elbocsátottam egy irodaszolgát. Ez már évi nyolcszáz dinár megtakarítást jelent.

— Nagyon jól tette! — jegyeztem meg.

— Tudja, uram, egyszer már meg kell kezdenünk a gondoskodást a nép jólétéről. Az a szolga sírva kéri, hogy vegyem vissza, nem rossz ember, szegény, de ami nem megy, nem megy, mert drága hazánk érdekei így parancsolják. „Fél fizetésért is hajlandó vagyok dolgozni” — mondja ő. „Nem lehet” — mondom én. „Igaz, hogy én vagyok a miniszter, de a pénz nem az enyém, hanem a népé, véres verejtékkel szerzett pénz az, s nekem minden dinárt szigorúan be kell osztanom”. Kérem szépen, uram, mondja meg ön, szabad-e csak úgy kihajítanom az ablakon nyolszáz dinár állami pénzt? — fejezte be a miniszter, és karjait széttárva várta válaszomat.

— Teljesen igaza van!

— Megtörtént, hogy a bizalmas alapból nagyobb összeget adtunk egyik miniszter feleségének gyógyítására. Kérdem én: ha nem vigyáznánk minden parára, hogyan fizethetne a nép?

— Mennyi a nemzeti jövedelem, miniszter úr? Szerintem ez igen fontos.

— Nono, nem is olyan fontos az!… Hogy is mondjam? Egyelőre nem tudjuk, mennyi a jövedelem. Valamit olvastam erről egy külföldi lapban, de ki tudja, hogy pontosak-e az adatok. Mindenesetre van elég jövedelmem, kétségtelenül elég — mondta a miniszter mély meggyőződéssel és szakszerű fontoskodással.

A kellemes és fontos beszélgetést az irodaszolga szakította félbe. Benyitott a miniszter irodájába, és jelentette, hogy egy hivatalnok-küldöttség kíván a miniszter úr elé járulni.

— Majd később hívatom őket, várjanak — mondta a szolgának, aztán félém fordult:

— Higgye el, belefáradtam a sok fogadásba az utóbbi két-három napban. Szinte zúg tőle a fejem. Ezt a néhány percet sikerült elrabolnom, hogy önnel kellemesen elbeszélgessek.

— Hivatalos ügyben jönnek a küldöttségek? — kérdeztem.

— Tudja, egy csúf nagy tyúkszem volt a lábamon, s négy nappal ezelőtt műtéttel eltávolították. A műtét, hálistenek, jól sikerült. A hivatalnokok főnökük vezetésével azért keresnek fel, hogy jókívánságukat és örömüket lejezzék ki a sikerült műtét fölött.

A miniszter úr elnézését kértem, hogy munkájában zavartam, s nehogy továbbra is okvetetlenkedjem, udvariasan elbúcsúztam és elhagytam kabinetjét.

És csakugyan, a pénzügyminiszter tyúkszeméről egyre újabb közlemények jelentek meg az újságban:

„A … hivatal tisztviselői tegnap délután négy órakor főnökük vezetésével küldöttség útján felkeresték a pénzügyminiszter urat, és örömteli jókívánságaikat fejezték ki a jól sikerült tyúkszemműtét alkalmából. A miniszter úr volt szíves igen kedvesen és kegyesen fogadni őket, s ez alkalommal a főnök úr, hivatalának összes tisztviselői nevében, megható beszédet tartott a fenti értelemben, a miniszter úr pedig mindannyiuknak megköszönte a kitüntető figyelmet és őszinte együttérzést.”

(Következő)

Kínlódia (5/12)

(Előző)

Az utcán meglepődve láttam, hogy mindenfelől beláthatatlan tömeg özönlik, és egy nagy épület előtt gyülekezik. Valahány csoportnak saját zászlaja volt, rajta a vidék neve, ahonnan a csoport érkezett, alatta pedig a jelszavak: „Mindent feláldozunk Kínlódiáért”, vagy pedig: „Kínlódia kedvesebb nekünk a disznóknál is!”

Az utca díszbe öltözött, a házakon címeres fehér zászlók lobogtak, a boltikat bezárták, a közlekedés leállt

— Mit jelent ez? — kérdeztem egy úriembertől kíváncsian.

— Ünnepség. Maga nem tud róla?

— Nem.

— Már három napja csak erről írnak az újságok. Nagy államvezetőnk és diplomatánk, aki az ország vezetésében nagyszerű érdemeket szerzett, és a külés belpolitika irányításában is döntő szava van, erős náthát kapott, de hála a jóistennek és a szakorvosok őszinte igyekezetének, felgyógyult, s most semmi sem akadályozhatja a nagy és bölcs államférfit, hogy minden erejét sokat szenvedett hazánk javára és boldogulására fordítsa, és még szebb jövendő felé vezessen bennünket.

A nép oly nagy tömegben gyülekezett a nagy államférfi otthona előtt, hogy ha eső helyett férfiak, nők és gyermekek estek volna az égből, akkor sem lett volna ennyi. A férfiak levett kalappal ágaskodtak, s minden egyes csoport élén egy vezető állt, kinek zsebéből kilátszott az ív papír, sűrűn teleírva hazafias üdvözlő beszéddel.

Az erkélyen megjelent az ősz államférfi, mire hatalmas éljenzés tört ki, megremegtette a levegőt, és az egész város visszhangzott tőle. A környező házak ablakai kinyíltak, és fejek jelentek meg bennük. A kerítéseken, háztetőkön rengeteg kíváncsi ember bámészkodott, sőt egy-egy padláslyukon is legalább két-három arc kukucskált ki.

Végül az éljenzés megszűnt, a tömeg elcsendesedett, csak egy reszkető, vékony hang visított fel:

— Bölcs államférfi!…

— Éljen! Éljen! Éljen! — szakították félbe a szónokot viharos, harsány közbekiáltásokkal. Amikor a hazafias tömeg lecsendesedett, a szónok így folytatta:

— Vidékünkön a nép forró örömkönnyeket ont, és térden állva hálálkodik a jóságos teremtőnek, aki kegyelmesen elhárította népünkről a nyomorúságot azzal, hogy felgyógyított téged, dicső államvezetőnk, hogy sokáig élj népünk boldogulására és hazánk dicsőségére! — fejezte be a szónok, mire ezer torokból felzúgott:

— Éljen!

A bölcs államférfi megköszönte a szónoknak az őszinte jókívánságot, és kijelentette, hogy gondolatait és érzelmeit a jövőben is az édes haza kultúrájának, közgazdaságának és jólétének erősítésére irányítja.

Beszéde után természetesen számtalanszor éljenezték.

Tíznél is több szónok következett a haza különböző vidékeiről, s az ősz államférfi minden egyes beszédre hazafias és magvas beszéddel válaszolt. Közben természetesen minduntalan újra felzúgott a mennydörgésszerű lelkes éljenzés.

Sokáig tartott, míg az összes szertartások befejeződtek, utána az utcákon megszólaltak a zenekarok, és a nép lefel sétálva tette még nagyszerűbbé az ünnepséget.

Este nagy kivilágítás és muzsikálás volt megint; a hazafias tömeg fáklyásmenettel vonult fel és éktelenül éljenzett a boldog város utcáin, fent pedig, a sötét égbolton, rakéták szikrázó fénye szóródott szét, és megcsillant a nagy államférfi neve, mintha apró csillagokból szőtték volna.

Ezután mély, csöndes éjszaka következett. A gyönyörűséges Kínlódia hazafias polgárai, magasztos polgári kötelességeik gyakorlásába belefáradva, édes álomba merültek, s persze, drága hazájuk boldog jövőjéről és nagyságáról álmodtak.

Ezek a furcsa benyomások annyira megviseltek, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, és csak hajnaltájt, ruhástól, fejemet az asztalra hajtva fogott el az álom, de akkor mintha szörnyű démoni hangot hallottam volna, amely gonoszul vihog:

— Ez a te hazád! … Hahahaha…

Megrezzentem és szívemben szörnyű gyanú támadt, fülemben pedig újra felhangzott a gonosz vihogás:

— Hahahaha!

Másnap minden újság az ünnepségről írt, főleg a kormány lapja, amely már rengeteg táviratot is közölt Kínlódia egyes vidékeiről, számtalan aláírással. A táviratokban sajnálatukat fejezték ki az aláírók, hogy nem jöhettek el személyesen kifejezni örömüket a nagy államférfi felépülése alkalmából.

Az államférfi háziorvosa is egyszeriben hírneves ember lett. Minden újságban jelentek meg hírek arról, hogy valamelyik öntudatos polgár ebből vagy abból a járásból, illetve valamelyik vidékről, nagyra becsülve Miron orvos (így hívták) érdemeit, valami értékes ajándékot vásárol neki. Az egyik újság ezt írta:

„Tudomásunkra jutott, hogy más városok példájára, Lopóvár is értékes ajándékot készít Miron orvosnak: Aesculapius ezüstszobrát, kezében ezüst ke: hellyel, körülötte gyémántszemű, aranyozott kígyókkal, s a kígyók szájában gyertyákkal. Aesculapius mellére a következő arany feliratot vésik: „Lopóvár polgárai Miron orvosnak örök hálául a hazáért tett szolgálatokért.”

Az újságokban szinte hemzsegtek ezek a hírek. Országszerte készítették a drága ajándékokat az orvosnak, és köszönő táviratokat intéztek hozzá. Egy várost olyannyira elfogott a buzgóság, hogy egy nagyszerű villa építésébe fogott, hatalmas márványtáblával, amelybe belevésik a nép hálanyilatkozatát!

Magától értetődő, hogy azonnyomban elkészítették és sokszorosították a nagy államférfi és orvosa kézfogását ábrázoló fényképet, a következő aláírással:

„Köszönöm neked, hűséges Miron, hogy megmentettél a betegségtől, amely gátolt abban, hogy drága hazám javára fordítsam minden erőmet!”

„Én csak a haza iránti szent kötelességemet teljesítettem!”

Fejük fölött galamb lebeg a felhőik között, és csőrében szalagot tart, ezzel a felirattal:

„A kegyelmes teremtő minden rosszat elhárít kedvencéről, Kínlódiáról.”

A galamb fölött a következő címzés: „Emlékül Simon (így hívták, ha jól emlékszem), a nagy államférfi felgyógyulásának napjára.”

Az utcákon és a vendéglőkben gyerekek árulták , a sokszorosított képet és így kiáltoztak:

— Új képek! Simon államférfi és Miron orvos!…

Miután elolvastam néhány újságot (szinte valamennyi közölte a hirneves hazafias orvos életrajzát), elhatároztam, hogy felkeresem  a gazdasági minisztert.

A gazdasági miniszter idős, alacsont termetú, ráncos képű, ősz hajú, szemüveges emberke, a vártnál is szívélyesebben fogadott. Íróasztala mellett foglaltam helyet, ő pedig székébe últ. Az asztalom megsárgult, kopott fedelű könyvek hevertek.

— Dicsekvéssel kezdem. Nem is hiszi, milyen elégedett vagyok! Képzelje, mit találtam!

— Valami új módszert, amivel tökéletesitheti az ország gazdasági életét, nemde?

— Ugyan? Miféle gazdasági élet! A gazdasági életet kitűnő törvények szabályozzák. Arról már egyáltalán nem kell gondolkozni.

Elhallgattam, nem tudván, mit mondjak neki, miközben a miniszter jóságos mosollyal egy régi kötetre mutatott, és megkérdezte:

— Mit gondol, milyen mű ez?

Úgy tettem, mintha emlékeznék a könyvre, mire ő megint felvette ájtatos mosolyát:

— Homérosz Iliásza!… De nagyon, nagyon ritka kiadás!… — ejtette ki szinte élvezve a szavakat, és kíváncsian nézett rám, vajon meglepődtem-e.

Csakugyan meglepődtem, de más oknál fogva, ám úgy tettem, mintha a ritkaság valóban elképesztett volna.

— Remek — mondtam.

— Hát még ha azt is megmondom, hogy ez a kiadás nem is létezik többé!…

— Nagyszerű! — ujjongtam, és megindultságot és érdeklődést színlelve forgattam a könyvet.

Alig tudtam különböző kérdésekkel eltéríteni a beszélgetés tárgyát az ö Homéroszáról, kiről soha életemben nem hallottam.

— Engedje meg, miniszter úr, hogy kérdéseket tegyek fel azokról a kitűnő gazdasági törvényekről! — mondtam.

— Törvényeink, mondhatom, klasszikusak. Higygye el nekem, egyetlen ország sem költ annyit a gazdasági élet fejlesztésére, mint a miénk.

— Úgy is kell — jegyeztem meg —, minden ország fejlődésének ez a legfőbb alapja.

— Én is természetesen ebből indultam ki, amikor sikerült a lehető legjobb törvényeket készítenünk és a lehető legnagyobb költségvetést jóváhagynunk a közgazdaság és az ipar fejlesztésére.

— Mekkora a költségvetés, ha szabad érdeklődnöm, miniszter úr?

— Tavaly, amikor más volt a miniszter, a költségvetés kisebb volt, de énnekem sikerült nagy erőfeszítéssel és utánjárással ötmillióra emelnem.

— Ez elég?

— Elég… Tudja, törvénybe iktattuk még a következő szakaszt is:

„A búzának és általában a véleményeknek jól kell teremniök, és minél több kell, hogy legyen belőlük!”

— Hasznos törvény — mondtam.

A miniszter elégedetten mosolygott, és így folytatta:

— Szakmámban kiterjesztettem a hivatalnokok hálózatát, úgyhogy most minden faluban van gazdasági hivatal öt tisztviselővel. A legidősebb tisztviselő egyben az illető falu gazdaságának igazgatója is. Továbbá minden egyes járási székhelyen van egy járási közgazdász, nagyszámú hivatalnokkal, ezek fölött pedig a tartományi közgazdászok állnak, szám szerint húszán, ahány tartománya van országunknak. A tartományi közgazdász minden téren ellenőrzi az összes járási hivatalnokokat, akik viszont ellenőrzik a többi hivatalnokot, hogy végzik-e kötelességüket és befolyásolják-e a vidék gazdasági fejlődését. Rajtuk keresztül a minisztérium (amelynek húsz ügyosztálya, minden egyes ügyosztálynak pedig főnöke és számos hivatalnoka van) levelezést folytat az egyes vidékekkel. A minisztérium egyes ügyosztályainak főnöke levelez az egyes tartományi közgazdászokkal azután pedig a személyi titkárok útján jelentést tesz a miniszternek.

— Hiszen ez borzalmas administráció! — jegyeztem meg.

— Igen. Minisztériumunkban van a legnagyobb létszám. A hivatalnokoknak arra sincs idejúk, hogy felemeljék a fejúket az iratokról.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Továbbá úgy intéztem, hogy minden falunak legyen jól berendezett olvasóterme, jó könyvekkel, a földművelés, erdészet, állattenyésztés, méhészet és más gazdasági ágak tárgyköréből.

— A parasztok nyílván szívesen olvasnak?

— As olvasás kötelező, akárcsak a katonai szolgálat. Minden dolgozó parasztnak délelőtt és délután két-két órát kell töltenie az olvasóteremben, ahol olvas (ha írástudatlan, felolvasnak neki), ezenkívűI a hivatalnokok előadásokat tartanak a föld ésszerű megmunkálásáról.

— Mikor dolgoznak hát a földeken? — kérdeztem.

— Eh, izé… Látszólag csakugyan így van Lassú módszer ez, kezdetben alkalmatlannak látszik, de később majd kifejezésre jut e nagyszerű reform jótékony hatása. Mély meggyőződésem hogy előbb az elméletet kell jól megalapozni, a többi már könnyű, később majd kiderül, hogy as elméleti oktatásban eltöltött idő százszorosan megtérül. Igenis, uram, az erős alap a fontos, az legyen egészséges, arra azután leket építeni! — fejezte be a miniszter, és izgalmában verejtékező homlokát törölgette.

— Teljesen egyetértek az ön lángeszű közgazdasági nézeteivel! — mondtam lelkesen.

— Így aztán pontosan és helyesen elosztottam az ötmillió dinárt: kétmilliót a hivatalnokokra költünk, egymilliót tiszteletdíj címen fizetünk ki a közgazdasági tankönyvek íróinak, egymilliót olvasótermek alapítására fordítunk, egymillióból pedig a hivatalnokok napidiját fedezzük. Ez pont öt.

— Remekül beosztották!… Az olvasótermekre is elég sokat költenek.

— Látja, én most adtam ki egy köriratot, miszerint a közgazdasági könyvek mellett görög és latin nyelvkönyveket is szerezzenek be, hogy a parasztok mezei munka után klasszikus nyelvek tanulásával nemesítsék lelküket. Minden olvasóteremben megtalálhatja Homérosz, Tacitus, Paterkulos műveit és még sok szép művet a klasszikus irodalomból.

— Gyönyörű! — kiáltottam széttárt karokkal, azután felálltam, elbúcsúztam a miniszter úrtol, s indultam kifelé, mert a fejem már zúgott az előttem érthetetlen nagyszerű reformoktól.

(Következő)