Tag Archive | újság

Modern felkelés

Istenem, hogy álmomban mi minden történik velem! Bizonyára, mások is álmodnak bolond és buta álmokat, de talán nem írják le, nekem meg, valahonnan megvan az a mániám, ahogy megálmodok valamit, azonnal tollat ragadok, oszt’ írjad: hogy másoknak is lehetőséget adjak a töprengésre.

Az este is csendesen mély álomba merültem, és az álmom belesodort a száz évvel ezelőtti eseményekbe, csakhogy ezek a történetek nem olyanok, amilyeneknek mi mindannyian ismerjük a történelemből, hanem egészen másfélék. Az azonban, ami az én álmomban megegyezik az akkor történtekkel az, mintha Szerbia nem szabadult volna fel és még mindig a török uralom alatt sínylődne a nemzet. Úgy éltem meg az egészet, mintha nem is álmodnék, hanem az lenne az igazi valóság. A törökök uralkodnak Szerbiában, van minisztériumuk, kormányzati hivataluk, államszervezetük, vannak hivatalnokaik, és minden, minden, ami most nekünk van. Belgrád is ugyanolyan, mint a mai: ugyanezek az utcák, ugyanezek a házak, minden ugyanez, csak éppen sok üzleten és állami épületen török feliratok olvashatók, az utcákon törökök sokasága hemzseg, mi szerbek meg, ugyanolyanok vagyunk, mint a maiak, találkozunk velük és üdvözöljük egymást:

– Szervusz, Juszuf!

– Szervusz!

Ez az üdvözlési forma szokásos a csőcselékkel, a legalacsonyabb kaszt tagjaival, ha pedig elsétál valaki a nagyok közül, netán a hatalom valamelyik tagja, akkor le kell térdelni, levenni a sapkát és a tekintetet a föld felé irányítani. Ami a legfurcsább, a török rendőrségben szerbek is vannak. Istenem, legyél velünk, de az álmomban ez egyáltalán nem volt furcsa.

A miniszterek és a nagyméltóságok turbánt hordanak és járkálnak az utcákon, hosszú csibukokkal, lassú járással, komoran. Előttük mindenki térdet hajt és hajlong, ők meg csak egyiket-másikat fogadják kegyükbe és érdemesítik figyelmükbe, amikor csibukjukkal a fejükre koppintanak és megengedik, hogy ezt a nagy megtiszteltetést teljes szívvel és alázattal megköszönjék.

Mi ugyanazok vagyunk, mint a mostaniak, csak mintha nem volnánk szabad polgárok, mint jelenleg, hanem gyaurok, akik féltik a fejüket, a családjukat és a tulajdonukat.

A törökök egyáltalán nem kímélnek bennünket. Közülünk egyeseket letartóztatnak, másokat nehéz vasba vernek, van, akiket elűznek, és van, akiket kidobnak az állami szolgálatból, és ki tudja, még milyen megfélemlítést gondolnak ki ellenünk, hűséges és engedelmes gyaurok ellen.

Ugyanilyen rossz hírek érkeznek folyamatosan az ország belsejéből is, a nép közül sokaknak erőszakkal elvették a tulajdonát, többeknek az adó miatt elkobozták a házát és a telkét és még ötven botütést is kapott, másokat megöltek, van, akit karóba húztak, és van akit, elűztek a szülőhelyéről. A kenézeket letartóztatják és bilincsbe verik, ha csak szólni mernek az erőszak ellen, és másokat is elővesznek, azokat, akiket a kegyetlen török hatóságok éppen kézre kerítenek; a templomi szent helyekbe beengedik a pandúrjaikat, akik kancsukájukkal verik a papokat, ha nem segítik a török gonoszságokat.

– Meddig tűrjük még ezt az erőszakot és zsarnokságot? – kérdezte tőlem az egyik jó ismerősöm az utcán, akit a törökök két-három nappal előbb engedtek ki a tömlöcből. Ez egy (ilyennek ismertem meg álmomban) szegény, bátor és elszánt ember, de a törökök elleni viselkedése miatt sokat szenvedett és bűnhődött, és ezért sok szerb kerülte, nehogy a barátkozás miatt magukra vonják a törökök gyűlöletét.

– Eh, és mit tegyen az ember? – mormoltam a fogaim közt és körbenéztem, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünket.

– Hogyan: mit tegyen az ember?! – kérdezett vissza és éles tekintetét rámszegezte.

– Egyszerűen így, mit lehet tenni?

– Harcolni! – mondja ő.

Nekem meg, mintha valaki elkaszálta volna a lábaimat, szinte földbegyökerezett és az ijedtségtől dadogni is alig tudtam:

– Kivel!?

– A törökökkel, ki mással? – megint ő élesen.

Különböző színű karikák kezdtek a szemem előtt játszadozni, és valamilyen félelemtől, önkéntelenül hátrahőköltem.

– De, de, … a… de… – kezdtem dadogni.

– Mi az, hogy de, nincs itt semmi de, harcolni kell és kész! – kiabált haragosan az ismerősöm, és otthagyott.

Ott álltam hosszan, megkövülve, mint valami csodától. Nem tudtam magamhoz térni. Eközben odajött egy másik a barátom. Üdvözöl és elcsodálkozik az én nyugtalan viselkedésemen, zavaromon.

– Mi van veled? – kérdezte.

Elmesélem neki az előző ismerősömmel történt beszélgetésemet.

Ő hangosan elneveti magát és tenyerével a vállamra csap.

– Ha, ha, ha, ha!… Hát te nem ismered őt?… Ha, ha, ha! Nem emlékszel rá, hogy ő mindig is különleges volt!… Mit mond: hogy harcoljunk!… Ha, ha, ha, ha! Istenemre, szép. Se több se kevesebb, hanem ti ketten hadat üzentek a Török Birodalomnak!… Ha, ha, ha, ha!… Istenem, bolond ember! – mondja az ismerősöm, a szemei könnyeztek az édes nevetéstől.

– Furcsa ember! – mondtam.

– Bolond, nem furcsa! Ki akarja egyenesíteni a kanyargó Drinát és civódni a törökökkel! Ez egy bolond ember. Mi haszna volt ebből! Letartóztatták, bilincsbe verték, megverték, ebben van az összes hősiessége; és azt nem is veszem figyelembe, hogy tönkretette magát és családját. Vannak még ilyen fanatikusok; azzal vigasztalja magát, hogy van még valaki, aki a társaságába fogadja! – jegyezte meg az ismerősöm, és megint elnevette magát:

– Ha, ha, ha, ha!… Hadat üzenni a szultánnak, ez már valami! – mondja, majd újra kitör belőle a nevetés.

A végén az egész dolog nekem is nevetségesnek tűnt, és elkezdtünk mindketten nevetni.

Különös dolog az álom, mert benne semmi sincs pontosan meghatározva; és, ami benne a legszebb, minden úgy tűnik, mintha minden természetes, és valóságos lenne. Velem is ez történt ebben az álomban.

Mintha Belgrádban lennék, de ugyanabban az időben mintha valamilyen hegyvidéken is, hegyek közt, emberekkel a pórnépből, viszont a sötét, végtelen erdőben, magányosan, elrejtve egy igényesen berendezett, elegáns hotel található.

Az ismerősöm, a nyugtalan és harcias, meghívott engem és még harminc tekintélyesebb embert az ország minden tájáról, hogy megbeszéljük, hogyan szabaduljunk meg a török zsarnoktól. A törökök már napról-napra, óráról-órára egyre nagyobb és nagyobb gonoszságokat műveltek, úgyhogy komolyan aggódtunk és elgondolkoztunk: mit csináljunk ebben az általános nemzeti szerencsétlenségben.

Ennek a valamilyen hotelnak az egyik tágas szobájában összejöttünk tucatnyian és beszélgettünk, egy tejeskávé mellett, közönséges, mindennapi dolgokról, és vártuk a többieket.

Én, mint, valamelyik iskola tanára, arról meséltem, hogy majd a következő órámon a Torricelli féle csövekről fogok előadást tartani, az egyik kereskedő arról mesélt, hogy az üzletében a törökök sokkal többet vásárolnak, mint a szerbek, a másik meg, nem tudom ki lehetett, arról mesélt, hogy tegnap megütötte a macskáját és eltört a gyönyörű botja; de majd megjavíttatja. Egy paraszt meg arról mesélt, hogy a kocája eszi a csirkéket, és nem tudja, mit csináljon vele, amúgy nagyon jó koca, jó vérvonalú.

És, hát, így beszélgettünk, lassan a tekintélyesebb emberek is egyenként gyülekeztek, akik meghívást kaptak erre a titkos találkozóra.

Jönnek még vagy tízen, majd egy idő után leáll a gyülekezők sora, és érkezni kezdenek a névjegykártyák különböző tartalmakkal: „Fontos dolgom akadt, nem tudok elmenni. Minden hozott határozattal egyetértek…” „A munkám akadályoz; minden határozattal egyetértek …” „A szabóhoz kell mennem öltönyt próbálni; a mai napra elnézést kérek…” „Sajnálom, hogy nem tudok elmenni, az állomásra kell mennem a nagynéném elé. Jelezte, hogy ma érkezik a vonattal” – és, hát, mindig voltak fontos okok, amelyek megakadályozták a többi meghívott tekintélyes ember eljövetelét erre a megbeszélésre.

Amikor már nem volt kire várni, az ülés összehívója felállt, és remegő hangon elkezdte:

– Nem jött el mindenki, nem akartak, vagy nem mertek, mindegy. Mi húszan is tudunk országunk húsz sarkában sokat tenni. A török zsarnokság és az erőszak már minden határon túlment. Ezt már tovább nem szabad, de nem is lehet tűrni. Azt tudjuk, hogy egyikünknek sem áll biztosan a vállán a feje, nem beszélve a tulajdonunkról. Hát mondjátok meg, csendben, ölbe tett kezekkel, lehajtott fejjel kell kivárnunk, hogy sorra kerüljünk, amikor fejek hullanak majd a porba, vagy megvetjük családunk tisztességét, és megengedjük a töröknek, hogy az életünkért és egy darab kenyérért, megbecstelenítsék feleségeinket és lányainkat, hogy rombolják templomainkat, hogy az úton kancsukákkal verjenek bennünket; vagy, lehet, még hízelgünk is ezeknek az állatoknak és dicsérjük garázdálkodásukat, hogy kényelmesebb életünk legyen. De minek az ilyen élet, amely nem lehet tiszteletreméltó? Minek a selyem és az arany, amikor elveszítjük a hitünket és nemzetiségünket, a becsületünket és az arcunkat? Nem, testvéreim, ilyen formában már nem lehet tovább tűrni. Ez nem maradhat tovább így.

– Nem maradhat!… Sületlenség. Könnyű ezt kimondani: nem maradhat így, de ki fog rád hallgatni. Mit tudsz csinálni? Úgy beszélsz, mintha te lennél az orosz cár, és csak odakiáltod a töröknek: ”Így nem mehet tovább”, és ők előtted letérdelnek. Kérdezlek én: mit fogunk majd te meg én és mi mindannyian csinálni? – szakítja meg a gondolatait valaki közülünk, aki kivételesnek érezte magát bölcsességéért és óvatosságáért.

– Sokat tudunk mi tenni; és ha mi követelni kezdjük a jobbat, akkor jobb is lesz. A mi kívánságunk abban a pillanatban parancs lesz.

Néhányan a tekintélyesebbek közül csak a vállukat vonogatták és grimaszoltak, mintha egymással beszélgettek volna, mint akiket megdöbbentett ez a sületlenség: „Mi van ezzel az emberrel?”… „A jóisten se tudja!” Megint összenéztek, és most az arckifejezésről lehetett kiolvasni: „Bolond ember!”

Az egyik pedig, aki vele szemben az asztalra könyökölve ült félig nyitott szemmel, nézte, gyanakvóan méregette, valahogy szomorúan, egy szót ki nem ejtve, hosszan, majd jobban kinyitva a szemét, tovább nézegette kicsit ferde szemmel és valahogy megvetően, lekicsinylően, majd a fogai közt elnyújtva és bágyadtan:

– Eh…! – majd félrefordította a fejét és unalomból ütögetni kezdte az asztalt az ujjaival.

– Megbeszéljük! – mondja újra valaki a sarokból ironikusan.

Az, aki a legjobban kitűnt a bölcsességével és óvatosságával, megállt a mi heves barátunk előtt, kezeit a mellein keresztbe tette és méricskélni kezdte tetőtől talpig, majd elkezdett beszélni, mint a sok tapasztalattal rendelkező ember az éretlen fiatalemberhez.

– Szépen, kérlek, mért jöttünk mi ide és te mit akarsz?

– Tanácskozásra jöttünk össze, hogy hogyan vessünk véget ennek az önkényuralomnak, ennek a török elnyomásnak. Az országból összejöttünk mi, akik a legtekintélyesebbek vagyunk, hogy együttesen keressünk a problémánkra gyógyírt! – kimért hangon felelt neki az ülés összehívója, a sikerben való teljes hittel.

– Rendben van, mi is ezt akarjuk.

– Hát, ha akarjuk, akkor mire várunk még? Féltjük, szerencsétlen fejünket, de őket is ölni fogjuk, de csak akkor, amikor már elveszítjük a büszkeségünket és az arcunkat! – lobban lángra az első, és öklével, akkora erővel csap az asztalra, hogy sokan kicsit távolabbra húzódnak.

– Inkább rabok legyünk, mint halottak! – veti oda valaki.

– Hagyjatok bennünket, hogy mi előbb megbeszéljük – mondja nekünk az óvatos, majd ismét megfordul, és heves szavakkal mondja:

– Szépen, kérlek, mondd el nekem, mit gondolsz, mit kell cselekednünk? – kérdi hidegen, nyájas tapintattal.

– Harcolnunk kell a török ellen. Mozgassa meg mindenki az embereit a saját területén, és pusztítsuk mi is őket, mert ők ölnek és pusztítanak minket. Más ellenszer nincs, és nem is lehet!

Egyesek nevettek ezeken a heveskedő, tüzes szavakon, mint gyerekességeken; többen félénken körbenéztek, mások meg rosszindulatú, csípős vicceket csináltak ebből a komolytalan beszédből.

– Jó, azt mondod, lázadjunk? – kérdezi az óvatos.

– Lázadjunk! – felel az határozottan, és a szemében izzott a parázs.

– Kivel leszel? Mondd, kivel leszel?!

– Én, te, ez, az, mi mindannyian, a nép!

– Mért beszélsz sületlenségeket?… Hol van a nép, kivel beszélgettél?

– Veled, meg itt, ezekkel az emberekkel.

– Hát kik vagyunk mi?

– Hogyhogy, kik?

– Csak, kérdezlek!

– Emberek.

– Igen, emberek vagyunk, azt látom, de hányan is vagyunk itt?

– Húszan.

– Ezt mondod nekem. Húszan, magától értetődik, de ez semmi! Ha, ha, ha! … Húszan!

– Ez sok – mondja harsogva az indulatos – mert mi húszan leütünk húsz törököt húsz különböző helyen, de közülünk mindenkinek van legalább három rendes, hű barátja, és ezek közül is ugyanezt mindegyik megteheti. Csak kezdődjön a rombolás és az öldöklés, és amit Isten ad; maguk az események, ha kibontakoznak, mutatni fogják az igazi utat, amit be kell járnunk.

Sokan gúnyosan nevettek, a figyelmesebbek pedig a szemük sarkából lesték, a fejükkel bólogatva mintha sajnálnák az ilyen meggondolatlanokat, majd újra megszólalt valaki:

– Ez így van, megindulunk mi húszan, megölünk húsz törököt, a többiek megijednek, és néhányan Ázsiába menekülnek, néhányan meg vízbe ugranak.

– Ti mindnyájan gyávák vagytok! – kiáltotta el magát az indulatos és rácsapott az asztalra.

– Jól van, kérlek, itt van, én elfogadom a tervedet, javaslom, fogadjuk el itt mindannyian. Nos, ez húsz ember, a legjobb esetben közülünk mindenki összeszed még tíz társat, ez már kétszáz, de tételezzük fel, hogy rendkívüli esemény is történhet – de jól van, ez is lehetséges – minden helyen mindenki két törököt öl meg; és ha a kétszáz ember mellé beáll még ugyanennyi, mondjuk; és a törökök majd megállnak, hullanak majd, mint a legyek, hogy még ugyanannyit meg tudunk ölni – és ezzel mit értünk el?

– Sokat.

– Sokat, de magunkra húztuk a törököt. Csak felbosszantottuk a törököt is meg a szultánt is, oszt’ akkor majd megnézheted, hogy merre szaladsz. Akkor látnád, kedvesem, hogy milyen bölcs a javaslatod.

– És talán a nép nem fog csatlakozni, ha látja a megkezdett harcot? Mi sem fogunk az útra feküdni, hogy ránk taposson a török, hanem lesből verekednénk.

– A nép, a nép!… beszélsz, mint egy gyerek. Nem így megy ez barátom! Harcolj! Szépen hangzik, gyerünk, harcoljunk mindannyian! Az asszonyt meg a gyerekeket akasszuk a szögre? Vagy hagyjuk, hogy a törökök sütkérezzenek velük?

– Itt van például, neked vannak gyerekeid, a másiknak is van, meg a harmadiknak is. Holnap meghalsz, és a családod?!

– Nem fog mindenki meghalni. Erre gondolni se akarok. Amit Isten ad!

– És mire gondolsz?

– Arra, hogy harcoljak, és lesz, ami lesz!

– Te megint úgy beszélsz, mint egy gyerek. Hogy harcolj, de a következményekre nem gondolsz. Nos, egyszerűsítek a dolgon; mondjuk, a családokat senki sem bántja és jöjjön el a legjobb eset: ha a török egy hónapra elszunnyad, mi meg összeszedünk tízezer harcost, és mivel fogsz harcolni?… Hol van a fegyver, hol a lőpor, az ólom, a katonák élelme? Egy garasunk sincs, agyonvert szegénység, gyaurok vagyunk. Se kenyér, se semmi a kenyér mellé, se fegyver, se muníció – de harcoljunk!

– Azt is megtaláljuk, ha egyszer a nép megindul! – mondja a lelkes.

– Megtaláljuk. Gyönyörű, ezt is feltételezzük, még ha lehetetlen is. Tehát van húszezer harcosod jó fegyverrel, van ágyúd és jó tüzéred, van élelmed és muníciód, meg mindened. És akkor? Megint semmi. Rád ront a császári sereg, és egy nap alatt eltapos bennünket, mint a pondrókat, és akkor mit csináltunk? Rosszat! Annyi embert akasztanának és húznának karóba, annyi család találná magát iszonyú félelemben, de azok is, akik megmaradnak, nagyobb kínokat fognak elszenvedni, mint most. Ilyen ez; de ha ebből az egészből semmi sem jön össze; csak mi néhányan támadunk, és vagy megölünk valakit vagy nem, de a török legyőz bennünket és kiírt mindannyiunkat, hogy írmagunk se marad.

– Pusztuljunk el mindannyian; az életünk így sem ér semmit!

– Nem vagy egyedül. Van családod, nem csak magadnak tartozol, hanem a családoddal is számolnod kell.

– Magától értetődik: mire való őrültek módjára elpusztulni a biztos siker nélkül? Nem csak mi pusztulunk, hanem a családunkat is irtják, akiről gondoskodnunk kell! – veszi át a szót az egyik.

– Erről beszélni sem kell! – mondja egy másik.

– Ha én egyedül lennék, hát pusztuljak – egyszer halunk meg; de van egy egyedülálló anyám! – mondja a harmadik.

– Hékás, neked anyád, nekem az anyám mellett ott az asszony és öt gyerek! – mondja a negyedik.

– Nekem egy húgom van, akinek gondját viselem! – mondja az ötödik; nem magamról van szó, de őt is megölném a hülyeségemmel.

– Én köztisztviselő vagyok, és ebből tartom el az idős szüleimet és a családomat! Nem kell, hogy megöljenek, csak elveszik a mindennapi kenyeremet, amit tisztességes munkával keresek meg, akkor megölnek engem is meg a családomat is. És kérdem én, mire való ez az egész? Ez egy akkora ostobaság! Hol volt még ilyen, hogy húsz ember elindít egy háborút pőre hitetlenekkel egy hatalmas, fegyelmezett császári hadsereg ellenébe. Jobb volna, ha venném a pisztolyomat, és véget vetnék az életemnek; még ez is okosabb volna; akkor legalább a családomat békén hagynák! – világít rá a hatodik.

Én is, ugyanígy, találtam egy fontos okot, én is közszolgálatban vagyok.

Valaki, megint mondja:

– Én, ugyan egyedül vagyok, de nekem is, mint embernek, vannak személyes kötelezettségeim, amelyek akadályoznak. A fejemet nem sajnálom, de csak egy bölcs dologért, és nem bolondok módjára pusztulni, és ezzel mindenkinek kárt okozni. Dolgozni kell ezen, de tudatosan és körültekintően.

– Úgy van! – hagytuk jóvá valamennyien.

– Erről, kérlek benneteket, ne beszéljetek, legalábbis ilyen körülmények között, amikor nincs még előkészítve a terület. Ez azt jelentené, hogy már a tetőt építjük, de a ház falai még sehol. Közülünk senki sincs, akinek ne lenne kedvére az ország jobb sorsa, és éppen ezért tervszerűen kell dolgoznunk, szervezetten, folyamatosan, és gondosan! Ez lassú víz, de partot mos. Hanem, testvéreim, tegyük félre azt, ami lehetetlen, és nézzük, hogy ezekben a gyötrelmes napokban mit lehet tenni; hogy mindenről megegyezzünk, és mindent jól átgondoljunk – kezdte a dolgokat értelmezni a bölcs és körültekintő.

– Úgy van! – hagytuk jóvá tiszta szívünkből a nyugodt, komoly ember alapos érveit, hiszen ő tele tapasztalattal és diplomáciai érzékkel rendelkezett.

– Fellázadni, az egy nagy és hatalmas dolog, de képes legyen szem előtt tartani és előrelátni minden következményt, legyen az népünknek jó vagy rossz, és pontosan eldönteni van-e értelme ennyi áldozatot hozni, vagy jobb és okosabb elhalasztani sokkal biztosabb időpontra. És átgondolni azt is, hogy a felkelés már évtizedek óta előkészület alatt áll. Most pedig nézze meg kedves barátunk mi minden kell ahhoz, ha mi bölcsen akarunk dönteni a felkelés megkezdéséről:

  1. Külön bizottságot kell alapítanunk, és minden helységben albizottságokat, melyek feladata az előkészítés, de valójában a nép oktatása a felkelésre;
  2. Titokban pénzt kell a néptől gyűjteni, hogy létrejöjjön a fegyverbeszerzési alap, amely minden harci tevékenységhez is szolgálna; ennek legkisebb összege mintegy tízmillió dinár lenne;
  3. Hasonlóan létre kell hozni egy alapot az özvegyen maradtak és a háborúban meghalt szülők gyerekeinek fenntartásához. Ezt az alapot valahogy el kell különíteni és egy biztonságos külföldi bankban elhelyezni, ez az összeg legyen legkevesebb százmilliós, hogy az elmenekült családok külföldön is tisztességesen meg tudjanak élni;
  4. Létre kell hozni egy betegsegélyezői és rokkantsági alapot; ide is rendkívül nagy összegre van szükség. Elveszti valaki a kezét, a lábát, és akkor így nem kell koldulnia, hanem legyen, miből gyógykezelje magát, tisztességesen meg tudjon élni és elviselni a megpróbáltatásokat;
  5. Nyugdíjat biztosítani a harcosoknak, mert minden harcos öt év után nyugdíjaztathatja magát: hadinyugdíj. Nem elfogadható, hogy elcsigázottan, fáradtan a háborús erőfeszítésektől meghaljon nyomorúságban és szegénységben, hanem menjen valahova külföldre, és haláláig legalább tisztességesen eléljen;
  6. Elő kell készíteni két-három erős szomszédos államot, amelyek tudnának segíteni abban az esetben, ha vállalkozásunk sikertelen lenne;
  7. Ha az első időszakban összejön egy jól felfegyverzett és begyakorlott, legalább hatvan ezres hadsereg, akkor titokban el kell indítani egy hazafias újságot, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek.

– Úgy van! – hangzott a többség hangja.

– Most, uraim, bocsássanak meg – szólal meg az egyik kereskedő – nekem dolgom van a boltomban. A határozattal egyetértek.

– Az én nagynéném elutazik, hajóval, és ki kell kísérnem! – mondom és kiveszem az órámat, megnézem rajta az időt.

– Nekem a feleségemet a délutáni sétájára kell elkísérnem. Bocsánatot kérek, a határozatot elfogadom! – mondja az egyik tisztviselő és ő is az órájára néz.

– Álljanak meg emberek. Ne menjenek sehova, amíg nem határoztunk mi legyen az újsággal! – hallatszott valakinek a hangja.

– Ez nem nehéz dolog. Az a fontos, hogy mi egységesek legyünk, mert ha megtörténnek ezek az előkészületek, amiket bölcsen és taktikusan felsorolt a tisztelt szónok, meg kell indítani a hazafias lapot! – mondtam.

– Úgy van, úgy van! – hallatszott minden oldalról.

– Akkor válasszunk meg három embert, akik majd mindenről, amiről itt szó volt, azt jól gondolják át, és írják le a lap részletes programját, amely a Harc címet kaphatná!

– Véres Harc! – visszhangoztak mindenfelől a harsány hangok.

– Tehát, a következő ülésre ők hárman, akiket majd megválasztunk, el kell, hogy hozzák a lap részletes tervét és irányvonalát, amit majd akkor indítunk, amikor minden gondos előkészület megtörtént! – mondtam – eközben összerezzentem és felébredtem.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

Az idealista (1/2)

I.

A nagy söröző tele van emberekkel. Csak a különböző férfi és női hangok monoton duruzsolása hallatszik. A beszélgetés (és mi mindenről nem beszélgetnek itt, mesélnek és cseverésznek!), egy általános érthetetlen morajba folyik össze, amelyen keresztül néha-néha az ember füléhez ér néhány érthető szó is az asztaltársaságon kívüli beszélgetésekből is, a pincérek, akik körberepülik az asztalokat és széthordják a megrendelt italokat, erős hangjukkal elnyomják a többi beszélő hangját, a kiejtésük pedig olyan, mint a hadseregben: „Fiiiiizess… Kérem… azonnnnal… Egy pohár sört…” Nézzenek végig az embereken: egyesek nevetnek, mások mogorván néznek, kiflit rágnak meg újságot olvasnak. Néhányan halkan fontosnak tűnő beszélgetéseket folytatnak, mások meg mérgelődnek, mert még nem kapták meg a sörüket, a pohárral verik az asztalt és zúgolódnak; egyesek most jönnek, és futólag ide-oda köszönnek az ismerőseiknek, mások meg veszik a kabátjukat és hazamennek, így az ajtó hol nyílik, hol csukódik. Egyébként itt egy igazi vásár van. A tömeg közt zsidók járkálnak sós magvakkal, süteményekkel, mások szappanokat, képeket, kereteket, gipszszobrokat és különböző csecsebecséket árulnak. Rajtuk kívül mindig megjelennek mások is, akik újságot, könyvet, törkölyt, kiflit, kolbászt, sonkát, ajvárt, és még mi mindent nem kínálnak. A vendégek közül van, aki vásárol, fizet, alkudozik, mások meg unalmasan csak a kezükkel intenek és folytatják a beszélgetést.

A nagy söröző egyik sarkában mi néhányan egy asztal körül ültünk. Mindenki előtt egy pohár sör, a kezünkben meg újság. Fél óráig nem is szólunk egymáshoz. Dohányzunk, olvasunk, iszunk; az újságok susognak, és néha-néha valaki megszakítja a hallgatást, rávág az asztalra, hívja a pincért; néha valaki elmondja mit olvasott; időről-időre kicseréljük az újságokat, majd újra elhallgat mindenki és olvas, figyelmet se fordít arra az általános nyüzsgésre és zűrzavarra, ami körülveszi.

– Nézd!… Szegény Gyuri bá’! – kiáltott fel az egyik barátunk, Marko Simiċ. Letette az újságot, maga elé nézett és nagyon mélyen elgondolkozott…

Mindannyian abbahagytuk az olvasást és ránéztünk.

Felsóhajtott, még egy-két percig hallgatott, de úgy látszott, hogy valamire visszaemlékezett a múltból, majd remegő hangon megszólalt:

– Bár megpihent szegény az örökös bánattól és bajtól… He… Így van ez: egész életében mártír volt, de minden szenvedéséért és a nép szolgálatáért ez a jutalma (itt megállt, és egy kis cikkecskét mutatott fel az újságból)… És itt van, szerencsétlen gyermekeinek ebből a dicséretből és ebből a dicsőségből kell felcseperedniük – de egész élete során még egy keserű vigaszt sem kapott!…

Nem értettük a dolgot és kérdezgetni kezdtünk: „Ki az?… Mi volt ez?… Talán valaki meghalt?…”

– Itt van, olvasd el – mondja Marko az egyiknek, és átnyújtja neki az újságot.

Mindjárt közelebb húzódtunk, az meg elkezdte hangosan olvasni a cikket:

„… e hó 9.-én éjjel tizenegy órakor, megszűnt az egyik legnemesebb szív dobogni, amely az utolsó órájában is a nemzetétéért dobogott; örökre lehunyta szemét a nagy hazafi, hogy többé nem látja a földjét, amit annyira szeretett; ereiben nem csörgedez tovább az a nemes vér, amit soha nem sajnált a népéért ontani, élete utolsó lángocskája is kialudt, amit az örökös szolgálatban a nevelés oltárán és a nemzet szabadságáért égetett: a kegyetlen halál elragadta tőlünk, régiónk ékességét és büszkeségét. Egész népünk őszinte és keserű könnyekkel siratja a magasztos hazafit, Markoviċ Györgyöt, ennek a vidéknek az egyik legidősebb és legkitűnőbb tanítóját, aki vértanúhalált halt élete hatvanhatodik évében.

A hálás önkormányzat a saját költségén eltemette a testét, a nemes gondolkodású megboldogultnak. A végső nyughelyig elkísérte az egész lakosság, szívében nagy fájdalommal és könnyes szemekkel. A sok koszorú, mint az elismerés és tisztelet kifejezését, a sírhalomra helyezték. A sírnál a közösség nevében az elhunyttól Todor Mitroviċ úr búcsúzott el, aki tartalmas beszédében kitért a megboldogult mártír életére és nagy szolgálataira. A jelenlévők könnyeikkel küszködtek, a hatalmas hála érzése belevésődött a szívünkbe, melyben a megboldogult emléke örökké élni fog. „Legyen boldog az, aki örökké él, egész élete nem volt hiábavaló. A tündérek örökké versenyezni fognak, hogy számára méltó koszorút fonjanak!” A költő szavai jól illenek hozzá. Legyen neki könnyű a szerb föld, amelyet olyan őszintén és forrón szeretett!“

– Ismerted te ezt az embert? – kérdeztük többen, szerettünk volna többet hallani róla.

– A hálás önkormányzat saját halottjának tekintette!… A nép keserű könnyeket ontott!… Koszorút is vittek a sírjára… ha, ha, ha!… Szomorú elismerés!… Ebből fognak élni szegény szerencsétlen gyermekei, akik elvesztették apjukat!… Koszorúk… a lelki elismerés szimbólumai!… Ahogy a sors ironizálja az ember munkáját itt a földön!… – mondja Marko inkább magának, darabosan, fájdalmas, epés mosollyal. A mosolyban benne volt a szomorúság és a megvetés a társadalom iránt.

– Tehát ismerted? – kérdezi újra valaki.

 

II.

– Ismertem, de jobban örültem volna, ha egyáltalán nem ismerem – kezdett hozzá Marko. Szinte nem múlik el nap, hogy eszembe ne jutna Gyuri bá’ és az ismeretségünk. Most is, mintha magam előtt látnám; mintha látnám sápadt, aszalódott arcát és ráncos homlokát, mélyen ülő szemeit, és belőlük kiolvashatjátok a sokéves harcot, szenvedést és csalódást. Az egész habitusa: meghajlott termet, nézése és hangja, a zsíros és szakadt öltözéke, kopott kucsmája, amely alól kilógnak a hófehér, fésületlen, borzas hajtincsei; de minden, ami rajta van mintha a hányatott történelem gyötrelmesen átélt napjairól mesélne, a lelketeket szomorúság venné körül, a szíveteket pedig bánat szorítaná. Főleg ha láttátok volna, amikor az utcán megy: a lábai rogyadoznak, termete görnyedt, a fejét lehajtva tartja; és csak hallod, hogy valamelyik lakos, aki a kávéház előtt ül, dohányzik és szürcsöli a kávéját, csak odakiált neki:

– Hogy van, Gyuri bá’?…

Ő meg szegény, felemeli a fejét, szomorú tekintettel ránéz, tele fájdalommal és az élet teljes megvetésével, ironikus mosolya pedig a csalódott szenvedőre emlékeztet, és nagyon halk hangon válaszolt:

– Úgy, ahogy lenni kell! – majd lehorgasztott fejjel folytatta az útját.

– És mikor ismerkedtél meg vele? – kérdezte valaki közülünk Markotól.

– Az olyan öt évvel ezelőtt történt – folytatja Marko a mesélést – akkor, amikor elvégeztem az iskolát és megkaptam az állami állást N-ben, ugyanabban a helyiségben, ahol Gyuri bácsi éldegélt. Istenem, milyen rövid idő alatt tud megváltozni az ember! Már öt éve, hogy kiléptem az életbe, bár úgy tűnik, hogy egy örökkévalóság választ el ettől az időszaktól. Most úgy érzem, mintha az egész egy édes álom lett volna, amelyik soha nem fog visszatérni. Éjszaka utaztam. A vonat süvítve, zakatolva sietett előre, néha-néha füttyentve egyet. Belesüppedtem az ülésbe, becsuktam a szemem – hogy ébren is édes álmom legyen. Magamban, mintha valami emberfeletti erőt éreztem volna, és az a gondolat, hogy megyek „az életbe, a nép közé, hogy harcoljak a megélhetésért való küzdelemben”, a vér erősebben áramlott az ereimben, a szíven erősen dobogott, úgy éreztem, mintha szárnyakat kaptam volna; a vágyaim mind közelebb vonzottak a célhoz, annyira elkapott a türelmetlenség és úgy tűnt, a vonat csak mászik, mint a csiga, és közben egy olyan érzés fogott el, hogy ki kell ugranom a vonatból az éjszakába, gyalog akartam továbbmenni, futni, repülni. Istenemre, arra gondoltam, hogy meg tudom előzni a vasparipát. És, amikor a vonat valamelyik állomáson megáll, a türelmetlenségem a csúcsra ért. Arra gondoltam, hogy meg kellene verekednem a masinisztával, minden erőmből felkiáltanék: „Hajts, gyerünk, hajts gyorsabban, mire vársz?!” Magamban meg arra gondoltam, hogy ennek a helységnek a polgárai is türelmetlenül várnak engem és vitáznak rólam. Elképzelem, mit gondolnak rólam, hogy nézek ki, mint ahogy én állandóan róluk szövöm a gondolataimat. Az utastársaim alig várják, hogy a vonat megálljon, kimentek, vettek valami ennivalót meg innivalót. „Szörnyű állatok”, gondoltam magamban, „csak azért élnek, hogy egyenek meg igyanak.”

– Ej, akkor hozz a nevemben egy-egy pohár sört! – mondja valaki a társaságból a pincérnek.

Összenevetünk, és üres poharainkat átadjuk a pincérnek, hogy megtöltse.

– Te meg megfeledkeztél Gyuri bá’ról? – mondom Markonak.

– Nem feledkeztem meg. De éppen rágondolva, jutott az eszembe a lelkesedésem, amit az első lépésem váltott ki az életben; mert, amikor megismerkedtem vele, ahogy gondolom az első lépés megtételekor friss voltam és szertelen, tele szép álmokkal, reményekkel, ideálokkal, kívántam a harcot, a kínokat, a gyötrelmeket, de éreztem magamban annyi erőt, hogy mindent le tudok győzni, minden akadályt ledönteni, széttörni és elérni valamilyen magasztos célhoz, valamilyen szent feladathoz. És talán a puszta véletlen hozta, hogy megismerkedjek Gyuri bá’val, az emberrel, aki az utolsó lépéseit tette „az életért való küzdelemben”. Kinézetre sovány, öreg, aki már megcsömörlött szerencsétlen sorsa nehéz csapásaitól, olyan volt, ahogy ezt a költők mondanák, mint a fonnyadt levélke, mely a kései őszön reszket a csupasz faágon és a legkisebb fuvallatra is lengedez, de várja az első szellőcskét, hogy onnan lefújja.

– Én olyan voltam, mint a fellobbanó tűz, ő meg olyan, mint a kialvó tűz.

– Ej, ezek a legbolondabb évek, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy az egész világot meg tudja váltani és jobbá tudja tenni – mondta valaki a társaságból.

– Istenemre mondom, emberek, amikor én is azokban a tenni akarással teli éveimben voltam, és ha valaki azt mondta volna: „Látod azt a várost?”

– „Látom… És?…” kérdeztem volna. Ő erre azt mondja: „Úgy gondolom, hogy azt nem lehet átugrani!” Csak ennyit kellett volna, mondjon, én akkor kész lettem volna felkiáltani: „Ki, talán én ne tudnám?!” – „Te!” – „Nos, figyelj!” Én nem hiszem el, hogy én a legbolondabb éveimben, nem vennék lendületet, hogy nekirohanjak a legkomolyabb meggyőződésemmel és átugrom az egész várost, mint a semmit – mondja a másik.

– Kevesen vannak – folytatja Marko – akik nem lépnek ki az életbe ennyi remény és ideál nélkül, kemény elhatározással, hogy harcolni fognak, szenvedni fognak, bűnhődni fognak, és nagy reménnyel és meggyőződéssel ők majd legyőznek minden akadályt és zavart, hogy türelmesen elviseljenek minden nehézséget és a végén, győzzenek, és elterjesszék az életben az ideáljaik legalább felét. Igen, mindenki így indul neki az életnek, minden szépnek és csodásnak látszik, tele emelkedettséggel és büszkeséggel; minden gyönyörűnek látszik, még ezek a „szenvedések és nyomorúságok”, csak azért, mert nem ismeri az életet, de fel sem tudja fogni minden szükségletét és nehézségét. Rohanni kezd, és amikor az első lépésnél megbotlik és összezúzza magát, fájdalmat érez, és maga előtt látja a szörnyű valóságot; belátja nem mindegy, hogy csak olvas a nemes vitézről, aki a harcban megsérül, ahogy szenved a fájdalomtól, vagy, hogy ő sérül meg és ő érzi a fájdalmat. Ahogy ez egy fiatal léleknek, szépnek és csodásnak tűnik, amikor valamelyik hős tetteiről olvas, amelyik lehet, hogy éhezik, de hűséges marad az eszméihez… Hej, de amikor a lelkes olvasó észreveszi azt, amikor a saját belei korognak az éhségtől, ekkor már egy másfajta érzés jelentkezik. Könnyű tehát szép eszményekkel berontani az életbe, gyötrelmes és szörnyű küzdelemről álmodni, de az összes teher akkor szakad ránk, amikor az ilyen varázslatos álmok szörnyű valósággá válnak, az igazi küzdelmekben. Akik lelkiekben gyengék kibuknak és elgyengülnek a sors első csapásai alatt. A lábuk alatt tiporják a legszentebb eszményeiket, tapossák, köpködik, mint az undorító és ostoba félreértéseiket. Kevesen vannak, akik megbarátkoznak a gondolattal, hogy a fájdalomtól nyögni kell, el kell viselni az éhséget, a szegénységet, a gúnyolódást, a környezet megvetését – ha ez nem fordulhatna elő, és nem néznénk, hogy mások, hogy élnek gazdagon és fényűzően, vidáman és elégedetten, és ezek mennyire szerencsések, gazdagok és elégedettek, és a környezetüktől mennyire megbecsültek – de éppen ezek a megbecsültek tőlünk rosszabbak; rosszabbak, és mondhatjuk sokkal rosszabbak; romlott a szívük és a lelkük. Igen, igen, az élet nekiáll és a hatalmas hullámaival lefröcsköl bennünket; minden lépésünknél bosszúságot és akadályokat okoz: elesünk, feljajdulunk a fájdalomtól, elfáradunk, és nem tudunk ellenállni az általános áramlatnak, amely húz bennünket a folyás irányába, elgyengülünk, a zajos folyó pedig életeket visz, mint ahogy mindent visz, a megsemmisülésbe, a sírba. Az első csapások alatt kevesen vannak a fáradtak és elgyengültek között, akik elismerik a gyengeségüket és tehetetlenségüket, hanem többnyire, hogy önérzetüket megnyugtassák, bizonygatni kezdik, amijük valaha volt, az szent – csak a fiatal buta elme szokásos tévedése, az eszményeik időszakát pedig „a fiatalság üres és bolond időszaka, a bolondságok időszaka”. Az ilyen „bolondságok és butaságok” helyett, mint „érett és okos emberek” már más ideálok fogságába esnek, melyeket könnyebb elérni, melyeket könnyebb megvalósítani. Az eszmények a következő tartalommal bírnak: gazdagság, pompás élet, sok finomságot tartalmazó ebéd, elegáns lakás és sok szolga, gazdag és változatos ruhatár, lakkcipő, magas beosztás és nagy fizetések…

– Tiszteltem Gyuri bá’t, mert egyike volt azoknak a ritka embereknek, akik a fiatalkori ideáljaikat egész életükön át terjeszteni tudták. Nem téveszti meg őket a pénz hazug fénye, csillogása, az úrias lakomázás. Sem a szenvedés sem a nyomor nem tántorítja el az egyenes útról, de még annak az esztelen tömegnek a gúnyolódása sem, amivel fogadták, ahelyett, hogy köszönetet mondtak volna neki; míg azok előtt, akik becstelenül jutottak a pénzhez és a méltósághoz, alázatosan levették a sapkájukat. Ő nem tudta meggyőzni a környezetét, de nem adta meg magát sem az embereknek, sem az emberek butaságának. Hatvanöt évig szikla volt, amit dühösen és könyörtelenül csapkodtak az élet hullámai, de róla minduntalan visszaverődtek. Ha lenne több ilyen fanatikus társa – akkor minden szép álom és eszmény valósággá válna…

Marko megállt, fejét a kezébe temette, és olyan volt, mint az az ember, akiben néhány év után egy véletlen beszélgetés folyamán felébrednek az álmok és az emlékek, a rég eltűnt bánatok, és így teszi át magát a múltba, hogy ugyanazt érezze, mint annak idején, amikor ő nézte szeretetreméltó ismerősét sápadtan, mozdulatlanul, holtan. Látszólag, annyira nem gyászolta Gyuri bá’t, mint inkább azt, amit keresztülvitt az életén az ideáljait, aki hű maradt önmagához – helyette is.

 

III.

Néhány percnyi csend támadt. Közülünk mindenki elgondolkozott, és emlékezett valamire a múltból, amely már elrepült mellette.

– Ej! Így van ez – szakítja meg a csendet Marko.

Közülünk senki sem szólalt meg.

– Amíg a közösség előnyöket tud belőled kovácsolni, azt ki is használja – folytatja Marko. – Amikor elfáradsz, és kifacsarja belőled az éltető elemeket, majd utána eldob, mint ahogy az ember is eldobja az elnyűtt ruhákat. Ugyanígy dobnak ki téged is, és gyakran rosszindulatúan és gyűlölködve nevetnek a te szerencsétlenségeden, megvetéssel néznek a tehetetlenségedre és gyengeségedre, együgyűnek és bolondnak neveznek, aki nem tudtál magadnak jobb jövőt teremteni.

– Te túlságosan is sötét szemüvegen át nézed az életet és a közösséget!… – szakítom meg Marko szavait.

– De ez természetes, ez így kell, hogy legyen! – teszi hozzá valaki más.

– Magától értetődő, hogy ez akkor természetes, amikor az önzés uralkodik a világban: ez akkor lesz természetes, amikor a bűnt kezdik jutalmazni, az erényt pedig üldözni, akkor, amikor a pipogyaság válik a legmagasabb bölcsességgé! Akkor, kedves barátom, amikor a közeliekhez való szeretetről és a morálról úgy kezdenek gondolkodni, mint a régi korok téves eszméiről, és akkor, ehelyett átveszik a modern és bölcs elveket: „Félre mindennel, a haszon az első…”! – mondja Marko, lángoló arccal, remegő, haragos hangon. Megint beáll egy rövid csend.

– Ez a Gyuri bá’ – folytatja később Marko – ő az, akit élete utolsó éveiben ismertem meg, a tanítói iskolát végezte el S…-ben, azután két évet Bécsben töltött és ott fejezte be tanulmányait. Már az iskolában szorgalmas és kitűnő tanuló volt, elsajátította a német és magyar nyelvet. Abban az időben ez túlképzésnek minősült, ezzel a képzettséggel egy szép közigazgatási karriert csinálhatott volna. Gazdag szülők gyermeke volt, szép és fiatal. Hej, barátom, ilyen kedvező feltételek mellett a spekulánsok mire vitték volna!

– És mit csinált Gyuri bá’? A vágya, hogy mindenét, amije volt, a lelkét és az elméjét az elnyomott és fel nem szabadított testvérek szolgálatába állítsa, azoknak, akik még mindig idegen bilincset viselnek; elment a szerbség déli, még fel nem szabadított vidékeire, ahonnan a nagyapja is származott, a testvérei között akart élni, hogy osztozzon velük keserű sóhajok közt a rabság ínségében, hogy küzdjön, hogy felmorzsolódjon saját népe harcában és hasznára.

– És elment, buzgó lelkesedéstől telve, tele reménnyel és ideálokkal, tele elnyomott testvérei iránt érzett hatalmas és őszinte szeretettel. Senkitől nem kérdezte: menjen-e oda? Senki nem írt elő számára semmit, és senki nem parancsolt neki semmit. Ő csak a szívére hallgatott. Nem válogatott a nehéz feltételek között, nem ijedt meg a küzdelmektől, sosem gondolt magára, a szolgálati hely elfoglalása előtt sosem találgatott és soha nem alkudozott ezeken a kínokon és gyötrelmeken, ahogyan sokan találgatnak és alkudoznak. Igen, az ilyen emberek adják el pénzért hazafiságukat ugyanúgy, de valóban ugyanúgy, mint a kereskedő a pult alól a száda anyagot! Az emberek kereskednek! És mivel nem kereskedik a világ! Pénzért mindent el lehet adni! György nem kereskedett. Az ő lelkében a legtisztább, a legmagasztosabb érzések, a fájdalom és a nyomor érzései égtek elnyomott testvéreiért, és a legnemesebb akarat tombolt benne, hogy segítsen és győzzön – vagy egyedül ő veszítsen.

– Háromezer dukátot, amit örökségként a szüleitől kapott, költött el ebben a küzdelemben. Volt időszak, amikor a feje egy hajszálon függött. Volt, amikor pásztoröltözékben kellett elfusson erről a vidékről, hogy mentse az életét, az anyagi veszteségeit ne is említsük, amit el kellett veszítsen, a pasákat megvesztegette, hogy „bűneire” enyhébb ítéleteket hozzanak, hogy engedékenyebbek legyenek.

– Véletlenül van nálam egy levél, amit tőle kaptam, amit az egyik barátjának írt, még az indulása előtt. Itt vannak a levél befejező sorai:

„…Én érezném, ha a lelkiismeretem nyugtalankodna, biztosan zaklatott lennék, a lelkemen bűnt éreznék, amikor megengedném magamnak, hogy itt maradjak és bőségben, úri módon tobzódjak, amikor ők – az én testvéreim, azok a rabszolgák csak sóhajtoznak és nyögnek… Hidd el sűrűn elgondolkozom, amikor leszáll az éj, a hold felfénylik az erdős domb mögül, a kék, tiszta eget apró csillagok borítják, leülök a falusi udvarunkban a nagylombú hársfa alatti padra, engedem, hogy a tekintetem szabadon kóboroljon az éjszakában, és valahol a messzeségben eltűnjön, messze a hatalmas sötét dombok mögött, amelyekről nappal gyönyörűen látszik, ahogy az azúrkék ég beleolvad egy gyengéd ölelésbe. Ott messze, túl ezeken a dombokon, amelyeken túlra, éjszaka az én gondolataim se mernek átszállni, ott élnek az én elnyomott testvéreim. Mégis ebben a derűs, csillagos és holdas éjszakában, minden oldalról tisztán hallhatóak az örömteli felkiáltások és a szélmalom kattogása, a fonókban énekelt dalok és refrének, az őszi terméssel megrakott szekerek nyikorgása… utas-dalok, kettős pásztorsíp kíséretében;… igen, éppen az ilyen éjszakákon, amikor úgy tűnik körülöttem mindent a boldogság ölel át, és én, a lombok susogásán keresztül, mintha hallanám a nehéz és keserű sóhajokat, mintha hallanám testvéreim kétségbeesett nyögését, az idegen elnyomás alatt. A hegyek sötét koszorúja, a fekete éjszakai sötétségben burkolva, a tekintetemet nem engedi át; én mégis a csillagokhoz és a holdhoz fordulok, amelyek a hegygerinc fölött is rálátnak az én szomorú testvéreimre. A fénylő csillagokon látom, hogyan ömlenek a szenvedők könnyei, a gyaurok könnyei a nehéz rabláncon, de a hold fakó arcából mintha ömlene a nehéz rabság minden fájdalma, ám szomorú szívedet ne bízd az éjszakára, helyzetem magaslatán elkeseredett bánatomban fordulok a könnyek és sóhajok közötti kérelemmel, hogy békés úton, a kék égen átúszva, meséljen a szabad testvéreknek keserves életükről. A hold is teljesít kérelmeket, a fakó és szomorú sugarait ránk szórva, érzem a sok évszázad kínjának egy kis részét… Úgy tűnik, hogy tisztán hallom a sóhajokat és a mártírok segítségkérését… A csillagok még mindig vibrálnak, a hold szórja a sugarait, a szellő susog, zümmög és sóhajt… Megint úgy tűnik, hogy hallom a rabláncok és a rabok elfojtott hangját: „„Segítség… segítség, testvérek! Halld, érts meg! … Ideje, hogy megértsd!“ Nekem el kell mennem, segíteni… nekem meg kell hallanom ezt az elkeseredett hangot. Nyugtalan lenne a lelkem, ha csak ülnék, és semmit se tennék… amikor megérzem, és amikor megértettem a kötelességemet. Megyek hozzájuk, megyek, a szerencsétlen testvéreimhez.“

(Következő)

A mocsár (3/5)

(Előző)

Sokat utaztam a nagyvilágban. Egyesek elhiszik ezt, mások nem hiszik el, azt állítják, hogy csak képzelődöm. Furcsa! Különben is, ahogy mondani szokás, az egész ügyhöz semmi közöm. Az a fő hogy én elhiszem: sokat utaztam.

Utazás közben sok mindent lát az ember, gyakran olyasmit is, amit még álmában sem látott, hát még a valóságban. Egy angol újságban olvastam, hogy az egész angol sajtó keményen megtámadott egy nyomorult angolt, aki megírta szerbiai utazásának élményeit. Az útleírást magam is olvastam, szerintem elég pontos, de egyetlen angol sem hitte el, hogy Szerbia egyáltalán létezik, hát még azt, amit arról az országról a szerző írt. Ábrándozó fantasztának, sőt őrültnek nyilvánították. Hadd lássák a kritikusok, hogy a nagyvilágban sok minden van, tehát nem kell mindjárt kiabálniok: nem hiteles, nem felel meg a természetnek, a személyek mintha az égből pottyantak volna (közben nem látják, hogy mellettük és mellettünk naponta járnákkelnek olyan személyek, akik rosszabbak, mint ha az égből pottyantak volna), meg aztán az ő vörös fonaluk, amely, mit tudom én, hogyan, áthúzódik a művön, vagy mi a csodán, már a fejem tetején nő ki az egész.

Nos, így jártam én is, és utazás közben egy rendkívül érdekes társaságra, azaz helységre, államocskára vagy mire bukkantam.

Az első dolog, amit abban az országocskában (üsse kő, nevezzük így) láttam, egy politikai gyűlés volt.

— Szép kis ügy, mondhatom, miért kell nekem pont ebbe a micsodába belepottyannom! — gondoltad, és igen kellemetlenül éreztem magam, mert Szerbiában már rég leszoktam a politikai gyűlésekről és a közügyekben való részvételtől. Nálunk már minden elsimult, mindannyian kibékültünk egymással, s az embereknek már nincs is kivel tisztességesen veszekedniök.

Meglepődtem. A gyűlést ugyanis a hatóság képviselője vezette, azt hiszem, szolgabíró, és ő is hívta össze a politikai gyűlést.

A polgárok bóbiskoltak, alvástól duzzadt szemhéjakkal, egyesek állva aludtak, tátott szájjal, csukott szemmel, fejük ide-oda billegett, jobbra-balra, le-fel, még az is megtörtént, hogy két polgár feje összekoccant. Erre felrezzentek, tompa tekintettel meredtek egymásra, aztán, mintha mi sem történt volna, újra becsukták szemüket, és lógatták fejüket szorgalmasan tovább. Többen lefeküdtek aludni, horkolásuk messze hallatszott. Mások viszont ébren voltak ugyan, de szemüket dörzsölték, és olykor jólesően, hangosan ásítottak, mintha az összhang végett segíteni akarnának a horkolók kórusának. Körülnéztem, hát látom, hogy a pandúrok hátukon cipelik a polgárokat. Mindegyik pandúrnak egy-egy polgár van a hátán, s cipeli a gyűlésre. A polgárok csendesen tűrik, hallgatnak és közönyösen bámészkodnak, egyesek elaludtak, de akad köztük olyan is, aki kapálózik, és szeretne szabadulni. A csökönyösebbeket pedig úgy hajtották oda, megkötözve.

— Milyen gyűlés ez? — kérdem egy járókelőtől.

— Mit tudom én — válaszolja közönyösen.

— Tán csak nem ellenzékiek?

— Azok vagyunk! — válaszolja, de rám se néz.

— Tán csak nem maga a hatóság hívja össze az ellenzék gyűlését, méghozzá erőszakkal hajtva oda az embereket?

— Bizony, a hatóság.

— Önmaga ellen?

— Persze — válaszolja unottan és határozatlanul.

— Hátha a nép ellen tartják ezt a gyűlést? — kérdezem.

— Hátha! — válaszolja ugyanúgy az illető.

— Neked mi a véleményed?

Rám néz tompán, kifejezéstelenül, vállát vonogatja és széttárja karját, mintha azt mondaná: „Mi közöm hozzá!”

Faképnél akartam hagyni és másvalakit megszólítani, de annak a másiknak a szenvtele arckifejezése elriasztott az ostoba, hasztalan próbálkozástól.

Egyszeriben mérges hangot hallottam:

— Mit jelent ez? Senki nem akar ellenzéki lenni! Ezt nem lehet tűrni tovább! Mindenki a kormány és a hatóság híve, mindenki engedelmes, mindenki nyugodt, s ez napról napra így megy, az ember már megundorodik az emberek alázatosságától.

— Remek, művelt nép ez! — gondoltam magamban, és kezdtem irigyelni ezt az eszményi országot. Itt még az én megboldogult nagynéném sem jajgathatna, és nem jósolhatna semmilyen veszélyt. Az emberek műveltek és engedelmesek, jóval nyugodtabbak, mint annak idején mi, gyerekek voltunk, amikor jóságos öreg tanítónk oktatott bennünket a jó viselkedésre, mert az itteni emberek nyugodtsága és magaviselete még a békeszerető rendőrségnek is unalmassá és visszataszítóvá vált.

— Ha továbbra is így folytatjátok — dörögte a szolgabíró keményen és haragosan —, akkor majd másképp beszélünk. A jövőben a kormány rendelettel nevezi ki az ellenzékieket. Egyszerű az egész, s ha tudni akarjátok, másutt is van ilyesmi: a szélsőséges ellenzék vezérévé ezt és ezt nevezzük ki, tizenötezer dinár évi fizetéssel, Az ellenzéki párt vezetőségi tagjai ezek és ezek lesznek, aztán gyerünk. Továbbá ennek és ennek a kerületnek ellenzéki vezérei ezek és ezek lesznek, s kész. Így tovább nem maradhat, A kormány már megtalálta annak útját és módját, hogy lapot indítson önmaga ellen. Már meg is kezdte a tárgyalásokat és megfelelő, megbízható, hűséges embereket talált erre a célra.

A polgárok, illetve ellenzékiek, álmosan bámultak a szolgabíróra, arcukon semmilyen változás sem volt észlelhető. Az egész ügy egyáltalán nem lepte meg őket, nem is hozta ki őket sodrukból, de nem is örültek, mintha a szolgabíró nem is szólt volna semmit.

— Ti tehát most ellenzékiek vagytok! — mondta a szolgabíró. Az emberek csak bámultak rá, és hallgattak, nyugodtan, közönyösen.

A szolgabíró elővette a jelenlévők, azaz odahajtottak névsorát, és megkezdte a névsorolvasást.

— Mindenki itt van! — állapította meg elégedetten.

Hátradőlt székén, és magabiztosan dörzsölte kezét.

— Akkor jó! — mondotta mosolyogva. — Most pedig, isten nevében, kezdjük el! … Tinéktek mint a kormány ellenfeleinek az a feladatotok, hogy a kormányt élesen támadjátok, és elítéljétek politikai működését, valamint külpolitikájának és belpolitikájának irányzatát.

A nép kezdett kissé magához térni, egy polgár pipiskedve nyújtotta fel tenyerét, és szót kért.

— Kérem szépen, uram, én tudok egy mesét az ellenzékről — mondta halkan.

— Rajta, mondd el!

Az illető polgár kőhintett, rántott néhányat a vállán, aztán mesélni kezdett, de olyan hangnemben, mintha kukorékolna, azaz úgy, ahogy annak idején mi feleltünk az elemiben, amikor a tanulságos meséket mondtuk el:

— Volt egyszer két polgár: az egyiket Milánnak hívták, a másikat Ilijának, Milán jó volt és engedelmes, lllja rossz volt és engedetlen. Milán mindenben engedelmeskedett az ő jó kormányának. Ilija pedig rossz volt, és nem engedelmeskedett jó kormányának, hanem a kormány jelöltjei ellen szavazott. A jó kormány magához hivatta Milant és Iliját, és ezt mondta: „Te jóságos Milán, te jó és engedelmes polgár vagy, nesze neked sok pénz, és állásod mellé kapsz még egy állást, jobb fizetéssel.” Ezt mondta a kormány, és teli pénzeszacskót nyújtott át a jóságos Milánnak. Milán kezet csókolt a jó kormánynak, és vidáman hazatért.

— Utána a kormány Ilíjához fordult, és ezt mondta: „Ilija, te rossz és engedetlen polgár vagy, tehát letartóztatlak, elveszem tőled a fizetésed, s odaadom a jó és derék embereknek.”

— Jöttek a csendőrök, azonnyomban letartóztatták a rossz és engedetlen Ilíját, s ő sokat szenvedett, és nagy szomorúságot okozott családjának.

— Így jár az, aki nem engedelmeskedik feletteseinek és a kormánynak.

— Nagyon jó! — mondta a szolgabíró.

— Kérem, uram, én tudom, mi ennek a mesének a tanulsága! — mondta egy másik polgár.

— Ha tudod, mondd el!

— Ennek a mesének az a tanulsága, hogy minden kormányhoz hűségesnek és engedelmesnek kell lenni, hogy az ember boldogan élhessen a családjával. A jó és engedelmes polgár nem tesz úgy, mint Ilija, ezért őt minden kormány szereti! — mondta az ellenzéki.

— Szép, de mi a jó és engedelmes polgár kötelessége?

— A jó és hazaszerető polgár kötelessége az, hogy reggel felkeljen az ágyból.

— Nagyon jó. Ez az első kötelessége. Van-e még?

— Van még.

— Melyek azok?

— A polgárnak fel kell öltöznie, meg kell mosakodnia és reggeliznie!

— Hát azután?

— Azután szépen elindul hazulról, és egyenesen a dolgára megy, ha nincs dolga, betér a kocsmába, s ott megvárja az ebéd idejét. Délben megint békén hazatér, és ebédel. Ebéd után megissza fogat mos, és lefekszik aludni. Amikor jól kialussza magát, megmosdik, és elindul sétálni. Aztán megint kocsmába megy, és ha eljön a vacsora ideje, egyenesen hazamegy vacsorázni, vacsora ítán pedig az ágyba fekszik és alszik.

Az ellenzékiek közül többen is elmondtak egy-egy bölcs, tanulságos mesét, és megmagyarázták, mire tanít a mese. Később rátértek meggyőződésük és elveik magyarázására.

Az egyik azt javasolta, hogy hagyják abba a gyűlést, és valamennyien menjenek a kocsmába egy pohár borra.

A vélemények azonban megoszlottak, és heves vita alakult ki. Többé nem ásítozott senki. Előbb elvben szavaztak. Szavazás után a szolgabíró bejelentette, hogy a javaslatot elvben elfogadták, azaz általánosságban eldöntötték, hogy kocsmába mennek, de most meg kell tárgyalni részleteiben is: mit isznak ott?

Az egyik csoport bor és szódavíz mellett erősködött.

— Nem akarjuk! — kiáltották a többiek. — Inkább sört igyunk!

— Én elvből nem iszom sört! — mondta az első csoport szónoka.

— Én meg elvből riem iszom bort.

Így jutottak kifejezésre a különböző elvek és meggyőződések, s megkezdődött a heves vita.

Egyesek feketekávé mellett kardoskodtak (szörnyű kevesen voltak), s ezek közül az egyik elővette óráját, megnézte, és így szólt:

— Három óra múlt öt perccel! Már én sem ihatok kávét. Én elvből csak délután három órakor iszom kávét, később már szó sem lehet róla.

Megannyi szónoklat után, amelyek egész délután tartottak, megkezdődött a szavazás.

A szolgabíró, mint a hatóság becses képviselője, tárgyilagos és igazságos maradt. Semmilyen formában nem akarta befolyásolni a választók szabadságát. Minden polgárnak megengedte, hogy békés, parlamentáris úton adja le szavazatát saját megyőződése szerint. Különben is ezt a jogot a törvény biztosítja mindenkinek, minek hát megfosztani tőle a polgárokat?

A szavazás után a szolgabíró felemelkedett, és fontoskodó, komoly arccal, ahogy egy politikai gyűlés elnökéhez illik, de még komolyabb hangon közzétette a szavazás eredményét:

— Ezennel bejelentem,. hogy óriási többséggél győzött az a csoport, amely a bor és szódavíz mellett állt ki, utána következik a tiszta bort követelő frakció, majd a sörpárti frakció. Kávéra mindössze hárman szavaztak (ketten édesre, egy pedig keserűre), tejeskávéra pedig egy szavazat esett.

Ez az egy, elfelejtettem megjegyezni, már kezdetben a kormány ellen szólalt fel, de a tömeg zúgva elhallgattatta a gyerekes kirohanást. Később arról is szónokolt, hogy ő ellenzi ezt a gyűlést, mert ez nem ellenzéki gyűlés, a hatóság tréfát űz velük, de a többiek közbekiáltottak, és lármájukkal megakadályozták a további beszédben.

A szolgabíró végül elhallgatott, majd hozzátette:

— Ami engem illet, én sört iszom, mert az én miniszterem soha nem iszik bort szódavízzel.

Az ellenzékiek egyszeriben meghökkentek, és valamennyien kijelentették, hogy ők is sört isznak. (Annak az egynek a kivételével, aki tejeskávéra szavazott.)

— Nem akarom korlátozni szabadságotokat — mondotta a szolgabíró — és követelem, hogy ragaszkodjatok meggyőződésetekhez.

Isten őrizz! Senki sem akar hallani meggyőződéséről, és valamennyien bizonygatni kezdték, hogy a szavazás csak véletlenül sikerült így, ők maguk is csodálkoznak, hogy történhetett meg ez, hiszen senki köztük nem gondolkodik így.

Evvel aztán szépen véget ért a dolog, és a hoszszú és kínos politikai munka után valamennyien a kocsmába vonultak.

Ittak, énekeltek, köszöntőket mondtak a kormányra és népre, aztán késő éjszaka békésen és szépen hazatértek.

(Következő)