I.

A nagy söröző tele van emberekkel. Csak a különböző férfi és női hangok monoton duruzsolása hallatszik. A beszélgetés (és mi mindenről nem beszélgetnek itt, mesélnek és cseverésznek!), egy általános érthetetlen morajba folyik össze, amelyen keresztül néha-néha az ember füléhez ér néhány érthető szó is az asztaltársaságon kívüli beszélgetésekből is, a pincérek, akik körberepülik az asztalokat és széthordják a megrendelt italokat, erős hangjukkal elnyomják a többi beszélő hangját, a kiejtésük pedig olyan, mint a hadseregben: „Fiiiiizess… Kérem… azonnnnal… Egy pohár sört…” Nézzenek végig az embereken: egyesek nevetnek, mások mogorván néznek, kiflit rágnak meg újságot olvasnak. Néhányan halkan fontosnak tűnő beszélgetéseket folytatnak, mások meg mérgelődnek, mert még nem kapták meg a sörüket, a pohárral verik az asztalt és zúgolódnak; egyesek most jönnek, és futólag ide-oda köszönnek az ismerőseiknek, mások meg veszik a kabátjukat és hazamennek, így az ajtó hol nyílik, hol csukódik. Egyébként itt egy igazi vásár van. A tömeg közt zsidók járkálnak sós magvakkal, süteményekkel, mások szappanokat, képeket, kereteket, gipszszobrokat és különböző csecsebecséket árulnak. Rajtuk kívül mindig megjelennek mások is, akik újságot, könyvet, törkölyt, kiflit, kolbászt, sonkát, ajvárt, és még mi mindent nem kínálnak. A vendégek közül van, aki vásárol, fizet, alkudozik, mások meg unalmasan csak a kezükkel intenek és folytatják a beszélgetést.

A nagy söröző egyik sarkában mi néhányan egy asztal körül ültünk. Mindenki előtt egy pohár sör, a kezünkben meg újság. Fél óráig nem is szólunk egymáshoz. Dohányzunk, olvasunk, iszunk; az újságok susognak, és néha-néha valaki megszakítja a hallgatást, rávág az asztalra, hívja a pincért; néha valaki elmondja mit olvasott; időről-időre kicseréljük az újságokat, majd újra elhallgat mindenki és olvas, figyelmet se fordít arra az általános nyüzsgésre és zűrzavarra, ami körülveszi.

– Nézd!… Szegény Gyuri bá’! – kiáltott fel az egyik barátunk, Marko Simiċ. Letette az újságot, maga elé nézett és nagyon mélyen elgondolkozott…

Mindannyian abbahagytuk az olvasást és ránéztünk.

Felsóhajtott, még egy-két percig hallgatott, de úgy látszott, hogy valamire visszaemlékezett a múltból, majd remegő hangon megszólalt:

– Bár megpihent szegény az örökös bánattól és bajtól… He… Így van ez: egész életében mártír volt, de minden szenvedéséért és a nép szolgálatáért ez a jutalma (itt megállt, és egy kis cikkecskét mutatott fel az újságból)… És itt van, szerencsétlen gyermekeinek ebből a dicséretből és ebből a dicsőségből kell felcseperedniük – de egész élete során még egy keserű vigaszt sem kapott!…

Nem értettük a dolgot és kérdezgetni kezdtünk: „Ki az?… Mi volt ez?… Talán valaki meghalt?…”

– Itt van, olvasd el – mondja Marko az egyiknek, és átnyújtja neki az újságot.

Mindjárt közelebb húzódtunk, az meg elkezdte hangosan olvasni a cikket:

„… e hó 9.-én éjjel tizenegy órakor, megszűnt az egyik legnemesebb szív dobogni, amely az utolsó órájában is a nemzetétéért dobogott; örökre lehunyta szemét a nagy hazafi, hogy többé nem látja a földjét, amit annyira szeretett; ereiben nem csörgedez tovább az a nemes vér, amit soha nem sajnált a népéért ontani, élete utolsó lángocskája is kialudt, amit az örökös szolgálatban a nevelés oltárán és a nemzet szabadságáért égetett: a kegyetlen halál elragadta tőlünk, régiónk ékességét és büszkeségét. Egész népünk őszinte és keserű könnyekkel siratja a magasztos hazafit, Markoviċ Györgyöt, ennek a vidéknek az egyik legidősebb és legkitűnőbb tanítóját, aki vértanúhalált halt élete hatvanhatodik évében.

A hálás önkormányzat a saját költségén eltemette a testét, a nemes gondolkodású megboldogultnak. A végső nyughelyig elkísérte az egész lakosság, szívében nagy fájdalommal és könnyes szemekkel. A sok koszorú, mint az elismerés és tisztelet kifejezését, a sírhalomra helyezték. A sírnál a közösség nevében az elhunyttól Todor Mitroviċ úr búcsúzott el, aki tartalmas beszédében kitért a megboldogult mártír életére és nagy szolgálataira. A jelenlévők könnyeikkel küszködtek, a hatalmas hála érzése belevésődött a szívünkbe, melyben a megboldogult emléke örökké élni fog. „Legyen boldog az, aki örökké él, egész élete nem volt hiábavaló. A tündérek örökké versenyezni fognak, hogy számára méltó koszorút fonjanak!” A költő szavai jól illenek hozzá. Legyen neki könnyű a szerb föld, amelyet olyan őszintén és forrón szeretett!“

– Ismerted te ezt az embert? – kérdeztük többen, szerettünk volna többet hallani róla.

– A hálás önkormányzat saját halottjának tekintette!… A nép keserű könnyeket ontott!… Koszorút is vittek a sírjára… ha, ha, ha!… Szomorú elismerés!… Ebből fognak élni szegény szerencsétlen gyermekei, akik elvesztették apjukat!… Koszorúk… a lelki elismerés szimbólumai!… Ahogy a sors ironizálja az ember munkáját itt a földön!… – mondja Marko inkább magának, darabosan, fájdalmas, epés mosollyal. A mosolyban benne volt a szomorúság és a megvetés a társadalom iránt.

– Tehát ismerted? – kérdezi újra valaki.

II.

– Ismertem, de jobban örültem volna, ha egyáltalán nem ismerem – kezdett hozzá Marko. Szinte nem múlik el nap, hogy eszembe ne jutna Gyuri bá’ és az ismeretségünk. Most is, mintha magam előtt látnám; mintha látnám sápadt, aszalódott arcát és ráncos homlokát, mélyen ülő szemeit, és belőlük kiolvashatjátok a sokéves harcot, szenvedést és csalódást. Az egész habitusa: meghajlott termet, nézése és hangja, a zsíros és szakadt öltözéke, kopott kucsmája, amely alól kilógnak a hófehér, fésületlen, borzas hajtincsei; de minden, ami rajta van mintha a hányatott történelem gyötrelmesen átélt napjairól mesélne, a lelketeket szomorúság venné körül, a szíveteket pedig bánat szorítaná. Főleg ha láttátok volna, amikor az utcán megy: a lábai rogyadoznak, termete görnyedt, a fejét lehajtva tartja; és csak hallod, hogy valamelyik lakos, aki a kávéház előtt ül, dohányzik és szürcsöli a kávéját, csak odakiált neki:

– Hogy van, Gyuri bá’?…

Ő meg szegény, felemeli a fejét, szomorú tekintettel ránéz, tele fájdalommal és az élet teljes megvetésével, ironikus mosolya pedig a csalódott szenvedőre emlékeztet, és nagyon halk hangon válaszolt:

– Úgy, ahogy lenni kell! – majd lehorgasztott fejjel folytatta az útját.

– És mikor ismerkedtél meg vele? – kérdezte valaki közülünk Markotól.

– Az olyan öt évvel ezelőtt történt – folytatja Marko a mesélést – akkor, amikor elvégeztem az iskolát és megkaptam az állami állást N-ben, ugyanabban a helyiségben, ahol Gyuri bácsi éldegélt. Istenem, milyen rövid idő alatt tud megváltozni az ember! Már öt éve, hogy kiléptem az életbe, bár úgy tűnik, hogy egy örökkévalóság választ el ettől az időszaktól. Most úgy érzem, mintha az egész egy édes álom lett volna, amelyik soha nem fog visszatérni. Éjszaka utaztam. A vonat süvítve, zakatolva sietett előre, néha-néha füttyentve egyet. Belesüppedtem az ülésbe, becsuktam a szemem – hogy ébren is édes álmom legyen. Magamban, mintha valami emberfeletti erőt éreztem volna, és az a gondolat, hogy megyek „az életbe, a nép közé, hogy harcoljak a megélhetésért való küzdelemben”, a vér erősebben áramlott az ereimben, a szíven erősen dobogott, úgy éreztem, mintha szárnyakat kaptam volna; a vágyaim mind közelebb vonzottak a célhoz, annyira elkapott a türelmetlenség és úgy tűnt, a vonat csak mászik, mint a csiga, és közben egy olyan érzés fogott el, hogy ki kell ugranom a vonatból az éjszakába, gyalog akartam továbbmenni, futni, repülni. Istenemre, arra gondoltam, hogy meg tudom előzni a vasparipát. És, amikor a vonat valamelyik állomáson megáll, a türelmetlenségem a csúcsra ért. Arra gondoltam, hogy meg kellene verekednem a masinisztával, minden erőmből felkiáltanék: „Hajts, gyerünk, hajts gyorsabban, mire vársz?!” Magamban meg arra gondoltam, hogy ennek a helységnek a polgárai is türelmetlenül várnak engem és vitáznak rólam. Elképzelem, mit gondolnak rólam, hogy nézek ki, mint ahogy én állandóan róluk szövöm a gondolataimat. Az utastársaim alig várják, hogy a vonat megálljon, kimentek, vettek valami ennivalót meg innivalót. „Szörnyű állatok”, gondoltam magamban, „csak azért élnek, hogy egyenek meg igyanak.”

– Ej, akkor hozz a nevemben egy-egy pohár sört! – mondja valaki a társaságból a pincérnek.

Összenevetünk, és üres poharainkat átadjuk a pincérnek, hogy megtöltse.

– Te meg megfeledkeztél Gyuri bá’ról? – mondom Markonak.

– Nem feledkeztem meg. De éppen rágondolva, jutott az eszembe a lelkesedésem, amit az első lépésem váltott ki az életben; mert, amikor megismerkedtem vele, ahogy gondolom az első lépés megtételekor friss voltam és szertelen, tele szép álmokkal, reményekkel, ideálokkal, kívántam a harcot, a kínokat, a gyötrelmeket, de éreztem magamban annyi erőt, hogy mindent le tudok győzni, minden akadályt ledönteni, széttörni és elérni valamilyen magasztos célhoz, valamilyen szent feladathoz. És talán a puszta véletlen hozta, hogy megismerkedjek Gyuri bá’val, az emberrel, aki az utolsó lépéseit tette „az életért való küzdelemben”. Kinézetre sovány, öreg, aki már megcsömörlött szerencsétlen sorsa nehéz csapásaitól, olyan volt, ahogy ezt a költők mondanák, mint a fonnyadt levélke, mely a kései őszön reszket a csupasz faágon és a legkisebb fuvallatra is lengedez, de várja az első szellőcskét, hogy onnan lefújja.

– Én olyan voltam, mint a fellobbanó tűz, ő meg olyan, mint a kialvó tűz.

– Ej, ezek a legbolondabb évek, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy az egész világot meg tudja váltani és jobbá tudja tenni – mondta valaki a társaságból.

– Istenemre mondom, emberek, amikor én is azokban a tenni akarással teli éveimben voltam, és ha valaki azt mondta volna: „Látod azt a várost?”

– „Látom… És?…” kérdeztem volna. Ő erre azt mondja: „Úgy gondolom, hogy azt nem lehet átugrani!” Csak ennyit kellett volna, mondjon, én akkor kész lettem volna felkiáltani: „Ki, talán én ne tudnám?!” – „Te!” – „Nos, figyelj!” Én nem hiszem el, hogy én a legbolondabb éveimben, nem vennék lendületet, hogy nekirohanjak a legkomolyabb meggyőződésemmel és átugrom az egész várost, mint a semmit – mondja a másik.

– Kevesen vannak – folytatja Marko – akik nem lépnek ki az életbe ennyi remény és ideál nélkül, kemény elhatározással, hogy harcolni fognak, szenvedni fognak, bűnhődni fognak, és nagy reménnyel és meggyőződéssel ők majd legyőznek minden akadályt és zavart, hogy türelmesen elviseljenek minden nehézséget és a végén, győzzenek, és elterjesszék az életben az ideáljaik legalább felét. Igen, mindenki így indul neki az életnek, minden szépnek és csodásnak látszik, tele emelkedettséggel és büszkeséggel; minden gyönyörűnek látszik, még ezek a „szenvedések és nyomorúságok”, csak azért, mert nem ismeri az életet, de fel sem tudja fogni minden szükségletét és nehézségét. Rohanni kezd, és amikor az első lépésnél megbotlik és összezúzza magát, fájdalmat érez, és maga előtt látja a szörnyű valóságot; belátja nem mindegy, hogy csak olvas a nemes vitézről, aki a harcban megsérül, ahogy szenved a fájdalomtól, vagy, hogy ő sérül meg és ő érzi a fájdalmat. Ahogy ez egy fiatal léleknek, szépnek és csodásnak tűnik, amikor valamelyik hős tetteiről olvas, amelyik lehet, hogy éhezik, de hűséges marad az eszméihez… Hej, de amikor a lelkes olvasó észreveszi azt, amikor a saját belei korognak az éhségtől, ekkor már egy másfajta érzés jelentkezik. Könnyű tehát szép eszményekkel berontani az életbe, gyötrelmes és szörnyű küzdelemről álmodni, de az összes teher akkor szakad ránk, amikor az ilyen varázslatos álmok szörnyű valósággá válnak, az igazi küzdelmekben. Akik lelkiekben gyengék kibuknak és elgyengülnek a sors első csapásai alatt. A lábuk alatt tiporják a legszentebb eszményeiket, tapossák, köpködik, mint az undorító és ostoba félreértéseiket. Kevesen vannak, akik megbarátkoznak a gondolattal, hogy a fájdalomtól nyögni kell, el kell viselni az éhséget, a szegénységet, a gúnyolódást, a környezet megvetését – ha ez nem fordulhatna elő, és nem néznénk, hogy mások, hogy élnek gazdagon és fényűzően, vidáman és elégedetten, és ezek mennyire szerencsések, gazdagok és elégedettek, és a környezetüktől mennyire megbecsültek – de éppen ezek a megbecsültek tőlünk rosszabbak; rosszabbak, és mondhatjuk sokkal rosszabbak; romlott a szívük és a lelkük. Igen, igen, az élet nekiáll és a hatalmas hullámaival lefröcsköl bennünket; minden lépésünknél bosszúságot és akadályokat okoz: elesünk, feljajdulunk a fájdalomtól, elfáradunk, és nem tudunk ellenállni az általános áramlatnak, amely húz bennünket a folyás irányába, elgyengülünk, a zajos folyó pedig életeket visz, mint ahogy mindent visz, a megsemmisülésbe, a sírba. Az első csapások alatt kevesen vannak a fáradtak és elgyengültek között, akik elismerik a gyengeségüket és tehetetlenségüket, hanem többnyire, hogy önérzetüket megnyugtassák, bizonygatni kezdik, amijük valaha volt, az szent – csak a fiatal buta elme szokásos tévedése, az eszményeik időszakát pedig „a fiatalság üres és bolond időszaka, a bolondságok időszaka”. Az ilyen „bolondságok és butaságok” helyett, mint „érett és okos emberek” már más ideálok fogságába esnek, melyeket könnyebb elérni, melyeket könnyebb megvalósítani. Az eszmények a következő tartalommal bírnak: gazdagság, pompás élet, sok finomságot tartalmazó ebéd, elegáns lakás és sok szolga, gazdag és változatos ruhatár, lakkcipő, magas beosztás és nagy fizetések…

–

– Tiszteltem Gyuri bá’t, mert egyike volt azoknak a ritka embereknek, akik a fiatalkori ideáljaikat egész életükön át terjeszteni tudták. Nem téveszti meg őket a pénz hazug fénye, csillogása, az úrias lakomázás. Sem a szenvedés sem a nyomor nem tántorítja el az egyenes útról, de még annak az esztelen tömegnek a gúnyolódása sem, amivel fogadták, ahelyett, hogy köszönetet mondtak volna neki; míg azok előtt, akik becstelenül jutottak a pénzhez és a méltósághoz, alázatosan levették a sapkájukat. Ő nem tudta meggyőzni a környezetét, de nem adta meg magát sem az embereknek, sem az emberek butaságának. Hatvanöt évig szikla volt, amit dühösen és könyörtelenül csapkodtak az élet hullámai, de róla minduntalan visszaverődtek. Ha lenne több ilyen fanatikus társa – akkor minden szép álom és eszmény valósággá válna…

–

Marko megállt, fejét a kezébe temette, és olyan volt, mint az az ember, akiben néhány év után egy véletlen beszélgetés folyamán felébrednek az álmok és az emlékek, a rég eltűnt bánatok, és így teszi át magát a múltba, hogy ugyanazt érezze, mint annak idején, amikor ő nézte szeretetreméltó ismerősét sápadtan, mozdulatlanul, holtan. Látszólag, annyira nem gyászolta Gyuri bá’t, mint inkább azt, amit keresztülvitt az életén az ideáljait, aki hű maradt önmagához – helyette is.

III.

Néhány percnyi csend támadt. Közülünk mindenki elgondolkozott, és emlékezett valamire a múltból, amely már elrepült mellette.

– Ej! Így van ez – szakítja meg a csendet Marko.

Közülünk senki sem szólalt meg.

– Amíg a közösség előnyöket tud belőled kovácsolni, azt ki is használja – folytatja Marko. – Amikor elfáradsz, és kifacsarja belőled az éltető elemeket, majd utána eldob, mint ahogy az ember is eldobja az elnyűtt ruhákat. Ugyanígy dobnak ki téged is, és gyakran rosszindulatúan és gyűlölködve nevetnek a te szerencsétlenségeden, megvetéssel néznek a tehetetlenségedre és gyengeségedre, együgyűnek és bolondnak neveznek, aki nem tudtál magadnak jobb jövőt teremteni.

– Te túlságosan is sötét szemüvegen át nézed az életet és a közösséget!… – szakítom meg Marko szavait.

– De ez természetes, ez így kell, hogy legyen! – teszi hozzá valaki más.

– Magától értetődő, hogy ez akkor természetes, amikor az önzés uralkodik a világban: ez akkor lesz természetes, amikor a bűnt kezdik jutalmazni, az erényt pedig üldözni, akkor, amikor a pipogyaság válik a legmagasabb bölcsességgé! Akkor, kedves barátom, amikor a közeliekhez való szeretetről és a morálról úgy kezdenek gondolkodni, mint a régi korok téves eszméiről, és akkor, ehelyett átveszik a modern és bölcs elveket: „Félre mindennel, a haszon az első…”! – mondja Marko, lángoló arccal, remegő, haragos hangon. Megint beáll egy rövid csend.

– Ez a Gyuri bá’ – folytatja később Marko – ő az, akit élete utolsó éveiben ismertem meg, a tanítói iskolát végezte el S…-ben, azután két évet Bécsben töltött és ott fejezte be tanulmányait. Már az iskolában szorgalmas és kitűnő tanuló volt, elsajátította a német és magyar nyelvet. Abban az időben ez túlképzésnek minősült, ezzel a képzettséggel egy szép közigazgatási karriert csinálhatott volna. Gazdag szülők gyermeke volt, szép és fiatal. Hej, barátom, ilyen kedvező feltételek mellett a spekulánsok mire vitték volna!

– És mit csinált Gyuri bá’? A vágya, hogy mindenét, amije volt, a lelkét és az elméjét az elnyomott és fel nem szabadított testvérek szolgálatába állítsa, azoknak, akik még mindig idegen bilincset viselnek; elment a szerbség déli, még fel nem szabadított vidékeire, ahonnan a nagyapja is származott, a testvérei között akart élni, hogy osztozzon velük keserű sóhajok közt a rabság ínségében, hogy küzdjön, hogy felmorzsolódjon saját népe harcában és hasznára.

– És elment, buzgó lelkesedéstől telve, tele reménnyel és ideálokkal, tele elnyomott testvérei iránt érzett hatalmas és őszinte szeretettel. Senkitől nem kérdezte: menjen-e oda? Senki nem írt elő számára semmit, és senki nem parancsolt neki semmit. Ő csak a szívére hallgatott. Nem válogatott a nehéz feltételek között, nem ijedt meg a küzdelmektől, sosem gondolt magára, a szolgálati hely elfoglalása előtt sosem találgatott és soha nem alkudozott ezeken a kínokon és gyötrelmeken, ahogyan sokan találgatnak és alkudoznak. Igen, az ilyen emberek adják el pénzért hazafiságukat ugyanúgy, de valóban ugyanúgy, mint a kereskedő a pult alól a száda anyagot! Az emberek kereskednek! És mivel nem kereskedik a világ! Pénzért mindent el lehet adni! György nem kereskedett. Az ő lelkében a legtisztább, a legmagasztosabb érzések, a fájdalom és a nyomor érzései égtek elnyomott testvéreiért, és a legnemesebb akarat tombolt benne, hogy segítsen és győzzön – vagy egyedül ő veszítsen.

– Háromezer dukátot, amit örökségként a szüleitől kapott, költött el ebben a küzdelemben. Volt időszak, amikor a feje egy hajszálon függött. Volt, amikor pásztoröltözékben kellett elfusson erről a vidékről, hogy mentse az életét, az anyagi veszteségeit ne is említsük, amit el kellett veszítsen, a pasákat megvesztegette, hogy „bűneire” enyhébb ítéleteket hozzanak, hogy engedékenyebbek legyenek.

– Véletlenül van nálam egy levél, amit tőle kaptam, amit az egyik barátjának írt, még az indulása előtt. Itt vannak a levél befejező sorai:

„…Én érezném, ha a lelkiismeretem nyugtalankodna, biztosan zaklatott lennék, a lelkemen bűnt éreznék, amikor megengedném magamnak, hogy itt maradjak és bőségben, úri módon tobzódjak, amikor ők – az én testvéreim, azok a rabszolgák csak sóhajtoznak és nyögnek… Hidd el sűrűn elgondolkozom, amikor leszáll az éj, a hold felfénylik az erdős domb mögül, a kék, tiszta eget apró csillagok borítják, leülök a falusi udvarunkban a nagylombú hársfa alatti padra, engedem, hogy a tekintetem szabadon kóboroljon az éjszakában, és valahol a messzeségben eltűnjön, messze a hatalmas sötét dombok mögött, amelyekről nappal gyönyörűen látszik, ahogy az azúrkék ég beleolvad egy gyengéd ölelésbe. Ott messze, túl ezeken a dombokon, amelyeken túlra, éjszaka az én gondolataim se mernek átszállni, ott élnek az én elnyomott testvéreim. Mégis ebben a derűs, csillagos és holdas éjszakában, minden oldalról tisztán hallhatóak az örömteli felkiáltások és a szélmalom kattogása, a fonókban énekelt dalok és refrének, az őszi terméssel megrakott szekerek nyikorgása… utas-dalok, kettős pásztorsíp kíséretében;… igen, éppen az ilyen éjszakákon, amikor úgy tűnik körülöttem mindent a boldogság ölel át, és én, a lombok susogásán keresztül, mintha hallanám a nehéz és keserű sóhajokat, mintha hallanám testvéreim kétségbeesett nyögését, az idegen elnyomás alatt. A hegyek sötét koszorúja, a fekete éjszakai sötétségben burkolva, a tekintetemet nem engedi át; én mégis a csillagokhoz és a holdhoz fordulok, amelyek a hegygerinc fölött is rálátnak az én szomorú testvéreimre. A fénylő csillagokon látom, hogyan ömlenek a szenvedők könnyei, a gyaurok könnyei a nehéz rabláncon, de a hold fakó arcából mintha ömlene a nehéz rabság minden fájdalma, ám szomorú szívedet ne bízd az éjszakára, helyzetem magaslatán elkeseredett bánatomban fordulok a könnyek és sóhajok közötti kérelemmel, hogy békés úton, a kék égen átúszva, meséljen a szabad testvéreknek keserves életükről. A hold is teljesít kérelmeket, a fakó és szomorú sugarait ránk szórva, érzem a sok évszázad kínjának egy kis részét… Úgy tűnik, hogy tisztán hallom a sóhajokat és a mártírok segítségkérését… A csillagok még mindig vibrálnak, a hold szórja a sugarait, a szellő susog, zümmög és sóhajt… Megint úgy tűnik, hogy hallom a rabláncok és a rabok elfojtott hangját: „„Segítség… segítség, testvérek! Halld, érts meg! … Ideje, hogy megértsd!“ Nekem el kell mennem, segíteni… nekem meg kell hallanom ezt az elkeseredett hangot. Nyugtalan lenne a lelkem, ha csak ülnék, és semmit se tennék… amikor megérzem, és amikor megértettem a kötelességemet. Megyek hozzájuk, megyek, a szerencsétlen testvéreimhez.“

(Következő)