Kínlódia (5/12)
(Előző)
Az utcán meglepődve láttam, hogy mindenfelől beláthatatlan tömeg özönlik, és egy nagy épület előtt gyülekezik. Valahány csoportnak saját zászlaja volt, rajta a vidék neve, ahonnan a csoport érkezett, alatta pedig a jelszavak: „Mindent feláldozunk Kínlódiáért”, vagy pedig: „Kínlódia kedvesebb nekünk a disznóknál is!”
Az utca díszbe öltözött, a házakon címeres fehér zászlók lobogtak, a boltikat bezárták, a közlekedés leállt
— Mit jelent ez? — kérdeztem egy úriembertől kíváncsian.
— Ünnepség. Maga nem tud róla?
— Nem.
— Már három napja csak erről írnak az újságok. Nagy államvezetőnk és diplomatánk, aki az ország vezetésében nagyszerű érdemeket szerzett, és a külés belpolitika irányításában is döntő szava van, erős náthát kapott, de hála a jóistennek és a szakorvosok őszinte igyekezetének, felgyógyult, s most semmi sem akadályozhatja a nagy és bölcs államférfit, hogy minden erejét sokat szenvedett hazánk javára és boldogulására fordítsa, és még szebb jövendő felé vezessen bennünket.
A nép oly nagy tömegben gyülekezett a nagy államférfi otthona előtt, hogy ha eső helyett férfiak, nők és gyermekek estek volna az égből, akkor sem lett volna ennyi. A férfiak levett kalappal ágaskodtak, s minden egyes csoport élén egy vezető állt, kinek zsebéből kilátszott az ív papír, sűrűn teleírva hazafias üdvözlő beszéddel.
Az erkélyen megjelent az ősz államférfi, mire hatalmas éljenzés tört ki, megremegtette a levegőt, és az egész város visszhangzott tőle. A környező házak ablakai kinyíltak, és fejek jelentek meg bennük. A kerítéseken, háztetőkön rengeteg kíváncsi ember bámészkodott, sőt egy-egy padláslyukon is legalább két-három arc kukucskált ki.
Végül az éljenzés megszűnt, a tömeg elcsendesedett, csak egy reszkető, vékony hang visított fel:
— Bölcs államférfi!…
— Éljen! Éljen! Éljen! — szakították félbe a szónokot viharos, harsány közbekiáltásokkal. Amikor a hazafias tömeg lecsendesedett, a szónok így folytatta:
— Vidékünkön a nép forró örömkönnyeket ont, és térden állva hálálkodik a jóságos teremtőnek, aki kegyelmesen elhárította népünkről a nyomorúságot azzal, hogy felgyógyított téged, dicső államvezetőnk, hogy sokáig élj népünk boldogulására és hazánk dicsőségére! — fejezte be a szónok, mire ezer torokból felzúgott:
— Éljen!
A bölcs államférfi megköszönte a szónoknak az őszinte jókívánságot, és kijelentette, hogy gondolatait és érzelmeit a jövőben is az édes haza kultúrájának, közgazdaságának és jólétének erősítésére irányítja.
Beszéde után természetesen számtalanszor éljenezték.
Tíznél is több szónok következett a haza különböző vidékeiről, s az ősz államférfi minden egyes beszédre hazafias és magvas beszéddel válaszolt. Közben természetesen minduntalan újra felzúgott a mennydörgésszerű lelkes éljenzés.
Sokáig tartott, míg az összes szertartások befejeződtek, utána az utcákon megszólaltak a zenekarok, és a nép lefel sétálva tette még nagyszerűbbé az ünnepséget.
Este nagy kivilágítás és muzsikálás volt megint; a hazafias tömeg fáklyásmenettel vonult fel és éktelenül éljenzett a boldog város utcáin, fent pedig, a sötét égbolton, rakéták szikrázó fénye szóródott szét, és megcsillant a nagy államférfi neve, mintha apró csillagokból szőtték volna.
Ezután mély, csöndes éjszaka következett. A gyönyörűséges Kínlódia hazafias polgárai, magasztos polgári kötelességeik gyakorlásába belefáradva, édes álomba merültek, s persze, drága hazájuk boldog jövőjéről és nagyságáról álmodtak.
Ezek a furcsa benyomások annyira megviseltek, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, és csak hajnaltájt, ruhástól, fejemet az asztalra hajtva fogott el az álom, de akkor mintha szörnyű démoni hangot hallottam volna, amely gonoszul vihog:
— Ez a te hazád! … Hahahaha…
Megrezzentem és szívemben szörnyű gyanú támadt, fülemben pedig újra felhangzott a gonosz vihogás:
— Hahahaha!
Másnap minden újság az ünnepségről írt, főleg a kormány lapja, amely már rengeteg táviratot is közölt Kínlódia egyes vidékeiről, számtalan aláírással. A táviratokban sajnálatukat fejezték ki az aláírók, hogy nem jöhettek el személyesen kifejezni örömüket a nagy államférfi felépülése alkalmából.
Az államférfi háziorvosa is egyszeriben hírneves ember lett. Minden újságban jelentek meg hírek arról, hogy valamelyik öntudatos polgár ebből vagy abból a járásból, illetve valamelyik vidékről, nagyra becsülve Miron orvos (így hívták) érdemeit, valami értékes ajándékot vásárol neki. Az egyik újság ezt írta:
„Tudomásunkra jutott, hogy más városok példájára, Lopóvár is értékes ajándékot készít Miron orvosnak: Aesculapius ezüstszobrát, kezében ezüst ke: hellyel, körülötte gyémántszemű, aranyozott kígyókkal, s a kígyók szájában gyertyákkal. Aesculapius mellére a következő arany feliratot vésik: „Lopóvár polgárai Miron orvosnak örök hálául a hazáért tett szolgálatokért.”
Az újságokban szinte hemzsegtek ezek a hírek. Országszerte készítették a drága ajándékokat az orvosnak, és köszönő táviratokat intéztek hozzá. Egy várost olyannyira elfogott a buzgóság, hogy egy nagyszerű villa építésébe fogott, hatalmas márványtáblával, amelybe belevésik a nép hálanyilatkozatát!
Magától értetődő, hogy azonnyomban elkészítették és sokszorosították a nagy államférfi és orvosa kézfogását ábrázoló fényképet, a következő aláírással:
„Köszönöm neked, hűséges Miron, hogy megmentettél a betegségtől, amely gátolt abban, hogy drága hazám javára fordítsam minden erőmet!”
„Én csak a haza iránti szent kötelességemet teljesítettem!”
Fejük fölött galamb lebeg a felhőik között, és csőrében szalagot tart, ezzel a felirattal:
„A kegyelmes teremtő minden rosszat elhárít kedvencéről, Kínlódiáról.”
A galamb fölött a következő címzés: „Emlékül Simon (így hívták, ha jól emlékszem), a nagy államférfi felgyógyulásának napjára.”
Az utcákon és a vendéglőkben gyerekek árulták , a sokszorosított képet és így kiáltoztak:
— Új képek! Simon államférfi és Miron orvos!…
Miután elolvastam néhány újságot (szinte valamennyi közölte a hirneves hazafias orvos életrajzát), elhatároztam, hogy felkeresem a gazdasági minisztert.
A gazdasági miniszter idős, alacsont termetú, ráncos képű, ősz hajú, szemüveges emberke, a vártnál is szívélyesebben fogadott. Íróasztala mellett foglaltam helyet, ő pedig székébe últ. Az asztalom megsárgult, kopott fedelű könyvek hevertek.
— Dicsekvéssel kezdem. Nem is hiszi, milyen elégedett vagyok! Képzelje, mit találtam!
— Valami új módszert, amivel tökéletesitheti az ország gazdasági életét, nemde?
— Ugyan? Miféle gazdasági élet! A gazdasági életet kitűnő törvények szabályozzák. Arról már egyáltalán nem kell gondolkozni.
Elhallgattam, nem tudván, mit mondjak neki, miközben a miniszter jóságos mosollyal egy régi kötetre mutatott, és megkérdezte:
— Mit gondol, milyen mű ez?
Úgy tettem, mintha emlékeznék a könyvre, mire ő megint felvette ájtatos mosolyát:
— Homérosz Iliásza!… De nagyon, nagyon ritka kiadás!… — ejtette ki szinte élvezve a szavakat, és kíváncsian nézett rám, vajon meglepődtem-e.
Csakugyan meglepődtem, de más oknál fogva, ám úgy tettem, mintha a ritkaság valóban elképesztett volna.
— Remek — mondtam.
— Hát még ha azt is megmondom, hogy ez a kiadás nem is létezik többé!…
— Nagyszerű! — ujjongtam, és megindultságot és érdeklődést színlelve forgattam a könyvet.
Alig tudtam különböző kérdésekkel eltéríteni a beszélgetés tárgyát az ö Homéroszáról, kiről soha életemben nem hallottam.
— Engedje meg, miniszter úr, hogy kérdéseket tegyek fel azokról a kitűnő gazdasági törvényekről! — mondtam.
— Törvényeink, mondhatom, klasszikusak. Higygye el nekem, egyetlen ország sem költ annyit a gazdasági élet fejlesztésére, mint a miénk.
— Úgy is kell — jegyeztem meg —, minden ország fejlődésének ez a legfőbb alapja.
— Én is természetesen ebből indultam ki, amikor sikerült a lehető legjobb törvényeket készítenünk és a lehető legnagyobb költségvetést jóváhagynunk a közgazdaság és az ipar fejlesztésére.
— Mekkora a költségvetés, ha szabad érdeklődnöm, miniszter úr?
— Tavaly, amikor más volt a miniszter, a költségvetés kisebb volt, de énnekem sikerült nagy erőfeszítéssel és utánjárással ötmillióra emelnem.
— Ez elég?
— Elég… Tudja, törvénybe iktattuk még a következő szakaszt is:
„A búzának és általában a véleményeknek jól kell teremniök, és minél több kell, hogy legyen belőlük!”
— Hasznos törvény — mondtam.
A miniszter elégedetten mosolygott, és így folytatta:
— Szakmámban kiterjesztettem a hivatalnokok hálózatát, úgyhogy most minden faluban van gazdasági hivatal öt tisztviselővel. A legidősebb tisztviselő egyben az illető falu gazdaságának igazgatója is. Továbbá minden egyes járási székhelyen van egy járási közgazdász, nagyszámú hivatalnokkal, ezek fölött pedig a tartományi közgazdászok állnak, szám szerint húszán, ahány tartománya van országunknak. A tartományi közgazdász minden téren ellenőrzi az összes járási hivatalnokokat, akik viszont ellenőrzik a többi hivatalnokot, hogy végzik-e kötelességüket és befolyásolják-e a vidék gazdasági fejlődését. Rajtuk keresztül a minisztérium (amelynek húsz ügyosztálya, minden egyes ügyosztálynak pedig főnöke és számos hivatalnoka van) levelezést folytat az egyes vidékekkel. A minisztérium egyes ügyosztályainak főnöke levelez az egyes tartományi közgazdászokkal azután pedig a személyi titkárok útján jelentést tesz a miniszternek.
— Hiszen ez borzalmas administráció! — jegyeztem meg.
— Igen. Minisztériumunkban van a legnagyobb létszám. A hivatalnokoknak arra sincs idejúk, hogy felemeljék a fejúket az iratokról.
Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:
— Továbbá úgy intéztem, hogy minden falunak legyen jól berendezett olvasóterme, jó könyvekkel, a földművelés, erdészet, állattenyésztés, méhészet és más gazdasági ágak tárgyköréből.
— A parasztok nyílván szívesen olvasnak?
— As olvasás kötelező, akárcsak a katonai szolgálat. Minden dolgozó parasztnak délelőtt és délután két-két órát kell töltenie az olvasóteremben, ahol olvas (ha írástudatlan, felolvasnak neki), ezenkívűI a hivatalnokok előadásokat tartanak a föld ésszerű megmunkálásáról.
— Mikor dolgoznak hát a földeken? — kérdeztem.
— Eh, izé… Látszólag csakugyan így van Lassú módszer ez, kezdetben alkalmatlannak látszik, de később majd kifejezésre jut e nagyszerű reform jótékony hatása. Mély meggyőződésem hogy előbb az elméletet kell jól megalapozni, a többi már könnyű, később majd kiderül, hogy as elméleti oktatásban eltöltött idő százszorosan megtérül. Igenis, uram, az erős alap a fontos, az legyen egészséges, arra azután leket építeni! — fejezte be a miniszter, és izgalmában verejtékező homlokát törölgette.
— Teljesen egyetértek az ön lángeszű közgazdasági nézeteivel! — mondtam lelkesen.
— Így aztán pontosan és helyesen elosztottam az ötmillió dinárt: kétmilliót a hivatalnokokra költünk, egymilliót tiszteletdíj címen fizetünk ki a közgazdasági tankönyvek íróinak, egymilliót olvasótermek alapítására fordítunk, egymillióból pedig a hivatalnokok napidiját fedezzük. Ez pont öt.
— Remekül beosztották!… Az olvasótermekre is elég sokat költenek.
— Látja, én most adtam ki egy köriratot, miszerint a közgazdasági könyvek mellett görög és latin nyelvkönyveket is szerezzenek be, hogy a parasztok mezei munka után klasszikus nyelvek tanulásával nemesítsék lelküket. Minden olvasóteremben megtalálhatja Homérosz, Tacitus, Paterkulos műveit és még sok szép művet a klasszikus irodalomból.
— Gyönyörű! — kiáltottam széttárt karokkal, azután felálltam, elbúcsúztam a miniszter úrtol, s indultam kifelé, mert a fejem már zúgott az előttem érthetetlen nagyszerű reformoktól.
Kínlódia (4/12)
(Előző)
Másnap a rendőrminisztert látogattam meg.
A minisztérium előtt komor tekintetű fegyveres legények tömege sorakozott, rosszkedvűek voltak, mert már két-három napja nem volt alkalmuk verni а polgárokat, ahogy ez ebben a szigorúan alкotmányos országban szokás.
A folyosón és a várótermekben rengeteg ember gyűlt össze, a miniszterre várakoztak. Volt ott mindenféle ember. Jól öltözött, cilinderes férfiak, de kopott, rongyos alakok is, meg tarka egyenruhás férfiak, karddal az oldalukon, szép számban.
Nem jelentettem be magam rögtön a miniszternek, előbb beszélgetni akartam a várakozó emberekkel.
Egy fiatal, előkelő külsejű úriemberrel elegyedtem beszélgetésbe, s elmondta, hogy szolgálatba szeretne lépni a rendőrségnél.
— Ön, úgy látom, tanult ember, bizonyára rögtön felveszik — vélekedtem.
Az ifjú összerezzent, és rettegve nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki esetleg meghallja kérdésemet. Látván, hogy a többiek egymással foglalkoznak, saját bajaikról beszélgetnek, fellélegzett, majd intett, hogy csöndesebben beszéljek, és óvatosan félrevont, minél messzebbre a többiektől.
— Ön is állásért jött? — kérdezte.
— Nem. Idegen vagyok. Világutazó. A miniszterrel szeretnék beszélni.
— Akkor hát ezért mondta ön hangosan, hogy mint tanult ember azonnal kaphatok állást at álIámnál! — súgta.
— Hát ezt nem szabad mondani?
— Szabad, de nekem árthat.
— Miért árthat? Nem értem.
— Nálunk ebben a szakmában nem tűrik a tanult embert. Jogi doktorátusom van, de titkolom, nem merem senkinek megmondani. Ha a miniszter megtudná, nem kapnék állást. Egy barátom, szintén diplomás, csak úgy kapott állást, hogy hatósági bizonyítvánnyal igazolta: soha életében nem tanult és nem is akar tanulni. Így aztán megkapta az állást, mégpedig igen jót.
Még néhány emberrel beszélgettem, köztük egy egyenruhás hivatalnokkal is. Panaszkodott, hogy nem kapott fizetésemelést, holott öt ellenzéki embert sikerült hazaárulási pörbe kevernie.
Igyekeztem megnyugtatni, hisz csakugyan szörnyű igazságtalanság érte.
Elbeszélgettem egy gazdag kereskedővel is, aki sokat mesélt múltjáról. Az egészből annyit jegyeztem meg, hogy néhány évvel ezelőtt vendéglője volt egy kisvárosban, de a politizálás miatt póruljárt, s néhány száz dinárral megkárosították. Alig egy hónap múlva azonban, amikor az ő emberei jutottak kormányra, kitűnő szállításokat kapott, és nagy tőkét szerzett.
— Akkor azonban — folytatta a kereskedő — a kormány megbukott.
— És ön megint bajba került?
— Nem. Visszavonultam a politikai életből. Anyagilag segítettem ugyan a pártlapunkat, de szavazni nem mentem, és a politikai életben sem szerepeltem. Részemről ennyi elég is. Mások annyit sem tettek… Belefáradtam a politizálásba. Minek tőrje magát az ember egy egész életen át! Most azért jöttem a miniszter úrhoz, hogy megkérjem, válasszon meg népképviselőnek a legközelebbi választásokon.
— Hiszen azt a nép választja.
— Hát, hogy is mondjam?… Igaz, hogy a nép választja, így áll az alkotmányban, de rendszerint azt választják meg, akit a rendőrség akar.
Miután így elbeszélgettem a várakozókkal, az irodaszolgához léptem, és megszólítottam:
— Szeretnék a miniszter úrhoz bejutni.
A szolga zordan, fölényes megvetéssel mordult rám:
— Várj! Nem látod, hányán várnak?!
— Külföldi vagyok, világutazó, nem érek rá! — mondtam udvariasan, és meghajoltam a szolga előtt.
A külföldi szónak megvolt a hatása. Eszeveszetten rohant a miniszter irodájába.
A miniszter kedvesen fogadott, hellyel kínált, miután természetesen előbb megmondtam, ki vagyok és hogy hivnak.
Magas növesű, sovány ember volt a miniszter, durva, kegyetlen arcvonásokkal, de visszataszító külseje ellenére, iparkodott minél szívélyesebben viselkedni.
— Hogy tetszik önnek nálunk, uram? — kérdezte a miniszter hideg, színlelt mosollyal.
Néhány bókot mondtam az országról és a népről, s hozzátettem:
— Különös elismerésemet kell kifejeznem e gyönyörű országnak bölcs és okos kormányzatáért. Szinte nem is tudom, hol kezdjem a csodálkozást!
— Hja, lehetne jobb is, de megteszünk minden tőlünk telhetőt! — mondta kevélyen, de bókjaim láthatóan tetszettek neki.
— Nem, nem, miniszter úr, túlzás nélkül állítom, jobb már nem is lehet. A nép, mint látom, igen elégedett és boldog. Alig néhány nap alatt mennyi ünnepség és parádé! — mondtam.
— Igaza van, de ez a hangulat némileg az én érdemem is, mert a népnek adott és teljes mértékben biztosított szabadságjogok mellett sikerült az alkotmányba beiktatnom a következőket is:
„Kínlódia valamennyi polgára köteles jókedvű és vidám lenni, minden fontos eseményt és a kormány minden cselekedetét köteles ujjongva üdvözölni küldöttségek és táviratok útján!”
— Rendben van, miniszter úr, de hogyan lehet ezt keresztülvinni? — kérdeztem.
— Nagyon könnyen, minthogy az ország törvényeit mindenki köteles betartani! — válaszolta a miniszter, és fontoskodó, méltoságteljes képet vágott.
— Szép, szép — jegyeztem meg —, de nehogy ez kárt okozzon a népnek és érdekeinek, valamint az ország érdekeinek. Tegnap például megtudtam a miniszterelnök úrtól, hogy az északi határokat lezárták a sertéskivitel előtt. Az országot így nyilván roppant kár éri.
— Úgy van! De ennek így kellett lennie. És maholnap rengeteg küldöttség érkezik majd Kínlódia minden vidékéről, és elismerését fejezi ki a miniszterelnöknek, hogy oly bölcs és ügyes politikát folytatott a szomszédos baráti országgal szemben! — magyarázta a miniszter lelkesen.
— Hát ez remek. Ez a bölcs államberendezés valóban irigylésre méltó. Engedje meg, hogy mint idegen, elismerésemet fejezzem ki ez előtt az ön érdeméből hozott lángeszű törvény előtt, amely boldoggá tette az országot, és eloszlatta az összes gondokat és bajokat.
— Ha a nép történetesen mégis megfeledkezne törvényes kötelezettségéről, én már, erre a legrosz-szabbra is gondolva, három nappal ezelőtt bizalmas körirattal fordultam az ország valamennyi rendőrhatóságához, és szigorúan elrendeltem, hogy ebben az esetben a nép minél nagyobb számban keresse fel a miniszterelnököt, és gratuláljon néki.
— És mi történik, ha néhány nap múlva esetleg megindul a sertéskivitel? — kérdeztem udvarias kiváncsisággal.
— Ó, semmiség: újabb bizalmas körirattal fordulok a rendőrséghez, és parancsot adok ki, hogy a népet minél nagyobb számban ösztökéljék gratulálásra. Kezdetben ez talán nehéz, de a nép fokozatosan megszokja, és már magától indítja a küldöttségeket.
— Úgy van, önnek igaza van! — mondtam elképedve a miniszter válaszától.
— Mindent el lehel intézni, uram, csak ha akarja, az ember, és ha megvan az egység. A minisztertanácsban segítjük egymást abban, hogy a kormány minden tagjának rendeletéit pontosan hajtsák végre. Nézze például, a közoktatási miniszter ma elküldte hozzám egy köriratát, kérve, hogy én is támogassam, és rendeljem el a rendőri szerveknek, hogy szigorúan tartsák be a közoktatási miniszter köriratának előírásait.
— Ha szabad érdeklődnöm, fontos ügyről van szó?
— Nagyon fontos. Szinte halaszthatatlan. Meg is tettem a szükséges lépéseket. Tessék, nézze meg — mondta, és egy aktát tett elém.
Elolvastam a szöveget:
„Tudomásunkra jutott, hogy népünkben napról napra egyre inkább rontják a nyelvet, és egyes polgárok oda jutottak, hogy megfeledkezve a törvényről, amely kimondja: „A polgároknak tilos a nép nyelvét rontani, elferdíteni a szórendet a mondatban, és egyes szavakat a nyelvtudósok külön bizottságának előírásával ellentétben szabálytalanul használni”, mégis megtörténik, hogy például a lábas szót sajnos arcátlanul és kíméletlenül lábosnak ejtik. Hogy a jövőben ne történhessenek meg hasonló káros jelenségek, aánelyek igen rossz irányban befolyásolhatják édes hazánk fejlődését, elrendelem, hogy az elcsúfított lábas szót hatósági erővel védjék meg, és a törvény előírásai szerint szigorú büntetéssel sújtsák mindazokat, akik nem törődve a törvényes rendelkezésekkel, ezt a szót vagy más szavakat, vagy akár a szavak nyelvtani változatát önkényesen módosítják.”
— Maguknál ez is büntetendő?
— Természetesen, hisz, ez már főbenjáró vétség. Abban az esetben, ha a bűnösség tanúkkal bizonyítható, tíz-tizenöt nap elzárást kaphat a vádlott.
Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:
— Gondolkozzék róla, uram! Ennek a törvénynek, amely jogot ad, hogy a szavakat helytelenül alkalmazó és nyelvtani hibákat vétő személyeket megbüntessük, roppant jelentősége van pénzügyi és politikai szempontból is. Gondolkozzék csak, és rá fog jönni az egész ügy helyességére!
Mélyen töprengtem, de egyetlen okos ötlet sem jutott eszembe. Minél tovább gondolkoztam, mind kevésbé értettem a miniszter szavainak értelmét, azaz mind kevésbé tudtam, hogy miről is gondolkozom. Miközben így hasztalan törtem a fejem arról a furcsa törvényről és erről a még furcsább országról, a miniszter öntelt mosollyal figyelt, mintha azt gondolná, hogy lám, ezek a külföldiek közel sem oly okosak, ötletesek, mint Kínlódia népe, mert ez a nép képes oly okos dolgot is kitalálni, amit minden más országban őrültségnek tekintenének.
— Szóval nem érti! — mondta mosolyogva, és félszemmel végigmért.
— Bocsánat, de sehogy se értem.
— Tudja, ez az új törvény nagyon sokat jelent az országnak. Először is, a bírságot pénzben szedjük be, ami igen szép jövedelmet hoz az állampénztárnak. Ebből fedezzük az elvbarátok pénztári hiányait, vagy pedig a rendelkezési alapba tesszük, amelyből a kormány politikájának híveit jutalmazzuk; másrészt ez az együgyűnek látszó törvény meglehetős segítséget jelent a kormánynak a választásokon, hogy egyebek között ezzel is többséget szerezzen a képviselőházban.
— Hisz ön azt mondta, miniszter úr, hogy az alkotmány minden jogot megad a népnek.
— Úgy van! A nép teljes szabadságot élvez, de pem használja ki! A helyzet ugyanis az, hogy vannak érvényes szabadságjogok, de megszokásból inkább a régi törvényeket alkalmazzuk.
— Akkor miért volt szükség új törvényekre? — kérdeztem merészen.
— Nálunk az a szokás, hogy gyakran változtatjuk a törvényeket, legyen belőlük minél több. Ebben az egész világot megelőztük. Csak az utóbbi tíz esztendőben tizenöt alkotmányt hoztunk, ezek közül mindegyik legalább három ízben volt érvényben, majd ismét elvetettük, és megint hatályba léptettük, úgyhogy mi sem tudjuk, de a polgárok sem tudják pontosan, mely törvények érvényesek, és melyek helyeztettek hatályon kívül… Szerintem egy országnak a tökéletessége és kultúrája épp ebben rejlik, tisztelt uram! — fejezte be a miniszter.
— Tökéletesen igaza van, miniszter úr, a külföld csak irigyelheti önöktől ezt a bölcs rendszert!
Nemsokára elbúcsúztam a miniszter úrtól, és az utcára mentem.
Kínlódia (3/12)
(Előző)
Alighogy betettem az ajtót magam mögött, és leszedtem magamról a rengeteg érdemrendet, majd fáradtan, törődötten a székre roskadtam, hogy kissé kifújjam magam, kopogtak az ajtón.
— Szabad — mondtam, mit is mondhattam volna mást.
Urasan öltözött szemüveges ember lépett a szobába. (Hogy ne ismételjem minduntalan, tudni kell, hogy itt mindenki több-kevesebb kitüntetéssel van megrakva. Amikor a szálloda felé mentünk a pandúrral, ezt is el kell mondanom, láttam, hogy egy cipőtolvajt kísértek börtönbe, de neki is érdemrend lógott a nyakában. „Miféle kitüntetés az?” — kérdeztem a pandúrtól. „A közoktatás és kulturális élet terén szerzett érdemekért kapta!” — válaszolta komolyan és közönyösen. „Miféle érdemekért?” „Ő volt, tetszik tudni, a régi közoktatási miniszter kocsisa. Ügyes kocsis!” — magyarázta a pandúr.) Szóval, a szemüveges úriember belépett a szobámba, mélyen meghajolt (amit természetesen én is megtettem), és bemutatkozott, hogy ő a külügyminisztérium főtisztviselője.
— Nagyon örvendek! — mondtam meglepődve e váratlan magas látogatástól.
— Először jár hazánkban, uram? — kérdezte.
— Először.
— Ön külföldi?
— Igen, külföldi vagyok.
— Higgye el, úgy jött, mintha megrendeltük volna — ujjongott a főtisztviselő.
Ezzel még inkább zavarba hozott.
— Van egy megüresedett konzuli állásunk. Ami a fő, jó fizetést és reprezentációs pótlékot kaphat, de azt természetesen személyes kiadásaira fordíthatja. Ön idős, tapasztalt ember, hivatali teendője pedig egyszerű: propagálnia kell nemzeti eszméinket azokon a vidékeken, ahol népünk idegen hatalom alatt él… Ön kapóra jött, több mint egy hónapja hasztalan keresünk megfelelő személyt erre a fontos posztra. A többi állásra, hálistennek, találtunk elég idegent. Vannak zsidók, görögök, cincárok (hát azokat honnan szerezték?!)… Ön milyen nemzetiségű, ha szabad érdeklődnöm?
— Hát, hogy is mondjam, tulajdonképpen nem is tudom pontosan!… — mondtam szégyenlősen, s épp hogy hozzákezdtem szomorú családi történetemhez, de ő félbeszakított, vígan tapsolt, és táncra perdült örömében.
— Remek, remek! Soha jobbat!… Ön csakugyan lelkiismeretesen fogja végezni szent feladatát. Sietek a miniszterhez, ön pedig néhány nap múlva már útnak is indulhat — áradozott a főhivatalnok, és gyorsan távozott, hogy fontos felfedezéséről minél előbb jelentést tegyen a miniszternek.
Alighogy elment, a székbe rogytam, és fejemet két tenyerem közé szorítottam. Hihetetlen, hogy mi minden történik velem ebben az országban.
Újból kopogtak az ajtón.
— Szabad.
Megint egy jól öltözött úriember lépett a szobámba, és szintén egy minisztérium főhivatalnokaként mutatkozott be. Azt mondta, hogy a miniszter megbízásából jött fontos ügyben. Én persze azzal a kijelentéssel viszonoztam, hogy nagyon ürölök, és rendkívül boldognak érzem magam e megtiszteltetés miatt.
— Ön küldfödi?
— Igen.
Tisztelettel nézett rám, alázatosan a földig hajolt, és már szólni akart, de félbeszakítottam:
— Szíveskedjék megmondani nekem, uram, hogy hívják ezt az országot?
— Nem tudja? — álmélkodott a főtisztviselő, s még nagyobb tisztelettel és alázattal bámult rám. — Kínlódia! — mondta, és néhány lépést tett hátra.
— Érdekes véletlen, hogy őseimnek magasztos, hősi országát is pontosan így hívták! — gondoltam magamban, de neki nem szóltam, hanem újabb kérdést tettem fel:
— Mivel állhatok rendelkezésére, tisztelt uram?
— Épp most létesítettünk egy új tisztséget: az állami javak igazgatói tisztségét. Engedje meg, hogy a miniszter úr nevében felajánljam önnek ezt a magas, hazafias állást… Ön bizonyára volt már miniszter többször is?
— Soha életemben.
— Soha?! — csodálkozott ámuldozva. Akkor biztosan más magás állásai voltak többszörös fizetéssel?
— Soha.
A főhivatalnok elnémult. Nem tudta, mit is tegyen ebben a példátlan esetben, tehát bocsánatot kért a zavarásért, majd azt mondta, hogy beszélgetésünkről rögtön tájékoztatja a miniszter urat, és ezzel távozott.
Másnap az összes újságok rólam írtak. Az egyikben a következő tudósítás jelent meg:
„Csodaember. Városunkban tegnap óta egy idegen tartózkodik, hatvan éves, de eddig nem volt miniszter, egyetlen érdemrendet sem kapott még, sőt állami szolgálatban sem volt, és fizetést sem kapott soha. Valóban példátlan eset a mai világban. Értesülésünk szerint az illető csodaember a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett fogadóban szállt meg. Tegnap többen meglátogatták, és azt állítják, hogy egyáltalán nem különbözik a többi embertől. Igyekszünk majd minél több értesülést szerezni erről a rejtélyes lényről. Életrajzát, amely nyilván nagy érdeklődésre számíthat tisztelt olvasóink körében, megszerezzük, s lehetőleg fényképét is közöljük majd lapunkban.”
Egy másik újság körülbelül ugyanazt írta a következő kiegészítéssel:
„…Jól értesült helyről tudomást szereztünk arról is, hogy az illető csodaember fontos politikai küldetésben jár nálunk.”
A kormány lapja viszont udvariasan cáfolta a híreket, mégpedig így:
„Az ostoba ellenzéki lapok szeleburdiságukban különféle valótlanságokat találnak ki, és rémhíreket terjesztenek arról, hogy valami hatvan éves idegen érkezett hazánkba, aki, mint az illető szószátyárok állítják, még soha nem volt miniszter, se közhivatalnok, és nincsenek kitüntetései. Ilyen képtelen és hihetetlen dolgok egyedül az ellenzéki lapok munkatársainak összezsugorodott, megnyomorodott és meglágyult agyvelejében születhettek, és kizárólag az ő rosszindulatuk terjesztheti. Ez a támadás azonban kudarcot fog vallani, mért a kormány már, hálistennek, egy hete van uralmon, s helyzete eddig egyetlen esetben sem ingott meg, habár ezt az ostoba ellenzékiek szeretnék.”
A cikkek után nagy tömeg gyülekezett szállodám körül. Álldogáltak, bámészkodtak, leselkedtek, csóportok érkeztek és távoztak, s így minden időpontban nagy tömeg tartózkodott a szálloda környékén. Köztük újságárusok cikáztak, és teli torokkal ordították:
— Új regény: A csodaember, első füzet!
— Új könyv: Egy kitüntetés nélküli aggastyán élményei!
Számos ilyen füzetet árultak.
Egy kocsma is új cégért akasztott ki: „A csodaemberhez”. A cégér érdemrend nélküli ember mellképét ábrázolta. Az emberek persze a csodát ábrázoló cégtábla körül is gyülekezni kezdtek, s a rendőrség, mi mást tehetett volna, a közerkölcsök érdekében megtiltotta a botrányos cégért.
Másnap szállodát kellett változtatnom. Az utcán illő módon, néhány érdemrenddel diszítve kellett járnom, s így nem törődött velem senki.
Mint idegennek, nyomban alkalmam nyílott megismerni az ország kiemelkedő személyiségeit és minisztereit, s nemsokára megtudtam az összes államtitkokat is.
Rövidesen az a megtiszteltetés ért, hogy felkereshettem a minisztereket kabinetjükben.
Mindenekelőtt a külügyminisztert látogattam meg. Amidőn a folyosóra értem, ahol sokan várakoztak a miniszterre, az irodaszolga harsány kiáltását hallottam:
— A miniszter úr nem fogad senkit, mert lefeküdt a díványra szundikálni!
A látogatók szétszéledtek. Megszólítottam az irodaszolgát:
— Ha lehet, jelentse a miniszter úrnak, hogy egy külföldi szeretne vele beszélni.
A „külföldi” szó hallatára a szolga udvariasan meghajolt, és azonnal bement a miniszterhez.
A kétszárnyas ajtó egyszeriben kinyílott, és megjelent egy zömök, kövérkés kis ember. Mosolyogva, félszegen meghajolt, és személyesen betessékelt.
A miniszter egy fotelhez vezetett, sajátkezűleg előkészítette az ülőkémet, ő pedig velem szemben foglalt helyet, keresztbe tette lábát, megsimogatta kerek pocakját, és megszólalt:
— Nagyon örvendek látogatásának, uram. Már sokat hallottam önről… Tudja, épp lefeküdtem egy kicsit aludni… Mi mást tennék?… Nincs semmi dolgom, s egyszerűen nem tudom, mit tegyek rengeteg időmmel.
— Milyenek a kapcsolatai a szomszéd országokkal, ha megengedi a kérdést, miniszter úr?
— Hát, hogy is mondjam?… Jók. Nagyon jók, minden téren… Őszintén szólva, erről még nem is volt alkalmam gondolkodni, de a jelekből ítélve nagyon, nagyon jók a kapcsolataink… Eddig semmi rossz nem történt, kivéve hogy északon megtiltották a sertéskivitelt, délen pedig a szomszédos anuták gyakran betörnek területünkre, és fosztogatják falvainkat… Semmiség… jelentéktelen apróságok.
— Elég baj az a sertéskivitel… Hallom, sok sertés van az országban — jegyeztem meg udvariasan.
— Van, hálistennek, van elég, de mindegy. Majd itthon megeszik a disznót, s legalább olcsóbb lesz. Végtére is, mi lenne, ha egyáltalán nem volna disznónk. Akkor is élni kellene — válaszolta közönyösen.
A további beszélgetés során elmondta, hogy erdészetet tanult, most pedig az állattenyésztésről szóló cikkeket szokta olvasni, mert maga is néhány tehenet akar beszerezni és borjakat nevelni, mert úgy hallotta, hogy azon jól lehet keresni.
— Milyen idegen nyelveken olvas? — kérdeztem.
— Hát, anyanyelvemen. Más nyelvet nem is szeretek, és nem is akartam tanulni soha. Nem is volt szükségem idegen nyelvtudásra. Ebben a tisztségben pedig egyáltalán nincs rá szükségem, de ha mégis kellene, könnyen kerítünk szakembert külföldről.
— Önnek teljesen igaza van — hagytam jóvá a miniszter szellemes és eredeti véleményét, mit is tehettem mást.
— Most jut eszembe, szereti ön a pisztrángot?
— Nem ettem még soha.
— Kár. Nagyon finom hal. Specialitás. Tegnap kaptam néhányat egy barátomtól. ínyenc falat…
Bizonyos ideig még beszélgettünk a fontos ügyekről, aztán bocsánatot kértem a miniszter úrtól, hogy látogatásommal esetleg fontos államügyekben zavartam, majd elbúcsúztam és távoztam.
Szívélyesen áz ajtóig kísért.
Kínlódia (2/12)
(Előző)
A parthoz közel hatalmas márvány piramist pillantottam meg, aranybetűs felirattal. Kíváncsian léptem közelebb, remélve, hogy most majd elolvashatom a dicső hősök nevét, kikről apám oly sokat mesélt. De minő meglepetés! A márványba a következő szavakat vésték:
“Északtól idáig terjed annak a dicső és boldog népnek országa, amelyet az Úristen megajándékozott azzal a nagy és ritka szerencsével, hogy nyelvében a nyelvtan szabályai szerint az ország és a nép dicsőségére a K betű az I betű előtt mindig C betűvé változik.”
Olvasom egyszer, olvasom kétszer, sehogy se tudok magamhoz térni a csodálkozástól: mit jelent ez? A legkülönösebb az, hogy a feliratot az én anyanyelvemen írták.
Igen, ezen a nyelven beszélt apám, őseim is és magam is, de ez mégsem az én hazám. Apám egészen más országról mesélt. Kissé megzavart, hogy ugyanaz a nyelv, de könnyen lehetséges, gondoltam, hogy azonos eredetű, azonos nyelvű, testvér népekről van szó, amelyek távol élnek egymástól, és nem is tudnak egymásról. Hamarosan felhagytam a csodálkozással, és büszkén gondoltam, hogy lám, véletlenül az én anyanyelvem is épp ilyen, és szépségei is pontosan ilyenek.
Túljutottam a várfalakon, és elindúltam a városba vezető utcán, hogy valami vendégfogadóban kipihenjem a hosszú út fáradalmait, aztán valami munkát találjak, hogy majd a keresetemből folytassam az utat, és tovább kutassam hazámat.
Alig tettem néhány lépést, tömeg kezdett gyülekezni körülöttem, mintha valami csodabogár volnék. Öreg és fiatal, férfiak, nők tolakodtak, ágaskodtak, szorongtak, pipiskedtek körülöttem, hogy minél jobban lássanak. Végül is annyian verődtek össze, hogy eltorlaszolták az utcát és megakadályozták a forgalmat.
Csodálkozva bámultak rám, én meg őket néztem szintén csodálkozva. Bármelyikre tekintek ugyanis, mindegyik mellét érdemrendek és kitüntetések díszítik. Ritka volt köztük a mindössze egy-két érdemrendet viselő szegény ember, különbén a többiek úgy tele voltak aggatva, hogy még a ruhájuk sem látszott ki. Egyeseknek meg annyi volt belőle, hogy nem is a mellükön hordták, hanem kiskocsit húztak maguk után, amely meg volt rakva a különböző érdemekért kapott érmekkel, kitüntetésekkel, csillagokkal és hasonló csecsebecsékkel.
Alig bírtam mozogni a tolakodó kiválóságok között, akik körülzártak és majd elnyeltek tekintetükkel. Egyesek még civakodtak is miattam, és szemrehányással illették a hozzám közelebb állókat:
— Eleget bámulta már, hagyjon minket is, hogy megnézzük.
Aki közelebb jutott hozzám, gyors kérdéseket tett fel, nehogy idő előtt eltaszítsák tőlem.
Már untam az ismétlődő álmélkodó kérdéseket:
— Honnan jöttél? Egy érdemrended sincs?…
— Nincs.
— Hány éves vagy?
— Hatvan.
— És még sincs érdemrended egy se?
— Egy se.
Harsány kiáltások hallatszottak a tömegből, akárcsak a vásáron, amikor a szörnyszülötteket mutogatják:
— Halljátok, emberek: hatvan éves, és egyetlen érdemrendje sincs!
Tülekedtek, lármáztak, zúgtak, mind erősebben tolongtak, a környező utcákból is özönlött a nép, és át akart törni a tömegen, hogy lásson engem. Végül kitört a verekedés, és a rendőrség is beavatkozott.
Még a verekedés kezdete előtt egyeseket kikérdeztem, milyen érdemekért kapták a kitüntetéseket.
Az egyik azt mondta, hogy őt a haza ügyében szerzett kiváló érdemeiért és áldozatkészségéért tüntette ki a miniszter, mert nagy állami pénzeket kezelt egy teljes éven át, és ellenőrzéskor mindössze kétezer dinár hiánya volt. Jogosan kapta a kitüntetést, állították egyöntetűen, ugyanis az egész pénzt eltulajdoníthatta volna, de fennkölt jelleme és hazafisága megakadályozta ebben.
A másikat azért tüntették ki, mert egy hónapon át őrizte az állami raktárakat, s azok nem égtek le.
A harmadik meg azért kapott kitüntetést, mert ő volt az első, aki észrevette és megállapította azt az érdekes tényt, hogy a könyv szó elején k betű van, a végén pedig v betű.
Egy szakácsnőt érdemrenddel tüntettek ki, mert egy gazdag házban öt évi szolgálat alatt mindössze néhány ezüst és arany holmit lopott el.
Kitüntettek egy személyt azért, mert az ostoba szokásoktól eltérően, egy tetemesebb sikkasztás, után nem követett el öngyilkosságot, hanem a bíróság előtt arcátlanul így kiáltott:
— Én csak tettekben alkalmaztam nézeteimet és szemléletemet. Ez az én világnézetem. Ha akarnak, ítélkezzenek fölöttem. Itt vagyok! (Itt egy lépést tett előre, és a mellét verte.)
Éz az ember a polgári bátorságért kapott érdemrendet, ha igaz. (Megérdemelte, az biztos!)
Egy bácsi kitüntetést kapott, mert megöregedett anélkül, hogy meghalt volna.
Egy kereskedőt kitüntettek, mert rossz búzát és egyebeket szállított az államnak, s alig fél év alatt dúsgazdag lett.
Egy gazdag örökös érdemrendet kapott, mert nem herdálta el örökségét, és öt dinárt adott jótékony célokra.
De ki tudná mind észben tartani! A kérdezettek csak egy érdemrendjükről adtak felvilágosítást, de valamennyit felsorolni teljesen lehetetlen.
Nos, amikor megkezdődött a verekedés, a rendőrség beavatkozott, a pandúrok szétkergették a népet, az egyik elöljáró vagy micsoda csukott fiákért rendelt oda. Betessékeltek a fiákerba. Fegyveres pandúrok vették körül a kocsit, és tolták vissza a tömeget. Az elöljárószerű ember beült mellém a fiákerba, és elindultunk valamerre, a tömeg pedig mellettünk szaladt.
Nagy, földszintes, elhanyagolt épület előtt állt meg a kocsi.
— Hol vagyunk? — kérdeztem az elöljárót (ugyanis annak tartottam).
— Ez a mi rendőrségünk.
Amint kiléptem a kocsiból, látom, ketten verekszenek a rendőrség épülete előtt. Pandúrok állnak körülöttük, nézik a verekedést, sőt maga a rendőrfőnök és hivatalnokai is nagy élvezettel szemlélik.
— Miért verekszenek ezek? — kérdeztem.
— Előírásaink szerint a botrányokat itt, a rendőrség szeme előtt kell lebonyolítani. Tudja, hogy van az: végtére is a főnök úr és a többi hivatalnok nem mászkálhat mindenféle lebújba. Így könnyebb nekünk, áttekinthetőbb a dolog. Ha ketten összevesznek és verekedésre szánják magukat, idejönnek. Azokat, akik lent az utcán, illetéktelen helyen csinálnak botrányt, szigorúan büntetjük.
A rendőrfőnök, kövérkés, ősz bajuszú, csupasz állú, tokás ember, majd elájult, amikor meglátott.
— Hát te hová való vagy, ember?! — kérdezte ámuldozva, széttárt karokkal, és alaposan vizsgált minden oldalról.
Kísérőm súgott valamit a fülébe, nyilván beszámolt a történtekről. A főnök összeráncolta homlokát, és zord hangon kérdezte:
— Hová való vagy, beszélj!
Részletesen elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, mire ideges lett és félbeszakított.
— Jó, jó, hagyjuk ezeket az ostobaságokat. Inkább arról beszélj, ami a legfontosabb, mondd meg, hogyan mertél így járni az utcán, fényes nappal!
Nézegettem magam, forgolódtam, méregettem a külsőmet, de nem vettem észre semmit. Így jártam be a fél világot, de soha senki nem vont felelősségre.
— Mért nem ugatsz? — kiáltotta a főnök udvariasan, ahogy az illető országban a rendelet előírja a rendőrség viselkedését, s szinte remegett haragjában. — Bezáratlak, mert botrányt idéztél elő illetéktelen helyen, és ostoba viselkedéseddel felbolygattad az egész várost.
— Nem értem, uram, mivel követtem el ennyi rosszat — jegyeztem meg ijedten.
— Idős vagy, és még annyit se tudsz, mint egy gyerek… Kérdezlek még egyszer: hogyan járkálhattál így az utcán, miért okoztál rendbontást, méghozzá illetéktelen helyen?
— Én becsületes ember vagyok.
— Hülye vagy, te vén… Becsületes vagy… Hát a kitüntetéseid hol vannak?
— Nincsenek.
— Hazudsz, vén disznó!
— Esküszöm, nincsenek!
— Egy se?
— Egy se.
— Hány éves vagy?
— Hatvan.
— Hatvan év alatt nem kaptál kitüntetést? Hol éltél te? A Holdban?
— Nincs kitüntetésem egy sem, esküszöm mindenre a világon! — fogadkoztam.
A rendőrfőnök elképedve csodálkozott. Tátott szájjal, tágra meredt szemmel lesett rám, és egy hang sem jött ki a torkán.
Amikor kissé magához tért a csodálkozástól, parancsot adott, hogy hozzanak be néhány érdemrendet.
A szomszéd szobából nyomban hoztak egész rakás különféle érdemrendet: csillagokat, szalagokat, nyakravaló kitüntetéseket és temérdek érmet.
A főnök parancsára sebtében rám akasztottak két-három csillagot, három-négy nyakravaló érdemrendet, a kabátom hajtókájára pedig feltűztek még néhányat, továbbá hozzátettek vagy húsz különféle érmet és emlék-plakettet.
— Így ni, barátom! — harsogta a főnök látható örömmel, hogy lám, kitalálta a módot a további botrányok megakadályozására. — Így ni — ismételte —, most legalább rendes emberre hasonlítasz, amúgy meg felbolygattad az egész várost, mintha valami csodalény huppant volna ide… Te talán nem is tudod, hogy nálunk ma nagy ünnepség van? — kérdezte tőlem.
— Nem tudom.
— Furcsa! — mondta sértődötten, majd rövid szünet után így szólt:
— Öt évvel ezelőtt a mai napon a hátaslovam csikót hozott a világra, s ebből az alkalomból ma délelőtt fogadtam a legelőkelőbb polgárok jókívánságait, este kilenc óra tájban pedig fáklyásmenettel vezetik végig a kancámat az utcákon, majd táncmulatságot rendeznek a legjobb szállodában, ahová csak a legelőkelőbb polgárókat, engedik be.
Most viszont én képedtem el a csodálkozástól, de leplezve zavaromat hozzáléptem, és én is kifejez-tem jókívánságaimat:
— Elnézését kérem, hogy nem tudtam erről az ünnepi évfordulóról; nagyon sajnálom, hogy nem tudtam idejekorán kifejezni jókívánságaimat, de íme, most pótolom a mulasztást.
Őszinte szívből megköszönte hűséges hátaslova iránti elismerésemet, és nyomban megkínált mindenféle jóval.
Bort és süteményt kaptam, aztán elbúcsúztam a főnöktől, és egy csillagokkal és érdemrendekkel megrakott pandúr kíséretében (akit beosztott mellém, hogy a szállodába vezessen) elindultam. Nyugodtan mehettem, a tömeg most nem zavart lármával és tolakodással, bár ha kitüntetések nélkül indulok útnak, biztosan megint megjártam volna.
A pandúr a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett vendégfogadóba kísért. A vendéglőstől szobát kaptam, és pihenni tértem. Alig vártam, hogy egyedül maradjak és rendezzem furcsa benyomásaimat, amelyeket az első találkozásnál szereztem ebben az országban.
Kínlódia (1/12)
Különös mesét olvastam egy régi könyvben. Ördög tudja, hogy került kezembe az a könyv; valami nevetséges korról szól, amikor sok volt a szabad szellemű törvény, de szemernyi szabadság sem volt; szónokoltak és köteteket írtak a gazdálkodásról, de senki sem vetette be a földjét; erkölcsi prédikációktól visszhangzott az egész ország, de erkölcs nem volt sehol; a házak padlásán is logikát tároltak, az észnek azonban híján voltak; takarékosságról és az ország jólétéről beszéltek lépten-nyomon, miközben eszeveszett pazarlás folyt, és minden uzsorás és gazember aprópénzért megvásárolhatta magának a Nagy Hazafi címet.
A különös mese, avagy útinapló (hogy szigorúan véve milyen irodalmi műfaj az a dolgozat, magam sem tudom, a szakértőket pedig nem akarom megkérdezni, mert bevált szerb szokás szerint nyilván az Ítélőtábla általános ülése elé vinnék az ügyet. Mellékesen szólva, ez igen szép szokás. Embereket neveznek ki, kiknek hivatalos kötelességük a gondolkodás, övék az utolsó szó, mi többiek pedig valamennyien serbesek vagyunk csak), szóval, e különös mese, illetve útinapló írója így kezdi:
„Életemből ötven évet világ körüli úton töltöttem. Sok várost, sok falut, sok országot, sok embert és népet láttam, de semmi nem ejtett csodálatba úgy, mint egy gyönyörű, szelíd tájon élő néptörzs. Arról a boldog törzsről mesélek most, noha jó előre tudom, hogy senki élő ember nem hisz nekem se most, se halálom után, ha ez a könyv valakinek a kezébe kerül, és olvasni kezdi…”
Meg kell jegyeznem, furfangos bácsi lehetett, engem ugyanis már bevezető szavaival a könyv elolvasására késztetett, s ha már elolvastam, elmondom másoknak is. Nehogy azt higgyék azonban, hogy olvasásra akarom rábeszélni önöket, nem, én már az elején őszintén kijelentem, nem érdemes elolvasni a könyvet, mert az illető bácsi (író vagy miféle) elejétől végig hazudik, de én, bármilyen furcsán hangzik is, elhiszem minden lódítását, mintha való igaz volna.
Íme, hogyan folytatja a mesét.
–
Egy évszázaddal ezelőtt apám súlyosan megsebesült, és hadifogságba esett. Hazájából idegenbe hurcolták, ott újra megnősült, egy rabnőt, honfitársnőjét vette el feleségül. Ebből a házasságból születtem, de még kilenc esztendős se voltam, amikor apám meghalt. Sokat mesélt nekem szülőföldjéről, a hősökről és nagy jellemekről, akik szinte hemzsegtek hazánkban, a nagy hazafiasságról, véres szabadságharcokról, erényekről és tisztességről, a nagy áldozatkészségről országunkban, ahol mindent, magát az életet is szívesen feláldozzák a haza oltárán. Mesélt népünk dicső, hősi múltjáról, halála előtt pedig lelkemre kötötte: „Édes fiam, nekem a nagy kaszás nem, engedte meg, hogy hőn szeretett hazámban haljak meg, a sors nem hagyta, hogy csontjaim abban a szent földben pihenjenek, amelyet véremmel áztattam, hogy szabad maradjon. Balsorsom nem adta meg nekem, hogy édes hazámban a szabadság éltető fénysugarában fürösszem arcomat, mielőtt örökre behunyom szemem. De én nem is vagyok fontos, mert a szabadság sugara rád fog ragyogni, édes fiam, beragyog titeket, gyermekeinket. Menj, fiam, s ha odaérsz, csókold meg azt a szent földet, menj, és szeresd azt a hazát, s jegyezd meg magadnak, hogy az a vitéz ország és népünk nagy tettekre hivatott, menj, és jóra használd a szabadságot, hogy apád büszke lehessen rád, de ne feledd, hogy azt a földet az én vérem is áztatta, apád vére, mint ahogy vitéz, dicső őseid nemes vére áztatta évszázadokon át…”
Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem apám, megölelt és megcsókolt, könnyei lecsorogtak a homlokomon…
— Menj, fiam, az isten…
Ezzel a befejezetlen mondattal halt, meg az én jó apám.
Halála után alig egy hónappal, tarisznyával a vállamon, bottal a kezemben nekivágtam a nagyvilágnak, hogy megkeressem dicső hazámat.
Ötven évig jártam a világot, de annak a hősi országnak, amelyről apám oly sokat mesélt, nyomát se találtam sehol.
Hazám után kutatva érdekes országokra és emberekre bukkantam, s erről most mindjárt beszámolok.
Nyári nap volt, úgy sütött, hogy az emberben felforrt az agyvelő, szinte szédült a forróságtól. Zúgott a fülem, szomjúság gyötört, szemem pedig majd leragadt, alig bírtam nyitva tartani. Izzadság ömlött rólam, s az út pora verejtékező bőrömre tapadt. Öltönyöm poros és elnyűtt volt. Fáradtan, kimerülten bandukoltam, de egyszerre, mintegy félóra járásra, fehér városfalakat pillantottam meg két folyó mentén. Új erőre kaptam, és a fáradtságról és kimerültségről megfeledkezve, gyors léptekkel indultam a város felé. Nemsokára folyóparthoz értem. Két nagy folyó hömpölygött lassan, és a város falait nyaldosta.
Hirtelen eszembe jutott, hogy apám említett valamit egy híres városról, ahol őseink temérdek vért ontottak, s nekem úgy rémlett, mintha azt mondta volna, hogy az a város is két folyó mentén terül el.
Szívem erősebben dobogott az izgalomtól. Levettem a sapkámat, s az ismeretlen ország hegyeiből áradó szellő lehűtőtte verejtékező homlokomat. Az ég felé emeltem tekintetemet, térdre rogytam, és könnyezve kiáltottam:
— Uram, teremtőm! Tégy bölccsé, hallgasd meg a nagyvilágban kódorgó, hazáját, apja szülőföldjét kereső árva fiad imáját…
A szellő csak fújdogált a távoli kéklő hegyormok felől, az ég pedig hallgatott némán.
— Mondd meg nekem, te drága szellő, amely azokról a kéklő hegyekről fújdogálsz, vajon azok a bércek az én hazámhoz tartoznak-e? Mondjátok meg, drága folyók, vajon őseink vérét mossátok-e le azokról a büszke falakról?
Minden néma volt, minden hallgatott, de énbennem mintha mámoros sejtelem ébredt volna, s egy rejtélyes hang szólna:
— Ez az az ország, amelyet oly rég keresel!
Hirtelen valami nesz ütötte meg fülemet. A part mentén, nem messze tőlem, egy halászt pillantottam meg. Csónakja a parton vesztegelt, ő pedig hálóit foltozgatta. Érzéseimben elmerülve, eddig nem vettem észre. Hozzáléptem, és isten nevében köszöntöttem.
Némán nézett rám, aztán hátat fordított, s tovább folytatta munkáját.
— Milyen ország az, a vízen túl? — kérdeztem, s türelmetlenségtől remegve vártam a választ.
Vállat vont, csodálkozva széttárta karjait, majd rám vetette tekintetét, és kibökte:
— Hát igen, ország az!
— Hogy hívják? — kérdeztem.
— Azt én nem tudom. Tudom, hogy ott egy ország van, de még nem kérdeztem meg, hogy hívják.
— Te hová való vagy? — kérdeztem.
— Hát, ehol lakom, vagy félórányira. Itt is születtem.
Furcsa, de úgy látszik, hogy az mégsem őseim földje, nem az én hazám — gondoltam, és újra kérdeztem:
— Te csakugyan nem tudsz arról az országról semmit? Híres az az ország valamiről?
A halász töprengett, letette a hálót, aztán mintha eszébe jutott volna valami. Hosszú hallgatás után megszólalt:
— Azt mondják, sok disznó van abban az országban.
— Csak disznairól híres az az ország? — kérdeztem elképedve.
— Van ott sok ostobaság is, de az engem éppenséggel nem érdekel! — mondta közönyösen, és tovább foltozta hálóját.
Nem volt világos a válasz, hát újra kérdeztem:
— Miféle ostobaság?
— Mindenféle — válaszolta a halász unottan, még ásított is.
— Disznók és ostobaságok, mi?! Másról nem is tudsz?
— A disznókon kívül, azt mondják, van ott sok miniszter is, néhány nyugdíjban, néhány rendelkezési állományban, de azokat nem szállítják külföldre. Csak a disznókat viszik ki.
A halász, úgy látszik, tréfát űz velem — gondoltam, és elöntött a méreg.
— Zöldeket beszélsz! Azt hiszed tán, hogy bolond vagyok?!
— Fizesd meg az utat, átviszlek a túlsó oldalra, aztán nézd meg magad, mi van ott. Én csak azt mondom, amit másoktól hallottam. Nem voltam ott soha még, nem tudok semmi bizonyosat.
— Akkor ez nem az én dicső őseim országa. Hiszen az hőseiről, nagyszerű tetteiről és dicső múltjáról nevezetes — gondoltam, de a halász furcsa válaszai felkeltették érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy ha már annyi országot láttam és bejárfám, megnézem ezt is. Megalkudtam a halásszal, és beültem a csónakba.
A halász átevezett a túlsó partra, zsebre vágta a kialkudott összeget, s miután kiszálltam, visszaevezett.
Przywódca (1/3)
– Bracia moi i towarzysze, wysłuchałem waszych słów z uwagą, a teraz proszę was, byście mnie wysłuchali. Wszystkie nasze ustalenia i układy są nic nie warte, dopóki znajdujemy się w tej nieurodzajnej krainie. Ta piaszczyste i kamieniste grunty nie wydawały przyzwoitych plonów nawet w deszczowych latach, a cóż dopiero podczas takiej suszy, jakiej nawet najstarszy z nas nie pamięta.
– Ile to jeszcze razy będziemy tak na próźno się gromadzić i obradować? Bydło nam pozdycha bez paszy, a jeszcze trochę, to i dzieci, i my sami pomrzemy z głodu. Musimy pójść po rozum do głowy i znaleźć jakieś ine rozwiązanie. Ja myślę, że dalej tak nie można, więc najlepiej będzie, jeśli wywędrujemy z tej niegościnnej krainy i ruszymy w szeroki świat w poszukiwaniu lepszej, bardzije, urodzajnej ziemi.
Pewnego dnia na jakimś zgromadzeniu tak przemawiał zdeterminowanym głosem jeden z mieszkańców pewnej neiurodzajenj krainy. To, gdzie i kiedy to się zdarzyło, nie powinno obchodzić, moim zdaniem, ani was, ani mnie. Najważniejsze, żebyście mi uwierzyli na słowo, że gdzieś i kiedyś coś takiego się zdarzyło. Wprawdzie dawniej utrzymywałem, iż cała rzecz jest moim czystym wymysłem, teraz jednak przyznaję się do tego strasznego błędu i mocno wierzę w to wszystko, co wam teraz opowiem. To się naprawdę gdzieś i kiedyś musiało zdarzyć, bo ja bym tego nie umiał wymyślić.
Słysząc słowa mówcy, ludzie o bladych, wycieńczonych twarzach, tępych, mętnych i bezwiednych spojrzeniach, z bezradnie założonymi na brzuchu rękami, ożywili się. Każdy już sobie wyobrażał siebie w jakiejś cudownej rajskiej krainie, gdzie się znojną pracę wynagradza obfitymi plonami.
– Tak jest, tak jest!… – dały się słyszeć ze wszystkich stron słabe głosy wyczerpanych ludzi.
– A czy to b… l… i… s… k… o…? – dobiegł wysilony szept z jakiegoś kąta.
– Bracia! – ktoś zaczął mówić nieco donośniejszym głosem.
– Musimy przystać na tę propozycję, gdyż dłużej tak naprawdę być nie może. Tak ciężko harowaliśmy i wszystko na nic. Odejmowaliśmy sobie od ust, by było ziarno pod zasiew, ale wezbrane potoki porywały zarówno ziarno, jak też ziemię z urwiska i pozostały nam tylko gołe kamienie. Czy mamy więc tu zostać na zawsze, by pracować w pocie czoła od świtu do zmroku, a mimo to być glwodnym i spragnionym, gołym i bosym?… Musimy wyruszyć w drogę, by znaleźć lepszą i płodniejszą ziemię, gdzie nasza znojna praca zostanie nagrodzona obfitymi plonami.
– Chodźmy więc, ruszajmy natychmiast, ponieważ tutaj nie da się żyć! – rozlegly się szepty i tłum bez zastanowienia ruszył na oślep przed siebie.
– A dokąd to? Poczekajcie no bracia, stójcie! – krzyknął pierwszy mówca. – Musimy wyruszyć w drogę, ale nie tak. Trzeba wiedzieć, dokąd idziemy, bo zamiast się uratować, trafimy jeszcze gorzej. Proponuję wybrać przewodnika, któremu będziemy posłuszni i który nas poprowadzi właściwą, najlepszą i najkrótszą drogą.
– Wybierzmy, wybierajmy od razu!… – słychać było ze wszystkich stron.
Zaczeły się dyskusje i nastał prawdziwy chaos. Wszyczy mówili jednocześnie i nikt nikogo nie słuchał. Następnie ludzie podzielili się na grupki. W każdej grupie coś szeptano, dzielono się w pary, ciągnięto za rękawy, uciszano się. I znowu stanęli w jednej grupie i mówili wszyscy naraz.
– Bracia! – jakiś dźwięczny, silny głos zdominował pozostałe ochrypłe i beznamiętne. – W ten sposób niczego nie osiągniemy. Wszyscy mówimy i nikt nikogo nie słucha. Wybieramy przewodnika! Kogo spośród nas moglibyśmy wybrać? Kto z nas podróżował i zna drogi? Znamy się aż nadto dobrze i dlatego ani ja, ani moje dzieci nie zaufalibyśmy nikomu spośród zgromadzonych. A powiedzcie mi, kto z was zna tego wędrowca, który już od rana siedzi tam w cieniu przy drodze?…
Zaległa cisza. Wszyscy zwrócili się ku nieznajomemu i przyglądali mu się, mierząc go od stóp do głów.
Człowiek ten, w średnim wieku, o posępnej, prawie niewidocznej zza włosów i brody twarzy, siedział i w zamyślieniu stukał grubą laską w ziemię.
– Widziałem wczoraj tego człowieka z jakimś chłopcem. Szli ulicą, trzymając się za ręce. Wieczorem chłopiec dokądś sobie poszedł, a ten został sam.
– Zostawmy bracie te dyrdymały bez najmniejszego znaczenia i nie traćmy czasu. Kimkolwiek jest, przybył do nas z daleka, a skoro go nikt z nas nie zna, to on na pewno zna najkrótszą i najlepszą drogę, którą nas poprowadzi. Cenię go, bo wygłąda na mądrego człowieka, który nieustannie myśli i milczy. Kto inny już by się dziesięć razy wtrącił do naszych rozmów lub nawiązał z kimś z nas kontakt, a on tyle czasu siedzi samotnie i cały czas milczy.
– Doprawdy, on milczy i myśli. To jest dowód niczego innego, jak tylko jego wielkiej mądrości – stwierdzili pozostali – i zaczęli się przyglądać cudzoziemcowi, dopatrując się w jego wyglądzie wspaniałych cech charakteru i salomonowej mądrości.
Po kilku chwilach rozmowy wszyscy doszli zgodnie do wniosku, że najlepiej byłoby uprosić tego przybysza, którego, jak mówili, sam Bóg im zesłał, aby poprowadził ich w świat, gdzie mogliby znaleźć upragnioną urodzajną ziemię, i aby został ich przywódcą, któremu się bezwarunkowo podporządkują oraz będą go we wszystkim słuchali.
Wybrali spośród siebie dziesięciu delegatów, którzy mieli pójść do przybysza i powiedzieć mu o lichych warunkach ich bytowania, ustaleniach wiecu oraz prosić, by się zgodził zostać ich przewodnikiem.
Wybrana dziesiątka ruszyła, pokłoniła się nisko mędrcowi, po czym jeden z nich zaczął mówić o nieurodzajnej ziemi, o suszy i biedzie, w jakiej żyją. Na koniec zaś rzekł:
– To nas zmusza, byśmy porzucili swoje strony rodzinne, pozostawili swoje domy i ruszyli w świat szukać lepszej ziemi. I właśnie teraz, gdy nam przyszła do głowy ta szczęśliwa myśl, Bóg się ulitował nad nami i przysłał nam ciebie mądry i prześwietny wędrowcze, byś nas poprowadził i wybawił od nędzy. W imieniu wszystkich mieszkanców prosimy cię, byś został naszym przewodnikiem, a gdziekolwiek pójdziesz, tam i my pójdziemy za tobą. Ty znasz drogi, wszak urodziłeś się w szczęśliwszym i lepszym kraju. Będziemy ci posłuszni i podporządkujemy się każdemu twojemu rozkazowi. Zapytujemy cię, zatem, prześwietny cudzoziemcze, czy przystajesz na to, by uratować nasze biedne dusze przed zgubą, i czy zostaniesz naszym przewodnikiem?
Mędrzec w czasie tego wzruszającego przemówienia nawet nie podniósł głowy. Trwał w tym samym położeniu, w jakim go zastali. Głowę miał spuszczoną, twarz poważną, milczał, uderzał laską o ziemię i nad czymś się zastanawiał. Gdy przemówienie się zakończyło, nie zmieniając pozycji, wycedził krótko przez zęby:
– Zgoda!
– Czy możemy więc wyruszyć z tobą na poszukiwanie lepszego kraju?
– Możecie! – kontynuował przybysz, nie podnosząc głowy.
Wszystkim udzielił się nastrój zachwytu, ludzie wyrażali swoją wdzięczność, ale mędrzec nie powiedział więcej ani słowa. Niebawem całe zgromadzenie dowiedziało się o przebiegu rozmowy i przekonało, jak wielka jest siła mądrości tego człoewieka.
– Nawet nie ruszył się z miejsca, ani nie podniósl głowy, żeby się przekonać, kto do niego mówi. Cały czas milczał i o czymś myślał. Na nasze przemowienie i wyrazy wdzięczności wydobył z siebie jedynie dwa słowa.
– Prawdziwy mędrzec!… Wyjątkowy umysł!… – rozległy się okrzyki ze wszystkich stron, potwierdzające, że to sam Bóg zesłał go z nieba jako swego anioła. Niebawem wszyscy w stu procentach wierzyli w sukces wędrówki z takim wodzem i już nic na świecie nie byłoby w stanie podważyć ich zaufania.
Zgromadzenie podjęło decyzję o wymarszu nazajutrz rano.
Радоје Домановић 