Nem értem
Eljött az ideje, Hogy leszölgáljam a katonaságot, de senki sem keres. Elfogott a hazafias felbuzdulás, se éjjelem, se nappalom tőle. Megyek az utcán, kezem ökölbe szorul, ha valami idegen megy el mellettem, fogaimat csikorgatom, s szinte kedvem támad, hogy nekiugorjak és felpofozzam. Egész éjszaka arról álmodom, hogyan aprítom az ellenséget, vérét ontom a fajtámért és bosszút állok Rigómezőért. Alig várom, hogy behívjanak, de hiába.
Saját szememmel látom, hogyan fogdossák nyakon a katonaköteleseket, és cipelik őket a kaszárnyába. Szinte irigylem őket.
Egy nap behívót kapott egy aggastyán, akit véletlenül pont úgy hívtak, mint engem. Méghozzá sürgős, szigorú behívót kapott, mely szerint azonnal jelentkeznie kell a parancsnokságon mint katonaszökevénynek! …
— Miféle szökevény — mondja az öreg —, hisz én három háborút kibírtam, meg is sebesültem itt; ni: most is meglátszik!
— Szép, szép, mégis jelentkeznie kell a parancsnoknál, ez az előírás.
Az aggastyán jelentkezett, a parancsnok pedig kidobta.
— Ki hívott téged, te vén tragacs!? — kiáltott rá, s majdnem meg is verte.
Még jó, hogy az öreget kidobtak, mert en a kaszárnya iránti mámoros nagy szeretetemben kész voltam már arra is gondolni, hogy itt protekcióról van szó, méghozza igen messzemenőről!
A vágyakozás szinte elhervasztott. Ha tisztet láttam az utcán, feszesen lépkedtem és nagyokat dobbantottam, a talpam is belefájdult, csakhogy észrevegyen, és lássa, hogy jó katona vagyok, de hiába, semmi sem történt: nem kaptam behívót.
Megelégeltem a dolgot, egy nap leültem, kérvényt írtam a parancsnoksághoz, hogy szíveskedjék felvenni katonának. A kérvényben kiöntöttem honszeretetem izzó parazsát, és így fejeztem be:
„Ó, parancsnok úr, ha tudná, hogyan dobog a szívem és forr a vér ereimben, hogy megérjem a rég óhajtott pillanatot, amikor végre én is védelmezője leszek a királynak és a hazának, a szerb szabadságnak és az oltárnak, amikor én is a rigómezei bosszúállók soraiba lépek!”
Cifrán feldíszítettem a kérvényt, mintha lírai vers volna, és nagy megelégedéssel szemléltem, mert úgy hittem, hogy jobb ajánlásra nincs szükségem.
Reményekkel telve álltam fel, és indultam egyenesen a parancsnokságra.
— Bemehetek a parancsnok úrhoz? — kérdeztem az ajtón álló katonától.
— Nem tudom — mondta a katona, és vállát vonogatta.
— Kérdezd meg tőle. Mondd: itt van egy ember, aki le akarja szolgálni a katonaságot! — mondtam, azt gondolván, hogy a katona majd kedvesen rám mosolyog és eszeveszetten rohan a parancsnokhoz jelenteni egy új katona érkezését, a parancsnok pedig rögtön ugrik az ajtóhoz, megveregeti a vállamat, és felkiált: „Nagyon helyes, leventém, gyere csak ide!”
Ehelyett a katona rám nézett sajnálkozva, mintha azt mondaná: „Hej, te hülye, te még sietsz? Majd megbánod!”
Akkor még nem értettem meg a tekintetét, tehát csodálkoztam rajta, miért néz úgy rám.
Sokáig vártam az ajtó előtt. Sétáltam lefel, cigarettáztam, üldögéltem, köpködtem, néztem ki az ablakon, ásítottam, beszélgettem valami parasztokkal, akik szintén várakoztak, tudom is én, mit csináltam még unalmamban.
Az irodákban élénk munka folyt, lárma, kiabálás és káromkodás hallatszott. Szüntelenül adták ki a parancsokat, s a folyosón csak úgy visszhangzott a kiáltás: „Igenis!” Mihelyt elhangzott az „Igenis!”, ez azt jelentette, hogy a parancs a magasabb rangtól eljutott a legalacsonyabbig, már láttam is: egy katona szaladt a folyosón egyik irodából a másikba. Most aztán a másik irodában kezdődött a lárma, többször hallatszott az „Igenis!” különböző hangokon, aztán a katona rohant ki, és ment a másik ügyosztályba.
A parancsnok irodájában megszólalt a csengő.
A katona belépett.
Érthetetlen mormogást hallottam bentről, aztán felharsant a katona ordítása: „Igenis!”
A katona vörös arccal kilépett az irodából, nagyot sóhajtott, mintha valami nagy ijedtségtől szabadult volna meg.
— Tessék bemenni a parancsnok úrhoz, ha akar — mondta, és megtörölte verejtékező homlokát.
Beléptem.
A parancsnok az íróasztalnál ülve, borostyán szipkával a szájában fogadott.
— Jó napot — köszöntöttem.
— Mit akarsz? — bömbölte oly szörnyű hangon, hogy azt hittem, hanyatt vágódom.
— Miért kiabál, uram? — kezdtem, miután kissé magamhoz tértem.
— Még te akarsz engem rendre utasítani!? Mars ki! — kiáltotta még hangosabban, és nagyot dobbantott a lábával.
Éreztem hogy borzongok, s mintha valaki hideg vízzel öntötte volna le hazaszeretetem lángjait, de reméltem, hogy megváltozik, ha megmondom, miért jöttem.
— Azért jöttem, hogy bevegyenek katonának! — mondtam büszkén kiegyenesedve, és egyenese a szemébe néztem.
— Aha, katonaszökevény! Várj csak, épp titekét keresünk! — kiáltott és csöngetett.
Ajtó nyílott a bal oldalon, és megjelent egy őrmester. Feszesen, emelt fővel, kidülledt szemmel, tenyerét combjához szorítva, díszlépésben vonult be, s úgy dobbantott, hogy majd megsüketültem. Aztán megállt, összecsapta bokáját, és megmerevedett, mintha kővé változott volna:
— Parancsára, ezredes úr!
— Ezt az embert vezesd el azonnal, nyírasd meg, öltöztesd be, és zárd be a fiókba.
— Igenis, parancsára!
— Tessék a kérvényem, kérem szépen! … Nem vagyok szökevény, én le akarom szolgálni a katonaidőmet — motyogtam reszketve.
— Nem vagy szökevény? Akkor hát mit akarsz ezzel a kérvénnyel?
— Katona akarok lenni!
A parancsnok kissé hátradőlt, összevonta szemöldökét, és epésen megjegyezte:
— Katona akar lenni, persze! … Hm, szóval így! … Egyszerűen bejön az utcáról a kaszárnyába, mert szolgálni akar, mintha ez itt valami kocsma volna! …
— Most vagyok soron — hebegtem.
— Nem ismerlek, és hallani sem akarok rólad… — kezdte a parancsnok. Közben egy tiszt lépett be valami aktával.
— Nézze csak meg, benne van-e ez az ember a regruták névsorában — mondta a tisztnek, és rám mutatott.
— Hogy hívnak?
Átadtam a kérvényt.
— Nem érdekel ez a vacak — kiáltotta, és rácsapott a kérvényre, úgyhogy az a földre esett.
„Ó, a szép cifra stílus!” — gondoltam magambán, és fájdalmamban elfelejtettem megmondani a nevem.
— Hogy hívnak? Beszélj! — csattant fel a parancsnok.
— Radosav Radosavljević,
— Nézze meg a regruták lajstromában! — adta ki a parancsot a tisztnek.
— Igenis! — mondta a tiszt, aztán átment szobájába, és kiadta a parancsot az egyik fiatalabb tisztnek:
— Nézze meg a regruták könyvében, van-e ott valami Radosav.
— Igenis! — kiáltotta a tiszt, kiment a folyosóra, előhívta a törzsőrmestert, és ugyanazt megparancsolta neki.
— Igenis! — hallatszott a törzsőrmester dörgő hangja.
A törzsőrmester ugyanazt a parancsot kiadta az őrmesternek, az meg a tizedesnek, a tizedes pedig egy katonának.
Feszes léptek, bokázások hallatszottak egymás után, végűl mindig elhangzott az „Igenis!”
— A lajstrom, a laajstrooomooot! —visszhangzott a folyosón és az irodákban, aztán nagy lármával kezdték leszedni a polcokról a poros köteteket. Suhogtak a lapok, keresték a nevemet.
Amíg ez folyt, én a parancsnok irodájának egyik sarkában álltam, és nem mertem lélegezni sem annyira megijedtem. A parancsnok csak ült, és jegyzetei között lapozgatva cigarettázott.
A parancs kiadásának sorrendjében érkezett viszsza a válasz is, csak most a legfiatalabbtól kezdődött., és a törzsőrmesternél végződött.
A törzsőrmester belépett a parancsnokhoz.
— Mi van?
— Alázatosan jelentem az ezredes úrnak, hogy a katona, akit a lajstromban kerestünk — meghalt.
Majdnem elájultam, és mélységes zavarom¬ban és félelmemben el is hittem, hogy meghaltam.
— Az a katona meghalt! … — mondta rancsnok.
— De én élek! — kiáltottam ijedten, mintha menekülni akarnék a haláltól.
— Gyerünk, takarodj innen! Számomra te halott vagy, nem létezel a világon, amíg a község ide nem irányít!
— Esküszöm, hogy én vagyok az… Nem vagyok halott, nézzenek meg!
— Mars ki! A lajstromban az áll, hogy halott vagy, s te még itt esküdözni mersz!? …
Mit tehettem mást, elmentem.
—
Hazamentem (más helységben éltem), s néhány napig alig tudtam magamhoz térni. Eszembe se jutott többé, hogy újabb kérvényt írjak.
Alig három hónap múlt el azóta, behívó érkezett a parancsnokságtól, hogy a község huszonnégy órán belül indítson útnak.
— Te katonaszökevény vagy — mondta a kapitány, aki elé vezettek.
Elmondtam neki, hogy mi történt, amikor a parancsnoknál jártam.
— Jó. Akkor hát eridj haza, amíg az ügyet nem tisztázzuk.
Hazamentem.
Alig értem haza, behívót kaptam egy másik parancsnokságtól.
Ott azt mondták, hogy azonnal jelentkezzem a parancsnokságomon, mert tévedésből vettek be az ő lajstromukba.
Jelentkeztem az én parancsnokságomon, és megmondtam, hogy a másik parancsnokság ide irányított.
— Minek jöttél ide?
— Ha oda megyek, ők megint visszaküldenek ide mivel pedig már itt vagyok… — kezdtem magyarázni, mert ostobaságnak tartottam, hogy visszamenjek.
— Te azért jöttél ide, hogy nekünk magyarázz?! … Azt nem lehet, barátom. Rendnek muszáj lenni! …
Mit tegyek? Nem maradt más hátra, mint elmentem K-ból M-be, ahol megint utasitottak, hogy menjek vissza K-ba, ahonnan jöttem.
Jelentkeztem tehát a másik parancsnokságon.
Megint pattogtak a parancsok, dobbantak a léptek, „Igenis!” — s végül közölték velem, hogy senki sem hívott, mehetek.
Hazamentem. Alig pihentem ki magam, megint megérkezett a behívó M-böl, miszerint ez már a második idézés, és őrizettel küldjenek be, és büntessenek meg a késés miatt.
Rohantam, mint az őrült. Megint közölték velem, hogy melyik illetékes parancsnokságon kell jelentkeznem.
Később mégis befogadtak a kaszárnyába, és leszolgáltam két évet.
—
Öt év múlt el azóta. Már el is felejtettem, hogy egykor katona voltam. Egy nap hívattak a községházára.
Elmentem. Volt mit látnom: hatalmas aktacsomó érkezett a parancsnokságról, legalább tíz kiló. Iratok tömkelege egymáshoz varrva, ragasztva, annyi iromány, hogy két csomóba volt összekötözve.
— Parancs érkezett, hogy jelentkeznie kell — mondta a községi elnök.
— Miért?! — kérdeztem csodálkozva.
Magamhoz vettem az iratokat. Rajtuk ezernyi aláírás, parancs, nyilatkozat, vád, válasz, bélyegzők, amelyeket papok, kapitányok, szolgabírók, iskolaigazgatók, köszégi hivatalok, hadtestparancsnokságok és tudom is én, kik ütöttek ra. Átnéztem az egészet, és akkor láttam, hivatalosan megállapították, hogy élek, és hívnak, hogy azonnal szolgáljam le katonaidőmet.
Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)
Kínlódia (11/12)
(Előző)
Másnap hallom, hogy a kormány megbukott. Az utcákon, kocsmákban és lakásokban énekszó hallatszik mindenhonnan. Kínlódia minden vidékéről küldöttségek érkeznek, hogy a nép nevében köszöntsék az új kormányt. A lapok tele vannak hűségükről nyilatkozó polgárok távirataival és nyilátkozataival. A nyilatkozatok és jókívánságok úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra, csak a név és aláírás változik. Íme egy mintapéldány:
„A minisztertanács elnökének, … Úrnak.
Elnök úr, az Ön hazafiassága és drága hazánk érdekét szolgáló nagy cselekedetei egész Kínlódiában ismeretesek. Vidékünk népe örömmámorban úszva üdvözli áz ön kormányra jutását, minthogy mindenki szilárdan bízik abban, hogy csak Ön és műnkatársai képesek kivezetni országunkat abból a kinos és súlyos helyzetből, a nyomorból, amelybe az Ön elődei taszítottak bennünket rossz és hazafiatlan működésükkel.
Örömkönnyek között kiáltjuk: Éljen!
Ötszáz aláíró nevében
(egy kereskedő aláírása)”
Vagy például egy nyilatkozat:
„A mai napig a múlt rendszer híve voltam, de minthogy ma, az új kormányzat uralomra lépésekor teljesen meggyőződtem, hogy az előző kormány kárt okozott az országnak, és csak a mostani kormány képes új úton vezetni az országot és megvalósítani a nép nagy eszményeit, ünnepélyesen kijelentem, hogy a mai naptól fogva minden erőmmel támogatom a jelenlegi kormányt, és mindenütt, mindenkor elítélően nyilatkozom a régi rossz hírű rendszerről, amelyet minden becsületes ember megvet.
(Aláírás)”
Több újságban, amelyek addig az előző kormány minden egyes intézkedését dicsérték, most olyan cikkeket olvasok, amelyek keményen elítélik á volt kormányzatot, az újat pedig a csillagokig magasztalják.
Később átlapoztam az újságok régi számait az év elejétől kezdve, s akkor láttam, hogy minden egyes új kormány hatalomra lépésekor ugyanez ismétlődik. Minden egyes új kormányt azonos módon köszöntenek, mintha az lenne az egyetlen jó kormányzat, a régieket pedig elítélik, és árulónak, visszataszítónak, károsnak, sötétnek és aljasnak nevezik.
A nyilatkozatokat és jókívánságokat is minden egyes kormányzathoz ugyanazok az emberek intézik, és a küldöttségekben is mindig ugyanazok az emberek szerepelnek.
A tisztviselők különös gyorsasággal sietnek hűségnyilatkozatot tenni minden egyes kormánynak, kivéve, ha valamelyik meg akarja kockáztatni állását és hivatalát. Ilyen kevés akad, és róluk elítélően nyilatkozik a közvélemény, mert nyilván lerontják a szép szokást, amely Kínlódiában már hosszabb ideje dívik.
Beszélgettem egy jó tisztviselővel egyik társáról, aki nem gratulált az új kormánynak, s emiatt elbocsátották az állami szolgálatból.
— Okos embernek látszik — mondtam.
— Hülye! — válaszolta a tisztviselő ridegen.
— Nem hiszem!
— Ugyan kérem, hagyja azt az álmodozót. Ahelyett, hogy a dolgával törődne, mint a többiek, ő inkább éhezik a családjával.
Bárkit is kérdeztem, ugyanezt a véleményt kaptam az efféle emberekről; a világ sajnálja, de meg is veti őket.
—
Mivel a kormánynak rengeteg sürgős munkája akadt, viszont szüksége volt arra, hogy a nép képviselői révén teljes bizalmat szavazzon neki, egyidejűleg pedig elítéije a régi kormány és képviselőház munkáját megtartotta ugyanazokat a képviselőket.
Nagyon meglepődtem ezen, felkerestem hát egy képviselőt, és beszélgetésbe elegyedtem vele.
— Ha ugyanaz a képviselőház marad, az új kormány nyilván megbukik?
— Dehogy.
— Tudom, de hogyan bízhat meg a kormány ebben a képviselőházban?
— Rászavazunk!
— Akkor viszont el kell ítélniök a régi kormányt, sőt önmagukat is. Ezzel elítélik saját munkájukat is!
— Milyen munkánkat?
— A volt kormánnyal való együttműködésüket!
— Elítéljük a volt kormányt!
— Tudom, de hogyan tehetik ezt ugyanazok a képviselők, akik tegnap még a régi kormányt támogatták?
— Nem számít.
— Nem értem.
— Nagyon egyszerű és világos! — mondta közönyösen.
— Furcsa!
— Egyáltalán nem furcsa. Valaki úgyis megteszi, vagy mi, vagy más képviselők. A kormánynak csak formalitásra van szüksége. Így vezették ezt be, talán más idegen országok mintájára, de nálunk tulajdonképpen a képviselőház és a képviselők csak azt teszik, amit a kormány akar.
— Minek akkor képviselőház?
— Mondom, csak a forma miatt, hogy mondhassuk, hogy hazánkban is van képviselőház, és hogy a kormány parlamentárisnak látsszék.
— Most már értem! — mondtam meglepődve és teljes zavarban.
—
A képviselők csakugyan megmutatták: ők oly nagyra becsülik hazájukat, hogy még saját méltóságukat és képükön a bőrt is feláldozzák érte.
— Elődeink életüket is feláldozták a hazáért, mi meg tán még azt is fontolóra vesszük, hogy puszta becsületünket feláldozzuk-e?! — harsogta egy képviselő.
— Úgy van! — visszhangzott mindenfelől.
A képviselőházban gyorsan peregtek az események.
Először is teljes bizalmat szavaztak az új kormánynak és elítélték a régit, aztán pedig néhány törvény, módosítását indítványozta a képviselőháznak az új kormány.
Az indítványt egyhangúlag elfogadták, és a javasolt törvénymódosításokat megszavazták, mert módosítás ét kiegészítés nélkül a régi törvények akadályozták volna, hogy az új miniszterek rokonai és barátai magas közhivatali állásokat kapjanak.
Végül előre jóváhagyták a kormánynak, hogy a költségvetésen felül is eszközölhet kiadásokat, azután a képviselőház feloszlott, és az államvezetésbe belefáradt képviselők hazatértek pihenni, az új kormány tagjai pedig, miután minden akadályt szerencsésen leküzdötték, és elégedetten sütkéreztek a nép teljes bizalmában, díszvacsorát rendeztek, hogy vidáman, borospohár mellett kipihenjék az országvezetés súlyos gondjait.
Kínlódia (8/12)
(Előző)
Jóllehet az volt a szándékom, hogy előbb a közoktatási minisztert keresem fel, a legutóbbi kellemetlen események miatt arra voltam kíváncsi, mit szól mindehhez a hadügyminiszter. Még aznap meglátogattam.
A hadügyminiszter, lapos mellű, apró kezű, alacsony, töpörödött emberke, épp akkor fejezte be mindennapi imáját.
Irodájában ánizs és tömjén illata terjengett, mint valami templomban, asztalán pedig egy rakás régi, megsárgult imakönyv hevert.
Már-már azt hittem, hogy tévedésből rossz helyre jöttem, de a miniszter úr törzstiszti egyenruhája meggyőzött, hogy nem tévedtem.
— Bocsánat, uram — szólalt meg ájtatos, vékony hangon —, épp most fejeztem be szokásos imámat. Munka előtt mindig ezt teszem, de különösen most kell imádkoznom, amikor drága hazánk déli részén oly kellemetlen események játszódnak le.
— Ugyebár, ha az anuták továbbra is folytatják a betöréseket, kitörhet a háború is? — kérdeztem.
— Ugyan kérem! Semmilyen veszély nem áll fenn!
— Szerintem, miniszter úr, mar maga az is veszélyt jelent, hogy az anuták az országnak egy nagy területén gyilkolnak és fosztogatnak.
— Gyilkolnak, az igaz, de mi nem lehetünk oly műveletlenek és vadak, mint… Hű, de hideg van itt, mintha huzat volna! Hányszor mondtam azoknak az átkozott szolgáknak, hogy az én szobámban legalább, 16,5 fok meleg legyen, hiába… — terelte el a szót a megkezdett témáról a miniszter úr, és csöngetett a szolgáért.
Az irodaszolga belépett és meghajolt, úgyhogy a mellén lévő kitüntetések megcsörrentek.
— Hát nem megmondtam magának, az isten szerelmére, hogy nálam mindig tizenhat és fél fok legyen a hőmérséklet! Itt azonban hideg van. Meg aztán huzat is van. Az ember megfagy itt.
— Tessék megnézni, miniszter úr, a hőmérő tizennyolc fokot mutat! — rebegte az irodaszolga, és udvariasan méghajolt.
— Akkor jó! — mondta a miniszter megelégedve. — Elmehet.
Az irodaszolga újra mélyen meghajolt, és távozott.
— Ez az átkozott hőmérséklet rengeteg gondot okoz, higgye el. Pedig a katonaság számára a hőmérséklet a legfontosabb. Ha a hőmérséklet nem megfelelő, a hadsereg nem ér semmit… Reggel óta készítek egy köriratot az összes parancsnokságokhoz… Hallgassa csak, felolvasom:
„Minthogy az utóbbi időben az anuták mind gyakrabban törnek be hazánk déli határain, megparancsolom, hogy a katonák mindennap közösen, parancsra imádkozzanak a mindenható istenhez, dicső őseink vérével öntözött, drága és édes szülőföldünk megmentéséért. Erre az alkalomra a szükséges imát a tábori pap választja ki, de az imát meg kell toldani a következő szöveggel: „Adja a jóisten, hogy az anuták vad erőszakának áldozatául esett békés ét tisztességes polgárok a mennyországba jussanak! Nyugodjanak békében!” Ezt a szöveget valamennyi katona és tiszt köteles egyszerre mondani, de természetesen ájtatos, remegő hangon. Azután valamennyien kötelesek kiegyenesedni, kevélyen és büszkén felemelni fejüket, ahogy hazánk bátor fiaihoz illik, és háromszor harsányan kiáltani trombitaszó és dobpergés kíséretében: „Éljen Kínlódia, le az anutákkal!” Ügyelni kell azonban, hogy mindez kecsesen és vigyázva történjék, mert hazánk sorsa függ tőle. Miután mindezt veszélytelenül lebonyolítják, néhány század, zászlók alatt, diadalmasan végigmenetel az utcákon, s a katonák harsány, harcias zeneszó mellett oly keményen lépkedjenek, hogy minden lépésnél az agyvelejük is megrázkódjék. Minthogy az ügy sürgős, parancsomat azonnal és pontosan hajtsák végre, és tegyenek részletes jelentést róla… Egyúttal szigorúan megparancsolom: a kaszárnyákban különös figyelmet fordítsanak a hőmérsékletre, hogy ezzel a hadsereg fejlesztésének leglényegesebb feltétele biztosítva legyen.”
— Ennek a köriratnak bizonyára sikere lesz, csak ha idejekorán eljut hozzájuk — mondtam.
— Siettem is, és, hálistennek, sikerült táviratilag leadni a parancsot, egy órával az ön érkezése előtt. Ha okos előrelátással nem siettetem a dolgot, sok kellemetlenség származhatott volna belőle.
— Önnek igaza van! — mondtam, csak hogy mondjak valamit, jóllehet fogalmam sem volt, milyen kellemetlenség származhatott volna ebből az ügyből.
— Így van ez, uram, így. Ha én mint hadügyminiszter nem így cselekszem, valamelyik délvidéki katonai parancsnok esetleg arra vetemedik, hogy fegyverrel siet polgáraink segítségére, és esetleg még az anuták vérét is ontották volna. Tisztjeink valamennyien azt hiszik, hogy ez volna a legjobb módszer, mert ők nem akarnak mélyebben és körültekintőbben gondolkozni. Először is mi, a mai kormány, békeszerető, vallásos külpolitikát folytatunk, nem akarunk embertelenül eljárni az ellenséggel szemben. Azért pedig, hogy ők vadállati módon járnak el velünk szemben, az úristen örök kínokkal és fogcsikorgatással bünteti majd őket tüzes pokol fenekén. A másik dolog, tisztelt uram, szintén fontos, az, hogy a mi kormányunknak nincsenek hívei a nép körében, ennélfogva a hadsereg nekünk a belső politikai ügyek intézésére szükséges. Ha például valamelyik község az ellenzék kezében van, fegyveres erőt kell használnunk, hogy e sokat szenvedett ország árulóit megbüntessük, és a hatalmat a mi emberünknek adjuk át…
A miniszter úr köhintett, mire én átvettem a szót.
— Ez mind igaz, de mi lesz, ha az anuta csapatok betörései nagyobb méreteket öltenek?
— Ohó, akkor mi is komolyabb lépéseket teszünk!
— Engedje meg, hogy megkérdezzem, miniszter úr, mik az elképzelései ez esetben.
— Komolyabb intézkedésekét foganatosítanánk, de persze szintén óvatosan, bölcsen és megfontoltan. Kezdetben elrendelnénk, hogy ismét országszerte hozzanak éles hangú tiltakozó határozatokat, s ha ez sem segít, akkor, istenemre mondom, haladéktalanul, egy percet sem vesztve, hazafias lapot kellene indítanunk kizárólagosan honszerető irányzattal, s ennek a lapnak a hasábjain szigorú, sőt gúnyos cikkek sorozatát közölnénk az anuták ellen. De isten óvjon bennünket ettől a balszerencsétől! — mondta a miniszter, és ájtatosan keresztet vetve, forró imákat mormolt.
Bár engem egyáltalán nem fogott el az ájtatos, vallásos érzés, a társaság kedvéért többször keresztet vetettem én is, s közben furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben:
„Furcsa ország! — gondoltam. — Amott emberek pusztulnak, itt meg a hadügyminiszter imákat szerkeszt és hazafias lap indítását tervezi! Hadseregük engedelmes és bátor, ezt megannyi háborúban bebizonyította, akkor hát miért nem vezényelnek ki egy osztagot a határra, hogy elhárítsa a veszélyt?”
— Ön talán furcsállja a tervemet, uram? — szakította félbe gondolataimat a miniszter.
— Bizony, furcsállom! — válaszoltam akaratlanul, noha rögtön meg is bántam ezt a meggondolatlan kijelentést.
— Ön, kedvesem, nincs kellőképpen beavatva az ügyekbe. Itt nem az a fontos, hogy az országot védjük, hanem az, hogy a kormányt megőrizzük. A legutóbbi kormány egy hónapig tartotta magát, mi pedig csak két-három hete vagyunk uralmon. Nem bukhatunk meg szégyenteljesen! Helyzetünk minduntalan inog. S természetesen minden intézkedést meg kell tennünk, hogy minél tovább helyünkön maradjunk.
— Mit tesznek?
— Azt tesszük, amit eddig is tettek a többiek! Minden napra tartogatunk valami meglepetést, ünnepséget rendezünk, most pedig, minthogy az ügyek rosszul állnak, valami összeesküvést kell kiagyalnunk. Nálunk ez nem nehéz. És ami a legfőbb, a nép már annyira megszokta, hogy olykor, bár nálunk szolgaian engedelmes mindenki, ha csak néhány napig késünk is az ellenzék letörésének ezzel a leghatékonyabb eszközével, csodálkozva teszi fel a kérdést: „Mi az? Hát nincs semmilyen összeesküvés?” Így hát a meglepetések miatt, az ünnepségek és összeesküvések miatt nekünk a hadsereg elsősorban belső célokra szükséges. Az, hogy ott emberek pusztulnak, tisztelt uram, egészen mellékes, számomra az a fő, hogy a sürgősebb és az ország szempontjából hasznosabb ügyeket intézzem, mint az olyan badarságot, hogy az anutákkal verekedjünk. Úgy látom, az ön véleménye ez esetben nem eredeti. Sajnos tisztjeink és katonaságunk is így gondolkodik, de a mostani kormány tagjai, azaz mi, jóval mélyebben, józanabbul tekintünk a dolgokra!
— Igenám, de vajon lehet-e fontosabb feladata a hadseregnek az idegen csapatok gonosztetteitől szenvedő családok védelménél, a haza védelménél? Mert ugyebár, miniszter úr, ugyanaz a vidék fiait adja a katonaságnak, szívesen adja, mert a katonaságban látja oltalmát — mondtam a miniszter úrnak elég haragosan, jóllehet ezt nem kellett volna mondanom, de az emberrel megtörténik néha, hogy összevissza beszél, mintha bolondgombát evett volna.
— Ön azt hiszi, uram, hogy a katonaságnak nincs fontosabb, kötelessége? — szólt a miniszter úr halk, szemrehányó hangon, s közben fejét csóválta rosszallóan, szomorúan és kissé megvetően, aztán lekicsinylően végigmért tetőtől talpig.
— Ön azt hiszi? — ismételte fájdalmasan sóhajtva.
— De kérem… — kezdtem, pedig magam sem tudtam, mit akartam mondani, mire a miniszter emelt hangon, minden egyes szótagot hangsúlyozva, félbeszakított:
— Hát a parádék? — tette fel a fontos és meggyőző kérdést.
— Milyen parádék?
— Hogy lehet ilyet kérdezni? Ez igazán fontos ügye az országnak! — pattant fel a különben higgadt és vallásos miniszter úr.
— Bocsánat, nem tudtam — hebegtem.
— Nem tudta?!… Ugyan már! Folyton magyarázom önnek, hogy a különböző fontos meglepetések miatt az országnak szüksége van ünnepségekre és parádékra! Hadsereg nélkül ez nem valósítható meg. A hadseregnek egyelőre ez a legfőbb feladata. Hadd törjenek be az ellenséges csapatok, nem fontos. Az a fő, hogy parádézzunk az utcákon, trombitaszóval. Ha pedig csakugyan komoly veszély fenyegetné az országot kívülről, akkor talán a külügyeket intéző miniszter úr is gondot viselne róla, ha véletlenül nincs a családi ügyeivel elfoglalva. Sok gyereke van szegénynek, bár az állam nem hagyja cserben az érdemes embereket. Fiúgyermekei, tudja, igen rosszul tanulnak, mit tehettünk mást, állami ösztöndíjat kaptak. Így van ez rendjén. Leánygyermekeiről is gondoskodik az állam. Hozományt kapnak államköltségen, vagy pedig magas állást adunk a vőlegénynek, aki hajlandó elvenni a miniszter leányát, persze olyan állást, amilyet különben soha életében nem kaphatna.
— Szép az, ha becsülik az érdemeket! — mondtam.
— Nálunk ez egyedülálló. Ebben nincs párunk a világon. Ha valaki miniszter volt, jó vagy rossz miniszter, mindegy, a hálás állam mindig gondoskodik a családjáról. Nekem például nincsenek gyermekeim, de az állam külföldre küldi az unokaöcsém feleségét festészetet tanulni.
— Van tehetsége a fiatalasszonynak?
— Ugyan, eddig nem is festett soha, de lehet, hogy sikerül neki. Vele megy majd a férje is, az unokaöcsém, aki szintén állami ösztöndíjat kapott. Igen komoly, szorgalmas ember. Nagy reményeket fűzünk hozzá.
— Fiatal házasok?
— Fiatalok még, jól tartják magukat, a férfi hatvanas, a nő ötvennégy éves.
— Az ön tisztelt unokaöccse bizonyára tudományos munkával foglalkozik?
— Hogyne! Zöldséget árul, de szeret regényeket olvasni, az újságot pedig szinte habzsolja, ahogy mondani szokás. Minden újságunkat olvassa, hogy a tárcákról és a folytatásos regényekről ne is beszéljek, legalább húszat elolvasott eddig. Földtant fog tanulni külföldön.
A miniszter úr hallgatásba merült, elgondolkozott, és a kardján függő rózsafüzért morzsolgatta.
— Ön meglepetéseket emlegetett, miniszter úr — emlékeztettem a megkezdett beszélgetésre, minthogy az unokaöccse és annak felesége egyáltalán nem érdekelt.
— Igen, igen, persze, kissé eltértem beszélgetésünk fonalától. Igaza van. Nagy meglepetést tartogatunk, aminek jelentős politikai hatása lesz.
— Ó, bizonyára nagyon jelentős dolog. Megtudhatnék valamit előre? — kérdeztem kíváncsian.
— Miért ne, kérem? Már bejelentettük a népnek is. Az egész nép készül a nagy vigalomra, s minden pillanatban várja a fontos esemény bekövetkezését.
— Valami nagy öröm lesz ez az ország részére?
— Ritka öröm. Az egész nép örvendezik majd, és ujjongva üdvözli á kormány bölcs, hazafias intézkedését. Másról nem is beszélnek, nem is írnak most nálunk. Csak arról á szerencsés esetről, amely rövidesen bekövetkezik.
— Bizonyára mindent előkészítettek, hogy az a bizonyos szerencsés eset okvetlenül bekövetkezzek, nemde?
— Erről még nem gondolkoztunk alaposabban, de nincs kizárva a lehetőség, hogy csakugyan bekövetkezik a szerencsés eset. Ön bizonyára ismeri azt a régi, régi mesét, amikor egy országban a hatóság bejelentette az elégedetlen népnek, hogy nemsokára megjelenik egy nagy lángész, maga a megváltó, aki megmenti a hazát az adósságoktól, a rossz kormányzattól és minden gonosztól és nyomortól, a népet pedig jobb útra téríti, és boldogabb jövőbe vezeti. És lám, a rossz hatóságok és a rossz kormányzat miatt felháborodott és elégedetlen nép egyszerre megnyugodott, és nagy vigalom kezdődött az egész országban… Ön igazán sohasem hallotta ezt a régi mesét?
— Nem hallottam, de igen érdekes. Mesélje tovább!
— Szóval, mint már mondtam, öröm és vigalom kezdődött az egész országban. Sőt a nép egy nagygyűlésen kimondta azt is, hogy közadományokból gyűjtött pénzen vásároljanak nagy birtokokat és építsenek palotákat, amelyekre felvésik: „A nép ajándéka megmentőjének, a nagy lángésznek”. Rövid idő alatt mindezt elvégezték, előkészítették, s már csak a megváltó megjelenését várták. Még nevet is adott neki a nép, általános, nyílt szavazással.
A miniszter úr elhallgatott, elővette a rózsafüzért, és lassan morzsolta a szemeiket.
— És megjelent a megváltó? — kérdeztem.
— Nem.
— Soha?
— Ha jól tudom, soha! — válaszolt a miniszter közönyösen, mintha a mese tovább nem is érdekelte volna.
— Miért?
— Ki tudja azt!
— Semmi különös nem történt?
— Semmi.
— Furcsa! — jegyeztem meg.
— A megváltó helyett nagy jégverés volt abban az évben, és elverte az ország egész termését! — magyarázta a miniszter, és nyugodtan vizsgálta a rózsafüzér borosttyán szemeit.
— Hát a nép? — kérdeztem.
— Melyik nép?
— Annak az országnak a népe, amelyről az érdekes, mese szól.
— Nem szólt semmit.
— Semmit?
— Miért szólt volna?… A nép így szokta!
— Szép kis csoda! — mondtam.
— Nono, ha úgy vesszük, a népnek mégis haszna volt belőle!
— Haszna?
— Természetesen!
— Nem értem!
— Egyszerű… A nép legalább három hónapig örömben és boldogságban élt.
— Ez igaz! — mondtam, szégyellve, hogy ez az egyszerű magyarázat nem jutott eszembe.
Sokat beszélgettünk még különböző ügyekről, s a miniszter úr egyebek között megjegyezte, hogy az említett szerencsés esemény alkalmából még aznap nyolcvan új tábornokot nevez ki.
— Mennyi van most? — kérdeztem.
— Van elég, hálistennek, de ezt meg kell tennünk az ország tekintélye érdekében. Képzelje, hogy hangzik ez: nyolcvan tábornok egy nap alatt!
— Ez imponál — válaszoltam.
— Természetesen! Minél több pompa és lárma ez a legfontosabb!