Tag Archive | Radoje

Demon (1/2)

Sweet are the days of childhood; sweet are the dreams of youth. Blessed is he who had never woken up to feel all the bitterness of life and its waking moments.

Our days pass fleetly, time flies, events speed by us so quickly, and in this weird whirlwind of events, one cannot even dream; you have to wake up, even if you haven’t slept through the sweetest dreams of the happiest days of your youth.

Our hero had grasped the reality of life when he was twenty-one years old, during his studies at the Grande École.

The school was on holiday, so Đorđe went back home to spend the summer and enjoy the lovely forests of his birthplace, in the loving embrace of his parents.

The first morning upon his arrival, he took the narrow path through the forest, which leads to a spring on top of the hill. From the top, there is a beautiful view of the whole surroundings.

He sat on the bench he made himself under the linden tree by the spring, listened to the murmuring of water, and quaffed the fragrance and the fresh breath of the summer morning. He watched the forests, pathways and meadows he used to run along so many times in his childhood. He watched the white houses of his neighbours, standing out among the orchards and forested hills; countless childhood memories awakening in his mind.

He feels as though everything in this land knows him, everything loves him, even the sun warms him more kindly, and wind caresses him more gently, as if the whole nature greets him through the silent whisper of the stream, and rustling of the leaves: “Welcome home!”

Thousands of the most beautiful verses circled through his mind, and he recited them out loud passionately as if he was looking for help expressing his emotions.

He returned home fresh and merry, his face shining from inner happiness and pleasure.

After breakfast, he lay on the couch, and took a book – Lermontov. That is his most loved poet, maybe because he just started reading his books, or generally his best of all.

His father was sitting in the kitchen with two-three other farmers, discussing the prices of wheat and other crops.

Đorđe was reading, without listening to them, although the door to the kitchen was by chance left open.

The conversation stopped, so Đorđe also stopped reading and looked that way.

Someone greeted the room, and he could hear a saber rattling.

The farmers stood up and removed their hats.

“Must be the county scribe,” Đorđe thought to himself disinterestedly and continued reading.

Old Jakov, Đorđe’s father, immediately boasted to the scribe that his son had returned from studies, and he led him into the room filled of pride and joy.

It didn’t feel right for Đorđe to be interrupted, but he stopped reading, and greeted the scribe.

– You were reading, and we disturbed you! – said the scribe sitting down, taking off his service cap, and smoothing his hair.

– Never mind, never mind! I love to read, but I love company even more! – said Đorđe.

– Well, yes, that’s what we educated people enjoy! I read a lot myself, I must have read, truth be told, a basket of books that big! – said the scribe proudly, pointing at the laundry basket under the table.

Old man Jakov stood by the door, holding his breath, absorbed in the pleasure of seeing that his son knows how to talk to high-ranking people.

The farmers stood by the door in the kitchen, listening attentively, as if they were expecting to hear something new and good for themselves, about the taxes or something else.

Đorđe started browsing through the book idly.

— What is the young master reading, if I may ask? — The scribe interrupted the silence.

— Lermontov — Đorđe replied.

—Ri…i…i…ght! Very nice to hear that, it is a wonderful novel, I did read it somewhere before. Which volume are you reading?

— He is a poet! — said Đorđe.

— Yes, yes, a poem, what was I thinking! Oh, such a famous piece! — said the scribe vividly slapping his knee, and then he smiled, tapped himself on the head and waved his arm in a gesture of ridiculing himself as if he had forgotten something so familiar to him as his own name.

— Which volume is out now, you were saying?… I think I kept buying until the fifth volume!

— These are collected works, it does not come out in volumes!

— Oh, yeah, yeah, right, that’s right, I must’ve been thinking about a play by Branko Radičević[1], that’ll be it… What part were you reading just now?

— I’m just reading the “Demon”. Extraordinary piece, and verses so melodic that they couldn’t be more beautiful! – exclaimed Đorđe.

Scribe fell silent suddenly, and started rubbing his forehead, frowning, as if he were recollecting something.

“Seems like that’s one of those forbidden books!” – He thought, and suddenly postured himself as a person of authority. He wanted to jump up, grab the book, and shout at Đorđe: “Forwards, in the name of the law!” He had to restrain himself, because he was not yet entirely certain that is the case, so he decided to interrogate him skillfully, making sure that Đorđe will not notice as he leads him on, and then he will immediately go and report about his important finding.

So he smiled again and said in his most courteous tone:

– Young master would be so kind to read a nice segment to me. I enjoy listening to such things!

– With pleasure, – said Đorđe, glad to get to read, just to stop the conversation he was getting fed up with. He remembered that the scribe cannot speak Russian, so he didn’t even ask him, but took Zmaj’s[2] translation of the “Demon” and started from the beginning.

A Demon, soul of all the banished,
Sadly above the sinful world
Floated, and thoughts of days now vanished
Before him crowdingly unfurled.

This felt somehow obscure to the scribe, and he thought that therein lay the danger.

“Wait, let me dupe him like this a bit”, he said to himself, and interrupted Đorđe saying:

– Quite a beautiful piece!

– Extraordinary! – said Đorđe.

– But just as long as it is not somehow against the current state of affairs in the country!

Đorđe didn’t even listen to him, and had no idea what he wanted to say. He kept reading, and the scribe listened, and as he listened, one word or another evocated terrible images in his mind.

“That’s it, that’s it!” he thought to himself, but still there was something suspicious about Tamara!

“Which Tamara might that be…? A-ha!” he thought, explaining it to himself in his own way, “I know which one it is!”

Oh, soul of evil, soul unsleeping,
In midnight gloom, what tryst is keeping?
None of your votaries are here…

“Well, that’s that!” the scribe thought to himself and stood up. His belief was now stronger than suspicion.

– Nice, nice piece, really beautiful! – He said, smiling, and in a sweet tone apologized that he had to leave, which is a pity because he had had such a pleasant time.

“Now you’ll see your joy, you little fish!” he thought maliciously after he had left the house.

(next page)


[1] Branko Radičević (1824–1853) was one of the most influential Romantic poets in modern Serbian literature, especially since he was the first poet to use the simple language of the common people in his works. During his lifetime he published two collections of poems (in 1847 and 1851), and his remaining poems were collected in a third book that was published posthumously (1862); he did not write any plays.

[2] Jovan Jovanović (1833–1904), best known in Serbia mononymously by his nickname “Zmaj”, was one of the most prolific Serbian poets and translators of the XIX century. He translated from Hungarian, German and Russian, and he made it possible for Serbian audiences to enjoy works of Goethe, Heine, Tennyson, Petőfi, Lermontov and many others.

Иступање на III конференцији за школску хигијену и народно просвећивање

III конференција грађана београдских
Држана 23. јануара 1905. год. код „Коларца“

Председавао председник
Милан Ј. Андоновић
Проф. Вел. Школе

Почетак у 9¼ часова пре подне.

[Конференција је започета уводном речју председника М. Ј. Андоновића,и врло брзо је попримила карактер јавних расправа какве је Домановић у својим делима пародирао. Ради уштеде простора, одломак ће бити ограничен само на оне делове у којима је Радоје добио реч, што је донекле штета, јер се губи на сликовитости сцене, али надамо се да ће и ови кратки исечци пружити довољно јасну слику. Пре директно цитираног дела, било је осам различитих говорника, с нимало кратким излагањима. Прим. ур.]

Михаило Јовић. – […] Али, што се тиче ручнога рада, о коме се говори у четвртој тачки резолуције, ја не признајем збору компетенцију, да он може да реши једно такво питање о ручном раду. Ја пристајем, да поднесемо и ту жртву, да се и таквим питањима бавимо, само, молим вас, да изберемо један одбор, јер ако буде сваки од нас своје мишљење заступао, неће никад ништа од нас бити. Показаћемо само, да смо Срби и ништа више!

Радоје Домановић, књижевник. – Изгледа ми, да смо се ја и г. [Миливоје] Тадић чекали. Он је казао, да би волео, да чује још којега предговорника, па онда да узме реч. А ја опет волим, што сам дошао на ред после њега, и чуо, како он удара у фине жице.

Код нас Срба има две врсте људи: једни, који нешто хоће, и други, који неће ништа. И међу тим, који неће ништа, увек има елемената, који хоће да сметају онима, који нешто добро желе. Молим вас, сутра нека дођу десет памуклијаша, и нека кажу: да се договоримо код Коларца, пошто ћемо на идућем вашарау продавати памуклије. На тај договор дођу и други, који хоће да смешају и револуције и еволуције, и други свет сваке сорте, и онда се почну договарати. На том збору памуклијаша устане неко, па каже: Молим вас, ја сам тишлер, шта је са даскама? Устане други по занимању шустер, па каже: А молим вас, шта је са ципелама, шта је са кожама? За тим, устане трећи, па каже: шта је са хлебом, шта је са брашном?

Ја бих био за то увек, да такви људи, који су друге струке, другог позива, и који би хтели сасвим друго нешто да се реши, нека сазову конференцију, па нека се на њој договарају специјално о својим стварима. А оне људе, који су дошли на ову конференцију, и хоће о нечему другом да се договоре, нека оставе на миру, да се о својим стварима људски договарају.

Г. предговорник Тадић је мишљења, да оваква питања треба да се решавају код нас у Србији, као што то бива у страним западним државама путем еволуција и револуција. Ми нисмо тај страни свет. Кад ми постанемо Енглези и Французи, онда ћемо и ми тако да питања решавати. Али за сада, ми морамо да решавамо онако, како се код нас те ствари могу решавати. Оно истина, и у нас се покадшто чудновато ради, устане, на прилику, један посланик па каже: сви Срби треба да живе у води, као што живе рибе. На то му други каже: па, молим вас, како ћемо живети у води као рибе, кад немамо шкрга; направите нам шкрге, па ћемо живети као рибе.

Председник. – Молим вас, господине Домановићу, говорите о ствари.

Радоје Домановић. – (продужује): Ја сам за то: ко хоће да говори о хигијенским приликама, нека говори само о томе, а који би хтели, да се о нечему другом договарају, нека иду у другу кавану.

Др. Светозар М. Марковић. – Господо, присутници ове конференције могу се поделити у две групе, на оптимисте и песимисте. – Ви знате значај тих речи; управо, једни, који хоће да раде, и други, који би хтели да остане стари каламбур, који данас влада […]


Миливоје Тадић, правник. – Г. Домановић и г. др. Марковић, не разумевајући мој говор, пали су у грешку, из које су извели закључај, да ја спадам у ону групу људи овде, који одричу сваки рад томе одбору. Питања, која је г. др. Марковић третирао, јесу друштвена питања, и господа, која су учествовала у дискусији, она су почела гледати, и разматрати узроке свих зала друштвених, наравно, на свој начин. Не схватајући та друштвена зла, г. др. Марковић, – а са њим се у начелу слаажу сва господа говорници, – предлаже нам избор одбора, који би имао за задатак, да изврши известај препорођај […] Све културне тековине, све оне лепе ствари, којима се одушевљава г. др. Марковић, резултат су од победе радничке странке, која је, узев политичку власт у појединим самоуправним чињеницама – општинама, могла да изведе те ствари, или која је својим јаким организацијама приморала било државу било самоуправна тела, да на тако добрим основама, како је г. др. Марковић изнео, постави просветне установе. А што је пак код нас на овако мизеран и по огромну масу народа убиствен начин основана школска настава и школовање, узрок је, што је сву власт у држави и самоуправним телима приграбила у своје руке капиталистичка класа, док напротив радничка класа за сада својим слабим организацијама не може да даје тако јаког отпора тој капиталистичкој класи […]

Радоје Домановић. – Кад је г. Тадић тако почео говорити, ја ћу онда да говорим о словенској филологији! (осмејкивање)


[након дуже расправе која се није дотицала школске хигијене, приступило се избору чланова одбора, прим. ур.]

Др. Св. М. Марковић. – […] ако ко има против ове кандидационе листе, нека говори слободно.

Рад. Домановић. – Ја бих желео прво и прво, да видимо, да ли су ови људи овде. Ако ко није овде, он не води рачуна о овим стварима, и не интересује се њима, те држим, да би требало одавде да се изабере одбор.

Др. Св. М. Марковић. – Ако Ви, г. Домановићу, сматрате, да треба одавде да се изабере одбор, сазовите Ви конференцију, јер ја не могу да имам посла с људима, који неће да раде, ни да долазе на седнице, него седе у каванама. […]

Конференција је трајала до 11¾  час. пре подне.


СТАЛНИ ОДБОР: Милан Ј. Андоновић, Борислав Б. Тодоровић, др. Коста Д. Николић, Мих. Ј. Викторовић, Г-ђа Јелица А. Весовићка, Лазар Ј. Обрадовић, Васа А. Симић, Др. Свет. М. Марковић.

ЗАМЕНИЦИ: Бор. Ј. Поповић, Др. Мил. Н. Јовановић, Жив. Ј. Јуришић, Мих. Вукчевић, Станиша С. Станишић, Мих. М. Станојевић, Лепосава Бошковићева.

Напомена: Овај је одбор у неколико доцније измењен из разлога, што неки изабрани „нису могли“ на седнице долазити.


Извор: Марковић, Светозар М, Три јавне конференције за школску хигијену и народно просвећивање (по стенографским белешкама), Београд 1905, стр. 111–165.

Љуби Ковачевићу

Господине Министре[1],

Узимам слободу да Вам се као бивши ђак обратим овим приватним писмом. Унапред Вас молим да ми не замерите, што ћу бити искрен и отворен.

Не мислим, Господине Министре, да кукам и мољакам, јер ми је тај посао одувек био одвратан. Само сматрам за дужност да Вас искрено известим о ствари о којој сте Ви како изгледа исувише погрешно слушали.

Прошле године г-ђица Наталија Ракетићева учитељица овдашња добила је о испиту добру[2] оцену, а томе је, верујте, узрок најгадније паланачко сплеткарење. Свака паланка пуна је тако гадних ситничарења, али те ситнице су крупне ствари при утицају на питања овакве природе.

Г-ђица Ракетићева је сирота девојка без оца и мајке, која својом зарадом издржава и брата у гимназији. Ниједан озбиљан и частан човек не може о њој ништа рђаво рећи.

У Пироту има доста кућа у којима седе неудате девојке и то је једини разлог што се на Г-ђицу Ракетићеву чим је дошла почело викати. (То само те куће). Сам тај случај што је она сироче без оца и мајке служио им је као оруђе. Она је била остављена самој себи и изложена нападима, презрењу, омаловажавању, исмевању, грдњама најниже врсте. Морала је све да сноси.

Ја сам се према њој увек солидно али љубазно понашао, па су и то мрско гледали и настаје нова поворка сплеткарења.

Добила је тројку. Не заклињем се, али ми се чини да је и ту учињена тешка неправда. Ја сам је испросио и морао сам одуговлачити са свадбом због материјалних незгода. Ту је тек злоба нашла најповољнијег земљишта. Желело се да обадвоје будемо окарактерисани као неморални, мада су односи чистији него што ћивтински паланачки духови могу и појмити.

14. сам мислио да се венчам и јутрос чујем да је она премештена у Врањску Бању[3]. Тиме ми је учињена велика незгода. Напослетку, верујте да ми није тешко што ће ми се десити незгода у животу, јер њих мора бити. Тешко ми је да гледам како сирота и честита девојка страда због злобе гадних и покварених људи, који ће имати срца да се из свег гласа смеју што су били јунаци да учине неприлику једној немоћној девојци без игде икога.

Верујте да сам Вам истину изнео.

4/Х – [18]95. г. Пирот

С одличним поштовањем,
Радоје Домановић, предавач.


Извор: Николић, Милоје Р, Радоје Домановић као наставник средњих школа: I пиротска гимназија, Лесковачки зборник, књига 30, Лесковац 1990.


[1] 1895. године, министар просвете и црквених дела Србије био је Љубомир Ковачевић. Прим. ур.

[2] Тј. не одличну. Прим. ур.

[3] У исто време, Радоје је премештен у Врање. Ипак, Радоје и Наталија венчали су се у Пироту, 12. октобра 1895. Венчао их је пријатељ, свештеник Алекса Јовановић, а свадби су присуствовали још само кумови, Перса и Јаша Продановић. Прим. ур.

Напомена: Првобитно је у мају 2018. године на страници Пројекта објављено редиговано Домановићево писмо (скраћено и с промењеним редоследом неколиких реченица), онако како је објављено у зборнику Културно наслеђе Радоја Домановића (Рача, 2016). У међувремену је приликом проучавања материјала о Домановићу откривен чланак Милоја Николића с целовитим текстом писма, те овом приликом (у априлу 2020.) исправљамо грешку. Уредништво Пројекта.

Kínlódia (12/12)


Szegény új kormánynak már kezdetben gondolkoznia kellett, pedig ezt Kínlódiában nemigen szokták meg a miniszterek. Őszintén szólva, néhány napig hősiesen és büszkén tartották magukat, amíg az utolsó bankjegy is elfogyott az államkasszából, nap közben örömtől sugárzó arccal fogadták a nép tömeges küldöttségeit, megható beszédeket tartottak a drága és sokat szenvedett Kínlódía boldog jövőjéről, éjszaka pedig fényes és költséges lakomákat rendeztek, ittak, ettek, énekeitek és hazafias köszöntőket tartottak. Ám amikor az államkassza teljenen kiürült, kezdtek a miniszter urak komolyan töprengeni és arról tárgyalni, hogy mi is a tennivaló ebben a keserves helyzetben. A hivatalnokoknak könnyű, azok úgyis megszokták, hogy hónapokon át nem kapnak fizetést; a nyugdíjasok meg öregek, eleget éltek már; a katonáknak pedig természetesen meg kell szokníok a viszontagságokat és a nélkülözést, tehát az éhséget is hősiesen eltűrhetik; a szállítóknak, vállalkozóknak és a boldog Kínlódia többi jószándékú polgárának könnyű megmagyarázni, hogy számlájuk kiegyenlítése nem került be az ez évi állami költségvetésbe. A minisztereknek azonban nem könnyű, mert nekik nyilván fizetniök kell azért, hogy csak jót és szépet mondjanak és írjanak róluk. Van persze még rengeteg fontosabb dolog is, azoknak a megoldása se könnyű, mert bizony van elég dolog, amelyek fontosabbak még Kínlódiánál is.

Gondba estek, és végül megszületett az ötlet, hogy erősíteni kell a gazdasági életet. Elhatározták, hogy nagyobb adóssággal terhelik az országot. Minthogy azonban a kölcsön megkötése körül elég pénzt kell költeni a képviselőházi ülésekre és a miniszterek külföldi utazásaira, a kormány úgy határozott, hogy erre a célra összegyűjti az összes letéteket az államkasszából, ahová magánszemélyek helyeztek pénzüket, s ily módon segítenek bajban sínylődő hazájukon.

Az országban nagy zűrzavar támadt. Egy újság a kormányválságról kezdett írni, a másik azt hangoztatta, hogy a kormány már kedvezően befejezte a kölcsön-tárgyalásokat, a harmadik pedig mindkét hírt közölte, miközben a kormánylapok arról írtak, hogy még soha ilyen jólét nem volt az országban, mint most.

Mind többet és többet beszéltek az országmentő kölcsönről, az újságok mind több helyet szenteltek ennek a kérdésnek. Az érdeklődés úgy megnövekedett, hogy a munka szinte mindenütt megbénult. A kereskedők, szállítók, tisztviselők, nyugdíjasok, sőt a papok is lázas, feszült várakozásban éltek. Mindenütt csak erről beszéltek, érdeklődtek, találgattak.

A miniszterek hol az egyik, hol a másik idegen országba utaztak, hol egyedül, hol kettesben, hol többen együtt. A képviselőház szakadatlanul ülésezett, vitatkozott, döntéseket hozott, és végül úgy határozott, hogy a kölcsönt mindenáron le kell kötni, aztán a képviselők hazamentek. A közvélemény felcsigázott érdeklődéssel várta az eredményt.

Ha két ember találkozott az utcán, köszönés helyett így kezdte:

— Mi van a kölcsönnel?

— Nem tudom!

— Tárgyalnak?

— Biztosan!

A miniszterek újra meg újra utaztak külföldre és vissza.

— Visszajött a miniszter?

— Úgy hallom.

— Mit végzett?

— Talán sikerült!

Végül is a kormánylapok (a kormánynak itt több lapja van, jobban mondva minden miniszternek van saját lapja, egy vagy kettő) bejelentették, hogy a kormány befejezte tárgyalásait egy külföldi csoporttal, és az eredmények igen kedvezőek.

„Biztosan állíthatjuk, hogy a hitelszerződést néhány napon belül aláírják, és a pénz megérkezik az országba.”

A lakosság kissé megnyugodott. A kormány lapjai közölték, hogy két-három napon belül Kínlódiába érkezik Horié úr, az illető bankcsoport felhatalmazottja, és aláírja a szerződést.

Most kezdődött igazán a szóbeli és írásbeli vita, kíváncsiskodás, várakozás, a fölösleges ideges érdeklődés. Nagy bizakodással várták a külföldit, aki majd megmenti az országot.

Másról nem is beszéltek, nem is gondolkoztak, csak arról a Horiéről. Szájra kelt a hír, hogy megérkezett, és a város egyik szállodájában szállt meg, mire a kíváncsiak tömege, férfiak és nők, öregek i és fiatalok rohantak a szálloda felé, de oly mohón és féktelenül rohantak, hogy az öregeket és a gyöngébbeket letiporták és megnyomorítottak.

Az utcán megjelent egy külföldi utas, mire valaki így szólt a mellette állóhoz:

— Ni csak, egy idegen! — és jelentőségteljesen nézett a másikra, mintha azt kérdezné: „Nem Horié ez?”

— Hátha ő az? — találgatta a másik.

— Nekem is az a véleményem.

Mindenfelől figyelték az idegent, és arra a következtetésre jutottak, hogy az csak Horié lehet. A városban elterjedt a hír, hogy látták Horiét. Ez a hír pillanatok alatt végigcikázott a társadalom minden rétégén, és egy-két óra múlva az egész város bizton hitte, hogy ő itt van, az emberek személyesen látták és beszéltek vele. A rendőrség is megmozdult, a miniszterek fészkelődni kezdtek szaladgáltak mindenfelé, hogy találkozzanak vele és kifejezzék tiszteletüket.

Ő meg sehol.

Másnap a lapok megcáfolták a hírt Horié érkezéséről.

Hogy hová vezetett ez, kitűnik az alábbi eseményből.

Egy napon a kikötőbe mentem, ahol egy idegen hajó szokott horgonyozni.

A hajó pont akkor érkezett, és utasok szálltak ki belőle. Egy ismerősömmel beszélgettem, közben a tömeg úgy megrohanta a hajót, hogy engem csaknem a földre döntöttek.

— Mi ez?

— Ki az? — kérdezősködtek az emberek.

— Ő! — válaszolták többen.

— Horié?

— Igen, megérkezett!

— Hol van, hadd lássam! — zúgott a tömeg, és megkezdődött a tolongás, tülekedés, ágaskodás, bámészkodás, verekedés. Mindenki közelebb akart jutni a hajóhoz.

Csakugyan megpillantottam egy idegent, aki rimánkodott, hogy engedjék el, sürgős dolga van. Alig tudott beszélni, inkább csak nyögött a kíváncsi tömeg nyomása és szorítása alatt.

Á rendőrök azonnyomban felfogták kötelességüket, és rohantak értesíteni a miniszterelnököt, a kormány többi tagját, a városelnököt, az egyházfőt és az ország többi főurát, hogy Horié megérkezett.

Nemsokára hangok hallatszottak a tömegben:

— A miniszterek!

A miniszterek csakugyan megjelentek, Kínlódia valamennyi főurának kíséretében. Mindannyian ünnepi öltözékben, az összes kitüntetésekkel és rengeteg szalaggal (különben nem szokták az összes kitüntetéseket viselni, csak néhányat). A tömeg szétvált, s az idegen egyedül maradt a középen, a másik oldalon pedig megjelentek a miniszterek, és feléje indultak. A miniszterek illő távolságban megálltak, levették kalapjukat, és a földig hajoltak. Ugyanezt tette a tömeg is. Az idegen kissé zavarban volt, mintha megijedt és csodálkozott volna, de meg sem moccant helyéről, állt, mint egy szobor. A miniszterelnök előre lépett, és megszólalt:

— Nagyrabecsült idegen, hazánkba jöttödet aranybetűkkel fogja feljegyezni a történelem, mert ez a jelentős látogatás új korszakot nyit államunk életében, a te látogatásod boldog jövőt hoz drága Kínlódiánknak. Az egész kormány nevében, az egész nép nevében üdvözöllek mint megmentőnket, és kiáltom: Éljen!

— Éljen, éljen! — dörgött ezer torokból.

Ezután az egyházfő vallásos zsoltárokat kezdett énekelni, és Kínlódia fővárosának valamennyi templomában megkondultak a harangok.

Midőn a hivatalos fogadásnak ez a része befejeződőtt a miniszterek szívélyes mosollyal, alázatosan léptek az idegenhez, sorban kezet fogtak vele, aztán a többiek félrevonultak, és hajadonfőtt, alázatosan meghajolva álltak, a miniszterelnök pedig félő tisztelettel karjaiba vette az idegen bőröndjét, a pénzügyminiszter meg átvette a neves férfiú sétabotját. Úgy vitték a holmiját, mint valami ereklyét. A bőrönd természetesen ereklye is volt, mert a sorsdöntő szerződés nyilván benne rejtőzött. Valójában abban a bőröndben nem volt se több, se kevesebb, mint a jövő, egy ország boldog jövője. A miniszterelnök tehát, tudván, mit visz a karjában, ünnepélyes arcot vágott, szinte átszellemült, büszke volt, mert Kínlódia jövőjét cipeli. Az egyházfő, akit nagyszerű szellemmel és ésszel ajándékozott meg az úristen, maga is nyomban átlátta annak a bőröndnek a fontosságát, a többi főpappal körülvette a miniszterelnököt, és kórusban ájtatos dalokat kezdtek énekelni.

A menet elindult. Az idegen és a pénzügyminiszter elől, a bőrönd pedig a miniszterelnök karjában, főpapokkal körülzárva, mögöttük a néppel. Lassan, ünnepélyesen haladtak, lépésről lépésre, vallásos énekeket énekelve, harangzúgás és üdvlövések közepette. Így tették meg az utat a főutcán végig, a miniszterelnök otthonáig haladva. A lakóépületek, templomok, kávéházak és irodák mind kiürültek, minden élő ember kivonult, hogy a nagyszerű idegen korszakalkotó fogadtatásának szemtanúja legyen. Még a betegek sem maradtak el, őket hordágyon vitték ki az utcára, a kórházakból is, hogy lássák ezt a ritka ünnepséget, s fájdalmaik szinte megenyhültek: könnyebb nekik, ha hazájuk boldogságára gondolnak; a csecsemőket is kihozták, most nem is sírnak, szemecskéjük a nagy idegent bámulja, mintha éreznék, hogy az eljövendő boldogság az ő számukra készül.

Mire a miniszterelnök otthonához értek, már esteledett. Az idegént szinte karjukon vitték be a házba, utána bevonultak az összes miniszterek és főurak, a tömeg pedig kint maradt, és kíváncsian nézett az ablakokra, jobban mondva tátott szájjal bámulta a házat.

Másnap küldöttségek érkeztek vidékről, hogy üdvözöljék a nagy idegent, és már hajnalban a miniszterelnök háza elé hajtottak egy súlyosan megrakott teherkocsit különféle kitüntetésekkel az érdemes idegen részére.

Az idegent természetesen nyomban megválasztották a minisztérium, a község, a Tudományos Akadémia és minden létező emberbaráti társaság és egyesület díszelnökévé, ebből pedig annyi van KínIódiában, mint réten a fűszál, sőt van ott még egyesület az egyesületek alapítására is. Az ország összes városai díszpolgárukká választották, a céhek nagy jótevőjüknek nyilvánították, egy katonai ezred pedig a „Horié vaserejű ezrede” nevet vette fel.

Valamennyi újság hosszú cikkekben üdvözölte, némely a fényképét is közölte. A nap tiszteletére számos hivatalnokot előléptettek, számos rendőrt kitüntettek és előléptettek, sok új hivatalt alapítottak, és új tisztviselőket neveztek ki.

Már két napja tartott az örömujjongás az egész városban. A zenekarok játszottak, a harangok zúgtak, díszsortüzcket adtak le, énekszó zengett, folyt az ital.

A harmadik napon a miniszterek, noha még mámorosak voltak a vigadozástól, áldozatkészen lemondtak arról, hogy az ország és a nép javára pihentessék testüket, és teljes ülésre jöttek össze, hogy Horiéval befejezzék a hiteltárgyalásokat, és aláírják a korszakalkotó szerződést.

Előbb magánbeszélgetést folytattak az idegennel. (A nagy vidámságban elfelejtettem megmondani, hogy a bőröndöt kettős őrség őrizte).

— Hosszabb időt tölt nálunk? — kérdezte a miniszterelnök.

— Amíg be nem fejezem munkámat, az pedig hosszabb ideig fog tartani!

Ez a válasz zavarba hozta a minisztereket.

— Úgy gondolja, hogy hosszabb ideig fog tartani?

— Bizonyára. Ilyen az üzlet.

— Előttünk ismeretesek az Ön feltételei, Ön is nyilván ismeri a mieinket, tehát véleményem szerint nem lehet semmilyen akadály! — mondta a pénzügyminiszter.

— Akadály? — riadt meg az idegen.

— Igen, én úgy vélem, hogy nem lesz akadály!

— Én is remélem.

— Akkor mindjárt aláírhatjuk a szerződést! — mondta a miniszterelnök.

— Szerződést?

— Igen!

— A szerződés már alá van írva, és én holnap indulok útra. De mindenekelőtt kijelentem, hogy most és mindörökké hálás vagyok önöknek ezért a fogadtatásért. Őszintén szólva, zavarban vagyok, még nem is értem pontosan, mit jelent ez. Igaz, hogy először járok ebben az országban, de nem is sejtettem, hogy egy ismeretlen embert bárhol is így fogadhatnak. Most is úgy érzem, mintha álmodnék.

— Ön tehát már aláírta a szerződést?! — kiáltották mindannyian egyszerre, lelkesen.

— Itt van! — mondta az idegen, és egy ívet vett elő a zsebéből, s anyanyelvén olvasni kezdte. A szerződést ő kötötte egy kínlódiai vidéki szilvakereskedővel, mely szerint a kereskedő kötelezte magát, hogy bizonyos mennyiségű lekvárnak való szilvát szállít neki záros határidőn belül…

Mi mást lehet elvárni egy civilizált és okos országban, mint hogy az idegent e buta válasz után kitoloncolták Kínlódiából, persze titokban, majd három nap múlva a kormánylapok a következő hírt hozták:

„A kormány erélyes intézkedéseket tesz az új kölcsön lekötése végett, és a kilátások szerint e hó végén sikerül megkapnunk a pénz egy részét”.

A nép itt-ott még kérdezősködött Horiéről, aztán abbahagyták, s megint ment minden a régiben.

E legutóbbi esemény fölött elmélázva, rendkívül tetszett nekem az általános harmónia Kínlódiában. Nemcsak azt láttam, hogy a miniszterek rokonszenves, derék emberek, hanem azt is észrevettem, hogy az egyházfő is okos és szellemes ember. Ügyan kinek jutna eszébe megfelelő pillanatban, épp a legsorsdöntőbb pillanatban, amikor az ország jövőjéről van szó, vallásos énekeket zengeni annak a lekvárkereskedőnek a bőröndje fölött, és ezzel hatékonyan megsegíteni a szorgos kormányzatot nagyszerű vállalkozásában? Ilyen egyetértő munkának okvetlenül szerencsésen kell végződnie.

Nyomban elhatároztam, hogy az első alkalommal látogatást teszek a bölcs atyánál, az egyház fejénél, hogy közelebbről is megismerkedjem Kínlódiának ezzel a nagy fiával.


Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Kínlódia (11/12)


Másnap hallom, hogy a kormány megbukott. Az utcákon, kocsmákban és lakásokban énekszó hallatszik mindenhonnan. Kínlódia minden vidékéről küldöttségek érkeznek, hogy a nép nevében köszöntsék az új kormányt. A lapok tele vannak hűségükről nyilatkozó polgárok távirataival és nyilátkozataival. A nyilatkozatok és jókívánságok úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra, csak a név és aláírás változik. Íme egy mintapéldány:

 „A minisztertanács elnökének, … Úrnak.

Elnök úr, az Ön hazafiassága és drága hazánk érdekét szolgáló nagy cselekedetei egész Kínlódiában ismeretesek. Vidékünk népe örömmámorban úszva üdvözli áz ön kormányra jutását, minthogy mindenki szilárdan bízik abban, hogy csak Ön és műnkatársai képesek kivezetni országunkat abból a kinos és súlyos helyzetből, a nyomorból, amelybe az Ön elődei taszítottak bennünket rossz és hazafiatlan működésükkel.

Örömkönnyek között kiáltjuk: Éljen!

Ötszáz aláíró nevében

(egy kereskedő aláírása)”

Vagy például egy nyilatkozat:

„A mai napig a múlt rendszer híve voltam, de minthogy ma, az új kormányzat uralomra lépésekor teljesen meggyőződtem, hogy az előző kormány kárt okozott az országnak, és csak a mostani kormány képes új úton vezetni az országot és megvalósítani a nép nagy eszményeit, ünnepélyesen kijelentem, hogy a mai naptól fogva minden erőmmel támogatom a jelenlegi kormányt, és mindenütt, mindenkor elítélően nyilatkozom a régi rossz hírű rendszerről, amelyet minden becsületes ember megvet.


Több újságban, amelyek addig az előző kormány minden egyes intézkedését dicsérték, most olyan cikkeket olvasok, amelyek keményen elítélik á volt kormányzatot, az újat pedig a csillagokig magasztalják.

Később átlapoztam az újságok régi számait az év elejétől kezdve, s akkor láttam, hogy minden egyes új kormány hatalomra lépésekor ugyanez ismétlődik. Minden egyes új kormányt azonos módon köszöntenek, mintha az lenne az egyetlen jó kormányzat, a régieket pedig elítélik, és árulónak, visszataszítónak, károsnak, sötétnek és aljasnak nevezik.

A nyilatkozatokat és jókívánságokat is minden egyes kormányzathoz ugyanazok az emberek intézik, és a küldöttségekben is mindig ugyanazok az emberek szerepelnek.

A tisztviselők különös gyorsasággal sietnek hűségnyilatkozatot tenni minden egyes kormánynak, kivéve, ha valamelyik meg akarja kockáztatni állását és hivatalát. Ilyen kevés akad, és róluk elítélően nyilatkozik a közvélemény, mert nyilván lerontják a szép szokást, amely Kínlódiában már hosszabb ideje dívik.

Beszélgettem egy jó tisztviselővel egyik társáról, aki nem gratulált az új kormánynak, s emiatt elbocsátották az állami szolgálatból.

— Okos embernek látszik — mondtam.

— Hülye! — válaszolta a tisztviselő ridegen.

— Nem hiszem!

— Ugyan kérem, hagyja azt az álmodozót. Ahelyett, hogy a dolgával törődne, mint a többiek, ő inkább éhezik a családjával.

Bárkit is kérdeztem, ugyanezt a véleményt kaptam az efféle emberekről; a világ sajnálja, de meg is veti őket.

Mivel a kormánynak rengeteg sürgős munkája akadt, viszont szüksége volt arra, hogy a nép képviselői révén teljes bizalmat szavazzon neki, egyidejűleg pedig elítéije a régi kormány és képviselőház munkáját megtartotta ugyanazokat a képviselőket.

Nagyon meglepődtem ezen, felkerestem hát egy képviselőt, és beszélgetésbe elegyedtem vele.

— Ha ugyanaz a képviselőház marad, az új kormány nyilván megbukik?

— Dehogy.

— Tudom, de hogyan bízhat meg a kormány ebben a képviselőházban?

— Rászavazunk!

— Akkor viszont el kell ítélniök a régi kormányt, sőt önmagukat is. Ezzel elítélik saját munkájukat is!

— Milyen munkánkat?

— A volt kormánnyal való együttműködésüket!

— Elítéljük a volt kormányt!

— Tudom, de hogyan tehetik ezt ugyanazok a képviselők, akik tegnap még a régi kormányt támogatták?

— Nem számít.

— Nem értem.

— Nagyon egyszerű és világos! — mondta közönyösen.

— Furcsa!

— Egyáltalán nem furcsa. Valaki úgyis megteszi, vagy mi, vagy más képviselők. A kormánynak csak formalitásra van szüksége. Így vezették ezt be, talán más idegen országok mintájára, de nálunk tulajdonképpen a képviselőház és a képviselők csak azt teszik, amit a kormány akar.

— Minek akkor képviselőház?

— Mondom, csak a forma miatt, hogy mondhassuk, hogy hazánkban is van képviselőház, és hogy a kormány parlamentárisnak látsszék.

— Most már értem! — mondtam meglepődve és teljes zavarban.

A képviselők csakugyan megmutatták: ők oly nagyra becsülik hazájukat, hogy még saját méltóságukat és képükön a bőrt is feláldozzák érte.

— Elődeink életüket is feláldozták a hazáért, mi meg tán még azt is fontolóra vesszük, hogy puszta becsületünket feláldozzuk-e?! — harsogta egy képviselő.

— Úgy van! — visszhangzott mindenfelől.

A képviselőházban gyorsan peregtek az események.

Először is teljes bizalmat szavaztak az új kormánynak és elítélték a régit, aztán pedig néhány törvény, módosítását indítványozta a képviselőháznak az új kormány.

Az indítványt egyhangúlag elfogadták, és a javasolt törvénymódosításokat megszavazták, mert módosítás ét kiegészítés nélkül a régi törvények akadályozták volna, hogy az új miniszterek rokonai és barátai magas közhivatali állásokat kapjanak.

Végül előre jóváhagyták a kormánynak, hogy a költségvetésen felül is eszközölhet kiadásokat, azután a képviselőház feloszlott, és az államvezetésbe belefáradt képviselők hazatértek pihenni, az új kormány tagjai pedig, miután minden akadályt szerencsésen leküzdötték, és elégedetten sütkéreztek a nép teljes bizalmában, díszvacsorát rendeztek, hogy vidáman, borospohár mellett kipihenjék az országvezetés súlyos gondjait.


Kínlódia (10/12)


Miután látogatást tettem az összes minisztereknél, elhatároztam, hogy felkeresem a népi képviselőházat is. A népi jelző egy idejétmúlt szokásból maradt meg, mert a képviselőket itt voltaképpen a rendőrminiszter nevezi ki. Mihelyt változik a kormány, új választásokat írnak ki, ami azt jelenti, hogy minden hónapban vannak választások. A választások szó jelentése egyenlő a képviselők kinevezésével, s még a régi patriarkális társadalomból ered, amikor a népnek egyéb bajai mellett megvolt az a kellemetlen kötelessége is, hogy a fejét törje és azon gondolkozzon, kit fog képviselőnek választani. Ily primitív módon zajlottak le a választások egykor, de a modern, civilizált Kínlódiában egyszerűsítették ezt az elavult, ostoba, időrabló eljárást. A rendőrminiszter magára vállalta az egész nép gondját, baját, ő nevezi ki, ő választja a nép helyett a képviselőket, s így a népnek nem kell vesződnie, nem kell gondolkodnia és törnie a fejét. Így hát egészen természetes, hogy ezeket a választásokat szabad választásoknak nevezik.

Az így megválasztott képviselők összegyűlnek Kínlódia fővárosában, hogy az országos ügyekben tanácskozzanak és döntsenek. A kormány — értve ezalatt a hazafias kormányokat — ez esetben is vigyáz arra, hogy az ügyekről okosan és korszerűen határozzanak. Az összes kötelességeket magára vállalja. Amikor a képviselők összegyűlnek, mielőtt hozzálátnának a munkához, néhány napot kell eltölteniök az előkészítő iskolában, amelyet klubnak neveznek. Itt készülnek fel és begyakorolják, hogyan játsszák majd el szerepüket.

Mindez olyan, mint egy színházi főpróba.

A kormány maga írja a színdarabot, amelyet a képviselők eljátszanak a képviselőházban. A klub elnöke a dramaturg, az a kötelessége, hogy áttanulmányozza a színművet, és minden egyes ülésre kijelölje a képviselők szereposztását — természetesen tehetségük szerint. Az egyik nagyobb beszédet kap, a másik kisebbet. A kezdők meg még kisebbet, egyeseknek pedig csak az a szerepük, hogy egyetlen szót mondjanak: „Helyeslem”, vagy „Ellenzem”. (Ez az utóbbi igen ritka, inkább csak akkor jön számításba, ha a dolgok természetes fejlődését akarják utánozni, és szavazás után megszámolják, hogy melyik fél győzött, de ez is tulajdonképpen már előre el volt döntve, még mielőtt az ülést összehívták volna.) Azokat, akiket még ilyesmire se lehet felhasználni, néma szerepekre osztják be, olyan esetekben, amikor felállással, vagy ülve maradással történik a szavazás. Amikor így szépen kiosztották a szerepeket, a képviselők hazamennek, és készülnek az ülésre. Mondhatom, rendkívül meglepődtem, amikor életemben először láttam képviselőket szerepet tanulni.

Korán keltem, és a városi parkba mentem sétálni. Diákok, elemi iskolások és főiskolások töltötték meg a parkot. Le-fel járkálva hangosan tanulták a leckét: az egyik történelmet, a másik vegytant, hittant, vagy valami mást. Voltak olyanok is, akik kettesével jártak, és kikérdezték egymást a tanult anyagból. Egyszer csák megpillantottam köztük néhánv idősebb embert, akik szintén járkáltak vagy ültek, és valamit fennhangon tanultak. Közelebb léptem az egyik népviseletben lévő öregemberhez, hallgatóztam, hát volt mit hallanom, ugyanazt a mondatot ismételte minduntalan:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával, tisztelt képviselő társunk, T… M… felszólalása kapcsán, amelyben kifejtette e törvény fontosságát és jó tulajdonságait, nekem is szándékomban áll néhány szót szólni, azaz bizonyos vonatkozásban kiegészíteni a nagyra becsült előttem szoló képviselőtársam véleményét…

Tízszer is felolvasta az öreg a fenti mondatot, aztán félretette a cédulát, felemelte a fejét, és pislogva kezdte fejből mondani:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával…

Itt megakadt, összeráncolta homlokát, hosszú ideig hallgatott, próbált visszaemlékezni, aztán újra elővette a cédulát, megint hangosan felolvasta a mondatot, ismét megpróbálta elmondani, de hiába, megint eltévesztette. Ez néhányszor megismétlődött, de egyre kevesebb sikerrel. Az öregember elkeseredetten felsóhajtott, haragosan eltolta a cédulát, és feje a mellére esett.

A szemben lévő pádon egy kisdiák ölt, kezében csukott könyv, és hadarta a leckét növénytanból:

— Ez a hasznos növény mocsaras vidékeken terem meg. Gyökerét gyógyírként is használja a nép…

Az öreg búsan nézett a gyerekre, és megkérdezte:

— Megtanultad a tiédet?

— Meg én.

— Nagyra nőj, fiacskám! Most tanulj, amíg fiatal vagy, jó az emlékezőtehetséged, mert ba majd az én koromban leszel — fuccs!

Nem tudtam megmagyarázni, hogy kerülnek ezek az öregemberek a gyerekek közé, és mi a szöszt tanulnak ősz fejjel. Miféle új iskola ez megint Kínlódiában?

Miután nem tudtam megfejteni a csodát, a kíváncsiság végül is arra késztetett, bogy hozzálépjek az aggastyánhoz. Beszédbe elegyedve vele megtudtam, hogy képviselő és a klubban kapta feladatul azt a beszédet, melynek első mondatát az imént ismételgette…

A lecketanulás után következik a kikérdezés, aztán a próbák.

A képviselők megjelennek a klubban, mindegyik elfoglalja a helyét. A klub elnöke külön asztalnál öl, mellette két alelnök. Asztala mellett van a kormány tagjainak asztala, valamivel arrébb pedig klub titkáráé. Az egyik titkár előbb névsorolvasást tart, aztán kezdődik a komoly munka.

— Aki ellenzéki szerepet kapott, álljon fel! — adja ki a parancsot az elnök.

Néhányan felállnak.

A titkár hétig számol.

— Hol a nyolcadik? — kérdi az elnök.

Néma csend.

A képviselők forgolódnak, mintha azt akarnák mondani: „Nem én vagyok. Nem tudom, ki a nyolcadik!”

Az a hét is, aki felállt, szemét forgatva keresi a nyolcadikat, mígnem az egyiknek eszébe jut valami, és felkiált:

— Ohó, hát az ott? Az kapta az ellenzéki szerepet!

— Nem én! Ne fogd rám! — mondja az illető haragosan, és lehajtja a fejét.

— Hát akkor ki a nyolcadik? — kérdezi az elnök.

— Nem tudom.

— Mindenki itt van? — kérdi az elnök a titkárt.

— Mindenki.

— Az ördögbe is, valakinek csak kell nyolcadiknak lennie!

Senki sem jelentkezik. Forgolódnak maguk körül, még az is, akire az imént ráfogták.

— Jelentkezzen, akit kijelöltünk!

Senki sem jelentkezik.

— Te vagy az, miért nem állsz fel? — mutat az elnök a gyanúsítottra.

— Ő az, ő az! — kiáltanak a többiek, és szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel, mintha napy kő esett volna le szívükről.

— Én nem akarok ellenzéki lenni — nyögi a bűnös elkeseredetten.

— Hogyhogy nem akarsz? — kérdi az elnök.

— Legyen ellenzéki valaki más!

— Nem mindegy az?

— Én szeretek kormánypárti lenni!

— Ejnye, hát te valójában kormánypárti vagy, hanem csak úgy a forma kedvéért valakinek ellenzékben is kell lennie.

— Én nem leszek ellenzéki, én kormánypárti vagyok!

Az elnök hosszú magyarázatba kezd, s végül nagy nehezen ráveszi az illetőt, de csak úgy, hogy az egyik miniszter nagy állami szállítást ígér neki, sok haszonnal.

— No, hálistennek! — sóhajtja az elnök verejtékezve, fáradtan. — Most nyolcán vannak.

Amíg az elnök és a kormány a nyolcadik ellenzékivel magyarázkodott s nagy nehezen rábeszélte, a többi hét ellenzéki leült.

— Most pedig valamennyi ellenzéki álljon fel! — szól az elnök elégedetten, közben pedig verejtékező homlokát törli.

Csak az az egy áll.

— Hát ez meg micsoda, hol a többi? — ordítja az elnök, magánkívül a haragtól.

— Mi kormánypártiak vagyunk! — morogja a hét képviselő.

— Bizony, bizony, nagyon híján vagyunk az ellenzéknek! — bánkódik a rendőrminiszter.

Nagy csönd, unalmas, kínos csönd.

— Kormánypártiak vagytok, persze — mérgelődik a rendőrminiszter. — Ha nem volnátok kormánypártiak, nem is neveztelek volna ki benneteket! Azt akarjátok talán, hogy mi miniszterek játsszuk el az ellenzék szerepét? A legközelebbi választásokon nem fogtok bejutni, megálljatok! Azon a nyolc helyen megengedem, hogy a nép maga válasszon, akkor legalább lesznek valódi ellenzéki képviselőim!

Végül is, hosszú magyarázat után, és miután mindegyiknek valamit ígértek, az a hét képviselő is beleegyezett a kínos szerepbe. Egyiknek állast ígértek, a másiknak nagy keresetet, mindegyik jutalmat kapott a kormánynak tett nagy szolgálatáért, ugyanis a kormánynak érdekében állt, hogy a képviselőház úgy-ahogy valódinak látsszék.

Amikor így szerencsésen befejezték ezt is, elhárították a nehéz akadályt, az elnök kezdte kikérdezni az ellenzékieket:

— Mi a te szereped? — kérdezte az elsőt.

— Az én szerepem az, hogy kérdést intézzek a kormányhoz, miért herdálják el az állami pénzeket.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt fogja válaszolni, hogy ezt a pénzhiány miatt teszi.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kormány válaszával, és felkérek tíz képviselőt, hogy támogasson.

— Leülhetsz! — mondja az elnök elégedetten.

— A te szereped micsoda? — kérdi a másikat.

— Kérdést intézek a kormányhoz, hogyan kaphattak egyes tisztviselők magasabb állást soron kívül, hogyan kaphattak többen nagy fizetést és sok pótlékot, miközben tehetségesebb és idősebb tisztviselők kisebb állásban maradnak és évek óta nem kapnak előléptetést.

— Jó. Mit válaszol erre a kormány?

— A miniszterek erre azt válaszolják, hogy soron kívül csak legközelebbi rokonaikat és azokat léptették elő, akiket legjobb barátaik ajánlottak, senki mást.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy a kormány válaszával teljesen meg vagyok elégedve.

Az elnök megkérdezi a harmadikat is, mi az ő szerepe.

— Nekem az a szerepem, hogy megtámadjam a kormányt, mert kedvezőtlen feltételek mellett vett fel kölcsönt, holott az ország pénzügyi helyzete különben is igen nehéz.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt válaszolja, hogy pénzre van szüksége.

— Erre te?

— Erre én azt mondom, hogy ez a nyomós ok teljesen meggyőzött, és meg vagyok elégedve a válasszal.

— Hát te? — kérdi a negyediket.

— Kérdést intézek a hadügyminiszterhez: miért éhezik a katonaság?

— Mit fog ő válaszolni?

— Nincs mit ennie!

— És te erre?

— Meg leszek elégedve a válasszal.

— Leülhetsz.

Így kérdezi ki a többi ellenzékit is, aztán meg a képviselőházi többséget.

— Aki megtanulta a szerepét, dicséretet kap, aki nem tanulta meg, tilos megjelennie az ülésen.

Az országban uralkodó kedvezőtlen helyzet miatt a képviselőház első ülésén a legsürgősebb ügyek intézéséhez fogott hozzá. A kormány szintén helyesen fogta fel a feladatát, és nem vesztegette az időt jelentéktelen kérdésekre, hanem azonnal elfogadásra ajánlotta a hadiflotta rendezéséről szóló törvényt.

Amikor ezt meghallottam, kérdéssel fordultam az egyik képviselőhöz:

— Sok hadihajójuk van önöknek?

— Dehogy.

— Hány van összesen?

— Egyelőre egy sincs!

Megrökönyödtem. A képviselő észrevette, és szintén csodálkozva kérdezte:

— Ön miért csodálkozik?

— Hallom, törvényt hoztak…

— Igen — szakított félbe —, törvényt hoztunk a flotta rendezéséről, szükség volt rá, mert mind a mai napig nem volt ilyen törvényünk.

— Van tengere Kínlódiának?

— Egyelőre nincs.

— Minek akkor a törvény?

A képviselő elmosolyodott, és megjegyezte:

— Országunkat egykor két tenger határolta, tisztelt uram, nemzeti célkitűzésünk pedig az, hogy Kínlódia megint az legyen, ami volt. Ön is látja, hogy erre törekszünk.

— Az más — mondtam bocsánatkérően. — Most már értem, és mondhatom, hogy Kínlódia csakugyan nagy és hatalmas lesz, ha ily őszintén és alaposan gondoskodnak róla és ily bölcs, hazafias kormányzata lesz, mint a mostani.


Kínlódia (9/12)


A közoktatási minisztériumban csupa megrögzött tudós ül. Itt csakugyan alapos és körültekintő munka folyik. Még a legjelentéktelenebb iratnak a puszta megfogalmazása is tizenöt vagy húsz napig tart, de persze, ügyelnek ott a nyelvi apróságokra is, a különböző esetekre, raggal és rag nélkül.

Belenéztem az iratokba.

Egy igazgató például ezt írja:

„A Közoktatási Miniszter Úrnak

E gimnázium tanerői nem kaptak fizetést immár három hónapja, s ennek folytán olyan anyagi helyzetbe kerültek, hogy kenyerük sincs. Ez nem tűrhető tovább, mert ezzel lerombolják a tanerők, sőt maga a tanítás tekintélyét is.

Tisztelettel kérem a Miniszter Urat, minél előbb járjon közbe a Pénzügyminiszter Úrnál, hogy sürgősen rendelje el legalább három havi fizetés folyósítását”.

Az akta hátán ez áll:

„Közoktatási Minisztérium

Pn. 5860

891. II. I.

A … i gimnázium igazgatója háromhavi fizetés folyósítását kéri a taperők részére.”

Alatta kézírással az előadó véleménye:

„A stílus rossz. A szórend nem felel meg a nyelvtani szabályoknak. Idegen szavak: tűrhető és sürgősen.”’ (Ezeket a szavakat piros ceruzával húzták alá.)

Alatta a miniszter sajátkezű írása (csúf, olvashatatlan írás, ugyanis mihelyt valaki miniszter lesz, abban a pillanatban elváltozik a keze írása):

„Továbbítandó a közoktatási tanácsnak véleményezésre”.

Alatta újabb kézírás:

„1891. III. 2.

Legfelső Közoktatási Tanács

(Mindössze egy közoktatási tanács volt, bár a fentiből az ember azt gondolhatná, hogy legalább harminc alsóbb tanács létezett.)

Mellékelten a t. Tanács elé terjesztjük a … i gimnázium igazgatójának kérvényét abból a célból, hogy a t. Tanács vizsgálja ki a nyelvtani hibákat, a mondattani és stilisztikai jellegzetességeket, majd véleményezéssel minél előbb juttassa vissza a közoktatási minisztériumhoz további használatra.

A miniszter rendeletéből stb.


Tekintettel az ügy sürgősségére, a Legfelső Közoktatási Tanács már tizenöt nap múlva összeült. Egyebek között ez az ügy is napirendre került, és a tanács úgy döntött, hogy két szakértőre bízza a véleményezést. Kijelöltek két személyt, jegyzőkönyvbe iktatták a döntést, és a végrehajtást az ügyvezetőre bízták.

Következnek a szakértőkhöz intézett levelek:

„Tisztelt Uram!

A Közoktatási Miniszter Úr PN. 5860 számú ez év III. 2-i keltezésű leirata és a Legfelső Közoktatási Tanács ugyanez év III. 17-én tartott ülésén hozott Sz. sz. 2 számú döntése értelmében tisztelettel felkérem Önt, hogy tanulmányozza át a … i gimnázium igazgatójának kérelmét nyelvtani, mondattani és stilisztikai szempontból, s erről minél rövidebb határidőn belül részletes beszámolót terjesszen a Tanács elé.

Fogadja ezúttal is mély tiszteletem kifejezését.

A Legfelső Közoktatási Tanács


A másik szakértő azonos tartalmú leveles kapott.

Két hónap múlva a Közoktatási Tanácshoz érkezett a két szakértő részletes, szakvéleménye az igasgató kérvénye ügyében. A beszámoló így kezdődik:

„Legfelső Közoktatási Tanács

Megvizsgáltuk ét áttanulmányoztuk a … i gimnázium igazgatójának kérvényét, ét tisztelettel beterjesztjük a Tanács elé következő véleményünket:

A természetben minden a fokozatot fejlődés és tökéletesedés törvényének van alávetve. Mint ahogyan a kezdetleges algákból fokozatos fejlődéssek és tökéletesedéssel hosszú évszázadokon át bekövetkezett az emberi test, azaz a legbonyolultabb élő szervezet kialakulása, ugyanúgy a nyelv fejlődése is az artikulátlan állati hangokkal kezdődött, majd hosszú évszázadokon át a mai modern nyelvek tökéletes formájának fokát érte el.

Ahhoz, hogy a kérdést minél jobban és áttekinthetőbben vezethessük le, a következő sorrendet vesszük alapul:

I. Általános rész

  1. A beszéd és annak keletkezése
  2. A mai nyelvek eredete
  3. A közös gyökerek (szanszkrit)
  4. A nyelvek főbb csoportjai
  5. Részlet az összehasonlító nyelvészetből
  6. A nyelvtudomány története
  7. A nyelvtudomány általános fejlődése

II. Nyelvünk és fejlődésének törvényei

  1. Ősi eredete (történelmi rész)
  2. Rokonnyelvek
  3. A testvér- és rokonnyelvek közös és eltérő tulajdonságai
  4. A közös nyelv tájszólásai az őshazában külön nyelvekké fejlődnek
  5. Nyelvünk tájszölázai

III. Az igazgató kérvénye

  1. A kérvény eredete és története
  2. A kérvényben használt nyelvezet jellegzetességei, összehasonlítva a régi kínlódiai nyelvvel, ősi okmányok alapján… ”

És igy tovább. Ki tudná mindézt észben tartani! Jobban mondva, azt se tudom, hogy jól jegyeztem-e meg a fentieket is.

Ezek után következik a szakszerű magyarázata minden egyes pontnak a meghatározott sorrend szerint, majd sok, nagyon sok sűrűn teleírt ív után következik a tűrhető szó, mégpedig így:

„Tűrni, ige, főn. szanszkr, dharh duhorh, ugrani, ugrándozni szaladozni (lásd III. c. 15, 114, 118 b H. C. xx/m = pl. dönti, r. duti, gr. I. canto, cantare, provoco, provocere (sic) K. 3 x b, hívni, csengetni, nesz, vad (Lásd: felbőszült a vad tigris, Gy. L. P. 18.) = Őz ugrott a bokor mögül = tűrendő, tűrhető, tűrhetetlen (N. 16. B. Z. C. H. O. 4. Gy. D. 18,5 kötet. III. Lásd a példát: Tizenhét seb vérzett a hős testén).”

Ennélfogva kiderül, hogy a tűrhető szó idegen, nemzetünk szempontjából káros, tehát ki kell küszöbölni.

Hasonló módon következik a sürgősen szó magyarázata is, ugyanazzal a következtetéssel.

Utána áttérnek a szórendre általában, külön pedig az igazgató kérvényében, ét szakszerű megjegyzéseket tesznek erre is …

Végül: A stílusról és a kérvény stílusának jellegzetességeiről néhány ívnyi zárószóval:

„Párhuzam az iskolaigazgató kérvényének és Homérosz Iliászának nyelvezete és stílusa között” (Arra a következtetésre jutottak, hogy Homérosz stilusa sokkal jobb).

„Mindezek alapján — zárták véleményüket á szakértők — véleményünk ez: a kérvényt vissza kell juttatni a …i gimnázium igazgatójához, hogy megjegyzéseink értelmében lelkiismeretesen javítsa át, utána pedig meg lehet tenni a kérvényben feltüntetett szükséges intézkedéseket. ”

Egy teljes hónap letelte után összeült a Tanács, áttanulmányozta a beszámolót, és határozatot hozott, miszerint a kérvényt vissza kell küldeni az igazgatónak, hogy a szakértők megjegyzései értelmében javítsa ki, és újfent terjessze fel a minisztériumhoz, további intézkedés végett. A szakreferens uraknak fejenként 250 dinár tiszteletdíjat állapítottak meg, mely összeg a közoktatási hivatalnokot özvegyeinek nyugdíjalapjából vagy pedig az irodaszolgák fizetési alapjából folyósítandó.

Véleményét a Tanács tisztelettel a miniszter elé terjesztette, további ügyintézés végett.

A kérvényt ezután a mellékelt véleményezéssel együtt a minisztérium visszaküldte az igazgatónak, hogy a szakértői megjegyzéseket és kifogásokat figyelembe véve javítsa át…

Ilyen alaposan, szakszerűen tárgyalnak itt minden ügyet, és hónapokon át le- és felterjesztik az iratokat mindaddig, amíg akár a legkisebb nyelvtani hibát is kijavítják, s csak azután látnak hozzá az ügy intézéséhez. A temérdek levelezés folytán a legkisebb irat is oly nagyra nő, hogy á hátadon se bírod elvinni.

Minthogy a minisztérium valamennyi hivatalnoka író, természetesen könyveket írnak; csak a miniszter úr nem ír semmit. Őt nem is mertem meglátogatni, mert mindenki azt bizonygatta, hogy ne vetemedjek ilyen arcátlan kísérletre, ha kedves azI életem. A miniszter úr, mondják, minduntalan tornászik, nagyon haragos ember, és szeret verekedni.

Mesélik, hogy egyszer az egyházfővel is összeverekedett. Az egyházfő szintén jó tornász, szenvedélyes lovagló, de haragos ember, és ugyancsak szeret verekedni. Egyszer a templomban bottal vert fejbe egy papot, nem tudni, miért. Általában azt hiszik, haragos természete onnan ered, hogy sokat olvasta a szent könyveket, minélfogva nem veszik rossznéven és nem is vetik szemére kirohanásait.

Első ízben valami lóverseny miatt ütközött össze a miniszterrel, aztán következett sok más vallási és közoktatási kérdés is, amelyektől az ifjúság helyes nevelése függött. Például: az egyházfő azt követelte, hogy a hittankönyvekbe okvetlenül iktassanak be egy részt a csikók neveléséről is, a miniszter pedig azt követelte, hogy ehelyett inkább az úszásról írjanak. Ezekben a fontos kérdésekben egyik sem akart engedni, és az ügy odáig fajult, hogy látni sem bírták egymást. A miniszter, csak hogy borsot törjön az egyházfő orra alá, elrendelte, hogy a lovat még az állattanban sem szabad megemlíteni, s ez undok állat helyett, amikor a tanrendben sor kerül rá, az úszásról kell előadni.

A tankönyvek módosítása azonban részletkérdés csupán, mert a tankönyveket, sőt az egész tanrendet is minden másnap módosítják.

Aki csak a közoktatásban működik, tankönyvet ír. Ezenkívül már mindegyik írt valami hasznos könyvet is a diákok jutalmazására, vagy kötelező olvasmányt a jó gyerekeknek.

A tankönyvek, jobban mondva íróik, várják, hogy sorra kerüljenek. Sok embert kell anyagilag megsegíteni, ennélfogva a tankönyvek kéziratát megvásárolják, kinyomtatják, és kötelező olvasmányul ajánlják az iskoláknak. A miniszter előbb legjobb barátait és rokonait elégíti ki. Alig fogadják el azonban az egyik tankönyvet, és a diákok meg is vásárolják, másnap már egy másik, jobb barát hoz új tankönyvet a miniszterhez, és természetesen annak is szívességet kell tenni. Ugyanaznap megy a körirat:

„Minthogy a hosszú használatban kitűnt, hogy ez és ez a tankönyv ebből és ebből a tantárgyból alkalmatlan, a közoktatás érdekében az eddigi tankönyvet ki kell vonni a forgalomból, és ezentúl emez a tankönyv használandó … (Az író nevét elfelejtettem).”

Szerettem volna látogatást tenni az igazságügyminiszter úrnál is, de nem tartózkodott az országban. Pont akkor szabadságon volt, külföldön tanulmányozta a süketnéma gyermekek iskolarendszerét, ugyanis a kormány komolyan foglalkozott avval a gondolattal, hogy néhány ilyennemű iskolát létesít Kínlódiában, hogy ezzel is enyhítse némileg az ország zilált anyagi helyzetét. Minthogy ez az igen fontos és jelentős ügy nem tűrt halasztást, nyomban megtették a legsürgősebb lépéseket. Azonkívül, hogy az igazságügyminisztert az ilyennemű iskolák tanulmányozása céljából külföldre küldték, persze nagy fizetési pótlékkal, azonnyomban kinevezték a süketnémák új iskolájának igazgatóját is, természetesen nagy fizetéssel és reprezentációs pótlékkal. Kinevezték a tanárokat is, és megkezdték egy nagy épület építését, ahol majd az igazgató lakik. Természetesen kinevezték az intézet gazdasági főnökét, orvosát, felügyelőjét, pénztárosát, alpénztárosát, írnokát, három-négy másolót és néhány iskolaszolgát is. Az igazgatótól áz irodaszolgákig valamennyien szorgalmasan vették fel a fizetést, és türelmetlenül várták a munka kezdetét — az igazgató kivételével, aki itt-ott már megsúgta, hogy egyik i miniszter rokona révén kijárja, hogy az intézetbe csak makk egészséges gyerekeket vegyenek fel.

Az intézet, jobban mondva a hivatalnokok, hiszen az intézet még nem is létezett, az igazságügyminisztérium irányítása alatt állt, mert a közoktatási miniszter kijelentette, hogy neki semmi köze a „különféle süketekhez”.

Az igazságügyminisztemek nem is volt más gondja, mint a süketnéma gyermekek iskolájával való törődés, az igazságügyminisztérium ügyeit tehát a hadügyminiszter intézte, a hadügyminiszter dolgát pedig a közoktatásügyi miniszter végezte, aki különben is gyűlölte a könyveket és iskolákat, s közoktatási ügyekben a felesége helyettesítette, akiről köztudomású volt, hogy a bűnügyi regényeket és a csokoládéfagylaltot szereti.


Kínlódia (8/12)


Jóllehet az volt a szándékom, hogy előbb a közoktatási minisztert keresem fel, a legutóbbi kellemetlen események miatt arra voltam kíváncsi, mit szól mindehhez a hadügyminiszter. Még aznap meglátogattam.

A hadügyminiszter, lapos mellű, apró kezű, alacsony, töpörödött emberke, épp akkor fejezte be mindennapi imáját.

Irodájában ánizs és tömjén illata terjengett, mint valami templomban, asztalán pedig egy rakás régi, megsárgult imakönyv hevert.

Már-már azt hittem, hogy tévedésből rossz helyre jöttem, de a miniszter úr törzstiszti egyenruhája meggyőzött, hogy nem tévedtem.

— Bocsánat, uram — szólalt meg ájtatos, vékony hangon —, épp most fejeztem be szokásos imámat. Munka előtt mindig ezt teszem, de különösen most kell imádkoznom, amikor drága hazánk déli részén oly kellemetlen események játszódnak le.

— Ugyebár, ha az anuták továbbra is folytatják a betöréseket, kitörhet a háború is? — kérdeztem.

— Ugyan kérem! Semmilyen veszély nem áll fenn!

— Szerintem, miniszter úr, mar maga az is veszélyt jelent, hogy az anuták az országnak egy nagy területén gyilkolnak és fosztogatnak.

— Gyilkolnak, az igaz, de mi nem lehetünk oly műveletlenek és vadak, mint… Hű, de hideg van itt, mintha huzat volna! Hányszor mondtam azoknak az átkozott szolgáknak, hogy az én szobámban legalább, 16,5 fok meleg legyen, hiába… — terelte el a szót a megkezdett témáról a miniszter úr, és csöngetett a szolgáért.

Az irodaszolga belépett és meghajolt, úgyhogy a mellén lévő kitüntetések megcsörrentek.

— Hát nem megmondtam magának, az isten szerelmére, hogy nálam mindig tizenhat és fél fok legyen a hőmérséklet! Itt azonban hideg van. Meg aztán huzat is van. Az ember megfagy itt.

— Tessék megnézni, miniszter úr, a hőmérő tizennyolc fokot mutat! — rebegte az irodaszolga, és udvariasan méghajolt.

— Akkor jó! — mondta a miniszter megelégedve. — Elmehet.

Az irodaszolga újra mélyen meghajolt, és távozott.

— Ez az átkozott hőmérséklet rengeteg gondot okoz, higgye el. Pedig a katonaság számára a hőmérséklet a legfontosabb. Ha a hőmérséklet nem megfelelő, a hadsereg nem ér semmit… Reggel óta készítek egy köriratot az összes parancsnokságokhoz… Hallgassa csak, felolvasom:

„Minthogy az utóbbi időben az anuták mind gyakrabban törnek be hazánk déli határain, megparancsolom, hogy a katonák mindennap közösen, parancsra imádkozzanak a mindenható istenhez, dicső őseink vérével öntözött, drága és édes szülőföldünk megmentéséért. Erre az alkalomra a szükséges imát a tábori pap választja ki, de az imát meg kell toldani a következő szöveggel: „Adja a jóisten, hogy az anuták vad erőszakának áldozatául esett békés ét tisztességes polgárok a mennyországba jussanak! Nyugodjanak békében!” Ezt a szöveget valamennyi katona és tiszt köteles egyszerre mondani, de természetesen ájtatos, remegő hangon. Azután valamennyien kötelesek kiegyenesedni, kevélyen és büszkén felemelni fejüket, ahogy hazánk bátor fiaihoz illik, és háromszor harsányan kiáltani trombitaszó és dobpergés kíséretében: „Éljen Kínlódia, le az anutákkal!” Ügyelni kell azonban, hogy mindez kecsesen és vigyázva történjék, mert hazánk sorsa függ tőle. Miután mindezt veszélytelenül lebonyolítják, néhány század, zászlók alatt, diadalmasan végigmenetel az utcákon, s a katonák harsány, harcias zeneszó mellett oly keményen lépkedjenek, hogy minden lépésnél az agyvelejük is megrázkódjék. Minthogy az ügy sürgős, parancsomat azonnal és pontosan hajtsák végre, és tegyenek részletes jelentést róla… Egyúttal szigorúan megparancsolom: a kaszárnyákban különös figyelmet fordítsanak a hőmérsékletre, hogy ezzel a hadsereg fejlesztésének leglényegesebb feltétele biztosítva legyen.”

— Ennek a köriratnak bizonyára sikere lesz, csak ha idejekorán eljut hozzájuk — mondtam.

— Siettem is, és, hálistennek, sikerült táviratilag leadni a parancsot, egy órával az ön érkezése előtt. Ha okos előrelátással nem siettetem a dolgot, sok kellemetlenség származhatott volna belőle.

— Önnek igaza van! — mondtam, csak hogy mondjak valamit, jóllehet fogalmam sem volt, milyen kellemetlenség származhatott volna ebből az ügyből.

— Így van ez, uram, így. Ha én mint hadügyminiszter nem így cselekszem, valamelyik délvidéki katonai parancsnok esetleg arra vetemedik, hogy fegyverrel siet polgáraink segítségére, és esetleg még az anuták vérét is ontották volna. Tisztjeink valamennyien azt hiszik, hogy ez volna a legjobb módszer, mert ők nem akarnak mélyebben és körültekintőbben gondolkozni. Először is mi, a mai kormány, békeszerető, vallásos külpolitikát folytatunk, nem akarunk embertelenül eljárni az ellenséggel szemben. Azért pedig, hogy ők vadállati módon járnak el velünk szemben, az úristen örök kínokkal és fogcsikorgatással bünteti majd őket tüzes pokol fenekén. A másik dolog, tisztelt uram, szintén fontos, az, hogy a mi kormányunknak nincsenek hívei a nép körében, ennélfogva a hadsereg nekünk a belső politikai ügyek intézésére szükséges. Ha például valamelyik község az ellenzék kezében van, fegyveres erőt kell használnunk, hogy e sokat szenvedett ország árulóit megbüntessük, és a hatalmat a mi emberünknek adjuk át…

A miniszter úr köhintett, mire én átvettem a szót.

— Ez mind igaz, de mi lesz, ha az anuta csapatok betörései nagyobb méreteket öltenek?

— Ohó, akkor mi is komolyabb lépéseket teszünk!

— Engedje meg, hogy megkérdezzem, miniszter úr, mik az elképzelései ez esetben.

— Komolyabb intézkedésekét foganatosítanánk, de persze szintén óvatosan, bölcsen és megfontoltan. Kezdetben elrendelnénk, hogy ismét országszerte hozzanak éles hangú tiltakozó határozatokat, s ha ez sem segít, akkor, istenemre mondom, haladéktalanul, egy percet sem vesztve, hazafias lapot kellene indítanunk kizárólagosan honszerető irányzattal, s ennek a lapnak a hasábjain szigorú, sőt gúnyos cikkek sorozatát közölnénk az anuták ellen. De isten óvjon bennünket ettől a balszerencsétől! — mondta a miniszter, és ájtatosan keresztet vetve, forró imákat mormolt.

Bár engem egyáltalán nem fogott el az ájtatos, vallásos érzés, a társaság kedvéért többször keresztet vetettem én is, s közben furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben:

„Furcsa ország! — gondoltam. — Amott emberek pusztulnak, itt meg a hadügyminiszter imákat szerkeszt és hazafias lap indítását tervezi! Hadseregük engedelmes és bátor, ezt megannyi háborúban bebizonyította, akkor hát miért nem vezényelnek ki egy osztagot a határra, hogy elhárítsa a veszélyt?”

— Ön talán furcsállja a tervemet, uram? — szakította félbe gondolataimat a miniszter.

— Bizony, furcsállom! — válaszoltam akaratlanul, noha rögtön meg is bántam ezt a meggondolatlan kijelentést.

— Ön, kedvesem, nincs kellőképpen beavatva az ügyekbe. Itt nem az a fontos, hogy az országot védjük, hanem az, hogy a kormányt megőrizzük. A legutóbbi kormány egy hónapig tartotta magát, mi pedig csak két-három hete vagyunk uralmon. Nem bukhatunk meg szégyenteljesen! Helyzetünk minduntalan inog. S természetesen minden intézkedést meg kell tennünk, hogy minél tovább helyünkön maradjunk.

— Mit tesznek?

— Azt tesszük, amit eddig is tettek a többiek! Minden napra tartogatunk valami meglepetést, ünnepséget rendezünk, most pedig, minthogy az ügyek rosszul állnak, valami összeesküvést kell kiagyalnunk. Nálunk ez nem nehéz. És ami a legfőbb, a nép már annyira megszokta, hogy olykor, bár nálunk szolgaian engedelmes mindenki, ha csak néhány napig késünk is az ellenzék letörésének ezzel a leghatékonyabb eszközével, csodálkozva teszi fel a kérdést: „Mi az? Hát nincs semmilyen összeesküvés?” Így hát a meglepetések miatt, az ünnepségek és összeesküvések miatt nekünk a hadsereg elsősorban belső célokra szükséges. Az, hogy ott emberek pusztulnak, tisztelt uram, egészen mellékes, számomra az a fő, hogy a sürgősebb és az ország szempontjából hasznosabb ügyeket intézzem, mint az olyan badarságot, hogy az anutákkal verekedjünk. Úgy látom, az ön véleménye ez esetben nem eredeti. Sajnos tisztjeink és katonaságunk is így gondolkodik, de a mostani kormány tagjai, azaz mi, jóval mélyebben, józanabbul tekintünk a dolgokra!

— Igenám, de vajon lehet-e fontosabb feladata a hadseregnek az idegen csapatok gonosztetteitől szenvedő családok védelménél, a haza védelménél? Mert ugyebár, miniszter úr, ugyanaz a vidék fiait adja a katonaságnak, szívesen adja, mert a katonaságban látja oltalmát — mondtam a miniszter úrnak elég haragosan, jóllehet ezt nem kellett volna mondanom, de az emberrel megtörténik néha, hogy összevissza beszél, mintha bolondgombát evett volna.

— Ön azt hiszi, uram, hogy a katonaságnak nincs fontosabb, kötelessége? — szólt a miniszter úr halk, szemrehányó hangon, s közben fejét csóválta rosszallóan, szomorúan és kissé megvetően, aztán lekicsinylően végigmért tetőtől talpig.

— Ön azt hiszi? — ismételte fájdalmasan sóhajtva.

— De kérem… — kezdtem, pedig magam sem tudtam, mit akartam mondani, mire a miniszter emelt hangon, minden egyes szótagot hangsúlyozva, félbeszakított:

— Hát a parádék? — tette fel a fontos és meggyőző kérdést.

— Milyen parádék?

— Hogy lehet ilyet kérdezni? Ez igazán fontos ügye az országnak! — pattant fel a különben higgadt és vallásos miniszter úr.

— Bocsánat, nem tudtam — hebegtem.

— Nem tudta?!… Ugyan már! Folyton magyarázom önnek, hogy a különböző fontos meglepetések miatt az országnak szüksége van ünnepségekre és parádékra! Hadsereg nélkül ez nem valósítható meg. A hadseregnek egyelőre ez a legfőbb feladata. Hadd törjenek be az ellenséges csapatok, nem fontos. Az a fő, hogy parádézzunk az utcákon, trombitaszóval. Ha pedig csakugyan komoly veszély fenyegetné az országot kívülről, akkor talán a külügyeket intéző miniszter úr is gondot viselne róla, ha véletlenül nincs a családi ügyeivel elfoglalva. Sok gyereke van szegénynek, bár az állam nem hagyja cserben az érdemes embereket. Fiúgyermekei, tudja, igen rosszul tanulnak, mit tehettünk mást, állami ösztöndíjat kaptak. Így van ez rendjén. Leánygyermekeiről is gondoskodik az állam. Hozományt kapnak államköltségen, vagy pedig magas állást adunk a vőlegénynek, aki hajlandó elvenni a miniszter leányát, persze olyan állást, amilyet különben soha életében nem kaphatna.

— Szép az, ha becsülik az érdemeket! — mondtam.

— Nálunk ez egyedülálló. Ebben nincs párunk a világon. Ha valaki miniszter volt, jó vagy rossz miniszter, mindegy, a hálás állam mindig gondoskodik a családjáról. Nekem például nincsenek gyermekeim, de az állam külföldre küldi az unokaöcsém feleségét festészetet tanulni.

— Van tehetsége a fiatalasszonynak?

— Ugyan, eddig nem is festett soha, de lehet, hogy sikerül neki. Vele megy majd a férje is, az unokaöcsém, aki szintén állami ösztöndíjat kapott. Igen komoly, szorgalmas ember. Nagy reményeket fűzünk hozzá.

— Fiatal házasok?

— Fiatalok még, jól tartják magukat, a férfi hatvanas, a nő ötvennégy éves.

— Az ön tisztelt unokaöccse bizonyára tudományos munkával foglalkozik?

— Hogyne! Zöldséget árul, de szeret regényeket olvasni, az újságot pedig szinte habzsolja, ahogy mondani szokás. Minden újságunkat olvassa, hogy a tárcákról és a folytatásos regényekről ne is beszéljek, legalább húszat elolvasott eddig. Földtant fog tanulni külföldön.

A miniszter úr hallgatásba merült, elgondolkozott, és a kardján függő rózsafüzért morzsolgatta.

— Ön meglepetéseket emlegetett, miniszter úr — emlékeztettem a megkezdett beszélgetésre, minthogy az unokaöccse és annak felesége egyáltalán nem érdekelt.

— Igen, igen, persze, kissé eltértem beszélgetésünk fonalától. Igaza van. Nagy meglepetést tartogatunk, aminek jelentős politikai hatása lesz.

— Ó, bizonyára nagyon jelentős dolog. Megtudhatnék valamit előre? — kérdeztem kíváncsian.

— Miért ne, kérem? Már bejelentettük a népnek is. Az egész nép készül a nagy vigalomra, s minden pillanatban várja a fontos esemény bekövetkezését.

— Valami nagy öröm lesz ez az ország részére?

— Ritka öröm. Az egész nép örvendezik majd, és ujjongva üdvözli á kormány bölcs, hazafias intézkedését. Másról nem is beszélnek, nem is írnak most nálunk. Csak arról á szerencsés esetről, amely rövidesen bekövetkezik.

— Bizonyára mindent előkészítettek, hogy az a bizonyos szerencsés eset okvetlenül bekövetkezzek, nemde?

— Erről még nem gondolkoztunk alaposabban, de nincs kizárva a lehetőség, hogy csakugyan bekövetkezik a szerencsés eset. Ön bizonyára ismeri azt a régi, régi mesét, amikor egy országban a hatóság bejelentette az elégedetlen népnek, hogy nemsokára megjelenik egy nagy lángész, maga a megváltó, aki megmenti a hazát az adósságoktól, a rossz kormányzattól és minden gonosztól és nyomortól, a népet pedig jobb útra téríti, és boldogabb jövőbe vezeti. És lám, a rossz hatóságok és a rossz kormányzat miatt felháborodott és elégedetlen nép egyszerre megnyugodott, és nagy vigalom kezdődött az egész országban… Ön igazán sohasem hallotta ezt a régi mesét?

— Nem hallottam, de igen érdekes. Mesélje tovább!

— Szóval, mint már mondtam, öröm és vigalom kezdődött az egész országban. Sőt a nép egy nagygyűlésen kimondta azt is, hogy közadományokból gyűjtött pénzen vásároljanak nagy birtokokat és építsenek palotákat, amelyekre felvésik: „A nép ajándéka megmentőjének, a nagy lángésznek”. Rövid idő alatt mindezt elvégezték, előkészítették, s már csak a megváltó megjelenését várták. Még nevet is adott neki a nép, általános, nyílt szavazással.

A miniszter úr elhallgatott, elővette a rózsafüzért, és lassan morzsolta a szemeiket.

— És megjelent a megváltó? — kérdeztem.

— Nem.

— Soha?

— Ha jól tudom, soha! — válaszolt a miniszter közönyösen, mintha a mese tovább nem is érdekelte volna.

— Miért?

— Ki tudja azt!

— Semmi különös nem történt?

— Semmi.

— Furcsa! — jegyeztem meg.

— A megváltó helyett nagy jégverés volt abban az évben, és elverte az ország egész termését! — magyarázta a miniszter, és nyugodtan vizsgálta a rózsafüzér borosttyán szemeit.

— Hát a nép? — kérdeztem.

— Melyik nép?

— Annak az országnak a népe, amelyről az érdekes, mese szól.

— Nem szólt semmit.

— Semmit?

— Miért szólt volna?… A nép így szokta!

— Szép kis csoda! — mondtam.

— Nono, ha úgy vesszük, a népnek mégis haszna volt belőle!

— Haszna?

— Természetesen!

— Nem értem!

— Egyszerű… A nép legalább három hónapig örömben és boldogságban élt.

— Ez igaz! — mondtam, szégyellve, hogy ez az egyszerű magyarázat nem jutott eszembe.

Sokat beszélgettünk még különböző ügyekről, s a miniszter úr egyebek között megjegyezte, hogy az említett szerencsés esemény alkalmából még aznap nyolcvan új tábornokot nevez ki.

— Mennyi van most? — kérdeztem.

— Van elég, hálistennek, de ezt meg kell tennünk az ország tekintélye érdekében. Képzelje, hogy hangzik ez: nyolcvan tábornok egy nap alatt!

— Ez imponál — válaszoltam.

— Természetesen! Minél több pompa és lárma ez a legfontosabb!


Kínlódia (7/12)


Az utcára érve megint rengeteg embert láttam. A tömeg hullámozva özönlött minden oldalról. Fülsiketítő zajt csaptak.

— Hová tart ez a rengeteg ember? Mi van már megint?… Bizonyára valami küldöttség — gondoltam magamban, és elképedve szemléltem a tarkálló tömeget, majd megszólítottam a legközelebb álló embert:

— Hová siet ez a sokaság?

Az illető mélyen megsértődött az ostoba kérdés miatt, haragosan végigmért, és megvetően hátat fordítva, a tömeg után sietett.

Megkérdeztem egy másikat, harmadikat, de mindegyik megvetően mért végig, és válasz nélkül hagyott. Végül beleütköztem egy ismerősbe, akivel egy hazafias lap indítása alkalmából ismerkedtem meg (ebben az országban ugyanis, ne csodálkozzunk, naponta néhány lapot indítanak), s tőle is megkérdeztem:

— Hová siet ez a sokaság? — közben rettegtem, hogy ezzel a hazafival talán még rosszabbul járok, mint az előbbiekkel.

Ő is megvetően végigmért, aztán fojtott hangon, haragos dühvel kibökte:

— Szégyen!

Szégyenkezve nyeltem egyet, és alig dadogtam:

— Bocsánat, nem akartam önt megsérteni, csak azt szerettem volna megkérdezni…

— Hát ez szép kérdés! Hol élsz te, nem szégyelled magad, hogy olyan dolgokról kérdezősködsz, amelyekről még egy oktalan állat is tud? Hazánk veszélyben van, és mi valamennyien segítségére sietünk mint jó hazafiak, te meg itt álmélkodsz, és mit sem tudsz erről a fontos eseményről?! — mondta ismerősöm, hazafias fájdalomtól remegő hangon.

Sűrű bocsánatkérés közepette magyaráztam tájékozatlanságomat, jószándékomról biztosítottam, és elnézését kértem.

Erre megenyhült, és elmondta, hogy bizonyos anuták, egy harcias törzs, minduntalan betör az ország déli határán, és gonosztetteket követ el.

— A ma érkezett hírek szerint — folytatta — tegnap éjjel agyonvertek sok családot, felgyújtottak sok házat, és rengeteg jószágot raboltak.

— Szörnyű! — mondtam, és megborzongtam. Kedvem lett volna azonnal rohanni a déli határra, hogy megverekedjek az anutákkal. Az ártatlan, békés polgárok szenvedése és a barbár törzs gonosztettei olyannyira hatottak rám, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy már öreg vagyok, megviselt és tehetetlen; abban a pillanatban fiatalos erőt éreztem magamban.

— Szemet hunyhatunk-e szomszédaink vérengzései és vad cselekedetei fölött?

— Semmi esetre! — kiáltottam lelkesítő szavainak hatása alatt. — Még az úristentői is bűn volna, ha ilyet tenne!

— Látja! Ezért sietünk a gyűlésre. Egyetlen öntudatos polgár sem maradhat otthon. Minden egyes népréteg külön helyen tart gyűlést.


— Hogy miért? … A mi átkozott széthúzásunk i miatt. Mégis, minden egyes gyűlés egyöntetű hazafias döntést fog hozni. Különben is jobb, ha több gyűlés lesz, hisz érzelmeinkben és gondolatainkban úgyis egységesek vagyunk, egyformán lélegzünk, ha édes hazánkról van szó.

És csakugyan, a tömeg kezdett csoportokra oszlani és különböző irányokba vonulni. Minden egyes csoport meghatározott gyülekezőhely felé sietett.

Nyilván nem érhettem el minden gyűlésre, ezért ismerősömmel tartottam. Ő a bírósági és rendőrségi csoporthoz tartozott.

Egy vendégfogadó nagytermébe mentünk, ahol már felállították a széksorokat és a gyűlés vezetői részere zöld szövettel terítettek le egy asztalt. A hazafias polgárok a székeken foglaltak helyet, a vezetők pedig az asztal mellett.

— Testvéreim! — szólalt fel a gyűlés egyik öszszehívója. — Ti már tudjátok, miért ültünk össze. Mindannyiunkat az a nemes érzés, az a szándék vezérelt ide, hogy gyógyírt találjunk és gátat emeljünk az anuta csapatok arcátlan betörései ellen, drága hazánk déli vidékén, és megsegítsük az ott élő szerencsétlen, szenvedő népet. Mindenekelőtt azonbán, uraim, mint tudják, ez alkalommal, annak rendje-módja szerint, elnököt, alelnököt és titkárt kell választanunk.

Nagy lárma után az ülést megnyitó embert választották elnöknek. A többi tisztségre azokat választották, akik a zöld asztalnál ültek.

Miután a szokásos rend szerint a megválasztottak köszönetét mondtak a hazafias gyűlésnek az őket ért megtiszteltetésért, az elnök csöngetett, és megnyitotta, a gyűlést.

— Kíván-e valaki szólni? — kérdezte.

Az első sorból jelentkezett egy ember, és azt mondta, hogy szerinte a rend megkívánja, hogy a gyűlésről üdvözletét küldjenek a kormánynak és a nagy, bölcs államférfiúnak, aki majd magának az uralkodónak is tolmácsolja az egybegyűltek hűségének és odaadásának bizonyítékát.

A gyűlés elfogadta a javaslatot, és azonnyomban elkészítették az üdvözletek szövegét, karemeléssel el is fogadták, de azzal a megjegyzéssel, hogy a nyelvtani hibákat és a szórendet ki kell javítani.

Mind jobb szónokok jelentkeztek. Csupa hazafiasság, csupa fájdalom és csupa harag az anutákkal szemben — ez volt minden egyes beszéd lényege. A szónokok egyetértettek az első felszólalóval, hogy sürgős természetű ügyről lévén szó, halogatás nélkül hozzanak itt a gyűlésen egyöntetű határozatot, amellyel a legerélyesebben elítélik az anuták barbár cselekedeteit.

Három embert mindjárt megválasztottak, olyanokat, akik bírják a nyelvet, hogy a fenti értelemben készítsék el a határozatot, és olvassák fel a gyűlés előtt.

Abban a pillanatban jelentkezett egy ember már kész határozattal, és engedélyt kért a gyűléstől, hogy felolvassa, s ha egyetértenek vele, fogadják el.

Jóváhagyták, s ő máris olvasott:

„A bírósági és rendőrségi szakma hivatalnokai mai gyűlésükön mély felháborodásukat fejezik ki az ország déli vidékén, sajnos, naponta történő bűnös cselekedetek miatt, amelyeket az anuta csapatok barbár eljárása okoz, s ezért a következő határozatot hozzák:

  1. Mélyen sajnáljuk, hogy népünket azon a vidéken ily hagy baj és szerencsétlenség érte;
  2. A leghatározottabban elítéljük az anuták vad cselekedeteit, ezzel a felkiáltással: Le velük!
  3. Undorral és megvetéssel állapítjuk meg, hogy az anuták műveletlenek, és művelt szomszédaiknak mégcsak a figyelmét sem érdemlik meg.”

A határozatot elvben egyhangúlag elfogadták, de részleteiben heves vita alakult ki, s végül úgy döntöttek, hogy második pontjában a „vad” mellé hozzáteszik a „visszataszító” szót is.

Ezután felhatalmazták a vezetőséget, hogy a gyűlés nevében írja alá a határozatot, majd az ülés a legnagyobb rendben feloszlott.

Az utcákat megint ellepte a tömeg, amely zajosan távozott a hazafias gyűlésekről.

Arcukon most teljes lelki nyugalom tükröződött, mint az olyan emberekén, akik nehéz, de nemes és I magasztos kötelességet végeztek el.

Többfelől megjegyzéseket hallottam:

— Mégse kellett volna olyan gorombán — bizonygatta az egyik.

— Miért ne? Jól van ez így. Mit képzelsz te? Az ilyen vademberekkel szemben gorombán és keményen kell fellépni! — haragudott a másik.

— Tudom én, kérlek, de azért ez mégsem jó taktika! — erősködött újra az előbbi.

— Ugyan milyen taktikát kívánsz te ővelük szemben? Talán azt szeretnéd, hogy ne bántsuk meg azokat a derék embereket, mi? Ügy kell nekik. S ha majd olvassák, reszkessenek! — fenyegetőzött a másik, s hangja szinte remegett a haragtól.

— Igenám, de mi vagyunk a műveltebbek, tehát föléjük kell emelkednünk; meg aztán legyünk óvatosak, nehogy kihívjuk magunk ellen a szomszédos országot — magyarázta a békeszerető polgár.

Az újságok már aznap este tudósításokat közöltek a hazafias gyűlésekről. Mindenki sietett az ország megsegítésére. Az újságok közölték a Kínlódia déli részén történt kellemetlen események kapcsán hozott összes határozatokat: a tanárok határozatát, az ifjúság határozatát, a tanítók határozatát, a tisztek határozatát, a munkások, kereskedők, orvosok, írnokok határozatát. Egyszóval, senki sem maradt ki. Valamennyi határozat egyazon szellemben készült, valamennyi éles hangú és elszánt, és valamennyiben szerepelt a „mélyen megrendülve”, „felháborodva elítéljük” stb. kifejezés.

Késő este megint nagy mulatozást rendeztek a városban, aztán csendes, mély és nyugodt álomba merültek a boldog Kínlódia hazaszerető, bátor fiai.

Másnap befutottak a hírek Kínlódia többi vidékéről is. Egyetlen olyan helység sem maradt, ahol he hoztak volna éles hangú határozatokat „a legutóbbi kellemetlen eseményekkel kapcsolatban”, ahogy Kínlódiában szokták mondani.

Magától értetődő, hogy ezért a hazának tett nagy szolgálatért minden polgár, ki több, ki kevesebb kitüntetést kapott polgári bátorság és érdemek címén. Engem is felbuzdított ez a polgári öntudattal rendelkező és a közügyekért minden áldozatra kész lelkes nép, s akaratlanul is felkiáltottam:

„Ó, Kínlódia, még ha a világ összes népei is elpusztulnak, te örökké megmaradsz!”

— Hahahaha! — csengett fülemben újra e boldog és áldott ország rossz szellemének sátáni, gúnyos nevetése.

Akaratlanul is felsóhajtottam.


Kínlódia (6/12)


A pénzügyminiszter, akit szintén felkerestem, azonnal fogadott, noha, mint mondotta, nagy munkában van.

— Épp jól jött, uram, legalább egy keveset kipihenem magam. Eddig dolgoztam, s higgye el, fáj a fejem! — mondta a miniszter, és letörten, zavaros tekintettel nézett rám.

— Az ön helyzete csakugyan nehéz, elfoglaltsága roppant nagy lehet. Bizonyára valami pénzügyi problémán gondolkozott? — jegyeztem meg.

— Úgy hiszem, önt is érdekelni fogja a vita, amelyet az építésügyi úrral folytatok egy igen fontos kérdésről. Reggel óta dolgozom rajta, több mint három órája már. Szerintem nekem van igazam, igazságos ügyet képviselek… Íme a cikk, megmutatom önnek, már elkészítettem a sajtó részére.

Alig vártam, hogy meghallgassam azt a bizonyos cikket, és megtud jam, mi körül folyik is az a fontos és elkeseredett harc a pénzügyminiszter és az építésügyi miniszter között. A miniszter méltóságteljesen, ünnepélyes komolysággal vette kezébe a kéziratot, köhintett, és felolvasta a cikk címét:

„Még néhány szó a kérdésről: meddig terült el hazánk déli határa az ókorban”.

— Hiszen ez, úgy látom, történelmi tárgyú vita!

— Történelmi, persze — válaszolt a miniszter, kissé meghökkenve a váratlan kérdéstől, és tompa fáradt tekintettel mért végig szemüvege mögül.

— Ön történelemmel foglalkozik?

— Én?! — kiáltotta a miniszter haragosan… — Ezzel a tudományággal foglalkozom csaknem harminc éve, s dicsekvés nélkül mondhatom, nem kis sikerrel — fejezte be a miniszter, és szemrehányó pillantást vetett rám.

— Nagyra értékelem a történelemtudományt és azokat, akik egész életüket ennek a valóban nagyon fontos tudománynak szentelik — szóltam udvariasan, hogy előbbi meggondolatlan kijelentésemet tőlem telhetően helyrehozzam.

— Nemcsak fontos, tisztelt uram, hanem a legfontosabb, érti, a legfontosabb! — harsogta lelkesen a miniszter, és vizsgáló, jelentős pillantással mért végig.

— Csakugyan! — mondtam.

— Na látja — folytatta a miniszter —, milyen kár származna abból, mondjuk, ha hazánk határait hovatovább úgy jelölnék meg, ahogy kartársam, az építésügyi miniszter állítja.

— Ő is történelemtudós? — szóltam közbe.

— Zugtörténész. Munkásságával csak kárt okoz a történelemtudománynak. Vegye csak elő és olvassa el az ő nézeteit hazánk régi határainak kérdéséről, s meglátja, mennyi abban a tudatlanság, sőt, az igazat megvallva, hazafiatlanság is.

— Ő mit bizonyít, ha szabad érdeklődnöm? — kérdeztem.

— Nem bizonyít ő semmit, uram! Szomorú bizonyítás az, amikor azt állítja, hogy délen a régi határ Lopóvártól északra vonult. Minő becstelenség ez, hisz ennek alapján ellenségeink nyugodt lelki-ismerettel jogot formálhatnak a Lopóvártól északra lévő területre. Képzelje, mennyi kárt okoz ezzel sokat szenvedett hazánknak! — kiáltotta a miniszter haragosan, jogos felháborodással, reszkető, fájdalmas hangon.

— Mérhetetlen kárt! — kiáltottam én is, mintha felháborított volna a szörnyűség, amely az építésügyi miniszter tudatlansága és hozzá nem értése miatt az országot fenyegette.

— Ezt a kérdést nem hagyhatom annyiban, uram, mert elvégre is a hon iránti hazafiúi kötelesség rója ezt rám. A képviselőház elé viszem a kérdést, döntsön az, de úgy, hogy döntése az ország minden polgárára kötelező legyen. Ellenkező esetben lemondok, mert ez immár második összeütközésem az építésügyi miniszterrel, s mindkét esetben fontos, országos ügyben.

— A képviselőház ilyen tudományos kérdésekben is hozhat döntést?

— Miért ne? A képviselőháznak joga van törvényerejű döntést hoznia bármilyen ügyben. Tegnap például egy polgár kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, hogy születésnapját tegyék öt évvel előbbre.

— Hát ez hogyan lehetséges? — csattantam fel, elárulva meghökkenésemet.

— Lehet, miért ne lehetne?… Az illető polgár például… hetvennégyben született, a képviselőház pedig kinyilvánította, hogy… hatvankilencben született.

— Furcsa! És miért van erre szüksége?

— Szüksége van rá, mert így joga van jelöltetnie magát egy megüresedett képviselői helyre. A mi emberünk ő, és két kézzel fogja támogatni a mostani politikai rendszert.

Úgy elképedtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. A miniszter észrevette zavaromat, és megszólalt.

— Ön mintha csodálkozna ezen. Az ilyen és hasonló esetek igen gyakoriak. Egy hölgynek ilyen természetű kérését nemrégen szintén elfogadta a képviselőház. A hölgy kérelemmel fordult a képviselőházhoz, nyilvánítsák őt tíz évvel fiatalabbnak. Egy másik hölgy meg azt kérte a képviselőháztól, hozzon jogerős döntést arról, hogy házasságából két gyermeke született, akik azonnal törvényes örökösödési jogot formálhatnak a hölgy gazdag férjének vagyonára. A képviselőház, minthogy a hölgynek rangos jó barátai voltak, természetesen eleget tett a naiv és nemes szándékú kérésnek, és az illető hölgyet két gyermek anyjává nyilvánította.

— És hol vannak a gyerekek? — kérdeztem.

— Miféle gyerekek?

— Hát azok, akikről ön beszélt.

— Azok a gyerekek nem léteznek, érti? De a képviselőházi döntés értelmében úgy tekintendő, mintha az illető hölgynek két gyermeke volna, s ennélfogva a hölgy és férje között megszűnt a rossz viszony.

— Nem értem — jegyeztem meg, noha ez udvariatlanságnak számított.

— Hogyhogy nem érti?… Nagyon egyszerű. A gazdag kereskedőnek, aki a szóban forgó hölgy férje, nem volt gyermeke, érti?

— Értem.

— Na látja, akkor most figyeljen tovább: minthogy a kereskedő dúsgazdag, megkívánta, hogy legyenek gyerekei, akik majd öröklik a nagy vagyont. Emiatt igen rossz viszony alakult ki közte és felesége között. A feleség, mint már mondottam, kérvénnyel fordult a képviselőházhoz, és a képviselőház kedvezően döntött.

— És annak a gazdag kereskedőnek elég a képviselőház döntés?

— Persze, hogy elég. Most teljesen megnyugodott, és nagyon szereti a feleségét.

Sok mindenről beszélgettünk még, számos ügyet érintettünk, de a pénzügyeket egyetlen szóval sem említette a miniszter úr.

Végül is felbátorodtam, és alázatosan megkérdeztem:

— A pénzügyeket jól intézik az ön országában, miniszter úr?

— Nagyon jól! — mondta határozottan, és hozzátette:

— Fontos az, hogy a költségvetés jó legyen, akkor minden megy magától.

— Mekkora az ország költségvetése?

— Több mint nyolcvanmillió. Íme, hogy osztottuk be: A volt miniszterek részére, akár nyugdíjasok, akáf rendelkezési állományban vannak, harmincmillió, érdemrendek beszerzésére tízmillió, a nép takarékosságra való nevelésére ötmillió.

— Bocsánat, miniszter úr, hogy félbeszakítom… Nem értem, milyen kiadás az az ötmillió takarékosságra.

— Nézze, uram, ha pénzügyekről van szó, a takarékosság nyilván a legfontosabb. Ez az újítás nem létezik sehol a világon, de bennünket az ország rossz pénzügyi körülményei késztettek rá. Meglehetősen nagy összeget áldozunk, csakhogy segítsünk a népen, és némileg könnyítsünk helyzetén. Magam is elhatároztam, hogy tőlem telhetőén e téren is segítek a népnek, s már hozzá is láttam új művem megírásához, „Népünk takarékossága az ókorban” címmel; fiam szintén ír egy művet: „A takarékosság hatása a nép kulturális előrehaladására” címmel, leányom pedig két elbeszélést írt eddig, szintén a nép számára arról, hogyan kell takarékoskodni, s már írja a harmadikat is: „A szépséges Ljubica és a takarékos Mica” címmel.

— Bizonyára szép elbeszélést ír?!

— Nagyon szépet. Arról szól, hogyan pusztul bele Ljubica a szerelembe, Mica pedig gazdag emberhez megy férjhez, és mindig kitűnik takarékosságával. „Aki takarékoskodik, azt a jóisten is megsegíti” — így végződik az elbeszélés.

— Ennek csakugyan jótékony hatása lesz a népre! — mondtam lelkesen.

— Természetesen — folytatta a miniszter úr —, nagy és jelentős hatása lesz. Csak példaként mondom, amióta bevezettük a takarékoskodást, leányom már több mint százezret takarított meg hozományra.

— Ez hát a legfontosabb tétel a költségvetésben? — jegyeztem meg.

— Úgy van, de nem volt könnyű rájönni erre a szerencsés ötletre. A költségvetés többi tétele régebben, az én miniszterségem előtt is létezett. Például: népünnepélyekre ötmillió, a kormány bizalmas kiadásaira tízmillió, a titkosrendőrségre ötmillió, a kormány fenntartására és helyzetének megerősítésére ötmillió, reprezentációs célokra a kormány tagjainak félmillió. Ebben, mint más téren is, igen takarékosak vagyunk. Ezután következnek a kevésbé fontos tételek.

— Hát közoktatásra, hadseregre és a többi hivatalnokra?

— Persze, igaza van, ezekre is, a közoktatás kivételével, mintegy negyvenmilliót fordítunk, de ezt a rendes évi költségvetésből fedezzük.

— És a közoktatás?

— A közoktatás? Az a rendkívüli költségekben szerepel.

— Miből fedezik ezt a nagy veszteséget?

— Semmiből. Miből lehetne fedezni? Adósságra könyveljük el. Ha a veszteség felgyülemlik, kölcsönt veszünk fel, aztán folytatjuk. Másrészt azonban gondoskodunk arról, hogy egyes költségvetési tételekben többletünk legyen. Minisztériumomban már megkezdtem a takarékosság bevezetését, és többi minisztertársam is ezen fáradozik. A takarékosság, mint mondottam, minden egyes ország jólétének alapja. Takarékossági okokból tegnap elbocsátottam egy irodaszolgát. Ez már évi nyolcszáz dinár megtakarítást jelent.

— Nagyon jól tette! — jegyeztem meg.

— Tudja, uram, egyszer már meg kell kezdenünk a gondoskodást a nép jólétéről. Az a szolga sírva kéri, hogy vegyem vissza, nem rossz ember, szegény, de ami nem megy, nem megy, mert drága hazánk érdekei így parancsolják. „Fél fizetésért is hajlandó vagyok dolgozni” — mondja ő. „Nem lehet” — mondom én. „Igaz, hogy én vagyok a miniszter, de a pénz nem az enyém, hanem a népé, véres verejtékkel szerzett pénz az, s nekem minden dinárt szigorúan be kell osztanom”. Kérem szépen, uram, mondja meg ön, szabad-e csak úgy kihajítanom az ablakon nyolszáz dinár állami pénzt? — fejezte be a miniszter, és karjait széttárva várta válaszomat.

— Teljesen igaza van!

— Megtörtént, hogy a bizalmas alapból nagyobb összeget adtunk egyik miniszter feleségének gyógyítására. Kérdem én: ha nem vigyáznánk minden parára, hogyan fizethetne a nép?

— Mennyi a nemzeti jövedelem, miniszter úr? Szerintem ez igen fontos.

— Nono, nem is olyan fontos az!… Hogy is mondjam? Egyelőre nem tudjuk, mennyi a jövedelem. Valamit olvastam erről egy külföldi lapban, de ki tudja, hogy pontosak-e az adatok. Mindenesetre van elég jövedelmem, kétségtelenül elég — mondta a miniszter mély meggyőződéssel és szakszerű fontoskodással.

A kellemes és fontos beszélgetést az irodaszolga szakította félbe. Benyitott a miniszter irodájába, és jelentette, hogy egy hivatalnok-küldöttség kíván a miniszter úr elé járulni.

— Majd később hívatom őket, várjanak — mondta a szolgának, aztán félém fordult:

— Higgye el, belefáradtam a sok fogadásba az utóbbi két-három napban. Szinte zúg tőle a fejem. Ezt a néhány percet sikerült elrabolnom, hogy önnel kellemesen elbeszélgessek.

— Hivatalos ügyben jönnek a küldöttségek? — kérdeztem.

— Tudja, egy csúf nagy tyúkszem volt a lábamon, s négy nappal ezelőtt műtéttel eltávolították. A műtét, hálistenek, jól sikerült. A hivatalnokok főnökük vezetésével azért keresnek fel, hogy jókívánságukat és örömüket lejezzék ki a sikerült műtét fölött.

A miniszter úr elnézését kértem, hogy munkájában zavartam, s nehogy továbbra is okvetetlenkedjem, udvariasan elbúcsúztam és elhagytam kabinetjét.

És csakugyan, a pénzügyminiszter tyúkszeméről egyre újabb közlemények jelentek meg az újságban:

„A … hivatal tisztviselői tegnap délután négy órakor főnökük vezetésével küldöttség útján felkeresték a pénzügyminiszter urat, és örömteli jókívánságaikat fejezték ki a jól sikerült tyúkszemműtét alkalmából. A miniszter úr volt szíves igen kedvesen és kegyesen fogadni őket, s ez alkalommal a főnök úr, hivatalának összes tisztviselői nevében, megható beszédet tartott a fenti értelemben, a miniszter úr pedig mindannyiuknak megköszönte a kitüntető figyelmet és őszinte együttérzést.”