Архива | Реализам RSS for this section

Az idealista (2/2)

(Előző)

IV.

– Tehát – folytatja Marko – ez a levél világosan beszél a forró és tiszta érzésről, kirajzolódik belőle, hogy mekkora hazafias láng lobogott a szívében. Ezt a levelet György éppen az indulása előtt írta meg gyötrelmes küzdelmében, akkor, amikor még fiatal, friss és életerős volt. Ezután jött a harmincéves munka, a szenvedések és a kínok. Mondtam már, milyen volt a kinézete öt évvel ezelőtt, amikor először megismertem. Hatvan éves volt, és legalább húsz évvel idősebbnek tűnt. Az erejével nem takarékoskodott, ő nem élt, hanem nagy lángon égett.

– Néhány nappal később, ahogy odakerültem, az egyik barátommal, aki tanító, ültünk az iskola előtti kertben. Ebben az épületben a második és a harmadik elemi osztályok tanulnak. A harmadik osztály tanítója az én barátom. A tanítványai éppen szüneten vannak, játszanak, mint a muslicák szálldosnak körülöttünk. A második osztály tantermének az ablakai nyitva vannak, kihallatszik az énekszó, amit friss és csengő gyerekhangok énekelnek:

Zöldell a kedves domb…

– Gyuri bá’ énekel a gyerekekkel – mondja az én tanító barátom.

– Ez az ő osztálya? – kérdeztem csodálkozva.

– Az övé. Ő most csak énekel. Nyolc órakor bejön, beül az asztal mögé, a kezei közé fogja az arcát, vagy ide ül az ablak elé, nézi a zöldellő kertet, a gyerekek meg énekelnek neki. Nos, mi mást tegyen?… Öreg, elcsigázott… de életében már sok mindent megvalósított. Jó volna, ha mi az életünk során annak a tizedét tudnánk megvalósítani, annak, amit ő életében véghezvitt, jó volna.

– Még nem nyugdíjas?

– Még nem. Ezekben a régiókban tizenöt évet töltött, amikor ez az országrész még nem szabadult fel, és így ezeket az éveket az állami szolgálatba nem veszik számításba. A nyugdíj alapját csak a felszabadulástól számítják. Így neki alacsonyabb fizetése van, mint annak a sok fiatalnak, akik a tanítványai voltak, mivel az utóbbi években gyenge minősítéseket kapott, ezért előléptetés sem járt neki. Most még alkalmazzák, hogy több évet nyerjen a nyugdíjazáshoz.

– Aha, tehát így kedveskedtek neki. És ez az összes jutalma azért a hatalmas munkáért, amit élete során a közösségért végzett, és ezért megengedték neki, hogy ilyen elcsigázottan is tovább dolgozhasson!… – mondtam, de a szomorúság a szívemre telepedett.

– Az összes lakos, akiket itt látsz, ez mind Gyuri bá’ tanítványa. Ő nem csak a gyerekeket tanította, hanem a felnőtteket is. A saját költségén építette fel azt az épületet, ahol most a községháza van, és a tágas tanteremben tanította a gyerekeket és a felnőtteket. Mesélik az idős lakosok, akik fiatal kora óta ismerik, hogy ő a fáradtságot nem ismerte. Éjjel nappal dolgozott, számára nem volt ünnepnap és pihenés! – mondta a barátom.

– Ezt én is észrevettem, hogy ezen a környéken nagyon nagy az írástudók száma. Ritkán volt, hogy találkoztam egy idősebb emberrel, György kortársával, és írástudatlan lett volna. Tehát itt mindent a fáradhatatlan Gyuri bá’ teremtett meg.

– Akkor, amikor az idősebb emberek is gyülekezni kezdtek az osztálytermében, a törökök bűnösnek kiáltották ki és börtönbe zárták, így néhány hónapot börtönben is töltött. A pénze enyhítette a török hatóság szigorát, és így sikerült neki a börtönből kiszabadulni, de megtiltották neki, hogy a felnőtteket is tanítsa az iskolájában, csak a gyerekeket taníthatta. Ezután nappal tanította a gyerekeket, éjszaka pedig a felnőtteket, a legnagyobb veszélynek kitéve magát. Éjszaka a felnőtteket a dicsőséges szerb múltról oktatta, lelkesítette őket, harcra készítette, lelkükben erősítette a reményt az eljövendő időszakra, és általában arról beszélt hozzájuk, amit maga is tudott. Éppen két-három évvel még a felszabadulás előtt, megtudták a törökök ezt a törekvését, és csak szökésével tudta a fejét megmenteni a biztos haláltól, amire ítélték volna. A háború alatt önkénteseket szervezett és bátran harcolt a szerb hadsereggel a törökök ellen. A háború után, amikor ezek a végek is szabadok lettek, György tovább maradt, újra, mint tanító.

A beszélgetésünk után, a tanító barátom elhallgatott. Én is hallgattam. Ő szólt a gyerekeknek, hogy induljanak az osztályterembe – ő is utánuk ment. Egyedül maradtam.

Gyuri bá’ osztályából egyformán szólt az ének. Amikor az ének elhallgatott, azonnal ricsaj és lárma váltotta fel, a vidám gyerekek kiszaladtak a szünetre. Kevéssel ezután Gyuri bá’ is kijött.

– Miért magányos? – mondja Gyuri bá’, amikor meglátott.

– Nézem, milyen szép kertje van. – Eközben odaszalad az egyik gyerek, és sírva, elmeséli Gyuri bá’nak, hogy az egyik társa a fejére vert egy pálcával.

Gyuri bá’ odament hozzá és ráncos kezével gyengéden megsimogatta a kis fejecskéjét.

– Elmúlik majd! Nem akarta, szeret ő téged… Legyetek jók és mindig gondoljatok jót egymásról, és iparkodjatok minél jobb emberekké válni!

A gyerek megvigasztalódva szaladt tovább játszani, Gyuri bá’ pedig enyhén elmosolyodott:

– Gyerekek! … Szeretem, amikor játszanak…

– Szépen énekelnek.

– Szeretem, amikor énekelnek, szinte mindenről megfeledkezem… Látja, engem már a beszéd is fáraszt… Én is szépen énekeltem, amikor fiatal voltam…

– Rendesen jön délelőtt is meg délután is?

– Jövök… de egyre gyengébben dolgozom. Nem tudok többet tenni, már eleget dolgoztam. Nem csinálnám, de a gyerekeim miatt, a nyugdíjam miatt… értük, én az enyémet befejeztem… Reszketett a hangja, a szeme könnyekkel volt tele.

– Menjünk be az iskolába? – kérdezi az egyik gyerek.

– Elég volt gyerekek, menjetek haza.

– Haza! Hazaaa! – kiáltották a gyerekek nagy hangon, és elsiettek.

– Ideje lenne, hogy kipihenje magát! – mondtam Gyuri bá’nak.

– Ha majd meghalok, kipihenem magamat. Igen, ha majd meghalok… Hamarabb nem.

– Figyelj az olvasásra! Mit nézegetsz te ott az utolsó padból! – hallatszott ki a tanító erős hangja a harmadik osztályból.

– De minek figyeljen! – neveti el magát Gyuri bá’. – Nem kell itt mindenkinek tanulni. Mennél kevesebbet tud az ember, annál kevesebbet szenved. Tudás nélkül boldogabban érzi magát az ember. Boldogabb lettem volna én is, ha nem tanulok!

– Az Istenért, ne mondjon ilyet! A maga tudása százaknak hozott hasznot, mit százaknak, ezreknek…

Valamit mondani akart, de a szó a torkán akadt, a feje lekonyult, mélyen sóhajtott, és reszkető kezével legyintett egyet.

A nap sugarai áthatolnak az akácfa lombján, és beragyogták a hófehér haját.

– Minden elmúlt… – mondja végül – minden, minden elmúlt… Maga fiatal, alig lépett még be az életbe… Tegnapelőtt hallgattam magát, ahogy vitatkozott egyes közösségi kérdésekről… Itt megállt, szomorú szemeivel rám nézett, amelyek az élet bajairól meséltek.

– Én benne kerestem, hogy milyen lehet a jövőm, mintha a végét látnám, életem utolsó lépéseit. A szívem baljós érzelmekkel telt meg. Egy szót se tudtam szólni.

– Maga hevesen vitatkozik, nekem meg eszembe jutott a fiatalságom…

– Tehát ő meg bennem látja a múltját – gondoltam magamban.

– Azt hittem soha nem fogok megfáradni… – folytatja tovább halk hangon, amit alig lehetett hallani, majd megszakítva a mondatot, néhány pillanat után befejezte: Elegem lett az életből, higgye el, én már csak a halált várom…

Itt elhallgatott.

– Szörnyű kívánság! gondoltam, és megrázkódtam.

– Tőle pedig, aki ennyire kiürült, még elvárják, hogy tovább dolgozzon… Még ilyen hosszú kitartó munka után is!… Furcsa ajándéka a sorsnak, hogy így elcsigázottan, imbolyogva jön az iskolába, hogy a saját gyerekeinek biztosítson néhány dinár nyugdíjat, amikor meghal. Dolgoznia kell, mert érzi szegény, hogy ez a szülői kötelesség. Saját családja előtt bűnösnek érzi magát, és most utolsó leheletéig értük dolgozik, hiszen magának soha semmire nem volt szüksége – de most csak egy szörnyű vágya maradt – meghalni, mert elege lett az életből!…

– Ilyen gondolatok gomolyogtak a fejemben, ahogy néztem Gyuri bá’t a szakadt és kopott ruhájában, és olyan szomorúság kapott el, hogy szerettem volna hangosan sírni és zokogásba kitörni. A fél életemet nem sajnálnám, ha vissza tudnám adni az erejét és vidámságát. Akaratlanul jöttek belőlem a szavak:

– Jó az Isten! Megél maga még jobb napokat is… A gyerekek is megkapják, maga is kap majd támogatást, boldog lesz…

– Semmit nem sajnálok… Én már örülni sem tudok… Sok örömöm volt, de sokat dolgoztam és sokat szenvedtem… Sok minden volt, de a legtöbb a szenvedésből jutott… Semmit nem érzek most, se örömet se bánatot – mondta tompa hangon, majd suttogva folytatta:

– De most csak egy vágyam maradt, meghalni…

A tanteremből újra hallatszott a tanító hangja:

– Kifele, kifele, állj meg… Ezt ne tanuld meg!…

Gyuri bá’ újra szomorúan elmosolyodik.

Az iskola mellett van egy kiskocsma. Előtte ül néhány helyi lakos és dominózik.

Lassú, méltóságteljes járással elhaladt előttünk a prefektus. Csendőr kíséri. A lakosok felpattannak és alázatosan leveszik a sapkájukat.

– Iskolatársam volt – Gyuri bá’ szomorúan elmosolyodott. – Én gazdag apa gyereke voltam, ő meg szegényecske. Én kitűnő tanuló voltam, ő gyenge. Ezért nem is tanulhatott tovább. Őszintén sajnáltam. Nem fejezte be az iskolát, én meg kiváló eredménnyel elvégeztem, és még két évet Bécsben is eltöltöttem. Sok pénzt örököltem és eljöttem erre a vidékre, amely még nem szabadult fel. Tökéletes iskolázottsággal és felkészülten. Ő pedig később szolgálatba állt a felszabadított területeken, mint bukott diák… én elköltöttem a készpénzemet, feléltem az erőmet és az egészségemet, kínokat éltem át a börtönökben, és most, harmincévi munkaviszony után száz dinár a havi fizetésem… és van öt gyerekem…

Rájött a köhögés, az utolsó szavakat alig tudta kimondani.

– Ő meg iskola és szenvedések nélkül magas fizetést kap, van több ezer dinár készpénze – folytatja Gyuri bá’. És látja, őt mindenki tiszteli, előtte alázatosan leveszik a sapkájukat, én meg, aki annyit dolgoztam, harcoltam, együtt szenvedtem velük, vergődtem és segítettem rajtuk… semmim sincs, nekem még tisztelet se jár! Amikor elmegyek mellettük, csak nevetnek rajtam…

Itt a hangja megremegett, könnyektől szenvedve beszélt… egy kicsit elhallgatott, felemelte a fejét, egyenesen a szemembe nézett és élénkebb, de reszkető hangon folytatta:

– Maga még fiatalember; legyen minden, minden legyen, de egyet nagyon kérek… ne legyen tisztességes ember…

Beleremegtem az előérzettől és a bánattól.

– A tanítványaim, akiket pénzzel is támogattam és útjukra bocsátottam – most meg se ismernek… Bírságot szabtak ki rám, érti! Néhányan évődve meglöknek, amikor elmegyek mellettük, és züllöttnek mondanak… Az emberek nem kérdezik, hogy züllöttél le, de ahogy meglát, hogy bajban vagy és szegénységben élsz, azonnal elvesztettél mindent… Azonnal figyelmen kívül hagynak…

Eközben a prefektus elmegy az iskola kerítése mellett, ránéz Gyuri bá’ra, és méltóságteljesen bólintott, a fogai közt pedig csak ennyit kérdez:

– Hogy vagy Gyuri?…

– Ahogy lehet! – felel György.

A prefektus elmegy, Gyuri bá’ lehorgasztja a fejét.

– Egyébként, mi keresnivalóm van még itt… Csak a gyerekeimet sajnálom… Dolgozzatok, dolgozzatok, én meg vétkezem… Legyetek jók és becsületesek, de ne várjatok köszönetet – mert az nincs… Örök mártírok lesztek…

Megint elhallgatott – majd eszébe jutott:

– Nemrég egy napon eladták a szőlőskertemet az adó miatt, de a községházán, amit én ajándékoztam az önkormányzatnak, az, akinek a legtöbbet segítettem és a legtöbbet tettem érte, lekiabált, amikor könyörögtem neki, hogy a szőlőskertemet a gyerekeim elől ne adják el:

– Ki a hibás azért, hogy annyi pénzt elherdáltál!… Mindent megettél és elittál, és most itt jajveszékelsz nekem…

Egy sóhaj szakadt ki belőle, majd rekedten befejezi:

– Koldusnak néznek!…

Két könnycsepp gördült le sápadt, ráncos, hervadt arcán…

– Nem sajnálom – mondja – én a tartozásomat leróttam. Csak azt sajnálom, hogy a gyermekeimet szegénységben hagyom. Ki tudja, lehet, tőlem szerencsésebbek lesznek… Vagy… legyenek olyanok, mint én… legyenek jók, és saját maguknak jelöljék ki az utat… Nekem még a halál is kedves…

– Akarom, akarom a halált! – A hangja tompa volt, és valójában olyan volt, mintha a sírból jött volna, mint a halál hangja…

 

V.

Utoljára azon a télen láttam, amikor idehelyeztek.

Hideg nap volt. A szél a tetőkről hordta a havat az arcomba. Az utcákon ritkán lehetett embert látni. Elmentem az önkormányzat épülete előtt, Gyuri bá’ alapítványa előtt. Ő éppen az ajtó előtt állt. A szél lobogtatta szakadt ruháját. Lehajtott fejjel, remegett a hidegtől és az öregségtől.

– Mit csinál itt, Gyuri bá’? – kérdeztem.

Felemeli a fejét, hosszan néz rám, a szeméből ömleni kezdtek a könnyek:

– Nyomorgok.

– Vár valakire?

– Beteg a gyermekem, és az önkormányzattól kértem a következő hónap bérleti díját, hogy gyógyszert vegyek, és nem adják… A megyénél is voltam, de ott sem adják…

Fuldokolt a sírástól.

Kivettem a fele pénzemet és átnyújtottam:

– Ne könyörögjön nekik, itt van, adok én magának… kölcsönbe – tettem hozzá, hogy elfogadja.

– Rám nézett, és furcsa mosoly futott át az arcán, a szemében pedig kis reménysugarat láttam…

– Legyen becsületes ember… én vétkeztem! A jövő generációi közt egyre többen lesznek azok, akik méltányolják az erényt.

Újra fojtogatta a sírás.

Támolyogva bement a patikába.

– És most már megpihent. A vágya teljesült, a hálás önkormányzat az elismerés jegyében koszorúkat helyezett a sírjára… Cikket írtak, beszédeket mondtak, dicsérték fáradságos munkáját…

…Ez is elég volt, mondaná Gyuri bá’. Eljön majd az idő, amikor az életben, tiszteletben tarják és jutalmazzák az erényt – fejezte be elbeszélését Marko, keserű mosollyal az arcán, könnyező szemekkel.

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

Az idealista (1/2)

I.

A nagy söröző tele van emberekkel. Csak a különböző férfi és női hangok monoton duruzsolása hallatszik. A beszélgetés (és mi mindenről nem beszélgetnek itt, mesélnek és cseverésznek!), egy általános érthetetlen morajba folyik össze, amelyen keresztül néha-néha az ember füléhez ér néhány érthető szó is az asztaltársaságon kívüli beszélgetésekből is, a pincérek, akik körberepülik az asztalokat és széthordják a megrendelt italokat, erős hangjukkal elnyomják a többi beszélő hangját, a kiejtésük pedig olyan, mint a hadseregben: „Fiiiiizess… Kérem… azonnnnal… Egy pohár sört…” Nézzenek végig az embereken: egyesek nevetnek, mások mogorván néznek, kiflit rágnak meg újságot olvasnak. Néhányan halkan fontosnak tűnő beszélgetéseket folytatnak, mások meg mérgelődnek, mert még nem kapták meg a sörüket, a pohárral verik az asztalt és zúgolódnak; egyesek most jönnek, és futólag ide-oda köszönnek az ismerőseiknek, mások meg veszik a kabátjukat és hazamennek, így az ajtó hol nyílik, hol csukódik. Egyébként itt egy igazi vásár van. A tömeg közt zsidók járkálnak sós magvakkal, süteményekkel, mások szappanokat, képeket, kereteket, gipszszobrokat és különböző csecsebecséket árulnak. Rajtuk kívül mindig megjelennek mások is, akik újságot, könyvet, törkölyt, kiflit, kolbászt, sonkát, ajvárt, és még mi mindent nem kínálnak. A vendégek közül van, aki vásárol, fizet, alkudozik, mások meg unalmasan csak a kezükkel intenek és folytatják a beszélgetést.

A nagy söröző egyik sarkában mi néhányan egy asztal körül ültünk. Mindenki előtt egy pohár sör, a kezünkben meg újság. Fél óráig nem is szólunk egymáshoz. Dohányzunk, olvasunk, iszunk; az újságok susognak, és néha-néha valaki megszakítja a hallgatást, rávág az asztalra, hívja a pincért; néha valaki elmondja mit olvasott; időről-időre kicseréljük az újságokat, majd újra elhallgat mindenki és olvas, figyelmet se fordít arra az általános nyüzsgésre és zűrzavarra, ami körülveszi.

– Nézd!… Szegény Gyuri bá’! – kiáltott fel az egyik barátunk, Marko Simiċ. Letette az újságot, maga elé nézett és nagyon mélyen elgondolkozott…

Mindannyian abbahagytuk az olvasást és ránéztünk.

Felsóhajtott, még egy-két percig hallgatott, de úgy látszott, hogy valamire visszaemlékezett a múltból, majd remegő hangon megszólalt:

– Bár megpihent szegény az örökös bánattól és bajtól… He… Így van ez: egész életében mártír volt, de minden szenvedéséért és a nép szolgálatáért ez a jutalma (itt megállt, és egy kis cikkecskét mutatott fel az újságból)… És itt van, szerencsétlen gyermekeinek ebből a dicséretből és ebből a dicsőségből kell felcseperedniük – de egész élete során még egy keserű vigaszt sem kapott!…

Nem értettük a dolgot és kérdezgetni kezdtünk: „Ki az?… Mi volt ez?… Talán valaki meghalt?…”

– Itt van, olvasd el – mondja Marko az egyiknek, és átnyújtja neki az újságot.

Mindjárt közelebb húzódtunk, az meg elkezdte hangosan olvasni a cikket:

„… e hó 9.-én éjjel tizenegy órakor, megszűnt az egyik legnemesebb szív dobogni, amely az utolsó órájában is a nemzetétéért dobogott; örökre lehunyta szemét a nagy hazafi, hogy többé nem látja a földjét, amit annyira szeretett; ereiben nem csörgedez tovább az a nemes vér, amit soha nem sajnált a népéért ontani, élete utolsó lángocskája is kialudt, amit az örökös szolgálatban a nevelés oltárán és a nemzet szabadságáért égetett: a kegyetlen halál elragadta tőlünk, régiónk ékességét és büszkeségét. Egész népünk őszinte és keserű könnyekkel siratja a magasztos hazafit, Markoviċ Györgyöt, ennek a vidéknek az egyik legidősebb és legkitűnőbb tanítóját, aki vértanúhalált halt élete hatvanhatodik évében.

A hálás önkormányzat a saját költségén eltemette a testét, a nemes gondolkodású megboldogultnak. A végső nyughelyig elkísérte az egész lakosság, szívében nagy fájdalommal és könnyes szemekkel. A sok koszorú, mint az elismerés és tisztelet kifejezését, a sírhalomra helyezték. A sírnál a közösség nevében az elhunyttól Todor Mitroviċ úr búcsúzott el, aki tartalmas beszédében kitért a megboldogult mártír életére és nagy szolgálataira. A jelenlévők könnyeikkel küszködtek, a hatalmas hála érzése belevésődött a szívünkbe, melyben a megboldogult emléke örökké élni fog. „Legyen boldog az, aki örökké él, egész élete nem volt hiábavaló. A tündérek örökké versenyezni fognak, hogy számára méltó koszorút fonjanak!” A költő szavai jól illenek hozzá. Legyen neki könnyű a szerb föld, amelyet olyan őszintén és forrón szeretett!“

– Ismerted te ezt az embert? – kérdeztük többen, szerettünk volna többet hallani róla.

– A hálás önkormányzat saját halottjának tekintette!… A nép keserű könnyeket ontott!… Koszorút is vittek a sírjára… ha, ha, ha!… Szomorú elismerés!… Ebből fognak élni szegény szerencsétlen gyermekei, akik elvesztették apjukat!… Koszorúk… a lelki elismerés szimbólumai!… Ahogy a sors ironizálja az ember munkáját itt a földön!… – mondja Marko inkább magának, darabosan, fájdalmas, epés mosollyal. A mosolyban benne volt a szomorúság és a megvetés a társadalom iránt.

– Tehát ismerted? – kérdezi újra valaki.

 

II.

– Ismertem, de jobban örültem volna, ha egyáltalán nem ismerem – kezdett hozzá Marko. Szinte nem múlik el nap, hogy eszembe ne jutna Gyuri bá’ és az ismeretségünk. Most is, mintha magam előtt látnám; mintha látnám sápadt, aszalódott arcát és ráncos homlokát, mélyen ülő szemeit, és belőlük kiolvashatjátok a sokéves harcot, szenvedést és csalódást. Az egész habitusa: meghajlott termet, nézése és hangja, a zsíros és szakadt öltözéke, kopott kucsmája, amely alól kilógnak a hófehér, fésületlen, borzas hajtincsei; de minden, ami rajta van mintha a hányatott történelem gyötrelmesen átélt napjairól mesélne, a lelketeket szomorúság venné körül, a szíveteket pedig bánat szorítaná. Főleg ha láttátok volna, amikor az utcán megy: a lábai rogyadoznak, termete görnyedt, a fejét lehajtva tartja; és csak hallod, hogy valamelyik lakos, aki a kávéház előtt ül, dohányzik és szürcsöli a kávéját, csak odakiált neki:

– Hogy van, Gyuri bá’?…

Ő meg szegény, felemeli a fejét, szomorú tekintettel ránéz, tele fájdalommal és az élet teljes megvetésével, ironikus mosolya pedig a csalódott szenvedőre emlékeztet, és nagyon halk hangon válaszolt:

– Úgy, ahogy lenni kell! – majd lehorgasztott fejjel folytatta az útját.

– És mikor ismerkedtél meg vele? – kérdezte valaki közülünk Markotól.

– Az olyan öt évvel ezelőtt történt – folytatja Marko a mesélést – akkor, amikor elvégeztem az iskolát és megkaptam az állami állást N-ben, ugyanabban a helyiségben, ahol Gyuri bácsi éldegélt. Istenem, milyen rövid idő alatt tud megváltozni az ember! Már öt éve, hogy kiléptem az életbe, bár úgy tűnik, hogy egy örökkévalóság választ el ettől az időszaktól. Most úgy érzem, mintha az egész egy édes álom lett volna, amelyik soha nem fog visszatérni. Éjszaka utaztam. A vonat süvítve, zakatolva sietett előre, néha-néha füttyentve egyet. Belesüppedtem az ülésbe, becsuktam a szemem – hogy ébren is édes álmom legyen. Magamban, mintha valami emberfeletti erőt éreztem volna, és az a gondolat, hogy megyek „az életbe, a nép közé, hogy harcoljak a megélhetésért való küzdelemben”, a vér erősebben áramlott az ereimben, a szíven erősen dobogott, úgy éreztem, mintha szárnyakat kaptam volna; a vágyaim mind közelebb vonzottak a célhoz, annyira elkapott a türelmetlenség és úgy tűnt, a vonat csak mászik, mint a csiga, és közben egy olyan érzés fogott el, hogy ki kell ugranom a vonatból az éjszakába, gyalog akartam továbbmenni, futni, repülni. Istenemre, arra gondoltam, hogy meg tudom előzni a vasparipát. És, amikor a vonat valamelyik állomáson megáll, a türelmetlenségem a csúcsra ért. Arra gondoltam, hogy meg kellene verekednem a masinisztával, minden erőmből felkiáltanék: „Hajts, gyerünk, hajts gyorsabban, mire vársz?!” Magamban meg arra gondoltam, hogy ennek a helységnek a polgárai is türelmetlenül várnak engem és vitáznak rólam. Elképzelem, mit gondolnak rólam, hogy nézek ki, mint ahogy én állandóan róluk szövöm a gondolataimat. Az utastársaim alig várják, hogy a vonat megálljon, kimentek, vettek valami ennivalót meg innivalót. „Szörnyű állatok”, gondoltam magamban, „csak azért élnek, hogy egyenek meg igyanak.”

– Ej, akkor hozz a nevemben egy-egy pohár sört! – mondja valaki a társaságból a pincérnek.

Összenevetünk, és üres poharainkat átadjuk a pincérnek, hogy megtöltse.

– Te meg megfeledkeztél Gyuri bá’ról? – mondom Markonak.

– Nem feledkeztem meg. De éppen rágondolva, jutott az eszembe a lelkesedésem, amit az első lépésem váltott ki az életben; mert, amikor megismerkedtem vele, ahogy gondolom az első lépés megtételekor friss voltam és szertelen, tele szép álmokkal, reményekkel, ideálokkal, kívántam a harcot, a kínokat, a gyötrelmeket, de éreztem magamban annyi erőt, hogy mindent le tudok győzni, minden akadályt ledönteni, széttörni és elérni valamilyen magasztos célhoz, valamilyen szent feladathoz. És talán a puszta véletlen hozta, hogy megismerkedjek Gyuri bá’val, az emberrel, aki az utolsó lépéseit tette „az életért való küzdelemben”. Kinézetre sovány, öreg, aki már megcsömörlött szerencsétlen sorsa nehéz csapásaitól, olyan volt, ahogy ezt a költők mondanák, mint a fonnyadt levélke, mely a kései őszön reszket a csupasz faágon és a legkisebb fuvallatra is lengedez, de várja az első szellőcskét, hogy onnan lefújja.

– Én olyan voltam, mint a fellobbanó tűz, ő meg olyan, mint a kialvó tűz.

– Ej, ezek a legbolondabb évek, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy az egész világot meg tudja váltani és jobbá tudja tenni – mondta valaki a társaságból.

– Istenemre mondom, emberek, amikor én is azokban a tenni akarással teli éveimben voltam, és ha valaki azt mondta volna: „Látod azt a várost?”

– „Látom… És?…” kérdeztem volna. Ő erre azt mondja: „Úgy gondolom, hogy azt nem lehet átugrani!” Csak ennyit kellett volna, mondjon, én akkor kész lettem volna felkiáltani: „Ki, talán én ne tudnám?!” – „Te!” – „Nos, figyelj!” Én nem hiszem el, hogy én a legbolondabb éveimben, nem vennék lendületet, hogy nekirohanjak a legkomolyabb meggyőződésemmel és átugrom az egész várost, mint a semmit – mondja a másik.

– Kevesen vannak – folytatja Marko – akik nem lépnek ki az életbe ennyi remény és ideál nélkül, kemény elhatározással, hogy harcolni fognak, szenvedni fognak, bűnhődni fognak, és nagy reménnyel és meggyőződéssel ők majd legyőznek minden akadályt és zavart, hogy türelmesen elviseljenek minden nehézséget és a végén, győzzenek, és elterjesszék az életben az ideáljaik legalább felét. Igen, mindenki így indul neki az életnek, minden szépnek és csodásnak látszik, tele emelkedettséggel és büszkeséggel; minden gyönyörűnek látszik, még ezek a „szenvedések és nyomorúságok”, csak azért, mert nem ismeri az életet, de fel sem tudja fogni minden szükségletét és nehézségét. Rohanni kezd, és amikor az első lépésnél megbotlik és összezúzza magát, fájdalmat érez, és maga előtt látja a szörnyű valóságot; belátja nem mindegy, hogy csak olvas a nemes vitézről, aki a harcban megsérül, ahogy szenved a fájdalomtól, vagy, hogy ő sérül meg és ő érzi a fájdalmat. Ahogy ez egy fiatal léleknek, szépnek és csodásnak tűnik, amikor valamelyik hős tetteiről olvas, amelyik lehet, hogy éhezik, de hűséges marad az eszméihez… Hej, de amikor a lelkes olvasó észreveszi azt, amikor a saját belei korognak az éhségtől, ekkor már egy másfajta érzés jelentkezik. Könnyű tehát szép eszményekkel berontani az életbe, gyötrelmes és szörnyű küzdelemről álmodni, de az összes teher akkor szakad ránk, amikor az ilyen varázslatos álmok szörnyű valósággá válnak, az igazi küzdelmekben. Akik lelkiekben gyengék kibuknak és elgyengülnek a sors első csapásai alatt. A lábuk alatt tiporják a legszentebb eszményeiket, tapossák, köpködik, mint az undorító és ostoba félreértéseiket. Kevesen vannak, akik megbarátkoznak a gondolattal, hogy a fájdalomtól nyögni kell, el kell viselni az éhséget, a szegénységet, a gúnyolódást, a környezet megvetését – ha ez nem fordulhatna elő, és nem néznénk, hogy mások, hogy élnek gazdagon és fényűzően, vidáman és elégedetten, és ezek mennyire szerencsések, gazdagok és elégedettek, és a környezetüktől mennyire megbecsültek – de éppen ezek a megbecsültek tőlünk rosszabbak; rosszabbak, és mondhatjuk sokkal rosszabbak; romlott a szívük és a lelkük. Igen, igen, az élet nekiáll és a hatalmas hullámaival lefröcsköl bennünket; minden lépésünknél bosszúságot és akadályokat okoz: elesünk, feljajdulunk a fájdalomtól, elfáradunk, és nem tudunk ellenállni az általános áramlatnak, amely húz bennünket a folyás irányába, elgyengülünk, a zajos folyó pedig életeket visz, mint ahogy mindent visz, a megsemmisülésbe, a sírba. Az első csapások alatt kevesen vannak a fáradtak és elgyengültek között, akik elismerik a gyengeségüket és tehetetlenségüket, hanem többnyire, hogy önérzetüket megnyugtassák, bizonygatni kezdik, amijük valaha volt, az szent – csak a fiatal buta elme szokásos tévedése, az eszményeik időszakát pedig „a fiatalság üres és bolond időszaka, a bolondságok időszaka”. Az ilyen „bolondságok és butaságok” helyett, mint „érett és okos emberek” már más ideálok fogságába esnek, melyeket könnyebb elérni, melyeket könnyebb megvalósítani. Az eszmények a következő tartalommal bírnak: gazdagság, pompás élet, sok finomságot tartalmazó ebéd, elegáns lakás és sok szolga, gazdag és változatos ruhatár, lakkcipő, magas beosztás és nagy fizetések…

– Tiszteltem Gyuri bá’t, mert egyike volt azoknak a ritka embereknek, akik a fiatalkori ideáljaikat egész életükön át terjeszteni tudták. Nem téveszti meg őket a pénz hazug fénye, csillogása, az úrias lakomázás. Sem a szenvedés sem a nyomor nem tántorítja el az egyenes útról, de még annak az esztelen tömegnek a gúnyolódása sem, amivel fogadták, ahelyett, hogy köszönetet mondtak volna neki; míg azok előtt, akik becstelenül jutottak a pénzhez és a méltósághoz, alázatosan levették a sapkájukat. Ő nem tudta meggyőzni a környezetét, de nem adta meg magát sem az embereknek, sem az emberek butaságának. Hatvanöt évig szikla volt, amit dühösen és könyörtelenül csapkodtak az élet hullámai, de róla minduntalan visszaverődtek. Ha lenne több ilyen fanatikus társa – akkor minden szép álom és eszmény valósággá válna…

Marko megállt, fejét a kezébe temette, és olyan volt, mint az az ember, akiben néhány év után egy véletlen beszélgetés folyamán felébrednek az álmok és az emlékek, a rég eltűnt bánatok, és így teszi át magát a múltba, hogy ugyanazt érezze, mint annak idején, amikor ő nézte szeretetreméltó ismerősét sápadtan, mozdulatlanul, holtan. Látszólag, annyira nem gyászolta Gyuri bá’t, mint inkább azt, amit keresztülvitt az életén az ideáljait, aki hű maradt önmagához – helyette is.

 

III.

Néhány percnyi csend támadt. Közülünk mindenki elgondolkozott, és emlékezett valamire a múltból, amely már elrepült mellette.

– Ej! Így van ez – szakítja meg a csendet Marko.

Közülünk senki sem szólalt meg.

– Amíg a közösség előnyöket tud belőled kovácsolni, azt ki is használja – folytatja Marko. – Amikor elfáradsz, és kifacsarja belőled az éltető elemeket, majd utána eldob, mint ahogy az ember is eldobja az elnyűtt ruhákat. Ugyanígy dobnak ki téged is, és gyakran rosszindulatúan és gyűlölködve nevetnek a te szerencsétlenségeden, megvetéssel néznek a tehetetlenségedre és gyengeségedre, együgyűnek és bolondnak neveznek, aki nem tudtál magadnak jobb jövőt teremteni.

– Te túlságosan is sötét szemüvegen át nézed az életet és a közösséget!… – szakítom meg Marko szavait.

– De ez természetes, ez így kell, hogy legyen! – teszi hozzá valaki más.

– Magától értetődő, hogy ez akkor természetes, amikor az önzés uralkodik a világban: ez akkor lesz természetes, amikor a bűnt kezdik jutalmazni, az erényt pedig üldözni, akkor, amikor a pipogyaság válik a legmagasabb bölcsességgé! Akkor, kedves barátom, amikor a közeliekhez való szeretetről és a morálról úgy kezdenek gondolkodni, mint a régi korok téves eszméiről, és akkor, ehelyett átveszik a modern és bölcs elveket: „Félre mindennel, a haszon az első…”! – mondja Marko, lángoló arccal, remegő, haragos hangon. Megint beáll egy rövid csend.

– Ez a Gyuri bá’ – folytatja később Marko – ő az, akit élete utolsó éveiben ismertem meg, a tanítói iskolát végezte el S…-ben, azután két évet Bécsben töltött és ott fejezte be tanulmányait. Már az iskolában szorgalmas és kitűnő tanuló volt, elsajátította a német és magyar nyelvet. Abban az időben ez túlképzésnek minősült, ezzel a képzettséggel egy szép közigazgatási karriert csinálhatott volna. Gazdag szülők gyermeke volt, szép és fiatal. Hej, barátom, ilyen kedvező feltételek mellett a spekulánsok mire vitték volna!

– És mit csinált Gyuri bá’? A vágya, hogy mindenét, amije volt, a lelkét és az elméjét az elnyomott és fel nem szabadított testvérek szolgálatába állítsa, azoknak, akik még mindig idegen bilincset viselnek; elment a szerbség déli, még fel nem szabadított vidékeire, ahonnan a nagyapja is származott, a testvérei között akart élni, hogy osztozzon velük keserű sóhajok közt a rabság ínségében, hogy küzdjön, hogy felmorzsolódjon saját népe harcában és hasznára.

– És elment, buzgó lelkesedéstől telve, tele reménnyel és ideálokkal, tele elnyomott testvérei iránt érzett hatalmas és őszinte szeretettel. Senkitől nem kérdezte: menjen-e oda? Senki nem írt elő számára semmit, és senki nem parancsolt neki semmit. Ő csak a szívére hallgatott. Nem válogatott a nehéz feltételek között, nem ijedt meg a küzdelmektől, sosem gondolt magára, a szolgálati hely elfoglalása előtt sosem találgatott és soha nem alkudozott ezeken a kínokon és gyötrelmeken, ahogyan sokan találgatnak és alkudoznak. Igen, az ilyen emberek adják el pénzért hazafiságukat ugyanúgy, de valóban ugyanúgy, mint a kereskedő a pult alól a száda anyagot! Az emberek kereskednek! És mivel nem kereskedik a világ! Pénzért mindent el lehet adni! György nem kereskedett. Az ő lelkében a legtisztább, a legmagasztosabb érzések, a fájdalom és a nyomor érzései égtek elnyomott testvéreiért, és a legnemesebb akarat tombolt benne, hogy segítsen és győzzön – vagy egyedül ő veszítsen.

– Háromezer dukátot, amit örökségként a szüleitől kapott, költött el ebben a küzdelemben. Volt időszak, amikor a feje egy hajszálon függött. Volt, amikor pásztoröltözékben kellett elfusson erről a vidékről, hogy mentse az életét, az anyagi veszteségeit ne is említsük, amit el kellett veszítsen, a pasákat megvesztegette, hogy „bűneire” enyhébb ítéleteket hozzanak, hogy engedékenyebbek legyenek.

– Véletlenül van nálam egy levél, amit tőle kaptam, amit az egyik barátjának írt, még az indulása előtt. Itt vannak a levél befejező sorai:

„…Én érezném, ha a lelkiismeretem nyugtalankodna, biztosan zaklatott lennék, a lelkemen bűnt éreznék, amikor megengedném magamnak, hogy itt maradjak és bőségben, úri módon tobzódjak, amikor ők – az én testvéreim, azok a rabszolgák csak sóhajtoznak és nyögnek… Hidd el sűrűn elgondolkozom, amikor leszáll az éj, a hold felfénylik az erdős domb mögül, a kék, tiszta eget apró csillagok borítják, leülök a falusi udvarunkban a nagylombú hársfa alatti padra, engedem, hogy a tekintetem szabadon kóboroljon az éjszakában, és valahol a messzeségben eltűnjön, messze a hatalmas sötét dombok mögött, amelyekről nappal gyönyörűen látszik, ahogy az azúrkék ég beleolvad egy gyengéd ölelésbe. Ott messze, túl ezeken a dombokon, amelyeken túlra, éjszaka az én gondolataim se mernek átszállni, ott élnek az én elnyomott testvéreim. Mégis ebben a derűs, csillagos és holdas éjszakában, minden oldalról tisztán hallhatóak az örömteli felkiáltások és a szélmalom kattogása, a fonókban énekelt dalok és refrének, az őszi terméssel megrakott szekerek nyikorgása… utas-dalok, kettős pásztorsíp kíséretében;… igen, éppen az ilyen éjszakákon, amikor úgy tűnik körülöttem mindent a boldogság ölel át, és én, a lombok susogásán keresztül, mintha hallanám a nehéz és keserű sóhajokat, mintha hallanám testvéreim kétségbeesett nyögését, az idegen elnyomás alatt. A hegyek sötét koszorúja, a fekete éjszakai sötétségben burkolva, a tekintetemet nem engedi át; én mégis a csillagokhoz és a holdhoz fordulok, amelyek a hegygerinc fölött is rálátnak az én szomorú testvéreimre. A fénylő csillagokon látom, hogyan ömlenek a szenvedők könnyei, a gyaurok könnyei a nehéz rabláncon, de a hold fakó arcából mintha ömlene a nehéz rabság minden fájdalma, ám szomorú szívedet ne bízd az éjszakára, helyzetem magaslatán elkeseredett bánatomban fordulok a könnyek és sóhajok közötti kérelemmel, hogy békés úton, a kék égen átúszva, meséljen a szabad testvéreknek keserves életükről. A hold is teljesít kérelmeket, a fakó és szomorú sugarait ránk szórva, érzem a sok évszázad kínjának egy kis részét… Úgy tűnik, hogy tisztán hallom a sóhajokat és a mártírok segítségkérését… A csillagok még mindig vibrálnak, a hold szórja a sugarait, a szellő susog, zümmög és sóhajt… Megint úgy tűnik, hogy hallom a rabláncok és a rabok elfojtott hangját: „„Segítség… segítség, testvérek! Halld, érts meg! … Ideje, hogy megértsd!“ Nekem el kell mennem, segíteni… nekem meg kell hallanom ezt az elkeseredett hangot. Nyugtalan lenne a lelkem, ha csak ülnék, és semmit se tennék… amikor megérzem, és amikor megértettem a kötelességemet. Megyek hozzájuk, megyek, a szerencsétlen testvéreimhez.“

(Következő)

A száraz levél

Ich weiß nicht was soll es bedeuten,
Da ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.[1]
Heine

Ha úrrá lesz rajtam a keserűség, mindig Heine Dalok könyvét veszem kézbe. Amikor most fellapoztam, találtam benne egy száraz levelet, amit valamikor én tettem be a könyv lapjai közé. Ez a kis levél azonnal rád emlékeztetett, mert szorosan kapcsolódik a nevedhez. Ez a száraz babérlevél mintha hirtelen megtiltotta volna, hogy tovább olvassak, és én akaratlanul is átadtam magamat az emlékezésnek.

Reggel volt, a tél utolsó hónapjának félidejében jártunk. A hó sűrű pelyhekben hullott és úgy teleszórta a szememet, hogy semmit se láttam. Erős, hideg szél fújt, bolondozva játszadozott és felkapta a földről a havat ellenkezve azokkal a pihékkel, amelyek a felhőkből igyekeztek alá.

Ezen a reggelen elkísértelek, te már készen álltál az útra, a hosszú, a végtelenül hosszú útra, amelyről még senki nem tért vissza. A halottas kocsi mellett, amelyen ott volt a keskeny, krémszínűre festett koporsó, a többi kísérővel mentem én is, csüggedten és gondolataimba elmerülten, rád emlékezve…

…Emlékeztem egy téli estére, hamarosan a megismerkedésünk után, amikor egyedül álltunk apád házának verandáján. Felhőtlen, hideg téli éjszaka volt. A hóesés, alig egy órája megállt, de már vastagon állt. Alattunk fehérlett a hólepte föld. A kopasz fák ágait, mintha valaki bemeszelte volna, szomorúan hajladoztak a fehér takaró súlya alatt. A tetőket nem lehetett megkülönböztetni. A fehérségük egybeolvadt a föld fehérségével. Nem messze tőlünk kiemelkedett a meredek lejtő hószínű leple. A Hold és a csillagok tiszta fénye visszaverődött erről a havas tükörről és úgy tűnt, hogy az ég is fehér. Ebbe a fehér végtelenségben egy hang se hallatszott. Síri csend uralkodott, az éjszaka csendje.

Vágyakozva néztük ezt a határtalan, szikrázóan szóródó fényt, mintha sokáig, nagyon sokáig, csak sötétben éltünk volna. Cseverésztünk; valójában, csak én beszéltem, te meg mosolyogva hallgattál. Igaz, éppen, hogy megismerkedtünk, és előtted, nekem semmi titkom nem volt. A mosolyodban semmi vidámságot nem láttam. Érezhetően, bánatos volt. A mélabú engem is elért és elhallgattam. A te nagy fekete, egyébként vidám szemed valami melankóliát hordozott magában, valamit, ami a télre emlékeztetett. A fekete, középen elválasztott hajad bekeretezte bájos arcodat, amely, magam sem tudom miért, de hasonlított Bűnbánó Magdolna arcképére. Félénken néztem rád. Végül kézen fogtál, magadhoz húztál, a szívembe loptad be magad, és könnyes szemmel mondtad:

– Látja! A szívem és a lelkem, ugyanúgy, mint ez a hideg téli éj, magányossággal van tele. Csak ez a téli éj derült, az én lelkem azonban borús. Én még próbálok vigasztalódni, de a lelkem mélyére senki sem fog bepillantani.

Hirtelen a hátunk mögött kinyílt egy alacsony ajtó és rajta keresztül megjelent az apád.

– Gyertek be a házba, mondta, ilyen későn mit kerestek kint.

Mi csendben engedelmeskedtünk…

… A nyár utolsó hónapjának közepe volt. Először kellett elutaznom a szülőhelyemről. Eljöttem, hogy elbúcsúzzam tőled. A házadban ültünk és zöld szilvát eszegettünk, amit a saját kezeddel szedtél. Én azon siránkoztam, hogy el kell utaznom. Te elmosolyodtál, a mosolyod tele volt fájdalommal, majd hozzátetted:

– Oh! Maga szerencsés, mert valamennyire szabad lesz. Én meg? Én soha nem tudok kimozdulni a négy fal közül, melyek közé egész nap be vagyok zárva. A szüleim soha nem engedik meg, hogy szabadon elmenjek valahova. Az ő szigorú, fenyegetéssel teli szemük örökre elkísér. Tiltják, hogy barátkozzam, hogy a legjobb barátaimmal beszélgessek. Ha most látna apám, hogy magával beszélgetek, ha nem is küldene el innen, de úgy nézne rám, hogy kénytelen lennék innen elmenni… Oh! Legyen átkozott az apám! …

– Nem, a maga apukája nem bűnös, hanem egyedül maga a felelős ezért a helyzetéért – mondtam én bután, fölénnyel… – Maga zárkózik be a szobájába és sehova nem megy.

És beálltam tanácsadónak, mint valami ostoba apostol.

– Mi? – kiáltott fel a megrémült lány. – Tehát így, maga sem akar megérteni? Csalódtam magában!… magában!…

És könnypatak folyt le az arcodon, olyan melegen és szépen csordogáltak… Hosszú ideig sírtál és zokogtál, de ez rám semmilyen hatással nem volt. Én nem tudtam mi az, amit nem értek benned, de nem is akartam tudni. Én ördögi mosollyal kárörvendve a könnyes arcodon, és valamilyen önzésből, mert közöttünk volt valami kapocs, ami mindig lesz is, amit én végtelenül szerettem, boldoggá tett… ám én akkor határtalanul boldog voltam, s nem érintett meg mások szerencsétlensége.

Amikor elbúcsúztunk, tőled fehér szegfűt kaptam, amit később eldobtam, mert jobban szerettem azt a rózsát, amit az én szerelmem adott.

Ó, hogy mennyire szerettem!

… Vigasztalan őszi reggel volt. A sűrű ködben három lépésnél tovább semmit nem lehetett látni. A házad mellett elhaladva láttalak a szobádban, ahogy homlokodat az ablaküveghez szorítva figyeled a kinti ködös utcát. Amikor észrevettél, kinyitottad az ablakot. Közelebb mentem hozzád, hogy az egészségedről érdeklődjek, mert az utóbbi időben viszonylag sokat betegeskedtél és sokat köhögtél.

Nagyon megdöbbentett az, amit közelről láttam: az ujjaid vékonyak, mint a nádszál, az arcod beesett, szürke, mint a föld, az ajkad kék, a szemeid, amelyekben csodálatos tűz égett, már a múlté, kiégtek és fénytelenek!

Amikor közelebb mentem hozzád, elmosolyodtál és megkérdeztél:

– Ugye milyen jól nézek ki? Most, például, kevesebbet köhögök, az arcom hamvasabbnak tűnik, de valóban érzem, hogy a közérzetem jobb, az utóbbi időben nagyon sokat javult.

Én még egyszer megnéztem ezt a szomorú arcot, melynek vidámsága erőltetettnek tűnt, azt a fekete hajat, mely most is kétfele volt fésülve, mely lazán, a tarkóján volt megkötve, a hajfürtjei viszont rendetlenül omlottak a homlokára és az arcára, erőltetett mosollyal azt mondtam:

– Igen, igen, most jobban néz ki; vigyázzon magára és egy idő múlva meg fog gyógyulni.

Egy kisidőre mindketten elhallgattunk.

– Ugye emlékszik még arra a napra, amikor Belgrádba ment? – szakította meg a csendet.

– Emlékszem.

– És mindenre, ami aznap történt? – kérdezte bizonytalanul.

Te kétségtelenül a könnyeidre gondolsz. Miattuk nyilvánvalóan szégyenkeztél és szeretted volna, ha én elfeledem. De én azokat az őszinte könnyeket soha nem tudom elfelejteni, mert a legigazibb könny a fájdalomé, a lelked fájdalmáé.

– Mindenre! – feleltem röviden.

– Ugye most is arra gondol, hogy akkor igaza volt?

– Hát, nem gondolnám, hogy akkor igazam volt… de most Isten áldja, csukja be az ablakot, nehogy megfázzon, mert most a legkisebb meghűlés is bajt okozhat.

És gyorsan, tapintatlanul elmenekültem, elkapott a szégyenérzet, ha visszagondolok arra a kegyetlenségre, amit ellened elkövettem.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Többé nem láttalak.

Ettől a naptól egy teljes fordulat állt be az életemben. Többek között a szerelmem is, akit az életemnél is jobban szerettem, elhagyott. Teljesen egyedül maradtam, magányosan, az utolsó barátomat is elveszítetve.

Az álmodozásból felriasztott egy hang, amely felajánlotta, hogy cseréljem le a lányt, aki a babérkoszorút viszi.

El tudnám én utasítani ezt az utolsó kegyet, mondhatnám az utolsó szívességet, amit érted tehetnék?

Amikor a koszorút vittem az a gondolat foglalkoztatott, hogy letépek és ellopok egy levelet emlékbe…

Ebben a pillanatban a temető bejáratához értünk, ahol le kellett engedni a gyönyörű testedet, amit ismertem és szerettem…

A boldogtalan és kesergő édesanyád vonaglott a fájdalomtól.

Az édesapád, akit a halálod órájában megátkoztál…

Sokáig bénultan álltam a sírodnál, némán, a könnyeim az arcomon zuhatagként omlottak, mint amelyek hosszan várakoznak egy magas lejtő tetején, és egyszer csak utat törnek maguknak, majd hanyatt-homlok elindulnak a mélybe.

Majdnem minden este meglátogattam a sírodat. Ahogy az ibolya első bimbói kinőttek a fűből, mindjárt siettem leszedni és a sírodra vittem.

Sokszor és hosszan álltam mozdulatlanul az örök otthonod mellett, éjszaka, amíg a temetői kiskaput a szél zörgette, amíg a sírokon a megrongálódott keresztek nyikorogtak, amíg alattam a víz zúgva törte szét hullámait a sziklán – álltam ott egyedül és vártam, hogy megjelensz. Nem tudom miért, de folyamatosan hittem abban, hogy te meg fogsz jelenni; vágytam, hogy megöleljelek egy hosszú, szenvedélyes, heves ölelésben teljesen a tiéd legyek, és soha ne térjek ide vissza, ahol senkim sincs, ahol mindenki elhagyott, de mindenki…

 

Kifejezetten a “Radoje Domanović” projekthez 2015-ben Neducza Szvetiszláv fordítása.

[1] Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Heinrich Heine, „Loreley”, Szabó Lőrinc fordítása

Я – Серб (2/2)

(Предыдущая часть)

III

Драгутин с Анной переехал в Сентомаш[1]. Знал он только то, что в душе его жила сильная любовь к Анне, и это чувство затмевало все другие. Он был словно в каком-то прекрасном волшебном сне, как герой тех фантастических рассказов, которые слышал ребенком от матери в долгие зимние ночи, лежа в постели.

Мать рассказывала ему, а его воображение рисовало еще ярче чудную сказку о змее и царской дочери. Жужжание материнского веретена, потрескивание дров в печи и сонное дыхание его сестры – все это еще лучше помогало ему представить себя в роли какого-нибудь бедного пастуха, который борется в удивительном, потустороннем мире с непобедимым змеем, чтобы освободить царевну… Глаза усталого ребенка закрывались, а воображении уводило все дальше и дальше, в тот волшебный мир, в сад, в котором растут деревья с алмазными плодами, где он находит девушку и становится царским зятем. Материнское веретено и дальше жужжало, дрова в печке восторженно щелкали, а на его свежем детском лице появлялась улыбка счастья и блаженства. Он засыпал и ему снились счастливые сны, которые снятся только детям.

Вот и сейчас счастье любви усыпило его и он спал, полный блаженства и не пришел в себя даже тогда, когда венчался с Анной в католической церкви.

В тот момент, в призрачном сне, в предвкушении будущего счастья, он думал только о том, что Анна скоро будет его женой. Однако ему показалось странным, что несколько раз во время венчания проявлялись темные и неясные фигуры его родителей, проступали очертания маленькой церкви, что была в его селе, и ему даже показалось, что он слышит звук колокола, голос попа в той церквушке и увидел Драгу, которая появилась из-за алтаря и погрозила ему пальцем, а его родители заплакали и посмотрели на него с укоризной, как-то странно и презрительно. Он искренне недоумевал, что все это значило и это взволновало его на мгновение, но темные картины исчезли, счастье опять заблистало, а сердце застучало с нетерпением. Но вот опять перед глазами предстали те же печальные образы и ясно услышал он голос родителей, которые серьезно и холодно спросили его: «Что творишь ты, грешник?» А затем увидел он большую толпу, которая собралась около церквушки в его родной деревне и все смотрели на него холодно и с презрением, снова увидел он заплаканное, печальное лицо Драги… и… и… Но, слава богу это был всего лишь сон. Ему это только показалось.

Вот так и повенчался Драгутин с Анной в католической церкви.

Начали они жить в одном доме с мастером Имре и всей его семьей.

Мастер Имре занимался своим ремеслом в той же колесной мастерской, в которой и работал до своего переезда в Сербию. Старые друзья и знакомые, которых он оставил, вернулись. Работы было не меньше, чем в Сербии, и он и его жена были довольны, была довольна и Анна. Кроме того, у них теперь был зять, который скоро должен был получить большое наследство богатого отца. С тех пор как это случилось, они стали спокойнее смотреть в будущее, и оно казалось им удивительным. Из-за наследства Имре велел всем домашним во всем угождать Драгутину и делать все, чтобы его еще сильнее привязать к семье.

Благодаря Анне Драгутин счастливо провел первые месяцы своей семейной жизни. Ему пришелся по нраву новый стиль жизни, новая социальная среда и общество, в которое он попал. Возможно, это было так, только потому, что он любил Анну, в присутствии которой все казалось прекрасным и волшебным. Он быстро выучился говорить по-венгерски. Ему льстило, что он смог выучить чужой язык и он стал больше себя ценить. Несколько раз он вспоминал о своих родителях, своем городе и старых друзьях, но печальные образы уходили в прошлое так же быстро, как и появлялись. Он бы вспоминал родных чаще, если бы находился в одиночестве. Но появление Анны, ее улыбка и страстные объятия сразу же прогоняли даже самое маленькое облачко печали с его чела. Грусть и задумчивость на его лице сменялась счастьем, а душу охватывала пылкая страсть. И мгновенно вся его новая жизнь снова казалась прекрасным, волшебным сном, в котором он сладко спал, и у него создавалась иллюзия, что он сам волен принимать решение, когда ему проснуться, а как только он проснется, все будет как прежде. Примерно так он и рассуждал, а глубоко задумываться, он не привык.

Так быстро и незаметно прошел год. Драгутину продолжало казаться, что он оставил родной дом только несколько дней назад и что он увидит его снова, не сегодня так завтра, и сможет вернуться на свою родину, туда, где он вырос.

Через год с небольшим с момента его приезда в Сентомаш Анна родила ему сына.

Молодой отец сидел в комнате, которая была рядом с той, где находилась роженица. Комнаты сообщались дверью, которая на этот раз была открыта.

У роженицы находилось несколько женщин-соседок, они говорили между собой по-венгерски. Сквозь шум их разговора был слышен слабый тонкий детский плач.

«Я стал отцом! Это мой ребенок! Мой!» – подумал Драгутин и не поверил сам себе.

«Но разве я здесь хочу основать свою семью?… Здесь, в этом чужом мире?!» – в это ему верить не хотелось, это был всего лишь сон, и ему стало тоскливо на душе.

Вспомнился ему разговор тестя и тещи, о том, что внука надо научить венгерскому языку.

«А как же мои отец и мать?!» – подумал Драгутин – «Разве это не их внук тоже, не их радость?»

«Нет!» – раздался в его ушах громкий голос его родителей. Он вспомнил отца и мать, свой дом, свою сестренку и по его щекам покатились слезы.

«Но разве я больше не их сын?! Где они сейчас? Любят ли меня еще? Увижу ли я их…»

«Никогда!» – опять ответил ему какой-то грозный голос, и сердце его защемило от боли…

Вспомнил он и Драгу. Вспомнил и тот день, когда поп читал ему молитву. И он весь задрожал, когда на ум пришла страшная мысль:

«Я теперь не хожу в церковь, я теперь другой веры! И мой ребенок другой веры?!» Опять услышал он из комнаты детский плач, снова его ушей достиг разговор на венгерском.

Он лежал на кровати, закрыв лицо руками. Он хотел закрыть уши, чтобы ничего больше не слышать. Он хотел совершенно все забыть и ничего больше не помнить. Но, несмотря на это желание, воспоминания становились все сильнее, все живее, и целый рой ужасных мыслей кружился в его голове.

В этот момент он хотел бросить и Анну, и ребенка, который был ему сейчас противен, и убежать далеко-далеко: обратно к родителям, чтобы поцеловать их, заплакать перед ними, молить их о прощении. Но когда он представил своих родителей, как они холодно, презрительно поглядят на него он, как наяву, услышал их ужасные слова:

«Уходи, ты предал свою веру, ты опозорил отца и мать, ты предпочел братьев своих чужакам-венграм, ты не празднуешь Славу, не молишься богу на наши иконы. Мы потеряли сына! Уходи, ты не наш!»

Внезапно он отчетливо понял, что не сможет вернуться. Слезы раскаяния бежали по его щекам.

Он хотел было все отрицать, оправдать себя, не хотел верить в эту страшную правду.

«Это все ложь!… Я приму Славу своего отца… Я буду молиться богу на икону святого Архангела, я смогу прославлять имя святого защитника нашей семьи и печь калач на Славу в родительском доме… Так должно быть… Я так хочу… Все это не правда…»

В этот момент ему показалось, что слышит он милый голос своей матери, когда она пела ему песни, укладывая спать, когда он был еще ребенком. Он погрузился полностью в эту чудесную мелодию. Это было как наяву, он хорошо слышал слова любимой песни, которую пела мать:

«Двое молодых людей полюбили друг друга
Весной когда цветут цветы.
Когда расцвели гиацинт и гвоздика, полюбили
Двое – юноша Омер и девушка Мейриме!»[2]

Он слушал эту песню, слышал голос матери: мягкий, нежный, милый. Он ощутил дыхание ее души и ее нежную руку, которая гладила по горячему лбу. Он почти ожидал услышать вопрос матери, полный нежной заботы: «Не болит ли у тебя голова, сынок?»

Вдруг он вновь услышал венгерскую речь и детский плач. Последняя надежда пропала. Реальность разрушила его сон. Он впал в уныние и отчаянно сквозь слезы прошептал:

«Неоткуда ждать помощи! Назад идти некуда!»

Драгутин осознал свою страшную ошибку, после того как стал отцом, но, к сожалению, обнаружилось, что её невозможно исправить. Он начал все сильнее и сильнее грустить о своих старых друзьях, о родителях, тосковать по родным краям, где он впервые увидел солнце. С каждым днем он становился все задумчивее и печальнее.

Долго зрело в душе чувство разочарования и печали. В нем жила сильная любовь ко всему сербскому, но он избегал земляков. Ему было стыдно, что венгры увидят его в компании сербов. Дома он и дальше продолжал говорить на чужом языке.

Дни шли. Драгутин, казалось, начал привыкать к такой жизни. Ребенок рос, и он любил его, говорил ему ласковые слова как всякий отец своему ребенку.

Так прошел еще один год. Ребенок уже начал говорить свои первые слова и делать свои первые шаги. Мать учила его говорить на своем языке и это казалось естественным.

Человек может привыкнуть ко всему.

Однажды пришло Драгутину известие, что его родители умерли и он объявлен наследником отцовского имения и денег.

 

IV

Он искренне и глубоко переживал смерть родителей, но мало-помалу печаль начала проходить. Время все лечит. Живые остаются, жизнь толкает их вперед, рождает новые надежды, новые мысли, которые так быстро заглушают старые печали, что они зарастают, бледнеют, а перед глазами маячат новые образы, новое счастье, за которым мы бежим, живем и надеемся. Такова жизнь.

Так было и с Драгутином.

Он стал богатым человеком. Начал жить в достатке. Перед ним открылся новый круг знакомств. Его приглашали в лучшие дома города и окрестностей. Он начал жить жизнью высшего круга, так же как жили местные богачи, и этот образ жизни ему понравился и полюбился. Или, точнее сказать, так казалось.

Дни шли. За первым ребенком родился и второй. Дети росли и развивались. Анна была довольна, довольны были и ее родители. Дети жили беззаботно, но Драгутин, несмотря на всю красивую и приятную жизнь, иногда ощущал в сердце печаль и мысленно возвращался к тем местам, где родился.

«О чем ты думаешь?» – спрашивала его Анна по-венгерски.

«Что-то тяжело мне. Голова болит», – отвечал он ей по-сербски, не сознавая этого, и так происходило всегда, когда он думал о своей родине.

В такие моменты сын смотрел на отца, ему были интересны слова на непонятном языке и поэтому он пытался их сразу же повторить, совсем также, как когда-то Драгутин повторял слова, что говорила Анна.

Когда это случалось, Драгутин вспоминал мать, отца, детство и тогда печаль еще сильнее наваливалась на него, из груди вырывался стон. Он целовал ребенка и уходил из дома к друзьям, чтобы отвлечься.

И отвлекался. Непостижима душа человеческая.

 

V

Но не так то легко изменить свою сущность. В какой-то момент ему захотелось, чтобы у него были друзья сербы, захотелось услышать родную сербскую речь, и он подружился с неким Марком, который был необычайно честным человеком и истинным сербом, полным народного патриотизма.

Встретились они с ним в кафане[3], а потом Драгутин стал ходить к нему домой в гости.

Дом Марка был традиционно сербским домом, в которой следовали тем же обычаям и вели такой же образ жизни как и в родительском доме Драгутина.

Дети Марка были воспитаны в истинно сербском духе, а жена его напоминала Драгутину мать.

Ему было стыдно, неловко. В доме Марка он ощущал себя как грешник в святом храме. Ему казалось, что своим присутствие он умаляет святость этого сербского дома.

Жена Марка качала в колыбели самого младшего годовалого сына и тихо пела ему песенку:

«Сестра звала брата на ужин:
Пойдем, брат, ко мне поужинать…»[4]

Драгутин живо вспомнил свое детство, своих родителей. Вспомнил он всех друзей из детства и даже игры, в которые они играли. Прошлое до самых мелких деталей ожило в его памяти. Перед глазами предстал каждый уголок родительского дома, каждая вещица, а затем и двор, другие постройки, соседские дома и каждая дорога и дорожка – все что было вокруг и даже река, где он купался с друзьями. Он вспомнил как они шутили, вспомнил лес, в котором он столько раз искал птиц и кривое дерево, на которое он лазил с друзьями, а не далеко от которого были полянки, где они играли в «сербов и турков» и в снежки. Он чувствовал словно это все было совсем недавно и осязаемо, вздыхал и снова мысленно переживал все то, что происходило с ним в отцовском доме.

«А как же мои дети?» – подумал Драгутин с грустью и вздохнул.

А между тем Марк позвал своего старшего сына и велел ему спеть «для этого дяди» ту песню, что его научил отец.

Ребенок начал петь на чистом сербском языке и с правильным выговором:

«Сидит Лазарь за ужином,
Подле него царица Милица…»

У Драгутина перехватило дыхание, так внимательно он слушал. Затем ребенок продолжил песню:

«Ступай, сестра, на белую башню,
А я с тобою не ворочусь
И не отдам из рук крестоносного знамени,
Хоть бы царь дарил мне Крушевац.
Нет; тогда скажет остальная дружина:
Смотрите, какой трус Бошко Югович!
Он не смеет идти на Косово поле
Пролить кровь за крест честный
И умереть за свою веру!»[5]

Эти последние слова поразили Драгутина в самое сердце как отравленные стрелы. Он нахмурился, покрылся холодным потом, грудь сдавило, так что он едва дышал, и он будто услышал страшный упрек всех, кого он знал: «Ты предал свою веру!»

В ушах у него гудело. Он был в ужасе от своего предательства и дальше уже ничего не слышал.

Он был повержен и сам не заметил, как ушел из дома Марка.

Когда Драгутин дошел до ворот дома, он услышал детские голоса. Он открыл дверь и вошел внутрь, а дети выбежали к нему навстречу, спрашивая его по-венгерски, принес ли он им чего-нибудь.

Драгутин едва не заплакал. Никогда еще ему не было так тяжело слышать, как его дети говорят по-венгерски.

С этого дня начал он понемногу учить детей сербскому языку.

Через несколько дней после того случая в доме у Марка, наступил канун сербского рождества. В сочельник Драгутин проснулся раньше обычного.

Анна и дети спали глубоким сном. Драгутин лежал в кровати и смотрел в окно. Луна светила так ярко, что было светло как днем. Снег выбелил крыши, а на небе сияли звезды. Комната была хорошо видна. Лунный свет проникал сквозь окно, падал на одну из стен комнаты и поблескивал на полированном шкафу, который стоял ближе к окну.

«Сегодня сочельник, но мои дети не ждут рождество с нетерпением!» – подумал Драгутин.

Он начал вспоминать детство. В сочельник он обычно просыпался рано. Он был почти уверен, что в этот день всегда была такая же красивая луна. Он лежал без сна в теплой постели, радом с сестрой, а через дверь, ведущую в кухню, проникал свет зажженной свечи. Из кухни доносился разговор отца и матери, было слышно как месили тесто в квашне. Это мама готовила тесто для пирога. Он продолжал вспоминать все, что происходило в этот день, все обычаи и ту великую радость, которой был наполнен весь день. Вспомнил, как приносили ветки дуба, как отец посыпал их зерном, как в дом заносили сено и они вместе с матерью пищали.[6]

Вечером все садились за стол и ели мед, пироги, сливы, грецкие орехи[7] и многое другое. Он ложился спать и думал о Рождестве, представляя, что они будут делать и как он пойдет с отцом в церковь. На Рождество вставали до рассвета. Церковные колокола звонили, а он с отцом уже выходил из дома и спешил в церковь. Он надевал новую одежду, отец ему клал в карман монетку[8]. Все встречались в церкви. Мужчины, женщины, дети шли рядом друг с другом как тени и все спешили в церковь. Служба заканчивалась, и тогда все возвращались домой. В доме уже был первый гость, и Драгутин пытался выдернуть из-под него стул, когда тот садился[9]. На обед была печеница, потом рождественский хлеб – честница[10], в которой он искал кизиловый прутик – чтобы быть здоровым.

Вот такие были у него радости.

В это время в комнате захныкал ребенок и по-венгерски попросил воды. Драгутин тяжело вздохнул, почти что застонал.

«Я должен идти с детьми на празднование рождества к Марку! Ну и что с того, что их мать венгерка…»

«Что ты стонешь?» – спросила его жена по-венгерски.

« Оставь меня в покое!» – закричал он сердито по-сербски.

 

VI

Вскоре наступил страшный 1848 год[11]. Тогда сербы в Сентомаше показали, что они достойные потомки Косовских рыцарей, что их сербская мать вскормила сербским молоком и героическим поясом опоясала. Многие погибли, чтобы жить вечно, чтобы быть гордостью своего рода.

Драгутин не знал как ему поступить. Он не мог идти ни против сербов, ни против венгров и своей семьи и, в особенности, против своих сватов.

Была темная, холодная, поздняя осень.

Толпа мстительных венгров ворвалась в его дом, угрожая убить каждого иноверца.

«Стойте, в этом доме живут венгры!» – закричала Анна по-венгерски и толпа остановилась.

На секунду воцарилась тишина.

Драгутин побледнел и задрожал. Оглядев нападавших, заметил он на одном из них шубу Марка.

«Марк убит!» – пронеслась мысль у него в голове и тут же вспомнилась ему песня, которую пел ребенок: «Он не смеет идти на Косово поле пролить кровь за крест честный и умереть за свою веру!»

Закипела кровь его, а глаза загорелись гордостью за свой народ.

«Я пойду за Марком и умру за свою веру» – снова подумал он, а затем в его голове пронеслась еще тысяча мыслей.

«Уходите, это венгерский дом!» – повторила Анна на венгерском.

Дети спросили маму также на венгерском: «Кого ищут эти люди?»

Драгутин стоял гордо, полный достоинства. Посмотрев на венгров с пренебрежением, он произнес чистым, ясным голосом по-сербски:

«Убирайтесь , я – серб!»

Раздались выстрелы…

Венгры ушли. Драгутин лежал мертвый в своей крови, а его бледное мертвое лицо выражало гордость за свой народ и счастье, что он умер за свой род.

Его мертвые бледно-синие губы, казалось, все еще шептали гордые, непокорные и возвышенные слова:

«Я – серб!»

 

Специально для проекта «Радое Доманович» на русский перевели Фаина Рожкова и Светлана Фадеева. Перевод народной песни «Царь Лазарь и царица Милица»: Николай Гаврилович Чернышевский, Песни разных народов, Москва: Пер. Н. Берг, 1854.

 

[1] Город в  Южно-бачком округе Воеводины. После Сербского восстания 1848, город был переименован в Србобран. В этом поселении находилась линия обороны Сербии. Название города переводится «защитник сербов». Благодаря своему стратегическому положению и богатой истории Србобран является одним из самых развитых городков Воеводины. (Пр. пер.)

[2] Народная поэзия. Из баллады «Смерть Омера и Мериме». (Пр. пер.)

[3] Кафана – распространенный на Балканах вид кафе или баров, в котором подают преимущественно кофе, алкогольные напитки и закуски. Это место общественной и политической жизни и его посетители в основном мужчины. (Пр. пер.)

[4] Сербская народная песня. (Пр. пер.)

[5] Из сборника Песни о Косовской битве “Царь Лазарь и царица Милица” (1389 г.) в прозаическом переводе Н. Г. Чернышевского (Н. Г. Чернышевский, Песни разных народов, 1854 г.)

[6] В Сербии в дом приносят ветки дуба, которые посыпают зерном с пожеланиями хорошего урожая и приплода скота и птицы. Хозяин дома обходит комнаты с ветками дубы, кудахтая словно курица, а остальные члены семьи следуют за ним и пищат как цыплята. На обеденный стол под скатерть клали сено, чтобы будущий год был благополучным. (Пр. пер.)

[7] Традиционные сербские блюда рождественского стола. (Пр. пер.)

[8] У некоторых славянских народов считается, что необходимо иметь деньги в кармане в рождество отправляясь в церковь, чтобы они умножались и прибавлялись. (Пр. пер.)

[9] Первый гость или «полазник» – ритуальный гость, первый посетитель, который приходит в дом на Рождество и приносит счастье, удачу, здоровье, богатство на предстоящий год. В Сербии полазником считается каждый, кто первым переступил порог дома в рождественское утро. Полазник обменивается с хозяевами приветствиями, после чего его угощают и сажают у очага.  Обычно его сажают на треногий стул, но полазник не успевает сесть, так как хозяйка или кто-либо из домочадцев выдергивает из-под него стул и полазник падает. Это делается для того, чтобы погибли все хищные птицы. По другим объяснениям, таким образом, полазник «забивает счастье в дом». (Пр. пер.)

[10] Традиционные сербские блюда рождественского стола. Печеница – жареный на вертеле рождественский поросёнок. Честница – рождественский хлеб. (Пр. пер.)

[11] Год антивенгерского восстания в Воеводине. (Пр. пер.)

Я – Серб (1/2)

Наконец-то стало прохладнее после невыносимой духоты летнего дня. Подул ветерок, а солнце с запада наполнило мир мягким, нежным воздухом и покрыло все позолотой, словно хотело извиниться за то, что днем всех измучило зноем.

В этот час из дома вышел Иван Томич и сел на скамью под большой раскидистой липой, что росла у него во дворе. Это был невысокий, полный человек с круглым лицом, широким, мясистым носом и голубыми глазками. По волосам и усам, в которых виднелась седина, было видно, что ему уже за сорок.

Он несколько раз громко зевнул, потер лицо и глаза кулаками, а затем расстегнул рубашку на груди и начал трясти ею, задувая себе за пазуху прохладный воздух. Немного позднее появилась девочка лет четырнадцати с полным кувшином холодной воды. Это была его дочь, Живка. Она поливала отцу из кувшина, а он умывался. Затем Иван вытянул свои голые ноги, чтобы она полила на них оставшейся водой из кувшина.

– Драгутин уже вернулся? – спросил отец Живку, умывшись холодной водой.

– А он и не уходил никуда! Вот же он, спит все там же под орехом!

Иван повернулся и только сейчас заметил сына, который лежал на пестром ковре под орехом, всего в нескольких шагах от него.

Драгутин – молодой человек около двадцати годов был полной противоположностью отца: очень высокого роста, черноокий и со смуглым лицом. Он лежал на спине, а руки положил под голову.

– Эх, сынок, так дело не пойдет! – произнес Иван себе под нос, огорченно покачав головой.

Драгутин не спал. Он лежал здесь уже часа два, погруженный в свои мысли. Его положение было очень тяжелым и мучительным. Домашние никак не могли понять, да и он от самого себя скрывал свои чувства. Всего несколько месяцев назад был он живой, веселый и разговорчивый молодой человек, а сейчас стал молчалив, задумчив, раздражителен и ленив. Ни одно задание отца он не мог выполнить теперь. Родители уже начали беспокоиться о том, что же случилось с сыном и часто обсуждали какая болезнь вызывает такое его поведение, и делали все возможное, чтобы только их первенцу, первой родительской радости, стало лучше и чтобы он поправился.

Однако вовсе не болезнь была этому причиной.

Примерно за год до этого переехал в Сербию один венгр со своей семьёй и поселился в том самом городе, где жил и зажиточный крестьянин Иван, Драгутинов отец. Был он известен по именем мастер Имре. По приезду, взял он в аренду у Ивана небольшой дом на окраине города. Рядом с домом, на одной половине просторного двора находился свинарник, в котором Иван, будучи торговцем скотом, выращивал свиней на экспорт. На этом же дворе Имре занимался колесным ремеслом.

Драгутин должен был каждый день по два-три раза наведываться в свинарник и кормить свиней.

В один из первых дней после приезда венгерской семьи, повстречал Драгутин у ворот двора Анну, дочь мастера Имре.

Это была невысокая, полная, хорошо развитая девушка с белым нежным лицом, голубыми дерзкими глазами и каштановыми, пышными, кудрявыми волосами.

Драгутин пожелал, чтобы бог хранил их дом[1]. Она обожгла его взглядом, дерзко поджала губы и с улыбкой ответила что-то на венгерском.

«Она не знает наш язык!» – была первая мысль Драгутина. Это удивило его и вызвало его любопытство: что же она сказала ему. Он долго размышлял, пытался повторить слова и догадаться по ее взгляду и выражению лица о значении этих непонятных слов. Образ красивой венгерской девушки с кудрявыми волосами, нежными круглыми щеками, тот страстный взгляд, которым она его обожгла и дерзкая улыбка стояли перед глазами Драгутина когда он вернулся домой после той первой встречи.

«Она не знает наш язык?» – он постоянно думал об этом. «Что она сказала? Никто у нас не понимает этот язык!»

И снова увидел он её образ и услышал её голос.

«До чего же она красива!» – думал он про себя.

На следующий день, когда парень пошел к свиньям, только и мог он думать о том, повстречает ли ее снова и что она скажет ему теперь.

И он увидел её во дворе. Опять она посмотрела на него огненным взглядом, улыбнулась и что-то сказала ему на том, непонятном для него, языке. И он снова принялся повторять ее слова, но в этот раз они произносились легче и даже казались понятнее.

«Странный язык», – думал Драгутин. «Как её понять?!… Должно быть, она что-то пытается мне объяснить…» (Её лицо опять предстало перед его мысленным взором) «Но как узнать, что она хочет сказать?! Если бы только и я умел так говорить, вот бы тогда удивились все наши! Может она просто бранится? А иначе, почему она улыбается?» – погруженный в такие мысли, вернулся он домой.

Время шло. Однажды теплым зимним днем выпало много снега. Все вокруг ожило. И во дворах, и на улице люди играли в снежки. Веселый гомон и смех доносился со всех сторон.

Выйдя из дома, Драгутин повстречался с Драгой, дочерью Николы, которую его домашние прочили ему в невесты.

Как обычно, они перекинулись парой слов и прошли мимо друг друга. Драгутин мысленно сравнил Драгу с венгерской девушкой.

«Вот знаю эту Драгу давно – мы выросли вместе – а она на меня даже не смотрит по-человечески. Спросит что-нибудь, опустит глаза и слушает меня, как будто мы едва знакомы. И всегда такая серьезная, словно она тетка какая-нибудь, а вовсе не девушка!»

Задумчиво шел Драгутин, сравнивая мысленно два образа, которые стояли у него перед глазами: Драги и Анны. Рассматривал мысленным взором то одну, то другую, сравнивая каждую черту. Они представляли собой две противоположности: Драга была высокая, худощавая, а Анна крепкая и полная. Драга – серьезная, со строгим взглядом и с застенчивым выражением лица, а Анна – страстная, с открытым взглядом и дерзким, озорным выражением.

«Анна красивее, хоть и не умеет говорить на нашем языке!» – решил Драгутин после сравнения.

«Но а если она смеется надо мной?» – вдруг снова подумал он.

«Может просто насмехается!? Но как она красноречиво смотрит на меня! Нет, я точно ей нравлюсь, но она не знает как сказать и пытается это выразить только глазами… А Драге какая польза от того, что умеет говорить на нашем языке, раз ей нечего мне сказать. Она вообще на меня не смотрит… Вот если бы та другая умела бы говорить по-сербски!? Если бы я знал ее язык, вот тогда бы мы могли разговаривать и только мы вдвоем бы понимали, что говорим!»

После таких размышлений захотелось Драгутину выучить тот незнакомый язык, на котором говорила венгерская красавица.

Прошло целых три дня, а Драгутин ни разу не видел Анну. Он ощутил томящую пустоту без нее. Очень ему захотелось, чтобы она опять взглянула на него тем заносчивым, страстным взглядом, чтобы улыбнулась и сказала несколько непонятных слов. Он начал едва ли не ненавидеть все слова, которые были ему понятны, обычные слова, которые всегда слышал дома и на улице. Желанны были ему теперь слова, что говорила красавая венгерка.

На четвертый день он наконец-то увидел ее во дворе, но был так смущен, что даже не посмел на нее посмотреть. Это вызвало в нем гнев и как только он вернулся домой, ему захотелось вернуться назад. В тот день он ходил в свинарник несколько раз.

Дни шли и в сердце Драгутина зародилась сильная любовь, которая изо дня в день становилась все крепче и сильнее.

Драгутин был симпатичным молодым парнем и потому Анна смотрела на него благосклонно. И может быть ни что иное как его красота, послужила причиной того, что и в сердце Анны тоже зародилась любовь. Мастер Имре был человек бедный. Нужда заставила его оставить свою родину и вместе со своей семьей отправиться по миру за куском хлеба. Кроме Анны было у него еще две дочери и три сына. Мать Анны заметила Драгутиново чувство, как и то, что и дочь тоже полюбила Драгутина, и, будучи женщиной искусной в любовных делах, стала учить Анну как еще сильнее влюбить его в себя. Она рассудила, что даже если из этого не удастся извлечь никакой пользы, то хуже уж точно не будет.

А Анне и не требовалось давать совета в таких делах. Ей от природы был дарован талант очаровывать мужчин. Её дерзость и природное обаяние сразу покорили Драгутина. Он был побежден.

Через несколько месяцев жизни на сербской земле, Анна кое-как научилась немного говорить по-сербски, так что Драгутин даже мог с ней поговорить. Она же в свою очередь научила Драгутина нескольким фразам на венгерском, которые он произносил с необычным удовольствием и так же неправильно, как и она выговаривала сербские слова.

Любовь удивительна, ибо для неё нет не имеет значение национальность и религия, она едина для всего мира и имеет особенный общий язык, на котором говорят влюбленные всех народов Земли, она разговаривает поцелуями и биением сердца.

Вот и Драгутин с Анной начали говорить на этом высшем языке любви, которым владеют одинаково хорошо как серб, так и венгерка.

Для Драгутина больше не существовало никакой веры. Его кумиром стала Анна, и он жил для нее и поклонялся ей как святыне, как божеству.

Еще несколько дней назад казалось, что ничто не могло омрачить его любовь. Но недавно он узнал, что его отец планирует осенью его женить, а вчера услышал он это же от матери.

 

I

С того дня парень начал всерьез думать о том, к чему может привести его чувство. Ослепленный любовью, он чувствовал, что хочет постоянно встречаться с Анной и наслаждаться тем чудесным временем, когда они вместе. Ничего больше ему было не нужно и ни о чем другом он и не думал. Только день назад на горизонте его счастья появилось страшное, мрачное облако, которое подозрениями и зловещими предчувствиями сдавило ему сердце. Никогда он не мог и подумать, что когда-нибудь ему придется сделать важный шаг или презреть свою любовь. От часа к часу, изо дня в день постепенно он погружался в любовь, все дальше и дальше в самую её глубину. Он и не думал, что ему придется вернуться к реальности или, что когда-нибудь, любовь поглотит его.

Известие о браке породило целый рой страшных мыслей, которые раньше не приходили Драгутину в голову.

В этом и заключалась причина его недомогания. Вот почему в этот день лежал он уже целых два часа под орешником, поглощенный своими мрачными мыслями, вот почему он всю прошлую ночь не сомкнул глаз. Это и была та болезнь, которая одолела его и сделала неспособным ни на какую работу.

«Сынок, так дело не пойдет!» – повторил Иван, огорченно покачав головой.

В этот момент из дома вышла мать Драгутина. Сразу было видно, что это его мать – по фигуре, по росту и по лицу. Он был очень на неё похож.

Она подошла к Драгутину и, думая, что он спит, принялась его будить.

« Давай же вставай, прошу тебя! Так ты до самого вечера проспишь!»

Драгутин приподнялся, сел и что-то пробормотал.

«Надо вставать. Мы думаем женить тебя, а ты спить до такого позднего часа. Если Драга это узнает, то не пойдет за тебя. Ей не нужен ленивый муж», – начала уговаривать его мать мягким, нежным голосом.

«Что же ты! Молодость то всего одна! Когда я, сынок, был твоего возраста, был легок как олень», – сказал Иван, потом встал и сердито начал ходить взад-вперед.

Слова эти «женить», «Драга не пойдет за тебя» – словно ножом ударили Драгутина в самое сердце.

«Хочет женить меня!» – подумал он – «хочет, чтобы я взял в жены Драгу?»

Образ Драги предстал перед его глазами.

Еще никогда в жизни никто не казался ему таким гадким и отвратительным, как она. По телу его прошла дрожь, а в голове была только одна мысль: «Этого не может быть, я не могу взять ее в жены». Перед глазами появился образ Анны, и он от всего сердца захотел крепко обнять её. Ощутил он неодолимую силу, которая тянула его к ней и желание быть с ней вместе всегда. Но он и думать боялся, что они будут жить вместе? Но ведь это возможно и так естественно.

«Хочу ли я жениться?» – снова спросил он себя. Он боялся этого вопроса и пытался думать о другом…

«Должен, думаю, когда-нибудь жениться и я, как и все остальные!» – другая мысль пришла ему на ум, и он вздрогнул, подумав о Драге, но он не смел и мечтать о том, чтобы взять в жены Анну, и это казалось все менее и менее вероятно. Однако, по какой-то странной и неизвестной причине, он точно знал, что должен быть всегда с Анной вместе.

«У тебя слабость, ответь маме?» – спросила его мать и погладила по темно-русым волосам.

Драгутин глубоко вздохнул, и застонал, словно больной.

– Хочешь, чтобы я постелила тебе в комнате постель?

– Постели – едва слышно процедил Драгутин, сквозь зубы.

«Ох, что же случилось с ребенком!» – запричитала мать сквозь слезы.

«Завтра своди его в церковь, и пусть поп прочитает молитву», – обеспокоено сказал Иван. А про себя подумал: «Тут не до веселья! Я думал женить его, а он возьми да и заболей!»

«Идти в церковь», – подумал Драгутин. «А вот если бы я венчался, то должен был бы идти в церковь с Драгой?! Этого не может быть, я не хочу брать ее в жены… А Анна не ходит в нашу церковь: она не нашей веры!» – приходили к нему мысли одна за другой и он весь дрожал .

«Выходит, что я с ней не смогу повенчаться?!»

Кровь бросилась ему в голову, в ушах загудело и он почувствовал, что вот-вот потеряет сознание. Все померкло у него перед глазами и он едва не упал.

Мать полила сыну на голову холодной воды и помогла дойти до дома.

Странная и сильная ненависть по отношению к Драге охватила парня. Ему казалась, что она причина всех его несчастий.

«Если бы не она, то сейчас ничего этого не было бы!» – подумал он, входя в комнату.

 

II

Драгутин, хотя и отличался сильной волей, в этом случае совсем не мог сопротивляться охватившей его сильной страсти. Он слепо шел по пути, которым вела любовь и его сердце. В душе взросло непреодолимое желание жениться на Анне, чтобы она стала его, независимо от цены, которую придется заплатить за это счастье. Он находился в таком состоянии, когда мог сделать все. Все, что угодно ради достижения этой цели.

Однажды по городу прошел слух, что Драгутин, сын Ивана, сбежал с дочерью мастера Имре.

Это было необычайное событие для всех жителей и потому в тот день почти не говорили ни о чем другом. Все были вне себя от удивления: серб взял себе в жены венгерку, женщину другой веры! Никто не мог понять, как Драгутин мог совершить такой ужасный поступок: «из любви к девке без роду без племени, которая не ходит в церковь и языка не знает» бросить отца своего и дом, покинуть родину и друзей. Многие говорили, что это «венгерские ведьмы» изменили его естество, околдовали и ум затмили.

«Должно быть он не в своем уме», – общественное мнение было почти единодушно.

Старый Иван в тот день словно взбесился. Он помчался к мастеру Имре, угрожая убить его, если тот не скажет, куда его дочь увела Драгутина.

Имре и его жена клялись, что сами этого не знают и что они тоже очень огорчены, случившимся.

В ярости Иван ударил жену Имре, подрался с самим Имре и выбросил его из своего магазина.

Иван кричал и угрожал, венгр тоже. Сбежались все, чтобы посмотреть зрелище, которого, по единодушному мнению сограждан, доселе никто еще не видывал и врят ли еще увидит.

Так с криком и шумом прошел весь день. Когда наступила ночь и Иван с женой вернулся домой, он ощутил всю тяжесть положения несчастного отца, в котором оказался. Он чувствовал себя так, словно был похоронен. Даже более того. Он жил ради своего первенца, своего единственного сына, а теперь, когда он уже предвкушал самый счастливый день, день, когда он должен был в первый раз испытать родительскую радость, случилось такое. Именно сейчас, когда он думал о том, что у него появятся новые родственники, новые хорошие друзья, к которым он сможет обращаться и которые будут обращаться к нему, он потерял и сына, и все свои надежды. Это было страшнее, чем смерть, чем быть похороненным.

До случившегося Иван думал о смерти спокойно. Он знал, что дом его останется жить, что очаг его не угаснет, что есть сын, который сможет продолжить Славу[2] его и будет поминать его душу, окропит вином его могилу и зажжет свечу за спасение души. Такая смерть была ему не страшна и он бы и не ощутил ее, поскольку сын остался бы в его доме и праздновал бы Славу и разрезал бы калач[3]. Прежде был сын, который сохранил бы его имя и имя всего его рода, смотрел бы за могилой и в нем было бы продолжение его жизни. Теперь ему не на что было надеяться. Дочь выйдет замуж и уйдет в чужой дом, а его очаг будет стоять пустой… Его дом умер! Он не чувствовал себя больше живым, и не понимал, зачем ему жить дальше…

Ивана посещали страшные мысли. Ему было так плохо, что он чувствовал, будто он умер и похоронен.

Он сидел у очага, повесив голову на грудь. Лицо его было как у мертвеца, безжизненное и бледное. Он был абсолютно неподвижен, словно каменная статуя. Рядом с ним сидела жена. Целых два часа они не двигались, будто два изваяния. Огонь в очаге догорал, но они его не поддерживали.

Ночь была холодной, но ясной. Луна разливала бледные лучи через окно дома и озаряла два живых каменных изваяния в тот самый час, когда те же самые лучи освещали Драгутина в огненных объятиях молодой венгерки.

Через три дня после происшествия, мастер Имре со своей семьей покинул город.

(Далее)

 

[1] Традиционное сербское приветствие, которое говорилось при первом посещении незнакомого дома. (Пр. пер.)

[2] Южно-славянский народно-православный обычай, празднование дня семейного святого. Слава празднуется в честь того или иного святого, почитаемого всеми семьями рода или всем селом. Святой наследуется сыновьями от главы семьи — обычно отца. (Пр. пер.)

[3] Обрядовый хлеб. (Пр. пер.)

Засушенный лист

Ich weiß nicht was solles bedeuten,
Da ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.[1]
Heine

Перелистывая «Книгу песен» Гейне, из которой я всегда читаю что-нибудь, когда мною овладевает мрачное настроение, я неожиданно увидел засушенный лист, положенный мной между страниц этой книги. Этот листок сразу разбудил во мне воспоминание о тебе, потому что он прочно связан с твоим именем. Засохший листок лавра как будто вдруг запретил мне читать дальше, и я нехотя предался размышлениям.

Было утро одного дня в середине последнего зимнего месяца. Шёл густой снег, который застилал глаза так, что из-за него ничего нельзя было увидеть. Сильный, холодный ветер неистово плясал и поднимал снег с земли навстречу тому, который падал с неба.

В то утро я провожал тебя, уже готовую и отправлявшуюся в путь, дальний, необозримый путь, с которого ещё никто не возвращался. Рядом с катафалком, на котором стоял маленький, узкий гроб, окрашенный в бежевый цвет, шёл с остальными провожающими и я, охваченный мыслями, погружённый в воспоминания о тебе.

… Я вспоминал один зимний вечер вскоре после нашего знакомства, когда мы остались наедине на террасе дома твоего отца. Была ясная, холодная зимняя ночь. Снега, который только час назад перестал идти, нападало довольно много. Под нами белела затопленная снегом земля. Обнажившиеся деревья, как будто в побелке, печально гнули свои ветви под тяжестью белого покрывала. Крыши нельзя было различить. Их белизна сливалась со снежной землей. В небольшом отдалении от нас возвышался крутой склон, весь в белом. Чистый белый свет месяца и звёзд отражался от этого снежного зеркала, и поэтому небо тоже выглядело белым. В этой белой бескрайности не было слышно ни звука. Царила тишина смерти, тишина ночи.

Мы с такой жадностью смотрели на этот безграничный, щедро разлитый свет, как будто долго, очень долго были в темноте. Мы болтали; точнее, я болтал, а ты меня слушала, посмеиваясь. Хотя мы только что познакомились, у меня не было от тебя тайн. Но твой смех не был веселым. Наоборот, он стал грустным. Твоя печаль передалась и мне, и я замолчал. В твоих больших чёрных, вообще весёлых глазах было тогда что-то меланхоличное, что-то, напоминающее зиму. Тёмные волосы с пробором посередине обрамляли твое нежное лицо, которое мне, сам не знаю почему, казалось похожим на лицо Магдалины кающейся. Я смотрел на тебя растерянно. Наконец ты взяла меня за руку, притянула к себе и, пристально посмотрев на меня глазами, полными слёз, сказала мне:

– Послушайте! Мои душа и сердце такие же опустошенные, как эта зимняя ночь. Только эта зимняя ночь ясная, а моя душа во мраке. Но эти её качества мне всё же приносят утешение, ведь никто по крайней мере не сможет угадать, что в ней скрыто.

В это время позади нас открылась низкая дверь и в ней показался твой отец.

– Идите в дом, – сказал он, – что вам делать так поздно на улице?

Мы молча повиновались…

Была примерно середина последнего месяца лета. Я первый раз должен был уехать из края, где родился. Я пришёл попрощаться с тобой. Мы сидели у тебя дома и ели зелёные сливы, которые ты собрала собственными руками. Я жаловался на то, что вынужден уехать. Ты очень горько улыбнулась и сказала:

– Ах! Вы счастливый человек, Вы хоть какое-то время будете свободны. А я? Я никогда не смогу покинуть эти четыре стены, которые стали мне тюрьмой. Мои родители не дают мне ни шага сделать свободно. Их строгие, полные угрозы глаза постоянно за мной следят. Они запрещают мне общаться, разговаривать с моими лучшими друзьями. Увидь мой отец сейчас, как я разговариваю с Вами, он если бы и не прогнал меня отсюда, то посмотрел бы на меня так, что я сама должна была бы уйти… Ах! Да будет проклят мой отец!..

– Нет, в этом не виноват Ваш отец, только Вы сами виноваты в этом Вашем положении, – сказал я глупо-самоуверенно, – Вы сами закрылись в комнате и никуда не выходите.

И я принялся давать советы, словно какой-то глупый апостол.

– Боже! – воскликнула ты поражённо. – Значит, и Вы не можете меня понять? Я обманулась в Вас!… В Вас!…

И слёзы заструились по твоему лицу, такому милому и такому красивому… Ты долго плакала навзрыд, но твои слёзы не имели на меня ни малейшего действия. Я не знал, в чём я тебя не понял, но и не хотел этого знать. Я сатанински улыбался, смотря, как ты плачешь, охваченный каким-то злорадством, каким-то эгоизмом, ведь сейчас между нами стояло существо, которое я безгранично любил и которое приносило мне счастье своим присутствием… Я тогда был счастлив и не считался с чужим несчастьем…

Когда мы расставались, ты дала мне белую гвоздику; я потом её выбросил, потому что мне больше по душе была красная роза, которую мне подарила моя любимая.

О, как я её любил!

… Было хмурое осеннее утро. Из-за тумана ничего не было видно вокруг дальше трёх шагов. Проходя мимо твоего дома, я заметил тебя в комнате; ты прислонила лоб к оконному стеклу и смотрела на туман. Увидев меня, ты открыла окно. Я подошёл спросить тебя о твоём здоровье, потому что с некоторого времени ты довольно много болела и сильно кашляла.

Как я был изумлён, когда увидел тебя вблизи: пальцы на руках как тростинки, лицо осунулось, бледно-тёмное, землистое, губы посинели, те когда-то чудесные, сияющие глаза погасли и запали!

Как только я приблизился к тебе, ты улыбнулась и спросила:

– Правда, я сейчас очень хорошо выгляжу? Сейчас, например, я не кашляю сильно, лицо немного посвежело, и я чувствую себя как-то лучше, чем раньше.

Я ещё раз взглянул на печальное лицо, которое пыталось казаться весёлым, на густые тёмные волосы, всё так же разделённые пробором посередине, слабо закреплённые на затылке, так что они в беспорядке падали на лоб и лицо, и через силу улыбнувшись, ответил:

– Да, да, сейчас Вы выглядите намного лучше; отдохните ещё какое-то время и Вы полностью выздоровеете.

Некоторое время мы молчали.

– Вы не помните тот день, когда Вы уезжали в Белград? – ты первая прервала молчание.

– Помню.

– И помните всё, что было в тот день? – добавила ты неуверенно.

Ты, конечно, имела в виду свои слёзы. Может быть, ты стыдилась их и хотела бы, чтобы я их забыл. Но я никогда не забуду те искренние слёзы, ведь слёзы боли, собственной душевной боли самые искренние.

– Всё! – ответил я лаконично.

– Вы и сейчас думаете, что тогда были правы?

– Вообще я не думаю, что я был действительно прав… но попрощаемся сейчас, закройте окно, чтобы не простудиться, ведь для Вас сейчас опасна и небольшая прохлада.

И я быстро удалился, не оглядываясь, пристыженный этим напоминанием о моей жестокости.

Это был наш последний разговор. Больше я тебя не видел.

С этого дня моя жизнь полностью перевернулась. Помимо всего прочего, и моя любимая, которой я верил больше, чем самому себе, оставила меня. Я остался совершенно один, в одиночестве, расставаясь и с последним другом.

Из этих воспоминаний вырвал меня голос, который предлагал мне сменить женщину, нёсшую венок, прекрасный зелёный венок с лавровыми листьями.

Разве я мог отказать в этом последнем и, может быть, единственном одолжении тебе?

Пока я нёс венок, мне пришла в голову мысль оторвать от него, украсть один листок и сохранить его…

В этот момент мы пришли к могиле, в которую должны были опустить твоё когда-то такое прекрасное тело…

Убитая горем, твоя мать содрогалась от боли.

А твой отец, которого ты проклинала в свой смертный час…

Я долго ещё стоял возле твоей могилы в оцепенении, потеряв дар речи, а слёзы лились по щекам, как ручьи, которые длительное время томились на вершине склона, но однажды пробили себе путь и устремились вниз.

Почти каждый вечер я приходил на твою могилу. Как только первые бутоны фиалки показались из травы, я поспешил собрать их и отнести тебе.

Часто я стоял долго и неподвижно около твоего вечного жилища, ночью, когда ветер стучит низкими воротами кладбища, когда расшатанные могильные кресты скрипят на могилах, когда вода у моих ног, бурля, разбивает свои волны о камни – я стоял в одиночестве, ожидая, что ты появишься. Не знаю почему, но я неизменно верил, что ты однажды появишься; я желал обнять тебя и в этом долгом, страстном, лихорадочном объятии стать полностью твоим, и не возвращаться больше туда, где никого нет, где меня все оставили, да, все…

 

Специально для проекта «Радое Доманович» на русский перевела Елена Пахомова. Перевод стихов Гейне: Самуил Яковлевич Маршак, Собрание сочинений в 8 томах. Т. 4, Москва: Художественная литература, 1969.

[1] Не знаю, о чем я тоскую.
Покоя душе моей нет.
Забыть ни на миг не могу я
Преданье далеких лет.
Генрих Гейне, «Лорелей».

Όνειρα και πραγματικότητα

„Τι σκοπό εξυπηρετούμε εμείς οι άνθρωποι, εμείς, τα υπεροπτικά και κακοπροαίρετα πλάσματα που βγάζουμε από το μυαλό μας πως ό,τι υπάρχει στον κόσμο έχει δημιουργηθεί μόνο για μας;… Σωστά, εμείς τη γη την έχουμε χωρίσει και σημειώσει με τα σύνορα λες και μας ανήκει, δεν λογαριάζουμε τα τόσα εκατομμύρια πλάσματα, τα όποια είναι παιδιά της φύσης το ίδιο όπως και εμείς, και έχουν δικαίωμα να ζήσουν. Τα εξουδετερώνουμε όλα και θα θυσιάσουμε χιλιάδες ζώα για να κάνουμε τα κέφια μας. Σφάζουμε ζωντανά πλάσματα, κι ύστερα με αυτά τρεφόμαστε και παίρνουμε το δέρμα τους να φτιάξουμε τα υποδήματα η τα πανωφόρια μας. Έχουμε δικαίωμα να τα κάνουμε όλα αυτά ; Γιατί φανταζόμαστε πως όλα είναι δικά μας, ότι όλα είχαν δημιουργηθεί για μας;… Μας δίνει η φύση το δικαίωμα αυτό, ή το αποκτήσαμε μόνοι μας, σκεπτόμενοι πως είμαστε οι πιο άξιοι από τα άλλα πλάσματα;… Ε, λοιπόν τι μας κάνει εμάς τους πιο άξιους;… Είμαστε μορφωμένοι και συνετοί! Γράφουμε φιλοσοφικές πραγματείες, ιστορικά συμβάντα, επιστημονικές εκθέσεις, ποιήματα, έχουμε φτιάξει το σιδηρόδρομο, το αλεξικέραυνο, έχουμε εφεύρει την πυρίτιδα, τα τουφέκια, εφηύραμε το φωνογράφο και τόσα άλλα πράγματα, φτιάχνουμε φαγητά, φοράμε φορέματα, κατεβάζουμε το καπέλο όταν χαιρετάμε ο ένας τον άλλον, καπνίζουμε, διαβάζουμε εφημερίδες, σπουδάζουμε! Έχουμε ταβέρνες, όπου μαζευόμαστε και πίνουμε, ακούμε τις τραγουδίστριες, τις χειροκροτούμε όταν τραγουδάνε καλά!… Φοράμε ρολόγια και κοιτάμε την ώρα, έχουμε βαρόμετρα και θερμόμετρα, πλοία, πυξίδες!… Μήπως όλα αυτά μας δίνουν πρωτιά και μεγαλύτερο δικαίωμα ζωής από όσο έχουν τα αλλά ζώα, τα όποια εμείς σκοτώνουμε, σφάζουμε, κυνηγάμε, καβαλάμε, ή τους φερόμαστε βίαια;… Τι έχουμε προσφέρει εμείς στη φύση με τον πνευματικό πολιτισμό μας, τη μόρφωση και τον πολιτισμό;… Τι τον θέλει η φύση τον σιδηρόδρομο και το ηλεκτρικό τραμ, τι τα θέλει τα έργα του Σαίξπηρ και όλες τις βιβλιοθήκες του κόσμου;… Τίποτα!…“

Ο νεαρός ονειροπόλος άθελά του διέκοψε τις σκέψεις του και κοίταξε το γαλάζιο, με αστέρια ουρανό.

Μια ακόμα πιο παράξενη αίσθηση τον κατέλαβε.

— Το απέραντο! — είπε χαμηλόφωνα, χωρίς να παίρνει το βλέμμα του από τα αστέρια…

„Οι δρόμοι, το μεγαλείο… ο χώρος… προορισμός!… Λένε πως κάπου μέσα σε αυτήν την τρομακτική απεραντοσύνη ετοιμάζεται ένα καινούριο σύμπαν!“ — σκεφτόταν παρακάτω. Ένα παγωμένο ρίγος σαν να κατέλαβε την ψυχή του και σκέφτηκε:

„Ναι, αυτό σίγουρα θα γεράσει, θα πεθάνει!… Ο χρόνος, θεέ μου για πόσα εκατομμύρια αιώνες μακρινό μέλλον ετοιμάζεται;!… Θα υπάρχουν και τότε άνθρωποι;… Τι θα σκέφτονται; τι θα νιώθουν;“

Το αεράκι σιωπηλά βουίζει στα φύλλα, και του φάνηκε σαν μια στενάχωρη συζήτηση της γης με την αιωνιότητα.

— Αιωνιότητα, αιωνιότητα! — ψιθύρισε για τον εαυτό του και αναστέναξε συνεπαρμένος με τις βαθιές του σκέψεις και συνέχισε:

„Τα ζώα δεν είναι τόσο γελοία σαν τους ανθρώπους, επειδή τουλάχιστον δεν προγραμματίζουν τόσο ανούσια, μεγάλα και τρελά σχέδια σαν εμάς… Άκου «μεγάλα»;… Όχι, απλά φανταζόμαστε πράγματα, όλο λεπτομέρειες, βλακείες και ανία…“

„Το σύμπαν, το σύμπαν πεθαίνει και στη θέση του θα βρεθεί άλλο!… Το απέραντο, η αιωνιότητα του καθενός και μηδαμινότητα άλλων!… Οι άνθρωποι, χα, χα, χα! Αν τουλάχιστον κοιτάζαμε τον εαυτό μας όπως θα έπρεπε. Ω, πόσα μικρά και μίζερα πλάσματα υπάρχουν!… Χα, χα, χα!… Είχε αγοράσει το παλικάρι του Σίμου παντόφλες στην αφεντικίνα του, αλλά της ήταν μεγάλες!… Συμβάν!! Αυτό συζητιόταν στα σπίτια όλων των γειτόνων. Ο μάστορας δεν ήθελε να του τα επιστέψει! Ο Σίμος τσακώθηκε μαζί του, ήθελαν ακόμα να πιαστούν στα χέρια. Η γυναίκα του Σίμου είχε βγει στο δρόμο και μάλωνε τη γυναίκα εκείνου του παπουτσή, και τον ίδιο. Επέστρεψε σπίτι, και εκεί τότε έγινε τρομερή φασαρία, το έβρισε και το έδιωξε το παλικάρι! Το παλικάρι έφυγε και έλεγε για τον Σίμο και την γυναίκα του πως ζουν χάλια μαζί!… Ντροπή — ολόκληρη πλοκή. Στη συμπλοκή εκείνη είχαν ανακατευτεί κάμποσα σπίτια. Η γυναίκα του Σίμου την άλλη μέρα δεν μπορούσε να φάει ούτε το μεσημέρι ούτε το βράδυ από τον καημό της. Αυτό την έβλαπτε. Ο Σίμος συνάντησε το παλικάρι στο δρόμο και τον πλάκωσε στο ξύλο. Το παλικάρι απειλούσε με την εκδίκηση, και κάποιοι εχθροί του Σίμου τον έβαλαν να κάνει και μήνυση!… Ω, θλιβερά ανθρώπινα πλάσματα!…“

— Τρομερό!… — είπε ο νεαρός ονειροπόλος σχεδόν δυνατά και συνέχισε τις σκέψεις του:

„Ζωή, Ζωή, βαρετό πράγμα!… Μηδαμινότητες, θλιβερές μηδαμινότητες… Το χώμα θα τα σκεπάσει όλα, και πάλι οι άνθρωποι συμπεριφέρονται σαν να μη βλέπουν μπροστά τους καθημερινά το παγωμένο πτώμα ανθρώπινο — του ανθρώπου, που μέχρι χθες μαζί του μιλούσε, αισθανόταν, θύμωνε, έκανε παρέα, τσακωνόταν, συμβιβαζόταν, χαιρόταν… Το βλέπει ο κόσμος αυτό; το νιώθει ή όχι; και γιατί δεν νιώθει;… Όχι, επειδή τόσος κόσμος πηγαίνει πίσω από καμιά νεκροφόρα με τον πεθαμένο επάνω, και κάνουν απλές, καθημερινές συζητήσεις, και κάνουν χίλια σχέδια για το μέλλον, και κανείς δεν ξέρει αν θα ζήσει μέχρι αύριο. Ξανακοίταξε τον ουρανό με τ’ αστέρια. — Να, και αυτά τα αστέρια που κοιτάζω, εκείνοι οι τρομεροί κόσμοι, δημιούργησαν εικόνα στα μάτια μου μέσω απέραντης απόστασης… Τα μάτια μου θα απογίνουν λάσπη που δεν νιώθει, και που θα καταλήξουν και η αίσθηση και η εικόνα των ουράνιων κόσμων εκείνων, δημιουργημένων μέσα τους;… Πόσα ακόμα μάτια μέσα στους μακρινούς αιώνες θα παρατηρούν αυτά τα ίδια αστέρια, από το ίδιο σημείο;!… Και πάλι, πού είναι όλα εκείνα τα θολά συναισθήματα των μέχρι τώρα ανθρώπων; και πού θα καταλήξουν τα δικά μου και όλα τα μελλοντικά συναισθήματα των ανθρώπινων ψυχών;… Όλα αυτά αφήνουν τα ίχνη τους, μένουν στη γη… Και πού θα είναι όταν εξαφανιστεί η γη;… Αιωνιότητα, αιωνιότητα, αλλά και πάλι ένα τίποτα, τρομερό και φοβερό! Υπήρχαν και… και… και… θα εξαφανιστούν όλα,… αλλά όλα θα μείνουν!“

Στη στιγμή, σαν να ήταν σε ένταση όλες οι δυνάμεις του νου του, προσπάθησε να έχει μια ξεκάθαρη αντίληψη. Κουράστηκε, ένιωσε απλά αδύναμος από τόσες παράξενες σκέψεις, και μπήκε στο σπίτι.

Δεν ήθελε να μπει στο δωμάτιο, αλλά έκατσε στην κουζίνα, δίπλα στην εστία που έκαιγε η φωτιά και πάνω έβραζε το φαγητό στις κατσαρόλες. Στον τοίχο κρέμονταν χάλκινα κουζινικά και η λάμψη της φλόγας τα φώτιζε.

Ήταν, λοιπόν, μόνος του τη στιγμή εκείνη και συνέχισε της σκέψεις του:

„Αγόρασαν οι άνθρωποι πράγματα, έδωσαν λεφτά γι’ αυτά, παζάρευαν ίσως, και τώρα τα φυλάνε και προσέχουν να μην χαλάσουν. Φτιάχνουν μεσημεριανό, βραδινό, τρώνε να συντηρηθούν στη ζωή! Για ποιο σκοπό όλα αυτά;!…“

Εκείνη τη στιγμή μπήκε μέσα ο σκύλος του σπιτιού, στάθηκε μπροστά του και κοίταξε κατευθείαν στα μάτια του, κουνώντας την ουρά και γλείφοντας…

„Καμιά διαφορά μεταξύ της ζωής μου και της ζωής αυτού του σκύλου!! Για τη φύση δεν υπάρχει καμιά διαφορά!… Τότε γιατί οι χαζοί άνθρωποι περηφανεύονται και ζητάνε μεγαλύτερα δικαιώματα; Θεωρούν τη ζωή τους κάτι μεγάλο, σημαντικό, και τη ζωή του ζώου κάτι μικρό κι ασήμαντο;!”

Συνεπαρμένος απ’ τις σκέψεις του δεν είχε καταλάβει πως ο σκύλος τον άφησε και πήγε στο κρέας που είχε αφήσει μέσα σε μια κατσαρόλα για τηγάνισμα.

Ο χτύπος του καπακιού που το έσπρωξε ο σκύλος με τη μουσούδα του διέκοψε τις σκέψεις του νεαρού ονειροπόλου, οι οποίες ξαφνικά σταμάτησαν εκεί και πήραν άλλη τροπή.

Πήδηξε από την καρέκλα, του ’βαλε φωνές και τον χτύπησε ανελέητα με το πόδι του.

— Παρά λίγο να βρωμίσεις το κρέας! — μουρμούρισε θυμωμένος την στιγμή εκείνη που ο σκύλος ούρλιαξε από πόνο και έτρεξε στην αυλή.

Το περιστατικό εκείνο το έλεγε και στη μητέρα του, που μετά από λίγο μπήκε στην κουζίνα.

Πίροτ, 1895.

 

Για το σχέδιο «Ράντογιε Ντόμανοβιτς» μεταφράστηκε από την Σάνια Ρίστιτς και διορθώθηκε από τον Φοίβο Παπαδημητρίου.