Tag Archive | felszabadulás

Modern felkelés

Istenem, hogy álmomban mi minden történik velem! Bizonyára, mások is álmodnak bolond és buta álmokat, de talán nem írják le, nekem meg, valahonnan megvan az a mániám, ahogy megálmodok valamit, azonnal tollat ragadok, oszt’ írjad: hogy másoknak is lehetőséget adjak a töprengésre.

Az este is csendesen mély álomba merültem, és az álmom belesodort a száz évvel ezelőtti eseményekbe, csakhogy ezek a történetek nem olyanok, amilyeneknek mi mindannyian ismerjük a történelemből, hanem egészen másfélék. Az azonban, ami az én álmomban megegyezik az akkor történtekkel az, mintha Szerbia nem szabadult volna fel és még mindig a török uralom alatt sínylődne a nemzet. Úgy éltem meg az egészet, mintha nem is álmodnék, hanem az lenne az igazi valóság. A törökök uralkodnak Szerbiában, van minisztériumuk, kormányzati hivataluk, államszervezetük, vannak hivatalnokaik, és minden, minden, ami most nekünk van. Belgrád is ugyanolyan, mint a mai: ugyanezek az utcák, ugyanezek a házak, minden ugyanez, csak éppen sok üzleten és állami épületen török feliratok olvashatók, az utcákon törökök sokasága hemzseg, mi szerbek meg, ugyanolyanok vagyunk, mint a maiak, találkozunk velük és üdvözöljük egymást:

– Szervusz, Juszuf!

– Szervusz!

Ez az üdvözlési forma szokásos a csőcselékkel, a legalacsonyabb kaszt tagjaival, ha pedig elsétál valaki a nagyok közül, netán a hatalom valamelyik tagja, akkor le kell térdelni, levenni a sapkát és a tekintetet a föld felé irányítani. Ami a legfurcsább, a török rendőrségben szerbek is vannak. Istenem, legyél velünk, de az álmomban ez egyáltalán nem volt furcsa.

A miniszterek és a nagyméltóságok turbánt hordanak és járkálnak az utcákon, hosszú csibukokkal, lassú járással, komoran. Előttük mindenki térdet hajt és hajlong, ők meg csak egyiket-másikat fogadják kegyükbe és érdemesítik figyelmükbe, amikor csibukjukkal a fejükre koppintanak és megengedik, hogy ezt a nagy megtiszteltetést teljes szívvel és alázattal megköszönjék.

Mi ugyanazok vagyunk, mint a mostaniak, csak mintha nem volnánk szabad polgárok, mint jelenleg, hanem gyaurok, akik féltik a fejüket, a családjukat és a tulajdonukat.

A törökök egyáltalán nem kímélnek bennünket. Közülünk egyeseket letartóztatnak, másokat nehéz vasba vernek, van, akiket elűznek, és van, akiket kidobnak az állami szolgálatból, és ki tudja, még milyen megfélemlítést gondolnak ki ellenünk, hűséges és engedelmes gyaurok ellen.

Ugyanilyen rossz hírek érkeznek folyamatosan az ország belsejéből is, a nép közül sokaknak erőszakkal elvették a tulajdonát, többeknek az adó miatt elkobozták a házát és a telkét és még ötven botütést is kapott, másokat megöltek, van, akit karóba húztak, és van akit, elűztek a szülőhelyéről. A kenézeket letartóztatják és bilincsbe verik, ha csak szólni mernek az erőszak ellen, és másokat is elővesznek, azokat, akiket a kegyetlen török hatóságok éppen kézre kerítenek; a templomi szent helyekbe beengedik a pandúrjaikat, akik kancsukájukkal verik a papokat, ha nem segítik a török gonoszságokat.

– Meddig tűrjük még ezt az erőszakot és zsarnokságot? – kérdezte tőlem az egyik jó ismerősöm az utcán, akit a törökök két-három nappal előbb engedtek ki a tömlöcből. Ez egy (ilyennek ismertem meg álmomban) szegény, bátor és elszánt ember, de a törökök elleni viselkedése miatt sokat szenvedett és bűnhődött, és ezért sok szerb kerülte, nehogy a barátkozás miatt magukra vonják a törökök gyűlöletét.

– Eh, és mit tegyen az ember? – mormoltam a fogaim közt és körbenéztem, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünket.

– Hogyan: mit tegyen az ember?! – kérdezett vissza és éles tekintetét rámszegezte.

– Egyszerűen így, mit lehet tenni?

– Harcolni! – mondja ő.

Nekem meg, mintha valaki elkaszálta volna a lábaimat, szinte földbegyökerezett és az ijedtségtől dadogni is alig tudtam:

– Kivel!?

– A törökökkel, ki mással? – megint ő élesen.

Különböző színű karikák kezdtek a szemem előtt játszadozni, és valamilyen félelemtől, önkéntelenül hátrahőköltem.

– De, de, … a… de… – kezdtem dadogni.

– Mi az, hogy de, nincs itt semmi de, harcolni kell és kész! – kiabált haragosan az ismerősöm, és otthagyott.

Ott álltam hosszan, megkövülve, mint valami csodától. Nem tudtam magamhoz térni. Eközben odajött egy másik a barátom. Üdvözöl és elcsodálkozik az én nyugtalan viselkedésemen, zavaromon.

– Mi van veled? – kérdezte.

Elmesélem neki az előző ismerősömmel történt beszélgetésemet.

Ő hangosan elneveti magát és tenyerével a vállamra csap.

– Ha, ha, ha, ha!… Hát te nem ismered őt?… Ha, ha, ha! Nem emlékszel rá, hogy ő mindig is különleges volt!… Mit mond: hogy harcoljunk!… Ha, ha, ha, ha! Istenemre, szép. Se több se kevesebb, hanem ti ketten hadat üzentek a Török Birodalomnak!… Ha, ha, ha, ha!… Istenem, bolond ember! – mondja az ismerősöm, a szemei könnyeztek az édes nevetéstől.

– Furcsa ember! – mondtam.

– Bolond, nem furcsa! Ki akarja egyenesíteni a kanyargó Drinát és civódni a törökökkel! Ez egy bolond ember. Mi haszna volt ebből! Letartóztatták, bilincsbe verték, megverték, ebben van az összes hősiessége; és azt nem is veszem figyelembe, hogy tönkretette magát és családját. Vannak még ilyen fanatikusok; azzal vigasztalja magát, hogy van még valaki, aki a társaságába fogadja! – jegyezte meg az ismerősöm, és megint elnevette magát:

– Ha, ha, ha, ha!… Hadat üzenni a szultánnak, ez már valami! – mondja, majd újra kitör belőle a nevetés.

A végén az egész dolog nekem is nevetségesnek tűnt, és elkezdtünk mindketten nevetni.

Különös dolog az álom, mert benne semmi sincs pontosan meghatározva; és, ami benne a legszebb, minden úgy tűnik, mintha minden természetes, és valóságos lenne. Velem is ez történt ebben az álomban.

Mintha Belgrádban lennék, de ugyanabban az időben mintha valamilyen hegyvidéken is, hegyek közt, emberekkel a pórnépből, viszont a sötét, végtelen erdőben, magányosan, elrejtve egy igényesen berendezett, elegáns hotel található.

Az ismerősöm, a nyugtalan és harcias, meghívott engem és még harminc tekintélyesebb embert az ország minden tájáról, hogy megbeszéljük, hogyan szabaduljunk meg a török zsarnoktól. A törökök már napról-napra, óráról-órára egyre nagyobb és nagyobb gonoszságokat műveltek, úgyhogy komolyan aggódtunk és elgondolkoztunk: mit csináljunk ebben az általános nemzeti szerencsétlenségben.

Ennek a valamilyen hotelnak az egyik tágas szobájában összejöttünk tucatnyian és beszélgettünk, egy tejeskávé mellett, közönséges, mindennapi dolgokról, és vártuk a többieket.

Én, mint, valamelyik iskola tanára, arról meséltem, hogy majd a következő órámon a Torricelli féle csövekről fogok előadást tartani, az egyik kereskedő arról mesélt, hogy az üzletében a törökök sokkal többet vásárolnak, mint a szerbek, a másik meg, nem tudom ki lehetett, arról mesélt, hogy tegnap megütötte a macskáját és eltört a gyönyörű botja; de majd megjavíttatja. Egy paraszt meg arról mesélt, hogy a kocája eszi a csirkéket, és nem tudja, mit csináljon vele, amúgy nagyon jó koca, jó vérvonalú.

És, hát, így beszélgettünk, lassan a tekintélyesebb emberek is egyenként gyülekeztek, akik meghívást kaptak erre a titkos találkozóra.

Jönnek még vagy tízen, majd egy idő után leáll a gyülekezők sora, és érkezni kezdenek a névjegykártyák különböző tartalmakkal: „Fontos dolgom akadt, nem tudok elmenni. Minden hozott határozattal egyetértek…” „A munkám akadályoz; minden határozattal egyetértek …” „A szabóhoz kell mennem öltönyt próbálni; a mai napra elnézést kérek…” „Sajnálom, hogy nem tudok elmenni, az állomásra kell mennem a nagynéném elé. Jelezte, hogy ma érkezik a vonattal” – és, hát, mindig voltak fontos okok, amelyek megakadályozták a többi meghívott tekintélyes ember eljövetelét erre a megbeszélésre.

Amikor már nem volt kire várni, az ülés összehívója felállt, és remegő hangon elkezdte:

– Nem jött el mindenki, nem akartak, vagy nem mertek, mindegy. Mi húszan is tudunk országunk húsz sarkában sokat tenni. A török zsarnokság és az erőszak már minden határon túlment. Ezt már tovább nem szabad, de nem is lehet tűrni. Azt tudjuk, hogy egyikünknek sem áll biztosan a vállán a feje, nem beszélve a tulajdonunkról. Hát mondjátok meg, csendben, ölbe tett kezekkel, lehajtott fejjel kell kivárnunk, hogy sorra kerüljünk, amikor fejek hullanak majd a porba, vagy megvetjük családunk tisztességét, és megengedjük a töröknek, hogy az életünkért és egy darab kenyérért, megbecstelenítsék feleségeinket és lányainkat, hogy rombolják templomainkat, hogy az úton kancsukákkal verjenek bennünket; vagy, lehet, még hízelgünk is ezeknek az állatoknak és dicsérjük garázdálkodásukat, hogy kényelmesebb életünk legyen. De minek az ilyen élet, amely nem lehet tiszteletreméltó? Minek a selyem és az arany, amikor elveszítjük a hitünket és nemzetiségünket, a becsületünket és az arcunkat? Nem, testvéreim, ilyen formában már nem lehet tovább tűrni. Ez nem maradhat tovább így.

– Nem maradhat!… Sületlenség. Könnyű ezt kimondani: nem maradhat így, de ki fog rád hallgatni. Mit tudsz csinálni? Úgy beszélsz, mintha te lennél az orosz cár, és csak odakiáltod a töröknek: ”Így nem mehet tovább”, és ők előtted letérdelnek. Kérdezlek én: mit fogunk majd te meg én és mi mindannyian csinálni? – szakítja meg a gondolatait valaki közülünk, aki kivételesnek érezte magát bölcsességéért és óvatosságáért.

– Sokat tudunk mi tenni; és ha mi követelni kezdjük a jobbat, akkor jobb is lesz. A mi kívánságunk abban a pillanatban parancs lesz.

Néhányan a tekintélyesebbek közül csak a vállukat vonogatták és grimaszoltak, mintha egymással beszélgettek volna, mint akiket megdöbbentett ez a sületlenség: „Mi van ezzel az emberrel?”… „A jóisten se tudja!” Megint összenéztek, és most az arckifejezésről lehetett kiolvasni: „Bolond ember!”

Az egyik pedig, aki vele szemben az asztalra könyökölve ült félig nyitott szemmel, nézte, gyanakvóan méregette, valahogy szomorúan, egy szót ki nem ejtve, hosszan, majd jobban kinyitva a szemét, tovább nézegette kicsit ferde szemmel és valahogy megvetően, lekicsinylően, majd a fogai közt elnyújtva és bágyadtan:

– Eh…! – majd félrefordította a fejét és unalomból ütögetni kezdte az asztalt az ujjaival.

– Megbeszéljük! – mondja újra valaki a sarokból ironikusan.

Az, aki a legjobban kitűnt a bölcsességével és óvatosságával, megállt a mi heves barátunk előtt, kezeit a mellein keresztbe tette és méricskélni kezdte tetőtől talpig, majd elkezdett beszélni, mint a sok tapasztalattal rendelkező ember az éretlen fiatalemberhez.

– Szépen, kérlek, mért jöttünk mi ide és te mit akarsz?

– Tanácskozásra jöttünk össze, hogy hogyan vessünk véget ennek az önkényuralomnak, ennek a török elnyomásnak. Az országból összejöttünk mi, akik a legtekintélyesebbek vagyunk, hogy együttesen keressünk a problémánkra gyógyírt! – kimért hangon felelt neki az ülés összehívója, a sikerben való teljes hittel.

– Rendben van, mi is ezt akarjuk.

– Hát, ha akarjuk, akkor mire várunk még? Féltjük, szerencsétlen fejünket, de őket is ölni fogjuk, de csak akkor, amikor már elveszítjük a büszkeségünket és az arcunkat! – lobban lángra az első, és öklével, akkora erővel csap az asztalra, hogy sokan kicsit távolabbra húzódnak.

– Inkább rabok legyünk, mint halottak! – veti oda valaki.

– Hagyjatok bennünket, hogy mi előbb megbeszéljük – mondja nekünk az óvatos, majd ismét megfordul, és heves szavakkal mondja:

– Szépen, kérlek, mondd el nekem, mit gondolsz, mit kell cselekednünk? – kérdi hidegen, nyájas tapintattal.

– Harcolnunk kell a török ellen. Mozgassa meg mindenki az embereit a saját területén, és pusztítsuk mi is őket, mert ők ölnek és pusztítanak minket. Más ellenszer nincs, és nem is lehet!

Egyesek nevettek ezeken a heveskedő, tüzes szavakon, mint gyerekességeken; többen félénken körbenéztek, mások meg rosszindulatú, csípős vicceket csináltak ebből a komolytalan beszédből.

– Jó, azt mondod, lázadjunk? – kérdezi az óvatos.

– Lázadjunk! – felel az határozottan, és a szemében izzott a parázs.

– Kivel leszel? Mondd, kivel leszel?!

– Én, te, ez, az, mi mindannyian, a nép!

– Mért beszélsz sületlenségeket?… Hol van a nép, kivel beszélgettél?

– Veled, meg itt, ezekkel az emberekkel.

– Hát kik vagyunk mi?

– Hogyhogy, kik?

– Csak, kérdezlek!

– Emberek.

– Igen, emberek vagyunk, azt látom, de hányan is vagyunk itt?

– Húszan.

– Ezt mondod nekem. Húszan, magától értetődik, de ez semmi! Ha, ha, ha! … Húszan!

– Ez sok – mondja harsogva az indulatos – mert mi húszan leütünk húsz törököt húsz különböző helyen, de közülünk mindenkinek van legalább három rendes, hű barátja, és ezek közül is ugyanezt mindegyik megteheti. Csak kezdődjön a rombolás és az öldöklés, és amit Isten ad; maguk az események, ha kibontakoznak, mutatni fogják az igazi utat, amit be kell járnunk.

Sokan gúnyosan nevettek, a figyelmesebbek pedig a szemük sarkából lesték, a fejükkel bólogatva mintha sajnálnák az ilyen meggondolatlanokat, majd újra megszólalt valaki:

– Ez így van, megindulunk mi húszan, megölünk húsz törököt, a többiek megijednek, és néhányan Ázsiába menekülnek, néhányan meg vízbe ugranak.

– Ti mindnyájan gyávák vagytok! – kiáltotta el magát az indulatos és rácsapott az asztalra.

– Jól van, kérlek, itt van, én elfogadom a tervedet, javaslom, fogadjuk el itt mindannyian. Nos, ez húsz ember, a legjobb esetben közülünk mindenki összeszed még tíz társat, ez már kétszáz, de tételezzük fel, hogy rendkívüli esemény is történhet – de jól van, ez is lehetséges – minden helyen mindenki két törököt öl meg; és ha a kétszáz ember mellé beáll még ugyanennyi, mondjuk; és a törökök majd megállnak, hullanak majd, mint a legyek, hogy még ugyanannyit meg tudunk ölni – és ezzel mit értünk el?

– Sokat.

– Sokat, de magunkra húztuk a törököt. Csak felbosszantottuk a törököt is meg a szultánt is, oszt’ akkor majd megnézheted, hogy merre szaladsz. Akkor látnád, kedvesem, hogy milyen bölcs a javaslatod.

– És talán a nép nem fog csatlakozni, ha látja a megkezdett harcot? Mi sem fogunk az útra feküdni, hogy ránk taposson a török, hanem lesből verekednénk.

– A nép, a nép!… beszélsz, mint egy gyerek. Nem így megy ez barátom! Harcolj! Szépen hangzik, gyerünk, harcoljunk mindannyian! Az asszonyt meg a gyerekeket akasszuk a szögre? Vagy hagyjuk, hogy a törökök sütkérezzenek velük?

– Itt van például, neked vannak gyerekeid, a másiknak is van, meg a harmadiknak is. Holnap meghalsz, és a családod?!

– Nem fog mindenki meghalni. Erre gondolni se akarok. Amit Isten ad!

– És mire gondolsz?

– Arra, hogy harcoljak, és lesz, ami lesz!

– Te megint úgy beszélsz, mint egy gyerek. Hogy harcolj, de a következményekre nem gondolsz. Nos, egyszerűsítek a dolgon; mondjuk, a családokat senki sem bántja és jöjjön el a legjobb eset: ha a török egy hónapra elszunnyad, mi meg összeszedünk tízezer harcost, és mivel fogsz harcolni?… Hol van a fegyver, hol a lőpor, az ólom, a katonák élelme? Egy garasunk sincs, agyonvert szegénység, gyaurok vagyunk. Se kenyér, se semmi a kenyér mellé, se fegyver, se muníció – de harcoljunk!

– Azt is megtaláljuk, ha egyszer a nép megindul! – mondja a lelkes.

– Megtaláljuk. Gyönyörű, ezt is feltételezzük, még ha lehetetlen is. Tehát van húszezer harcosod jó fegyverrel, van ágyúd és jó tüzéred, van élelmed és muníciód, meg mindened. És akkor? Megint semmi. Rád ront a császári sereg, és egy nap alatt eltapos bennünket, mint a pondrókat, és akkor mit csináltunk? Rosszat! Annyi embert akasztanának és húznának karóba, annyi család találná magát iszonyú félelemben, de azok is, akik megmaradnak, nagyobb kínokat fognak elszenvedni, mint most. Ilyen ez; de ha ebből az egészből semmi sem jön össze; csak mi néhányan támadunk, és vagy megölünk valakit vagy nem, de a török legyőz bennünket és kiírt mindannyiunkat, hogy írmagunk se marad.

– Pusztuljunk el mindannyian; az életünk így sem ér semmit!

– Nem vagy egyedül. Van családod, nem csak magadnak tartozol, hanem a családoddal is számolnod kell.

– Magától értetődik: mire való őrültek módjára elpusztulni a biztos siker nélkül? Nem csak mi pusztulunk, hanem a családunkat is irtják, akiről gondoskodnunk kell! – veszi át a szót az egyik.

– Erről beszélni sem kell! – mondja egy másik.

– Ha én egyedül lennék, hát pusztuljak – egyszer halunk meg; de van egy egyedülálló anyám! – mondja a harmadik.

– Hékás, neked anyád, nekem az anyám mellett ott az asszony és öt gyerek! – mondja a negyedik.

– Nekem egy húgom van, akinek gondját viselem! – mondja az ötödik; nem magamról van szó, de őt is megölném a hülyeségemmel.

– Én köztisztviselő vagyok, és ebből tartom el az idős szüleimet és a családomat! Nem kell, hogy megöljenek, csak elveszik a mindennapi kenyeremet, amit tisztességes munkával keresek meg, akkor megölnek engem is meg a családomat is. És kérdem én, mire való ez az egész? Ez egy akkora ostobaság! Hol volt még ilyen, hogy húsz ember elindít egy háborút pőre hitetlenekkel egy hatalmas, fegyelmezett császári hadsereg ellenébe. Jobb volna, ha venném a pisztolyomat, és véget vetnék az életemnek; még ez is okosabb volna; akkor legalább a családomat békén hagynák! – világít rá a hatodik.

Én is, ugyanígy, találtam egy fontos okot, én is közszolgálatban vagyok.

Valaki, megint mondja:

– Én, ugyan egyedül vagyok, de nekem is, mint embernek, vannak személyes kötelezettségeim, amelyek akadályoznak. A fejemet nem sajnálom, de csak egy bölcs dologért, és nem bolondok módjára pusztulni, és ezzel mindenkinek kárt okozni. Dolgozni kell ezen, de tudatosan és körültekintően.

– Úgy van! – hagytuk jóvá valamennyien.

– Erről, kérlek benneteket, ne beszéljetek, legalábbis ilyen körülmények között, amikor nincs még előkészítve a terület. Ez azt jelentené, hogy már a tetőt építjük, de a ház falai még sehol. Közülünk senki sincs, akinek ne lenne kedvére az ország jobb sorsa, és éppen ezért tervszerűen kell dolgoznunk, szervezetten, folyamatosan, és gondosan! Ez lassú víz, de partot mos. Hanem, testvéreim, tegyük félre azt, ami lehetetlen, és nézzük, hogy ezekben a gyötrelmes napokban mit lehet tenni; hogy mindenről megegyezzünk, és mindent jól átgondoljunk – kezdte a dolgokat értelmezni a bölcs és körültekintő.

– Úgy van! – hagytuk jóvá tiszta szívünkből a nyugodt, komoly ember alapos érveit, hiszen ő tele tapasztalattal és diplomáciai érzékkel rendelkezett.

– Fellázadni, az egy nagy és hatalmas dolog, de képes legyen szem előtt tartani és előrelátni minden következményt, legyen az népünknek jó vagy rossz, és pontosan eldönteni van-e értelme ennyi áldozatot hozni, vagy jobb és okosabb elhalasztani sokkal biztosabb időpontra. És átgondolni azt is, hogy a felkelés már évtizedek óta előkészület alatt áll. Most pedig nézze meg kedves barátunk mi minden kell ahhoz, ha mi bölcsen akarunk dönteni a felkelés megkezdéséről:

  1. Külön bizottságot kell alapítanunk, és minden helységben albizottságokat, melyek feladata az előkészítés, de valójában a nép oktatása a felkelésre;
  2. Titokban pénzt kell a néptől gyűjteni, hogy létrejöjjön a fegyverbeszerzési alap, amely minden harci tevékenységhez is szolgálna; ennek legkisebb összege mintegy tízmillió dinár lenne;
  3. Hasonlóan létre kell hozni egy alapot az özvegyen maradtak és a háborúban meghalt szülők gyerekeinek fenntartásához. Ezt az alapot valahogy el kell különíteni és egy biztonságos külföldi bankban elhelyezni, ez az összeg legyen legkevesebb százmilliós, hogy az elmenekült családok külföldön is tisztességesen meg tudjanak élni;
  4. Létre kell hozni egy betegsegélyezői és rokkantsági alapot; ide is rendkívül nagy összegre van szükség. Elveszti valaki a kezét, a lábát, és akkor így nem kell koldulnia, hanem legyen, miből gyógykezelje magát, tisztességesen meg tudjon élni és elviselni a megpróbáltatásokat;
  5. Nyugdíjat biztosítani a harcosoknak, mert minden harcos öt év után nyugdíjaztathatja magát: hadinyugdíj. Nem elfogadható, hogy elcsigázottan, fáradtan a háborús erőfeszítésektől meghaljon nyomorúságban és szegénységben, hanem menjen valahova külföldre, és haláláig legalább tisztességesen eléljen;
  6. Elő kell készíteni két-három erős szomszédos államot, amelyek tudnának segíteni abban az esetben, ha vállalkozásunk sikertelen lenne;
  7. Ha az első időszakban összejön egy jól felfegyverzett és begyakorlott, legalább hatvan ezres hadsereg, akkor titokban el kell indítani egy hazafias újságot, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek.

– Úgy van! – hangzott a többség hangja.

– Most, uraim, bocsássanak meg – szólal meg az egyik kereskedő – nekem dolgom van a boltomban. A határozattal egyetértek.

– Az én nagynéném elutazik, hajóval, és ki kell kísérnem! – mondom és kiveszem az órámat, megnézem rajta az időt.

– Nekem a feleségemet a délutáni sétájára kell elkísérnem. Bocsánatot kérek, a határozatot elfogadom! – mondja az egyik tisztviselő és ő is az órájára néz.

– Álljanak meg emberek. Ne menjenek sehova, amíg nem határoztunk mi legyen az újsággal! – hallatszott valakinek a hangja.

– Ez nem nehéz dolog. Az a fontos, hogy mi egységesek legyünk, mert ha megtörténnek ezek az előkészületek, amiket bölcsen és taktikusan felsorolt a tisztelt szónok, meg kell indítani a hazafias lapot! – mondtam.

– Úgy van, úgy van! – hallatszott minden oldalról.

– Akkor válasszunk meg három embert, akik majd mindenről, amiről itt szó volt, azt jól gondolják át, és írják le a lap részletes programját, amely a Harc címet kaphatná!

– Véres Harc! – visszhangoztak mindenfelől a harsány hangok.

– Tehát, a következő ülésre ők hárman, akiket majd megválasztunk, el kell, hogy hozzák a lap részletes tervét és irányvonalát, amit majd akkor indítunk, amikor minden gondos előkészület megtörtént! – mondtam – eközben összerezzentem és felébredtem.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

Az idealista (2/2)

(Előző)

IV.

– Tehát – folytatja Marko – ez a levél világosan beszél a forró és tiszta érzésről, kirajzolódik belőle, hogy mekkora hazafias láng lobogott a szívében. Ezt a levelet György éppen az indulása előtt írta meg gyötrelmes küzdelmében, akkor, amikor még fiatal, friss és életerős volt. Ezután jött a harmincéves munka, a szenvedések és a kínok. Mondtam már, milyen volt a kinézete öt évvel ezelőtt, amikor először megismertem. Hatvan éves volt, és legalább húsz évvel idősebbnek tűnt. Az erejével nem takarékoskodott, ő nem élt, hanem nagy lángon égett.

– Néhány nappal később, ahogy odakerültem, az egyik barátommal, aki tanító, ültünk az iskola előtti kertben. Ebben az épületben a második és a harmadik elemi osztályok tanulnak. A harmadik osztály tanítója az én barátom. A tanítványai éppen szüneten vannak, játszanak, mint a muslicák szálldosnak körülöttünk. A második osztály tantermének az ablakai nyitva vannak, kihallatszik az énekszó, amit friss és csengő gyerekhangok énekelnek:

Zöldell a kedves domb…

– Gyuri bá’ énekel a gyerekekkel – mondja az én tanító barátom.

– Ez az ő osztálya? – kérdeztem csodálkozva.

– Az övé. Ő most csak énekel. Nyolc órakor bejön, beül az asztal mögé, a kezei közé fogja az arcát, vagy ide ül az ablak elé, nézi a zöldellő kertet, a gyerekek meg énekelnek neki. Nos, mi mást tegyen?… Öreg, elcsigázott… de életében már sok mindent megvalósított. Jó volna, ha mi az életünk során annak a tizedét tudnánk megvalósítani, annak, amit ő életében véghezvitt, jó volna.

– Még nem nyugdíjas?

– Még nem. Ezekben a régiókban tizenöt évet töltött, amikor ez az országrész még nem szabadult fel, és így ezeket az éveket az állami szolgálatba nem veszik számításba. A nyugdíj alapját csak a felszabadulástól számítják. Így neki alacsonyabb fizetése van, mint annak a sok fiatalnak, akik a tanítványai voltak, mivel az utóbbi években gyenge minősítéseket kapott, ezért előléptetés sem járt neki. Most még alkalmazzák, hogy több évet nyerjen a nyugdíjazáshoz.

– Aha, tehát így kedveskedtek neki. És ez az összes jutalma azért a hatalmas munkáért, amit élete során a közösségért végzett, és ezért megengedték neki, hogy ilyen elcsigázottan is tovább dolgozhasson!… – mondtam, de a szomorúság a szívemre telepedett.

– Az összes lakos, akiket itt látsz, ez mind Gyuri bá’ tanítványa. Ő nem csak a gyerekeket tanította, hanem a felnőtteket is. A saját költségén építette fel azt az épületet, ahol most a községháza van, és a tágas tanteremben tanította a gyerekeket és a felnőtteket. Mesélik az idős lakosok, akik fiatal kora óta ismerik, hogy ő a fáradtságot nem ismerte. Éjjel nappal dolgozott, számára nem volt ünnepnap és pihenés! – mondta a barátom.

– Ezt én is észrevettem, hogy ezen a környéken nagyon nagy az írástudók száma. Ritkán volt, hogy találkoztam egy idősebb emberrel, György kortársával, és írástudatlan lett volna. Tehát itt mindent a fáradhatatlan Gyuri bá’ teremtett meg.

– Akkor, amikor az idősebb emberek is gyülekezni kezdtek az osztálytermében, a törökök bűnösnek kiáltották ki és börtönbe zárták, így néhány hónapot börtönben is töltött. A pénze enyhítette a török hatóság szigorát, és így sikerült neki a börtönből kiszabadulni, de megtiltották neki, hogy a felnőtteket is tanítsa az iskolájában, csak a gyerekeket taníthatta. Ezután nappal tanította a gyerekeket, éjszaka pedig a felnőtteket, a legnagyobb veszélynek kitéve magát. Éjszaka a felnőtteket a dicsőséges szerb múltról oktatta, lelkesítette őket, harcra készítette, lelkükben erősítette a reményt az eljövendő időszakra, és általában arról beszélt hozzájuk, amit maga is tudott. Éppen két-három évvel még a felszabadulás előtt, megtudták a törökök ezt a törekvését, és csak szökésével tudta a fejét megmenteni a biztos haláltól, amire ítélték volna. A háború alatt önkénteseket szervezett és bátran harcolt a szerb hadsereggel a törökök ellen. A háború után, amikor ezek a végek is szabadok lettek, György tovább maradt, újra, mint tanító.

A beszélgetésünk után, a tanító barátom elhallgatott. Én is hallgattam. Ő szólt a gyerekeknek, hogy induljanak az osztályterembe – ő is utánuk ment. Egyedül maradtam.

Gyuri bá’ osztályából egyformán szólt az ének. Amikor az ének elhallgatott, azonnal ricsaj és lárma váltotta fel, a vidám gyerekek kiszaladtak a szünetre. Kevéssel ezután Gyuri bá’ is kijött.

– Miért magányos? – mondja Gyuri bá’, amikor meglátott.

– Nézem, milyen szép kertje van. – Eközben odaszalad az egyik gyerek, és sírva, elmeséli Gyuri bá’nak, hogy az egyik társa a fejére vert egy pálcával.

Gyuri bá’ odament hozzá és ráncos kezével gyengéden megsimogatta a kis fejecskéjét.

– Elmúlik majd! Nem akarta, szeret ő téged… Legyetek jók és mindig gondoljatok jót egymásról, és iparkodjatok minél jobb emberekké válni!

A gyerek megvigasztalódva szaladt tovább játszani, Gyuri bá’ pedig enyhén elmosolyodott:

– Gyerekek! … Szeretem, amikor játszanak…

– Szépen énekelnek.

– Szeretem, amikor énekelnek, szinte mindenről megfeledkezem… Látja, engem már a beszéd is fáraszt… Én is szépen énekeltem, amikor fiatal voltam…

– Rendesen jön délelőtt is meg délután is?

– Jövök… de egyre gyengébben dolgozom. Nem tudok többet tenni, már eleget dolgoztam. Nem csinálnám, de a gyerekeim miatt, a nyugdíjam miatt… értük, én az enyémet befejeztem… Reszketett a hangja, a szeme könnyekkel volt tele.

– Menjünk be az iskolába? – kérdezi az egyik gyerek.

– Elég volt gyerekek, menjetek haza.

– Haza! Hazaaa! – kiáltották a gyerekek nagy hangon, és elsiettek.

– Ideje lenne, hogy kipihenje magát! – mondtam Gyuri bá’nak.

– Ha majd meghalok, kipihenem magamat. Igen, ha majd meghalok… Hamarabb nem.

– Figyelj az olvasásra! Mit nézegetsz te ott az utolsó padból! – hallatszott ki a tanító erős hangja a harmadik osztályból.

– De minek figyeljen! – neveti el magát Gyuri bá’. – Nem kell itt mindenkinek tanulni. Mennél kevesebbet tud az ember, annál kevesebbet szenved. Tudás nélkül boldogabban érzi magát az ember. Boldogabb lettem volna én is, ha nem tanulok!

– Az Istenért, ne mondjon ilyet! A maga tudása százaknak hozott hasznot, mit százaknak, ezreknek…

Valamit mondani akart, de a szó a torkán akadt, a feje lekonyult, mélyen sóhajtott, és reszkető kezével legyintett egyet.

A nap sugarai áthatolnak az akácfa lombján, és beragyogták a hófehér haját.

– Minden elmúlt… – mondja végül – minden, minden elmúlt… Maga fiatal, alig lépett még be az életbe… Tegnapelőtt hallgattam magát, ahogy vitatkozott egyes közösségi kérdésekről… Itt megállt, szomorú szemeivel rám nézett, amelyek az élet bajairól meséltek.

– Én benne kerestem, hogy milyen lehet a jövőm, mintha a végét látnám, életem utolsó lépéseit. A szívem baljós érzelmekkel telt meg. Egy szót se tudtam szólni.

– Maga hevesen vitatkozik, nekem meg eszembe jutott a fiatalságom…

– Tehát ő meg bennem látja a múltját – gondoltam magamban.

– Azt hittem soha nem fogok megfáradni… – folytatja tovább halk hangon, amit alig lehetett hallani, majd megszakítva a mondatot, néhány pillanat után befejezte: Elegem lett az életből, higgye el, én már csak a halált várom…

Itt elhallgatott.

– Szörnyű kívánság! gondoltam, és megrázkódtam.

– Tőle pedig, aki ennyire kiürült, még elvárják, hogy tovább dolgozzon… Még ilyen hosszú kitartó munka után is!… Furcsa ajándéka a sorsnak, hogy így elcsigázottan, imbolyogva jön az iskolába, hogy a saját gyerekeinek biztosítson néhány dinár nyugdíjat, amikor meghal. Dolgoznia kell, mert érzi szegény, hogy ez a szülői kötelesség. Saját családja előtt bűnösnek érzi magát, és most utolsó leheletéig értük dolgozik, hiszen magának soha semmire nem volt szüksége – de most csak egy szörnyű vágya maradt – meghalni, mert elege lett az életből!…

– Ilyen gondolatok gomolyogtak a fejemben, ahogy néztem Gyuri bá’t a szakadt és kopott ruhájában, és olyan szomorúság kapott el, hogy szerettem volna hangosan sírni és zokogásba kitörni. A fél életemet nem sajnálnám, ha vissza tudnám adni az erejét és vidámságát. Akaratlanul jöttek belőlem a szavak:

– Jó az Isten! Megél maga még jobb napokat is… A gyerekek is megkapják, maga is kap majd támogatást, boldog lesz…

– Semmit nem sajnálok… Én már örülni sem tudok… Sok örömöm volt, de sokat dolgoztam és sokat szenvedtem… Sok minden volt, de a legtöbb a szenvedésből jutott… Semmit nem érzek most, se örömet se bánatot – mondta tompa hangon, majd suttogva folytatta:

– De most csak egy vágyam maradt, meghalni…

A tanteremből újra hallatszott a tanító hangja:

– Kifele, kifele, állj meg… Ezt ne tanuld meg!…

Gyuri bá’ újra szomorúan elmosolyodik.

Az iskola mellett van egy kiskocsma. Előtte ül néhány helyi lakos és dominózik.

Lassú, méltóságteljes járással elhaladt előttünk a prefektus. Csendőr kíséri. A lakosok felpattannak és alázatosan leveszik a sapkájukat.

– Iskolatársam volt – Gyuri bá’ szomorúan elmosolyodott. – Én gazdag apa gyereke voltam, ő meg szegényecske. Én kitűnő tanuló voltam, ő gyenge. Ezért nem is tanulhatott tovább. Őszintén sajnáltam. Nem fejezte be az iskolát, én meg kiváló eredménnyel elvégeztem, és még két évet Bécsben is eltöltöttem. Sok pénzt örököltem és eljöttem erre a vidékre, amely még nem szabadult fel. Tökéletes iskolázottsággal és felkészülten. Ő pedig később szolgálatba állt a felszabadított területeken, mint bukott diák… én elköltöttem a készpénzemet, feléltem az erőmet és az egészségemet, kínokat éltem át a börtönökben, és most, harmincévi munkaviszony után száz dinár a havi fizetésem… és van öt gyerekem…

Rájött a köhögés, az utolsó szavakat alig tudta kimondani.

– Ő meg iskola és szenvedések nélkül magas fizetést kap, van több ezer dinár készpénze – folytatja Gyuri bá’. És látja, őt mindenki tiszteli, előtte alázatosan leveszik a sapkájukat, én meg, aki annyit dolgoztam, harcoltam, együtt szenvedtem velük, vergődtem és segítettem rajtuk… semmim sincs, nekem még tisztelet se jár! Amikor elmegyek mellettük, csak nevetnek rajtam…

Itt a hangja megremegett, könnyektől szenvedve beszélt… egy kicsit elhallgatott, felemelte a fejét, egyenesen a szemembe nézett és élénkebb, de reszkető hangon folytatta:

– Maga még fiatalember; legyen minden, minden legyen, de egyet nagyon kérek… ne legyen tisztességes ember…

Beleremegtem az előérzettől és a bánattól.

– A tanítványaim, akiket pénzzel is támogattam és útjukra bocsátottam – most meg se ismernek… Bírságot szabtak ki rám, érti! Néhányan évődve meglöknek, amikor elmegyek mellettük, és züllöttnek mondanak… Az emberek nem kérdezik, hogy züllöttél le, de ahogy meglát, hogy bajban vagy és szegénységben élsz, azonnal elvesztettél mindent… Azonnal figyelmen kívül hagynak…

Eközben a prefektus elmegy az iskola kerítése mellett, ránéz Gyuri bá’ra, és méltóságteljesen bólintott, a fogai közt pedig csak ennyit kérdez:

– Hogy vagy Gyuri?…

– Ahogy lehet! – felel György.

A prefektus elmegy, Gyuri bá’ lehorgasztja a fejét.

– Egyébként, mi keresnivalóm van még itt… Csak a gyerekeimet sajnálom… Dolgozzatok, dolgozzatok, én meg vétkezem… Legyetek jók és becsületesek, de ne várjatok köszönetet – mert az nincs… Örök mártírok lesztek…

Megint elhallgatott – majd eszébe jutott:

– Nemrég egy napon eladták a szőlőskertemet az adó miatt, de a községházán, amit én ajándékoztam az önkormányzatnak, az, akinek a legtöbbet segítettem és a legtöbbet tettem érte, lekiabált, amikor könyörögtem neki, hogy a szőlőskertemet a gyerekeim elől ne adják el:

– Ki a hibás azért, hogy annyi pénzt elherdáltál!… Mindent megettél és elittál, és most itt jajveszékelsz nekem…

Egy sóhaj szakadt ki belőle, majd rekedten befejezi:

– Koldusnak néznek!…

Két könnycsepp gördült le sápadt, ráncos, hervadt arcán…

– Nem sajnálom – mondja – én a tartozásomat leróttam. Csak azt sajnálom, hogy a gyermekeimet szegénységben hagyom. Ki tudja, lehet, tőlem szerencsésebbek lesznek… Vagy… legyenek olyanok, mint én… legyenek jók, és saját maguknak jelöljék ki az utat… Nekem még a halál is kedves…

– Akarom, akarom a halált! – A hangja tompa volt, és valójában olyan volt, mintha a sírból jött volna, mint a halál hangja…

 

V.

Utoljára azon a télen láttam, amikor idehelyeztek.

Hideg nap volt. A szél a tetőkről hordta a havat az arcomba. Az utcákon ritkán lehetett embert látni. Elmentem az önkormányzat épülete előtt, Gyuri bá’ alapítványa előtt. Ő éppen az ajtó előtt állt. A szél lobogtatta szakadt ruháját. Lehajtott fejjel, remegett a hidegtől és az öregségtől.

– Mit csinál itt, Gyuri bá’? – kérdeztem.

Felemeli a fejét, hosszan néz rám, a szeméből ömleni kezdtek a könnyek:

– Nyomorgok.

– Vár valakire?

– Beteg a gyermekem, és az önkormányzattól kértem a következő hónap bérleti díját, hogy gyógyszert vegyek, és nem adják… A megyénél is voltam, de ott sem adják…

Fuldokolt a sírástól.

Kivettem a fele pénzemet és átnyújtottam:

– Ne könyörögjön nekik, itt van, adok én magának… kölcsönbe – tettem hozzá, hogy elfogadja.

– Rám nézett, és furcsa mosoly futott át az arcán, a szemében pedig kis reménysugarat láttam…

– Legyen becsületes ember… én vétkeztem! A jövő generációi közt egyre többen lesznek azok, akik méltányolják az erényt.

Újra fojtogatta a sírás.

Támolyogva bement a patikába.

– És most már megpihent. A vágya teljesült, a hálás önkormányzat az elismerés jegyében koszorúkat helyezett a sírjára… Cikket írtak, beszédeket mondtak, dicsérték fáradságos munkáját…

…Ez is elég volt, mondaná Gyuri bá’. Eljön majd az idő, amikor az életben, tiszteletben tarják és jutalmazzák az erényt – fejezte be elbeszélését Marko, keserű mosollyal az arcán, könnyező szemekkel.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.