Tag Archive | Domanović

Другови

Никад нисам био веселији у свом животу, но кад ми је отац купио буквар и рекао: „Сине, од сутра ћеш бити ђак.“ Од то доба има више од двадесет година, али памтим, као да је јуче било, па чини ми се још и боље, јер ето ја сам већ заборавио много којешта што сам јуче радио, зато, кад сам први пут пошао у школу памтим до најмање ситнице. Имао сам многе радости у животу, али веће радости нисам имао, а сада бих платио бог зна колико, да ми се може вратити то доба, па да опет будем ђак, учим, слушам учитеља и другујем са оним старим друговима из школе. Једном се десило, да ме учитељ и изгрдио, па богме и повукао за уво и ја сам тад смишљао како ћу се удавити у рецу, и како више нећу ићи у школу, јер ме учитељ мрзи, али сам брзо увидео, да ме је он волео као сина и да је имао права чак и да ме добро избије.

Ево како је то било:

Ја сам седео у клупи до неког Бране, пуковниковог сина. Мој отац је био добар пријатељ са Браниним оцем, па смо се и ми деца волели. Нас два смо, ја и Брана, били увек најбоље одевени, имали сваког дана по пола динара да купујемо алву и друге слаткише или што ми хоћемо, имали лепе, скупоцене ножиће, писаљке и разне књижице са сликама. С њим сам се готово једино и дружио, јер ми друга деца, нарочито она поцепана и сирота беху одвратна.

Једног дана дође наш учитељ у школу и уведе новог ђака. Дигосмо се сви, молисмо се богу и седосмо. Настаде жагор међу нама; сви почесмо један с другим разговарати о новом другу.

Нови ђак стоји уз учитеља, па уплашено гледа све нас редом, а ми сви час у њега, час у учитеља, а час проговоримо по коју о њему.

– Гле како му је исцепан капут! – вели ми Брана тихо да не чује учитељ.

– Види, види, како му се виде прсти кроз ципелу! – показах и ја Брани, па нам се то дало на смеј.

Смејемо се ми и гуркамо један другог, па налазимо све више и више ствари смешних на свом новом другу и његовој сиротињи и поцепаном оделу, обући и масној, поцепаној шубарици.

Учитељ нам поче говорити како смо добили новог друга и како треба да га пазимо, волимо и помажемо, јер је, вели, одличан ђак, а мени и Брани све више и више смешно.

Учитељ нас погледа један пут, и ми ућутасмо и гуркамо се ногама испод клупе, па се напели од смеја, а нарочито кад погледамо у го прст свог новог друга.

– Ти ћеш, Светиславе, седети овде између ове двојице! – рече учитељ и показа новајлији место између мене и Бране.

Мене и Брану као да гром удари. Престаде смех и место смејања умало што не заплакасмо.

– Ја хоћу да седим до Бране! – рекох ја учитељу, а усне ми се навијају на плач.

– Па зар ти ово није друг! – пита ме учитељ благо и помилова Светислава по глави.

Ја се и Брана случајно погледасмо, па прснусмо обојица у смех.

– Чему се смејете? – пита учитељ.

Ми оборили главе па ћутимо.

Он понови оштрије своје питање.

Ми опет ћутимо.

Учитељ нас изгрди обојицу, повуче мало за уши пред целим разредом и рече, да ће нас много више казнити, ако му не будемо казали што се смејемо.

То је била прва казна што сам је у школи претрпео.

Одмах сам смислио, да више у школу и не долазим. Љутио сам се што учитељ да воли и оног поцепаног ђака, а мене да казни, кад сам ја много лепше одевен. Нисам се могао никако помирити с тим, да онај сиромашак седи до мене и да ме раздвоји од Бране. Чак сам смишљао план, како ћу се учитељу осветити.

– Ах, што неће Бог дати, да нам учитељ умре! – мислио сам идући кући и љут и огорчен и понижен. Ја сам држао, да ме учитељ омрзао.

Чим стигнем кући бризнем у плач.

– Шта је? – пита ме мајка и пољуби, а мени се још више дало на жао, па од плача ни речи не могу да проговорим.

Једва сам кроз плач испричао мајци шта се десило у школи и све њене утехе нису помогле. Ужинао сам врло мало од туге и замолио мајку, да ме пусти да одем до Бране. Хтео сам да се с њиме договорим шта ћемо радити.

Одем Браниној кући. Увек сам улазио слободно, а тад сам стао уза зид код врата, па чисто не смем да уђем. Чини ми се да и његов отац и мати знају како нас је учитељ изгрдио и казнио.

Сматрао сам то за важну и тајну ствар, па бејах рад, да наш договор буде само међу нама и да чак за то нико и не зна.

Чекао сам дуго, док Брана изађе. Кажем му што сам дошао, па одмах утекнемо у шупу, да свој договор свршимо и заверимо се да ником не казујемо.

Грдили смо и учитеља и Светислава и много говорили о нашем тешком положају, како ће то бити, да између нас седи онај сиромашак, што су му пропали прсти кроз обућу.

– Знаш шта? – рече одједном Брана весело и лице му сину од радости.

– Не знам! – велим ја, а некако се окуражим.

– Сутра да бегамо код моје тетке.

С необичним задовољством прихватим и ја ту ствар и тврдо се решимо, да одмах сутрадан утекнемо његовој тетки и да школу учимо у месту, тамо где она живи.

Таман ми у разговору кад чусмо где момак виче Брану. Вели дошао отац из вароши, па те зове.

– Овде сам са Стевом! – вели Брана и не би му криво да оде.

– Дођите обојица! – викну нас Бранин отац и ми одосмо.

Момак Бранина оца је врло добар један старац и децу је особито волео, па кад прођосмо поред њега рече нам са смешкањем, да је господин љут и вели: „Мора да сте нешто скривили!“

Изиђосмо пред њега као на страшни суд.

– Шта сте рекли у школи?

Ми грунусмо у плач.

– Учитељ се жали како сте исмевали свог сиромашног друга! – вели Бранин отац оштро.

Ми ни речи да прозборимо.

– Шта вам је било смешно на њему? – пита он још оштрије.

– Ја, ја… не… не могу, да седим до њега! – промуца Брана и поче се гушити у сузама, а једва изговори те речи.

– Јеси ли ти зарадио тај капут? – упита га отац.

– Нисам! – вели Брана, а оборио главу.

– А кад бих ти ја то скинуо, па обукао поцепане сиромашке хаљинице, да л’ би било лепо да се Стева стиди од тебе и да ти се смеје?! – пита га отац и приђе ближе.

Мене обузе стид.

– Вас се двојица поносите туђом заслугом! – опет ће Бранин отац прекорно.

Ми ћутимо као заливени.

– Ја могу да се поносим, јер сам ја купио те твоје хаљинице, а кад сам учио школу био сам сиромашак, као тај ваш друг.

Још нас већи стид обузе.

– Ви сте само могли знања стећи и тиме се поносити! – вели нам он даље, а ми ћутимо.

Заћута и он, па тек отпоче ово причати:

– Онај момак што је код мене, био је син једног богаташа, а ја сам био сиромашак. Он се смејао мојој сиротињи. Ја сам био бољи ђак, па ипак он се поносио својим оделом, а не знањем. Његов отац осиромаши. Сад се може поносити својом тековином, а он није ништа стекао. Ето, дочекао је да служи код мене, а ако не будете добри, то исто можете и ви дочекати, да доцније служите Светислава. Светислав је одличан ђак и они има чиме да се поноси, јер то је он стекао учећи, а не његов отац.

– Симо! – зовну потом момка Бранин отац.

Сима уђе понизно, скиде пред њим капу и стаде мирно украј собе и рече:

– Заповедајте, господине пуковниче!

– Сећаш ли се ти, Симо, кад смо били оволики као ова деца?

Сима уздахну, па нас погледа.

– Сећам се, ал’ боље да се не сећам! – вели Сима, и не сме Браниног оца да погледа у очи.

Заповеди му Бранин отац да прича, како је он исмевао своје сиромашне другове.

Сима нам све то исприча и овако заврши:

– Само, децо, знање остаје и оно може човека усрећити, а знање се не купује за новац као одело! Камо среће да сам учио место што сам се другима смејао. Ето сад сам дочекао, да служим оног другог, коме сам се смејао због сиротиње! Хвала му што ме примио и сад бих ја тек умео волети сваког друга!

Више нисмо мислили да бежимо. Молили смо учитеља да нам опрости, а и Светислава. Обојица смо се стидели својих поступака. Опросте нам и учитељ и Светислав и ми се више нисмо љутили што он седи између нас.

Септембар 1900.

 

Извор: Домановић, Радоје, Другови, Књижевни лист: месечник за књижевност, културу и друштвена питања, година 4, број 35/36, Београд, 2005. Приповетку пронашао и објавио Станиша Војиновић

Поводом инцидента у „Такову“

  • 21. маја 1902. године, дошло је у кафани „Таково“ до свађе између Домановића и Јаше Продановића, приликом које је случајно лакше повређен Бранислав Нушић. Новине су тај догађај претвориле у скандал и сензацију, те је Министарство захтевало њихово изјашњење:

Рађено у Министарству просвете и црквених дела 25. маја 1902. године

У неким београдским листовима од ових дана излазиле су нотице како се г. Радоје Домановић, писар Министарства просвете 21. овог месеца посвађао са г. Јаковом Продановићем, проф. Гимназије краља Александра I, у пивници „Таково“[1] и том је приликом г. Домановић потегао чашу на г. Продановића, те њега не погоди већ г. Бранислава Нушића, управника Народног позоришта у пензији, и нанео му тешку телесну повреду.

С тога наређујем г. Домановићу да одмах поднесе своје опширно изјашњење свему овоме.

П. бр. 5421
25. маја 1902. год.

По Наредби Министра просвете
Начелник
Ст. Лалевић, с.р.

  • Домановићево изјашњење:

Рађено у Министарству просвете и црквених послова 27. маја 1902. год. у Београду.

Према акту г. Министра просвете од 25. маја о. г. П. бр. 5421. част ми је одговорити ово:

21. маја ове године у 8 часова увече отишао сам на седницу оснивача књижевно-уметничког удружења, ради избора редовних чланова. Наш је састанак и овом приликом, као и пре тога, био у засебном локалу гостионице код „Такова“. Међу осталим члановима био је и г. Ј. Продановић, проф. гимназије краља Александра I. У нашој узајамној препирци дошло је до сукоба између мене и г. Продановића због извесног питања, које је расправљано у нашем ужем кругу пријатеља, и које га као интимну ствар не желим ни у ком случају провлачити кроз званична акта. Та препирка је чудним случајем узела нервозан карактер и г. Продановић је том приликом један мој израз – који је у свакој прилици дотадашњег нашег јаког личног пријатељства могао бити свакојако протумачен, него као израз злонамеран, бачен против њега у намери да га увредим – моментално у раздражењу рђаво схватио у том тренутку, те се и њему, као што се дешава и многим другим људима, десио необјашњив психички моменат у коме је учинио један нервозан испад, који ни он не може, као паметан човек, одобрити сада када о свему хладно мисли. Али дешавају се многи тренуци у којима човек ради нешто без узрока, што је у толико пропуштених прилика требало да учини са много и много оправданих разлога.

Г. Продановић је том приликом ударио мени шамар и после тога је, што је врло природно, морало доћи до онога што сам ја учинио. У таквом тренутку човек са иоле осећања не може остати хладан, па чак и онда кад доцније, при хладном размишљању, нађе оправдање за човека који га понизи. Ни ја нисам могао остати хладан у таквом тренутку и морао сам учинити оно што истински часу и осетљиву човеку дужност налаже, бранио сам се, а у таквим приликама никад не може да буде ни речју ни штампом, нити човек од поноса може у моменту када добије шамар мислити, управо не може му на првом месту, прва помисао у том тренутку бити, како ће прилепити марке на тужбу – тако је и са мном било и ја сам због тога шамара гађао чашом г. Продановића у намери да га ударим што јаче и казним тим путем што више, и по срећи тај ударац није погодио г. Продановића, јер је њему непосредно и био намењен, већ је само закачио г. Нушића ни крива ни дужна. Удар је тај мени причинио више бола него све друго, иако није био јак, непосредан, већ га је само чаша закачила овлаш.

Све је ово изазвало нешто граје у нашем локалу и неки који су ваљда нешто начули од иначе непосвећених довољно момака, што су нас служили, протурише кроз публику, што је седела у башти гласове, како сам ја Нушића убио и како су га однели на сецирање у болницу. Радознала публика не могући од завесе да види шта се чини у нашем локалу, из кога се распростреше чудне, тајанствена узрока, приче о убиству, не могаше се савладати већ да своју радозналост задовољи почеше улазити у локал. Ми смо у то време, узбуђени тако немилним случајем седели без речи на својим местима и не осврћући се на ту масу доколичара. Полиција је одмах наредила публици да се удаљи. Двојица од нас смо отпратили г. Нушића кући, а сви смо се потом разишли својим кућама.

Тако је текла ствар и на томе је све свршено.

Новине су, као и увек готово, донеле погрешне нотице о целој ствари, а вечно склоне да праве сензације у јавном мнењу измислише како г. Нушић пада у несвест и како ће тешко остати жив јер му је мозак повређен. Нушић је врло лако ударен, без моје намере, случајно. С њим сам заједно седео у његовој кући и он је разговарао и шалио се на рачун тако сулудих нотица у истоме тренутку када су многи из јавног мнења заједно с новинарима оплакивали његову прерану смрт, констатујући тиме губитак за нашу књижевност.

Ово што се десило међу нама, дешава се и међу чиновницима у канцеларији и међу свештеницима у цркви и међу браћом у кући и међу посланицима у парламенту и где се још не може десити међу људима, па иако паметним, кад су од крви и меса. То се десило између мене и г. Продановића, између два најбоља пријатеља, у затвореном кругу, међу осталим нашим интимним пријатељима. Ни мени ни њему данас то не може бити мило, ни поносно, ни паметно, али се десило и ми поправити не можемо.

Ако г. Министар нађе да је ова непријатна случајност унизила мој чиновнички углед, ја молим да се према мени учини све што би закон захтевао за све случајеве ове врсте, исто као према свима другима, који се зову чиновници и који примају плату из државне касе у нашој земљи, па чак нека се јавни и засебни локал и све друге разноврсне околности разна значаја идентификују.

Понизан,
Радоје Домановић

  • Продановићево изјашњење:

Према наредби Господина Министра П. бр. 5421 од 25. маја о. г. подносим ово изјашњење:

У животу се чешће дешава да и најтактичнији човек преступи правила такозване друштвене „пристојности“, да би одбранио свој образ. То се догађа људима од части па били они необразовани или највише интелигенције, незнатни или на највишим друштвеним положајима. То бива и овде на Истоку и тамо на Западу; бивало је у прошлости, па ће, несумњиво, бити и у будућности. Непосвећеној у ствар гомили може изгледати једна појава као неред, док непосредним учесницима те ствари није друго до једна дужност извршена према себи. Уосталом има тако незгодних прилика да би уздржљивост и кад би је могло бити, била једна врста слабости карактера. Такве природе је био и судар о коме Господин Министар тражи изјашњење: нас обојица завађених радили смо како нам је диктовало наше поимање части. Београдска штампа појмила је деликатет ствари те је ћутала готово сва, изузев један квалитативно и квантитативно незнатан део њен. Данас, готово је немогућно изнети целу ствар подробно и непристрасно, јер се не може никако обележити оно осећање које је претходило акцији, јачина његова као и она духовна атмосфера која би једино и могла бити тумач акција. А без тога ма са колико тачности да се исприча цео ток ствари, то ипак не би било верно у правом смислу речи.

30. маја 1902. год.
Београд

С одличним поштовањем
Јаша М. Продановић, проф. с. р.

  • На саслушањима је министар записао:

Нити је г. Домановић у свом изјашњењу могао да се оправда што га је г. Продановић ошамарио, нити опет овај што је ту увреду најпре оћутао, па се тек после присетио да г. Продановића чашом гађа а да погоди и повреди ни кривог ни дужног г. Нушића.

Скандал који су они изазвали и који није могао остати тајна већ је у јавност избио, баца ружну светлост на њихово васпитање, једнога као професора и наставника омладине, а другог као чиновника Министарства. Они би за ово требали бити кажњени по Закону о чиновницима грађанског реда, али пошто су због овога премештени из Београда то нека им ово као казна буде.

Оставити овај предмет у архиву.

2. јуна 1902. год.
Београд

Министар просвете и црквених дела
Драг. Стаменковић, с. р.

  • Домановић је тим поводом упутио Министарству молбу:

Господину Министру просвете и црквених послова

Да бих могао своје приватне послове уредити, неопходно ми је потребно да још месец дана останем у Београду. Молим Господина Министра просвете да ми за ово време изволи одобрити одсуство од дужности.

10. августа 1902. год.
Београд

Понизан,
Радоје Домановић,
Суплент гимназије св. Саве

  • Пошто Домановићу није одобрено одсуство, он је поднео оставку на државну службу:

Господину Министру просвете и црквених послова

Пошто ми Господин Министар просвете није изволео уважити молбу, којом сам тражио месец дана одсуства ради уређења својих приватних послова, а мени није могућно одмах отићи у Пирот, где сам неправедно премештен, принуђен сам да овим актом поднесем оставку на државну службу.

12. августа 1902.
Београд

С одличним поштовањем
Радоје Домановић,
Супл. гимназије св. Саве

  • Домановић је након овога, указом од 17. августа 1902. отпуштен из државне службе.

 

Извор: Влатковић, Драгољуб, Суђења српским писцима, Ново дело, Београд 1987.

 

[1] Кафана се налазила на углу Таковске и Војводе Добрњца.

Љуби Ковачевићу

Господине Министре[1],

Узимам слободу да Вам се као бивши ђак обратим овим приватним писмом. Унапред Вас молим да ми не замерите, што ћу бити искрен и отворен.

Не мислим, Господине Министре, да кукам и мољакам, јер ми је тај посао одувек био одвратан. Само сматрам за дужност да Вас искрено известим о ствари о којој сте Ви како изгледа исувише погрешно слушали.

Прошле године г-ђица Наталија Ракетићева учитељица овдашња добила је о испиту добру[2] оцену, а томе је, верујте, узрок најгадније паланачко сплеткарење. Свака паланка пуна је тако гадних ситничарења, али те ситнице су крупне ствари при утицају на питања овакве природе.

Г-ђица Ракетићева је сирота девојка без оца и мајке, која својом зарадом издржава и брата у гимназији. Ниједан озбиљан и частан човек не може о њој ништа рђаво рећи.

У Пироту има доста кућа у којима седе неудате девојке и то је једини разлог што се на Г-ђицу Ракетићеву чим је дошла почело викати. (То само те куће). Сам тај случај што је она сироче без оца и мајке служио им је као оруђе. Она је била остављена самој себи и изложена нападима, презрењу, омаловажавању, исмевању, грдњама најниже врсте. Морала је све да сноси.

Ја сам се према њој увек солидно али љубазно понашао, па су и то мрско гледали и настаје нова поворка сплеткарења.

Добила је тројку. Не заклињем се, али ми се чини да је и ту учињена тешка неправда. Ја сам је испросио и морао сам одуговлачити са свадбом због материјалних незгода. Ту је тек злоба нашла најповољнијег земљишта. Желело се да обадвоје будемо окарактерисани као неморални, мада су односи чистији него што ћивтински паланачки духови могу и појмити.

14. сам мислио да се венчам и јутрос чујем да је она премештена у Врањску Бању[3]. Тиме ми је учињена велика незгода. Напослетку, верујте да ми није тешко што ће ми се десити незгода у животу, јер њих мора бити. Тешко ми је да гледам како сирота и честита девојка страда због злобе гадних и покварених људи, који ће имати срца да се из свег гласа смеју што су били јунаци да учине неприлику једној немоћној девојци без игде икога.

Верујте да сам Вам истину изнео.

4/Х – [18]95. г. Пирот

С одличним поштовањем,
Радоје Домановић, предавач.

 

Извор: Николић, Милоје Р, Радоје Домановић као наставник средњих школа: I пиротска гимназија, Лесковачки зборник, књига 30, Лесковац 1990.

 

[1] 1895. године, министар просвете и црквених дела Србије био је Љубомир Ковачевић. Прим. ур.

[2] Тј. не одличну. Прим. ур.

[3] У исто време, Радоје је премештен у Врање. Ипак, Радоје и Наталија венчали су се у Пироту, 12. октобра 1895. Венчао их је пријатељ, свештеник Алекса Јовановић, а свадби су присуствовали још само кумови, Перса и Јаша Продановић. Прим. ур.

Напомена: Првобитно је у мају 2018. године на страници Пројекта објављено редиговано Домановићево писмо (скраћено и с промењеним редоследом неколиких реченица), онако како је објављено у зборнику Културно наслеђе Радоја Домановића (Рача, 2016). У међувремену је приликом проучавања материјала о Домановићу откривен чланак Милоја Николића с целовитим текстом писма, те овом приликом (у априлу 2020.) исправљамо грешку. Уредништво Пројекта.

Абер дође госпођи Ружици…

Абер дође госпођи Ружици
Кара абер, а у кара доба:
Жље га шјела, госпођо Ружице,
Жље га шјела и каву попила;
И попила каву и ракију,
Што госпама мамурлук разбија!
Милорад[1] ти шједи у ме’ани,
Из леђена мрко пије вино
А служе га крчмарице младе,
Лијепе су к’о Ранковић Павле
Кад се зором из ме’ане крене.
Умиљате ко Пашић Никола;
Танане су ко Пачу Лазаре,
Што министар у фузију бјаше,
А високе к’о дрогерист Миџа,
Она љута под каменом гуја,
Што продаје прашак и сапуне,
Калодонте и воде колоњске,
И што с бечким тргује ћесаром.
Пије вино три бијела данка.
По три данка и трн ноћи тавне,
Пије јунак и расипа благо,
Какво благо – све меке дукате,
За талире јунак и не мисли!
Њима јунак дјевојке дарива
А динаре келнерима дава,
А за гроше ни хабера нема,
Гроше јунак баца по сокацих,
Тер их купе дјеца креветари.
Кад је тако расточио благо,
Тад се јунак бјеше раздертио,
Мрке брке ниско објесио,
Уз образ је сјетно невесело,
у лицу је као земља доша’
Готово му сузе ударити,
Примиче се ме’ани на пенџер
Не би л’ кога знана припазио,
Не би ли се муке избавио!
Док припази шегрта Кибица,[2]
Некаквога Павла Штампарина,
Па привикну грлом бијелијем:
„Бре, Кибиче, мој брате рођени,
Нерођени кајно и рођени
Честита ћу тебе учинити
Код мог побре Штампарина Павла
Приђи њему мудро и опрезно,
Пољуби га у скут и у руку,
Капу д’јете мети под пазухо,
Измакни се, двори старијега.
Може бити, да је срдит Павле,
Може бити, да је пијан Павле,
Пак те море [Павле] ударити[3]
И три здрава померити зуба.
Кажи њему од мене поздравље
И подај му ову књигу б’јелу,
Коју ево рујним вином пишем:
„‘Ја сам јунак грдно пострадао
У ад ми се крчма претворила,
Сви келнери паклени духови.
Нека побра брже дође амо
И понесе неколико блага,
Да се мени у индата нађе.’“
Скочи Кибиц као хитра муња,
Па он трчи господару своме.
Пред њиме се смерно поклонио.
Љуби њега у скут и у руку,
На кољено књигу оставио,
Измиче се, двори старијега.
Проговара Штампарина Павле:
„Ој Кибиче, моја вјерна слуго,
Окле књига, од кога ли града?“
Кибиц је се смјерно поклонио,
Па говори господару своме:
„Господару, силни од силнијих.
Зазор ми је у те погледати,
А камоли еглен бесједити.
Ова књига из п’јане ме’ане,
А од твога […] побратима,[4]
Побратима Петровића Мила
(несвршено)

Написано 1905. године
Објављено у „Звону“, 7. августа 1908. године

 

Извор: Рошуљ, Жарко, Једна заборављена Домановићева песма, Глишић и Домановић: 1908-2008; примљено на II скупу Одељења језика и књижевности од 24. II 2009. године, на основу реферата академика Светозара Кољевића и дописног члана Наде Милошевић-Ђорђевић, Београд 2009.

 

[1] Песма је посвећена Милораду Петровићу, учитељу из Младеновца, који је ујесен 1905. године дошао послом у Београд, а онда се задржао „мало дуже, проводећи време у весељу и пијанкама“, а када је потрошио сав новац, морао се зајмити код пријатеља, Павла Ранковића („Павла Штампарина“ у песми), уредника Звона. Песму је Домановић написао за кафанским столом, у друштву Милорада Митровића и других блиских пријатеља, писана је у жару тренутка и остала је незавршена. Штампана је у Звону као део некролога Радоју, а Жарко Рошуљ ју је објавио у зборнику радова „Глишић и Домановић 1908–2008“ 2009. године, у издању САНУ.

[2] Овде покојни Домановић мисли на једног шегрта, који је био у штампарији Дневног листа и који је целој старој редакцији Одјека и Дневног листа пре 29. [маја 1903.] носио и регулисао менице по заводима. Њиме се је много пута послужио и сам пок. Домановић. (Примедба редакције Звона.)

[3] У штампаном тексту недостају два слога да би био потпун десетерац, што је свакако грешка која се Домановићу не би могла догодити, па смо овде унели реч која би се могла адекватно уклопити  у стих. Уредништво Пројекта.

[4] И овде у тексту недостају два слога, али будући да би овде било неопходно унети неки придев, или другу реч која би носила одређену емоционалну или другу обојеност, оставили смо стих онако како је штампан. Уредништво Пројекта.

†Митрополит Инокентије

Сва пера дигнута противу овога главара цркве одмориће се, а и он ће се одморити сном вечитим.

Бог, који световима управља, позва себи Инокентија, баш у доба кад се тражи да тај главар наше православне цркве изиђе пред суд земаљски.

Бог милостиви, Бог векова и светова не хтеде да главар цркве у нашој православној земљи иде пред трошни земаљски суд, он од тога сачува ауторитет цркве и вере, очува нас срамоте и, позва главара православне цркве пред суд свој, пред трон свој, пред суд страшни, да му он суди, као што ће и свима судити по делима њиховим. Ако је крив он ће му изрећи казну божанску, казну праведну и вечну, а ако је прав, он ће му скутом божанске одеће обрисати сузу бола коју му нагна на око неблагодарна паства за коју се можда Богу молио.

Широки су пути твоји, о Господе!

„Страдија“
22. мај 1905.

 

Извор: Страдија, година 2, Београд 1905.

Kínlódia (12/12)

(Előző)

Szegény új kormánynak már kezdetben gondolkoznia kellett, pedig ezt Kínlódiában nemigen szokták meg a miniszterek. Őszintén szólva, néhány napig hősiesen és büszkén tartották magukat, amíg az utolsó bankjegy is elfogyott az államkasszából, nap közben örömtől sugárzó arccal fogadták a nép tömeges küldöttségeit, megható beszédeket tartottak a drága és sokat szenvedett Kínlódía boldog jövőjéről, éjszaka pedig fényes és költséges lakomákat rendeztek, ittak, ettek, énekeitek és hazafias köszöntőket tartottak. Ám amikor az államkassza teljenen kiürült, kezdtek a miniszter urak komolyan töprengeni és arról tárgyalni, hogy mi is a tennivaló ebben a keserves helyzetben. A hivatalnokoknak könnyű, azok úgyis megszokták, hogy hónapokon át nem kapnak fizetést; a nyugdíjasok meg öregek, eleget éltek már; a katonáknak pedig természetesen meg kell szokníok a viszontagságokat és a nélkülözést, tehát az éhséget is hősiesen eltűrhetik; a szállítóknak, vállalkozóknak és a boldog Kínlódia többi jószándékú polgárának könnyű megmagyarázni, hogy számlájuk kiegyenlítése nem került be az ez évi állami költségvetésbe. A minisztereknek azonban nem könnyű, mert nekik nyilván fizetniök kell azért, hogy csak jót és szépet mondjanak és írjanak róluk. Van persze még rengeteg fontosabb dolog is, azoknak a megoldása se könnyű, mert bizony van elég dolog, amelyek fontosabbak még Kínlódiánál is.

Gondba estek, és végül megszületett az ötlet, hogy erősíteni kell a gazdasági életet. Elhatározták, hogy nagyobb adóssággal terhelik az országot. Minthogy azonban a kölcsön megkötése körül elég pénzt kell költeni a képviselőházi ülésekre és a miniszterek külföldi utazásaira, a kormány úgy határozott, hogy erre a célra összegyűjti az összes letéteket az államkasszából, ahová magánszemélyek helyeztek pénzüket, s ily módon segítenek bajban sínylődő hazájukon.

Az országban nagy zűrzavar támadt. Egy újság a kormányválságról kezdett írni, a másik azt hangoztatta, hogy a kormány már kedvezően befejezte a kölcsön-tárgyalásokat, a harmadik pedig mindkét hírt közölte, miközben a kormánylapok arról írtak, hogy még soha ilyen jólét nem volt az országban, mint most.

Mind többet és többet beszéltek az országmentő kölcsönről, az újságok mind több helyet szenteltek ennek a kérdésnek. Az érdeklődés úgy megnövekedett, hogy a munka szinte mindenütt megbénult. A kereskedők, szállítók, tisztviselők, nyugdíjasok, sőt a papok is lázas, feszült várakozásban éltek. Mindenütt csak erről beszéltek, érdeklődtek, találgattak.

A miniszterek hol az egyik, hol a másik idegen országba utaztak, hol egyedül, hol kettesben, hol többen együtt. A képviselőház szakadatlanul ülésezett, vitatkozott, döntéseket hozott, és végül úgy határozott, hogy a kölcsönt mindenáron le kell kötni, aztán a képviselők hazamentek. A közvélemény felcsigázott érdeklődéssel várta az eredményt.

Ha két ember találkozott az utcán, köszönés helyett így kezdte:

— Mi van a kölcsönnel?

— Nem tudom!

— Tárgyalnak?

— Biztosan!

A miniszterek újra meg újra utaztak külföldre és vissza.

— Visszajött a miniszter?

— Úgy hallom.

— Mit végzett?

— Talán sikerült!

Végül is a kormánylapok (a kormánynak itt több lapja van, jobban mondva minden miniszternek van saját lapja, egy vagy kettő) bejelentették, hogy a kormány befejezte tárgyalásait egy külföldi csoporttal, és az eredmények igen kedvezőek.

„Biztosan állíthatjuk, hogy a hitelszerződést néhány napon belül aláírják, és a pénz megérkezik az országba.”

A lakosság kissé megnyugodott. A kormány lapjai közölték, hogy két-három napon belül Kínlódiába érkezik Horié úr, az illető bankcsoport felhatalmazottja, és aláírja a szerződést.

Most kezdődött igazán a szóbeli és írásbeli vita, kíváncsiskodás, várakozás, a fölösleges ideges érdeklődés. Nagy bizakodással várták a külföldit, aki majd megmenti az országot.

Másról nem is beszéltek, nem is gondolkoztak, csak arról a Horiéről. Szájra kelt a hír, hogy megérkezett, és a város egyik szállodájában szállt meg, mire a kíváncsiak tömege, férfiak és nők, öregek i és fiatalok rohantak a szálloda felé, de oly mohón és féktelenül rohantak, hogy az öregeket és a gyöngébbeket letiporták és megnyomorítottak.

Az utcán megjelent egy külföldi utas, mire valaki így szólt a mellette állóhoz:

— Ni csak, egy idegen! — és jelentőségteljesen nézett a másikra, mintha azt kérdezné: „Nem Horié ez?”

— Hátha ő az? — találgatta a másik.

— Nekem is az a véleményem.

Mindenfelől figyelték az idegent, és arra a következtetésre jutottak, hogy az csak Horié lehet. A városban elterjedt a hír, hogy látták Horiét. Ez a hír pillanatok alatt végigcikázott a társadalom minden rétégén, és egy-két óra múlva az egész város bizton hitte, hogy ő itt van, az emberek személyesen látták és beszéltek vele. A rendőrség is megmozdult, a miniszterek fészkelődni kezdtek szaladgáltak mindenfelé, hogy találkozzanak vele és kifejezzék tiszteletüket.

Ő meg sehol.

Másnap a lapok megcáfolták a hírt Horié érkezéséről.

Hogy hová vezetett ez, kitűnik az alábbi eseményből.

Egy napon a kikötőbe mentem, ahol egy idegen hajó szokott horgonyozni.

A hajó pont akkor érkezett, és utasok szálltak ki belőle. Egy ismerősömmel beszélgettem, közben a tömeg úgy megrohanta a hajót, hogy engem csaknem a földre döntöttek.

— Mi ez?

— Ki az? — kérdezősködtek az emberek.

— Ő! — válaszolták többen.

— Horié?

— Igen, megérkezett!

— Hol van, hadd lássam! — zúgott a tömeg, és megkezdődött a tolongás, tülekedés, ágaskodás, bámészkodás, verekedés. Mindenki közelebb akart jutni a hajóhoz.

Csakugyan megpillantottam egy idegent, aki rimánkodott, hogy engedjék el, sürgős dolga van. Alig tudott beszélni, inkább csak nyögött a kíváncsi tömeg nyomása és szorítása alatt.

Á rendőrök azonnyomban felfogták kötelességüket, és rohantak értesíteni a miniszterelnököt, a kormány többi tagját, a városelnököt, az egyházfőt és az ország többi főurát, hogy Horié megérkezett.

Nemsokára hangok hallatszottak a tömegben:

— A miniszterek!

A miniszterek csakugyan megjelentek, Kínlódia valamennyi főurának kíséretében. Mindannyian ünnepi öltözékben, az összes kitüntetésekkel és rengeteg szalaggal (különben nem szokták az összes kitüntetéseket viselni, csak néhányat). A tömeg szétvált, s az idegen egyedül maradt a középen, a másik oldalon pedig megjelentek a miniszterek, és feléje indultak. A miniszterek illő távolságban megálltak, levették kalapjukat, és a földig hajoltak. Ugyanezt tette a tömeg is. Az idegen kissé zavarban volt, mintha megijedt és csodálkozott volna, de meg sem moccant helyéről, állt, mint egy szobor. A miniszterelnök előre lépett, és megszólalt:

— Nagyrabecsült idegen, hazánkba jöttödet aranybetűkkel fogja feljegyezni a történelem, mert ez a jelentős látogatás új korszakot nyit államunk életében, a te látogatásod boldog jövőt hoz drága Kínlódiánknak. Az egész kormány nevében, az egész nép nevében üdvözöllek mint megmentőnket, és kiáltom: Éljen!

— Éljen, éljen! — dörgött ezer torokból.

Ezután az egyházfő vallásos zsoltárokat kezdett énekelni, és Kínlódia fővárosának valamennyi templomában megkondultak a harangok.

Midőn a hivatalos fogadásnak ez a része befejeződőtt a miniszterek szívélyes mosollyal, alázatosan léptek az idegenhez, sorban kezet fogtak vele, aztán a többiek félrevonultak, és hajadonfőtt, alázatosan meghajolva álltak, a miniszterelnök pedig félő tisztelettel karjaiba vette az idegen bőröndjét, a pénzügyminiszter meg átvette a neves férfiú sétabotját. Úgy vitték a holmiját, mint valami ereklyét. A bőrönd természetesen ereklye is volt, mert a sorsdöntő szerződés nyilván benne rejtőzött. Valójában abban a bőröndben nem volt se több, se kevesebb, mint a jövő, egy ország boldog jövője. A miniszterelnök tehát, tudván, mit visz a karjában, ünnepélyes arcot vágott, szinte átszellemült, büszke volt, mert Kínlódia jövőjét cipeli. Az egyházfő, akit nagyszerű szellemmel és ésszel ajándékozott meg az úristen, maga is nyomban átlátta annak a bőröndnek a fontosságát, a többi főpappal körülvette a miniszterelnököt, és kórusban ájtatos dalokat kezdtek énekelni.

A menet elindult. Az idegen és a pénzügyminiszter elől, a bőrönd pedig a miniszterelnök karjában, főpapokkal körülzárva, mögöttük a néppel. Lassan, ünnepélyesen haladtak, lépésről lépésre, vallásos énekeket énekelve, harangzúgás és üdvlövések közepette. Így tették meg az utat a főutcán végig, a miniszterelnök otthonáig haladva. A lakóépületek, templomok, kávéházak és irodák mind kiürültek, minden élő ember kivonult, hogy a nagyszerű idegen korszakalkotó fogadtatásának szemtanúja legyen. Még a betegek sem maradtak el, őket hordágyon vitték ki az utcára, a kórházakból is, hogy lássák ezt a ritka ünnepséget, s fájdalmaik szinte megenyhültek: könnyebb nekik, ha hazájuk boldogságára gondolnak; a csecsemőket is kihozták, most nem is sírnak, szemecskéjük a nagy idegent bámulja, mintha éreznék, hogy az eljövendő boldogság az ő számukra készül.

Mire a miniszterelnök otthonához értek, már esteledett. Az idegént szinte karjukon vitték be a házba, utána bevonultak az összes miniszterek és főurak, a tömeg pedig kint maradt, és kíváncsian nézett az ablakokra, jobban mondva tátott szájjal bámulta a házat.

Másnap küldöttségek érkeztek vidékről, hogy üdvözöljék a nagy idegent, és már hajnalban a miniszterelnök háza elé hajtottak egy súlyosan megrakott teherkocsit különféle kitüntetésekkel az érdemes idegen részére.

Az idegent természetesen nyomban megválasztották a minisztérium, a község, a Tudományos Akadémia és minden létező emberbaráti társaság és egyesület díszelnökévé, ebből pedig annyi van KínIódiában, mint réten a fűszál, sőt van ott még egyesület az egyesületek alapítására is. Az ország összes városai díszpolgárukká választották, a céhek nagy jótevőjüknek nyilvánították, egy katonai ezred pedig a „Horié vaserejű ezrede” nevet vette fel.

Valamennyi újság hosszú cikkekben üdvözölte, némely a fényképét is közölte. A nap tiszteletére számos hivatalnokot előléptettek, számos rendőrt kitüntettek és előléptettek, sok új hivatalt alapítottak, és új tisztviselőket neveztek ki.

Már két napja tartott az örömujjongás az egész városban. A zenekarok játszottak, a harangok zúgtak, díszsortüzcket adtak le, énekszó zengett, folyt az ital.

A harmadik napon a miniszterek, noha még mámorosak voltak a vigadozástól, áldozatkészen lemondtak arról, hogy az ország és a nép javára pihentessék testüket, és teljes ülésre jöttek össze, hogy Horiéval befejezzék a hiteltárgyalásokat, és aláírják a korszakalkotó szerződést.

Előbb magánbeszélgetést folytattak az idegennel. (A nagy vidámságban elfelejtettem megmondani, hogy a bőröndöt kettős őrség őrizte).

— Hosszabb időt tölt nálunk? — kérdezte a miniszterelnök.

— Amíg be nem fejezem munkámat, az pedig hosszabb ideig fog tartani!

Ez a válasz zavarba hozta a minisztereket.

— Úgy gondolja, hogy hosszabb ideig fog tartani?

— Bizonyára. Ilyen az üzlet.

— Előttünk ismeretesek az Ön feltételei, Ön is nyilván ismeri a mieinket, tehát véleményem szerint nem lehet semmilyen akadály! — mondta a pénzügyminiszter.

— Akadály? — riadt meg az idegen.

— Igen, én úgy vélem, hogy nem lesz akadály!

— Én is remélem.

— Akkor mindjárt aláírhatjuk a szerződést! — mondta a miniszterelnök.

— Szerződést?

— Igen!

— A szerződés már alá van írva, és én holnap indulok útra. De mindenekelőtt kijelentem, hogy most és mindörökké hálás vagyok önöknek ezért a fogadtatásért. Őszintén szólva, zavarban vagyok, még nem is értem pontosan, mit jelent ez. Igaz, hogy először járok ebben az országban, de nem is sejtettem, hogy egy ismeretlen embert bárhol is így fogadhatnak. Most is úgy érzem, mintha álmodnék.

— Ön tehát már aláírta a szerződést?! — kiáltották mindannyian egyszerre, lelkesen.

— Itt van! — mondta az idegen, és egy ívet vett elő a zsebéből, s anyanyelvén olvasni kezdte. A szerződést ő kötötte egy kínlódiai vidéki szilvakereskedővel, mely szerint a kereskedő kötelezte magát, hogy bizonyos mennyiségű lekvárnak való szilvát szállít neki záros határidőn belül…

Mi mást lehet elvárni egy civilizált és okos országban, mint hogy az idegent e buta válasz után kitoloncolták Kínlódiából, persze titokban, majd három nap múlva a kormánylapok a következő hírt hozták:

„A kormány erélyes intézkedéseket tesz az új kölcsön lekötése végett, és a kilátások szerint e hó végén sikerül megkapnunk a pénz egy részét”.

A nép itt-ott még kérdezősködött Horiéről, aztán abbahagyták, s megint ment minden a régiben.

E legutóbbi esemény fölött elmélázva, rendkívül tetszett nekem az általános harmónia Kínlódiában. Nemcsak azt láttam, hogy a miniszterek rokonszenves, derék emberek, hanem azt is észrevettem, hogy az egyházfő is okos és szellemes ember. Ügyan kinek jutna eszébe megfelelő pillanatban, épp a legsorsdöntőbb pillanatban, amikor az ország jövőjéről van szó, vallásos énekeket zengeni annak a lekvárkereskedőnek a bőröndje fölött, és ezzel hatékonyan megsegíteni a szorgos kormányzatot nagyszerű vállalkozásában? Ilyen egyetértő munkának okvetlenül szerencsésen kell végződnie.

Nyomban elhatároztam, hogy az első alkalommal látogatást teszek a bölcs atyánál, az egyház fejénél, hogy közelebbről is megismerkedjem Kínlódiának ezzel a nagy fiával.

1902.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Kínlódia (11/12)

(Előző)

Másnap hallom, hogy a kormány megbukott. Az utcákon, kocsmákban és lakásokban énekszó hallatszik mindenhonnan. Kínlódia minden vidékéről küldöttségek érkeznek, hogy a nép nevében köszöntsék az új kormányt. A lapok tele vannak hűségükről nyilatkozó polgárok távirataival és nyilátkozataival. A nyilatkozatok és jókívánságok úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra, csak a név és aláírás változik. Íme egy mintapéldány:

 „A minisztertanács elnökének, … Úrnak.

Elnök úr, az Ön hazafiassága és drága hazánk érdekét szolgáló nagy cselekedetei egész Kínlódiában ismeretesek. Vidékünk népe örömmámorban úszva üdvözli áz ön kormányra jutását, minthogy mindenki szilárdan bízik abban, hogy csak Ön és műnkatársai képesek kivezetni országunkat abból a kinos és súlyos helyzetből, a nyomorból, amelybe az Ön elődei taszítottak bennünket rossz és hazafiatlan működésükkel.

Örömkönnyek között kiáltjuk: Éljen!

Ötszáz aláíró nevében

(egy kereskedő aláírása)”

Vagy például egy nyilatkozat:

„A mai napig a múlt rendszer híve voltam, de minthogy ma, az új kormányzat uralomra lépésekor teljesen meggyőződtem, hogy az előző kormány kárt okozott az országnak, és csak a mostani kormány képes új úton vezetni az országot és megvalósítani a nép nagy eszményeit, ünnepélyesen kijelentem, hogy a mai naptól fogva minden erőmmel támogatom a jelenlegi kormányt, és mindenütt, mindenkor elítélően nyilatkozom a régi rossz hírű rendszerről, amelyet minden becsületes ember megvet.

(Aláírás)”

Több újságban, amelyek addig az előző kormány minden egyes intézkedését dicsérték, most olyan cikkeket olvasok, amelyek keményen elítélik á volt kormányzatot, az újat pedig a csillagokig magasztalják.

Később átlapoztam az újságok régi számait az év elejétől kezdve, s akkor láttam, hogy minden egyes új kormány hatalomra lépésekor ugyanez ismétlődik. Minden egyes új kormányt azonos módon köszöntenek, mintha az lenne az egyetlen jó kormányzat, a régieket pedig elítélik, és árulónak, visszataszítónak, károsnak, sötétnek és aljasnak nevezik.

A nyilatkozatokat és jókívánságokat is minden egyes kormányzathoz ugyanazok az emberek intézik, és a küldöttségekben is mindig ugyanazok az emberek szerepelnek.

A tisztviselők különös gyorsasággal sietnek hűségnyilatkozatot tenni minden egyes kormánynak, kivéve, ha valamelyik meg akarja kockáztatni állását és hivatalát. Ilyen kevés akad, és róluk elítélően nyilatkozik a közvélemény, mert nyilván lerontják a szép szokást, amely Kínlódiában már hosszabb ideje dívik.

Beszélgettem egy jó tisztviselővel egyik társáról, aki nem gratulált az új kormánynak, s emiatt elbocsátották az állami szolgálatból.

— Okos embernek látszik — mondtam.

— Hülye! — válaszolta a tisztviselő ridegen.

— Nem hiszem!

— Ugyan kérem, hagyja azt az álmodozót. Ahelyett, hogy a dolgával törődne, mint a többiek, ő inkább éhezik a családjával.

Bárkit is kérdeztem, ugyanezt a véleményt kaptam az efféle emberekről; a világ sajnálja, de meg is veti őket.

Mivel a kormánynak rengeteg sürgős munkája akadt, viszont szüksége volt arra, hogy a nép képviselői révén teljes bizalmat szavazzon neki, egyidejűleg pedig elítéije a régi kormány és képviselőház munkáját megtartotta ugyanazokat a képviselőket.

Nagyon meglepődtem ezen, felkerestem hát egy képviselőt, és beszélgetésbe elegyedtem vele.

— Ha ugyanaz a képviselőház marad, az új kormány nyilván megbukik?

— Dehogy.

— Tudom, de hogyan bízhat meg a kormány ebben a képviselőházban?

— Rászavazunk!

— Akkor viszont el kell ítélniök a régi kormányt, sőt önmagukat is. Ezzel elítélik saját munkájukat is!

— Milyen munkánkat?

— A volt kormánnyal való együttműködésüket!

— Elítéljük a volt kormányt!

— Tudom, de hogyan tehetik ezt ugyanazok a képviselők, akik tegnap még a régi kormányt támogatták?

— Nem számít.

— Nem értem.

— Nagyon egyszerű és világos! — mondta közönyösen.

— Furcsa!

— Egyáltalán nem furcsa. Valaki úgyis megteszi, vagy mi, vagy más képviselők. A kormánynak csak formalitásra van szüksége. Így vezették ezt be, talán más idegen országok mintájára, de nálunk tulajdonképpen a képviselőház és a képviselők csak azt teszik, amit a kormány akar.

— Minek akkor képviselőház?

— Mondom, csak a forma miatt, hogy mondhassuk, hogy hazánkban is van képviselőház, és hogy a kormány parlamentárisnak látsszék.

— Most már értem! — mondtam meglepődve és teljes zavarban.

A képviselők csakugyan megmutatták: ők oly nagyra becsülik hazájukat, hogy még saját méltóságukat és képükön a bőrt is feláldozzák érte.

— Elődeink életüket is feláldozták a hazáért, mi meg tán még azt is fontolóra vesszük, hogy puszta becsületünket feláldozzuk-e?! — harsogta egy képviselő.

— Úgy van! — visszhangzott mindenfelől.

A képviselőházban gyorsan peregtek az események.

Először is teljes bizalmat szavaztak az új kormánynak és elítélték a régit, aztán pedig néhány törvény, módosítását indítványozta a képviselőháznak az új kormány.

Az indítványt egyhangúlag elfogadták, és a javasolt törvénymódosításokat megszavazták, mert módosítás ét kiegészítés nélkül a régi törvények akadályozták volna, hogy az új miniszterek rokonai és barátai magas közhivatali állásokat kapjanak.

Végül előre jóváhagyták a kormánynak, hogy a költségvetésen felül is eszközölhet kiadásokat, azután a képviselőház feloszlott, és az államvezetésbe belefáradt képviselők hazatértek pihenni, az új kormány tagjai pedig, miután minden akadályt szerencsésen leküzdötték, és elégedetten sütkéreztek a nép teljes bizalmában, díszvacsorát rendeztek, hogy vidáman, borospohár mellett kipihenjék az országvezetés súlyos gondjait.

(Következő)

Kínlódia (10/12)

(Előző)

Miután látogatást tettem az összes minisztereknél, elhatároztam, hogy felkeresem a népi képviselőházat is. A népi jelző egy idejétmúlt szokásból maradt meg, mert a képviselőket itt voltaképpen a rendőrminiszter nevezi ki. Mihelyt változik a kormány, új választásokat írnak ki, ami azt jelenti, hogy minden hónapban vannak választások. A választások szó jelentése egyenlő a képviselők kinevezésével, s még a régi patriarkális társadalomból ered, amikor a népnek egyéb bajai mellett megvolt az a kellemetlen kötelessége is, hogy a fejét törje és azon gondolkozzon, kit fog képviselőnek választani. Ily primitív módon zajlottak le a választások egykor, de a modern, civilizált Kínlódiában egyszerűsítették ezt az elavult, ostoba, időrabló eljárást. A rendőrminiszter magára vállalta az egész nép gondját, baját, ő nevezi ki, ő választja a nép helyett a képviselőket, s így a népnek nem kell vesződnie, nem kell gondolkodnia és törnie a fejét. Így hát egészen természetes, hogy ezeket a választásokat szabad választásoknak nevezik.

Az így megválasztott képviselők összegyűlnek Kínlódia fővárosában, hogy az országos ügyekben tanácskozzanak és döntsenek. A kormány — értve ezalatt a hazafias kormányokat — ez esetben is vigyáz arra, hogy az ügyekről okosan és korszerűen határozzanak. Az összes kötelességeket magára vállalja. Amikor a képviselők összegyűlnek, mielőtt hozzálátnának a munkához, néhány napot kell eltölteniök az előkészítő iskolában, amelyet klubnak neveznek. Itt készülnek fel és begyakorolják, hogyan játsszák majd el szerepüket.

Mindez olyan, mint egy színházi főpróba.

A kormány maga írja a színdarabot, amelyet a képviselők eljátszanak a képviselőházban. A klub elnöke a dramaturg, az a kötelessége, hogy áttanulmányozza a színművet, és minden egyes ülésre kijelölje a képviselők szereposztását — természetesen tehetségük szerint. Az egyik nagyobb beszédet kap, a másik kisebbet. A kezdők meg még kisebbet, egyeseknek pedig csak az a szerepük, hogy egyetlen szót mondjanak: „Helyeslem”, vagy „Ellenzem”. (Ez az utóbbi igen ritka, inkább csak akkor jön számításba, ha a dolgok természetes fejlődését akarják utánozni, és szavazás után megszámolják, hogy melyik fél győzött, de ez is tulajdonképpen már előre el volt döntve, még mielőtt az ülést összehívták volna.) Azokat, akiket még ilyesmire se lehet felhasználni, néma szerepekre osztják be, olyan esetekben, amikor felállással, vagy ülve maradással történik a szavazás. Amikor így szépen kiosztották a szerepeket, a képviselők hazamennek, és készülnek az ülésre. Mondhatom, rendkívül meglepődtem, amikor életemben először láttam képviselőket szerepet tanulni.

Korán keltem, és a városi parkba mentem sétálni. Diákok, elemi iskolások és főiskolások töltötték meg a parkot. Le-fel járkálva hangosan tanulták a leckét: az egyik történelmet, a másik vegytant, hittant, vagy valami mást. Voltak olyanok is, akik kettesével jártak, és kikérdezték egymást a tanult anyagból. Egyszer csák megpillantottam köztük néhánv idősebb embert, akik szintén járkáltak vagy ültek, és valamit fennhangon tanultak. Közelebb léptem az egyik népviseletben lévő öregemberhez, hallgatóztam, hát volt mit hallanom, ugyanazt a mondatot ismételte minduntalan:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával, tisztelt képviselő társunk, T… M… felszólalása kapcsán, amelyben kifejtette e törvény fontosságát és jó tulajdonságait, nekem is szándékomban áll néhány szót szólni, azaz bizonyos vonatkozásban kiegészíteni a nagyra becsült előttem szoló képviselőtársam véleményét…

Tízszer is felolvasta az öreg a fenti mondatot, aztán félretette a cédulát, felemelte a fejét, és pislogva kezdte fejből mondani:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával…

Itt megakadt, összeráncolta homlokát, hosszú ideig hallgatott, próbált visszaemlékezni, aztán újra elővette a cédulát, megint hangosan felolvasta a mondatot, ismét megpróbálta elmondani, de hiába, megint eltévesztette. Ez néhányszor megismétlődött, de egyre kevesebb sikerrel. Az öregember elkeseredetten felsóhajtott, haragosan eltolta a cédulát, és feje a mellére esett.

A szemben lévő pádon egy kisdiák ölt, kezében csukott könyv, és hadarta a leckét növénytanból:

— Ez a hasznos növény mocsaras vidékeken terem meg. Gyökerét gyógyírként is használja a nép…

Az öreg búsan nézett a gyerekre, és megkérdezte:

— Megtanultad a tiédet?

— Meg én.

— Nagyra nőj, fiacskám! Most tanulj, amíg fiatal vagy, jó az emlékezőtehetséged, mert ba majd az én koromban leszel — fuccs!

Nem tudtam megmagyarázni, hogy kerülnek ezek az öregemberek a gyerekek közé, és mi a szöszt tanulnak ősz fejjel. Miféle új iskola ez megint Kínlódiában?

Miután nem tudtam megfejteni a csodát, a kíváncsiság végül is arra késztetett, bogy hozzálépjek az aggastyánhoz. Beszédbe elegyedve vele megtudtam, hogy képviselő és a klubban kapta feladatul azt a beszédet, melynek első mondatát az imént ismételgette…

A lecketanulás után következik a kikérdezés, aztán a próbák.

A képviselők megjelennek a klubban, mindegyik elfoglalja a helyét. A klub elnöke külön asztalnál öl, mellette két alelnök. Asztala mellett van a kormány tagjainak asztala, valamivel arrébb pedig klub titkáráé. Az egyik titkár előbb névsorolvasást tart, aztán kezdődik a komoly munka.

— Aki ellenzéki szerepet kapott, álljon fel! — adja ki a parancsot az elnök.

Néhányan felállnak.

A titkár hétig számol.

— Hol a nyolcadik? — kérdi az elnök.

Néma csend.

A képviselők forgolódnak, mintha azt akarnák mondani: „Nem én vagyok. Nem tudom, ki a nyolcadik!”

Az a hét is, aki felállt, szemét forgatva keresi a nyolcadikat, mígnem az egyiknek eszébe jut valami, és felkiált:

— Ohó, hát az ott? Az kapta az ellenzéki szerepet!

— Nem én! Ne fogd rám! — mondja az illető haragosan, és lehajtja a fejét.

— Hát akkor ki a nyolcadik? — kérdezi az elnök.

— Nem tudom.

— Mindenki itt van? — kérdi az elnök a titkárt.

— Mindenki.

— Az ördögbe is, valakinek csak kell nyolcadiknak lennie!

Senki sem jelentkezik. Forgolódnak maguk körül, még az is, akire az imént ráfogták.

— Jelentkezzen, akit kijelöltünk!

Senki sem jelentkezik.

— Te vagy az, miért nem állsz fel? — mutat az elnök a gyanúsítottra.

— Ő az, ő az! — kiáltanak a többiek, és szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel, mintha napy kő esett volna le szívükről.

— Én nem akarok ellenzéki lenni — nyögi a bűnös elkeseredetten.

— Hogyhogy nem akarsz? — kérdi az elnök.

— Legyen ellenzéki valaki más!

— Nem mindegy az?

— Én szeretek kormánypárti lenni!

— Ejnye, hát te valójában kormánypárti vagy, hanem csak úgy a forma kedvéért valakinek ellenzékben is kell lennie.

— Én nem leszek ellenzéki, én kormánypárti vagyok!

Az elnök hosszú magyarázatba kezd, s végül nagy nehezen ráveszi az illetőt, de csak úgy, hogy az egyik miniszter nagy állami szállítást ígér neki, sok haszonnal.

— No, hálistennek! — sóhajtja az elnök verejtékezve, fáradtan. — Most nyolcán vannak.

Amíg az elnök és a kormány a nyolcadik ellenzékivel magyarázkodott s nagy nehezen rábeszélte, a többi hét ellenzéki leült.

— Most pedig valamennyi ellenzéki álljon fel! — szól az elnök elégedetten, közben pedig verejtékező homlokát törli.

Csak az az egy áll.

— Hát ez meg micsoda, hol a többi? — ordítja az elnök, magánkívül a haragtól.

— Mi kormánypártiak vagyunk! — morogja a hét képviselő.

— Bizony, bizony, nagyon híján vagyunk az ellenzéknek! — bánkódik a rendőrminiszter.

Nagy csönd, unalmas, kínos csönd.

— Kormánypártiak vagytok, persze — mérgelődik a rendőrminiszter. — Ha nem volnátok kormánypártiak, nem is neveztelek volna ki benneteket! Azt akarjátok talán, hogy mi miniszterek játsszuk el az ellenzék szerepét? A legközelebbi választásokon nem fogtok bejutni, megálljatok! Azon a nyolc helyen megengedem, hogy a nép maga válasszon, akkor legalább lesznek valódi ellenzéki képviselőim!

Végül is, hosszú magyarázat után, és miután mindegyiknek valamit ígértek, az a hét képviselő is beleegyezett a kínos szerepbe. Egyiknek állast ígértek, a másiknak nagy keresetet, mindegyik jutalmat kapott a kormánynak tett nagy szolgálatáért, ugyanis a kormánynak érdekében állt, hogy a képviselőház úgy-ahogy valódinak látsszék.

Amikor így szerencsésen befejezték ezt is, elhárították a nehéz akadályt, az elnök kezdte kikérdezni az ellenzékieket:

— Mi a te szereped? — kérdezte az elsőt.

— Az én szerepem az, hogy kérdést intézzek a kormányhoz, miért herdálják el az állami pénzeket.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt fogja válaszolni, hogy ezt a pénzhiány miatt teszi.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kormány válaszával, és felkérek tíz képviselőt, hogy támogasson.

— Leülhetsz! — mondja az elnök elégedetten.

— A te szereped micsoda? — kérdi a másikat.

— Kérdést intézek a kormányhoz, hogyan kaphattak egyes tisztviselők magasabb állást soron kívül, hogyan kaphattak többen nagy fizetést és sok pótlékot, miközben tehetségesebb és idősebb tisztviselők kisebb állásban maradnak és évek óta nem kapnak előléptetést.

— Jó. Mit válaszol erre a kormány?

— A miniszterek erre azt válaszolják, hogy soron kívül csak legközelebbi rokonaikat és azokat léptették elő, akiket legjobb barátaik ajánlottak, senki mást.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy a kormány válaszával teljesen meg vagyok elégedve.

Az elnök megkérdezi a harmadikat is, mi az ő szerepe.

— Nekem az a szerepem, hogy megtámadjam a kormányt, mert kedvezőtlen feltételek mellett vett fel kölcsönt, holott az ország pénzügyi helyzete különben is igen nehéz.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt válaszolja, hogy pénzre van szüksége.

— Erre te?

— Erre én azt mondom, hogy ez a nyomós ok teljesen meggyőzött, és meg vagyok elégedve a válasszal.

— Hát te? — kérdi a negyediket.

— Kérdést intézek a hadügyminiszterhez: miért éhezik a katonaság?

— Mit fog ő válaszolni?

— Nincs mit ennie!

— És te erre?

— Meg leszek elégedve a válasszal.

— Leülhetsz.

Így kérdezi ki a többi ellenzékit is, aztán meg a képviselőházi többséget.

— Aki megtanulta a szerepét, dicséretet kap, aki nem tanulta meg, tilos megjelennie az ülésen.

Az országban uralkodó kedvezőtlen helyzet miatt a képviselőház első ülésén a legsürgősebb ügyek intézéséhez fogott hozzá. A kormány szintén helyesen fogta fel a feladatát, és nem vesztegette az időt jelentéktelen kérdésekre, hanem azonnal elfogadásra ajánlotta a hadiflotta rendezéséről szóló törvényt.

Amikor ezt meghallottam, kérdéssel fordultam az egyik képviselőhöz:

— Sok hadihajójuk van önöknek?

— Dehogy.

— Hány van összesen?

— Egyelőre egy sincs!

Megrökönyödtem. A képviselő észrevette, és szintén csodálkozva kérdezte:

— Ön miért csodálkozik?

— Hallom, törvényt hoztak…

— Igen — szakított félbe —, törvényt hoztunk a flotta rendezéséről, szükség volt rá, mert mind a mai napig nem volt ilyen törvényünk.

— Van tengere Kínlódiának?

— Egyelőre nincs.

— Minek akkor a törvény?

A képviselő elmosolyodott, és megjegyezte:

— Országunkat egykor két tenger határolta, tisztelt uram, nemzeti célkitűzésünk pedig az, hogy Kínlódia megint az legyen, ami volt. Ön is látja, hogy erre törekszünk.

— Az más — mondtam bocsánatkérően. — Most már értem, és mondhatom, hogy Kínlódia csakugyan nagy és hatalmas lesz, ha ily őszintén és alaposan gondoskodnak róla és ily bölcs, hazafias kormányzata lesz, mint a mostani.

(Következő)

Kínlódia (9/12)

(Előző)

A közoktatási minisztériumban csupa megrögzött tudós ül. Itt csakugyan alapos és körültekintő munka folyik. Még a legjelentéktelenebb iratnak a puszta megfogalmazása is tizenöt vagy húsz napig tart, de persze, ügyelnek ott a nyelvi apróságokra is, a különböző esetekre, raggal és rag nélkül.

Belenéztem az iratokba.

Egy igazgató például ezt írja:

„A Közoktatási Miniszter Úrnak

E gimnázium tanerői nem kaptak fizetést immár három hónapja, s ennek folytán olyan anyagi helyzetbe kerültek, hogy kenyerük sincs. Ez nem tűrhető tovább, mert ezzel lerombolják a tanerők, sőt maga a tanítás tekintélyét is.

Tisztelettel kérem a Miniszter Urat, minél előbb járjon közbe a Pénzügyminiszter Úrnál, hogy sürgősen rendelje el legalább három havi fizetés folyósítását”.

Az akta hátán ez áll:

„Közoktatási Minisztérium

Pn. 5860

891. II. I.

A … i gimnázium igazgatója háromhavi fizetés folyósítását kéri a taperők részére.”

Alatta kézírással az előadó véleménye:

„A stílus rossz. A szórend nem felel meg a nyelvtani szabályoknak. Idegen szavak: tűrhető és sürgősen.”’ (Ezeket a szavakat piros ceruzával húzták alá.)

Alatta a miniszter sajátkezű írása (csúf, olvashatatlan írás, ugyanis mihelyt valaki miniszter lesz, abban a pillanatban elváltozik a keze írása):

„Továbbítandó a közoktatási tanácsnak véleményezésre”.

Alatta újabb kézírás:

„1891. III. 2.

Legfelső Közoktatási Tanács

(Mindössze egy közoktatási tanács volt, bár a fentiből az ember azt gondolhatná, hogy legalább harminc alsóbb tanács létezett.)

Mellékelten a t. Tanács elé terjesztjük a … i gimnázium igazgatójának kérvényét abból a célból, hogy a t. Tanács vizsgálja ki a nyelvtani hibákat, a mondattani és stilisztikai jellegzetességeket, majd véleményezéssel minél előbb juttassa vissza a közoktatási minisztériumhoz további használatra.

A miniszter rendeletéből stb.

(aláírás)”

Tekintettel az ügy sürgősségére, a Legfelső Közoktatási Tanács már tizenöt nap múlva összeült. Egyebek között ez az ügy is napirendre került, és a tanács úgy döntött, hogy két szakértőre bízza a véleményezést. Kijelöltek két személyt, jegyzőkönyvbe iktatták a döntést, és a végrehajtást az ügyvezetőre bízták.

Következnek a szakértőkhöz intézett levelek:

„Tisztelt Uram!

A Közoktatási Miniszter Úr PN. 5860 számú ez év III. 2-i keltezésű leirata és a Legfelső Közoktatási Tanács ugyanez év III. 17-én tartott ülésén hozott Sz. sz. 2 számú döntése értelmében tisztelettel felkérem Önt, hogy tanulmányozza át a … i gimnázium igazgatójának kérelmét nyelvtani, mondattani és stilisztikai szempontból, s erről minél rövidebb határidőn belül részletes beszámolót terjesszen a Tanács elé.

Fogadja ezúttal is mély tiszteletem kifejezését.

A Legfelső Közoktatási Tanács

elnöke”

A másik szakértő azonos tartalmú leveles kapott.

Két hónap múlva a Közoktatási Tanácshoz érkezett a két szakértő részletes, szakvéleménye az igasgató kérvénye ügyében. A beszámoló így kezdődik:

„Legfelső Közoktatási Tanács

Megvizsgáltuk ét áttanulmányoztuk a … i gimnázium igazgatójának kérvényét, ét tisztelettel beterjesztjük a Tanács elé következő véleményünket:

A természetben minden a fokozatot fejlődés és tökéletesedés törvényének van alávetve. Mint ahogyan a kezdetleges algákból fokozatos fejlődéssek és tökéletesedéssel hosszú évszázadokon át bekövetkezett az emberi test, azaz a legbonyolultabb élő szervezet kialakulása, ugyanúgy a nyelv fejlődése is az artikulátlan állati hangokkal kezdődött, majd hosszú évszázadokon át a mai modern nyelvek tökéletes formájának fokát érte el.

Ahhoz, hogy a kérdést minél jobban és áttekinthetőbben vezethessük le, a következő sorrendet vesszük alapul:

I. Általános rész

  1. A beszéd és annak keletkezése
  2. A mai nyelvek eredete
  3. A közös gyökerek (szanszkrit)
  4. A nyelvek főbb csoportjai
  5. Részlet az összehasonlító nyelvészetből
  6. A nyelvtudomány története
  7. A nyelvtudomány általános fejlődése

II. Nyelvünk és fejlődésének törvényei

  1. Ősi eredete (történelmi rész)
  2. Rokonnyelvek
  3. A testvér- és rokonnyelvek közös és eltérő tulajdonságai
  4. A közös nyelv tájszólásai az őshazában külön nyelvekké fejlődnek
  5. Nyelvünk tájszölázai

III. Az igazgató kérvénye

  1. A kérvény eredete és története
  2. A kérvényben használt nyelvezet jellegzetességei, összehasonlítva a régi kínlódiai nyelvvel, ősi okmányok alapján… ”

És igy tovább. Ki tudná mindézt észben tartani! Jobban mondva, azt se tudom, hogy jól jegyeztem-e meg a fentieket is.

Ezek után következik a szakszerű magyarázata minden egyes pontnak a meghatározott sorrend szerint, majd sok, nagyon sok sűrűn teleírt ív után következik a tűrhető szó, mégpedig így:

„Tűrni, ige, főn. szanszkr, dharh duhorh, ugrani, ugrándozni szaladozni (lásd III. c. 15, 114, 118 b H. C. xx/m = pl. dönti, r. duti, gr. I. canto, cantare, provoco, provocere (sic) K. 3 x b, hívni, csengetni, nesz, vad (Lásd: felbőszült a vad tigris, Gy. L. P. 18.) = Őz ugrott a bokor mögül = tűrendő, tűrhető, tűrhetetlen (N. 16. B. Z. C. H. O. 4. Gy. D. 18,5 kötet. III. Lásd a példát: Tizenhét seb vérzett a hős testén).”

Ennélfogva kiderül, hogy a tűrhető szó idegen, nemzetünk szempontjából káros, tehát ki kell küszöbölni.

Hasonló módon következik a sürgősen szó magyarázata is, ugyanazzal a következtetéssel.

Utána áttérnek a szórendre általában, külön pedig az igazgató kérvényében, ét szakszerű megjegyzéseket tesznek erre is …

Végül: A stílusról és a kérvény stílusának jellegzetességeiről néhány ívnyi zárószóval:

„Párhuzam az iskolaigazgató kérvényének és Homérosz Iliászának nyelvezete és stílusa között” (Arra a következtetésre jutottak, hogy Homérosz stilusa sokkal jobb).

„Mindezek alapján — zárták véleményüket á szakértők — véleményünk ez: a kérvényt vissza kell juttatni a …i gimnázium igazgatójához, hogy megjegyzéseink értelmében lelkiismeretesen javítsa át, utána pedig meg lehet tenni a kérvényben feltüntetett szükséges intézkedéseket. ”

Egy teljes hónap letelte után összeült a Tanács, áttanulmányozta a beszámolót, és határozatot hozott, miszerint a kérvényt vissza kell küldeni az igazgatónak, hogy a szakértők megjegyzései értelmében javítsa ki, és újfent terjessze fel a minisztériumhoz, további intézkedés végett. A szakreferens uraknak fejenként 250 dinár tiszteletdíjat állapítottak meg, mely összeg a közoktatási hivatalnokot özvegyeinek nyugdíjalapjából vagy pedig az irodaszolgák fizetési alapjából folyósítandó.

Véleményét a Tanács tisztelettel a miniszter elé terjesztette, további ügyintézés végett.

A kérvényt ezután a mellékelt véleményezéssel együtt a minisztérium visszaküldte az igazgatónak, hogy a szakértői megjegyzéseket és kifogásokat figyelembe véve javítsa át…

Ilyen alaposan, szakszerűen tárgyalnak itt minden ügyet, és hónapokon át le- és felterjesztik az iratokat mindaddig, amíg akár a legkisebb nyelvtani hibát is kijavítják, s csak azután látnak hozzá az ügy intézéséhez. A temérdek levelezés folytán a legkisebb irat is oly nagyra nő, hogy á hátadon se bírod elvinni.

Minthogy a minisztérium valamennyi hivatalnoka író, természetesen könyveket írnak; csak a miniszter úr nem ír semmit. Őt nem is mertem meglátogatni, mert mindenki azt bizonygatta, hogy ne vetemedjek ilyen arcátlan kísérletre, ha kedves azI életem. A miniszter úr, mondják, minduntalan tornászik, nagyon haragos ember, és szeret verekedni.

Mesélik, hogy egyszer az egyházfővel is összeverekedett. Az egyházfő szintén jó tornász, szenvedélyes lovagló, de haragos ember, és ugyancsak szeret verekedni. Egyszer a templomban bottal vert fejbe egy papot, nem tudni, miért. Általában azt hiszik, haragos természete onnan ered, hogy sokat olvasta a szent könyveket, minélfogva nem veszik rossznéven és nem is vetik szemére kirohanásait.

Első ízben valami lóverseny miatt ütközött össze a miniszterrel, aztán következett sok más vallási és közoktatási kérdés is, amelyektől az ifjúság helyes nevelése függött. Például: az egyházfő azt követelte, hogy a hittankönyvekbe okvetlenül iktassanak be egy részt a csikók neveléséről is, a miniszter pedig azt követelte, hogy ehelyett inkább az úszásról írjanak. Ezekben a fontos kérdésekben egyik sem akart engedni, és az ügy odáig fajult, hogy látni sem bírták egymást. A miniszter, csak hogy borsot törjön az egyházfő orra alá, elrendelte, hogy a lovat még az állattanban sem szabad megemlíteni, s ez undok állat helyett, amikor a tanrendben sor kerül rá, az úszásról kell előadni.

A tankönyvek módosítása azonban részletkérdés csupán, mert a tankönyveket, sőt az egész tanrendet is minden másnap módosítják.

Aki csak a közoktatásban működik, tankönyvet ír. Ezenkívül már mindegyik írt valami hasznos könyvet is a diákok jutalmazására, vagy kötelező olvasmányt a jó gyerekeknek.

A tankönyvek, jobban mondva íróik, várják, hogy sorra kerüljenek. Sok embert kell anyagilag megsegíteni, ennélfogva a tankönyvek kéziratát megvásárolják, kinyomtatják, és kötelező olvasmányul ajánlják az iskoláknak. A miniszter előbb legjobb barátait és rokonait elégíti ki. Alig fogadják el azonban az egyik tankönyvet, és a diákok meg is vásárolják, másnap már egy másik, jobb barát hoz új tankönyvet a miniszterhez, és természetesen annak is szívességet kell tenni. Ugyanaznap megy a körirat:

„Minthogy a hosszú használatban kitűnt, hogy ez és ez a tankönyv ebből és ebből a tantárgyból alkalmatlan, a közoktatás érdekében az eddigi tankönyvet ki kell vonni a forgalomból, és ezentúl emez a tankönyv használandó … (Az író nevét elfelejtettem).”

Szerettem volna látogatást tenni az igazságügyminiszter úrnál is, de nem tartózkodott az országban. Pont akkor szabadságon volt, külföldön tanulmányozta a süketnéma gyermekek iskolarendszerét, ugyanis a kormány komolyan foglalkozott avval a gondolattal, hogy néhány ilyennemű iskolát létesít Kínlódiában, hogy ezzel is enyhítse némileg az ország zilált anyagi helyzetét. Minthogy ez az igen fontos és jelentős ügy nem tűrt halasztást, nyomban megtették a legsürgősebb lépéseket. Azonkívül, hogy az igazságügyminisztert az ilyennemű iskolák tanulmányozása céljából külföldre küldték, persze nagy fizetési pótlékkal, azonnyomban kinevezték a süketnémák új iskolájának igazgatóját is, természetesen nagy fizetéssel és reprezentációs pótlékkal. Kinevezték a tanárokat is, és megkezdték egy nagy épület építését, ahol majd az igazgató lakik. Természetesen kinevezték az intézet gazdasági főnökét, orvosát, felügyelőjét, pénztárosát, alpénztárosát, írnokát, három-négy másolót és néhány iskolaszolgát is. Az igazgatótól áz irodaszolgákig valamennyien szorgalmasan vették fel a fizetést, és türelmetlenül várták a munka kezdetét — az igazgató kivételével, aki itt-ott már megsúgta, hogy egyik i miniszter rokona révén kijárja, hogy az intézetbe csak makk egészséges gyerekeket vegyenek fel.

Az intézet, jobban mondva a hivatalnokok, hiszen az intézet még nem is létezett, az igazságügyminisztérium irányítása alatt állt, mert a közoktatási miniszter kijelentette, hogy neki semmi köze a „különféle süketekhez”.

Az igazságügyminisztemek nem is volt más gondja, mint a süketnéma gyermekek iskolájával való törődés, az igazságügyminisztérium ügyeit tehát a hadügyminiszter intézte, a hadügyminiszter dolgát pedig a közoktatásügyi miniszter végezte, aki különben is gyűlölte a könyveket és iskolákat, s közoktatási ügyekben a felesége helyettesítette, akiről köztudomású volt, hogy a bűnügyi regényeket és a csokoládéfagylaltot szereti.

(Következő)

Kínlódia (8/12)

(Előző)

Jóllehet az volt a szándékom, hogy előbb a közoktatási minisztert keresem fel, a legutóbbi kellemetlen események miatt arra voltam kíváncsi, mit szól mindehhez a hadügyminiszter. Még aznap meglátogattam.

A hadügyminiszter, lapos mellű, apró kezű, alacsony, töpörödött emberke, épp akkor fejezte be mindennapi imáját.

Irodájában ánizs és tömjén illata terjengett, mint valami templomban, asztalán pedig egy rakás régi, megsárgult imakönyv hevert.

Már-már azt hittem, hogy tévedésből rossz helyre jöttem, de a miniszter úr törzstiszti egyenruhája meggyőzött, hogy nem tévedtem.

— Bocsánat, uram — szólalt meg ájtatos, vékony hangon —, épp most fejeztem be szokásos imámat. Munka előtt mindig ezt teszem, de különösen most kell imádkoznom, amikor drága hazánk déli részén oly kellemetlen események játszódnak le.

— Ugyebár, ha az anuták továbbra is folytatják a betöréseket, kitörhet a háború is? — kérdeztem.

— Ugyan kérem! Semmilyen veszély nem áll fenn!

— Szerintem, miniszter úr, mar maga az is veszélyt jelent, hogy az anuták az országnak egy nagy területén gyilkolnak és fosztogatnak.

— Gyilkolnak, az igaz, de mi nem lehetünk oly műveletlenek és vadak, mint… Hű, de hideg van itt, mintha huzat volna! Hányszor mondtam azoknak az átkozott szolgáknak, hogy az én szobámban legalább, 16,5 fok meleg legyen, hiába… — terelte el a szót a megkezdett témáról a miniszter úr, és csöngetett a szolgáért.

Az irodaszolga belépett és meghajolt, úgyhogy a mellén lévő kitüntetések megcsörrentek.

— Hát nem megmondtam magának, az isten szerelmére, hogy nálam mindig tizenhat és fél fok legyen a hőmérséklet! Itt azonban hideg van. Meg aztán huzat is van. Az ember megfagy itt.

— Tessék megnézni, miniszter úr, a hőmérő tizennyolc fokot mutat! — rebegte az irodaszolga, és udvariasan méghajolt.

— Akkor jó! — mondta a miniszter megelégedve. — Elmehet.

Az irodaszolga újra mélyen meghajolt, és távozott.

— Ez az átkozott hőmérséklet rengeteg gondot okoz, higgye el. Pedig a katonaság számára a hőmérséklet a legfontosabb. Ha a hőmérséklet nem megfelelő, a hadsereg nem ér semmit… Reggel óta készítek egy köriratot az összes parancsnokságokhoz… Hallgassa csak, felolvasom:

„Minthogy az utóbbi időben az anuták mind gyakrabban törnek be hazánk déli határain, megparancsolom, hogy a katonák mindennap közösen, parancsra imádkozzanak a mindenható istenhez, dicső őseink vérével öntözött, drága és édes szülőföldünk megmentéséért. Erre az alkalomra a szükséges imát a tábori pap választja ki, de az imát meg kell toldani a következő szöveggel: „Adja a jóisten, hogy az anuták vad erőszakának áldozatául esett békés ét tisztességes polgárok a mennyországba jussanak! Nyugodjanak békében!” Ezt a szöveget valamennyi katona és tiszt köteles egyszerre mondani, de természetesen ájtatos, remegő hangon. Azután valamennyien kötelesek kiegyenesedni, kevélyen és büszkén felemelni fejüket, ahogy hazánk bátor fiaihoz illik, és háromszor harsányan kiáltani trombitaszó és dobpergés kíséretében: „Éljen Kínlódia, le az anutákkal!” Ügyelni kell azonban, hogy mindez kecsesen és vigyázva történjék, mert hazánk sorsa függ tőle. Miután mindezt veszélytelenül lebonyolítják, néhány század, zászlók alatt, diadalmasan végigmenetel az utcákon, s a katonák harsány, harcias zeneszó mellett oly keményen lépkedjenek, hogy minden lépésnél az agyvelejük is megrázkódjék. Minthogy az ügy sürgős, parancsomat azonnal és pontosan hajtsák végre, és tegyenek részletes jelentést róla… Egyúttal szigorúan megparancsolom: a kaszárnyákban különös figyelmet fordítsanak a hőmérsékletre, hogy ezzel a hadsereg fejlesztésének leglényegesebb feltétele biztosítva legyen.”

— Ennek a köriratnak bizonyára sikere lesz, csak ha idejekorán eljut hozzájuk — mondtam.

— Siettem is, és, hálistennek, sikerült táviratilag leadni a parancsot, egy órával az ön érkezése előtt. Ha okos előrelátással nem siettetem a dolgot, sok kellemetlenség származhatott volna belőle.

— Önnek igaza van! — mondtam, csak hogy mondjak valamit, jóllehet fogalmam sem volt, milyen kellemetlenség származhatott volna ebből az ügyből.

— Így van ez, uram, így. Ha én mint hadügyminiszter nem így cselekszem, valamelyik délvidéki katonai parancsnok esetleg arra vetemedik, hogy fegyverrel siet polgáraink segítségére, és esetleg még az anuták vérét is ontották volna. Tisztjeink valamennyien azt hiszik, hogy ez volna a legjobb módszer, mert ők nem akarnak mélyebben és körültekintőbben gondolkozni. Először is mi, a mai kormány, békeszerető, vallásos külpolitikát folytatunk, nem akarunk embertelenül eljárni az ellenséggel szemben. Azért pedig, hogy ők vadállati módon járnak el velünk szemben, az úristen örök kínokkal és fogcsikorgatással bünteti majd őket tüzes pokol fenekén. A másik dolog, tisztelt uram, szintén fontos, az, hogy a mi kormányunknak nincsenek hívei a nép körében, ennélfogva a hadsereg nekünk a belső politikai ügyek intézésére szükséges. Ha például valamelyik község az ellenzék kezében van, fegyveres erőt kell használnunk, hogy e sokat szenvedett ország árulóit megbüntessük, és a hatalmat a mi emberünknek adjuk át…

A miniszter úr köhintett, mire én átvettem a szót.

— Ez mind igaz, de mi lesz, ha az anuta csapatok betörései nagyobb méreteket öltenek?

— Ohó, akkor mi is komolyabb lépéseket teszünk!

— Engedje meg, hogy megkérdezzem, miniszter úr, mik az elképzelései ez esetben.

— Komolyabb intézkedésekét foganatosítanánk, de persze szintén óvatosan, bölcsen és megfontoltan. Kezdetben elrendelnénk, hogy ismét országszerte hozzanak éles hangú tiltakozó határozatokat, s ha ez sem segít, akkor, istenemre mondom, haladéktalanul, egy percet sem vesztve, hazafias lapot kellene indítanunk kizárólagosan honszerető irányzattal, s ennek a lapnak a hasábjain szigorú, sőt gúnyos cikkek sorozatát közölnénk az anuták ellen. De isten óvjon bennünket ettől a balszerencsétől! — mondta a miniszter, és ájtatosan keresztet vetve, forró imákat mormolt.

Bár engem egyáltalán nem fogott el az ájtatos, vallásos érzés, a társaság kedvéért többször keresztet vetettem én is, s közben furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben:

„Furcsa ország! — gondoltam. — Amott emberek pusztulnak, itt meg a hadügyminiszter imákat szerkeszt és hazafias lap indítását tervezi! Hadseregük engedelmes és bátor, ezt megannyi háborúban bebizonyította, akkor hát miért nem vezényelnek ki egy osztagot a határra, hogy elhárítsa a veszélyt?”

— Ön talán furcsállja a tervemet, uram? — szakította félbe gondolataimat a miniszter.

— Bizony, furcsállom! — válaszoltam akaratlanul, noha rögtön meg is bántam ezt a meggondolatlan kijelentést.

— Ön, kedvesem, nincs kellőképpen beavatva az ügyekbe. Itt nem az a fontos, hogy az országot védjük, hanem az, hogy a kormányt megőrizzük. A legutóbbi kormány egy hónapig tartotta magát, mi pedig csak két-három hete vagyunk uralmon. Nem bukhatunk meg szégyenteljesen! Helyzetünk minduntalan inog. S természetesen minden intézkedést meg kell tennünk, hogy minél tovább helyünkön maradjunk.

— Mit tesznek?

— Azt tesszük, amit eddig is tettek a többiek! Minden napra tartogatunk valami meglepetést, ünnepséget rendezünk, most pedig, minthogy az ügyek rosszul állnak, valami összeesküvést kell kiagyalnunk. Nálunk ez nem nehéz. És ami a legfőbb, a nép már annyira megszokta, hogy olykor, bár nálunk szolgaian engedelmes mindenki, ha csak néhány napig késünk is az ellenzék letörésének ezzel a leghatékonyabb eszközével, csodálkozva teszi fel a kérdést: „Mi az? Hát nincs semmilyen összeesküvés?” Így hát a meglepetések miatt, az ünnepségek és összeesküvések miatt nekünk a hadsereg elsősorban belső célokra szükséges. Az, hogy ott emberek pusztulnak, tisztelt uram, egészen mellékes, számomra az a fő, hogy a sürgősebb és az ország szempontjából hasznosabb ügyeket intézzem, mint az olyan badarságot, hogy az anutákkal verekedjünk. Úgy látom, az ön véleménye ez esetben nem eredeti. Sajnos tisztjeink és katonaságunk is így gondolkodik, de a mostani kormány tagjai, azaz mi, jóval mélyebben, józanabbul tekintünk a dolgokra!

— Igenám, de vajon lehet-e fontosabb feladata a hadseregnek az idegen csapatok gonosztetteitől szenvedő családok védelménél, a haza védelménél? Mert ugyebár, miniszter úr, ugyanaz a vidék fiait adja a katonaságnak, szívesen adja, mert a katonaságban látja oltalmát — mondtam a miniszter úrnak elég haragosan, jóllehet ezt nem kellett volna mondanom, de az emberrel megtörténik néha, hogy összevissza beszél, mintha bolondgombát evett volna.

— Ön azt hiszi, uram, hogy a katonaságnak nincs fontosabb, kötelessége? — szólt a miniszter úr halk, szemrehányó hangon, s közben fejét csóválta rosszallóan, szomorúan és kissé megvetően, aztán lekicsinylően végigmért tetőtől talpig.

— Ön azt hiszi? — ismételte fájdalmasan sóhajtva.

— De kérem… — kezdtem, pedig magam sem tudtam, mit akartam mondani, mire a miniszter emelt hangon, minden egyes szótagot hangsúlyozva, félbeszakított:

— Hát a parádék? — tette fel a fontos és meggyőző kérdést.

— Milyen parádék?

— Hogy lehet ilyet kérdezni? Ez igazán fontos ügye az országnak! — pattant fel a különben higgadt és vallásos miniszter úr.

— Bocsánat, nem tudtam — hebegtem.

— Nem tudta?!… Ugyan már! Folyton magyarázom önnek, hogy a különböző fontos meglepetések miatt az országnak szüksége van ünnepségekre és parádékra! Hadsereg nélkül ez nem valósítható meg. A hadseregnek egyelőre ez a legfőbb feladata. Hadd törjenek be az ellenséges csapatok, nem fontos. Az a fő, hogy parádézzunk az utcákon, trombitaszóval. Ha pedig csakugyan komoly veszély fenyegetné az országot kívülről, akkor talán a külügyeket intéző miniszter úr is gondot viselne róla, ha véletlenül nincs a családi ügyeivel elfoglalva. Sok gyereke van szegénynek, bár az állam nem hagyja cserben az érdemes embereket. Fiúgyermekei, tudja, igen rosszul tanulnak, mit tehettünk mást, állami ösztöndíjat kaptak. Így van ez rendjén. Leánygyermekeiről is gondoskodik az állam. Hozományt kapnak államköltségen, vagy pedig magas állást adunk a vőlegénynek, aki hajlandó elvenni a miniszter leányát, persze olyan állást, amilyet különben soha életében nem kaphatna.

— Szép az, ha becsülik az érdemeket! — mondtam.

— Nálunk ez egyedülálló. Ebben nincs párunk a világon. Ha valaki miniszter volt, jó vagy rossz miniszter, mindegy, a hálás állam mindig gondoskodik a családjáról. Nekem például nincsenek gyermekeim, de az állam külföldre küldi az unokaöcsém feleségét festészetet tanulni.

— Van tehetsége a fiatalasszonynak?

— Ugyan, eddig nem is festett soha, de lehet, hogy sikerül neki. Vele megy majd a férje is, az unokaöcsém, aki szintén állami ösztöndíjat kapott. Igen komoly, szorgalmas ember. Nagy reményeket fűzünk hozzá.

— Fiatal házasok?

— Fiatalok még, jól tartják magukat, a férfi hatvanas, a nő ötvennégy éves.

— Az ön tisztelt unokaöccse bizonyára tudományos munkával foglalkozik?

— Hogyne! Zöldséget árul, de szeret regényeket olvasni, az újságot pedig szinte habzsolja, ahogy mondani szokás. Minden újságunkat olvassa, hogy a tárcákról és a folytatásos regényekről ne is beszéljek, legalább húszat elolvasott eddig. Földtant fog tanulni külföldön.

A miniszter úr hallgatásba merült, elgondolkozott, és a kardján függő rózsafüzért morzsolgatta.

— Ön meglepetéseket emlegetett, miniszter úr — emlékeztettem a megkezdett beszélgetésre, minthogy az unokaöccse és annak felesége egyáltalán nem érdekelt.

— Igen, igen, persze, kissé eltértem beszélgetésünk fonalától. Igaza van. Nagy meglepetést tartogatunk, aminek jelentős politikai hatása lesz.

— Ó, bizonyára nagyon jelentős dolog. Megtudhatnék valamit előre? — kérdeztem kíváncsian.

— Miért ne, kérem? Már bejelentettük a népnek is. Az egész nép készül a nagy vigalomra, s minden pillanatban várja a fontos esemény bekövetkezését.

— Valami nagy öröm lesz ez az ország részére?

— Ritka öröm. Az egész nép örvendezik majd, és ujjongva üdvözli á kormány bölcs, hazafias intézkedését. Másról nem is beszélnek, nem is írnak most nálunk. Csak arról á szerencsés esetről, amely rövidesen bekövetkezik.

— Bizonyára mindent előkészítettek, hogy az a bizonyos szerencsés eset okvetlenül bekövetkezzek, nemde?

— Erről még nem gondolkoztunk alaposabban, de nincs kizárva a lehetőség, hogy csakugyan bekövetkezik a szerencsés eset. Ön bizonyára ismeri azt a régi, régi mesét, amikor egy országban a hatóság bejelentette az elégedetlen népnek, hogy nemsokára megjelenik egy nagy lángész, maga a megváltó, aki megmenti a hazát az adósságoktól, a rossz kormányzattól és minden gonosztól és nyomortól, a népet pedig jobb útra téríti, és boldogabb jövőbe vezeti. És lám, a rossz hatóságok és a rossz kormányzat miatt felháborodott és elégedetlen nép egyszerre megnyugodott, és nagy vigalom kezdődött az egész országban… Ön igazán sohasem hallotta ezt a régi mesét?

— Nem hallottam, de igen érdekes. Mesélje tovább!

— Szóval, mint már mondtam, öröm és vigalom kezdődött az egész országban. Sőt a nép egy nagygyűlésen kimondta azt is, hogy közadományokból gyűjtött pénzen vásároljanak nagy birtokokat és építsenek palotákat, amelyekre felvésik: „A nép ajándéka megmentőjének, a nagy lángésznek”. Rövid idő alatt mindezt elvégezték, előkészítették, s már csak a megváltó megjelenését várták. Még nevet is adott neki a nép, általános, nyílt szavazással.

A miniszter úr elhallgatott, elővette a rózsafüzért, és lassan morzsolta a szemeiket.

— És megjelent a megváltó? — kérdeztem.

— Nem.

— Soha?

— Ha jól tudom, soha! — válaszolt a miniszter közönyösen, mintha a mese tovább nem is érdekelte volna.

— Miért?

— Ki tudja azt!

— Semmi különös nem történt?

— Semmi.

— Furcsa! — jegyeztem meg.

— A megváltó helyett nagy jégverés volt abban az évben, és elverte az ország egész termését! — magyarázta a miniszter, és nyugodtan vizsgálta a rózsafüzér borosttyán szemeit.

— Hát a nép? — kérdeztem.

— Melyik nép?

— Annak az országnak a népe, amelyről az érdekes, mese szól.

— Nem szólt semmit.

— Semmit?

— Miért szólt volna?… A nép így szokta!

— Szép kis csoda! — mondtam.

— Nono, ha úgy vesszük, a népnek mégis haszna volt belőle!

— Haszna?

— Természetesen!

— Nem értem!

— Egyszerű… A nép legalább három hónapig örömben és boldogságban élt.

— Ez igaz! — mondtam, szégyellve, hogy ez az egyszerű magyarázat nem jutott eszembe.

Sokat beszélgettünk még különböző ügyekről, s a miniszter úr egyebek között megjegyezte, hogy az említett szerencsés esemény alkalmából még aznap nyolcvan új tábornokot nevez ki.

— Mennyi van most? — kérdeztem.

— Van elég, hálistennek, de ezt meg kell tennünk az ország tekintélye érdekében. Képzelje, hogy hangzik ez: nyolcvan tábornok egy nap alatt!

— Ez imponál — válaszoltam.

— Természetesen! Minél több pompa és lárma ez a legfontosabb!

(Következő)