A vezér (3/3)

(Előző)

Így múlt el az első nap, és hasonló sikerrel teltek a következő napok is. Különösebb dolog nem történt. Csak kisebb akadályok: árokba, szakadékba zuhantak, vízmosásokban bukdácsoltak, bokrok között vergődtek, néhányan közülük lábukat vagy kezüket törték, volt, akinek betörött a feje, de mindezt el lehet viselni. Néhány aggastyán belehalt a kínokba, de hát öregek voltak már. „Otthon is meghaltak volna, üldögélve, hát még utazás közben!” — mondta a szónok, és további menetelésre bátorította az embereket. Elpusztult néhány kisebb, egy-két éves gyerek is, de a szülők összeszorították fogukat, ha az isten is úgy akarta hát legyen, s a gyász annál kisebb, minél kisebb a gyerek: „Így sokkal kisebb a bánat, ne adj isten, hogy a szülők akkor veszítsék el a gyereket, amikor házasság vagy nősülés előtt áll. Ha már így hozta a sors, jobb minél előbb, mert kisebb a gyász” — csitította őket ugyanaz a szónok.

Sokan sántítottak, bicegtek, egyesek vizes borogatással gyógyították a daganatokat, egyesek pedig felkötötték karjukat; mindnyájan lerongyolódtak, szakadt ruhadarabok lógtak róluk, mégis haladtak szerencsésen tovább. Könnyebben elviselnék mindezt, ha nem volna az állandó éhezés. De menni kell előre!

Egy nap fontos dolog történt.

A vezér elöl ment, mellette a legbátrabbak. (Bár közülük is ketten hiányoztak már. nem tudni, hová tűntek; általános vélekedés szerint elárulták az ügyet, és megszöktek. A szónok egyszer beszélt is szégyenletes árulásukról. Csak kevesen hiszik, hogy az a két ember is elpusztult, de ők hallgatnak és nem szólnak, nehogy megijesszék a többieket.) Végül sorban a többiek. Egyszerre csak hatalmas, mély, sziklás szakadék elé értek, meredek partján megtorpantak, egy lépést sem mertek tenni tovább. A legbátrabbak is megálltak, és a vezérre néztek. Az pedig lehajtott fővel, komoran és elgondolkodva hallgatott, és bátran lépett előre, csak botjával kopogtatott jobbra-balra, régi szokása szerint, azzal a mozdulattal, ami még inkább növelte méltóságos tekintélyét. Nem nézett senkire, nem mondott semmit, arcán nem látszott semmi változás, semmi jele a félelemnek. Egyre közeledett a szakadékhoz. A bátrak között a legbátrabbak is elsápadtak, de nem mert szólni senki az okos, szilárd bátor vezérnek. Még két lépés, és a vezér eléri a szakadékot! Halálos félelemben, tágra nyílt szemmel hőköltek vissza valamennyien, a legbátrabbak meg akarták ragadni a vezért, még ha így meg is sértik a fegyelmet, de a vezér lépett egyet, aztán még egyet, és lezuhant a szakadékba.

Zűrzavar, jajveszékelés, lárma és félelem tört ki a tömegben. Egyesek menekülni kezdtek.

— Megálljatok, hová indultok, testvéreim?! Hát így kell betartani az adott szót? Követnünk kell a bölcs embert, mert ő tudja, mit cselekszik! Tán csak nem bolond önmagát a pusztulásba vinni? Kövessük hát! Ez a legnagyobb, de talán az utolsó veszélyes akadály. Ki tudja, talán pont e szakadék ptán következik az isten által nekünk szánt gyönyörű, termékeny föld. Előre hát! Áldozat nélkül nem lehet elérni semmit! — így beszélt a szónok, két lépést tett előre, és a szakadék őt is elnyelte. A legbátrabbak követték, és utánuk nyomultak a többiek.

Sikoltozás, nyögés, visítás hallatszott az óriás lyuk peremén. Az ember azt hinné, hogy élve, de még épen és egészségesen sem kászálódhat ki senki abból a szakadékból. Az élő ember azonban kemény, mint a dió. A vezér, mint mindig, most is szerencsésen megúszta, esés közben megkapaszkodott egy bokorban, és lassan kúszva, sértetlenül feljutott a szakadék másik oldalára.

Miközben odalent jajveszékeltek és nyögtek a többiek, ő mozdulatlanul ült, hallgatott és gondolkodott. Lent egyes sebesült emberek mérgesenszidták, de a vezér rájuk se hederített.

Azok, akik szerencsésebben gurultak és sikerült megkapaszkodniok valami bokorban, vagy fatörzsön, kezdtek felfelé mászni. Volt, akinek a lába tört vagy a keze, volt, aki a fejét verte be, és vér csorgott végig az arcán. Mindenki megsérült, ki¬véve a vezért. Nézték őt, komoran, gyanakodva, nyögve a fájdalomtól, de a vezér fel sem emelte fejét. Hallgatott és gondolkodott, ahogy egy bölcs emberhez illik!

—

Múlt az idő. A vándorok száma egyre csökkent. Minden nap elvitt valakit. Többen feladták az utazást, és visszatértek.

Húszán maradtak. Elkeseredés és gyanú rajzolódott a sovány, megviselt, kiéhezett arcokra de senki nem szólt semmit. Hallgattak, mint a vezér, és mentek előre. Még az a bizonyos tüzes szónok is búsam lógatta fejét. Nehéz út volt.

Napról napra ritkultak soraik, és már csak vagy tízen maradtak. Arcuk még bánatosabb lett, és mind hangosabban jajgattak és nyögtek.

Inkább torzszülöttekre emlékeztettek, mint emberekre. Mankóra támaszkodva, karjuk felkötve, fejük többszörösen bekötözve véres vászonnal, borogatással. Üjabb áldozatra már nem is voltak képesek, mert testükön már nem volt hely, ahol új sebet vagy szúrást lehetne ejteni.

A legbátrabbak és legmerészebbek is elvesztették hitüket és a reményt, de mentek tovább, azaz inkább mozogtak csak valahogy, nagy erőfeszítéssel, a fájdalomtól jajgatva és nyögve. Vissza úgysem lehet már menni. Annyi áldozat után nem lehet megszakítani az utat!

—

Szürkül. Bicegnek a mankókon, s egyszer csak látják, hogy a vezér nincs előttük. Még egy lépés, és megint szakadékba zuhantak mindannyian.

— Jaj, a lábam! … Jaj, anyám, a karom! … Ajjaj! — jajdultak fel. Utána hörgés, nyögés és sikítás hallatszott. Egy rekedt hang még a dicső vezért is szidta, aztán elnémult.

—

Mire megvirradt, a vezér ugyanúgy ült, mint azon a napon, amikor vezérré választották. Semmilyen változás nem látszott rajta.

A szakadékból lassan előmászott az a bizonyos szónok, s utána még ketten. Körülnéztek, összetörve és véresen, hogy megszámolják, hányan maradtak. Összesen hárman voltak. Halálos félelem és elkeseredés lett úrrá rajtuk. Ismeretlen, hegyes, sziklás vidéken voltak, út sehol sem látszott. Két nappal ezelőtt hagyták el az országutat. A vezér így vezette őket.

Eszükbe jutottak társaik, rokonaik, akik elpusztultak e furcsa utazás közben. Keserű bánatot éreztek, amely a megnyomorított végtagjaikban érzett fájdalomnál is erősebb volt. Tulajdon szemükkel nézték végig pusztulásukat.

Az illető szónok a vezérhez lépett, és fáradt, remegő, fájdalmas keserűséggel kérdezte:

— Hová megyünk most?

A vezér hallgatott.

— Hová vezetsz minket, és hol vagyunk most? Rád bíztuk magunkat csadádostul, követtünk téged, elhagyva otthonainkat és őseink sírját, hogy megmeneküljünk a terméketlen vidéktől, te meg még nagyobb pusztulásba vittél bennünket. Kétszáz család követett, most pedig, számold meg, hányán vagyunk!

— Hát nem vagytok mindannyian itt? — morogta a vezér lehajtott fővel.

— Te még kérded? Emeld fel a fejed, nézz ránk, számold meg, hányán maradtunk ezen a szerencsétlen úton! Nézd meg, milyenek lettünk mi, akik veled maradtunk. Jobb volna, ha meg se maradtunk volna ilyen nyomoréknak.

— Nem látlak benneteket! …

— Miért?

— Vak vagyok!

Néma csönd következett.

— Az úton vesztetted el a szemed világát?

— Vakon születtem.

Busán hajtották le fejüket mindhárman.

Öszi szél söpört a hegyekben, es felkavarta a hervadt faleveleket. Köd ülte meg a csúcsokat. A hideg nedves légben varjak szárnycsapása csattogott és gonosz károgásuk hallatszott. A nap korongját gomolygó, rohanó felhők rejtették el a világ elől.

Halálra vált arccal meredt egymásra a három ember.

— Most hová megyünk? — buggyant ki az egyikből síri hangón.

— Nem tudjuk, hová!

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)