Tag Archive | hazaszeretet

A mocsár (2/5)

(Előző)

Mindez azonban csak kezdete volt a jóságnak. Szófogadó, jó gyerekek voltunk, igaz, és évről évre minden nemzedék egyre inkább azzal az ígérettel nevelődött, hogy hazánknak ugyanilyen szófogadó és jó polgárai lesznek, de ki tudja, vajon eljön-e az az idő, amikor majd teljesen megvalósulnak az én megboldogult lángeszű nagynéném törekvései, jobban mondva elgondolásai és eszményei ebben a mi sokat szenvedett Szerbiánkban, amelyet oly hőn és őszintén szeretünk.

Ki tudja, eljön-e az idő, amikor megvalósul régi vágyunk, és életbe lép a következő eszményi politikai programunk:

1. §

Senki nem dolgozik semmit.

2. §

Minden nagykorú szerbnek ötezer dinár kezdő fizetés jár.

3. §

Öt év után minden szerb (ha a házban nincs szerb férfi, akkor szerb nő) nyugdíjra jogosult.

4. §

A nyugdíj évenként ezer dinárral emelkedik.

5. §

A képviselőháznak döntést kell hoznia (ez esetben kivételésen hazafias okokból a szenátus is egyetért a képviselőházzal), és ezt a döntést az alkotmányba is be kell iktatni, miszerint: a gyümölcs és a többi hasznos növény általában, a búza és minden más termék köteles dúsan teremni, mégpedig kétszer évente, s ha így is költségvetési hiány mutatkozik az állampénztárban, akkor háromszor is, szükség esetén többször is teremnie kell, ahogy azt a pénzügyi bizottság elrendeli.

6. §

A jószág minden fajtája, nemre és nagyságra való tekintet nélkül szintén a törvényes előírások, azaz mindkét ház jóváhagyásával kitűnően fejlődik, és nagyon gyorsan szaporodik.

7. §

A jószág semmi esetre sem kaphat fizetést az állampénztárból, kivéve, ha rendkívüli államérdekek kívánják.

8.§

Aki államügyekről gondolkodik, büntetésben részesül.

9. §

Gondolkozni különben sem szabad rendőrségi engedély nélkül, mert a gondolkozás rontja a boldogságot.

10. §

Elsősorban a rendőrségnek nem szabad egyáltalán gondolkodnia.

11. §

Ha valaki csak úgy tréfából kereskedéssel óhajt foglalkozni, sokat kell keresnie: egy dinárra ezret.

12. §

A női ruhák, nyakláncok, az alsószoknyák, valamint egyéb szükségleti cikkek vetés útján termesztendők. Az időjárástól és a föld minőségétől függetlenül kötelesek havonta egyszer különböző színekben a legújabb francia divat szerint megteremni. A kalapokat, kesztyűket és más apró holmit sikerrel lehet termeszteni cserépben is (illetőleg mindent csak a törvényes előírások szerint szabad termeszteni).

13. §

A gyermekek nem születnek. Ha mégis előkerülnek valahonnan, különleges gépekkel gondozzák és nevelik őket. Ha az országnak polgárra van szüksége, gyermekkészitő gyár létesítendő.

14. §

Adót nem fizet senki.

15. §

Az adósságok és adók fizetése szigorúan büntetendő. Ez mindenkire egyformán érvényes, kivéve, ha gyenge elméjű személy követte el a kihágást.

16. §

A fölösleges dolgok ezennel megszüntetendők, nevezetesen: az anyósok, a legfőbb ellenőrző hatóság és az alsó fokú ellenőrző hatóság, az állami és magán gyorskölcsönök, a cékla és bab, a görög és latin nyelv, a poshadt uborka, a nyelvtani szabályok, névelők és névutók, a csendőrök, a sertéskérdés, a józan ész a logikával együtt.

17. §

Aki a szerbeket egységre bírja, a nép hálájának és szeretetének kifejezése jeléül azonnal letartóztatásba helyezendő.

Remek program, el kell ismerniök még a politikai ellenfeleknek is, ha ennek egyáltalán lehet ellenfele. Minden hiába, nemes óhajainkat nem tudjuk megvalósítani soha.

De amit mi annyi iparkodással sem valósítottunk meg, megvalósították mások, nálunk szerencsésebbek.

(Következő)

Kínlódia (1/12)

Különös mesét olvastam egy régi könyvben. Ördög tudja, hogy került kezembe az a könyv; valami nevetséges korról szól, amikor sok volt a szabad szellemű törvény, de szemernyi szabadság sem volt; szónokoltak és köteteket írtak a gazdálkodásról, de senki sem vetette be a földjét; erkölcsi prédikációktól visszhangzott az egész ország, de erkölcs nem volt sehol; a házak padlásán is logikát tároltak, az észnek azonban híján voltak; takarékosságról és az ország jólétéről beszéltek lépten-nyomon, miközben eszeveszett pazarlás folyt, és minden uzsorás és gazember aprópénzért megvásárolhatta magának a Nagy Hazafi címet.

A különös mese, avagy útinapló (hogy szigorúan véve milyen irodalmi műfaj az a dolgozat, magam sem tudom, a szakértőket pedig nem akarom megkérdezni, mert bevált szerb szokás szerint nyilván az Ítélőtábla általános ülése elé vinnék az ügyet. Mellékesen szólva, ez igen szép szokás. Embereket neveznek ki, kiknek hivatalos kötelességük a gondolkodás, övék az utolsó szó, mi többiek pedig valamennyien serbesek vagyunk csak), szóval, e különös mese, illetve útinapló írója így kezdi:

„Életemből ötven évet világ körüli úton töltöttem. Sok várost, sok falut, sok országot, sok embert és népet láttam, de semmi nem ejtett csodálatba úgy, mint egy gyönyörű, szelíd tájon élő néptörzs. Arról a boldog törzsről mesélek most, noha jó előre tudom, hogy senki élő ember nem hisz nekem se most, se halálom után, ha ez a könyv valakinek a kezébe kerül, és olvasni kezdi…”

Meg kell jegyeznem, furfangos bácsi lehetett, engem ugyanis már bevezető szavaival a könyv elolvasására késztetett, s ha már elolvastam, elmondom másoknak is. Nehogy azt higgyék azonban, hogy olvasásra akarom rábeszélni önöket, nem, én már az elején őszintén kijelentem, nem érdemes elolvasni a könyvet, mert az illető bácsi (író vagy miféle) elejétől végig hazudik, de én, bármilyen furcsán hangzik is, elhiszem minden lódítását, mintha való igaz volna.

Íme, hogyan folytatja a mesét.

Egy évszázaddal ezelőtt apám súlyosan megsebesült, és hadifogságba esett. Hazájából idegenbe hurcolták, ott újra megnősült, egy rabnőt, honfitársnőjét vette el feleségül. Ebből a házasságból születtem, de még kilenc esztendős se voltam, amikor apám meghalt. Sokat mesélt nekem szülőföldjéről, a hősökről és nagy jellemekről, akik szinte hemzsegtek hazánkban, a nagy hazafiasságról, véres szabadságharcokról, erényekről és tisztességről, a nagy áldozatkészségről országunkban, ahol mindent, magát az életet is szívesen feláldozzák a haza oltárán. Mesélt népünk dicső, hősi múltjáról, halála előtt pedig lelkemre kötötte: „Édes fiam, nekem a nagy kaszás nem, engedte meg, hogy hőn szeretett hazámban haljak meg, a sors nem hagyta, hogy csontjaim abban a szent földben pihenjenek, amelyet véremmel áztattam, hogy szabad maradjon. Balsorsom nem adta meg nekem, hogy édes hazámban a szabadság éltető fénysugarában fürösszem arcomat, mielőtt örökre behunyom szemem. De én nem is vagyok fontos, mert a szabadság sugara rád fog ragyogni, édes fiam, beragyog titeket, gyermekeinket. Menj, fiam, s ha odaérsz, csókold meg azt a szent földet, menj, és szeresd azt a hazát, s jegyezd meg magadnak, hogy az a vitéz ország és népünk nagy tettekre hivatott, menj, és jóra használd a szabadságot, hogy apád büszke lehessen rád, de ne feledd, hogy azt a földet az én vérem is áztatta, apád vére, mint ahogy vitéz, dicső őseid nemes vére áztatta évszázadokon át…”

Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem apám, megölelt és megcsókolt, könnyei lecsorogtak a homlokomon…

— Menj, fiam, az isten…

Ezzel a befejezetlen mondattal halt, meg az én jó apám.

Halála után alig egy hónappal, tarisznyával a vállamon, bottal a kezemben nekivágtam a nagyvilágnak, hogy megkeressem dicső hazámat.

Ötven évig jártam a világot, de annak a hősi országnak, amelyről apám oly sokat mesélt, nyomát se találtam sehol.

Hazám után kutatva érdekes országokra és emberekre bukkantam, s erről most mindjárt beszámolok.

Nyári nap volt, úgy sütött, hogy az emberben felforrt az agyvelő, szinte szédült a forróságtól. Zúgott a fülem, szomjúság gyötört, szemem pedig majd leragadt, alig bírtam nyitva tartani. Izzadság ömlött rólam, s az út pora verejtékező bőrömre tapadt. Öltönyöm poros és elnyűtt volt. Fáradtan, kimerülten bandukoltam, de egyszerre, mintegy félóra járásra, fehér városfalakat pillantottam meg két folyó mentén. Új erőre kaptam, és a fáradtságról és kimerültségről megfeledkezve, gyors léptekkel indultam a város felé. Nemsokára folyóparthoz értem. Két nagy folyó hömpölygött lassan, és a város falait nyaldosta.

Hirtelen eszembe jutott, hogy apám említett valamit egy híres városról, ahol őseink temérdek vért ontottak, s nekem úgy rémlett, mintha azt mondta volna, hogy az a város is két folyó mentén terül el.

Szívem erősebben dobogott az izgalomtól. Levettem a sapkámat, s az ismeretlen ország hegyeiből áradó szellő lehűtőtte verejtékező homlokomat. Az ég felé emeltem tekintetemet, térdre rogytam, és könnyezve kiáltottam:

— Uram, teremtőm! Tégy bölccsé, hallgasd meg a nagyvilágban kódorgó, hazáját, apja szülőföldjét kereső árva fiad imáját…

A szellő csak fújdogált a távoli kéklő hegyormok felől, az ég pedig hallgatott némán.

— Mondd meg nekem, te drága szellő, amely azokról a kéklő hegyekről fújdogálsz, vajon azok a bércek az én hazámhoz tartoznak-e? Mondjátok meg, drága folyók, vajon őseink vérét mossátok-e le azokról a büszke falakról?

Minden néma volt, minden hallgatott, de énbennem mintha mámoros sejtelem ébredt volna, s egy rejtélyes hang szólna:

— Ez az az ország, amelyet oly rég keresel!

Hirtelen valami nesz ütötte meg fülemet. A part mentén, nem messze tőlem, egy halászt pillantottam meg. Csónakja a parton vesztegelt, ő pedig hálóit foltozgatta. Érzéseimben elmerülve, eddig nem vettem észre. Hozzáléptem, és isten nevében köszöntöttem.

Némán nézett rám, aztán hátat fordított, s tovább folytatta munkáját.

— Milyen ország az, a vízen túl? — kérdeztem, s türelmetlenségtől remegve vártam a választ.

Vállat vont, csodálkozva széttárta karjait, majd rám vetette tekintetét, és kibökte:

— Hát igen, ország az!

— Hogy hívják? — kérdeztem.

— Azt én nem tudom. Tudom, hogy ott egy ország van, de még nem kérdeztem meg, hogy hívják.

— Te hová való vagy? — kérdeztem.

— Hát, ehol lakom, vagy félórányira. Itt is születtem.

Furcsa, de úgy látszik, hogy az mégsem őseim földje, nem az én hazám — gondoltam, és újra kérdeztem:

— Te csakugyan nem tudsz arról az országról semmit? Híres az az ország valamiről?

A halász töprengett, letette a hálót, aztán mintha eszébe jutott volna valami. Hosszú hallgatás után megszólalt:

— Azt mondják, sok disznó van abban az országban.

— Csak disznairól híres az az ország? — kérdeztem elképedve.

— Van ott sok ostobaság is, de az engem éppenséggel nem érdekel! — mondta közönyösen, és tovább foltozta hálóját.

Nem volt világos a válasz, hát újra kérdeztem:

— Miféle ostobaság?

— Mindenféle — válaszolta a halász unottan, még ásított is.

— Disznók és ostobaságok, mi?! Másról nem is tudsz?

— A disznókon kívül, azt mondják, van ott sok miniszter is, néhány nyugdíjban, néhány rendelkezési állományban, de azokat nem szállítják külföldre. Csak a disznókat viszik ki.

A halász, úgy látszik, tréfát űz velem — gondoltam, és elöntött a méreg.

— Zöldeket beszélsz! Azt hiszed tán, hogy bolond vagyok?!

— Fizesd meg az utat, átviszlek a túlsó oldalra, aztán nézd meg magad, mi van ott. Én csak azt mondom, amit másoktól hallottam. Nem voltam ott soha még, nem tudok semmi bizonyosat.

— Akkor ez nem az én dicső őseim országa. Hiszen az hőseiről, nagyszerű tetteiről és dicső múltjáról nevezetes — gondoltam, de a halász furcsa válaszai felkeltették érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy ha már annyi országot láttam és bejárfám, megnézem ezt is. Megalkudtam a halásszal, és beültem a csónakba.

A halász átevezett a túlsó partra, zsebre vágta a kialkudott összeget, s miután kiszálltam, visszaevezett.

(Következő)