Tag Archive | utazás

A vezér (3/3)

(Előző)

Így múlt el az első nap, és hasonló sikerrel teltek a következő napok is. Különösebb dolog nem történt. Csak kisebb akadályok: árokba, szakadékba zuhantak, vízmosásokban bukdácsoltak, bokrok között vergődtek, néhányan közülük lábukat vagy kezüket törték, volt, akinek betörött a feje, de mindezt el lehet viselni. Néhány aggastyán belehalt a kínokba, de hát öregek voltak már. „Otthon is meghaltak volna, üldögélve, hát még utazás közben!” — mondta a szónok, és további menetelésre bátorította az embereket. Elpusztult néhány kisebb, egy-két éves gyerek is, de a szülők összeszorították fogukat, ha az isten is úgy akarta hát legyen, s a gyász annál kisebb, minél kisebb a gyerek: „Így sokkal kisebb a bánat, ne adj isten, hogy a szülők akkor veszítsék el a gyereket, amikor házasság vagy nősülés előtt áll. Ha már így hozta a sors, jobb minél előbb, mert kisebb a gyász” — csitította őket ugyanaz a szónok.

Sokan sántítottak, bicegtek, egyesek vizes borogatással gyógyították a daganatokat, egyesek pedig felkötötték karjukat; mindnyájan lerongyolódtak, szakadt ruhadarabok lógtak róluk, mégis haladtak szerencsésen tovább. Könnyebben elviselnék mindezt, ha nem volna az állandó éhezés. De menni kell előre!

Egy nap fontos dolog történt.

A vezér elöl ment, mellette a legbátrabbak. (Bár közülük is ketten hiányoztak már. nem tudni, hová tűntek; általános vélekedés szerint elárulták az ügyet, és megszöktek. A szónok egyszer beszélt is szégyenletes árulásukról. Csak kevesen hiszik, hogy az a két ember is elpusztult, de ők hallgatnak és nem szólnak, nehogy megijesszék a többieket.) Végül sorban a többiek. Egyszerre csak hatalmas, mély, sziklás szakadék elé értek, meredek partján megtorpantak, egy lépést sem mertek tenni tovább. A legbátrabbak is megálltak, és a vezérre néztek. Az pedig lehajtott fővel, komoran és elgondolkodva hallgatott, és bátran lépett előre, csak botjával kopogtatott jobbra-balra, régi szokása szerint, azzal a mozdulattal, ami még inkább növelte méltóságos tekintélyét. Nem nézett senkire, nem mondott semmit, arcán nem látszott semmi változás, semmi jele a félelemnek. Egyre közeledett a szakadékhoz. A bátrak között a legbátrabbak is elsápadtak, de nem mert szólni senki az okos, szilárd bátor vezérnek. Még két lépés, és a vezér eléri a szakadékot! Halálos félelemben, tágra nyílt szemmel hőköltek vissza valamennyien, a legbátrabbak meg akarták ragadni a vezért, még ha így meg is sértik a fegyelmet, de a vezér lépett egyet, aztán még egyet, és lezuhant a szakadékba.

Zűrzavar, jajveszékelés, lárma és félelem tört ki a tömegben. Egyesek menekülni kezdtek.

— Megálljatok, hová indultok, testvéreim?! Hát így kell betartani az adott szót? Követnünk kell a bölcs embert, mert ő tudja, mit cselekszik! Tán csak nem bolond önmagát a pusztulásba vinni? Kövessük hát! Ez a legnagyobb, de talán az utolsó veszélyes akadály. Ki tudja, talán pont e szakadék ptán következik az isten által nekünk szánt gyönyörű, termékeny föld. Előre hát! Áldozat nélkül nem lehet elérni semmit! — így beszélt a szónok, két lépést tett előre, és a szakadék őt is elnyelte. A legbátrabbak követték, és utánuk nyomultak a többiek.

Sikoltozás, nyögés, visítás hallatszott az óriás lyuk peremén. Az ember azt hinné, hogy élve, de még épen és egészségesen sem kászálódhat ki senki abból a szakadékból. Az élő ember azonban kemény, mint a dió. A vezér, mint mindig, most is szerencsésen megúszta, esés közben megkapaszkodott egy bokorban, és lassan kúszva, sértetlenül feljutott a szakadék másik oldalára.

Miközben odalent jajveszékeltek és nyögtek a többiek, ő mozdulatlanul ült, hallgatott és gondolkodott. Lent egyes sebesült emberek mérgesenszidták, de a vezér rájuk se hederített.

Azok, akik szerencsésebben gurultak és sikerült megkapaszkodniok valami bokorban, vagy fatörzsön, kezdtek felfelé mászni. Volt, akinek a lába tört vagy a keze, volt, aki a fejét verte be, és vér csorgott végig az arcán. Mindenki megsérült, ki¬véve a vezért. Nézték őt, komoran, gyanakodva, nyögve a fájdalomtól, de a vezér fel sem emelte fejét. Hallgatott és gondolkodott, ahogy egy bölcs emberhez illik!

Múlt az idő. A vándorok száma egyre csökkent. Minden nap elvitt valakit. Többen feladták az utazást, és visszatértek.

Húszán maradtak. Elkeseredés és gyanú rajzolódott a sovány, megviselt, kiéhezett arcokra de senki nem szólt semmit. Hallgattak, mint a vezér, és mentek előre. Még az a bizonyos tüzes szónok is búsam lógatta fejét. Nehéz út volt.

Napról napra ritkultak soraik, és már csak vagy tízen maradtak. Arcuk még bánatosabb lett, és mind hangosabban jajgattak és nyögtek.

Inkább torzszülöttekre emlékeztettek, mint emberekre. Mankóra támaszkodva, karjuk felkötve, fejük többszörösen bekötözve véres vászonnal, borogatással. Üjabb áldozatra már nem is voltak képesek, mert testükön már nem volt hely, ahol új sebet vagy szúrást lehetne ejteni.

A legbátrabbak és legmerészebbek is elvesztették hitüket és a reményt, de mentek tovább, azaz inkább mozogtak csak valahogy, nagy erőfeszítéssel, a fájdalomtól jajgatva és nyögve. Vissza úgysem lehet már menni. Annyi áldozat után nem lehet megszakítani az utat!

Szürkül. Bicegnek a mankókon, s egyszer csak látják, hogy a vezér nincs előttük. Még egy lépés, és megint szakadékba zuhantak mindannyian.

— Jaj, a lábam! … Jaj, anyám, a karom! … Ajjaj! — jajdultak fel. Utána hörgés, nyögés és sikítás hallatszott. Egy rekedt hang még a dicső vezért is szidta, aztán elnémult.

Mire megvirradt, a vezér ugyanúgy ült, mint azon a napon, amikor vezérré választották. Semmilyen változás nem látszott rajta.

A szakadékból lassan előmászott az a bizonyos szónok, s utána még ketten. Körülnéztek, összetörve és véresen, hogy megszámolják, hányan maradtak. Összesen hárman voltak. Halálos félelem és elkeseredés lett úrrá rajtuk. Ismeretlen, hegyes, sziklás vidéken voltak, út sehol sem látszott. Két nappal ezelőtt hagyták el az országutat. A vezér így vezette őket.

Eszükbe jutottak társaik, rokonaik, akik elpusztultak e furcsa utazás közben. Keserű bánatot éreztek, amely a megnyomorított végtagjaikban érzett fájdalomnál is erősebb volt. Tulajdon szemükkel nézték végig pusztulásukat.

Az illető szónok a vezérhez lépett, és fáradt, remegő, fájdalmas keserűséggel kérdezte:

— Hová megyünk most?

A vezér hallgatott.

— Hová vezetsz minket, és hol vagyunk most? Rád bíztuk magunkat csadádostul, követtünk téged, elhagyva otthonainkat és őseink sírját, hogy megmeneküljünk a terméketlen vidéktől, te meg még nagyobb pusztulásba vittél bennünket. Kétszáz család követett, most pedig, számold meg, hányán vagyunk!

— Hát nem vagytok mindannyian itt? — morogta a vezér lehajtott fővel.

— Te még kérded? Emeld fel a fejed, nézz ránk, számold meg, hányán maradtunk ezen a szerencsétlen úton! Nézd meg, milyenek lettünk mi, akik veled maradtunk. Jobb volna, ha meg se maradtunk volna ilyen nyomoréknak.

— Nem látlak benneteket! …

— Miért?

— Vak vagyok!

Néma csönd következett.

— Az úton vesztetted el a szemed világát?

— Vakon születtem.

Busán hajtották le fejüket mindhárman.

Öszi szél söpört a hegyekben, es felkavarta a hervadt faleveleket. Köd ülte meg a csúcsokat. A hideg nedves légben varjak szárnycsapása csattogott és gonosz károgásuk hallatszott. A nap korongját gomolygó, rohanó felhők rejtették el a világ elől.

Halálra vált arccal meredt egymásra a három ember.

— Most hová megyünk? — buggyant ki az egyikből síri hangón.

— Nem tudjuk, hová!

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A vezér (2/3)

(Előző)

Másnap összegyűlt mindenki, akiben volt bátorság a hosszú útra. Több mint kétszáz család indult az ígéret földjére, néhányan pedig ott maradtak, hogy az ősi tűzhelyet őrizzék.

Szomorú látvány volt a nyomorultak tömege. A roppant ínség kényszerítette őket szülőföldjük es őseik sírjának elhagyására. Napszítta arcuk sovány, csontos, meggyötört. A kínlódás hosszú éveinek szenvedése nyomot hagyott rajtuk, a nyomor és keserűség jeleit. Most azonban megcsillant szemükben a remény első sugara, de a szülőföldtől való búcsúzás fájdalma is. Egy aggastyán ráncos arcán könnyek peregtek, búsan sóhajtozott, fejét csóválta, mintha balsejtelem gyötörné, s inkább maradna még néhány napig, inkább itthagyná csontjait a kövek között, mint hogy jobb otthont keressen. Az asszonyok közül is többen hangos sírással, jajveszékeléssel búcsúztak a sírokban hagyott halottaktól. A férfiak is szemmelláthatóan küzdöttek a meghatódással, de közben buzdították a népet: „Azt akarjátok hát, hogy továbbra is itt tengődjünk ezen az átkos vidéken, és ezen a kopár ugaron folytassuk az életet?” Közben persze ők is azt szereték volna, hogy az egész átkos vidéket és a nyomorúságos viskókat lehetőleg magukkal vígyék.

A tömeg szokás szerint lármázott és zúgott. A férfiakat és nőket nyugtalan érzés fogta el, az anyák hátán ringó gyermekek pedig éktelenül sivalkodtak. Még a jószág is nyugtalan lett. Kevés az állat, de azt a néhány tehénkét, sovány, nagyfejű, vastag lábú lovacskát is megrakták ponyvákkal, tarisznyákkal, vagy legalább két zsákot vetettek a nyergen át, úgyhogy majd összeroskad szegény pára, mégis tartja magát, csak néha nyerít fel búsan. Mások meg szamarat terheltek meg, a gyermekek pedig kutyákat vonszolnak láncon. Volt ott beszélgetés, kiáltozás, szitkozódás, jajveszékelés, sírás, ugatás, nyerítés, sőt égy csacsi kétszer-háromszor iázott is, de a vezér szótlan maradt, mintha az egész tömeghez és lármához semmi köze sem volna.

Valódi bölcs!

Ül lehajtott fővel, hallgat és gondolkodik, bár néha köp is egyet, ennyi az egész. Épp ezzel a viselkedésével lett igen népszerű. Mindnyájan készek, ahogy mondani szokás, követni őt tűzön és vízen át. A tömegben ilyesféle beszélgetések hallatszottak:

— Örüljünk, hékás, hogy ilyen emberre találtunk! Ha nélküle indulnánk, ne adj isten, rágondolni is rossz, bajba juthatnánk! Ez aztán az ész, komám! Csak hallgat, egy szót sem szólt még! — mondta valaki, és nagy tisztelettel és büszkeséggel bámult a vezérre.

— Minek a szóbeszéd? Aki beszél, nem gondolkodik. A bölcs ember természetesen csak hallgat, és mélyen gondolkodik! — tette hozzá a másik és szintén nagy tisztelettel bámult a vezerre.

— Ami azt illeti, nem könnyű vezetni ekkora tömeget! Gondolkodnia kell, ha elvállalta ezt a nagy megbízatást.

Eljött az indulás ideje. Rövid ideig vártak még, hátha még valaki csatlakozik hozzájuk, de nem jelentkezett senki, nem lehetett tovább várni

— Indulhatunk? — kérdezték a vezért.

A vezér némán felállt.

Mellé sorakoztak a legbátrabb férfiak, hogy szükség esetén segítségére legyenek és óvják a bajtól.

A vezér komoran, lehajtott fővel néhány lépést tett, méltóságteljesen lóbálva botját, a tömeg pedig megindult utána és többször felkiáltott: „Éljen!”

A vezér tett még néhány lépést és nekiment a községháza kerítésének. Itt természetesen megállt, s a tömeg is megtorpant. A vezér hátralépett, és botjával kétszer-háromszor megkopogtatta a kerítést.

— Most mit tegyünk? — hallatszott a kérdés.

A vezér hallgatott.

— Mi az, hogy mit tegyünk? Döntsük ki a kerítést! Azt tegyük! Látod, hogy a vezér intett botjával, hogy mit kell tennünk! — kiáltották az elöl álló emberek.

— Ott a kapu, ott a kapu! — kiabálták a gyerekek, és élénken mutogattak a széttárt nagykapu felé.

— Pszt! Gyerekek, csönd legyen!

— Jaj! istenem, jaj, ilyet se láttam még! — vetettek keresztet az asszonyok.

— Fogjátok be a szátokat! Ő tudja, mit kell tennünk. Döntsük ki a kerítést!

A kerítés egy perc alatt engedett, mintha ott se lett volna.

Átjutottak.

Alig mentek száz lépést, a vezér csipkebokrok közé keveredett és megállt. Nagy nehezen kikászálódott onnan, és jobbra-balra kezdett hadonászni botjával. Mindenki megállt.

— Mi az már megint? — kiáltották hátulról.

— Utat kell vágni a tüskebokrok között! — harsogták a vezér mellett álló férfiak.

— Ott az út a bokrok mögött! Ott az út a bokrok mögött! — visították a gyerekek, és ezt mások is erősíthették aI utolsó sorokból.

— Ott az út, ott az út! … — csúfolódtak dühösen a vezér mellett álló férfiak. — De vajon tudjátok-e, hová vezet az az út, oktondiak? Nem parancsolhat mindenki! Ő tudja, merre jobb és közelebb! Vágjuk ki a tüskebokrokat!

Nekiálltak, és utat vágtak.

— Ajaj! — sikított fel egynéhány, akinek tüske szúródott a kezébe, vagy ág suhintot végig az arcán.

— Ja, komám, semmit sem lehet elérni csak úgy szenvedés nélkül. Kínokat is ki kell állnunk, ha sikert akarunk elérni — jegyezték meg a legbátrabbak.

Nagy erőfeszítések árán átvergődtek a tüskés bokrokon és tovább indultak.

Rövid idő múlva földbe vert karók állták útjukat.

Azokat is ledöntötték, és indultak tovább.

Aznap nem tettek meg nagy utat, mert még néhány kisebb akadályt kellett leküzdeniök, pedig hát az élelem gyenge volt, egyesek csak száraz kenyeret vittek, esetleg egy kis levest, épp hogy csak enyhítsék éhségüket, másoknak meg még kenyér sem jutott. Szerencsére nyáridő volt, s itt-ott akadt valami gyümölcs.

Így, habár az első nap csak rövid utat tettek meg, nagyon kifáradtak. Nagyobb veszély nem mutatkozott, baleset sem történt. Ilyen nagy vállalkozásnál igazán apróságnak számít, hogy az egyik asszony szemébe tüske szóródott, és vizes borogatással gyógyította, egy gyereknek karó esett a lábára, s most sántikált és jajgatott, egy aggastyán pedig megbotlott a bokrok között, elvágódott, és kificamította lábát, persze rögtön vöröshagymával ápolták. Vitézül tűrte a fájdalmat, és botra támaszkodva bátran követte a vezért. (Bár többen azzal vádolták az öreget, hogy hazudik, nem is ficamítóttá ki a lábát, csak szimulál, mert szeretne visszatérni.) Végül alig akadt olyan, akinek nem szúródott tüske a kezébe, vagy nem karcolta meg az arcát a tüskés ág. A férfiak hősiesen tűrtek, az asszonyok átkozták a pillanatot, amikor indulásra, szánták magukat, a gyerekek pedig, ahogy szokták, sírtak-ríttak. mert fogalmuk se volt, hogy a kín és fájdalom milyen gazdag jutalommal jár majd.

Mindannyiuk nagy örömére a vezérnek semmi baja sem történt. Az igazat megvallva, öt óvták legjobban, de azért, ami igaz, igaz. szerencséje is volt.

Este, lefekvés előtt imádkoztak, és megköszönték az úristennek, hogy első nap szerencsés útjuk volt, és a vezérnek semmi baja sem történt. Aztán szóra emelkedett az egyik férfi a legbátrabbak közül. Egy karó éktelen kék foltot hagyott az arcán, de ő rá se hederített:

— Testvérek! — kezdte. — Íme, az első nap szerencsésen elmúlt. Az út nem volt könnyű, de vitézül le kell küzdenünk minden akadályt, mert tudjuk, hogy ez a fáradságos út a boldogsághoz vezet. A jóisten őrizze meg vezérünket minden rossztól, hogy továbbra is ilyen sikerrel vezessen bennünket.

— Ha így megy tovább, holnap elvesztem a másik szememet is! … — morogta mérgesen a már említett asszony.

— Jaj, a lábam! — ordította az öreg, akit az asszony kijelentése felbátorított.

A gyerekek minduntalan nyöszörögtek és sírdogáltak. Alig tudták lecsitítani őket az anyák, akik szintén hallani akarták a szónokot.

— Igen, elveszted a másik szemedet is — csattant fel a szónok. — S ha elveszted mindkettőt, hát aztán? Igazán semmiség, ha egy asszony elveszti a szeme világát egy ilyen nagy ügyért. Szégyelld magad! Hát te nem gondolsz a gyerekeid jólétére és boldogulására? Ha a nép fele odavész az ügyért, az se számít. Egy szem, hát az is valami? Minek neked látás, ha van, aki lát helyettünk, és vezet bennünket a boldogság felé? Tán csak a te szemed és a bácsika lába miatt nem hagyunk fel ezzel a nemes vállalkozással?

— Hazudik az öreg! Hazudik az öreg, tetteti magát, csakhogy visszatérjen! — hallatszott minden oldalról.

— Aki nem akar velünk menni — folytatta a szónok —, térjen vissza, de ne jajgasson és ne lázítsa a többieket. Ami engem illet, követem ezt a bölcs vezért, amíg élék.

— Mindannyian követjük, mindannyian, amíg élünk!

A vezér hallgatott.

Az emberek körülfogták, és súgva mondták:

— Hallgat és gondolkodik csak!

— Bölcs ember!

— Nézd csak, milyen a homloka!

— És mindig komor.

— Komoly férfi!

— Látszik, hogy bátor.

— Bátor, bizony: legyőzte a kerítést, a karókat, a tüskebokrokat, mindent legyőzött. Komoran üt egyet a botjával, és nem szól egy szót se, te pedig gyűrkőzz neki, és nézd a dolgodat.

(Következő)

A mocsár (3/5)

(Előző)

Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.

Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.

Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.

Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.

— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.

Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.

A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.

— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.

— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.

— Tán csak nem ellenzékiek?

— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.

— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?

— Bizony, a hatóság.

— Önmaga ellen?

— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.

— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.

— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.

— Neked mi a véleményed?

Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”

Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.

Egyszeriben mérges hangot hallottam:

— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.

— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.

— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.

A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.

— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.

A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.

— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.

Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.

— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.

A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.

— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.

— Rajta, mondd el!

Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:

— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.

— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”

— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.

— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.

— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.

— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.

— Ha tudod, mondd el!

— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.

— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?

— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.

— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?

— Van még.

— Melyek azok?

— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!

— Hát azután?

— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.

Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.

Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.

A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?

Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.

— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!

— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.

— Én meg elvből riem iszom bort.

Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.

Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:

— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.

Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.

A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?

A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:

— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.

Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.

A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:

— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.

Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)

— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.

Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.

Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.

Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.

(Következő)