Tag Archive | kitüntetés

Kínlódia (12/12)

(Előző)

Szegény új kormánynak már kezdetben gondolkoznia kellett, pedig ezt Kínlódiában nemigen szokták meg a miniszterek. Őszintén szólva, néhány napig hősiesen és büszkén tartották magukat, amíg az utolsó bankjegy is elfogyott az államkasszából, nap közben örömtől sugárzó arccal fogadták a nép tömeges küldöttségeit, megható beszédeket tartottak a drága és sokat szenvedett Kínlódía boldog jövőjéről, éjszaka pedig fényes és költséges lakomákat rendeztek, ittak, ettek, énekeitek és hazafias köszöntőket tartottak. Ám amikor az államkassza teljenen kiürült, kezdtek a miniszter urak komolyan töprengeni és arról tárgyalni, hogy mi is a tennivaló ebben a keserves helyzetben. A hivatalnokoknak könnyű, azok úgyis megszokták, hogy hónapokon át nem kapnak fizetést; a nyugdíjasok meg öregek, eleget éltek már; a katonáknak pedig természetesen meg kell szokníok a viszontagságokat és a nélkülözést, tehát az éhséget is hősiesen eltűrhetik; a szállítóknak, vállalkozóknak és a boldog Kínlódia többi jószándékú polgárának könnyű megmagyarázni, hogy számlájuk kiegyenlítése nem került be az ez évi állami költségvetésbe. A minisztereknek azonban nem könnyű, mert nekik nyilván fizetniök kell azért, hogy csak jót és szépet mondjanak és írjanak róluk. Van persze még rengeteg fontosabb dolog is, azoknak a megoldása se könnyű, mert bizony van elég dolog, amelyek fontosabbak még Kínlódiánál is.

Gondba estek, és végül megszületett az ötlet, hogy erősíteni kell a gazdasági életet. Elhatározták, hogy nagyobb adóssággal terhelik az országot. Minthogy azonban a kölcsön megkötése körül elég pénzt kell költeni a képviselőházi ülésekre és a miniszterek külföldi utazásaira, a kormány úgy határozott, hogy erre a célra összegyűjti az összes letéteket az államkasszából, ahová magánszemélyek helyeztek pénzüket, s ily módon segítenek bajban sínylődő hazájukon.

Az országban nagy zűrzavar támadt. Egy újság a kormányválságról kezdett írni, a másik azt hangoztatta, hogy a kormány már kedvezően befejezte a kölcsön-tárgyalásokat, a harmadik pedig mindkét hírt közölte, miközben a kormánylapok arról írtak, hogy még soha ilyen jólét nem volt az országban, mint most.

Mind többet és többet beszéltek az országmentő kölcsönről, az újságok mind több helyet szenteltek ennek a kérdésnek. Az érdeklődés úgy megnövekedett, hogy a munka szinte mindenütt megbénult. A kereskedők, szállítók, tisztviselők, nyugdíjasok, sőt a papok is lázas, feszült várakozásban éltek. Mindenütt csak erről beszéltek, érdeklődtek, találgattak.

A miniszterek hol az egyik, hol a másik idegen országba utaztak, hol egyedül, hol kettesben, hol többen együtt. A képviselőház szakadatlanul ülésezett, vitatkozott, döntéseket hozott, és végül úgy határozott, hogy a kölcsönt mindenáron le kell kötni, aztán a képviselők hazamentek. A közvélemény felcsigázott érdeklődéssel várta az eredményt.

Ha két ember találkozott az utcán, köszönés helyett így kezdte:

— Mi van a kölcsönnel?

— Nem tudom!

— Tárgyalnak?

— Biztosan!

A miniszterek újra meg újra utaztak külföldre és vissza.

— Visszajött a miniszter?

— Úgy hallom.

— Mit végzett?

— Talán sikerült!

Végül is a kormánylapok (a kormánynak itt több lapja van, jobban mondva minden miniszternek van saját lapja, egy vagy kettő) bejelentették, hogy a kormány befejezte tárgyalásait egy külföldi csoporttal, és az eredmények igen kedvezőek.

„Biztosan állíthatjuk, hogy a hitelszerződést néhány napon belül aláírják, és a pénz megérkezik az országba.”

A lakosság kissé megnyugodott. A kormány lapjai közölték, hogy két-három napon belül Kínlódiába érkezik Horié úr, az illető bankcsoport felhatalmazottja, és aláírja a szerződést.

Most kezdődött igazán a szóbeli és írásbeli vita, kíváncsiskodás, várakozás, a fölösleges ideges érdeklődés. Nagy bizakodással várták a külföldit, aki majd megmenti az országot.

Másról nem is beszéltek, nem is gondolkoztak, csak arról a Horiéről. Szájra kelt a hír, hogy megérkezett, és a város egyik szállodájában szállt meg, mire a kíváncsiak tömege, férfiak és nők, öregek i és fiatalok rohantak a szálloda felé, de oly mohón és féktelenül rohantak, hogy az öregeket és a gyöngébbeket letiporták és megnyomorítottak.

Az utcán megjelent egy külföldi utas, mire valaki így szólt a mellette állóhoz:

— Ni csak, egy idegen! — és jelentőségteljesen nézett a másikra, mintha azt kérdezné: „Nem Horié ez?”

— Hátha ő az? — találgatta a másik.

— Nekem is az a véleményem.

Mindenfelől figyelték az idegent, és arra a következtetésre jutottak, hogy az csak Horié lehet. A városban elterjedt a hír, hogy látták Horiét. Ez a hír pillanatok alatt végigcikázott a társadalom minden rétégén, és egy-két óra múlva az egész város bizton hitte, hogy ő itt van, az emberek személyesen látták és beszéltek vele. A rendőrség is megmozdult, a miniszterek fészkelődni kezdtek szaladgáltak mindenfelé, hogy találkozzanak vele és kifejezzék tiszteletüket.

Ő meg sehol.

Másnap a lapok megcáfolták a hírt Horié érkezéséről.

Hogy hová vezetett ez, kitűnik az alábbi eseményből.

Egy napon a kikötőbe mentem, ahol egy idegen hajó szokott horgonyozni.

A hajó pont akkor érkezett, és utasok szálltak ki belőle. Egy ismerősömmel beszélgettem, közben a tömeg úgy megrohanta a hajót, hogy engem csaknem a földre döntöttek.

— Mi ez?

— Ki az? — kérdezősködtek az emberek.

— Ő! — válaszolták többen.

— Horié?

— Igen, megérkezett!

— Hol van, hadd lássam! — zúgott a tömeg, és megkezdődött a tolongás, tülekedés, ágaskodás, bámészkodás, verekedés. Mindenki közelebb akart jutni a hajóhoz.

Csakugyan megpillantottam egy idegent, aki rimánkodott, hogy engedjék el, sürgős dolga van. Alig tudott beszélni, inkább csak nyögött a kíváncsi tömeg nyomása és szorítása alatt.

Á rendőrök azonnyomban felfogták kötelességüket, és rohantak értesíteni a miniszterelnököt, a kormány többi tagját, a városelnököt, az egyházfőt és az ország többi főurát, hogy Horié megérkezett.

Nemsokára hangok hallatszottak a tömegben:

— A miniszterek!

A miniszterek csakugyan megjelentek, Kínlódia valamennyi főurának kíséretében. Mindannyian ünnepi öltözékben, az összes kitüntetésekkel és rengeteg szalaggal (különben nem szokták az összes kitüntetéseket viselni, csak néhányat). A tömeg szétvált, s az idegen egyedül maradt a középen, a másik oldalon pedig megjelentek a miniszterek, és feléje indultak. A miniszterek illő távolságban megálltak, levették kalapjukat, és a földig hajoltak. Ugyanezt tette a tömeg is. Az idegen kissé zavarban volt, mintha megijedt és csodálkozott volna, de meg sem moccant helyéről, állt, mint egy szobor. A miniszterelnök előre lépett, és megszólalt:

— Nagyrabecsült idegen, hazánkba jöttödet aranybetűkkel fogja feljegyezni a történelem, mert ez a jelentős látogatás új korszakot nyit államunk életében, a te látogatásod boldog jövőt hoz drága Kínlódiánknak. Az egész kormány nevében, az egész nép nevében üdvözöllek mint megmentőnket, és kiáltom: Éljen!

— Éljen, éljen! — dörgött ezer torokból.

Ezután az egyházfő vallásos zsoltárokat kezdett énekelni, és Kínlódia fővárosának valamennyi templomában megkondultak a harangok.

Midőn a hivatalos fogadásnak ez a része befejeződőtt a miniszterek szívélyes mosollyal, alázatosan léptek az idegenhez, sorban kezet fogtak vele, aztán a többiek félrevonultak, és hajadonfőtt, alázatosan meghajolva álltak, a miniszterelnök pedig félő tisztelettel karjaiba vette az idegen bőröndjét, a pénzügyminiszter meg átvette a neves férfiú sétabotját. Úgy vitték a holmiját, mint valami ereklyét. A bőrönd természetesen ereklye is volt, mert a sorsdöntő szerződés nyilván benne rejtőzött. Valójában abban a bőröndben nem volt se több, se kevesebb, mint a jövő, egy ország boldog jövője. A miniszterelnök tehát, tudván, mit visz a karjában, ünnepélyes arcot vágott, szinte átszellemült, büszke volt, mert Kínlódia jövőjét cipeli. Az egyházfő, akit nagyszerű szellemmel és ésszel ajándékozott meg az úristen, maga is nyomban átlátta annak a bőröndnek a fontosságát, a többi főpappal körülvette a miniszterelnököt, és kórusban ájtatos dalokat kezdtek énekelni.

A menet elindult. Az idegen és a pénzügyminiszter elől, a bőrönd pedig a miniszterelnök karjában, főpapokkal körülzárva, mögöttük a néppel. Lassan, ünnepélyesen haladtak, lépésről lépésre, vallásos énekeket énekelve, harangzúgás és üdvlövések közepette. Így tették meg az utat a főutcán végig, a miniszterelnök otthonáig haladva. A lakóépületek, templomok, kávéházak és irodák mind kiürültek, minden élő ember kivonult, hogy a nagyszerű idegen korszakalkotó fogadtatásának szemtanúja legyen. Még a betegek sem maradtak el, őket hordágyon vitték ki az utcára, a kórházakból is, hogy lássák ezt a ritka ünnepséget, s fájdalmaik szinte megenyhültek: könnyebb nekik, ha hazájuk boldogságára gondolnak; a csecsemőket is kihozták, most nem is sírnak, szemecskéjük a nagy idegent bámulja, mintha éreznék, hogy az eljövendő boldogság az ő számukra készül.

Mire a miniszterelnök otthonához értek, már esteledett. Az idegént szinte karjukon vitték be a házba, utána bevonultak az összes miniszterek és főurak, a tömeg pedig kint maradt, és kíváncsian nézett az ablakokra, jobban mondva tátott szájjal bámulta a házat.

Másnap küldöttségek érkeztek vidékről, hogy üdvözöljék a nagy idegent, és már hajnalban a miniszterelnök háza elé hajtottak egy súlyosan megrakott teherkocsit különféle kitüntetésekkel az érdemes idegen részére.

Az idegent természetesen nyomban megválasztották a minisztérium, a község, a Tudományos Akadémia és minden létező emberbaráti társaság és egyesület díszelnökévé, ebből pedig annyi van KínIódiában, mint réten a fűszál, sőt van ott még egyesület az egyesületek alapítására is. Az ország összes városai díszpolgárukká választották, a céhek nagy jótevőjüknek nyilvánították, egy katonai ezred pedig a „Horié vaserejű ezrede” nevet vette fel.

Valamennyi újság hosszú cikkekben üdvözölte, némely a fényképét is közölte. A nap tiszteletére számos hivatalnokot előléptettek, számos rendőrt kitüntettek és előléptettek, sok új hivatalt alapítottak, és új tisztviselőket neveztek ki.

Már két napja tartott az örömujjongás az egész városban. A zenekarok játszottak, a harangok zúgtak, díszsortüzcket adtak le, énekszó zengett, folyt az ital.

A harmadik napon a miniszterek, noha még mámorosak voltak a vigadozástól, áldozatkészen lemondtak arról, hogy az ország és a nép javára pihentessék testüket, és teljes ülésre jöttek össze, hogy Horiéval befejezzék a hiteltárgyalásokat, és aláírják a korszakalkotó szerződést.

Előbb magánbeszélgetést folytattak az idegennel. (A nagy vidámságban elfelejtettem megmondani, hogy a bőröndöt kettős őrség őrizte).

— Hosszabb időt tölt nálunk? — kérdezte a miniszterelnök.

— Amíg be nem fejezem munkámat, az pedig hosszabb ideig fog tartani!

Ez a válasz zavarba hozta a minisztereket.

— Úgy gondolja, hogy hosszabb ideig fog tartani?

— Bizonyára. Ilyen az üzlet.

— Előttünk ismeretesek az Ön feltételei, Ön is nyilván ismeri a mieinket, tehát véleményem szerint nem lehet semmilyen akadály! — mondta a pénzügyminiszter.

— Akadály? — riadt meg az idegen.

— Igen, én úgy vélem, hogy nem lesz akadály!

— Én is remélem.

— Akkor mindjárt aláírhatjuk a szerződést! — mondta a miniszterelnök.

— Szerződést?

— Igen!

— A szerződés már alá van írva, és én holnap indulok útra. De mindenekelőtt kijelentem, hogy most és mindörökké hálás vagyok önöknek ezért a fogadtatásért. Őszintén szólva, zavarban vagyok, még nem is értem pontosan, mit jelent ez. Igaz, hogy először járok ebben az országban, de nem is sejtettem, hogy egy ismeretlen embert bárhol is így fogadhatnak. Most is úgy érzem, mintha álmodnék.

— Ön tehát már aláírta a szerződést?! — kiáltották mindannyian egyszerre, lelkesen.

— Itt van! — mondta az idegen, és egy ívet vett elő a zsebéből, s anyanyelvén olvasni kezdte. A szerződést ő kötötte egy kínlódiai vidéki szilvakereskedővel, mely szerint a kereskedő kötelezte magát, hogy bizonyos mennyiségű lekvárnak való szilvát szállít neki záros határidőn belül…

Mi mást lehet elvárni egy civilizált és okos országban, mint hogy az idegent e buta válasz után kitoloncolták Kínlódiából, persze titokban, majd három nap múlva a kormánylapok a következő hírt hozták:

„A kormány erélyes intézkedéseket tesz az új kölcsön lekötése végett, és a kilátások szerint e hó végén sikerül megkapnunk a pénz egy részét”.

A nép itt-ott még kérdezősködött Horiéről, aztán abbahagyták, s megint ment minden a régiben.

E legutóbbi esemény fölött elmélázva, rendkívül tetszett nekem az általános harmónia Kínlódiában. Nemcsak azt láttam, hogy a miniszterek rokonszenves, derék emberek, hanem azt is észrevettem, hogy az egyházfő is okos és szellemes ember. Ügyan kinek jutna eszébe megfelelő pillanatban, épp a legsorsdöntőbb pillanatban, amikor az ország jövőjéről van szó, vallásos énekeket zengeni annak a lekvárkereskedőnek a bőröndje fölött, és ezzel hatékonyan megsegíteni a szorgos kormányzatot nagyszerű vállalkozásában? Ilyen egyetértő munkának okvetlenül szerencsésen kell végződnie.

Nyomban elhatároztam, hogy az első alkalommal látogatást teszek a bölcs atyánál, az egyház fejénél, hogy közelebbről is megismerkedjem Kínlódiának ezzel a nagy fiával.

1902.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Kínlódia (2/12)

(Előző)

A parthoz közel hatalmas márvány piramist pillantottam meg, aranybetűs felirattal. Kíváncsian léptem közelebb, remélve, hogy most majd elolvashatom a dicső hősök nevét, kikről apám oly sokat mesélt. De minő meglepetés! A márványba a következő szavakat vésték:

“Északtól idáig terjed annak a dicső és boldog népnek országa, amelyet az Úristen megajándékozott azzal a nagy és ritka szerencsével, hogy nyelvében a nyelvtan szabályai szerint az ország és a nép dicsőségére a K betű az I betű előtt mindig C betűvé változik.”

Olvasom egyszer, olvasom kétszer, sehogy se tudok magamhoz térni a csodálkozástól: mit jelent ez? A legkülönösebb az, hogy a feliratot az én anyanyelvemen írták.

Igen, ezen a nyelven beszélt apám, őseim is és magam is, de ez mégsem az én hazám. Apám egészen más országról mesélt. Kissé megzavart, hogy ugyanaz a nyelv, de könnyen lehetséges, gondoltam, hogy azonos eredetű, azonos nyelvű, testvér népekről van szó, amelyek távol élnek egymástól, és nem is tudnak egymásról. Hamarosan felhagytam a csodálkozással, és büszkén gondoltam, hogy lám, véletlenül az én anyanyelvem is épp ilyen, és szépségei is pontosan ilyenek.

Túljutottam a várfalakon, és elindúltam a városba vezető utcán, hogy valami vendégfogadóban kipihenjem a hosszú út fáradalmait, aztán valami munkát találjak, hogy majd a keresetemből folytassam az utat, és tovább kutassam hazámat.

Alig tettem néhány lépést, tömeg kezdett gyülekezni körülöttem, mintha valami csodabogár volnék. Öreg és fiatal, férfiak, nők tolakodtak, ágaskodtak, szorongtak, pipiskedtek körülöttem, hogy minél jobban lássanak. Végül is annyian verődtek össze, hogy eltorlaszolták az utcát és megakadályozták a forgalmat.

Csodálkozva bámultak rám, én meg őket néztem szintén csodálkozva. Bármelyikre tekintek ugyanis, mindegyik mellét érdemrendek és kitüntetések díszítik. Ritka volt köztük a mindössze egy-két érdemrendet viselő szegény ember, különbén a többiek úgy tele voltak aggatva, hogy még a ruhájuk sem látszott ki. Egyeseknek meg annyi volt belőle, hogy nem is a mellükön hordták, hanem kiskocsit húztak maguk után, amely meg volt rakva a különböző érdemekért kapott érmekkel, kitüntetésekkel, csillagokkal és hasonló csecsebecsékkel.

Alig bírtam mozogni a tolakodó kiválóságok között, akik körülzártak és majd elnyeltek tekintetükkel. Egyesek még civakodtak is miattam, és szemrehányással illették a hozzám közelebb állókat:

— Eleget bámulta már, hagyjon minket is, hogy megnézzük.

Aki közelebb jutott hozzám, gyors kérdéseket tett fel, nehogy idő előtt eltaszítsák tőlem.

Már untam az ismétlődő álmélkodó kérdéseket:

— Honnan jöttél? Egy érdemrended sincs?…

— Nincs.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— És még sincs érdemrended egy se?

— Egy se.

Harsány kiáltások hallatszottak a tömegből, akárcsak a vásáron, amikor a szörnyszülötteket mutogatják:

— Halljátok, emberek: hatvan éves, és egyetlen érdemrendje sincs!

Tülekedtek, lármáztak, zúgtak, mind erősebben tolongtak, a környező utcákból is özönlött a nép, és át akart törni a tömegen, hogy lásson engem. Végül kitört a verekedés, és a rendőrség is beavatkozott.

Még a verekedés kezdete előtt egyeseket kikérdeztem, milyen érdemekért kapták a kitüntetéseket.

Az egyik azt mondta, hogy őt a haza ügyében szerzett kiváló érdemeiért és áldozatkészségéért tüntette ki a miniszter, mert nagy állami pénzeket kezelt egy teljes éven át, és ellenőrzéskor mindössze kétezer dinár hiánya volt. Jogosan kapta a kitüntetést, állították egyöntetűen, ugyanis az egész pénzt eltulajdoníthatta volna, de fennkölt jelleme és hazafisága megakadályozta ebben.

A másikat azért tüntették ki, mert egy hónapon át őrizte az állami raktárakat, s azok nem égtek le.

A harmadik meg azért kapott kitüntetést, mert ő volt az első, aki észrevette és megállapította azt az érdekes tényt, hogy a könyv szó elején k betű van, a végén pedig v betű.

Egy szakácsnőt érdemrenddel tüntettek ki, mert egy gazdag házban öt évi szolgálat alatt mindössze néhány ezüst és arany holmit lopott el.

Kitüntettek egy személyt azért, mert az ostoba szokásoktól eltérően, egy tetemesebb sikkasztás, után nem követett el öngyilkosságot, hanem a bíróság előtt arcátlanul így kiáltott:

— Én csak tettekben alkalmaztam nézeteimet és szemléletemet. Ez az én világnézetem. Ha akarnak, ítélkezzenek fölöttem. Itt vagyok! (Itt egy lépést tett előre, és a mellét verte.)

Éz az ember a polgári bátorságért kapott érdemrendet, ha igaz. (Megérdemelte, az biztos!)

Egy bácsi kitüntetést kapott, mert megöregedett anélkül, hogy meghalt volna.

Egy kereskedőt kitüntettek, mert rossz búzát és egyebeket szállított az államnak, s alig fél év alatt dúsgazdag lett.

Egy gazdag örökös érdemrendet kapott, mert nem herdálta el örökségét, és öt dinárt adott jótékony célokra.

De ki tudná mind észben tartani! A kérdezettek csak egy érdemrendjükről adtak felvilágosítást, de valamennyit felsorolni teljesen lehetetlen.

Nos, amikor megkezdődött a verekedés, a rendőrség beavatkozott, a pandúrok szétkergették a népet, az egyik elöljáró vagy micsoda csukott fiákért rendelt oda. Betessékeltek a fiákerba. Fegyveres pandúrok vették körül a kocsit, és tolták vissza a tömeget. Az elöljárószerű ember beült mellém a fiákerba, és elindultunk valamerre, a tömeg pedig mellettünk szaladt.

Nagy, földszintes, elhanyagolt épület előtt állt meg a kocsi.

— Hol vagyunk? — kérdeztem az elöljárót (ugyanis annak tartottam).

— Ez a mi rendőrségünk.

Amint kiléptem a kocsiból, látom, ketten verekszenek a rendőrség épülete előtt. Pandúrok állnak körülöttük, nézik a verekedést, sőt maga a rendőrfőnök és hivatalnokai is nagy élvezettel szemlélik.

— Miért verekszenek ezek? — kérdeztem.

— Előírásaink szerint a botrányokat itt, a rendőrség szeme előtt kell lebonyolítani. Tudja, hogy van az: végtére is a főnök úr és a többi hivatalnok nem mászkálhat mindenféle lebújba. Így könnyebb nekünk, áttekinthetőbb a dolog. Ha ketten összevesznek és verekedésre szánják magukat, idejönnek. Azokat, akik lent az utcán, illetéktelen helyen csinálnak botrányt, szigorúan büntetjük.

A rendőrfőnök, kövérkés, ősz bajuszú, csupasz állú, tokás ember, majd elájult, amikor meglátott.

— Hát te hová való vagy, ember?! — kérdezte ámuldozva, széttárt karokkal, és alaposan vizsgált minden oldalról.

Kísérőm súgott valamit a fülébe, nyilván beszámolt a történtekről. A főnök összeráncolta homlokát, és zord hangon kérdezte:

— Hová való vagy, beszélj!

Részletesen elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, mire ideges lett és félbeszakított.

— Jó, jó, hagyjuk ezeket az ostobaságokat. Inkább arról beszélj, ami a legfontosabb, mondd meg, hogyan mertél így járni az utcán, fényes nappal!

Nézegettem magam, forgolódtam, méregettem a külsőmet, de nem vettem észre semmit. Így jártam be a fél világot, de soha senki nem vont felelősségre.

— Mért nem ugatsz? — kiáltotta a főnök udvariasan, ahogy az illető országban a rendelet előírja              a rendőrség viselkedését, s szinte remegett haragjában. — Bezáratlak, mert botrányt idéztél elő illetéktelen helyen, és ostoba viselkedéseddel felbolygattad az egész várost.

— Nem értem, uram, mivel követtem el ennyi rosszat — jegyeztem meg ijedten.

— Idős vagy, és még annyit se tudsz, mint egy gyerek… Kérdezlek még egyszer: hogyan járkálhattál így az utcán, miért okoztál rendbontást, méghozzá illetéktelen helyen?

— Én becsületes ember vagyok.

— Hülye vagy, te vén… Becsületes vagy… Hát a kitüntetéseid hol vannak?

— Nincsenek.

— Hazudsz, vén disznó!

— Esküszöm, nincsenek!

— Egy se?

— Egy se.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— Hatvan év alatt nem kaptál kitüntetést? Hol éltél te? A Holdban?

— Nincs kitüntetésem egy sem, esküszöm mindenre a világon! — fogadkoztam.

A rendőrfőnök elképedve csodálkozott. Tátott szájjal, tágra meredt szemmel lesett rám, és egy hang sem jött ki a torkán.

Amikor kissé magához tért a csodálkozástól, parancsot adott, hogy hozzanak be néhány érdemrendet.

A szomszéd szobából nyomban hoztak egész rakás különféle érdemrendet: csillagokat, szalagokat, nyakravaló kitüntetéseket és temérdek érmet.

A főnök parancsára sebtében rám akasztottak két-három csillagot, három-négy nyakravaló érdemrendet, a kabátom hajtókájára pedig feltűztek még néhányat, továbbá hozzátettek vagy húsz különféle érmet és emlék-plakettet.

— Így ni, barátom! — harsogta a főnök látható örömmel, hogy lám, kitalálta a módot a további botrányok megakadályozására. — Így ni — ismételte —, most legalább rendes emberre hasonlítasz, amúgy meg felbolygattad az egész várost, mintha valami csodalény huppant volna ide… Te talán nem is tudod, hogy nálunk ma nagy ünnepség van? — kérdezte tőlem.

— Nem tudom.

— Furcsa! — mondta sértődötten, majd rövid szünet után így szólt:

— Öt évvel ezelőtt a mai napon a hátaslovam csikót hozott a világra, s ebből az alkalomból ma délelőtt fogadtam a legelőkelőbb polgárok jókívánságait, este kilenc óra tájban pedig fáklyásmenettel vezetik végig a kancámat az utcákon, majd táncmulatságot rendeznek a legjobb szállodában, ahová csak a legelőkelőbb polgárókat, engedik be.

Most viszont én képedtem el a csodálkozástól, de leplezve zavaromat hozzáléptem, és én is kifejez-tem jókívánságaimat:

— Elnézését kérem, hogy nem tudtam erről az ünnepi évfordulóról; nagyon sajnálom, hogy nem tudtam idejekorán kifejezni jókívánságaimat, de íme, most pótolom a mulasztást.

Őszinte szívből megköszönte hűséges hátaslova iránti elismerésemet, és nyomban megkínált mindenféle jóval.

Bort és süteményt kaptam, aztán elbúcsúztam a főnöktől, és egy csillagokkal és érdemrendekkel megrakott pandúr kíséretében (akit beosztott mellém, hogy a szállodába vezessen) elindultam. Nyugodtan mehettem, a tömeg most nem zavart lármával és tolakodással, bár ha kitüntetések nélkül indulok útnak, biztosan megint megjártam volna.

A pandúr a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett vendégfogadóba kísért. A vendéglőstől szobát kaptam, és pihenni tértem. Alig vártam, hogy egyedül maradjak és rendezzem furcsa benyomásaimat, amelyeket az első találkozásnál szereztem ebben az országban.

(Következő)