Архива | Хумор и сатира RSS for this section

Kínlódia (5/12)

Az utcán meglepődve láttam, hogy mindenfelől beláthatatlan tömeg özönlik, és egy nagy épület előtt gyülekezik. Valahány csoportnak saját zászlaja volt, rajta a vidék neve, ahonnan a csoport érkezett, alatta pedig a jelszavak: „Mindent feláldozunk Kínlódiáért”, vagy pedig: „Kínlódia kedvesebb nekünk a disznóknál is!”

Az utca díszbe öltözött, a házakon címeres fehér zászlók lobogtak, a boltikat bezárták, a közlekedés leállt

— Mit jelent ez? — kérdeztem egy úriembertől kíváncsian.

— Ünnepség. Maga nem tud róla?

— Nem.

— Már három napja csak erről írnak az újságok. Nagy államvezetőnk és diplomatánk, aki az ország vezetésében nagyszerű érdemeket szerzett, és a külés belpolitika irányításában is döntő szava van, erős náthát kapott, de hála a jóistennek és a szakorvosok őszinte igyekezetének, felgyógyult, s most semmi sem akadályozhatja a nagy és bölcs államférfit, hogy minden erejét sokat szenvedett hazánk javára és boldogulására fordítsa, és még szebb jövendő felé vezessen bennünket.

A nép oly nagy tömegben gyülekezett a nagy államférfi otthona előtt, hogy ha eső helyett férfiak, nők és gyermekek estek volna az égből, akkor sem lett volna ennyi. A férfiak levett kalappal ágaskodtak, s minden egyes csoport élén egy vezető állt, kinek zsebéből kilátszott az ív papír, sűrűn teleírva hazafias üdvözlő beszéddel.

Az erkélyen megjelent az ősz államférfi, mire hatalmas éljenzés tört ki, megremegtette a levegőt, és az egész város visszhangzott tőle. A környező házak ablakai kinyíltak, és fejek jelentek meg bennük. A kerítéseken, háztetőkön rengeteg kíváncsi ember bámészkodott, sőt egy-egy padláslyukon is legalább két-három arc kukucskált ki.

Végül az éljenzés megszűnt, a tömeg elcsendesedett, csak egy reszkető, vékony hang visított fel:

— Bölcs államférfi!…

— Éljen! Éljen! Éljen! — szakították félbe a szónokot viharos, harsány közbekiáltásokkal. Amikor a hazafias tömeg lecsendesedett, a szónok így folytatta:

— Vidékünkön a nép forró örömkönnyeket ont, és térden állva hálálkodik a jóságos teremtőnek, aki kegyelmesen elhárította népünkről a nyomorúságot azzal, hogy felgyógyított téged, dicső államvezetőnk, hogy sokáig élj népünk boldogulására és hazánk dicsőségére! — fejezte be a szónok, mire ezer torokból felzúgott:

— Éljen!

A bölcs államférfi megköszönte a szónoknak az őszinte jókívánságot, és kijelentette, hogy gondolatait és érzelmeit a jövőben is az édes haza kultúrájának, közgazdaságának és jólétének erősítésére irányítja.

Beszéde után természetesen számtalanszor éljenezték.

Tíznél is több szónok következett a haza különböző vidékeiről, s az ősz államférfi minden egyes beszédre hazafias és magvas beszéddel válaszolt. Közben természetesen minduntalan újra felzúgott a mennydörgésszerű lelkes éljenzés.

Sokáig tartott, míg az összes szertartások befejeződtek, utána az utcákon megszólaltak a zenekarok, és a nép lefel sétálva tette még nagyszerűbbé az ünnepséget.

Este nagy kivilágítás és muzsikálás volt megint; a hazafias tömeg fáklyásmenettel vonult fel és éktelenül éljenzett a boldog város utcáin, fent pedig, a sötét égbolton, rakéták szikrázó fénye szóródott szét, és megcsillant a nagy államférfi neve, mintha apró csillagokból szőtték volna.

Ezután mély, csöndes éjszaka következett. A gyönyörűséges Kínlódia hazafias polgárai, magasztos polgári kötelességeik gyakorlásába belefáradva, édes álomba merültek, s persze, drága hazájuk boldog jövőjéről és nagyságáról álmodtak.

Ezek a furcsa benyomások annyira megviseltek, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, és csak hajnaltájt, ruhástól, fejemet az asztalra hajtva fogott el az álom, de akkor mintha szörnyű démoni hangot hallottam volna, amely gonoszul vihog:

— Ez a te hazád! … Hahahaha…

Megrezzentem és szívemben szörnyű gyanú támadt, fülemben pedig újra felhangzott a gonosz vihogás:

— Hahahaha!

Másnap minden újság az ünnepségről írt, főleg a kormány lapja, amely már rengeteg táviratot is közölt Kínlódia egyes vidékeiről, számtalan aláírással. A táviratokban sajnálatukat fejezték ki az aláírók, hogy nem jöhettek el személyesen kifejezni örömüket a nagy államférfi felépülése alkalmából.

Az államférfi háziorvosa is egyszeriben hírneves ember lett. Minden újságban jelentek meg hírek arról, hogy valamelyik öntudatos polgár ebből vagy abból a járásból, illetve valamelyik vidékről, nagyra becsülve Miron orvos (így hívták) érdemeit, valami értékes ajándékot vásárol neki. Az egyik újság ezt írta:

„Tudomásunkra jutott, hogy más városok példájára, Lopóvár is értékes ajándékot készít Miron orvosnak: Aesculapius ezüstszobrát, kezében ezüst ke: hellyel, körülötte gyémántszemű, aranyozott kígyókkal, s a kígyók szájában gyertyákkal. Aesculapius mellére a következő arany feliratot vésik: „Lopóvár polgárai Miron orvosnak örök hálául a hazáért tett szolgálatokért.”

Az újságokban szinte hemzsegtek ezek a hírek. Országszerte készítették a drága ajándékokat az orvosnak, és köszönő táviratokat intéztek hozzá. Egy várost olyannyira elfogott a buzgóság, hogy egy nagyszerű villa építésébe fogott, hatalmas márványtáblával, amelybe belevésik a nép hálanyilatkozatát!

Magától értetődő, hogy azonnyomban elkészítették és sokszorosították a nagy államférfi és orvosa kézfogását ábrázoló fényképet, a következő aláírással:

„Köszönöm neked, hűséges Miron, hogy megmentettél a betegségtől, amely gátolt abban, hogy drága hazám javára fordítsam minden erőmet!”

„Én csak a haza iránti szent kötelességemet teljesítettem!”

Fejük fölött galamb lebeg a felhőik között, és csőrében szalagot tart, ezzel a felirattal:

„A kegyelmes teremtő minden rosszat elhárít kedvencéről, Kínlódiáról.”

A galamb fölött a következő címzés: „Emlékül Simon (így hívták, ha jól emlékszem), a nagy államférfi felgyógyulásának napjára.”

Az utcákon és a vendéglőkben gyerekek árulták , a sokszorosított képet és így kiáltoztak:

— Új képek! Simon államférfi és Miron orvos!…

Miután elolvastam néhány újságot (szinte valamennyi közölte a hirneves hazafias orvos életrajzát), elhatároztam, hogy felkeresem a gazdasági minisztert.

A gazdasági miniszter idős, alacsont termetú, ráncos képű, ősz hajú, szemüveges emberke, a vártnál is szívélyesebben fogadott. Íróasztala mellett foglaltam helyet, ő pedig székébe últ. Az asztalom megsárgult, kopott fedelű könyvek hevertek.

— Dicsekvéssel kezdem. Nem is hiszi, milyen elégedett vagyok! Képzelje, mit találtam!

— Valami új módszert, amivel tökéletesitheti az ország gazdasági életét, nemde?

— Ugyan? Miféle gazdasági élet! A gazdasági életet kitűnő törvények szabályozzák. Arról már egyáltalán nem kell gondolkozni.

Elhallgattam, nem tudván, mit mondjak neki, miközben a miniszter jóságos mosollyal egy régi kötetre mutatott, és megkérdezte:

— Mit gondol, milyen mű ez?

Úgy tettem, mintha emlékeznék a könyvre, mire ő megint felvette ájtatos mosolyát:

— Homérosz Iliásza!… De nagyon, nagyon ritka kiadás!… — ejtette ki szinte élvezve a szavakat, és kíváncsian nézett rám, vajon meglepődtem-e.

Csakugyan meglepődtem, de más oknál fogva, ám úgy tettem, mintha a ritkaság valóban elképesztett volna.

— Remek — mondtam.

— Hát még ha azt is megmondom, hogy ez a kiadás nem is létezik többé!…

— Nagyszerű! — ujjongtam, és megindultságot és érdeklődést színlelve forgattam a könyvet.

Alig tudtam különböző kérdésekkel eltéríteni a beszélgetés tárgyát az ö Homéroszáról, kiről soha életemben nem hallottam.

— Engedje meg, miniszter úr, hogy kérdéseket tegyek fel azokról a kitűnő gazdasági törvényekről! — mondtam.

— Törvényeink, mondhatom, klasszikusak. Higygye el nekem, egyetlen ország sem költ annyit a gazdasági élet fejlesztésére, mint a miénk.

— Úgy is kell — jegyeztem meg —, minden ország fejlődésének ez a legfőbb alapja.

— Én is természetesen ebből indultam ki, amikor sikerült a lehető legjobb törvényeket készítenünk és a lehető legnagyobb költségvetést jóváhagynunk a közgazdaság és az ipar fejlesztésére.

— Mekkora a költségvetés, ha szabad érdeklődnöm, miniszter úr?

— Tavaly, amikor más volt a miniszter, a költségvetés kisebb volt, de énnekem sikerült nagy erőfeszítéssel és utánjárással ötmillióra emelnem.

— Ez elég?

— Elég… Tudja, törvénybe iktattuk még a következő szakaszt is:

„A búzának és általában a véleményeknek jól kell teremniök, és minél több kell, hogy legyen belőlük!”

— Hasznos törvény — mondtam.

A miniszter elégedetten mosolygott, és így folytatta:

— Szakmámban kiterjesztettem a hivatalnokok hálózatát, úgyhogy most minden faluban van gazdasági hivatal öt tisztviselővel. A legidősebb tisztviselő egyben az illető falu gazdaságának igazgatója is. Továbbá minden egyes járási székhelyen van egy járási közgazdász, nagyszámú hivatalnokkal, ezek fölött pedig a tartományi közgazdászok állnak, szám szerint húszán, ahány tartománya van országunknak. A tartományi közgazdász minden téren ellenőrzi az összes járási hivatalnokokat, akik viszont ellenőrzik a többi hivatalnokot, hogy végzik-e kötelességüket és befolyásolják-e a vidék gazdasági fejlődését. Rajtuk keresztül a minisztérium (amelynek húsz ügyosztálya, minden egyes ügyosztálynak pedig főnöke és számos hivatalnoka van) levelezést folytat az egyes vidékekkel. A minisztérium egyes ügyosztályainak főnöke levelez az egyes tartományi közgazdászokkal azután pedig a személyi titkárok útján jelentést tesz a miniszternek.

— Hiszen ez borzalmas administráció! — jegyeztem meg.

— Igen. Minisztériumunkban van a legnagyobb létszám. A hivatalnokoknak arra sincs idejúk, hogy felemeljék a fejúket az iratokról.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Továbbá úgy intéztem, hogy minden falunak legyen jól berendezett olvasóterme, jó könyvekkel, a földművelés, erdészet, állattenyésztés, méhészet és más gazdasági ágak tárgyköréből.

— A parasztok nyílván szívesen olvasnak?

— As olvasás kötelező, akárcsak a katonai szolgálat. Minden dolgozó parasztnak délelőtt és délután két-két órát kell töltenie az olvasóteremben, ahol olvas (ha írástudatlan, felolvasnak neki), ezenkívűI a hivatalnokok előadásokat tartanak a föld ésszerű megmunkálásáról.

— Mikor dolgoznak hát a földeken? — kérdeztem.

— Eh, izé… Látszólag csakugyan így van Lassú módszer ez, kezdetben alkalmatlannak látszik, de később majd kifejezésre jut e nagyszerű reform jótékony hatása. Mély meggyőződésem hogy előbb az elméletet kell jól megalapozni, a többi már könnyű, később majd kiderül, hogy as elméleti oktatásban eltöltött idő százszorosan megtérül. Igenis, uram, az erős alap a fontos, az legyen egészséges, arra azután leket építeni! — fejezte be a miniszter, és izgalmában verejtékező homlokát törölgette.

— Teljesen egyetértek az ön lángeszű közgazdasági nézeteivel! — mondtam lelkesen.

— Így aztán pontosan és helyesen elosztottam az ötmillió dinárt: kétmilliót a hivatalnokokra költünk, egymilliót tiszteletdíj címen fizetünk ki a közgazdasági tankönyvek íróinak, egymilliót olvasótermek alapítására fordítunk, egymillióból pedig a hivatalnokok napidiját fedezzük. Ez pont öt.

— Remekül beosztották!… Az olvasótermekre is elég sokat költenek.

— Látja, én most adtam ki egy köriratot, miszerint a közgazdasági könyvek mellett görög és latin nyelvkönyveket is szerezzenek be, hogy a parasztok mezei munka után klasszikus nyelvek tanulásával nemesítsék lelküket. Minden olvasóteremben megtalálhatja Homérosz, Tacitus, Paterkulos műveit és még sok szép művet a klasszikus irodalomból.

— Gyönyörű! — kiáltottam széttárt karokkal, azután felálltam, elbúcsúztam a miniszter úrtol, s indultam kifelé, mert a fejem már zúgott az előttem érthetetlen nagyszerű reformoktól.

(Következő)

14/01/2018

Kínlódia (4/12)

(Előző)

Másnap a rendőrminisztert látogattam meg.

A minisztérium előtt komor tekintetű fegyveres legények tömege sorakozott, rosszkedvűek voltak, mert már két-három napja nem volt alkalmuk verni а polgárokat, ahogy ez ebben a szigorúan alкotmányos országban szokás.

A folyosón és a várótermekben rengeteg ember gyűlt össze, a miniszterre várakoztak. Volt ott mindenféle ember. Jól öltözött, cilinderes férfiak, de kopott, rongyos alakok is, meg tarka egyenruhás férfiak, karddal az oldalukon, szép számban.

Nem jelentettem be magam rögtön a miniszternek, előbb beszélgetni akartam a várakozó emberekkel.

Egy fiatal, előkelő külsejű úriemberrel elegyedtem beszélgetésbe, s elmondta, hogy szolgálatba szeretne lépni a rendőrségnél.

— Ön, úgy látom, tanult ember, bizonyára rögtön felveszik — vélekedtem.

Az ifjú összerezzent, és rettegve nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki esetleg meghallja kérdésemet. Látván, hogy a többiek egymással foglalkoznak, saját bajaikról beszélgetnek, fellélegzett, majd intett, hogy csöndesebben beszéljek, és óvatosan félrevont, minél messzebbre a többiektől.

— Ön is állásért jött? — kérdezte.

— Nem. Idegen vagyok. Világutazó. A miniszterrel szeretnék beszélni.

— Akkor hát ezért mondta ön hangosan, hogy mint tanult ember azonnal kaphatok állást at álIámnál! — súgta.

— Hát ezt nem szabad mondani?

— Szabad, de nekem árthat.

— Miért árthat? Nem értem.

— Nálunk ebben a szakmában nem tűrik a tanult embert. Jogi doktorátusom van, de titkolom, nem merem senkinek megmondani. Ha a miniszter megtudná, nem kapnék állást. Egy barátom, szintén diplomás, csak úgy kapott állást, hogy hatósági bizonyítvánnyal igazolta: soha életében nem tanult és nem is akar tanulni. Így aztán megkapta az állást, mégpedig igen jót.

Még néhány emberrel beszélgettem, köztük egy egyenruhás hivatalnokkal is. Panaszkodott, hogy nem kapott fizetésemelést, holott öt ellenzéki embert sikerült hazaárulási pörbe kevernie.

Igyekeztem megnyugtatni, hisz csakugyan szörnyű igazságtalanság érte.

Elbeszélgettem egy gazdag kereskedővel is, aki sokat mesélt múltjáról. Az egészből annyit jegyeztem meg, hogy néhány évvel ezelőtt vendéglője volt egy kisvárosban, de a politizálás miatt póruljárt, s néhány száz dinárral megkárosították. Alig egy hónap múlva azonban, amikor az ő emberei jutottak kormányra, kitűnő szállításokat kapott, és nagy tőkét szerzett.

— Akkor azonban — folytatta a kereskedő — a kormány megbukott.

— És ön megint bajba került?

— Nem. Visszavonultam a politikai életből. Anyagilag segítettem ugyan a pártlapunkat, de szavazni nem mentem, és a politikai életben sem szerepeltem. Részemről ennyi elég is. Mások annyit sem tettek… Belefáradtam a politizálásba. Minek tőrje magát az ember egy egész életen át! Most azért jöttem a miniszter úrhoz, hogy megkérjem, válasszon meg népképviselőnek a legközelebbi választásokon.

— Hiszen azt a nép választja.

— Hát, hogy is mondjam?… Igaz, hogy a nép választja, így áll az alkotmányban, de rendszerint azt választják meg, akit a rendőrség akar.

Miután így elbeszélgettem a várakozókkal, az irodaszolgához léptem, és megszólítottam:

— Szeretnék a miniszter úrhoz bejutni.

A szolga zordan, fölényes megvetéssel mordult rám:

— Várj! Nem látod, hányán várnak?!

— Külföldi vagyok, világutazó, nem érek rá! — mondtam udvariasan, és meghajoltam a szolga előtt.

A külföldi szónak megvolt a hatása. Eszeveszetten rohant a miniszter irodájába.

A miniszter kedvesen fogadott, hellyel kínált, miután természetesen előbb megmondtam, ki vagyok és hogy hivnak.

Magas növesű, sovány ember volt a miniszter, durva, kegyetlen arcvonásokkal, de visszataszító külseje ellenére, iparkodott minél szívélyesebben viselkedni.

— Hogy tetszik önnek nálunk, uram? — kérdezte a miniszter hideg, színlelt mosollyal.

Néhány bókot mondtam az országról és a népről, s hozzátettem:

— Különös elismerésemet kell kifejeznem e gyönyörű országnak bölcs és okos kormányzatáért. Szinte nem is tudom, hol kezdjem a csodálkozást!

— Hja, lehetne jobb is, de megteszünk minden tőlünk telhetőt! — mondta kevélyen, de bókjaim láthatóan tetszettek neki.

— Nem, nem, miniszter úr, túlzás nélkül állítom, jobb már nem is lehet. A nép, mint látom, igen elégedett és boldog. Alig néhány nap alatt mennyi ünnepség és parádé! — mondtam.

— Igaza van, de ez a hangulat némileg az én érdemem is, mert a népnek adott és teljes mértékben biztosított szabadságjogok mellett sikerült az alkotmányba beiktatnom a következőket is:

„Kínlódia valamennyi polgára köteles jókedvű és vidám lenni, minden fontos eseményt és a kormány minden cselekedetét köteles ujjongva üdvözölni küldöttségek és táviratok útján!”

— Rendben van, miniszter úr, de hogyan lehet ezt keresztülvinni? — kérdeztem.

— Nagyon könnyen, minthogy az ország törvényeit mindenki köteles betartani! — válaszolta a miniszter, és fontoskodó, méltoságteljes képet vágott.

— Szép, szép — jegyeztem meg —, de nehogy ez kárt okozzon a népnek és érdekeinek, valamint az ország érdekeinek. Tegnap például megtudtam a miniszterelnök úrtól, hogy az északi határokat lezárták a sertéskivitel előtt. Az országot így nyilván roppant kár éri.

— Úgy van! De ennek így kellett lennie. És maholnap rengeteg küldöttség érkezik majd Kínlódia minden vidékéről, és elismerését fejezi ki a miniszterelnöknek, hogy oly bölcs és ügyes politikát folytatott a szomszédos baráti országgal szemben! — magyarázta a miniszter lelkesen.

— Hát ez remek. Ez a bölcs államberendezés valóban irigylésre méltó. Engedje meg, hogy mint idegen, elismerésemet fejezzem ki ez előtt az ön érdeméből hozott lángeszű törvény előtt, amely boldoggá tette az országot, és eloszlatta az összes gondokat és bajokat.

— Ha a nép történetesen mégis megfeledkezne törvényes kötelezettségéről, én már, erre a legrosz-szabbra is gondolva, három nappal ezelőtt bizalmas körirattal fordultam az ország valamennyi rendőrhatóságához, és szigorúan elrendeltem, hogy ebben az esetben a nép minél nagyobb számban keresse fel a miniszterelnököt, és gratuláljon néki.

— És mi történik, ha néhány nap múlva esetleg megindul a sertéskivitel? — kérdeztem udvarias kiváncsisággal.

— Ó, semmiség: újabb bizalmas körirattal fordulok a rendőrséghez, és parancsot adok ki, hogy a népet minél nagyobb számban ösztökéljék gratulálásra. Kezdetben ez talán nehéz, de a nép fokozatosan megszokja, és már magától indítja a küldöttségeket.

— Úgy van, önnek igaza van! — mondtam elképedve a miniszter válaszától.

— Mindent el lehel intézni, uram, csak ha akarja, az ember, és ha megvan az egység. A minisztertanácsban segítjük egymást abban, hogy a kormány minden tagjának rendeletéit pontosan hajtsák végre. Nézze például, a közoktatási miniszter ma elküldte hozzám egy köriratát, kérve, hogy én is támogassam, és rendeljem el a rendőri szerveknek, hogy szigorúan tartsák be a közoktatási miniszter köriratának előírásait.

— Ha szabad érdeklődnöm, fontos ügyről van szó?

— Nagyon fontos. Szinte halaszthatatlan. Meg is tettem a szükséges lépéseket. Tessék, nézze meg — mondta, és egy aktát tett elém.

Elolvastam a szöveget:

„Tudomásunkra jutott, hogy népünkben napról napra egyre inkább rontják a nyelvet, és egyes polgárok oda jutottak, hogy megfeledkezve a törvényről, amely kimondja: „A polgároknak tilos a nép nyelvét rontani, elferdíteni a szórendet a mondatban, és egyes szavakat a nyelvtudósok külön bizottságának előírásával ellentétben szabálytalanul használni”, mégis megtörténik, hogy például a lábas szót sajnos arcátlanul és kíméletlenül lábosnak ejtik. Hogy a jövőben ne történhessenek meg hasonló káros jelenségek, aánelyek igen rossz irányban befolyásolhatják édes hazánk fejlődését, elrendelem, hogy az elcsúfított lábas szót hatósági erővel védjék meg, és a törvény előírásai szerint szigorú büntetéssel sújtsák mindazokat, akik nem törődve a törvényes rendelkezésekkel, ezt a szót vagy más szavakat, vagy akár a szavak nyelvtani változatát önkényesen módosítják.”

— Maguknál ez is büntetendő?

— Természetesen, hisz, ez már főbenjáró vétség. Abban az esetben, ha a bűnösség tanúkkal bizonyítható, tíz-tizenöt nap elzárást kaphat a vádlott.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

— Gondolkozzék róla, uram! Ennek a törvénynek, amely jogot ad, hogy a szavakat helytelenül alkalmazó és nyelvtani hibákat vétő személyeket megbüntessük, roppant jelentősége van pénzügyi és politikai szempontból is. Gondolkozzék csak, és rá fog jönni az egész ügy helyességére!

Mélyen töprengtem, de egyetlen okos ötlet sem jutott eszembe. Minél tovább gondolkoztam, mind kevésbé értettem a miniszter szavainak értelmét, azaz mind kevésbé tudtam, hogy miről is gondolkozom. Miközben így hasztalan törtem a fejem arról a furcsa törvényről és erről a még furcsább országról, a miniszter öntelt mosollyal figyelt, mintha azt gondolná, hogy lám, ezek a külföldiek közel sem oly okosak, ötletesek, mint Kínlódia népe, mert ez a nép képes oly okos dolgot is kitalálni, amit minden más országban őrültségnek tekintenének.

— Szóval nem érti! — mondta mosolyogva, és félszemmel végigmért.

— Bocsánat, de sehogy se értem.

— Tudja, ez az új törvény nagyon sokat jelent az országnak. Először is, a bírságot pénzben szedjük be, ami igen szép jövedelmet hoz az állampénztárnak. Ebből fedezzük az elvbarátok pénztári hiányait, vagy pedig a rendelkezési alapba tesszük, amelyből a kormány politikájának híveit jutalmazzuk; másrészt ez az együgyűnek látszó törvény meglehetős segítséget jelent a kormánynak a választásokon, hogy egyebek között ezzel is többséget szerezzen a képviselőházban.

— Hisz ön azt mondta, miniszter úr, hogy az alkotmány minden jogot megad a népnek.

— Úgy van! A nép teljes szabadságot élvez, de pem használja ki! A helyzet ugyanis az, hogy vannak érvényes szabadságjogok, de megszokásból inkább a régi törvényeket alkalmazzuk.

— Akkor miért volt szükség új törvényekre? — kérdeztem merészen.

— Nálunk az a szokás, hogy gyakran változtatjuk a törvényeket, legyen belőlük minél több. Ebben az egész világot megelőztük. Csak az utóbbi tíz esztendőben tizenöt alkotmányt hoztunk, ezek közül mindegyik legalább három ízben volt érvényben, majd ismét elvetettük, és megint hatályba léptettük, úgyhogy mi sem tudjuk, de a polgárok sem tudják pontosan, mely törvények érvényesek, és melyek helyeztettek hatályon kívül… Szerintem egy országnak a tökéletessége és kultúrája épp ebben rejlik, tisztelt uram! — fejezte be a miniszter.

— Tökéletesen igaza van, miniszter úr, a külföld csak irigyelheti önöktől ezt a bölcs rendszert!

Nemsokára elbúcsúztam a miniszter úrtól, és az utcára mentem.

(Következő)

13/01/2018

Kínlódia (3/12)

(Előző)

Alighogy betettem az ajtót magam mögött, és leszedtem magamról a rengeteg érdemrendet, majd fáradtan, törődötten a székre roskadtam, hogy kissé kifújjam magam, kopogtak az ajtón.

— Szabad — mondtam, mit is mondhattam volna mást.

Urasan öltözött szemüveges ember lépett a szobába. (Hogy ne ismételjem minduntalan, tudni kell, hogy itt mindenki több-kevesebb kitüntetéssel van megrakva. Amikor a szálloda felé mentünk a pandúrral, ezt is el kell mondanom, láttam, hogy egy cipőtolvajt kísértek börtönbe, de neki is érdemrend lógott a nyakában. „Miféle kitüntetés az?” — kérdeztem a pandúrtól. „A közoktatás és kulturális élet terén szerzett érdemekért kapta!” — válaszolta komolyan és közönyösen. „Miféle érdemekért?” „Ő volt, tetszik tudni, a régi közoktatási miniszter kocsisa. Ügyes kocsis!” — magyarázta a pandúr.) Szóval, a szemüveges úriember belépett a szobámba, mélyen meghajolt (amit természetesen én is megtettem), és bemutatkozott, hogy ő a külügyminisztérium főtisztviselője.

— Nagyon örvendek! — mondtam meglepődve e váratlan magas látogatástól.

— Először jár hazánkban, uram? — kérdezte.

— Először.

— Ön külföldi?

— Igen, külföldi vagyok.

— Higgye el, úgy jött, mintha megrendeltük volna — ujjongott a főtisztviselő.

Ezzel még inkább zavarba hozott.

— Van egy megüresedett konzuli állásunk. Ami a fő, jó fizetést és reprezentációs pótlékot kaphat, de azt természetesen személyes kiadásaira fordíthatja. Ön idős, tapasztalt ember, hivatali teendője pedig egyszerű: propagálnia kell nemzeti eszméinket azokon a vidékeken, ahol népünk idegen hatalom alatt él… Ön kapóra jött, több mint egy hónapja hasztalan keresünk megfelelő személyt erre a fontos posztra. A többi állásra, hálistennek, találtunk elég idegent. Vannak zsidók, görögök, cincárok (hát azokat honnan szerezték?!)… Ön milyen nemzetiségű, ha szabad érdeklődnöm?

— Hát, hogy is mondjam, tulajdonképpen nem is tudom pontosan!… — mondtam szégyenlősen, s épp hogy hozzákezdtem szomorú családi történetemhez, de ő félbeszakított, vígan tapsolt, és táncra perdült örömében.

— Remek, remek! Soha jobbat!… Ön csakugyan lelkiismeretesen fogja végezni szent feladatát. Sietek a miniszterhez, ön pedig néhány nap múlva már útnak is indulhat — áradozott a főhivatalnok, és gyorsan távozott, hogy fontos felfedezéséről minél előbb jelentést tegyen a miniszternek.

Alighogy elment, a székbe rogytam, és fejemet két tenyerem közé szorítottam. Hihetetlen, hogy mi minden történik velem ebben az országban.

Újból kopogtak az ajtón.

— Szabad.

Megint egy jól öltözött úriember lépett a szobámba, és szintén egy minisztérium főhivatalnokaként mutatkozott be. Azt mondta, hogy a miniszter megbízásából jött fontos ügyben. Én persze azzal a kijelentéssel viszonoztam, hogy nagyon ürölök, és rendkívül boldognak érzem magam e megtiszteltetés miatt.

— Ön küldfödi?

— Igen.

Tisztelettel nézett rám, alázatosan a földig hajolt, és már szólni akart, de félbeszakítottam:

— Szíveskedjék megmondani nekem, uram, hogy hívják ezt az országot?

— Nem tudja? — álmélkodott a főtisztviselő, s még nagyobb tisztelettel és alázattal bámult rám. — Kínlódia! — mondta, és néhány lépést tett hátra.

— Érdekes véletlen, hogy őseimnek magasztos, hősi országát is pontosan így hívták! — gondoltam magamban, de neki nem szóltam, hanem újabb kérdést tettem fel:

— Mivel állhatok rendelkezésére, tisztelt uram?

— Épp most létesítettünk egy új tisztséget: az állami javak igazgatói tisztségét. Engedje meg, hogy a miniszter úr nevében felajánljam önnek ezt a magas, hazafias állást… Ön bizonyára volt már miniszter többször is?

— Soha életemben.

— Soha?! — csodálkozott ámuldozva. Akkor biztosan más magás állásai voltak többszörös fizetéssel?

— Soha.

A főhivatalnok elnémult. Nem tudta, mit is tegyen ebben a példátlan esetben, tehát bocsánatot kért a zavarásért, majd azt mondta, hogy beszélgetésünkről rögtön tájékoztatja a miniszter urat, és ezzel távozott.

Másnap az összes újságok rólam írtak. Az egyikben a következő tudósítás jelent meg:

„Csodaember. Városunkban tegnap óta egy idegen tartózkodik, hatvan éves, de eddig nem volt miniszter, egyetlen érdemrendet sem kapott még, sőt állami szolgálatban sem volt, és fizetést sem kapott soha. Valóban példátlan eset a mai világban. Értesülésünk szerint az illető csodaember a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett fogadóban szállt meg. Tegnap többen meglátogatták, és azt állítják, hogy egyáltalán nem különbözik a többi embertől. Igyekszünk majd minél több értesülést szerezni erről a rejtélyes lényről. Életrajzát, amely nyilván nagy érdeklődésre számíthat tisztelt olvasóink körében, megszerezzük, s lehetőleg fényképét is közöljük majd lapunkban.”

Egy másik újság körülbelül ugyanazt írta a következő kiegészítéssel:

„…Jól értesült helyről tudomást szereztünk arról is, hogy az illető csodaember fontos politikai küldetésben jár nálunk.”

A kormány lapja viszont udvariasan cáfolta a híreket, mégpedig így:

„Az ostoba ellenzéki lapok szeleburdiságukban különféle valótlanságokat találnak ki, és rémhíreket terjesztenek arról, hogy valami hatvan éves idegen érkezett hazánkba, aki, mint az illető szószátyárok állítják, még soha nem volt miniszter, se közhivatalnok, és nincsenek kitüntetései. Ilyen képtelen és hihetetlen dolgok egyedül az ellenzéki lapok munkatársainak összezsugorodott, megnyomorodott és meglágyult agyvelejében születhettek, és kizárólag az ő rosszindulatuk terjesztheti. Ez a támadás azonban kudarcot fog vallani, mért a kormány már, hálistennek, egy hete van uralmon, s helyzete eddig egyetlen esetben sem ingott meg, habár ezt az ostoba ellenzékiek szeretnék.”

A cikkek után nagy tömeg gyülekezett szállodám körül. Álldogáltak, bámészkodtak, leselkedtek, csóportok érkeztek és távoztak, s így minden időpontban nagy tömeg tartózkodott a szálloda környékén. Köztük újságárusok cikáztak, és teli torokkal ordították:

— Új regény: A csodaember, első füzet!

— Új könyv: Egy kitüntetés nélküli aggastyán élményei!

Számos ilyen füzetet árultak.

Egy kocsma is új cégért akasztott ki: „A csodaemberhez”. A cégér érdemrend nélküli ember mellképét ábrázolta. Az emberek persze a csodát ábrázoló cégtábla körül is gyülekezni kezdtek, s a rendőrség, mi mást tehetett volna, a közerkölcsök érdekében megtiltotta a botrányos cégért.

Másnap szállodát kellett változtatnom. Az utcán illő módon, néhány érdemrenddel diszítve kellett járnom, s így nem törődött velem senki.

Mint idegennek, nyomban alkalmam nyílott megismerni az ország kiemelkedő személyiségeit és minisztereit, s nemsokára megtudtam az összes államtitkokat is.

Rövidesen az a megtiszteltetés ért, hogy felkereshettem a minisztereket kabinetjükben.

Mindenekelőtt a külügyminisztert látogattam meg. Amidőn a folyosóra értem, ahol sokan várakoztak a miniszterre, az irodaszolga harsány kiáltását hallottam:

— A miniszter úr nem fogad senkit, mert lefeküdt a díványra szundikálni!

A látogatók szétszéledtek. Megszólítottam az irodaszolgát:

— Ha lehet, jelentse a miniszter úrnak, hogy egy külföldi szeretne vele beszélni.

A „külföldi” szó hallatára a szolga udvariasan meghajolt, és azonnal bement a miniszterhez.

A kétszárnyas ajtó egyszeriben kinyílott, és megjelent egy zömök, kövérkés kis ember. Mosolyogva, félszegen meghajolt, és személyesen betessékelt.

A miniszter egy fotelhez vezetett, sajátkezűleg előkészítette az ülőkémet, ő pedig velem szemben foglalt helyet, keresztbe tette lábát, megsimogatta kerek pocakját, és megszólalt:

— Nagyon örvendek látogatásának, uram. Már sokat hallottam önről… Tudja, épp lefeküdtem egy kicsit aludni… Mi mást tennék?… Nincs semmi dolgom, s egyszerűen nem tudom, mit tegyek rengeteg időmmel.

— Milyenek a kapcsolatai a szomszéd országokkal, ha megengedi a kérdést, miniszter úr?

— Hát, hogy is mondjam?… Jók. Nagyon jók, minden téren… Őszintén szólva, erről még nem is volt alkalmam gondolkodni, de a jelekből ítélve nagyon, nagyon jók a kapcsolataink… Eddig semmi rossz nem történt, kivéve hogy északon megtiltották a sertéskivitelt, délen pedig a szomszédos anuták gyakran betörnek területünkre, és fosztogatják falvainkat… Semmiség… jelentéktelen apróságok.

— Elég baj az a sertéskivitel… Hallom, sok sertés van az országban — jegyeztem meg udvariasan.

— Van, hálistennek, van elég, de mindegy. Majd itthon megeszik a disznót, s legalább olcsóbb lesz. Végtére is, mi lenne, ha egyáltalán nem volna disznónk. Akkor is élni kellene — válaszolta közönyösen.

A további beszélgetés során elmondta, hogy erdészetet tanult, most pedig az állattenyésztésről szóló cikkeket szokta olvasni, mert maga is néhány tehenet akar beszerezni és borjakat nevelni, mert úgy hallotta, hogy azon jól lehet keresni.

— Milyen idegen nyelveken olvas? — kérdeztem.

— Hát, anyanyelvemen. Más nyelvet nem is szeretek, és nem is akartam tanulni soha. Nem is volt szükségem idegen nyelvtudásra. Ebben a tisztségben pedig egyáltalán nincs rá szükségem, de ha mégis kellene, könnyen kerítünk szakembert külföldről.

— Önnek teljesen igaza van — hagytam jóvá a miniszter szellemes és eredeti véleményét, mit is tehettem mást.

— Most jut eszembe, szereti ön a pisztrángot?

— Nem ettem még soha.

— Kár. Nagyon finom hal. Specialitás. Tegnap kaptam néhányat egy barátomtól. ínyenc falat…

Bizonyos ideig még beszélgettünk a fontos ügyekről, aztán bocsánatot kértem a miniszter úrtól, hogy látogatásommal esetleg fontos államügyekben zavartam, majd elbúcsúztam és távoztam.

Szívélyesen áz ajtóig kísért.

(Következő)

12/01/2018

Kínlódia (2/12)

(Előző)

A parthoz közel hatalmas márvány piramist pillantottam meg, aranybetűs felirattal. Kíváncsian léptem közelebb, remélve, hogy most majd elolvashatom a dicső hősök nevét, kikről apám oly sokat mesélt. De minő meglepetés! A márványba a következő szavakat vésték:

“Északtól idáig terjed annak a dicső és boldog népnek országa, amelyet az Úristen megajándékozott azzal a nagy és ritka szerencsével, hogy nyelvében a nyelvtan szabályai szerint az ország és a nép dicsőségére a K betű az I betű előtt mindig C betűvé változik.”

Olvasom egyszer, olvasom kétszer, sehogy se tudok magamhoz térni a csodálkozástól: mit jelent ez? A legkülönösebb az, hogy a feliratot az én anyanyelvemen írták.

Igen, ezen a nyelven beszélt apám, őseim is és magam is, de ez mégsem az én hazám. Apám egészen más országról mesélt. Kissé megzavart, hogy ugyanaz a nyelv, de könnyen lehetséges, gondoltam, hogy azonos eredetű, azonos nyelvű, testvér népekről van szó, amelyek távol élnek egymástól, és nem is tudnak egymásról. Hamarosan felhagytam a csodálkozással, és büszkén gondoltam, hogy lám, véletlenül az én anyanyelvem is épp ilyen, és szépségei is pontosan ilyenek.

Túljutottam a várfalakon, és elindúltam a városba vezető utcán, hogy valami vendégfogadóban kipihenjem a hosszú út fáradalmait, aztán valami munkát találjak, hogy majd a keresetemből folytassam az utat, és tovább kutassam hazámat.

Alig tettem néhány lépést, tömeg kezdett gyülekezni körülöttem, mintha valami csodabogár volnék. Öreg és fiatal, férfiak, nők tolakodtak, ágaskodtak, szorongtak, pipiskedtek körülöttem, hogy minél jobban lássanak. Végül is annyian verődtek össze, hogy eltorlaszolták az utcát és megakadályozták a forgalmat.

Csodálkozva bámultak rám, én meg őket néztem szintén csodálkozva. Bármelyikre tekintek ugyanis, mindegyik mellét érdemrendek és kitüntetések díszítik. Ritka volt köztük a mindössze egy-két érdemrendet viselő szegény ember, különbén a többiek úgy tele voltak aggatva, hogy még a ruhájuk sem látszott ki. Egyeseknek meg annyi volt belőle, hogy nem is a mellükön hordták, hanem kiskocsit húztak maguk után, amely meg volt rakva a különböző érdemekért kapott érmekkel, kitüntetésekkel, csillagokkal és hasonló csecsebecsékkel.

Alig bírtam mozogni a tolakodó kiválóságok között, akik körülzártak és majd elnyeltek tekintetükkel. Egyesek még civakodtak is miattam, és szemrehányással illették a hozzám közelebb állókat:

— Eleget bámulta már, hagyjon minket is, hogy megnézzük.

Aki közelebb jutott hozzám, gyors kérdéseket tett fel, nehogy idő előtt eltaszítsák tőlem.

Már untam az ismétlődő álmélkodó kérdéseket:

— Honnan jöttél? Egy érdemrended sincs?…

— Nincs.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— És még sincs érdemrended egy se?

— Egy se.

Harsány kiáltások hallatszottak a tömegből, akárcsak a vásáron, amikor a szörnyszülötteket mutogatják:

— Halljátok, emberek: hatvan éves, és egyetlen érdemrendje sincs!

Tülekedtek, lármáztak, zúgtak, mind erősebben tolongtak, a környező utcákból is özönlött a nép, és át akart törni a tömegen, hogy lásson engem. Végül kitört a verekedés, és a rendőrség is beavatkozott.

Még a verekedés kezdete előtt egyeseket kikérdeztem, milyen érdemekért kapták a kitüntetéseket.

Az egyik azt mondta, hogy őt a haza ügyében szerzett kiváló érdemeiért és áldozatkészségéért tüntette ki a miniszter, mert nagy állami pénzeket kezelt egy teljes éven át, és ellenőrzéskor mindössze kétezer dinár hiánya volt. Jogosan kapta a kitüntetést, állították egyöntetűen, ugyanis az egész pénzt eltulajdoníthatta volna, de fennkölt jelleme és hazafisága megakadályozta ebben.

A másikat azért tüntették ki, mert egy hónapon át őrizte az állami raktárakat, s azok nem égtek le.

A harmadik meg azért kapott kitüntetést, mert ő volt az első, aki észrevette és megállapította azt az érdekes tényt, hogy a könyv szó elején k betű van, a végén pedig v betű.

Egy szakácsnőt érdemrenddel tüntettek ki, mert egy gazdag házban öt évi szolgálat alatt mindössze néhány ezüst és arany holmit lopott el.

Kitüntettek egy személyt azért, mert az ostoba szokásoktól eltérően, egy tetemesebb sikkasztás, után nem követett el öngyilkosságot, hanem a bíróság előtt arcátlanul így kiáltott:

— Én csak tettekben alkalmaztam nézeteimet és szemléletemet. Ez az én világnézetem. Ha akarnak, ítélkezzenek fölöttem. Itt vagyok! (Itt egy lépést tett előre, és a mellét verte.)

Éz az ember a polgári bátorságért kapott érdemrendet, ha igaz. (Megérdemelte, az biztos!)

Egy bácsi kitüntetést kapott, mert megöregedett anélkül, hogy meghalt volna.

Egy kereskedőt kitüntettek, mert rossz búzát és egyebeket szállított az államnak, s alig fél év alatt dúsgazdag lett.

Egy gazdag örökös érdemrendet kapott, mert nem herdálta el örökségét, és öt dinárt adott jótékony célokra.

De ki tudná mind észben tartani! A kérdezettek csak egy érdemrendjükről adtak felvilágosítást, de valamennyit felsorolni teljesen lehetetlen.

Nos, amikor megkezdődött a verekedés, a rendőrség beavatkozott, a pandúrok szétkergették a népet, az egyik elöljáró vagy micsoda csukott fiákért rendelt oda. Betessékeltek a fiákerba. Fegyveres pandúrok vették körül a kocsit, és tolták vissza a tömeget. Az elöljárószerű ember beült mellém a fiákerba, és elindultunk valamerre, a tömeg pedig mellettünk szaladt.

Nagy, földszintes, elhanyagolt épület előtt állt meg a kocsi.

— Hol vagyunk? — kérdeztem az elöljárót (ugyanis annak tartottam).

— Ez a mi rendőrségünk.

Amint kiléptem a kocsiból, látom, ketten verekszenek a rendőrség épülete előtt. Pandúrok állnak körülöttük, nézik a verekedést, sőt maga a rendőrfőnök és hivatalnokai is nagy élvezettel szemlélik.

— Miért verekszenek ezek? — kérdeztem.

— Előírásaink szerint a botrányokat itt, a rendőrség szeme előtt kell lebonyolítani. Tudja, hogy van az: végtére is a főnök úr és a többi hivatalnok nem mászkálhat mindenféle lebújba. Így könnyebb nekünk, áttekinthetőbb a dolog. Ha ketten összevesznek és verekedésre szánják magukat, idejönnek. Azokat, akik lent az utcán, illetéktelen helyen csinálnak botrányt, szigorúan büntetjük.

A rendőrfőnök, kövérkés, ősz bajuszú, csupasz állú, tokás ember, majd elájult, amikor meglátott.

— Hát te hová való vagy, ember?! — kérdezte ámuldozva, széttárt karokkal, és alaposan vizsgált minden oldalról.

Kísérőm súgott valamit a fülébe, nyilván beszámolt a történtekről. A főnök összeráncolta homlokát, és zord hangon kérdezte:

— Hová való vagy, beszélj!

Részletesen elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, mire ideges lett és félbeszakított.

— Jó, jó, hagyjuk ezeket az ostobaságokat. Inkább arról beszélj, ami a legfontosabb, mondd meg, hogyan mertél így járni az utcán, fényes nappal!

Nézegettem magam, forgolódtam, méregettem a külsőmet, de nem vettem észre semmit. Így jártam be a fél világot, de soha senki nem vont felelősségre.

— Mért nem ugatsz? — kiáltotta a főnök udvariasan, ahogy az illető országban a rendelet előírja a rendőrség viselkedését, s szinte remegett haragjában. — Bezáratlak, mert botrányt idéztél elő illetéktelen helyen, és ostoba viselkedéseddel felbolygattad az egész várost.

— Nem értem, uram, mivel követtem el ennyi rosszat — jegyeztem meg ijedten.

— Idős vagy, és még annyit se tudsz, mint egy gyerek… Kérdezlek még egyszer: hogyan járkálhattál így az utcán, miért okoztál rendbontást, méghozzá illetéktelen helyen?

— Én becsületes ember vagyok.

— Hülye vagy, te vén… Becsületes vagy… Hát a kitüntetéseid hol vannak?

— Nincsenek.

— Hazudsz, vén disznó!

— Esküszöm, nincsenek!

— Egy se?

— Egy se.

— Hány éves vagy?

— Hatvan.

— Hatvan év alatt nem kaptál kitüntetést? Hol éltél te? A Holdban?

— Nincs kitüntetésem egy sem, esküszöm mindenre a világon! — fogadkoztam.

A rendőrfőnök elképedve csodálkozott. Tátott szájjal, tágra meredt szemmel lesett rám, és egy hang sem jött ki a torkán.

Amikor kissé magához tért a csodálkozástól, parancsot adott, hogy hozzanak be néhány érdemrendet.

A szomszéd szobából nyomban hoztak egész rakás különféle érdemrendet: csillagokat, szalagokat, nyakravaló kitüntetéseket és temérdek érmet.

A főnök parancsára sebtében rám akasztottak két-három csillagot, három-négy nyakravaló érdemrendet, a kabátom hajtókájára pedig feltűztek még néhányat, továbbá hozzátettek vagy húsz különféle érmet és emlék-plakettet.

— Így ni, barátom! — harsogta a főnök látható örömmel, hogy lám, kitalálta a módot a további botrányok megakadályozására. — Így ni — ismételte —, most legalább rendes emberre hasonlítasz, amúgy meg felbolygattad az egész várost, mintha valami csodalény huppant volna ide… Te talán nem is tudod, hogy nálunk ma nagy ünnepség van? — kérdezte tőlem.

— Nem tudom.

— Furcsa! — mondta sértődötten, majd rövid szünet után így szólt:

— Öt évvel ezelőtt a mai napon a hátaslovam csikót hozott a világra, s ebből az alkalomból ma délelőtt fogadtam a legelőkelőbb polgárok jókívánságait, este kilenc óra tájban pedig fáklyásmenettel vezetik végig a kancámat az utcákon, majd táncmulatságot rendeznek a legjobb szállodában, ahová csak a legelőkelőbb polgárókat, engedik be.

Most viszont én képedtem el a csodálkozástól, de leplezve zavaromat hozzáléptem, és én is kifejez-tem jókívánságaimat:

— Elnézését kérem, hogy nem tudtam erről az ünnepi évfordulóról; nagyon sajnálom, hogy nem tudtam idejekorán kifejezni jókívánságaimat, de íme, most pótolom a mulasztást.

Őszinte szívből megköszönte hűséges hátaslova iránti elismerésemet, és nyomban megkínált mindenféle jóval.

Bort és süteményt kaptam, aztán elbúcsúztam a főnöktől, és egy csillagokkal és érdemrendekkel megrakott pandúr kíséretében (akit beosztott mellém, hogy a szállodába vezessen) elindultam. Nyugodtan mehettem, a tömeg most nem zavart lármával és tolakodással, bár ha kitüntetések nélkül indulok útnak, biztosan megint megjártam volna.

A pandúr a Sokat szenvedett édes hazánkhoz címzett vendégfogadóba kísért. A vendéglőstől szobát kaptam, és pihenni tértem. Alig vártam, hogy egyedül maradjak és rendezzem furcsa benyomásaimat, amelyeket az első találkozásnál szereztem ebben az országban.

(Következő)

11/01/2018

Kínlódia (1/12)

Különös mesét olvastam egy régi könyvben. Ördög tudja, hogy került kezembe az a könyv; valami nevetséges korról szól, amikor sok volt a szabad szellemű törvény, de szemernyi szabadság sem volt; szónokoltak és köteteket írtak a gazdálkodásról, de senki sem vetette be a földjét; erkölcsi prédikációktól visszhangzott az egész ország, de erkölcs nem volt sehol; a házak padlásán is logikát tároltak, az észnek azonban híján voltak; takarékosságról és az ország jólétéről beszéltek lépten-nyomon, miközben eszeveszett pazarlás folyt, és minden uzsorás és gazember aprópénzért megvásárolhatta magának a Nagy Hazafi címet.

A különös mese, avagy útinapló (hogy szigorúan véve milyen irodalmi műfaj az a dolgozat, magam sem tudom, a szakértőket pedig nem akarom megkérdezni, mert bevált szerb szokás szerint nyilván az Ítélőtábla általános ülése elé vinnék az ügyet. Mellékesen szólva, ez igen szép szokás. Embereket neveznek ki, kiknek hivatalos kötelességük a gondolkodás, övék az utolsó szó, mi többiek pedig valamennyien serbesek vagyunk csak), szóval, e különös mese, illetve útinapló írója így kezdi:

„Életemből ötven évet világ körüli úton töltöttem. Sok várost, sok falut, sok országot, sok embert és népet láttam, de semmi nem ejtett csodálatba úgy, mint egy gyönyörű, szelíd tájon élő néptörzs. Arról a boldog törzsről mesélek most, noha jó előre tudom, hogy senki élő ember nem hisz nekem se most, se halálom után, ha ez a könyv valakinek a kezébe kerül, és olvasni kezdi…”

Meg kell jegyeznem, furfangos bácsi lehetett, engem ugyanis már bevezető szavaival a könyv elolvasására késztetett, s ha már elolvastam, elmondom másoknak is. Nehogy azt higgyék azonban, hogy olvasásra akarom rábeszélni önöket, nem, én már az elején őszintén kijelentem, nem érdemes elolvasni a könyvet, mert az illető bácsi (író vagy miféle) elejétől végig hazudik, de én, bármilyen furcsán hangzik is, elhiszem minden lódítását, mintha való igaz volna.

Íme, hogyan folytatja a mesét.

–

Egy évszázaddal ezelőtt apám súlyosan megsebesült, és hadifogságba esett. Hazájából idegenbe hurcolták, ott újra megnősült, egy rabnőt, honfitársnőjét vette el feleségül. Ebből a házasságból születtem, de még kilenc esztendős se voltam, amikor apám meghalt. Sokat mesélt nekem szülőföldjéről, a hősökről és nagy jellemekről, akik szinte hemzsegtek hazánkban, a nagy hazafiasságról, véres szabadságharcokról, erényekről és tisztességről, a nagy áldozatkészségről országunkban, ahol mindent, magát az életet is szívesen feláldozzák a haza oltárán. Mesélt népünk dicső, hősi múltjáról, halála előtt pedig lelkemre kötötte: „Édes fiam, nekem a nagy kaszás nem, engedte meg, hogy hőn szeretett hazámban haljak meg, a sors nem hagyta, hogy csontjaim abban a szent földben pihenjenek, amelyet véremmel áztattam, hogy szabad maradjon. Balsorsom nem adta meg nekem, hogy édes hazámban a szabadság éltető fénysugarában fürösszem arcomat, mielőtt örökre behunyom szemem. De én nem is vagyok fontos, mert a szabadság sugara rád fog ragyogni, édes fiam, beragyog titeket, gyermekeinket. Menj, fiam, s ha odaérsz, csókold meg azt a szent földet, menj, és szeresd azt a hazát, s jegyezd meg magadnak, hogy az a vitéz ország és népünk nagy tettekre hivatott, menj, és jóra használd a szabadságot, hogy apád büszke lehessen rád, de ne feledd, hogy azt a földet az én vérem is áztatta, apád vére, mint ahogy vitéz, dicső őseid nemes vére áztatta évszázadokon át…”

Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem apám, megölelt és megcsókolt, könnyei lecsorogtak a homlokomon…

— Menj, fiam, az isten…

Ezzel a befejezetlen mondattal halt, meg az én jó apám.

Halála után alig egy hónappal, tarisznyával a vállamon, bottal a kezemben nekivágtam a nagyvilágnak, hogy megkeressem dicső hazámat.

Ötven évig jártam a világot, de annak a hősi országnak, amelyről apám oly sokat mesélt, nyomát se találtam sehol.

Hazám után kutatva érdekes országokra és emberekre bukkantam, s erről most mindjárt beszámolok.

Nyári nap volt, úgy sütött, hogy az emberben felforrt az agyvelő, szinte szédült a forróságtól. Zúgott a fülem, szomjúság gyötört, szemem pedig majd leragadt, alig bírtam nyitva tartani. Izzadság ömlött rólam, s az út pora verejtékező bőrömre tapadt. Öltönyöm poros és elnyűtt volt. Fáradtan, kimerülten bandukoltam, de egyszerre, mintegy félóra járásra, fehér városfalakat pillantottam meg két folyó mentén. Új erőre kaptam, és a fáradtságról és kimerültségről megfeledkezve, gyors léptekkel indultam a város felé. Nemsokára folyóparthoz értem. Két nagy folyó hömpölygött lassan, és a város falait nyaldosta.

Hirtelen eszembe jutott, hogy apám említett valamit egy híres városról, ahol őseink temérdek vért ontottak, s nekem úgy rémlett, mintha azt mondta volna, hogy az a város is két folyó mentén terül el.

Szívem erősebben dobogott az izgalomtól. Levettem a sapkámat, s az ismeretlen ország hegyeiből áradó szellő lehűtőtte verejtékező homlokomat. Az ég felé emeltem tekintetemet, térdre rogytam, és könnyezve kiáltottam:

— Uram, teremtőm! Tégy bölccsé, hallgasd meg a nagyvilágban kódorgó, hazáját, apja szülőföldjét kereső árva fiad imáját…

A szellő csak fújdogált a távoli kéklő hegyormok felől, az ég pedig hallgatott némán.

— Mondd meg nekem, te drága szellő, amely azokról a kéklő hegyekről fújdogálsz, vajon azok a bércek az én hazámhoz tartoznak-e? Mondjátok meg, drága folyók, vajon őseink vérét mossátok-e le azokról a büszke falakról?

Minden néma volt, minden hallgatott, de énbennem mintha mámoros sejtelem ébredt volna, s egy rejtélyes hang szólna:

— Ez az az ország, amelyet oly rég keresel!

Hirtelen valami nesz ütötte meg fülemet. A part mentén, nem messze tőlem, egy halászt pillantottam meg. Csónakja a parton vesztegelt, ő pedig hálóit foltozgatta. Érzéseimben elmerülve, eddig nem vettem észre. Hozzáléptem, és isten nevében köszöntöttem.

Némán nézett rám, aztán hátat fordított, s tovább folytatta munkáját.

— Milyen ország az, a vízen túl? — kérdeztem, s türelmetlenségtől remegve vártam a választ.

Vállat vont, csodálkozva széttárta karjait, majd rám vetette tekintetét, és kibökte:

— Hát igen, ország az!

— Hogy hívják? — kérdeztem.

— Azt én nem tudom. Tudom, hogy ott egy ország van, de még nem kérdeztem meg, hogy hívják.

— Te hová való vagy? — kérdeztem.

— Hát, ehol lakom, vagy félórányira. Itt is születtem.

Furcsa, de úgy látszik, hogy az mégsem őseim földje, nem az én hazám — gondoltam, és újra kérdeztem:

— Te csakugyan nem tudsz arról az országról semmit? Híres az az ország valamiről?

A halász töprengett, letette a hálót, aztán mintha eszébe jutott volna valami. Hosszú hallgatás után megszólalt:

— Azt mondják, sok disznó van abban az országban.

— Csak disznairól híres az az ország? — kérdeztem elképedve.

— Van ott sok ostobaság is, de az engem éppenséggel nem érdekel! — mondta közönyösen, és tovább foltozta hálóját.

Nem volt világos a válasz, hát újra kérdeztem:

— Miféle ostobaság?

— Mindenféle — válaszolta a halász unottan, még ásított is.

— Disznók és ostobaságok, mi?! Másról nem is tudsz?

— A disznókon kívül, azt mondják, van ott sok miniszter is, néhány nyugdíjban, néhány rendelkezési állományban, de azokat nem szállítják külföldre. Csak a disznókat viszik ki.

A halász, úgy látszik, tréfát űz velem — gondoltam, és elöntött a méreg.

— Zöldeket beszélsz! Azt hiszed tán, hogy bolond vagyok?!

— Fizesd meg az utat, átviszlek a túlsó oldalra, aztán nézd meg magad, mi van ott. Én csak azt mondom, amit másoktól hallottam. Nem voltam ott soha még, nem tudok semmi bizonyosat.

— Akkor ez nem az én dicső őseim országa. Hiszen az hőseiről, nagyszerű tetteiről és dicső múltjáról nevezetes — gondoltam, de a halász furcsa válaszai felkeltették érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy ha már annyi országot láttam és bejárfám, megnézem ezt is. Megalkudtam a halásszal, és beültem a csónakba.

A halász átevezett a túlsó partra, zsebre vágta a kialkudott összeget, s miután kiszálltam, visszaevezett.

(Következő)

09/01/2018

Всеобщее право голоса

Голосовали мы за смерть короля, голосовали за зайцев, за отмену страстей, за глухих и немых детей, голосовали за все и вся в этом мире, но не голосовали за то, за что голосуем сегодня.

Парламентаризм. Страна благоденствует, правда, на бумаге, а отцы отечества озабочены. Взоры всей страны обращены к ним в ожидании, что они скажут, а отцы отечества молчат. Голосуют, голосуют, создают законы на благо страны! Голосуют за бюджет, за заем, за повышение налогов на сорок процентов и, наконец, когда уже не за что голосовать, голосуют за какие-то удивительные вещи. Голосование вошло в нашу плоть и кровь, — и вот, пожалуйста.

В стране думают, что решаются бог знает какой важности дела, а между тем поставлен на голосование вопрос, как правильнее написать «хрђав» или «рђав»[1].

— Ерунда, — скажет кто-нибудь.

И я думаю, что ерунда, но министр полиции, рискуя своим положением, отстаивает «хрђав». Если Скупщина вопреки всем грамматическим правилам не признает «хрђав», министр полиции подаст в отставку. И вот начинается страшная, отчаянная борьба. Тут нет уже крестьян, горожан, филологов и педагогов. Сейчас должны голосовать вместе и филолог и крестьянин, ибо на повестке дня вопрос об общей дисциплине, а не о грамматике с ее правилами. Думал филолог всю ночь напролет и с чистой душой решил: хрђав так хрђав, ни дна бы ему ни покрышки! Как хочешь, братец, только пусть бы уж поскорее установился порядок и мир.

Так значит, хрђав! Кто дерзнет наперекор народному представительству писать рђав? Посмотрим, найдутся ли такие!

Наша Скупщина всемогуща. Декретом было решено считать великим некоего исторического деятеля, и весь народ в ответ на это возопил: «Великий!»

Открывают памятники, устраивают концерты, собираются дамские комитеты, все это ради «великого», прославленного серба. Но чтобы наша Скупщина, кроме вопросов зоологических, исторических, решала еще и вопросы грамматики, этого уже никто не мог ожидать.

Плохо, очень плохо, все кругом разваливается, взоры всех обращены к Скупщине, а народное представительство устраивает кризисы и путем голосования устанавливает, как правильнее писать хрђав или рђав.

— Т-ааа-к! Это, говорите, ценно. Значит, все в полном порядке, осталось решить только этот вопрос и тем осчастливить Сербию?

Меня нисколько не удивит, если в один прекрасный день я прочту запрос такого рода:

Господину министру просвещения.

Мы, нижеподписавшиеся, народные депутаты, запрашиваем министра просвещения о следующем:

Наш народ страдает от голода и нищеты, а существительное «конь» и в голодный год продолжали склонять по первому склонению.

Мы спрашиваем, известно ли господину министру, что это существительное все еще склоняется по первому склонению в ущерб нашей многострадальной родине?

Не думает ли министр упразднить это существительное в интересах экономии?

Почему это существительное за столько веков не переведено в какой-либо другой разряд или, наконец, если оно этого заслуживает, не произведено в глагол, а если не заслуживает, то почему его не лишили государственной службы?

Источник: Доманович, Радое, Повести и рассказы, Государственное издательство художественной литературы, Москва 1956. (Пер. О. Голенищевой-Кутузовой)

[1] В переводе оба слова означают «плохой». В некоторых сербских диалектах звук «х» не произноситься, но в литературном языке только «рђав» правильно.

08/01/2018

Полицейская мудрость

Одному мудрому уездному начальнику приглянулись поросята сельского старосты во вверенном ему уезде. В божьих заповедях нигде ведь не говорится: «Не пожелай поросенка ближнего своего».

Встретил уездный начальник старосту на базаре в городе и говорит ему:

— Хорошие, слышь, поросята у тебя?

— Есть немного, да что в них хорошего — самые простые, деревенские; для вас, господ, нужны получше!

— Ну, ну, не верти хвостом, хороши они, я сам видел. Как раз для жаркого. Мужик ты сообразительный, понимаешь, что к чему.

— Так я принесу одного? — говорит староста.

— Конечно, принеси!

В следующую субботу крестьянин является с поросенком. Но дальновидный уездный начальник уже разработал план действий и посвятил в него жену.

— А, принес?

— Принес, сударь, погляди только, наливной, словно яблочко.

— Вот и спасибо тебе, отнеси-ка ты его, сделай милость, ко мне домой, отдай жене, а сам зайди ко мне в управление — выпьем с тобой по чашке кофе.

Пришел староста с поросенком к жене начальника и говорит:

— Поросенка вот я принес, твой хозяин тебе велел отдать.

— Этого только не хватало! Какой еще поросенок! Очень мне надо, чтобы он здесь пачкал, визжал да вонял повсюду. Неси его, куда знаешь!

— Да ведь он красавец прямо-таки!

— Знать ничего не хочу, не нужна мне эта гадость в доме. Неси мужу, пусть делает с ним, что хочет.

Староста и так и этак — куда там! Жена начальника и слышать ни о чем не хотела. Что оставалось ему делать? Взвалил поросенка на плечи и назад. Пришел он к уездному начальнику.

— Что это? — спрашивает тот, делая удивленное лицо при виде старосты с поросенком, — почему ты не отнес его домой?

— Был я там, да хозяйка твоя и разговаривать со мной не пожелала.

— Ох, братец, беда с этими женщинами! — сказал начальник и, будто взвесив что-то, добавил: — Знаешь что?.. Мне сейчас нет необходимости резать поросенка и держать его негде, так отнеси-ка ты его домой и корми, пока он мне не понадобится. За выкормку я тебе, конечно, заплачу.

— Дело ясное, договоримся как полагается. Пустяки это, да и много ли он съест? Ерунда, неужели и на это будем обращать внимание.

— Вот и хорошо, неси, значит, его домой и корми до тех пор, пока я не потребую.

Так и сделали. Принес крестьянин домой поросенка начальника.

Прошло порядочно времени, и крестьянин спросил его как-то:

— Не пригнать ли тебе твоего поросенка?

— Пускай его гуляет, пока не нужен он.

Прошел месяц, прошло два, прошло полгода. Староста нет-нет да и спросит:

— Не пригнать ли поросенка-то?

— Бог с ним, подождем еще немного, придет его время. Корми его хорошенько, не жалей, потом уж сразу рассчитаемся.

— Что об этом толковать, свои ведь люди, — почтительно отвечает крестьянин. Что поделаешь: власть есть власть!

Прошло больше года. Опять приходит крестьянин:

— Слушай, господин начальник, поросенок твой боровом уже стал. Еле двигается от жиру, пора его пригнать, не стоит больше кормить.

— Ох, брат, забыл я совсем о своем поросенке. Если бы бог надоумил тебя напомнить хоть немного пораньше, а то я свинью купил, зарезал ее и сала натопил, — жалуется уездный начальник.

— Так что же будем делать?

Подумал уездный начальник и говорит вдруг:

— А сколько весит мой поросенок?

— Прикидывали мы недавно с соседом, — пудов на двенадцать потянет.

— Ого! — сказал начальник и ухмыльнулся.

— Откормился, господь с ним.

— А сколько за него на рынке дадут?— поинтересовался начальник.

— Да сотни полторы чистоганом, если не больше.

— Ну так знаешь, как мы договоримся?

— Как скажешь, свои ведь мы люди!

— Можно, говоришь, такую цену взять?

— Можно!

— Хорошо, давай мне теперь сто динаров, борова продай и остальные пятьдесят возьми себе за корм. Он, конечно, и на сорок не съел, ну да уж десятку тебе за труды.

Что оставалось делать старосте? Не хочется ему расставаться со своим местом. Вынул он десять бумажек и вручил уездному начальнику, приподнял феску и промолвил:

— Ну, спасибо тебе, господин!

— Не за что. На десятку, говорю, купи что-нибудь хозяйке и детям — они тоже потрудились.

— Да, дети потрудились, это уж их была забота, у меня, сам знаешь, дела.

— Так вот, купи им что-нибудь и скажи: это вам от господина уездного начальника за то, что вы кормили его поросенка!

— Покорно благодарим!

Воистину редкая мудрость!

30/12/2017

Сон одного министра

Говорят, будто и министры, — да простит мне господь, — люди, как и все прочие. И они могут есть, пить, спать, подобно другим смертным, только вот думать, судя по рассказам, для них затруднительно. Но эта простецкая, низменная способность совсем и не обязательна в их высоком положении.

—

Господин министр Н. (кому какое дело до его имени) сидел в своем кабинете, утонув в мягком кресле, и поскольку страна бедствовала, он мог мирно и спокойно размышлять о том, какую будет вкушать на ужин стерлядь — печеную на углях или жареную. Так как уже смеркалось, то после долгих колебаний он решил остановиться на первом и поднялся, чтобы немножко пройтись по чистому воздуху, главным образом для поддержания аппетита. И почему бы нет? Говорят, хоть это и неверно (но злые языки болтают и такое), что в стране все развалилось — и просвещение, и народное хозяйство, и финансы, и экономика… Словом, можно перечислять сколько душе угодно, но что касается министерских аппетитов, здесь следует остановиться, — они в полном порядке.

Так вот, господин министр Н. прогулялся, выпил пива, поужинал печеной стерлядкой, запил все превосходным красным вином и, после того как столь добросовестно выполнил свой долг перед родиной, улегся в блаженном состоянии в постель и уснул со счастливой улыбкой на устах, как человек, которого не мучают никакие заботы, не тревожат никакие мысли.

—

Но сон, не зная, может быть, что господин Н. — министр, осмелился побеспокоить его и перенести в далекое прошлое, во времена его молодости.

И снится ему сон.

Зимняя ночь. Ветер свистит за стеной, а он сидит будто бы в той же самой маленькой сырой комнатушке, где жил учеником. Сидит за своим ученическим столиком. Перевалило за полночь. Правой рукой он подпер голову, а в левой держит книгу, которую только что читал. Перед ним маленькая лампа, в которой уже выгорел керосин, и слабое, едва различимое сквозь закоптелое стекло пламя мигает и дымит, потрескивая. В комнате холодно; он накинул на плечи старое потертое пальтишко. Сидит неподвижно, взгляд прикован к одной точке, а мысль уносит его в далекое будущее.

Он раздумывает о своей судьбе. Решает целиком посвятить себя трудной, но благородной деятельности, борьбе за правду, свободу, пожертвовать всем, даже жизнью, если потребуется, для счастья и блага своей родины, для общенародных интересов. Долгие годы он проведет в настойчивом, упорном труде и осуществит свои идеалы, преодолев все препятствия, могущие возникнуть на его пути, на пути добродетели, с которого он никогда не свернет.

Он попытался представить, каким он будет по прошествии многих лет. Сердце у него учащенно забилось, и приятное, блаженное чувство охватило его при мысли о своих успехах и о том благе, которое он сможет принести своей стране, своему народу.

Вдруг он услышал необычный, таинственный шелест и вздрогнул, увидев перед собой крылатое существо — женщину, чарующей, неземной красоты вилу, о которой только в песнях поется.

В испуге он закрыл глаза, не смея взглянуть на дивное видение, но оно коснулось его щеки крылом. И, ощутив райское блаженство, он уже смелее взглянул на волшебницу, и ему показалось, что он знаком с ней давным давно.

— Кто ты? — спросил он.

— Ты не должен знать об этом. Я пришла показать тебе будущее. Следуй за мной!

И он пошел.

Они шли долго, пока не вышли на просторную поляну, уходящую далеко вперед.

— Что ты видишь? — спросила она его.

— Ничего.

Она коснулась крылом его лба, провела по глазам, и вдруг он увидел вдалеке на поляне людей. Их было много, но стояли они не на одном уровне, а как бы на широкой лестнице, постепенно восходя от земли до самого верха.

— Что это?

— Это разные положения в обществе.

Смотрит он на этих людей, а там шум, крик, драки. Все толкаются, душат друг друга, раздаются пощечины, поднимаются на цыпочки, продираются изо всех сил, все стараются вскарабкаться как можно выше.

Он оглянулся вокруг себя, но волшебница, которая привела его сюда, исчезла.

Он почувствовал сильное, непреодолимое желание присоединиться к этим людям.

И смешался с толпой.

Он попал в среду тех, что стояли ниже всех и трудились изо всех сил, страстно желая подняться выше.

Он работал долго, долго, но не мог подняться ни на одну ступень, пока перед ним снова не появилась волшебница, которая привела его сюда.

— Чего ты хочешь? — спросила она.

— Подняться хотя бы на одну ступеньку.

— Это можно, но не тем путем, каким ты пошел.

— Что мне мешает?

Она коснулась крылом его груди, и он почувствовал приятную дрожь и облегчение, а оглянувшись, увидел, что шагнул вперед.

— Хочешь подняться выше?

— Да, хочу.

Она снова коснулась его груди, и он опять немного поднялся.

— Хочешь еще?

Но теперь он оказался уже во власти одного всепобеждающего желания — подняться на самый верх.

— Еще, и как можно выше! — сказал он.

Она опять коснулась его груди, ударила крылом по лбу, и он поднялся к тем, что стояли выше всех.

Он почувствовал себя довольным и счастливым и с благодарностью посмотрел на ту, которая его осчастливила.

— Что ты сделала для того, чтобы я смог подняться так высоко? — спросил он.

— Я отняла у тебя твердость характера, честность и добрую долю ума. Вот что мешало тебе подняться выше всех.

Он испугался и задрожал.

— Теперь вернемся, ты видел все, — сказала волшебница, и они оказались в той же комнате.

— Что ты мне показала?

— Твое будущее! — ответила она и исчезла.

Он поник головой и горестно, тяжело вздохнул.

—

Господин министр вздрогнул и проснулся. «Ну теперь уж все равно!» — подумал он и равнодушно заснул.

29/12/2017

Клеймо

Приснился мне страшный сон. И не так меня удивил самый сон, как то, что я, смирный и честный гражданин, достойный сын нашей дорогой и многострадальной матери Сербии, как и все прочие ее сыновья, отважился, хоть и во сне, увидеть столь страшные вещи. Скажете, я составляю исключение, но нет, ни на волос не отличаюсь я от других, а в благонравии мне просто нет равных. Однажды, идя по улице, я увидел блестящую пуговицу, оторвавшуюся от полицейского мундира, полюбовался ее чарующим сиянием и только хотел пройти мимо, исполненный сладостного раздумья, как вдруг рука у меня сама собой поднялась да прямо к шапке, голова склонилась долу, а лицо расплылось в приятной улыбке, какой мы обычно приветствуем стоящих выше нас.

«Да, во мне течет благородная кровь, и в этом все дело!» — подумал я, окидывая презрительным взглядом проходившего мимо чудака, который, ничего не заметив, наступил на пуговицу.

— Недотепа, — злобно изрек я, сплюнул и спокойно зашагал дальше, утешаясь мыслью, что подобных простаков мало. И радостно мне было оттого, что бог наделил меня нежным сердцем и благородной рыцарской кровью наших предков.

Теперь вы видите, что я достойный человек и решительно ничем не отличаюсь от остальных добропорядочных граждан. И вам самим покажется удивительным, что именно мне приходят во сне на ум такие страшные и глупые вещи.

В тот день со мной не случилось ничего из ряда вон выходящего. Я хорошо поужинал и после ужина долго сидел, потягивая винцо и орудуя зубочисткой. Затем, использовав столь отважно и добросовестно свои гражданские права, я улегся в постель и взял книгу, чтобы поскорее задремать. Книга быстро выпала у меня из рук, что вполне соответствовало моему желанию, и я заснул сном праведника — совесть у меня была спокойна, как у человека, выполнившего все свои обязанности.

И вдруг я очутился на какой-то узкой, ухабистой и грязной дороге. Холодная темная ночь. Ветер свищет, раскачивая оголенные ветви и, словно огнем, обжигает кожу. Небо мрачное и страшное в своем безмолвии. Мелкий снег бьет в лицо, слепит глаза. Кругом ни души. Устремляюсь вперед, но ноги мои скользят, и я съезжаю то вправо, то влево, спотыкаюсь, падаю и, наконец, понимаю, что заблудился. Так я брел, одному богу известно, где. Ночь была длинная, как век, и я все шел и шел, не зная куда.

Так я шел много-много лет и пришел в незнакомый мне край, далеко-далеко от родных мест, в удивительную страну, о которой не знает ни одна душа. Такую можно увидеть только во сне.

Блуждая по той стране, я попал в большой многолюдный город. На просторной площади собрались толпы народа и стоял такой гвалт, что впору было оглохнуть. Механа[1], куда я зашел, находилась как раз на этой площади, и я справился у хозяина, зачем собрался народ.

— Мы мирные, честные люди, — начал он, — верные и преданные своему кмету[2].

— Разве у вас кмет правит? — перебил я его.

— Да, он у нас самый главный, а за ним идут пандуры[3].

Я улыбнулся.

— Чему ты улыбаешься? Не знал, нешто?.. А сам ты откуда?..

Я рассказал, что пришел издалека — из Сербии, и вот заблудился.

— Слышал я о той знаменитой стране, — пробормотал он и, почтительно поглядев на меня, продолжал: — У нас, значит, правит кмет с пандурами.

— А какие же у вас пандуры?

— Э, пандуры, знаешь ли, разные, смотря по рангу. Есть и старшие, есть и младшие… Люди, говорю, у нас все смирные, честные, а вот из окрестностей приходят всякие смутьяны, портят нас, дурному учат. Чтобы отличить наших граждан от пришлых, кмет вчера издал приказ всем местным жителям явиться к зданию суда, где каждому будет поставлено на лоб клеймо. Народ и собрался, чтобы решить, как быть.

«Надо как можно скорее бежать из этой страшной страны», — подумал я, содрогаясь, потому что, хоть во мне и течет благородная кровь серба, я, к стыду своему, не чувствовал себя способным на такой героизм.

Хозяин добродушно улыбнулся, хлопнул меня по плечу и надменно заявил:

— Ха, ты уже струсил, чужестранец?! Значит, нам нет равных по доблести!..

— Но что вы думаете делать? — спросил я смущенно.

— Как что? Ты еще увидишь наш героизм! Говорю тебе, нам нет равных по доблести. Ты прошел много стран, но, уверен, не встречал таких юнаков! Пойдем вместе, я как раз тороплюсь туда.

Мы были у выхода, когда за дверью послышались удары бича.

Выглядываю на улицу, и что же я вижу! Человек в богатой одежде обычного гражданского покроя везет на своей спине другого в пестрой униформе и блестящей треуголке на голове. У входа в механу ездок сошел.

Хозяин поклонился ему до самой земли. Человек в пестром одеянии вошел в гостиницу и сел за специально приготовленный стол. Другой, в гражданской одежде, остался ожидать у дверей. Хозяин и ему отвесил низкий поклон.

— Что это значит? — с недоумением спросил я.

— Тот, что вошел в механу, старший пандур, а этот — один из самых видных наших граждан, богатейший человек и великий патриот, — шепотом сообщил хозяин.

— Но почему он позволяет ездить на себе верхом?

По знаку хозяина мы отходим немного в сторону.

Со снисходительной усмешкой он говорит:

— Да это у нас считается большой честью, которой редко кто удостаивается.

Это до того сбило меня с толку, что из дальнейшего рассказа я ничего не разобрал. Хорошо запомнились только заключительные слова: «Такую заслугу перед отечеством не каждый народ может понять и оценить».

—

И вот мы на собрании, начались уже выборы президиума.

Одна группа выдвинула кандидатом в председатели Колба, если мне память не изменяет, другая группа — Талба, третья — своего кандидата.

Поднялся неимоверный галдеж; каждая группа старалась протащить своего человека.

— По-моему, у нас нет лучшей кандидатуры на пост председателя столь важного собрания, чем Колб, — заявил представитель первой группы. — Его смелость, гражданская доблесть всем нам хорошо известны. Полагаю, что среди нас не найдется ни одного, который бы чаще удостаивался чести возить на своей спине сановников.

— Уж ты помалкивал бы лучше, — крикнул кто-то из другой группы, — на тебе и практикант еще не проехал!

— Знаем мы ваши добродетели, — раздалось из третьей группы, — ни одного удара бичом не перенесли без того, чтобы не завопить.

— Рассудим, братья! — начал Колб. — Это правда, что десять лет назад на мне часто ездили вельможи, и я не издавал ни звука, когда меня хлестали бичом, но все же, может быть, есть и более заслуженные люди, моложе меня и достойнее.

— Нет таких, нет! — закричали его сторонники.

— Незачем вспоминать о старых заслугах! На Колбе ездили десять лет назад! — закричали из другой группы.

— Сейчас приходят молодые силы, довольно с нас стариков! — слышится в третьей группе.

Но вдруг шум стих; народ расступился, и в проходе показался молодой человек лет тридцати. При виде его все головы склонились в глубоком поклоне.

— Кто это? — шепотом спрашиваю я хозяина.

— Это первый человек в нашем городе, молодой, но многообещающий. На нем сам кмет уже три раза ездил. Это в его-то годы! Никто до сих пор не пользовался у нас такой популярностью.

— Может быть, его изберут?

— Скорее всего; все предыдущие кандидаты старше его, время их уже прошло, а на спине этого кмет прокатился только вчера.

— Как его зовут?

— Клеард.

Его пропустили вперед.

— Думается мне, — прервал тишину Колб, — нам не найти на пост председателя лучшего человека, чем Клеард. Он молод, но нам, старикам, далеко до него.

— Верно! Правильно! Да здравствует Клеард! — заорали все разом.

Колб и Талб препроводили его на председательское место.

Опять все низко поклонились, и затем наступила тишина.

— Спасибо вам, братья, за большое внимание и честь, которые вы мне единодушно сегодня оказали. Надежды, возлагаемые вами на меня, весьма мне лестны. Тяжело руководить народными стремлениями в столь важные дни, но я приложу все силы, чтобы оправдать ваше доверие, везде и во всем искренне защищать вас, показывать, как и раньше, высокий образец гражданской доблести. Спасибо вам, братья, за доверие.

— Живео! Живео! Живео! — раздалось со всех сторон.

— А теперь, братья, разрешите с этого места сказать несколько слов о предстоящем важном событии. Нелегко вытерпеть страдания и боль, которые нас ожидают, нелегко вынести выжигание на лбу клейма раскаленным железом. Да, такие муки не каждый может выдержать. Но пусть трусы дрожат и бледнеют от страха, мы же ни на мгновенье не смеем забывать о том, что являемся потомками замечательных предков, что в жилах у нас течет благородная юнацкая кровь наших дедов, тех чудо-богатырей, которые, и глазом не моргнув, умирали за свободу и счастье нас, своих потомков. Ничтожны наши муки перед их страданиями! И неужели теперь, когда настали времена счастья и изобилия, мы покажем себя гнилым, трусливым поколением? Каждый настоящий патриот, каждый, кто не хочет посрамить свой народ перед всем миром, перенесет боль мужественно, героически.

— Правильно! Живео! Живео!

Затем выступило еще несколько пламенных ораторов, которые подбадривали испуганный народ и говорили приблизительно то же, что и Клеард.

Взял слово бледный, изможденный старик с морщинистым лицом, седой головой и белой как снег бородой. Ноги у него подгибались от слабости, руки дрожали. Старческий голос прерывался, а в глазах блестели слезы.

— Дети, — начал он, и слезы покатились по бледному изборожденному морщинами лицу на седую бороду, — я слаб и скоро умру, но мне кажется, что лучше не допускать такого позора. Сто лет я прожил и без этого… Так неужели теперь на эту седую слабую голову падет рабское клеймо…

— Долой паршивого старика! — крикнул председатель.

— Долой его! — заорали одни.

— Старый трус! — присоединились другие.

— Нет того, чтоб молодых поддержать, так он еще пугает! — кричали третьи.

— Постыдился бы своих седин! Столько прожил и еще чего-то боится. Ну, а мы, молодые, не боимся!

— Долой труса!

— Выгнать его!

— Долой!

Возбужденная толпа доблестных молодых граждан яростно бросилась на немощного старика с кулаками и бранью.

Только старость спасла беднягу, а то забили бы до смерти.

Все клятвенно заверили друг друга, что завтра возвеличат славу своего народа и будут держаться героически.

С собрания расходились в полном порядке. Слышались голоса:

— Покажем завтра, кто мы такие!

— Хвастуны себя тоже проявят завтра!

— Пришло время проверить, кто чего стоит, чтобы всякая тля не лезла в герои!

—

Я вернулся назад в механу.

— Ну, видел, что мы за люди? — самодовольно спросил хозяин.

— Видел, — ответил я машинально, чувствуя, что силы мне изменяют, а голова раскалывается от удивительных впечатлений.

В тот же день я прочел в газете передовую статью следующего содержания:

«Граждане, прошли дни пустой похвальбы и хвастовства, чем увлекались некоторые из нас; громкие слова о каких-то наших воображаемых добродетелях и заслугах вдруг потеряли цену; настало время, граждане, показать, наконец, на деле, чего каждый из нас стоит! Но мы уверены, что среди нас не найдется ни одного жалкого труса, которого власти вынуждены будут силой тащить на отведенное для клеймления место. Каждый, кто чувствует в себе хоть каплю героической крови наших предков, в числе первых спокойно и гордо перенесет мучительную боль, ибо это святая боль — жертва, которой требует отечество и наше общее благо. Вперед, граждане, завтра — день испытания нашего героизма!..»

—

В тот день хозяин лег спать сразу после собрания, чтобы завтра в числе первых явиться на установленное место. А многие тут же отправились к зданию суда, дабы занять лучшие места.

Утром и я отправился к зданию суда. Здесь собралось все население города от мала до велика. Некоторые женщины принесли грудных младенцев — пусть и им поставят рабское, то есть почетное клеймо; это поможет им впоследствии получить хорошее местечко на государственной службе.

Везде толкотня, ругань (в этом я усмотрел сходство с нами, сербами, и потому порадовался), каждый хочет раньше других подойти к дверям. Некоторые даже успели подраться.

Ставит клеймо специальный чиновник в белом праздничном костюме. Он ласково уговаривает напирающий народ:

— Полегче, ради бога, очередь до всех дойдет; вы же не скот, чтобы так напирать.

Процедура началась. Одни вскрикивают, у других вырывается стон — ни один человек, пока я был там, не перенес мук молча.

Я не мог долго смотреть на эти мучения и вернулся к себе. В механе уже сидели люди, закусывали, пили.

— Перенесли и это, — сказал один.

— Эх, мы и покричали-то немного, а вот Талб ревел, как осел, — заметил другой.

— Вот тебе и Талб, а вчера еще хотели выбрать его председателем!

— Э, кто знал!

Разговаривают, а сами стонут, извиваются от боли, но так, чтобы другие не заметили, — ведь каждому стыдно показать себя трусом.

Клеард осрамился — застонал, а подлинным героем оказался какой-то Леар; он потребовал, чтобы ему наложили сразу два клейма, и не пикнул при этом. Весь город говорил о нем с величайшим уважением.

Некоторые сбежали и тем заслужили всеобщее презрение.

Через несколько дней, когда по улицам с гордо поднятой головой, исполненный надменного величия, проходил тот, у кого на лбу было выжжено два клейма, все живое, сдернув шапки с головы, кланялось ему, приветствуя героя своего времени.

За ним бежали по улицам дети, женщины, мужчины — все хотели видеть богатыря народного. И где бы он ни ступал, всюду за ним несся благоговейный шепот: «Леар, Леар!.. Вот он! Вот тот герой, который не крикнул, звука не проронил, когда ему ставили два клейма одно за другим!» Газеты прославляли его на все лады. И любовь народная окружила его.

—

Слышу я со всех сторон эту хвалу и чувствую, что и во мне пробуждается сербская юнацкая кровь. Ведь и наши предки герои, и они в муках погибали за свободу, и у нас есть славное прошлое — Косово! Меня вдруг охватывает гордость за родной народ, страстное желание прославить его, и, бросившись к зданию суда, я кричу:

— Что вы носитесь со своим Леаром?.. Вы еще не видели настоящих героев! Я вам покажу, что значит сербская юнацкая кровь! Подумаешь, два клейма! Ставьте мне десять!

Чиновник в белом подносит к моему лбу свое орудие, я вздрагиваю и… просыпаюсь.

В страхе тру лоб, осеняю себя крестным знамением и просто диву даюсь — чего только человеку не приснится.

«Еще немного, и я затмил бы славу ихнего Леара», — думаю я и с удовольствием переворачиваюсь на другой бок, хотя мне все же обидно, что сон этим не завершился.

1899 г.

Источник: Доманович, Радое, Повести и рассказы, Государственное издательство художественной литературы, Москва 1956. (Пер. О. Кутасовой)

[1] Механа – то же, что и кафана (постоялый двор, закусочная, трактир).

[2] Кмет – сельский староста.

[3] Пандур – стражник. У Домановича наряду с кметом служит олицетворением грубого произвола и самодурства властей.

20/12/2017

Сонот на еден министер

И министрите, господи прости ми, велат, се луѓе како и сите други. И тие мора да јадат, да пијат, да спијат, како и ние простосмртните, само, како велат, потешко им оди од рака да мислат, но таа простачка, ниска способност не се бара за таквите високи положаи.

–

Господин министерот Н. (што го интересира некого името!) седеше во својата канцеларија, опуштен во меката фотелја, и бидејќи земјата беше во невола, можеше мирно и спокојно да размислува дали да вечера кечиги, печени на жар, или пржени. Бидејќи веќе се стемнуваше, по долгото размислување се реши за првата помисла, и стана малку да прошета на чист воздух, онака, за подобар апетит. И што се случи? Барем не може да се рече (а има зли јазици кои сакаат сешто да зборуваат) дека во земјата ништо не чини, не чини просветата, не чини стопанството, бедна е финансиската положба, не чинат економските услови, не чини… Може да се реди до мила волја што сè не чини, но кај министерскиот апетит мора да се застане, тој е исправен.

Значи, господин министерот Н. си прошета, се напи пиво, си вечера печени кечиги и ги залеа со добро, црно вино; а кога толку убаво и свесно ја исполни должноста кон својата татковина, си легна в постела блажен, задоволен, и заспа со среќна насмевка на устата, како човек кого не го вознемирува никаква грижа и мисла.

–

Меѓутоа сонот, можеби и не знаејќи дека господинот Н. е министер, се осмели да го вознемири неговото господство и го пренесе во далечното минато од неговата младост.

Сонува.

Зимска ноќ. Ветрот надвор фучи, а тој како да беше во онаа иста мала, влажна соба, каде што живееше како ученик. Седи на своето ученичко столче. Минала полноќ. Ја потрпел главата на десната рака, а во левата му е книгата што ја читал до пред малку. Пред него мала ламба, во која веќе догорела газијата, та трепка, потпукнува и чади слабото пламенче, кое речиси одвај се гледа низ поцрнетото стакло. Во собата е студено, па го наметна своето излитено зимско палто. Седи така, неподвижно, погледот му е вперен во една точка, а мислата го носи во далечната иднина.

Размислува за својата работа во иднината. Решен е сиот свој век да ѝ го посвети на благородната тешка работа и на делото, да се бори за правда и за слобода, да жртвува сè, па дури и животот, ако треба, за среќата и доброто на својата земја, за општите интереси. Пред себе гледа долга низа од години, што тој ќе ги исполни со корисна напорна работа; чувствува дека ќе може да ги оствари своите идеали, и дека е во состојба да ги совлада сите пречки што ќе му искрснат на патот, на патот на добродетелствата, од кој никогаш нема да отстапи.

И се труди да се замисли себеси во иднината, по долга низа години. Срцето посилно му зачукува, и го обзема некое пријатно, слатко чувство кога ќе си помисли на успесите и на добродетелствата што ќе ѝ ги направи на својата земја и на својот народ.

Одеднаш чу некое необично, таинствено шумолење. Се тргна и погледа, кога, пред него се појави една крилата жена, исто како самовила за која се пее во песните, со вонземни шарм и убавина.

Тој се исплаши и ги затвори очите, не смеејќи да погледне во чудната жена, но таа го помилува со крилото по образот, и тој почувствува рајско блаженство, се ослободи и повторно ја погледна, па таа му се стори толку позната, небаре цел век се дружел со неа.

– Која си ти? – праша.

– Не мораш тоа да го знаеш. Дојдов да ти ја покажам иднината. Ајде со мене!

И тој божем отиде.

Одеа долго молчејќи, додека не дојдоа на една долга, пространа полјана.

– Гледаш ли нешто? – го праша.

– Ништо!

Таа го допре со крилјата по челото и му премина и преку очите, и одеднаш, тој погледа малку понатаму, таму на полјаната, многу луѓе, но не стојат сите еднакво, туку некои се на самата земја, некои малку повисоко од нив, како на некакви скалила, други уште малку повисоко од нив, трети повисоко од претходните и така редум, сè до оние што беа највисоко над сите.

– Што е ова?

– Тоа се разни положби во општеството.

Тој ги гледа луѓето, а таму врева, џагор, викање, се влечат, се туркаат, се фаќаат за гуша, се топорат, – сите тие се грабаат за да се издигнат што повисоко.

Кога се обѕрна и погледна убаво, онаа чудна жена што го донесе тука веќе на немаше.

Тој почувствува силна, нескротлива желба и самиот да се смеша во тоа мноштво народ.

И се смеша.

Работеше меѓу оние кои стојат најниско, работеше, копнеејќи со работата да направи да застане повисоко.

Работеше долго, долго, но никако да се издигне ни за еден степен.

Кога, пред него пак се покажа онаа жена што га донесе тука.

– Што сакаш? – му рече.

– И јас да се искачам погоре.

– Можеш, но не се искачува по тој пат по кој си почнал.

– Што ми пречи?

Таа со крилото ги допре неговите гради, и тој почувствува некакви пријатни трпки, па нешто како да му олесна, а кога погледа, тој, одеднаш, се издигнал.

– Сакаш ли повисоко?

– Сакам.

Таа пак ги допре неговите гради, и тој пак малку се извиши.

– Сакаш уште?

Него веќе го беше обзела силна, единствена желба да се искачи што повисоко.

– Уште, колку што можам најмногу! – рече.

Таа пак ги допре неговите гради, а потоа го дофати со крилото по челото, и тој се издигна меѓу оние кои беа највисоко.

Тој се почувствува среќен, задоволен, и ја погледа со благодарност својата усреќителка.

– Што ми направи што олку бргу се издигнав? – ја праша.

– Ти ги одзедов карактерот и чесноста, а најпосле ти извадов и од паметта. Тоа ти пречеше да се дигнеш на најголемата височина.

Тој се згрози и затрепери.

– Сега ајде назад, кога го виде сето ова – му рече таа, и одеднаш се најдоа во истата таа собичка.

– Што е сето ова што ми го покажа?

– Твојата иднина! – му рече таа чудна жена, и исчезна.

Нему се спушти главата, а од градите испушти тешка, болна воздишка.

–

Господинот министер тука се тргна и се разбуди. – Сèедно, кога веќе е така! – си помисли и се проѕевна рамнодушно.

Извор: Домановиќ, Радое, Избрани сатири, Мисла, Скопје 1990. (Прев. Загорка Тодоровска-Присаѓанец)

« Older Posts

Newer Posts »

Радоје Домановић

Kínlódia (5/12)

Kínlódia (4/12)

Kínlódia (3/12)

Kínlódia (2/12)

Kínlódia (1/12)

Всеобщее право голоса

Полицейская мудрость

Сон одного министра

Клеймо

Сонот на еден министер

Скорашњи чланци

Архиве

Категорије