Tag Archive | szerbek

Kínlódia (1/12)

Különös mesét olvastam egy régi könyvben. Ördög tudja, hogy került kezembe az a könyv; valami nevetséges korról szól, amikor sok volt a szabad szellemű törvény, de szemernyi szabadság sem volt; szónokoltak és köteteket írtak a gazdálkodásról, de senki sem vetette be a földjét; erkölcsi prédikációktól visszhangzott az egész ország, de erkölcs nem volt sehol; a házak padlásán is logikát tároltak, az észnek azonban híján voltak; takarékosságról és az ország jólétéről beszéltek lépten-nyomon, miközben eszeveszett pazarlás folyt, és minden uzsorás és gazember aprópénzért megvásárolhatta magának a Nagy Hazafi címet.

A különös mese, avagy útinapló (hogy szigorúan véve milyen irodalmi műfaj az a dolgozat, magam sem tudom, a szakértőket pedig nem akarom megkérdezni, mert bevált szerb szokás szerint nyilván az Ítélőtábla általános ülése elé vinnék az ügyet. Mellékesen szólva, ez igen szép szokás. Embereket neveznek ki, kiknek hivatalos kötelességük a gondolkodás, övék az utolsó szó, mi többiek pedig valamennyien serbesek vagyunk csak), szóval, e különös mese, illetve útinapló írója így kezdi:

„Életemből ötven évet világ körüli úton töltöttem. Sok várost, sok falut, sok országot, sok embert és népet láttam, de semmi nem ejtett csodálatba úgy, mint egy gyönyörű, szelíd tájon élő néptörzs. Arról a boldog törzsről mesélek most, noha jó előre tudom, hogy senki élő ember nem hisz nekem se most, se halálom után, ha ez a könyv valakinek a kezébe kerül, és olvasni kezdi…”

Meg kell jegyeznem, furfangos bácsi lehetett, engem ugyanis már bevezető szavaival a könyv elolvasására késztetett, s ha már elolvastam, elmondom másoknak is. Nehogy azt higgyék azonban, hogy olvasásra akarom rábeszélni önöket, nem, én már az elején őszintén kijelentem, nem érdemes elolvasni a könyvet, mert az illető bácsi (író vagy miféle) elejétől végig hazudik, de én, bármilyen furcsán hangzik is, elhiszem minden lódítását, mintha való igaz volna.

Íme, hogyan folytatja a mesét.

Egy évszázaddal ezelőtt apám súlyosan megsebesült, és hadifogságba esett. Hazájából idegenbe hurcolták, ott újra megnősült, egy rabnőt, honfitársnőjét vette el feleségül. Ebből a házasságból születtem, de még kilenc esztendős se voltam, amikor apám meghalt. Sokat mesélt nekem szülőföldjéről, a hősökről és nagy jellemekről, akik szinte hemzsegtek hazánkban, a nagy hazafiasságról, véres szabadságharcokról, erényekről és tisztességről, a nagy áldozatkészségről országunkban, ahol mindent, magát az életet is szívesen feláldozzák a haza oltárán. Mesélt népünk dicső, hősi múltjáról, halála előtt pedig lelkemre kötötte: „Édes fiam, nekem a nagy kaszás nem, engedte meg, hogy hőn szeretett hazámban haljak meg, a sors nem hagyta, hogy csontjaim abban a szent földben pihenjenek, amelyet véremmel áztattam, hogy szabad maradjon. Balsorsom nem adta meg nekem, hogy édes hazámban a szabadság éltető fénysugarában fürösszem arcomat, mielőtt örökre behunyom szemem. De én nem is vagyok fontos, mert a szabadság sugara rád fog ragyogni, édes fiam, beragyog titeket, gyermekeinket. Menj, fiam, s ha odaérsz, csókold meg azt a szent földet, menj, és szeresd azt a hazát, s jegyezd meg magadnak, hogy az a vitéz ország és népünk nagy tettekre hivatott, menj, és jóra használd a szabadságot, hogy apád büszke lehessen rád, de ne feledd, hogy azt a földet az én vérem is áztatta, apád vére, mint ahogy vitéz, dicső őseid nemes vére áztatta évszázadokon át…”

Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem apám, megölelt és megcsókolt, könnyei lecsorogtak a homlokomon…

— Menj, fiam, az isten…

Ezzel a befejezetlen mondattal halt, meg az én jó apám.

Halála után alig egy hónappal, tarisznyával a vállamon, bottal a kezemben nekivágtam a nagyvilágnak, hogy megkeressem dicső hazámat.

Ötven évig jártam a világot, de annak a hősi országnak, amelyről apám oly sokat mesélt, nyomát se találtam sehol.

Hazám után kutatva érdekes országokra és emberekre bukkantam, s erről most mindjárt beszámolok.

Nyári nap volt, úgy sütött, hogy az emberben felforrt az agyvelő, szinte szédült a forróságtól. Zúgott a fülem, szomjúság gyötört, szemem pedig majd leragadt, alig bírtam nyitva tartani. Izzadság ömlött rólam, s az út pora verejtékező bőrömre tapadt. Öltönyöm poros és elnyűtt volt. Fáradtan, kimerülten bandukoltam, de egyszerre, mintegy félóra járásra, fehér városfalakat pillantottam meg két folyó mentén. Új erőre kaptam, és a fáradtságról és kimerültségről megfeledkezve, gyors léptekkel indultam a város felé. Nemsokára folyóparthoz értem. Két nagy folyó hömpölygött lassan, és a város falait nyaldosta.

Hirtelen eszembe jutott, hogy apám említett valamit egy híres városról, ahol őseink temérdek vért ontottak, s nekem úgy rémlett, mintha azt mondta volna, hogy az a város is két folyó mentén terül el.

Szívem erősebben dobogott az izgalomtól. Levettem a sapkámat, s az ismeretlen ország hegyeiből áradó szellő lehűtőtte verejtékező homlokomat. Az ég felé emeltem tekintetemet, térdre rogytam, és könnyezve kiáltottam:

— Uram, teremtőm! Tégy bölccsé, hallgasd meg a nagyvilágban kódorgó, hazáját, apja szülőföldjét kereső árva fiad imáját…

A szellő csak fújdogált a távoli kéklő hegyormok felől, az ég pedig hallgatott némán.

— Mondd meg nekem, te drága szellő, amely azokról a kéklő hegyekről fújdogálsz, vajon azok a bércek az én hazámhoz tartoznak-e? Mondjátok meg, drága folyók, vajon őseink vérét mossátok-e le azokról a büszke falakról?

Minden néma volt, minden hallgatott, de énbennem mintha mámoros sejtelem ébredt volna, s egy rejtélyes hang szólna:

— Ez az az ország, amelyet oly rég keresel!

Hirtelen valami nesz ütötte meg fülemet. A part mentén, nem messze tőlem, egy halászt pillantottam meg. Csónakja a parton vesztegelt, ő pedig hálóit foltozgatta. Érzéseimben elmerülve, eddig nem vettem észre. Hozzáléptem, és isten nevében köszöntöttem.

Némán nézett rám, aztán hátat fordított, s tovább folytatta munkáját.

— Milyen ország az, a vízen túl? — kérdeztem, s türelmetlenségtől remegve vártam a választ.

Vállat vont, csodálkozva széttárta karjait, majd rám vetette tekintetét, és kibökte:

— Hát igen, ország az!

— Hogy hívják? — kérdeztem.

— Azt én nem tudom. Tudom, hogy ott egy ország van, de még nem kérdeztem meg, hogy hívják.

— Te hová való vagy? — kérdeztem.

— Hát, ehol lakom, vagy félórányira. Itt is születtem.

Furcsa, de úgy látszik, hogy az mégsem őseim földje, nem az én hazám — gondoltam, és újra kérdeztem:

— Te csakugyan nem tudsz arról az országról semmit? Híres az az ország valamiről?

A halász töprengett, letette a hálót, aztán mintha eszébe jutott volna valami. Hosszú hallgatás után megszólalt:

— Azt mondják, sok disznó van abban az országban.

— Csak disznairól híres az az ország? — kérdeztem elképedve.

— Van ott sok ostobaság is, de az engem éppenséggel nem érdekel! — mondta közönyösen, és tovább foltozta hálóját.

Nem volt világos a válasz, hát újra kérdeztem:

— Miféle ostobaság?

— Mindenféle — válaszolta a halász unottan, még ásított is.

— Disznók és ostobaságok, mi?! Másról nem is tudsz?

— A disznókon kívül, azt mondják, van ott sok miniszter is, néhány nyugdíjban, néhány rendelkezési állományban, de azokat nem szállítják külföldre. Csak a disznókat viszik ki.

A halász, úgy látszik, tréfát űz velem — gondoltam, és elöntött a méreg.

— Zöldeket beszélsz! Azt hiszed tán, hogy bolond vagyok?!

— Fizesd meg az utat, átviszlek a túlsó oldalra, aztán nézd meg magad, mi van ott. Én csak azt mondom, amit másoktól hallottam. Nem voltam ott soha még, nem tudok semmi bizonyosat.

— Akkor ez nem az én dicső őseim országa. Hiszen az hőseiről, nagyszerű tetteiről és dicső múltjáról nevezetes — gondoltam, de a halász furcsa válaszai felkeltették érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy ha már annyi országot láttam és bejárfám, megnézem ezt is. Megalkudtam a halásszal, és beültem a csónakba.

A halász átevezett a túlsó partra, zsebre vágta a kialkudott összeget, s miután kiszálltam, visszaevezett.

(Következő)

Imigyen gondolkodott egy közönzséges szerb ökör

Megannyi csoda van a világon, hazánkról pedig sokan úgy vélekednek, hogy itt annyi csoda történik, hogy a csoda már nem is számít csodának. Vannak nálunk igen magas állású személyek, akik mit sem gondolkoznak, s helyettük, vagy talán más okból, gondolkozni kezdett egy közönséges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtéges paraszti ökör, amely a többi szerb ökörtől miben sem különbözik. Isten tudja, hogyan szánta rá magát az a lángeszű barom ily vakmerő vállalkozásra, azaz gondolkodásra, ugyanis bebizonyosodott, hogy aki Szerbiában ezt a szerencsétlen foglalkozást űzte, csak bajba eshetett. Még ha, mondjuk, úgy vennénk is, hogy az a nyomorult jószág naivságában nem is tudja, hogy hazájában nem érdemes gondolkodással foglalkozni, tehát az ő esetében ezt nem tekinthetjük különösebb polgári bátorságnak, akkor is megmarad a talányos kérdés: miért épp az ökör gondolkozzék, hisz ő nem is választó, se nem tanácsos, se falubiró, és még csak valami ökörgyűlésen sem választották meg képviselőnek, illetve (ha idősebb) felsőházi tagnak, ha pedig bűnös feje arról ábrándozott, hogy esetleg miniszter lesz valami ökörországban, akkor pont ellenkezőleg a nem gondolkodást kellene gyakorolnia, ahogy azt egyes kiváló miniszterek teszik bizonyos boldog országokban, bár hazánknak e tekintetben sincs szerencséje.

Végtére is, mi közünk hozzá, hogy Szerbiában az ökör vette át az emberek által abbahagyott mesterséget, hiszen az is lehetséges, hogy természetes ösztönét követve kezdett gondolkozni.

Milyen ökör volt az? Közönséges ökör, amelynek mint az állattan mondja: feje, törsze és végtagjai voltak, akárcsak a többi ökörnek; szekeret húz, füvet legel, sót nyal, kérődzik és bőg. A neve: Szürke.

Íme, mikor kezdett el gondolkozni. Egy nap gazdája befogta a kocsiba őt és társát. Cifrát, a szekeret megrakta lopott fatörzsekkel, és a városba hajtott, hogy eladja. A fát eladta már az első városi házaknál, felvette a pénzt, kifogta a kocsiból Szürkét és társát, az igához láncolta őket, egy nyaláb kukoricaszárat rakott elébük, aztán vidáman betért egy kiskocsmába, hogy felhajtson néhány pálinkát, ahogy illik. A városban épp valami ünnepség volt, férfiak, nők özönlöttek mindenhonnan. Cifra, amely butaságáról volt nevezetes az ökrök között, nem nézett se jobbra, se balra, hanem komolyan nekilátott az étkezésnek, jól belakott, elelbődült elégedetten, aztán lefeküdt, és bóbiskolva kérődzött. Öt nem érdekelték a körülötte nyüzsgő emberek. Bóbiskolt és kérődzött. (Kár, hogy nem ember, mert megvan minden képessége, hogy magas állásba jusson.) Szürke viszont meg se kóstolta a szárat. Álmodozó, bús tekintetéből is látszott, hogy ő gondolkodó, szelíd, érző lélek. Mellette járnak-kelnek emberek, szerbek, kik büszkék dicső múltjukra, nevükre, nemzetségükre, s ez a büszkeség meglátszik magatartásukon, kidüllesztett mellükön és járásukon. Leste őket Szürke, és hirtelen fájdalmat és szomorúságot érzett a szörnyű igazságtalanság miatt, s nem tudván ellenállni ennek a hirtelen jött érzésnek, búsan, fájdalmasan elbődült, és szemében könnyek jelentek meg. Fájdalmában gondolkodni kezdett:

– Mire oly büszke az én gazdám, mire büszkék polgártársai, a szerbek? Miért járnak emelt fővel, felfuvalkodottan, és miért nézik le az én fajtámat? Büszkék hazájukra, büszkék arra, hogy a sors kegyelméből itt szulettek Szerbiában. Hiszen engem is itt Szerbiában hozott világra anyám, és nemcsak anyámnak és apámnak hazája ez, hanem elődeiké is, mert ők még az ősszláv hazából jöttek ide. De mi ökrök egyáltalán nem vagyunk büszkék erre, hanem inkább arra, ha nagyobb terhet tudunk hegynek fölfelé húzni, s még sohasem történt meg, hogy valamelyikünk azt mondta volna egy sváb ökörnek: “Mit akarsz te, én szerb ökör vagyok, az én hazám Szerbia, a büszke ország, itt jöttek világra szüleim, itt vannak eltemetve öseim is!” Isten ments, sohasem voltunk büszkék erre, nem is jutott ilyesmi eszünkbe, ők meg, lám, erre is büszkék. Különös emberek!

Ilyen gondolatok között gyötrődve, az ökör búsan csóválta fejét, amitől megszólalt a kolomp a nyakán, s az iga is megcsikordult.

Cifra felnyitotta szemét, társára pillantott és elbődült:

– Te már megint badarságokkal foglalkozol! Egyél, te bolond, hízzál, látod, hogy már a bordáidat is meg lehet számolni. Ha a gondolkozás jó dolog volna, az emberek nem bíznák ránk, ökrökre. Nem érne bennünket ilyen szerencse!

Szürke sajnálkozva tekintett társára, elfordult tőle, és újból gondolataiba merült.

– Dicső múltjukkal hivalkodnak. Rigómező, rigómezei csata, ez az övék. Hát aztán, az én elődeim már akkor is húzták a katonasággal, élelemmel és hadianyaggal megrakott szekereket; ha mi nem lettünk volna, maguknak az embereknek kellett volna csinálniok mindezt. Fellázadtak a törökök ellen. Nagyszerű, nemes dolog, de ki volt ott? Talán ezek a felfuvalkodott üresfejűek, akik a munkát kerülve, büszkén sétifikálnak körülöttem, mintha ez az ő érdemük volna. Itt van például a gazdám. Ö is kérkedik és dicsekszik a felkeléssel, főleg azzal, hogy ükapja nagy vitéz volt és a szabadságharcban esett el. Az ő érdeme ez talán? Az ükapja még csak büszkélkedhetett, de ő maga nem. Az ükapja azért esett el, hogy gazdám, az ő utóda szabad lehessen. Szabad is, de mit tesz a szabadságával? Lopja másnak a fáját, ráül a kocsira, én meg húzom őt is meg a fát is, ő pedig alszik a kocsin. Most eladta a fát, pálinkázik, nem dolgozik semmit, és a dicső múlttal kérkedik. Hát abban a felkelésben hány ősömet vágták le, hogy a harcosoknak legyen élelmük? Nem szállítottak-e annak idején az én őseim hadianyagot, élelmet, húzták az ágyúkat, mégse jut eszünkbe dicsekedni érdemeinkkel, mert mi nem változtunk meg, ma is kötelességünket végezzük, ahogy őseink végezték, lelkiismeretesen és türelmesen.

Ők elődeik szenvedéseivel, ötszáz éves rabságával kérkednek. Az én fajtám szenved, amióta él, ma is szenvedünk és raboskodunk, de ezt sohasem verjük nagydobra.

Azt mondják, a törökök kínozták, gyilkolták, karóba húzták őket. Az én őseimet is mészárolták a szerbek és törökök egyaránt, nyárson sütötték, meg tudom is én, mivel nem kínozták őket.

Hitükre is büszkék, pedig nem hisznek semmiben. Tán én vagyok a hibás, meg a fajtám, hogy bennünket nem fogadnak be a kereszténységbe. Vallásuk azt mondja, ne lopj, lám, az én gazdám lop, és a lopott pénzen iszik. Vallásuk szerint szeretniök kell felebarátaikat, ők meg csak rosszat tesznek egymásnak. Náluk az a legjobb ember, azt állítják példának, aki nem tesz semmi rosszat. De természetesen arra nem is gondolnak, hogy megköveteljék tőle, hogy valami jót is tegyen. Lám, hová jutottak, hogy jó példának állítják oda az olyan haszontalant is, akindek mindössze az az érdeme, hogy semmi rosszat nem tesz.

Az ökör felsóhajtott, úgyhogy a port is felverte az úton.

– Akkor hát – folytatta tovább a gondolkozást – nem jobb-e a mi fajtánk az övéknél? Nem öltem meg senkit, nem mondtam rosszat senkiről, nem loptam semmit senkitől, senkit ártatlanul nem bocsátottam el állásból, nem okoztam veszteséget az állampénztárnak, nem állítottam hamisan, hogy csődbe jutottam, nem vertem bilincsbe és nem zártam le ártatlan embereket, nem rágalmaztam társaimat, nem lettem hűtlen az ökrök elveihez, nem tanúskodtam hamisan, nem voltam soha miniszter, és nem tettem rosszat az országnak, de azonkívül, hogy nem teszek rosszat, jót teszek még azokkal is, akik velem rosszul bánnak. Mikor anyám világra hozott, a rossz emberek még az anyatejet is nyomban elvették tőlem. Az úristen nyilván nekünk, ökröknek, és nem pedig az embereknek teremtette a füvet, de azt is elveszik tőlünk. Ennyi csapás ellenére is húzzuk az emberek szekerét, szántunk, és kenyérhez juttatjuk őket. Ám a hazának tett szolgálatainkat senki sem ismeri el…

– Ami a böjtöt illeti, rendben van, nekik embereknek a vallás előírja, hogy böjtöljenek, de ők azt a keveset sem tartják be, viszont az én fajtám egész életén át böjtöl, amióta csak elválasztották az anyja tőgyétől.

Az ökör lehajtotta fejét, majd, mintha eszébe jutott volna valami, megint felemelte, haragosan levegőt szippantott, mintha valami bántaná, aztán egyszerre vidáman felbődült:

– Most már tudom, hogy ennek így kell lennie! – és újra gondolataiba merült:

– Ez az: ők a szabadságra és polgári jogaikra büszkék. Ezt komolyan meg kell fontolnom.

Gondolkozott az ökör, de nem talált megoldást.

– Milyen jogok azok? Ha a rendőrség elrendeli, hogy szavazzanak, ők szavaznak. Elvégre, ha kell, mi is elbődülhetnénk: “Úgy van!” Ha nem kapnak rá parancsot, nem szabad szavazniok, sem beavatkozniok a politikába, épp úgy, mint nekünk. Őket is bezárják, megverik, olykor teljesen ártatlanul. Mi legalább elbődülünk és a farkunkat csóváljuk, nekik meg ennyi polgári bátorságuk sincs.

Közben a gazda megjelent a kocsma ajtajában. Részegen botladozva, zavaros tekintettel, érthetetlen szavakat mormolva és tántorogva ment a kocsi felé.

– Lám, mire használta ez a büszke utód az ősei vérével kiharcolt szabaságot! Igaz, az én gazdám részeges és tolvaj. De mire használják fel a többiek? Csak arra, hogy ne dolgozzanak, és őseik múltjára és érdemeire hivatkozzanak, holott abban nekik annyi részük van, mint nekem.

Mi ökrök pedig épp olyan hasznos és szorgos munkások maradtunk, mint elődeink voltak. Igaz, hogy ökrök vagyunk, mégis büszkék lehetünk jelenkori kínos munkánkra és érdemeinkre.

Az ökör nagyot sóhajtott, és behúzta nyakát az igába.

1902 áprilisában.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)