Tag Archive | út

A vezér (3/3)

(Előző)

Így múlt el az első nap, és hasonló sikerrel teltek a következő napok is. Különösebb dolog nem történt. Csak kisebb akadályok: árokba, szakadékba zuhantak, vízmosásokban bukdácsoltak, bokrok között vergődtek, néhányan közülük lábukat vagy kezüket törték, volt, akinek betörött a feje, de mindezt el lehet viselni. Néhány aggastyán belehalt a kínokba, de hát öregek voltak már. „Otthon is meghaltak volna, üldögélve, hát még utazás közben!” — mondta a szónok, és további menetelésre bátorította az embereket. Elpusztult néhány kisebb, egy-két éves gyerek is, de a szülők összeszorították fogukat, ha az isten is úgy akarta hát legyen, s a gyász annál kisebb, minél kisebb a gyerek: „Így sokkal kisebb a bánat, ne adj isten, hogy a szülők akkor veszítsék el a gyereket, amikor házasság vagy nősülés előtt áll. Ha már így hozta a sors, jobb minél előbb, mert kisebb a gyász” — csitította őket ugyanaz a szónok.

Sokan sántítottak, bicegtek, egyesek vizes borogatással gyógyították a daganatokat, egyesek pedig felkötötték karjukat; mindnyájan lerongyolódtak, szakadt ruhadarabok lógtak róluk, mégis haladtak szerencsésen tovább. Könnyebben elviselnék mindezt, ha nem volna az állandó éhezés. De menni kell előre!

Egy nap fontos dolog történt.

A vezér elöl ment, mellette a legbátrabbak. (Bár közülük is ketten hiányoztak már. nem tudni, hová tűntek; általános vélekedés szerint elárulták az ügyet, és megszöktek. A szónok egyszer beszélt is szégyenletes árulásukról. Csak kevesen hiszik, hogy az a két ember is elpusztult, de ők hallgatnak és nem szólnak, nehogy megijesszék a többieket.) Végül sorban a többiek. Egyszerre csak hatalmas, mély, sziklás szakadék elé értek, meredek partján megtorpantak, egy lépést sem mertek tenni tovább. A legbátrabbak is megálltak, és a vezérre néztek. Az pedig lehajtott fővel, komoran és elgondolkodva hallgatott, és bátran lépett előre, csak botjával kopogtatott jobbra-balra, régi szokása szerint, azzal a mozdulattal, ami még inkább növelte méltóságos tekintélyét. Nem nézett senkire, nem mondott semmit, arcán nem látszott semmi változás, semmi jele a félelemnek. Egyre közeledett a szakadékhoz. A bátrak között a legbátrabbak is elsápadtak, de nem mert szólni senki az okos, szilárd bátor vezérnek. Még két lépés, és a vezér eléri a szakadékot! Halálos félelemben, tágra nyílt szemmel hőköltek vissza valamennyien, a legbátrabbak meg akarták ragadni a vezért, még ha így meg is sértik a fegyelmet, de a vezér lépett egyet, aztán még egyet, és lezuhant a szakadékba.

Zűrzavar, jajveszékelés, lárma és félelem tört ki a tömegben. Egyesek menekülni kezdtek.

— Megálljatok, hová indultok, testvéreim?! Hát így kell betartani az adott szót? Követnünk kell a bölcs embert, mert ő tudja, mit cselekszik! Tán csak nem bolond önmagát a pusztulásba vinni? Kövessük hát! Ez a legnagyobb, de talán az utolsó veszélyes akadály. Ki tudja, talán pont e szakadék ptán következik az isten által nekünk szánt gyönyörű, termékeny föld. Előre hát! Áldozat nélkül nem lehet elérni semmit! — így beszélt a szónok, két lépést tett előre, és a szakadék őt is elnyelte. A legbátrabbak követték, és utánuk nyomultak a többiek.

Sikoltozás, nyögés, visítás hallatszott az óriás lyuk peremén. Az ember azt hinné, hogy élve, de még épen és egészségesen sem kászálódhat ki senki abból a szakadékból. Az élő ember azonban kemény, mint a dió. A vezér, mint mindig, most is szerencsésen megúszta, esés közben megkapaszkodott egy bokorban, és lassan kúszva, sértetlenül feljutott a szakadék másik oldalára.

Miközben odalent jajveszékeltek és nyögtek a többiek, ő mozdulatlanul ült, hallgatott és gondolkodott. Lent egyes sebesült emberek mérgesenszidták, de a vezér rájuk se hederített.

Azok, akik szerencsésebben gurultak és sikerült megkapaszkodniok valami bokorban, vagy fatörzsön, kezdtek felfelé mászni. Volt, akinek a lába tört vagy a keze, volt, aki a fejét verte be, és vér csorgott végig az arcán. Mindenki megsérült, ki¬véve a vezért. Nézték őt, komoran, gyanakodva, nyögve a fájdalomtól, de a vezér fel sem emelte fejét. Hallgatott és gondolkodott, ahogy egy bölcs emberhez illik!

Múlt az idő. A vándorok száma egyre csökkent. Minden nap elvitt valakit. Többen feladták az utazást, és visszatértek.

Húszán maradtak. Elkeseredés és gyanú rajzolódott a sovány, megviselt, kiéhezett arcokra de senki nem szólt semmit. Hallgattak, mint a vezér, és mentek előre. Még az a bizonyos tüzes szónok is búsam lógatta fejét. Nehéz út volt.

Napról napra ritkultak soraik, és már csak vagy tízen maradtak. Arcuk még bánatosabb lett, és mind hangosabban jajgattak és nyögtek.

Inkább torzszülöttekre emlékeztettek, mint emberekre. Mankóra támaszkodva, karjuk felkötve, fejük többszörösen bekötözve véres vászonnal, borogatással. Üjabb áldozatra már nem is voltak képesek, mert testükön már nem volt hely, ahol új sebet vagy szúrást lehetne ejteni.

A legbátrabbak és legmerészebbek is elvesztették hitüket és a reményt, de mentek tovább, azaz inkább mozogtak csak valahogy, nagy erőfeszítéssel, a fájdalomtól jajgatva és nyögve. Vissza úgysem lehet már menni. Annyi áldozat után nem lehet megszakítani az utat!

Szürkül. Bicegnek a mankókon, s egyszer csak látják, hogy a vezér nincs előttük. Még egy lépés, és megint szakadékba zuhantak mindannyian.

— Jaj, a lábam! … Jaj, anyám, a karom! … Ajjaj! — jajdultak fel. Utána hörgés, nyögés és sikítás hallatszott. Egy rekedt hang még a dicső vezért is szidta, aztán elnémult.

Mire megvirradt, a vezér ugyanúgy ült, mint azon a napon, amikor vezérré választották. Semmilyen változás nem látszott rajta.

A szakadékból lassan előmászott az a bizonyos szónok, s utána még ketten. Körülnéztek, összetörve és véresen, hogy megszámolják, hányan maradtak. Összesen hárman voltak. Halálos félelem és elkeseredés lett úrrá rajtuk. Ismeretlen, hegyes, sziklás vidéken voltak, út sehol sem látszott. Két nappal ezelőtt hagyták el az országutat. A vezér így vezette őket.

Eszükbe jutottak társaik, rokonaik, akik elpusztultak e furcsa utazás közben. Keserű bánatot éreztek, amely a megnyomorított végtagjaikban érzett fájdalomnál is erősebb volt. Tulajdon szemükkel nézték végig pusztulásukat.

Az illető szónok a vezérhez lépett, és fáradt, remegő, fájdalmas keserűséggel kérdezte:

— Hová megyünk most?

A vezér hallgatott.

— Hová vezetsz minket, és hol vagyunk most? Rád bíztuk magunkat csadádostul, követtünk téged, elhagyva otthonainkat és őseink sírját, hogy megmeneküljünk a terméketlen vidéktől, te meg még nagyobb pusztulásba vittél bennünket. Kétszáz család követett, most pedig, számold meg, hányán vagyunk!

— Hát nem vagytok mindannyian itt? — morogta a vezér lehajtott fővel.

— Te még kérded? Emeld fel a fejed, nézz ránk, számold meg, hányán maradtunk ezen a szerencsétlen úton! Nézd meg, milyenek lettünk mi, akik veled maradtunk. Jobb volna, ha meg se maradtunk volna ilyen nyomoréknak.

— Nem látlak benneteket! …

— Miért?

— Vak vagyok!

Néma csönd következett.

— Az úton vesztetted el a szemed világát?

— Vakon születtem.

Busán hajtották le fejüket mindhárman.

Öszi szél söpört a hegyekben, es felkavarta a hervadt faleveleket. Köd ülte meg a csúcsokat. A hideg nedves légben varjak szárnycsapása csattogott és gonosz károgásuk hallatszott. A nap korongját gomolygó, rohanó felhők rejtették el a világ elől.

Halálra vált arccal meredt egymásra a három ember.

— Most hová megyünk? — buggyant ki az egyikből síri hangón.

— Nem tudjuk, hová!

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A vezér (2/3)

(Előző)

Másnap összegyűlt mindenki, akiben volt bátorság a hosszú útra. Több mint kétszáz család indult az ígéret földjére, néhányan pedig ott maradtak, hogy az ősi tűzhelyet őrizzék.

Szomorú látvány volt a nyomorultak tömege. A roppant ínség kényszerítette őket szülőföldjük es őseik sírjának elhagyására. Napszítta arcuk sovány, csontos, meggyötört. A kínlódás hosszú éveinek szenvedése nyomot hagyott rajtuk, a nyomor és keserűség jeleit. Most azonban megcsillant szemükben a remény első sugara, de a szülőföldtől való búcsúzás fájdalma is. Egy aggastyán ráncos arcán könnyek peregtek, búsan sóhajtozott, fejét csóválta, mintha balsejtelem gyötörné, s inkább maradna még néhány napig, inkább itthagyná csontjait a kövek között, mint hogy jobb otthont keressen. Az asszonyok közül is többen hangos sírással, jajveszékeléssel búcsúztak a sírokban hagyott halottaktól. A férfiak is szemmelláthatóan küzdöttek a meghatódással, de közben buzdították a népet: „Azt akarjátok hát, hogy továbbra is itt tengődjünk ezen az átkos vidéken, és ezen a kopár ugaron folytassuk az életet?” Közben persze ők is azt szereték volna, hogy az egész átkos vidéket és a nyomorúságos viskókat lehetőleg magukkal vígyék.

A tömeg szokás szerint lármázott és zúgott. A férfiakat és nőket nyugtalan érzés fogta el, az anyák hátán ringó gyermekek pedig éktelenül sivalkodtak. Még a jószág is nyugtalan lett. Kevés az állat, de azt a néhány tehénkét, sovány, nagyfejű, vastag lábú lovacskát is megrakták ponyvákkal, tarisznyákkal, vagy legalább két zsákot vetettek a nyergen át, úgyhogy majd összeroskad szegény pára, mégis tartja magát, csak néha nyerít fel búsan. Mások meg szamarat terheltek meg, a gyermekek pedig kutyákat vonszolnak láncon. Volt ott beszélgetés, kiáltozás, szitkozódás, jajveszékelés, sírás, ugatás, nyerítés, sőt égy csacsi kétszer-háromszor iázott is, de a vezér szótlan maradt, mintha az egész tömeghez és lármához semmi köze sem volna.

Valódi bölcs!

Ül lehajtott fővel, hallgat és gondolkodik, bár néha köp is egyet, ennyi az egész. Épp ezzel a viselkedésével lett igen népszerű. Mindnyájan készek, ahogy mondani szokás, követni őt tűzön és vízen át. A tömegben ilyesféle beszélgetések hallatszottak:

— Örüljünk, hékás, hogy ilyen emberre találtunk! Ha nélküle indulnánk, ne adj isten, rágondolni is rossz, bajba juthatnánk! Ez aztán az ész, komám! Csak hallgat, egy szót sem szólt még! — mondta valaki, és nagy tisztelettel és büszkeséggel bámult a vezérre.

— Minek a szóbeszéd? Aki beszél, nem gondolkodik. A bölcs ember természetesen csak hallgat, és mélyen gondolkodik! — tette hozzá a másik és szintén nagy tisztelettel bámult a vezerre.

— Ami azt illeti, nem könnyű vezetni ekkora tömeget! Gondolkodnia kell, ha elvállalta ezt a nagy megbízatást.

Eljött az indulás ideje. Rövid ideig vártak még, hátha még valaki csatlakozik hozzájuk, de nem jelentkezett senki, nem lehetett tovább várni

— Indulhatunk? — kérdezték a vezért.

A vezér némán felállt.

Mellé sorakoztak a legbátrabb férfiak, hogy szükség esetén segítségére legyenek és óvják a bajtól.

A vezér komoran, lehajtott fővel néhány lépést tett, méltóságteljesen lóbálva botját, a tömeg pedig megindult utána és többször felkiáltott: „Éljen!”

A vezér tett még néhány lépést és nekiment a községháza kerítésének. Itt természetesen megállt, s a tömeg is megtorpant. A vezér hátralépett, és botjával kétszer-háromszor megkopogtatta a kerítést.

— Most mit tegyünk? — hallatszott a kérdés.

A vezér hallgatott.

— Mi az, hogy mit tegyünk? Döntsük ki a kerítést! Azt tegyük! Látod, hogy a vezér intett botjával, hogy mit kell tennünk! — kiáltották az elöl álló emberek.

— Ott a kapu, ott a kapu! — kiabálták a gyerekek, és élénken mutogattak a széttárt nagykapu felé.

— Pszt! Gyerekek, csönd legyen!

— Jaj! istenem, jaj, ilyet se láttam még! — vetettek keresztet az asszonyok.

— Fogjátok be a szátokat! Ő tudja, mit kell tennünk. Döntsük ki a kerítést!

A kerítés egy perc alatt engedett, mintha ott se lett volna.

Átjutottak.

Alig mentek száz lépést, a vezér csipkebokrok közé keveredett és megállt. Nagy nehezen kikászálódott onnan, és jobbra-balra kezdett hadonászni botjával. Mindenki megállt.

— Mi az már megint? — kiáltották hátulról.

— Utat kell vágni a tüskebokrok között! — harsogták a vezér mellett álló férfiak.

— Ott az út a bokrok mögött! Ott az út a bokrok mögött! — visították a gyerekek, és ezt mások is erősíthették aI utolsó sorokból.

— Ott az út, ott az út! … — csúfolódtak dühösen a vezér mellett álló férfiak. — De vajon tudjátok-e, hová vezet az az út, oktondiak? Nem parancsolhat mindenki! Ő tudja, merre jobb és közelebb! Vágjuk ki a tüskebokrokat!

Nekiálltak, és utat vágtak.

— Ajaj! — sikított fel egynéhány, akinek tüske szúródott a kezébe, vagy ág suhintot végig az arcán.

— Ja, komám, semmit sem lehet elérni csak úgy szenvedés nélkül. Kínokat is ki kell állnunk, ha sikert akarunk elérni — jegyezték meg a legbátrabbak.

Nagy erőfeszítések árán átvergődtek a tüskés bokrokon és tovább indultak.

Rövid idő múlva földbe vert karók állták útjukat.

Azokat is ledöntötték, és indultak tovább.

Aznap nem tettek meg nagy utat, mert még néhány kisebb akadályt kellett leküzdeniök, pedig hát az élelem gyenge volt, egyesek csak száraz kenyeret vittek, esetleg egy kis levest, épp hogy csak enyhítsék éhségüket, másoknak meg még kenyér sem jutott. Szerencsére nyáridő volt, s itt-ott akadt valami gyümölcs.

Így, habár az első nap csak rövid utat tettek meg, nagyon kifáradtak. Nagyobb veszély nem mutatkozott, baleset sem történt. Ilyen nagy vállalkozásnál igazán apróságnak számít, hogy az egyik asszony szemébe tüske szóródott, és vizes borogatással gyógyította, egy gyereknek karó esett a lábára, s most sántikált és jajgatott, egy aggastyán pedig megbotlott a bokrok között, elvágódott, és kificamította lábát, persze rögtön vöröshagymával ápolták. Vitézül tűrte a fájdalmat, és botra támaszkodva bátran követte a vezért. (Bár többen azzal vádolták az öreget, hogy hazudik, nem is ficamítóttá ki a lábát, csak szimulál, mert szeretne visszatérni.) Végül alig akadt olyan, akinek nem szúródott tüske a kezébe, vagy nem karcolta meg az arcát a tüskés ág. A férfiak hősiesen tűrtek, az asszonyok átkozták a pillanatot, amikor indulásra, szánták magukat, a gyerekek pedig, ahogy szokták, sírtak-ríttak. mert fogalmuk se volt, hogy a kín és fájdalom milyen gazdag jutalommal jár majd.

Mindannyiuk nagy örömére a vezérnek semmi baja sem történt. Az igazat megvallva, öt óvták legjobban, de azért, ami igaz, igaz. szerencséje is volt.

Este, lefekvés előtt imádkoztak, és megköszönték az úristennek, hogy első nap szerencsés útjuk volt, és a vezérnek semmi baja sem történt. Aztán szóra emelkedett az egyik férfi a legbátrabbak közül. Egy karó éktelen kék foltot hagyott az arcán, de ő rá se hederített:

— Testvérek! — kezdte. — Íme, az első nap szerencsésen elmúlt. Az út nem volt könnyű, de vitézül le kell küzdenünk minden akadályt, mert tudjuk, hogy ez a fáradságos út a boldogsághoz vezet. A jóisten őrizze meg vezérünket minden rossztól, hogy továbbra is ilyen sikerrel vezessen bennünket.

— Ha így megy tovább, holnap elvesztem a másik szememet is! … — morogta mérgesen a már említett asszony.

— Jaj, a lábam! — ordította az öreg, akit az asszony kijelentése felbátorított.

A gyerekek minduntalan nyöszörögtek és sírdogáltak. Alig tudták lecsitítani őket az anyák, akik szintén hallani akarták a szónokot.

— Igen, elveszted a másik szemedet is — csattant fel a szónok. — S ha elveszted mindkettőt, hát aztán? Igazán semmiség, ha egy asszony elveszti a szeme világát egy ilyen nagy ügyért. Szégyelld magad! Hát te nem gondolsz a gyerekeid jólétére és boldogulására? Ha a nép fele odavész az ügyért, az se számít. Egy szem, hát az is valami? Minek neked látás, ha van, aki lát helyettünk, és vezet bennünket a boldogság felé? Tán csak a te szemed és a bácsika lába miatt nem hagyunk fel ezzel a nemes vállalkozással?

— Hazudik az öreg! Hazudik az öreg, tetteti magát, csakhogy visszatérjen! — hallatszott minden oldalról.

— Aki nem akar velünk menni — folytatta a szónok —, térjen vissza, de ne jajgasson és ne lázítsa a többieket. Ami engem illet, követem ezt a bölcs vezért, amíg élék.

— Mindannyian követjük, mindannyian, amíg élünk!

A vezér hallgatott.

Az emberek körülfogták, és súgva mondták:

— Hallgat és gondolkodik csak!

— Bölcs ember!

— Nézd csak, milyen a homloka!

— És mindig komor.

— Komoly férfi!

— Látszik, hogy bátor.

— Bátor, bizony: legyőzte a kerítést, a karókat, a tüskebokrokat, mindent legyőzött. Komoran üt egyet a botjával, és nem szól egy szót se, te pedig gyűrkőzz neki, és nézd a dolgodat.

(Következő)