Az idealista (2/2)

(Előző)

IV.

– Tehát – folytatja Marko – ez a levél világosan beszél a forró és tiszta érzésről, kirajzolódik belőle, hogy mekkora hazafias láng lobogott a szívében. Ezt a levelet György éppen az indulása előtt írta meg gyötrelmes küzdelmében, akkor, amikor még fiatal, friss és életerős volt. Ezután jött a harmincéves munka, a szenvedések és a kínok. Mondtam már, milyen volt a kinézete öt évvel ezelőtt, amikor először megismertem. Hatvan éves volt, és legalább húsz évvel idősebbnek tűnt. Az erejével nem takarékoskodott, ő nem élt, hanem nagy lángon égett.

– Néhány nappal később, ahogy odakerültem, az egyik barátommal, aki tanító, ültünk az iskola előtti kertben. Ebben az épületben a második és a harmadik elemi osztályok tanulnak. A harmadik osztály tanítója az én barátom. A tanítványai éppen szüneten vannak, játszanak, mint a muslicák szálldosnak körülöttünk. A második osztály tantermének az ablakai nyitva vannak, kihallatszik az énekszó, amit friss és csengő gyerekhangok énekelnek:

Zöldell a kedves domb…

– Gyuri bá’ énekel a gyerekekkel – mondja az én tanító barátom.

– Ez az ő osztálya? – kérdeztem csodálkozva.

– Az övé. Ő most csak énekel. Nyolc órakor bejön, beül az asztal mögé, a kezei közé fogja az arcát, vagy ide ül az ablak elé, nézi a zöldellő kertet, a gyerekek meg énekelnek neki. Nos, mi mást tegyen?… Öreg, elcsigázott… de életében már sok mindent megvalósított. Jó volna, ha mi az életünk során annak a tizedét tudnánk megvalósítani, annak, amit ő életében véghezvitt, jó volna.

– Még nem nyugdíjas?

– Még nem. Ezekben a régiókban tizenöt évet töltött, amikor ez az országrész még nem szabadult fel, és így ezeket az éveket az állami szolgálatba nem veszik számításba. A nyugdíj alapját csak a felszabadulástól számítják. Így neki alacsonyabb fizetése van, mint annak a sok fiatalnak, akik a tanítványai voltak, mivel az utóbbi években gyenge minősítéseket kapott, ezért előléptetés sem járt neki. Most még alkalmazzák, hogy több évet nyerjen a nyugdíjazáshoz.

– Aha, tehát így kedveskedtek neki. És ez az összes jutalma azért a hatalmas munkáért, amit élete során a közösségért végzett, és ezért megengedték neki, hogy ilyen elcsigázottan is tovább dolgozhasson!… – mondtam, de a szomorúság a szívemre telepedett.

– Az összes lakos, akiket itt látsz, ez mind Gyuri bá’ tanítványa. Ő nem csak a gyerekeket tanította, hanem a felnőtteket is. A saját költségén építette fel azt az épületet, ahol most a községháza van, és a tágas tanteremben tanította a gyerekeket és a felnőtteket. Mesélik az idős lakosok, akik fiatal kora óta ismerik, hogy ő a fáradtságot nem ismerte. Éjjel nappal dolgozott, számára nem volt ünnepnap és pihenés! – mondta a barátom.

– Ezt én is észrevettem, hogy ezen a környéken nagyon nagy az írástudók száma. Ritkán volt, hogy találkoztam egy idősebb emberrel, György kortársával, és írástudatlan lett volna. Tehát itt mindent a fáradhatatlan Gyuri bá’ teremtett meg.

– Akkor, amikor az idősebb emberek is gyülekezni kezdtek az osztálytermében, a törökök bűnösnek kiáltották ki és börtönbe zárták, így néhány hónapot börtönben is töltött. A pénze enyhítette a török hatóság szigorát, és így sikerült neki a börtönből kiszabadulni, de megtiltották neki, hogy a felnőtteket is tanítsa az iskolájában, csak a gyerekeket taníthatta. Ezután nappal tanította a gyerekeket, éjszaka pedig a felnőtteket, a legnagyobb veszélynek kitéve magát. Éjszaka a felnőtteket a dicsőséges szerb múltról oktatta, lelkesítette őket, harcra készítette, lelkükben erősítette a reményt az eljövendő időszakra, és általában arról beszélt hozzájuk, amit maga is tudott. Éppen két-három évvel még a felszabadulás előtt, megtudták a törökök ezt a törekvését, és csak szökésével tudta a fejét megmenteni a biztos haláltól, amire ítélték volna. A háború alatt önkénteseket szervezett és bátran harcolt a szerb hadsereggel a törökök ellen. A háború után, amikor ezek a végek is szabadok lettek, György tovább maradt, újra, mint tanító.

A beszélgetésünk után, a tanító barátom elhallgatott. Én is hallgattam. Ő szólt a gyerekeknek, hogy induljanak az osztályterembe – ő is utánuk ment. Egyedül maradtam.

Gyuri bá’ osztályából egyformán szólt az ének. Amikor az ének elhallgatott, azonnal ricsaj és lárma váltotta fel, a vidám gyerekek kiszaladtak a szünetre. Kevéssel ezután Gyuri bá’ is kijött.

– Miért magányos? – mondja Gyuri bá’, amikor meglátott.

– Nézem, milyen szép kertje van. – Eközben odaszalad az egyik gyerek, és sírva, elmeséli Gyuri bá’nak, hogy az egyik társa a fejére vert egy pálcával.

Gyuri bá’ odament hozzá és ráncos kezével gyengéden megsimogatta a kis fejecskéjét.

– Elmúlik majd! Nem akarta, szeret ő téged… Legyetek jók és mindig gondoljatok jót egymásról, és iparkodjatok minél jobb emberekké válni!

A gyerek megvigasztalódva szaladt tovább játszani, Gyuri bá’ pedig enyhén elmosolyodott:

– Gyerekek! … Szeretem, amikor játszanak…

– Szépen énekelnek.

– Szeretem, amikor énekelnek, szinte mindenről megfeledkezem… Látja, engem már a beszéd is fáraszt… Én is szépen énekeltem, amikor fiatal voltam…

– Rendesen jön délelőtt is meg délután is?

– Jövök… de egyre gyengébben dolgozom. Nem tudok többet tenni, már eleget dolgoztam. Nem csinálnám, de a gyerekeim miatt, a nyugdíjam miatt… értük, én az enyémet befejeztem… Reszketett a hangja, a szeme könnyekkel volt tele.

– Menjünk be az iskolába? – kérdezi az egyik gyerek.

– Elég volt gyerekek, menjetek haza.

– Haza! Hazaaa! – kiáltották a gyerekek nagy hangon, és elsiettek.

– Ideje lenne, hogy kipihenje magát! – mondtam Gyuri bá’nak.

– Ha majd meghalok, kipihenem magamat. Igen, ha majd meghalok… Hamarabb nem.

– Figyelj az olvasásra! Mit nézegetsz te ott az utolsó padból! – hallatszott ki a tanító erős hangja a harmadik osztályból.

– De minek figyeljen! – neveti el magát Gyuri bá’. – Nem kell itt mindenkinek tanulni. Mennél kevesebbet tud az ember, annál kevesebbet szenved. Tudás nélkül boldogabban érzi magát az ember. Boldogabb lettem volna én is, ha nem tanulok!

– Az Istenért, ne mondjon ilyet! A maga tudása százaknak hozott hasznot, mit százaknak, ezreknek…

Valamit mondani akart, de a szó a torkán akadt, a feje lekonyult, mélyen sóhajtott, és reszkető kezével legyintett egyet.

A nap sugarai áthatolnak az akácfa lombján, és beragyogták a hófehér haját.

– Minden elmúlt… – mondja végül – minden, minden elmúlt… Maga fiatal, alig lépett még be az életbe… Tegnapelőtt hallgattam magát, ahogy vitatkozott egyes közösségi kérdésekről… Itt megállt, szomorú szemeivel rám nézett, amelyek az élet bajairól meséltek.

– Én benne kerestem, hogy milyen lehet a jövőm, mintha a végét látnám, életem utolsó lépéseit. A szívem baljós érzelmekkel telt meg. Egy szót se tudtam szólni.

– Maga hevesen vitatkozik, nekem meg eszembe jutott a fiatalságom…

– Tehát ő meg bennem látja a múltját – gondoltam magamban.

– Azt hittem soha nem fogok megfáradni… – folytatja tovább halk hangon, amit alig lehetett hallani, majd megszakítva a mondatot, néhány pillanat után befejezte: Elegem lett az életből, higgye el, én már csak a halált várom…

Itt elhallgatott.

– Szörnyű kívánság! gondoltam, és megrázkódtam.

– Tőle pedig, aki ennyire kiürült, még elvárják, hogy tovább dolgozzon… Még ilyen hosszú kitartó munka után is!… Furcsa ajándéka a sorsnak, hogy így elcsigázottan, imbolyogva jön az iskolába, hogy a saját gyerekeinek biztosítson néhány dinár nyugdíjat, amikor meghal. Dolgoznia kell, mert érzi szegény, hogy ez a szülői kötelesség. Saját családja előtt bűnösnek érzi magát, és most utolsó leheletéig értük dolgozik, hiszen magának soha semmire nem volt szüksége – de most csak egy szörnyű vágya maradt – meghalni, mert elege lett az életből!…

– Ilyen gondolatok gomolyogtak a fejemben, ahogy néztem Gyuri bá’t a szakadt és kopott ruhájában, és olyan szomorúság kapott el, hogy szerettem volna hangosan sírni és zokogásba kitörni. A fél életemet nem sajnálnám, ha vissza tudnám adni az erejét és vidámságát. Akaratlanul jöttek belőlem a szavak:

– Jó az Isten! Megél maga még jobb napokat is… A gyerekek is megkapják, maga is kap majd támogatást, boldog lesz…

– Semmit nem sajnálok… Én már örülni sem tudok… Sok örömöm volt, de sokat dolgoztam és sokat szenvedtem… Sok minden volt, de a legtöbb a szenvedésből jutott… Semmit nem érzek most, se örömet se bánatot – mondta tompa hangon, majd suttogva folytatta:

– De most csak egy vágyam maradt, meghalni…

A tanteremből újra hallatszott a tanító hangja:

– Kifele, kifele, állj meg… Ezt ne tanuld meg!…

Gyuri bá’ újra szomorúan elmosolyodik.

Az iskola mellett van egy kiskocsma. Előtte ül néhány helyi lakos és dominózik.

Lassú, méltóságteljes járással elhaladt előttünk a prefektus. Csendőr kíséri. A lakosok felpattannak és alázatosan leveszik a sapkájukat.

– Iskolatársam volt – Gyuri bá’ szomorúan elmosolyodott. – Én gazdag apa gyereke voltam, ő meg szegényecske. Én kitűnő tanuló voltam, ő gyenge. Ezért nem is tanulhatott tovább. Őszintén sajnáltam. Nem fejezte be az iskolát, én meg kiváló eredménnyel elvégeztem, és még két évet Bécsben is eltöltöttem. Sok pénzt örököltem és eljöttem erre a vidékre, amely még nem szabadult fel. Tökéletes iskolázottsággal és felkészülten. Ő pedig később szolgálatba állt a felszabadított területeken, mint bukott diák… én elköltöttem a készpénzemet, feléltem az erőmet és az egészségemet, kínokat éltem át a börtönökben, és most, harmincévi munkaviszony után száz dinár a havi fizetésem… és van öt gyerekem…

Rájött a köhögés, az utolsó szavakat alig tudta kimondani.

– Ő meg iskola és szenvedések nélkül magas fizetést kap, van több ezer dinár készpénze – folytatja Gyuri bá’. És látja, őt mindenki tiszteli, előtte alázatosan leveszik a sapkájukat, én meg, aki annyit dolgoztam, harcoltam, együtt szenvedtem velük, vergődtem és segítettem rajtuk… semmim sincs, nekem még tisztelet se jár! Amikor elmegyek mellettük, csak nevetnek rajtam…

Itt a hangja megremegett, könnyektől szenvedve beszélt… egy kicsit elhallgatott, felemelte a fejét, egyenesen a szemembe nézett és élénkebb, de reszkető hangon folytatta:

– Maga még fiatalember; legyen minden, minden legyen, de egyet nagyon kérek… ne legyen tisztességes ember…

Beleremegtem az előérzettől és a bánattól.

– A tanítványaim, akiket pénzzel is támogattam és útjukra bocsátottam – most meg se ismernek… Bírságot szabtak ki rám, érti! Néhányan évődve meglöknek, amikor elmegyek mellettük, és züllöttnek mondanak… Az emberek nem kérdezik, hogy züllöttél le, de ahogy meglát, hogy bajban vagy és szegénységben élsz, azonnal elvesztettél mindent… Azonnal figyelmen kívül hagynak…

Eközben a prefektus elmegy az iskola kerítése mellett, ránéz Gyuri bá’ra, és méltóságteljesen bólintott, a fogai közt pedig csak ennyit kérdez:

– Hogy vagy Gyuri?…

– Ahogy lehet! – felel György.

A prefektus elmegy, Gyuri bá’ lehorgasztja a fejét.

– Egyébként, mi keresnivalóm van még itt… Csak a gyerekeimet sajnálom… Dolgozzatok, dolgozzatok, én meg vétkezem… Legyetek jók és becsületesek, de ne várjatok köszönetet – mert az nincs… Örök mártírok lesztek…

Megint elhallgatott – majd eszébe jutott:

– Nemrég egy napon eladták a szőlőskertemet az adó miatt, de a községházán, amit én ajándékoztam az önkormányzatnak, az, akinek a legtöbbet segítettem és a legtöbbet tettem érte, lekiabált, amikor könyörögtem neki, hogy a szőlőskertemet a gyerekeim elől ne adják el:

– Ki a hibás azért, hogy annyi pénzt elherdáltál!… Mindent megettél és elittál, és most itt jajveszékelsz nekem…

Egy sóhaj szakadt ki belőle, majd rekedten befejezi:

– Koldusnak néznek!…

Két könnycsepp gördült le sápadt, ráncos, hervadt arcán…

– Nem sajnálom – mondja – én a tartozásomat leróttam. Csak azt sajnálom, hogy a gyermekeimet szegénységben hagyom. Ki tudja, lehet, tőlem szerencsésebbek lesznek… Vagy… legyenek olyanok, mint én… legyenek jók, és saját maguknak jelöljék ki az utat… Nekem még a halál is kedves…

– Akarom, akarom a halált! – A hangja tompa volt, és valójában olyan volt, mintha a sírból jött volna, mint a halál hangja…

 

V.

Utoljára azon a télen láttam, amikor idehelyeztek.

Hideg nap volt. A szél a tetőkről hordta a havat az arcomba. Az utcákon ritkán lehetett embert látni. Elmentem az önkormányzat épülete előtt, Gyuri bá’ alapítványa előtt. Ő éppen az ajtó előtt állt. A szél lobogtatta szakadt ruháját. Lehajtott fejjel, remegett a hidegtől és az öregségtől.

– Mit csinál itt, Gyuri bá’? – kérdeztem.

Felemeli a fejét, hosszan néz rám, a szeméből ömleni kezdtek a könnyek:

– Nyomorgok.

– Vár valakire?

– Beteg a gyermekem, és az önkormányzattól kértem a következő hónap bérleti díját, hogy gyógyszert vegyek, és nem adják… A megyénél is voltam, de ott sem adják…

Fuldokolt a sírástól.

Kivettem a fele pénzemet és átnyújtottam:

– Ne könyörögjön nekik, itt van, adok én magának… kölcsönbe – tettem hozzá, hogy elfogadja.

– Rám nézett, és furcsa mosoly futott át az arcán, a szemében pedig kis reménysugarat láttam…

– Legyen becsületes ember… én vétkeztem! A jövő generációi közt egyre többen lesznek azok, akik méltányolják az erényt.

Újra fojtogatta a sírás.

Támolyogva bement a patikába.

–

– És most már megpihent. A vágya teljesült, a hálás önkormányzat az elismerés jegyében koszorúkat helyezett a sírjára… Cikket írtak, beszédeket mondtak, dicsérték fáradságos munkáját…

…Ez is elég volt, mondaná Gyuri bá’. Eljön majd az idő, amikor az életben, tiszteletben tarják és jutalmazzák az erényt – fejezte be elbeszélését Marko, keserű mosollyal az arcán, könnyező szemekkel.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.