Tag Archive | kormány

A mocsár (5/5)

(Előző)

De nem ez volt az egyetlen kellemetlenség, amely ezt a jóságos társadalmat érte. Rövid idő múlva megint jelentkezett egy fiatalember, aki tudományos művet adott ki.

— Nézd csak már megint: tudomány! Ugyan!

Természetesen senki sem akarta elolvasni a fiatal tudós írásait, inkább mindenki mély, sőt őszinte meggyőződéssel bizonygatta, hogy Bekić (így hívták a tudóst) nem tud semmit.

— Bekić és a tudomány! — elég volt csak ennyit mondani; és az egész társaság megszakadt a röhögéstől.

— Nálunk ez lehetetlen! Miféle tudomány lehet az, amit a Bekić ír? — mondták az emberek, és valamennyien egyetértettek abban, hogy tudomány meg miegymás csakis külföldön létezhet.

És a fiatal tudós nemcsak kudarcot vallott, hanem minden élő ember ösztönszerűleg kötelességének érezte, hogy tiltakozzon e jelenség ellen.

Az egész társadalom úgy nézett erre a jelenségre, mint valami ragályos betegségre, lázadozott, és elkeseredett harcot indított a veszély ellen.

Egy embert megkérdeztem, mi a kifogása a tudós ellen.

— Semmi — mondta ő.

— Akkor mit ordítozol annyit ellene?

— Csak úgy. Nem nézhetem, hogy mindén bolha elefántnak akar látszani.

— Ugyan már! Bekić tudománnyal foglalkozik, és senkinek nem árt veié.

— Nem érdekel. Ugyan kérlek, miféle tudomány! Nálunk az nem jöhet számításba.

— Miért?

— Azért. Tildöm én jól, hogy ki mit tud minálunk!

— Olvastad a könyvét?

— Isten őrizz! Nem estem a fejem lágyára! Bekić és a tudomány! — mondta gúnyosan és majd megszakadt a röhögéstől. Aztán keresztet vetett, vállát vonogatta, és tenyerével kezdte lesöpörni magáról a piszkot, mintha azt akarná mondani: „Ne adj isten ilyen botrányt!”, s végül hozzátette:

— Annyi okosabb ember van nála, mégsem akarnak tudósként tetszelegni, ő meg fehér holló akar lenni.

Megismétlődött mindaz, ami annak idejen a fiatal költővel történt.

Az ifjú tudósról szárnyra kelt a hír, hogy golmi tudományos kísérletek céljából körtét lopott a piacon. Néhány napig csen derült, kacagott az egész társaság, aztán újabb botrány tört ki.

— Tudod, mi újság?

— Tudósunk van!

— Az már nem újság, komám, hanem a tudósnak kritikusa akadt!

— Ne beszélj! Hát ez miféle bolondság megim?!

— Okos kritikus, bizony, pont hozzáillik a Bekić tudományához!

— Ki az?

— Bekićné!

— A felesége?

— Természetesen. Kritikát mondott róla, gyönyörűségeset. Most bekötött fejjel jár a tudós. Ettől talán megjön az esze. Jobb bírálat nem is kellett neki.

— Mi történt? — kérdezősködött a kíváncsi embér, és türelmetlenül várta a választ, hogy, szaladjon és továbbadja a hírt.

— Semmiség. Csak néhány Toricelli-csövet vágott a fejéhez.

Persze, kitört a kacagás, és a barátok gyorsan szétváltak, hogy tovább vigyék a hírt.

Ez lett a társadalom szellemi tápláléka.

— Hallom, a tudománynak szenteled magad! — fordult tréfásan az egyik barát a másikhoz.

— Megpróbálhatja — szól közbe a felesége — de vigyázzon, nehogy én is felcsapjak kritikusnak.

Ezen is jót röhögnek.

Gyakran megtörténik, hogy egy társaság egész éjszaka a tudós viszontagságain nevet.

Ezenkívül persze lépten-nyomon gáncsot vetettek a fiatal tudósnak. Mindenki kötelességének tartotta, hogy goromba hangon beszéljen vele, pusztán azért, mert olyasmit merészelt csinálni, amit senki más nem tesz, mert hát senki nem akar ostobaságokkal foglalkozni, hiszen már régóta megvannak a szabályok, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni.

— Ugyan kérlek. Nálunk ez lehetetlenség!

A tudós küzdött, küszködött, aztán belefáradt. A társadalom, önnön tekintélyét védve, lebirkózta a tudóst, és az elveszett valahol. Senki nem tud róla többé semmit.

— Sajnálom szegény bűnös fejét! — sajnálkoz¬tak egyesek. — Nem Is volt olyan rossz ember.

— Hja, maga az oka!

Rövid idő múlva egy fiatal festő jelentkezett. Kiállította képeit, és várta a közvélemény ítéletét. A képek nem voltak rosszak. Mint idegen, én voltam az egyetlen, aki megnéztem őket, a hazaiak közül senki sem akart elmenni a kiállításra. Megismétlődött ugyanuz, ami a költővel és a tudóssal történt, s jóllehet senki sem látta a képeket, makacsul állították:

— Festő? Micsoda ostobaság?! Hagyjuk ezeket a vacnkságokat, kérlek! … Nálunk ez lehetetlenség!

A közvélemény kígyót-békát kiáltott a festőre. Szinte harci sorokban vonultak fel e legújabb kárhozat ellen. A láz mindaddig tartott, amíg a fiatal festő el nem tűnt, a társadalom pedig, miután nagy harc árán sikerült elhárítania ezt a veszélyt is, fáradtan visszavonult, és folytatta a bóbiskolásl.

Épp u legédesebben szundikált a társadalom, amikor egy fiatal zeneszerző felébresztette legújabb szerzeményeivel.

— Ez már mégiscsak szemtelenség! — horkant fel, szeméi dörzsölve, a megsértődött társadalom.

— Miféle kárhozat ez?

Vele azonban gyorsabban végeztek. A hatóság (az is lefeküdt egy kicsit, hogy édesdeden és nyugodtan szundikáljon) kiderítette, hogy szerzemények lázadásra uszítják a népet, és így az ifjú zeneszerzőt természetesen bezárták mint forradalmárt.

— Úgy kell neki, mit kornyikál, mint valami bolond! — mondta megelégedve a közvélemény, nagyot ásított, aztán a másik oldalára fordult, és teljességében édes, mély álomba merült újra.

Okos emberek: miféle zene, miféle vacakság! „Ez nálunk lehetetlenség!”

Még két-három ilyen eset történt, ez volt az egész.

Ebben a társadalomban így járt mindenki, aki valami vállalkozáshoz fogott. A politikus is, a közgazdász is, az iparos is, mindegyik megbukott végül.

Eszembe jutott egy ismerősöm, egy szerb ember, nálunk van ilyen elég.

Meglehetősen gazdag ember volt, jövedelméből élt, ivott, evett, nem szeretett senkit, aki dolgozik, ő maga nem dolgozott soha semmit.

Kövérkés, lassú ember volt, s az utcán járva mindig komor, savanyú képet vágott, haragudott mindenre, ami csak munkára vagy dologra hasonlított.

Ha elment a fűszeresbolt előtt, megállt, fejét csóválta, és megvetően, epésen így szólt:

— Fűszeres! … Vacakság! Ez fűszeres? Mintha én nem ismerném őt! Maga elé rakott három-négy tányért, és kikiáltotta magát kereskedőnek! A nyavalya kerülget, ha ránézek.

Ha elment a vaskereskedés előtt, megállt egy pillanatra. Ugyanolyan megvetéssel mérte végig, és gonosz megjegyzést tett:

— Ö vaskereskedő! Felakasztott három-négy láncot a falra, és kikiáltotta magát kereskedőnek… Ugyan, ugyan! … Nyavalyatörést kapok, ha ezeket az ostobákat látom.

Járt-kelt a városban, és minden üzlet előtt, legyen az bárkié, megállt, és mérgesen dörmögte:

— Ugyan már, ez is dolgozik valamit? Mintha én nem ismerném!? …

Bárkiről beszélsz, aki valamit dolgozik, vagy valamire vállalkozik, mindenkit szidott és lebecsült.

— Ismered Mikát?

— Ismerem — mondja unottan, savanyúan.

— Gyárat épít.

— Hülye! Ö és a gyár! … Az lesz aztán a gyár! Ugyan!

— Marko lapot indít — mondta valaki.

— Marko lapot indít!? … Hülye! Mintha, én nem-ismerném őt! … Ugyan már, Marko és az újság! Egyes ostoba emberek kihoznak a sodromból.

Neki senki sem ér semmit. Ha valaki csak rá is gondol, hogy valami vállalkozást indítson, azonnyomban hülyének nyilvánítja.

Kár, hogy nincs több ilyen emberünk, de fokozatosan haladunk előre, és nemsokára utolérjük azt az eszményi országocskát, amelyben bizonyos időt töltöttem.

Az állott, megbüdösödött víztömeg nyugodt felszínén, amelyet zöld hínár lepett be, felbukkant, előbuggyant néhány hullámocska, arra vágyva, hogy kitörjön, hogy valahová a magasba szálljon, de nemsokára visszatért a tömeghez, a zöld hínár megint betakart mindent, és a nyugodt állóvizet nem zavarta meg többé semmi, nem keletkezett semmilyen hullám többé.

Ó, mennyire érződik a mozdulatlan, állott víz bűze! Fullaszt és fojtogat. Jöjjön, jöjjön valamilyen szél, mozdítsa meg az álló, rothadó tömeget!

Sehol egy szellő…

 

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

A mocsár (4/5)

(Előző)

Másnap a szolgabíró rejtjeles jelentést küldött a kormánynak a tegnapi politikai gyűlésről. A jelentés így szólt:

„Kerületemben erős politikai áramlat jelentkezett a mai kormányzattal szemben. A mozgalom mindinkább terjed, s attól tartok, hogy a királyi ház helyzete is kérdésessé válik. Megtettem minden tőlem telhető intézkedést, és a rendelkezésemre álló eszközökkel megkíséreltem megakadályozni ezt a bajt. Minthogy azonban ez az ellenzéki, jobban mondva forradalmi mozgalom hirtelen áradatként tört fel, valamennyi kísérletem hiábavalónak bizonyult, és a forradalmárok tegnap délután erőszakkal politikai gyűlésre jöttek össze. Éles hangú, arcátlan beszédeikből arra a következtetésre jutottam, hogy anarchista nézeteket vallanak, és titokban bizonyára lázadást és felfordulást készítenek elő az országban. Végül kínos és nehéz erőfeszítések árán sikerült feloszlatnom a gyűlést, mert nagy veszély fenyegetett, mivel az egyik részvevő még azzal is fenyegetőzött, hogy megdöntik a királyságot, és bevezetik a köztársasági rendszert.

Mellékelten tisztelettel megküldöm a miniszter úrnak a legveszélyesebb személyek névsorát (elsők között szerepelt az a különös ember, aki tejeskávét vagy mi a szöszt akart inni, utána pedig az a három, aki feketekávé mellett kardoskodott), és utasításokat ikérek, milyen intézkedéseket tegyek e fontos és hazánkra nézve sorsdöntő ügyben.”

A szolgabíró, miután ily nagy szolgálatokat tett a hazának és akormányzatnák, kitüntetést és fizetésemelést kapott. Az ellenzékiek valamennyien gratuláltak neki, és ezzel az ügy be is fejeződött.

A gyűlés után megkérdeztem az egyiket:

— Itt nálatok nincsenek olyan emberek, akik politikával foglalkoznak?

— Voltak olyanok is.

— És?

—  Semmi… Ostobaság!

— Hogyhogy ostobaság?

— Hagyd, kérlek. Ugyan ki akar itt politikával, foglalkozni? Egy megpróbálta!

— Mit csinált?

— Bolond ember! Hogy mit csinált? … Mindannyian ismerjük, tudjuk, kicsoda, honnan való kinek a fia és mit eszik otthon. Apja iparos volt, de az utolsók között, ő meg iskolába járt, a nagyvilágban kuncsorgott valahol, aztán hazajött, és mondogatni kezdte: Így kellene, úgy kellene, tudom is én, államberendezés, meg törvények, meg alkotmány, meg polgárjogok, meg gyülekezési szabadság, meg választások… Ugyan, kérlek, mindig összevissza beszélt!

— Te mit szóltál hozzá?

— Semmit! Mit mondjak? Csak néztem rá és nevettem. Ismerem jól. Kenyere is alig van, ismerem az apját is meg a családját. Még hogy ő meséljen nekem alkotmányról és szabadságról?

— Hátha értett hozzá?

— Ugyan, kérlek, én csak tudom, mennyit nyom ő a latban!

— Aztán mit csinált?

— Mit csinálhatott volna?! Könyveket olvasott, helységről helységre szaladgált, agitált, embereket gyűjtött össze, gyűléseket tartott. Többször is bezárták, büntették, száműzték. Mondom neki egyszer: „Mit ábrándozol, mint egy kölyök, miért nem nézel a dolgod után? Nem látod, hogy bolond vagy?!”

— Hát a többiek mit mondtak neki?

— Röhögtek rajta. Amikor kijött a börtönből, és végigment az utcán, akkor nevettek csak rajta igazán:

— Megtaláltad-e az alkotmányt? — kérdezték tőle, mire az egész utca kacagott.

— Hej, micsoda fréfák voltak azok ővele, olyan még nem volt. Majd hasra estünk a röhögéstől. Ma is rajta maradt a név: Alkotmány Tamás! — mondta, és könnyei is csorogtak a nevetéstől.

— Mi lett vele?

— Lebukott, szegény. Nincs neki semmije, állami szolgálatot se kapott… a bolond! Micsoda szép állásuk van az iskolatársainak, ő meg így járt! Maga az oka. Igaz, dicsérik, hogy ö volt a legképzettebb, a legértelmesebb, de olyan ábrándozó… Semmi sem rosszabb, mint amikor az ember nagyra tartja magát. Éppen ő akart javítani a dolgokon! Mindenkinek jól van így, ő meg valami különöset akar, mintha mi nem tudnánk, kicsoda ő. Szegény! …

— Most mit csinál?

— Megjött az esze, de már késő! Kigyógyitottuk a rögeszméiből, s mivel félkegyelmű volt, a hatóság békében hagyta. Mi azonban komédiáztunk vele, meg aztán egy pár ördöngös fickó elnevezte Alkotmány Tamásnak. Az emberek lassacskán lépten-nyomon tréfát kezdtek űzni belőle. Harcolt, ellenkezett, belefáradt… Sajnálom szegényt! Nem volt rossz ember! Most megjött az esze, komoly ember lett, hem ábrándozik, mint azelőtt. Teljesen visszavonult, senkivel sem barátkozik. Szegénysorban él, de azért sokan támogatják. Valamenynyien sajnáljuk, de hát maga az oka…

— Az emberek hogy néznek rá most?

— Szépen! … Senki sem gúnyolja többé, szeretik. Sajnáljuk szegényt!

Tetszik nekem ez az országocska, szeretnék minél tovább itt élni. Sok emberrel megismerkedtem. Remek emberek. Békések, csendesek, szelídek, mint a galambok. Esznek, isznak, alszanak, egy keveset dolgoznak is. Egyszóval: boldog emberek. Senki sem töri meg a csendet, senki sem rontja az összhangot, mégcsak szellő sem gyűrűzi a zöld színű mocsár mozdulatlan állóvizet, amennyiben ehhez hasonlítanánk ennek a valóban boldog kis országnak a társadalmát.

Én hoztam magammal Szerbiából egynéhány gondolatot és egynéhány elkoptatott, elődeimtől örökölt eszményt, de ezt a keveset is elvesztettem ebben az országocskában, és mintha megbabonáztak volna magam is átadtam magam az édesded szundikálásnak, hogy szinte már kezdett jólesni. Akkor láttam, hogy mi, szerbek is hajlamosak vagyunk, nagyon is hajlamosak arra, hogy egy nap ugyanilyen boldog nép legyünk, s ebben körülményeink is közrejátszanak.

Így múltak a napok, békésen, nesztelenül, lomhán mígnem egy nap a társadalmi összhang egyensúlya megbillent.

Egy fiatalember verskötetet adott ki.

A versek szépek voltak, csupa mély, őszinte érzés és gondolat.

Az egész társadalom felháborodással fogadta a kötetet. Senki sem olvasta el, nem is akarta elolvasni. De akinek kezébe került, mindjárt savanyú képet vágott, két-három oldalt lapozott, megtapintotta a papirt, mintha a minőségét vizsgálná, aztán eltolta magától, akárcsak a világ legundorítóbb holmiját, megvetéssel elfordította fejét, és epésen megjegyezte:

— Versek?! Ugyan már!

— Ki tudja? Talán vannak benne szép dolgok is?! — jegyezte meg valaki.

Az illető keresztet vetett, fészkelődön ülőhelyén, sajnálkozva végigmérte a másikat, és fejcsóválva mondta:

— Te bolondabb vagy még annál is, aki ezeket a vackokat írta! — közben az ujja hegyével eltolta magától a könyvet, s olyan arcot vágott, mintha valami tisztátalan, mocskos tárgyat érintett volna.

— Ha így beszélsz, megkérdem: olvastad-e ezt a könyvet?

— Nem olvastam.

— Akkor hát?

— Én nem is állítom, hogy jo, csak azt mondom: lehet, hogy jó! … Hát te olvastad?

— Én? — kérdezte az első mergesen, mintha a kérdés mélyen megsértette volna.

— Te!

— Én?! — ismételte az első még haragosabban.

— Persze, hogy te. Ki mást kérdeznék?!

Az első keresztet vetett, vállát vonogatta és széttárta karjait, mintha azt mondaná: „Atyaúristen, mit kérdez ez!”, de nem szólt semmit, csak csodálkozva meredt a másikra.

— Mit veted a kereszteket? Kérdem tőled, olvastad a verskötetet, vagy nem? Mit kell ezen csodálkozni?

Az illető megint keresztet vetett, aztán megjegyezte:

— Most én kérdezlek téged: bolond vagy te, vagy nem vagy bolond?

— Ugyan már! Nem értelek.

— Én se téged.

— Mit kell neked értened, és mit csodálkozol? Kérdezem: olvastad a könyvet?

— Én kérdezlek téged: bolond vagy te? — ismételte az első, aztán megragadta a könyvet, mérgesen odacsapta az asztalra, és így kiáltott:

— Ezeket a vacakságokat olvassam? Ha bolond volnék, nem mondom, de józan ésszel hogyan tehetnék ilyet? … Ismered-e azt, aki ezeket a verseket írta? — tette hozzá halkabban.

— Nem ismerem.

— Hja! … Azért is beszélsz így! — mondta az első, és még savanyúbb képet vágott, mintha ezzel akarná jelezni, hogy milyen bukott személyről van szó.

— Te ismered?

— Ismerem! — mondta lekicsinylőén, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondaná: „Jobb volna, ha nem ismerném”, pedig ugyanazzal az emberrel tegnap, amikor még nem adott ki verseket, barátságban volt, és a társaságban soha nem mondott róla semmi rosszat.

Mások meg, akik szintén nem akarták elolvasni a könyvet, így beszéltek:

— Micsoda botrány! … Versek? … Mintha nem tudnám, kicsoda ő! — mondta az egyik.

— Hogy nem szégyenli?! — mondta a másik.

— Az embernek előbb az isten veszi el az eszét, aztán ő maga tesz rosszat… Ilyen … ilyen ver¬sek? Bármikor tudnék jobbakat is írni, de nincs pofám, mint egyeseknek…

Az emberek viselkedése megváltozott a fiatal költővel szemben. Amikor az utcán látták, lökdösték egymást és kacsintottak.

— Jó napot! — köszöntötte őket a költő.

— Jó napot, költő úr! — válaszolta az egyik, és félszemmel gúnyosan vizsgálta.

— Szervusz, szervusz! — köszöntötte a másik gúnyos mosollyal.

— Jó napot! — üdvözölte a harmadik, unottan, savanyúan, lekicsinylőén.

Az ügy azonban sajnos nem fejeződött be puszta beszélgetésekkel, amelyek mindenütt folytak.

A közvélemény arcvonalat teremtett a fiatal költővel szemben. Jó tulajdonságait is, melyeket eddig elismertek, most ócsárolni kezdték, apróbb hibáit pedig, amelyeket azelőtt elnéztek, mint a többiekét is, most szörnyű bűnnek kiáltották ki. Kiderítették róla egyszeriben, hogy aljas, részeges, kártyás, jellegtelen fráter, kém, mi több, bolond is.

— Nem is tudtam, hogy olyan bolond — mondogatták az emberek.

— Az igazát megvallva, én mindig sejtettem, hogy hiányzik egy kereke.

— Én is tudtam, de akkor mégsem volt ilyen bolond.

— Nos, most mar egészen az.

A társaságban kezdtek gúnyt űzni belőle, s ha valahol valami elintéznivaló dolga akadt, aki csak tehette, elgáncsolta, mert mindenki lázadt ellene, s mihelyt meglátta, így gondolkodott: „Mit hencegsz itt?… Versek, jó, jó, majd meglátod, tudunk mi is valamit!”

Hogy a baj még nagyobb legyen, a verseket menyasszonyának ajánlotta, gondolván, hogy ezzel őrömet szerez neki. A szegény lányt azonban öröm helyett rengeteg bánat érte, sokat kellett sírnia, mert a közvélemény őt sem kímélte meg.

A leány apját kihozta sodrából az eset, megbotránkozott azon, hogy a lánya nevét is belekeverték ebbe az ostoba dologba, leült hát, és a következő levelet írta az ifjú költőnek:

„Uram!

Ezeket a maga vacakságait és mindenféle ostobaságait, butaságait, amelyekkel gúnyt űznek utcaszerte, inkább az édesapjának ajánlotta volna, őhozzá illenek, hisz közismerten utolsó ember, akárcsak Ön is, minthogy a leányom nevét keverte bele ezekbe az ostobaságukba. Eddig senki sem mulatott ujjal a házamra, s nem is akarom, hogy a leányom nevét vegye nyelvére mindenki, még kevésbé, hogy a maga félkegyelmű könyvén díszelegjen. Mától kezdve nehogy át merje lépni házam küszöbét, mert visszaélve bizalmammal, azzal viszonozta jóságomat, hogy szégyent hozott házamra. Különben is követelem, hogy őt napon belül adjon elégtételt, mert ellenkező esetben, uram, elpáholom, mint egy macskát az út közepén, vagy ahol találom.”

Ebből aztán megannyi botrány keletkezett, s minthogy az ifjú költő hivatalnok volt, főnöke a következő jelentést tette a miniszternek:

“N. N. (a nevét már elfelejtettem, tehát a szokásos N. N.-t használjuk), e hatóság hivatalnoka, aki különben jó és lelkiismeretes munkás, az utóbbi időben annyira kompromittálta magát valamiféle állítólagos versgyűjteménnyel, hogy az állami szolgálat tekintélyének megőrzése érdekében nem maradhat tovább állásában, mivel olyan komolytalan munkával foglalkozik, ami még egy kofához sem illik, hát még egy állami hivatalnokhoz. Kérem a miniszter urat, hogy ezt a kompromittált hivatalnokot távolítsa el az állami szolgálatból, vagy legalábbis erről a helyről, mindaddig, amíg meg nem, javul…”

A miniszter áthelyezte a költőt.

Sajnos azonban az ország kicsi, a rossz hír meg gyorsan terjed, s a költőt az új helyen még kedvezőtlenebbül fogadták, a miniszter pedig mit tehetett volna mást, az állami szolgálat tekintélye érdekében, sőt a közvélemény erkölcsi felfogása érdekében is kénytelen volt elbocsátani az állami szolgálatból azt a szörnyeteget, aki verseket ír.

A közvélemény elégtételt kapott, s a fiatal költőnek többé egyetlen verse sem jelent meg. Valahol eltűnt, senki sem hallott róla többé.

— Kár érte, fiatal volt még! — mondogatták.

— Nem is volt rossz ember.

— Nem hát, de mi az ördögöt csinál olyasmit, amit senki más nem csinál?

— Sajnálom szegény bűnöst!

— Hát aztán! Ő maga az oka!

Az egyensúly megint helyreállt a társadalomban, és eltűnt a hullámgyűrűcske, amely egy pillanatra megkavarta az állóvíz nyugodt, mozdulatlan tükrét, és a társadalom elégedetten, nyugodt lélekkel folytatta tovább a jóleső szundikálást.

(Következő)

A mocsár (3/5)

(Előző)

Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.

Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.

Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.

Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.

— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.

Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.

A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.

— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.

— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.

— Tán csak nem ellenzékiek?

— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.

— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?

— Bizony, a hatóság.

— Önmaga ellen?

— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.

— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.

— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.

— Neked mi a véleményed?

Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”

Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.

Egyszeriben mérges hangot hallottam:

— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.

— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.

— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.

A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.

— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.

A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.

— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.

Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.

— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.

A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.

— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.

— Rajta, mondd el!

Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:

— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.

— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”

— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.

— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.

— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.

— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.

— Ha tudod, mondd el!

— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.

— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?

— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.

— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?

— Van még.

— Melyek azok?

— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!

— Hát azután?

— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.

Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.

Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.

A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?

Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.

— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!

— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.

— Én meg elvből riem iszom bort.

Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.

Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:

— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.

Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.

A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?

A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:

— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.

Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.

A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:

— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.

Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)

— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.

Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.

Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.

Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.

(Következő)

Kínlódia (11/12)

(Előző)

Másnap hallom, hogy a kormány megbukott. Az utcákon, kocsmákban és lakásokban énekszó hallatszik mindenhonnan. Kínlódia minden vidékéről küldöttségek érkeznek, hogy a nép nevében köszöntsék az új kormányt. A lapok tele vannak hűségükről nyilatkozó polgárok távirataival és nyilátkozataival. A nyilatkozatok és jókívánságok úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra, csak a név és aláírás változik. Íme egy mintapéldány:

 „A minisztertanács elnökének, … Úrnak.

Elnök úr, az Ön hazafiassága és drága hazánk érdekét szolgáló nagy cselekedetei egész Kínlódiában ismeretesek. Vidékünk népe örömmámorban úszva üdvözli áz ön kormányra jutását, minthogy mindenki szilárdan bízik abban, hogy csak Ön és műnkatársai képesek kivezetni országunkat abból a kinos és súlyos helyzetből, a nyomorból, amelybe az Ön elődei taszítottak bennünket rossz és hazafiatlan működésükkel.

Örömkönnyek között kiáltjuk: Éljen!

Ötszáz aláíró nevében

(egy kereskedő aláírása)”

Vagy például egy nyilatkozat:

„A mai napig a múlt rendszer híve voltam, de minthogy ma, az új kormányzat uralomra lépésekor teljesen meggyőződtem, hogy az előző kormány kárt okozott az országnak, és csak a mostani kormány képes új úton vezetni az országot és megvalósítani a nép nagy eszményeit, ünnepélyesen kijelentem, hogy a mai naptól fogva minden erőmmel támogatom a jelenlegi kormányt, és mindenütt, mindenkor elítélően nyilatkozom a régi rossz hírű rendszerről, amelyet minden becsületes ember megvet.

(Aláírás)”

Több újságban, amelyek addig az előző kormány minden egyes intézkedését dicsérték, most olyan cikkeket olvasok, amelyek keményen elítélik á volt kormányzatot, az újat pedig a csillagokig magasztalják.

Később átlapoztam az újságok régi számait az év elejétől kezdve, s akkor láttam, hogy minden egyes új kormány hatalomra lépésekor ugyanez ismétlődik. Minden egyes új kormányt azonos módon köszöntenek, mintha az lenne az egyetlen jó kormányzat, a régieket pedig elítélik, és árulónak, visszataszítónak, károsnak, sötétnek és aljasnak nevezik.

A nyilatkozatokat és jókívánságokat is minden egyes kormányzathoz ugyanazok az emberek intézik, és a küldöttségekben is mindig ugyanazok az emberek szerepelnek.

A tisztviselők különös gyorsasággal sietnek hűségnyilatkozatot tenni minden egyes kormánynak, kivéve, ha valamelyik meg akarja kockáztatni állását és hivatalát. Ilyen kevés akad, és róluk elítélően nyilatkozik a közvélemény, mert nyilván lerontják a szép szokást, amely Kínlódiában már hosszabb ideje dívik.

Beszélgettem egy jó tisztviselővel egyik társáról, aki nem gratulált az új kormánynak, s emiatt elbocsátották az állami szolgálatból.

— Okos embernek látszik — mondtam.

— Hülye! — válaszolta a tisztviselő ridegen.

— Nem hiszem!

— Ugyan kérem, hagyja azt az álmodozót. Ahelyett, hogy a dolgával törődne, mint a többiek, ő inkább éhezik a családjával.

Bárkit is kérdeztem, ugyanezt a véleményt kaptam az efféle emberekről; a világ sajnálja, de meg is veti őket.

Mivel a kormánynak rengeteg sürgős munkája akadt, viszont szüksége volt arra, hogy a nép képviselői révén teljes bizalmat szavazzon neki, egyidejűleg pedig elítéije a régi kormány és képviselőház munkáját megtartotta ugyanazokat a képviselőket.

Nagyon meglepődtem ezen, felkerestem hát egy képviselőt, és beszélgetésbe elegyedtem vele.

— Ha ugyanaz a képviselőház marad, az új kormány nyilván megbukik?

— Dehogy.

— Tudom, de hogyan bízhat meg a kormány ebben a képviselőházban?

— Rászavazunk!

— Akkor viszont el kell ítélniök a régi kormányt, sőt önmagukat is. Ezzel elítélik saját munkájukat is!

— Milyen munkánkat?

— A volt kormánnyal való együttműködésüket!

— Elítéljük a volt kormányt!

— Tudom, de hogyan tehetik ezt ugyanazok a képviselők, akik tegnap még a régi kormányt támogatták?

— Nem számít.

— Nem értem.

— Nagyon egyszerű és világos! — mondta közönyösen.

— Furcsa!

— Egyáltalán nem furcsa. Valaki úgyis megteszi, vagy mi, vagy más képviselők. A kormánynak csak formalitásra van szüksége. Így vezették ezt be, talán más idegen országok mintájára, de nálunk tulajdonképpen a képviselőház és a képviselők csak azt teszik, amit a kormány akar.

— Minek akkor képviselőház?

— Mondom, csak a forma miatt, hogy mondhassuk, hogy hazánkban is van képviselőház, és hogy a kormány parlamentárisnak látsszék.

— Most már értem! — mondtam meglepődve és teljes zavarban.

A képviselők csakugyan megmutatták: ők oly nagyra becsülik hazájukat, hogy még saját méltóságukat és képükön a bőrt is feláldozzák érte.

— Elődeink életüket is feláldozták a hazáért, mi meg tán még azt is fontolóra vesszük, hogy puszta becsületünket feláldozzuk-e?! — harsogta egy képviselő.

— Úgy van! — visszhangzott mindenfelől.

A képviselőházban gyorsan peregtek az események.

Először is teljes bizalmat szavaztak az új kormánynak és elítélték a régit, aztán pedig néhány törvény, módosítását indítványozta a képviselőháznak az új kormány.

Az indítványt egyhangúlag elfogadták, és a javasolt törvénymódosításokat megszavazták, mert módosítás ét kiegészítés nélkül a régi törvények akadályozták volna, hogy az új miniszterek rokonai és barátai magas közhivatali állásokat kapjanak.

Végül előre jóváhagyták a kormánynak, hogy a költségvetésen felül is eszközölhet kiadásokat, azután a képviselőház feloszlott, és az államvezetésbe belefáradt képviselők hazatértek pihenni, az új kormány tagjai pedig, miután minden akadályt szerencsésen leküzdötték, és elégedetten sütkéreztek a nép teljes bizalmában, díszvacsorát rendeztek, hogy vidáman, borospohár mellett kipihenjék az országvezetés súlyos gondjait.

(Következő)